A családregénytől a családfakutatásig
Ki gondolná, hogy a mai világban, amikor a családok létrehozása, összetartása olyan nehézkessé válik, sőt sokak számára közömbös dolog, sokszor nemcsak konfliktushelyzet, irigység, gyűlölködés választja szét és távolítja el őket egymástól, számos családregény is születik, családfakutatásba fognak sokan, őseik, rokonaik után kutatnak, ezért messzi földre is elutaznak. Ellentétes előjelű tények, de mindkét irányzat jelen van korunk társadalmában. A családfakutatás mindenképpen az összetartozás óhaja felé mutat, és már remélhetően nem a kivagyiságot, a minél rangosabb, híresebb ősök felmutatását ösztönzi, hanem inkább honismereti kérdéseket vet fel, nemzedékek törekvéseit, kitartását, hasznos munkásságát igazolja. – Vajon melyik ősömben ismerem fel magam, esetleg gyermekeim tulajdonságát, tehetségét, hol tévedtek, hova rendelte őket hivatásuk? A kérdésekre válaszolni főleg bizonyítékokkal lehet, a családfakutató, akárcsak egy zarándok, messzi utakat jár be, megszállottként keresi és fedezi fel a levéltárakban, anyakönyvi hivatalokban, falusi parókiák anyakönyveiben, megsárgult iratcsomókban családjának múltját. Mindez rengeteg időbe telik, felkészülésre, türelemre, anyagi háttérre van szüksége, és ha letért a célhoz vezető útról, ha tévedett, újból és újból vissza kell térnie a jelzett útra. Ha vannak "útjelző táblái", dokumentumok, feljegyzések, régi házakon kőbe vésett jelek, rég nem gondozott sírok feliratai, ki nem hagyhatja a szóbeli közléseket, legendáriumokat.
A családfakutató esetünkben egy nagyvárossá, kétnyelvű várossá nőtt erdélyi kisváros megbecsült orvosa, aki hosszú idei praktizálása folytán az egyik legnagyobb iparvállalat dolgozóit kezelte, orvosolta, éjjelente ügyeletet, mentőszolgálatot biztosított. Nyugdíjas éveiből sokat szánt arra, hogy egy szerteágazó családfát a Felvidéktől Erdélyig, a történelmi Magyarországon és határain túl felidézzen, tudományos keretbe foglalva összeírjon. A kutató közben feltámasztja a régen porladó embereket, fényképekről, emlékezésekről rokoni szálakkal kapcsolja össze őket, nagy tisztelettel adózik munkájuknak, nem hagyja feledésbe merülni tetteiket. A kutató méltányos, jó emberismerő, egy cérnaszálat sem hagy elveszni abból, ami kötődést, összetartozást igazol. Számára minden adat megvilágítást, összeillesztést követel, egy hatalmas puzzle előtt állunk, hogy magunk is a megfejtés részesei legyünk az összerakásban. A kutató az ilyen jellegű munkának megfelelően összeállított, egyben mesélő könyvben teszi közzé munkáját:
A GENERSICHEK és utódaik
Szépréthy Lilla emlékének
Dr. Zsigmond Károly 375 oldalon (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2015) hófehér borítójú könyvében megmutatja, hogy mit jelent egy hatalmas családfa tagjainak lenni a történelmi Magyarországon, a Trianon szétszabdalta határok közt, a szocialista térséggé vált településeken vagy éppen az emigrációban. Kézen fogva vezeti elő a Felvidékről származó cipszer ősök sokaságát. Lőcséről, Késmárkról, Iglóról Brassóba, a szászok, románok és magyarok közé jönnek, a legjelesebbek bemutatása mellett megállapodik, például Kolozsváron, a Ferenc József Tudományegyetem kórbonctani tanszékén, a Brassói Főreáliskola katedráján, régi és új európai vagy tengerentúli egyetem kutatóközpontjában.
Teszi ezt Marosvásárhelyről, és munkája olyan eredményes, hogy 2011-ben már láthatjuk mosolygós arcát, amint a Genersich Alapítvány különdíjával jutalmazzák a Semmelweis Egyetem Dies Academius ünnepségén. Munkásságát elismerték.
2015-ben megjelent könyve a pontos adatgyűjtés, a rendszerezés, a családfakutatás mintája marad. Olvasmánynak is kitűnő, de mindenképpen ismernie kell az olvasónak a Genersichek kutatásához vezető Szépréthyek életét is, mert ezzel kezdődik Zsigmond doktor kutatássá váló hobbijának említése.
Szépréti Lilla: Család-regény
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996
A regényt az 1978–1986 közötti években írja a vásárhelyi Új Élet szerkesztője, riportere, az pedig közel egy évtizeden át várja kéziratban, hogy megjelenhessen. Szépréti Lilla ezt nem érhette meg, 1992-ben autóbalesetben meghalt. A cipszer Szépréthyek története ez a családregény, ez indítja el a Genersichek családfájának kutatásában az írónő férjét, Zsigmond doktort. A regény az írónő gyermekéveit, a két világháború közti koronavárost, a szászok ősi, erdélyi fellegvárát, egyben az idetelepülő, meghonosodó felvidéki értelmiségi és itt honos magyar felemelkedő polgárság történetét szemlélteti három generáció során. A Szépréthy család férfiágon Lőcséről származik, a dédapa, Schönwisner Aba Otto Maldino a bécsi Császári és Királyi Mérnöki Akadémián tanult, földmérő mérnök lett, fia, Béla Gusztáv Brassóba kerül, tanára és igazgatója másfél évszázaddal ezelőtt a brassói magyar főreáliskolának, az ő fia pedig, az írónő apja, a grazi egyetemen szerez mérnöki diplomát, nevét Schönvisnerről már magyarosítva kapja dédapjától Szépréthyre. Cipszer eredetét, szepességi német, ún. ungar-deutsch és felvidéki rokonságát mindig számon tartja, gyermekeire örökíti. A történelmi Magyarországon a Szepesség – németül Zips – egy közepes nagyságú megye területe, ahonnan századokon át nagy személyiségek emelkednek ki – köztük a Genersich család, innen származik az írónő –, tudósok, neves kutatók, közéleti emberek vannak a sorban, immár A Genersichek és utódaik című könyvben érdekesebbnél érdekesebb életúttal, munkássággal felsorolva.
A regény, amelyet vélhetően az erdélyi olvasók jól ismernek, egyik fejezetében előrevetíti a húsz évvel később megjelent munkát. A rokon rokont tapos az utakon c. fejezetből láthatóan már eldőlt, hogy dr. Zsigmond Károly messzemenő kutatásba kezd, immár nemcsak "kiszámolva", hanem felkutatva a rengeteg Genersich rokont, kitűnően összerakja a puzzle-t évszázadról évszázadra. A rokoni látogatásra Grazba utazó házaspár útitársáról kiderül, hogy volt valaha egy kolozsvári nagynénje, emlékszik arra is, hogy hol lakott, de többet már nem tud róla. Így vesznek el a rokonok az idő múlásával és messzire költözésükkel egymástól. Megtudjuk azonban egyszerű számítással, hogy "egyetlen embernek nyolc ükanyja, tizenhat szépanyja van és így tovább". Ez regényrészlet, de a családfakönyv szerint a számítások oda vezetnek, hogy "nem is tudjuk, hányféle ember génjeiből származunk". Tovább nem idézem az említett fejezet címének bizonyítását, nagy számok jönnek ki, számtalan rokoni kapcsolat jöhet létre néhány emberöltő alatt.
A szerző mindent bebizonyít és mindent elmagyaráz. Ritkán történik meg, hogy egy tudományos munka ilyen olvasmányos legyen, hogy az olvasó többször visszatérjen egy-egy részletre, a roppant apró betűs nyomtatás ellenére.
A másik érdekes vonulat, hogy a Szepességből miként kerültek Erdélybe vagy Magyarországra a Genersichek. Az életrajzok Genersich Melchiortól (1500-as évek) napjainkig, a ma élő Genersich utódokig terjednek. Ki-ki az érdeklődése szerint meríthet ezekből. Mivel alapítványa is van a családnak, Budapesten és Kolozsváron ünnepi ülésszakokat tartottak az utóbbi években, kitüntettjei is vannak. A leggazdagabb XX. századi Genersich-életműről meg kell jegyezni, hogy a magyar kórbonctani iskola nagy egyénisége a kolozsvári orvosi egyetem tanára, ahova Késmárkról, illetve Pestről kerül Lenhossek József tanítványaként. Minden tekintélyes klinikai várost végigjárt. Ausztriában és Németországban ösztöndíjakat megnyerve az orvostudomány sok területén, neves professzorok mellett folytat tanulmányi gyakorlatot. A király 1891-ben nemesi rangra emeli, és ettől fogva dr. Genersich Antal Károly Miksa Szilárd a szepesszombati előnév viselésére jogosult. 25 évig dolgozik Kolozsváron, "a tanítás művésze" volt az orvosi egyetemen. Ezután Budapesten rektori évei alatt is kutatási és gyakorlati eredményeit rögzítve, több mint nyolcvan dolgozatot közöl a patológia, a kórbonctan, illetve a közegészségügyi viszonyok, a cornea nedvkeringései és az inak nyirokkeringése kutatási területéről. Annyira közismert volt, hogy Füst Milán, Németh László és Szabó Dezső is említette műveiben. 1918-ban végakarata szerint a Házsongárdi temetőben temetik el.
Dr. Zsigmond Károly adatai alapján 149 utódja volt, ezek közül 119 él. Az EME (Erdélyi Múzeum- Egyesület) székházában Kolozsváron felavatták mellszobrát.
Az életrajzok anyaga sok száz adatot tartalmaz az ősökről és utódokról. A családfakönyv, dr. Zsigmond Károly könyve napjaink egyik genealógiai lexikonja lehetne, a Szepesség (Késmárk) és Erdély vidékeinek olykor irodalmi értékű leírásaival. Jellemzése, arcképcsarnoka régi leírások, életrajzok, kortársak emlékezései alapján kitűnő emberismeretét, leírókészségét dicséri, azon kívül, hogy 2006-ban hasonló témában német nyelvű könyve is megjelent.
A családfákat, ősöket és utódokat rendszám szerint osztályozza, eszerint megállapítható, hogy valamely személy hányadik generációhoz tartozik. A tizedes osztályozási rendszám megmutatja, hogy egy utód a családfából milyen rokoni viszonyban van másokkal, például hányad fokon unokatestvér. Ez elég bonyolult képlet, de a genealógusnak ez is megoldható. A Szepességből indult Genersichek rendszerint tudományos pályát járnak be, küzdő, roppant nagy tudású emberek, a Monarchiában szétszóródtak. Az ősök kézművesek, iparosok, aztán bírók, tanácsosok.
A nyomon követés egyik érdekes momentuma, amikor a kutató a Teleki Tékában talál rá egy Bécsben tanuló Genersich (Gnersich) diák nevére, vagy Lőcsén alkalma van olvasni az 1523-ból származó Genersich Melchior diáriumát. Ebbe jegyezte fel emlékezéseit a család régmúltbeli őse.
Hogy és miként jut ezekhez a dokumentumokhoz Zsigmond dr., ez könyvének részletesen megírt fejezete.
A szászok és a magyarok közé került felvidéki cipszerek gyökereiket a magyarok közösségében felemelkedésük során megmaradásukért erősítették, tehetségükkel, munkásságukkal ungar-deutschként szellemi nagyjaivá lehettek.
A cipszereknek himnuszuk is volt, ezt is közli a Genersichek krónikája: "Wie schön bist du, oh Zipserland!" – az isteni vezérléstől, a Szepesség szépségeiről szól, az ősök építette székesegyházról, az Istennek adott háláról, aki hazájukat, honukat adta.
Ne hagyjuk ki, hogy abból a "szeretett honból" a második világháború után kitoloncolták őket. A csehszlovák hatalom valahogy nem értette meg, nem akarta elismerni őshonosságukat, hogy ez megilleti őket.
Az utódok nem felejtenek.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar számvetés és politikai prognózis
Az elmúlt esztendő Janus-arcú volt a magyarság szempontjából. Egyik oldalról Magyarország és annak kormánya mind európai szinten, mind belpolitikai síkon megerősödött, hála annak, hogy Orbán Viktor volt az egyetlen európai kormányfő, aki a háttérből szervezett és irányított legújabb kori népvándorlás közepette tisztán, világosan, minden értelmes ember számára felfoghatóan beszélt és mutatott irányt. A másik oldalról viszont Erdélyben a magyarság pozíciói jelentősen meggyengültek.
A kis lépések lenullázott eredményei
Sokadjára bebizonyosodott, hogy taktikájával az RMDSZ még ahhoz a szűk célrendszerhez sem kerül közelebb, amit a szervezet 1993-ban lefektetett autonómiaprogramjának feladása után tűzött ki maga elé. E taktika lényege úgy foglalható össze, hogy kerüljük a konfliktust a létünkre törő román hatalommal annak érdekében, hogy az tartózkodjon a magyarellenes hangulatkeltéstől, s netán még valami jogmorzsát is ejtsen számunkra. Valójában a román hatalom még azokat a szerzett jogokat is jelentősen csorbította, melyeket közösségi szinten magunkénak érezhettünk. Betiltották a Székely Szabadság Napjának megünneplését, ismételt támadásokat indítottak közösségi szimbólumaink és az anyanyelvű feliratok ellen, s bevetésre került a HarKov jelentésre emlékeztető szabályos hecckampány is egy éppen annyira konstruált, koholt vádas ügyben, mint amilyen a Székelyföldről „elüldözött” románok „problémája” volt. Beke István és Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi és erdélyi elnökeinek letartóztatása egyértelmű justizmord, a bukaresti politikum és média ismét az áldozatból próbál bűnöst fabrikálni, mint tette azt a Ceauşescu-rendszer idején is. Az elnyomó hatalom azokból az engedményekből is visszavett, melyekre az RMDSZ oly nagy előszeretettel hivatkozik, lásd a MOGYE ügyét, a Mikó-ügyet, de ide illik az anyanyelvhasználat elleni megannyi támadás. Végül, de nem utolsósorban ott van az ártatlanul meghurcolt városvezetők, Mezei János, Ráduly Róbert és Szőke Domokos ügye. Ez esetben az RMDSZ-es korrupció visszaütött. Hiába hivatkozik az RMDSZ labanc vezetése arra, hogy a román hatalom politikai bunkósbotként használja a korrupcióellenes ügyészséget, mihelyt a perbe fogottak között olyanok is akadnak, akik érintettségéhez kétség aligha férhet.
A közhiedelemmel ellentétben a Markó–Neptun egységfront, majd az azt részben felváltó Kelemen Hunor-féle vezetés labancként történő leírása a valóságot megszépítő jelző, s nem sértés. A labanc főurak között nem kevesen nemzeti elkötelezettségűek voltak, akik igyekeztek az adott helyzetben a maximumot elérni a magyarság számára, kitölteni a nemzetpolitikai mozgásteret. A Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot lezáró szatmári béke igen kedvező feltételrendszerét ennek köszönhetően sikerült kivívnia. Gróf Pálffy János tábornagy – aki egyébként a császári had főparancsnoka volt – ez idő tájt saját pozícióját veszélyeztetve folytatta a béketárgyalásokat. Bécs vissza akarta hívni, mert túl engedékenynek tűnt a kurucok s általában a magyarság jogköveteléseinek vonatkozásában.
Ha már békeszerződések történelmi kontextusait hasonlítjuk össze, Markóékról inkább a Károlyi Mihály-féle vezetés juthat eszünkbe, melynek tagjai Belgrádba mentek tárgyalni saját kül- és belpolitikai pozíciójukat erősítendő a nemzet rovására. „Sikerült” elérniük a történelmi határok kétségbe vonását – később pedig az ország tényleges szétdarabolását –, miközben a korábbi, pádovai fegyverszüneti egyezmény a határokat nem érintette.
Választások 2016-ban
A három magyar párt pozíciója, stratégiája már a 2015-ös tapasztalatok alapján megjósolható. Az RMDSZ a tavalyelőtti stratégiai partnerségi egyezményt követően 2015-ben lényegében lábon vásárolta meg a Magyar Polgári Pártot, kifizetve a vezetést néhány parlamenti hellyel. Erre már 2008-ban volt kísérlet, de akkor az RMDSZ olyan megalázó feltételeket diktált, hogy az MPP vezetői felálltak az asztaltól. Akkor ez volt a cél. Most viszont az a cél, hogy az RMDSZ felmutassa saját párbeszédképességét, nyitottságát az autonómia és az autonomisták felé anélkül, hogy a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló politikáján változtatna. Erre kell az MPP, valamint az ezer sebből vérző s a parlamentbe be sem nyújtott „székelyföldi” – valójában három román megyére vonatkozó – autonómiastatútum.
A marosvásárhelyi előválasztás, majd az azt követő RMDSZ–EMNP tárgyalás megelőlegezte a 2016-os választás forgatókönyvét. Az RMDSZ nem fog visszatérni az autonómiaprogramhoz, folytatja a maga klikkérdekű komprádor politikáját, az MPP pedig ehhez asszisztál. Arcpirító, hogy Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke most nemcsak védi az RMDSZ-szel kötött, a párt létértelmét kétségbe vonó stratégiai megállapodását, de az Erdélyi Magyar Néppártot vádolja meg azzal, hogy szétverte az erdélyi magyar jobboldalt, sőt, még az is a néppárt bűneként kerül felsorolásra, hogy a párt – ellentétben a Magyar Polgári Párttal – elindult a 2012-es parlamenti választásokon. Mondja ezt azon párt megyei elnöke, mely párt korábbi országos vezetője a választás szabadságának megteremtését még az autonómiának is elébe helyezte, hogy megszüntesse az RMDSZ politikai monopóliumát, s mely párt vezetői a 2012-es választáson mégis arra biztatták a szavazókat, hogy voksoljanak az RMDSZ-re.
Mindebből világosan kitetszik, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint Marosvásárhelyen megmarad az RMDSZ jelöltje, mint hárompárti jelölt, más városokban, de Vásárhelyen is – mint ahogy az országos választásokon – a tanácsosi listák vonatkozásában viszont verseny lesz. A maga számára az RMDSZ ezúttal is gondoskodott a négy megyében elérhető 20 százalékos eredmény alternatív küszöbként történő kodifikálásával. Ezt az RMDSZ jó eséllyel el fogja érni, így nem lesz arra kényszerítve, hogy hárompárti magyar koalíció megalakítását kezdeményezze. Egy ilyen koalíció nemcsak a bejáratott szimbólumot, a tulipánt tenné zárójelbe, hanem arra is rákényszerítené a szövetséget, hogy szakítson jelenlegi önfeladó politikájával.
Rózsa Gáspár húzása
Harc lesz tehát 2016-ban, s csak halvány remény mutatkozik arra, hogy tiszta játékszabályok, választási fair play mellett kerül megrendezésre a küzdelem. A tapasztalatok ugyanis mást mutatnak. Számtalan példa idézhető lenne a konkurens szervezetek kampánytevékenységének konkrét akadályozásán keresztül Rózsa Gáspár katolikus plébánosig, aki azt ígérte Markó Bélának, hogy az ő falujában 80 emberből 90 az RMDSZ-re fog szavazni, különben „agyonveri az egészet”.
„Nincs más vértem, mint akaratom tisztasága, nincs más társam, csak a lelkiismeretem, nincs más reményem, mint kötelességem teljesítése” – írta Szabó Dezső 1922-ben, egyedül maradva. Ez illik az Erdélyi Magyar Néppártra is, mely az egyetlen olyan szervezet az erdélyi politikai páston, mely társadalmi szövetségeseivel, az EMNT-vel, az SZNT-vel és a Magyar Ifjúsági Tanáccsal karöltve a magyar szabadságprogramot, az autonómiát az önérdek és a pártérdek elé helyezi.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kitüntették a Háromszéket (A Kós Károly-díjak átadása Nagyváradon)
Szombaton Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) átadta a Kós Károly-díjakat, amelyekkel– meghatározásuk szerint – „azokat a közéleti személyiségeket tüntetik ki, akik az elmúlt években kiemelkedően hozzájárultak az erdélyi magyarság autonómiaharcához”. A 2005-ben létrehozott, de eddig egyetlenegyszer kiosztott kitüntetést 2013-ban négyen vehették át: Király Károly volt szenátor, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, és post mortem értékelték néhai Birtalan Ákos parlamenti képviselő tevékenységét. Ezúttal két szerkesztőség munkáját jutalmazta az EMNT: a Kossuth rádió Határok nélkül műsora alkotóiét és a Háromszék szerkesztőségéét. A díj átadására Nagyváradon Tőkés László parlamenti képviselő újévi fogadásán került sor.
Az elmúlt esztendő értékelésének és az elkövetkező év kihívásai számbavételének jegyében zajlott az az ünnepség, amelynek a Partiumi Keresztény Egyetem adott otthont, és amelyet előbb püspökként, majd EP-képviselőként Tőkés László hívott életre és rendez meg minden január második szombatján. Megfogalmazása szerint célja összefogni a váradi egyházi, művelődési és közéletet, együtt köszönteni az új évet. Az idei rendezvény több volt jókívánságok tolmácsolásánál, feladatok meghatározásánál, az EMNT díjakkal, kitüntetésekkel értékelte az általa arra érdemesnek tartottak munkáját. Sándor Lajos református lelkész rövid köszöntőjét János evangéliumának 34–35. versére építette, az „eljövendő aratás”, munkálkodás fontosságára hívta fel a figyelmet, arra, hogy mindenkinek megvan a szerepe, feladata, és csak az együttműködés, a közös tevékenység hozhat igazi eredményt. Tőkés László ünnepi beszédében számba vette az elmúlt esztendő legfontosabb momentumait, mindazt, ami szűkebb és tágabb világunkban történt. Válaszként a jelképeink ellen indított hadjáratra közös zászlóbontást kezdeményezett, annak továbbvitelét, akár a lángot, hiszen mint fogalmazott, a zászló a szabadságot, az igazságot, a jogosságot, a demokráciát, a teljes értékű emberi életet jelképezi, ezért fontos megvédeni. 
„A szabadságért, igazságért való küzdelem megtermi gyümölcsét, meghozza eredményét. Ha valamiért, ezért érdemes dolgozni és harcolni. Meg kell védenünk európai és keresztény értékeinket a migránsok inváziójával szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat a túlerővel szemben. Ki kell vívnunk autonómiánkat. Erdély megérdemli, hogy rendületlenül folytassuk érte a küzdelmet” – fogalmazott Tőkés László. Sokak szívébe visszaköltözött a félelem, de nem szabad apátiába esnünk, folytatni kell a szabadságunkért vívott harcot, hogy a ’89-ben jobbra fordult és azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, sem a jó Istenen nem kérhetjük számon, sem mások rovására nem írhatjuk azt, ami velünk történik – hangsúlyozta Tőkés László. A kitüntetések sorát A közjó szolgálatában díj átadása nyitotta, a nagyváradi Szent László Egyesület képviselői vették át, elsősorban a váradi magyarságért kifejtett tevékenységükért, a nagy sikerű Szent László Napok megszervezéséért.
ós Károly-díjat kapott a megszűnéssel fenyegetett közkedvelt rádióműsor, a Határok nélkül. Borbély Zsolt Attila méltatásában kiemelte: „Elévülhetetlen érdeme a kitüntetett rádióműsornak, hogy a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről, úgy, mintha még mindig egy határon belül élne minden Kárpát-medencei magyar. A hiteles és pártatlan tájékoztatással az egyes magyar szervezetek autonómiaküzdelmének valósághű bemutatásával kivívta magának a közönség szeretetét és a szakmai tekintélyt.” Mint fogalmazott, az EMNT minden magyar felelős minden magyarért Szabó Dezső-i elv mentén szerkesztett minőségi műsorainak elismeréseként tünteti ki a Határok nélkül munkaközösséget. A díjat Moszkovics János, a maroknyi szerkesztőség vezetője vette át, de jelen voltak többen erdélyi tudósítóik és budapesti munkatársaik közül is. A Háromszék szerkesztőség munkásságát Toró T. Tibor méltatta: „Mai átpolitizált világunkban, amikor a politikai szekértáborok kibékíthetetlennek látszó szembenállása határozza meg a közbeszédet, amikor idegen érdekeket szolgáló, jelképeinket harsányan védő, de közben a házat, hazát könnyen áruba bocsátó népvezérek mindent meg akarnak vásárolni vagy ellenőrzésük alá hajtani, akkor kiveszőben lévő és éppen ezért védendő állatfajtához hasonlatos egy szabad és elvhű kisközösség. A Háromszék szerkesztősége ilyen, szakmailag igényes, bátor, következetes, elvei értékei mellett szükségben is kitartó, konok emberek csoportja” – fogalmazott. Kitért arra is „mitől lett más a Háromszék, mint a többi, a kommunista pártsajtó romjain felépült médiatermék”. Meglátása szerint ebben szerepe volt elődjének is, a Megyei Tükörnek, mely „az ahogy lehet és a lehet, mert kell korlátai között Erdély egyik legbátrabb szellemi műhelye volt”, és melynek kisugárzása messze túljutott a régión, Erdély minden pontján ismerték, olvasták, de a ’89 utáni alapító szerkesztőknek is, akik „elsőként ismerték fel, hogy az igazi sajtó nem lehet a politika cselédje, és az újjászerveződő, majd folyamatosan megújuló csapat ehhez az elvhez következetesen ragaszkodott. Nem engedte sem megvásárolni, sem politikailag, gazdaságilag eltiporni magát, és így lett a Háromszékből az elmúlt negyedszázad alatt a meg nem alkuvás, az okos értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, egyszóval a sajtószabadság szimbóluma.” Külön kitért a korábbi főszerkesztő, Farkas Árpád és a meghatározó publicisták munkásságára (Farcádi Botond főszerkesztő köszönőbeszédében Simó Erzsébet és Sylvester Lajos emlékére ajánlotta fel a díjat), „az ő érdemük az is, hogy látó szemmel és értő lélekkel maguk köré gyűjtöttek iskolateremtő módon újabb és újabb újságíró nemzedékeket”. „A Háromszék szerkesztősége a székelyföldi autonómiatörekvések igazi szócsöve és egyben hátországa is. Pártok, politikai szekértáborok felett, elkötelezetten, önzetlenül teszik a dolgukat. Talpalatnyi szilárd terület képlékeny világunkban, amire építeni lehet. Tükröt tartanak a politikusok, közéleti emberek elé, hogy lássák, ha letértek az autonómia és a szabadság felé vezető útról, és akik segítenek konstruktív kritikáikkal visszatérni rá. Akikre számítani lehet a jó ügyekben. Akikre büszkék lehetünk, akikre büszkék is vagyunk. Azt gondolom, hogy a Kós Károly-díj nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Háromszékébe” – zárta méltatását Toró T. Tibor.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megperzselődhet a Fidesz az RMDSZ által? Meg bizony!
Sokan értetlenséggel fogadták Tőkés László legutóbbi Hírtévés interjújában foglaltakat, s azt különösen, hogy a Fideszt „megperzselheti” az RMDSZ-szel való kapcsolata, utóbbi korrupciós ügyei miatt.
Egyébként az interjú legtöbbet idézett mondatai, miszerint az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt kapcsolatának rendezési előfeltétele, hogy a Kelemenék ne árulják el a Fidesz nemzetpolitikáját, vagy, hogy meg kell találni a mamutpárttal a modus vivendit, de nem kell erőltetni az összefogást, lényeglátó, aligha vitatható kijelentések.
Ami a megperzselődést illeti, az RMDSZ soha nem volt teljes egészében, egyöntetűen az Orbán Viktor által 1998-ban meghirdetett határok feletti magyar nemzetegyesítés híve. Idézhető megannyi állásfoglalás kisebb-nagyobb vezetőktől, akik a státustörvény ellen beszéltek, de még a magyar állampolgárság kiterjesztésének ügyében és a határon túli magyarságnak biztosított szavazati jog kérdésében is voltak disszonáns, ellenző hangok. Utóbbival kapcsolatban még Markó Béla is kételyeit fejezte ki, aki bár nem elnöke már az RMDSZ-nek, de befolyása mindmáig tagadhatatlan. 
Ezen kívül ott van megannyi kiszólás, mely illetéktelen beavatkozásnak tünteti fel azt, ha egy anyaországi politikusnak véleménye, netán aktív szándéka van erdélyi „belpolitikai” kérdésekben. Holott az egységes nemzetben való gondolkodás, a Kárpát medencei prizma, a „minden magyar felelős minden magyarért” Szabó Dezsőhöz kötődő elve egyszerűen összeegyeztethetetlen ezzel a szemlélettel, egy magyar Torontóban éppen úgy véleményt formálhat egy felvidéki kérdésben, mint egy délvidéki magyar erdélyi problémákban vagy egy erdélyi az anyaországi közélet kérdéseiben.
Hadd idézzek okulásul egy esetet, mely ugyan kereken húsz esztendeje történt, de mely híven ábrázolja az RMDSZ vezetésének viszonyulását a határokon átívelő magyar reintegráció kérdéséhez.
1996 elején a Fidesz egy erdélyi közéleti személyiséget (konkrétan Szőcs Gézát) javasolt megválasztani egy magyar közjogi pozícióba (konkrétan a Duna tévé kuratóriumát ellenőrző testületbe). Olyan helyre, melyre minden párt maga tehet javaslatot, s abba senki nem szólhat bele. Markó Béla ahelyett, hogy üdvözölte volna ezt a nemzetegyesítő, határon átnyúló, eladdig ismereteim szerint precedens nélküli gesztust, levelet írt a magyar országgyűlés elnökének, Gál Zoltánnak, azt kérve, hogy a parlament ne szavazza meg Szőcs Gézát eme tisztségbe, mert nem konzultáltak a jelölés előtt vele, Markó Bélával. Mintha legalábbis ő lenne általános gyám akkor még másfél millió magyar felett s az ő ellenjegyzése kellene ahhoz, hogy bárki erdélyit tisztségbe emeljenek az anyaországban. A tragikomikus gesztus nem érte el a céljáét, Szőcs Gézát a magyar parlament nagy többséggel megerősítette a szóban forgó pozícióban.
Markóék nem elégedtek meg ennyivel.
A Fidesz küldöttsége épp akkor tett egy nagyobb körutat Erdélyben, Takács Csaba és Markó Béla a sajtó nyilvánossága előtt lemondta a velük megbeszélt találkozót, Takács nyíltan rá is mutatott az okra (Szőcs Géza jelölésének ügyére), majd néhány nap elteltével „megenyhültek” és mégiscsak fogadták a Fidesz-delegációt.
Ez az eset is fényesen igazolja, hogy egyáltalán nem lát Tőkés László rémeket, és hogy bizony nagyon is megperzselődhet a nagyobbik kormánypárt, ha túl közel engedi magához az RMDSZ-t.  Az RMDSZ vezetését az önérdek mozgatja, addig, amíg a Fidesz érdekeltté tudja tenni a csúcsvezetést a jó viszony fenntartásában, úgy, hogy ezzel az RMDSZ bukaresti számításait ne húzza keresztbe, addig minden rendben lesz a Fidesz-RMDSZ viszonylatban.
Mihelyt viszont a kenyéradó gazda köreit – például a következő román kormányzati partnerek elképzeléseit – megzavarja a Fidesz nemzetpolitikája, akkor nem kétséges, hogy Budapest és Bukarest közül az RMDSZ vezetés melyik fővárost fogja választani.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//erdelyorszag

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (2.) (Nem volt forradalom, de leverték)
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (egész éjszaka utaztak Brassóból Segesvárra!) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. Orbán László beszédében összehasonlította az 1848-as és az 1956-os forradalmat, hangsúlyozta a két forradalom eszmei azonosságát.
A fiatal tanoncok, esti tagozatos diákok Petőfi-verseket szavaltak, éltették 1848 és 1956 örökségét. Bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. A megemlékező műsor másfél órán át tartott. A fiatalok rendkívül büszkék voltak bátor tettükre! Számukra 1848 és 1956 a világszabadság szent eszméjét jelképezte, ennek bukását siratták Fehéregyházán. Sándor Balázs úgy lett az EMISZ alapító tagja, hogy unitárius teológusként 1956. november elején Brassóban az unitárius lelkészt, Kővári Jakabot helyettesítette. Ekkor találkozott és ismerkedett meg Orbán Lászlóval, együtt határozták el az EMISZ létrehozását. Úgy egyeztek meg, hogy a brassói központot vezesse az alapító elnök, a kolozsvárit pedig Sándor Balázs. Orbán állandóan levelekkel ostromolta Sándort, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, ő azonban a magyar forradalom vérbe fojtása után értelmetlennek tartotta az egészet, nem válaszolt. Orbán  minden levél másodpéldányát megőrizte, már-már megszállottan mindent feljegyzett. Egy kék borítékba helyezett levél révén bukott le valójában az EMISZ.
A brassói székhelyű szervezetnek nem volt gyűlésterme. Ezért Orbán  levelet írt a brassói római katolikus és unitárius lelkészeknek, amelyben kérte: biztosítsanak egy kis termet, ahol időnként összegyűlhetnek, elbeszélgethetnek. Lay Imrét bízta meg a levél átadásával. Lay nem volt templomba járó, ezért átadta a barátnőjének, Bajzát Máriának, aki továbbította a lelkészeknek. Később elismerték: provokációra gyanakodtak, és a levelet elvitték a Securitatéra. A felgöngyölítés nagyon gyorsan ment.
A hatalom, a Securitate ravaszul kivárta, hogy a diákok nagykorúvá váljanak, hiszen felnőttként hozhatnak ellenük elrettentő ítéleteket.
Az alapító elnök, Orbán László ellentmondásos személyiség volt. Ebben minden egykori EMISZ-tag egyetért, Gagyi-Balla István tanulmányában részletesen elemzi is. Orbán széles látókörű, szónoki tehetséggel, érzékenységgel megáldott fiatalember volt, egyformán járatos az irodalomban, a napi politikában és a művészetekben. Az unitarizmust megváltó vallásnak tekintette. Gyakran helyettesítette a lelkészeket, a kántorokat, meghallgatta a hívek panaszait, a maga módján próbált segíteni rajtuk. Számos kulturális kezdeményezés elindítója volt. Társainak imponált az is, hogy állandó konfliktusban állott néptanácstitkárként ismert, dogmatikus kommunista édesapjával. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott találhatóak emberi gyengeségei: felületessége, kirívó helyzeteket kereső emberi habitusa. Ha dicsérték, önelégültté vált, önbizalma ilyenkor nem ismert határt. Ha ráijesztettek, hamar megbicsaklott. Túlzott ambíciói is sok kárt okoztak. Több száz oldalas feljegyzései, utólag írt naplójegyzetei bizonyára segítenek ellentmondásos személyisége pontos körülírásában. Ma már egyértelmű: az EMISZ lebukásához nemcsak az ominózus levél járult hozzá, hanem az a nagyfokú naivság is, mellyel a brassói diákok a szervezetüket felépítették, működtették.
1958-ban lavinaszerűen tartóztatták le a szervezet tagjait. Nyitrai Mózes egykori homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész így emlékezett vissza: „1958. augusztus 8-án Oklándra mentünk a feleségemmel a moziba. A moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. (...) A paplak előtt sötét emberárnyék a holdvilág alatt. A Rácpatak medrében, a papi lakás mellett egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik gépfegyver. (...) Egy zöld fedelű könyvet (jegyzőkönyvet) kértek tőlem. Egy zöld fedelű füzetet. Adjam elő. Magatartásomból elhitték, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A feleségemhez fordultak, ha ő tud róla, adja elő. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre szolgál a mellébeszélés. Orbán Laci önképzőkörének jegyzőkönyve volt, melyet hozzánk rejtett el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor bevitték a vallatóba, s hogy a jegyzőkönyvben szereplőket így mentse a letartóztatástól. Nem lehetett! Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket beszerveztek. Ki kellett adnia Jóanyámat (Nyitrai Mózesnét – a szerző megj.), aki azt a relief koszorút készítette. Meg kellett mondania, hogy készült a szervezkedés. El kellett ismernie, hogy a magyar események késztették a szervezet létrehozására, és hasonlókról álmodoztak gyerektársaikkal. Így lett belőle a veszedelmes EMISZ.”
Az akkori igazságszolgáltatás cinizmusát bizonyítja, hogy a vádiratban „fegyveres szervezkedést” emlegettek, holott a házkutatások során hiába kerestek, még rozsdás fegyvert sem találtak.  1958. augusztus 8-án tartóztatták le Kelemen Imre kerületi unitárius esperest és Végh Mihály homoródújfalvi unitárius lelkészt. Nyitrai Mózes családjából négy személyt szállítottak a marosvásárhelyi Securitatéra. Előzetesen már letartóztatták Orbán Lászlót, az EMISZ más vezetőit, majd rendre a teljes tagságot. A Nyitrai családnál tartott házkutatáskor nemcsak a jegyzőkönyv került elő, hanem az EMISZ Nyitrai Mózesné által varrt két szalagja is, rajta: A haza mindenek előtt!, A szabadság kiragad a halálból!
1959. március 9-e és 19-e között a marosvásárhelyi törvényszék épületében zajlott a 77 letartóztatott monstre pere. Ezúttal is a kolozsvári katonai törvényszék bírói tanácsa és Macskási Pál hadbíró őrnagy döntött ifjú életek további sorsa fölött.
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János egyenként 25 évi szigorított börtönbüntetéssel fizettek EMISZ-tagságukért. A szervezet tagjait 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Legtöbbjüket azért, mert nem jelentették fel társaikat. Fiatal, munkaképes tagsága volt az EMISZ-nek. Nagy részük a Duna-delta, a Duna-szigetek megsemmisítő táboraiban, Peripráván, Grinden, Salceán, Luciu-Giurgeni-ben, Galacon, a Gironde és az Ileni Levendi rabhajón, Sfistofcán töltött nehéz börtönéveket.
Az olvasó először találkozhat az elítéltek teljes névsorával, valószínű, az egykori börtönviseltek számára is revelációként hat, hogy ennyi fiatal azonosult 1956 eszméivel. Nevüket az országos érdeklődésre való tekintettel a Háromszék online változatában közöljük.
TÓFALVI ZOLTÁN
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János 25 év, Borcsa Mihály (tiszteletbeli EMISZ-es) 20 év (elhunyt), Ambrus János 20 év (elhunyt), Lay Imre 20 év, Balogh-Sipos Mihály 20 év, Erzse Imre 20 év, Sós Lajos 20 év, Deák Géza 20 év, Mátyás Ernő 20 év, Albert Mihály 18 év, Ferencz Tibor 18 év (elhunyt), Nemes József 18 év (elhunyt), Máthé József 18 év (elhunyt), Ördögh Dezső 18 év (elhunyt, Amerikában élt), Lay György 18 év, Lay Günther 18 év, Aczél Ferencz-Károly 17 év, Sebestyén Géza 17 év, Korbuj Péter 17 év, Tiboldi Dénes 16 év, Kelemen Imre 15 év (elhunyt), Kelemen Csongor 15 év, Bálint (Papp) Mihály 15 év, Simon Márton 15 év, Kajcsa István 15 év, Balázs Géza 15 év (elhunyt), Gáll Tibor 15 év, Kölönte Tamás 15 év, Kovács Ferenc 15 év, Dobay Szilveszter 15 év, Krivorik Máté 15 év, Biró Károly 15 év, Deák Gyula 15 év, Fosztó Zoltán 15 év, Kántor Gyula 15 év, Simon Gyula 15 év, Bedő Gábor 13 év, Fazekas Sándor 12 év, Biczó János 12 év, Simon Gyula 12 év (elhunyt), Kósa Mihály 12 év (elhunyt), Dudicska Albert 12 év, Patakfalvi János 12 év, Gergyai Mihály 12 év, Szacsvai György 12 év, Szőcs József 12 év, Varga Sándor 12 év, Bencze József 10 év, Hadházi Béla 10 év, Bódi János 10 év, Szabó Dezső 10 év, Sós Fitori Sándor 10 év (elhunyt), Bibó László 9 év, Olosz Vilmos 9 év, Nyitrai Levente 7 év, Berecz Gyula 6 év, Máthé József 6 év, Szász Gergely 6 év, Tana József 6 év, Ady Béla 5 év, Bede István 5 év, Kajcsa András 5 év (elhunyt), Préda Imre 5 év, Kósa Bálint 3 év, Erzse István 3 év. P. S. A Kádár János-vezette magyar párt- és állami küldöttség 1958 februári romániai látogatása során, miután a küldöttség tagja, Kállai Gyula hangsúlyozta marosvásárhelyi beszédében, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs, a következő kijelentést tette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Pedig a terrorhullám a látogatás időpontjában sem szünetelt, a letartóztatások folytatódtak. Velitsek Endre marosvásárhelyi agrármérnök és mások felháborítónak találták az ilyen kijelentéseket. Elkeseredett kifakadásukat a „szolgálatos fülek” azonnal jelentették, s Velitsek Endrét és Nagy Samut gyorsított eljárással 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték.
Tovaszállt a remény, amelyet a romániai, erdélyi magyarok az 1956. évi magyarországi forradalomhoz fűztek. A Fodor Pál nevével fémjelzett per tárgyalásán mondotta a nagytekintélyű Odorik Atya: „A mi bűnünk az volt, hogy reménykedtünk!” 
2. P. S. A naiv, gyerekes szervezkedési kísérlet drasztikus megtorlása csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett kirakatper tíz kivégzettjének iszonyatos drámája, a negyvenhét elítélt 1300 évi börtönbüntetése akkor kap igazán történelmi hátszelet, ha a kivégzettek, elítéltek számát összehasonlítjuk Románia újabb kori történetében Nemzetárulási Perként emlegetett  (Procesul Marii Trădării Naţionale), Ion Antonescu marsall, „konkudátor” nevével fémjelzett, háborús bűnösök perével: háborús bűncselekmények elkövetésével huszonnégy személyt állítottak a bukaresti népbíróság bírói tanácsa elé. A bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A per 1946. május 6-án kezdődött, május 17-én hoztak végleges ítéletet: tizenhárom személyt ítéltek halálra, közülük hatot in contumaciam, azaz: távollétében. Lucreţiu Pătrăşcanu javaslatára három személy halálos ítéletét Mihály király életfogytiglani kényszermunkára változtatta. 1946. június 1-jén négy személyt, Ion Antonescu marsallt, Mihai Antonescu volt külügyminisztert, Constantin Vasiliu tábornokot, a Román Csendőrség volt parancsnokát, Gheorghe Alexianut, a Dnyeszteren túli területek volt kormányzóját végezték ki. Háborús bűnökért, az ország második világháborúba sodrásáért, a becslések szerint 350– 380 ezer zsidó, töbszázezer román katona haláláért, a zsidóellenes pogromokért, az ország gazdasági tönkretételéért, katasztrófába sodrásáért felelős politikusok, katonai vezetők közül – a jogerős ítélet alapján – ugyanannyi személyt sújtottak halálbüntetéssel, mint a többpártrendszer, a magyar-román konföderáció gondolatát fölvető Szoboszlai-féle szervezkedés vádlottjai közül! Holott a Szoboszlai-csoport által elkövetett bűnök, bűntettek egy napon sem említhetőek a háborús bűnösök tetteivel! Szoboszlai Aladárt és kilenc sorstársát könyörtelenül kivégezték, holott csak beszélgetések szintjén vitatták az „erdélyi kérdést”, a román-magyar államszövetség gondolatát! A Nemzetárulási Perben csak Ion Antonescu marsall és három társa fizetett az életével a háborús bűnökért! A román bíróságok a magyar vádlottak esetében 1920 óta következetesen mindig a legszigorúbb büntetést szabják ki!
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

Köszöntötték a 70 éves Lőrincz Györgyöt
A Székelyudvarhelyen élő, kápolnási születésű író a kezdetektől fogva tagja a Székelyföld szerkesztőbizottságának, olyan “külső” szerkesztőségi munkatárs, aki amellett, hogy rendszeresen közöl a lapban, folyamatosan szerzőket és különböző műfajú írásokat ajánl a “belső” szerkesztők, az ötfős “kemény mag” figyelmébe, akik ezt a rendkívül színvonalas lapot immár két évtizede havi rendszerességgel – több kontinensen és a világhálón – az olvasók rendelkezésére bocsátják. Az íróval június 30-án, péntek délután, a Székelyföld szerkesztőségében találkozhattak az olvasók és a kollégák.
Lőrincz Györggyel a júliusi lapszámban Zsidó Ferenc író interjút készített, úgyhogy sok-sok apró részletet megtudhatunk a pályaívről, az ötvenes években lezajlott gyermekkorról, az indulásról és a cseppet sem egyszerű kettős életről, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a szerző gyári dolgozóként vált az erdélyi magyar irodalom egyik meghatározó, sikeres és egyéni hangú írójává, sőt a rendszerváltozás után sem volt annyira egyszerű a helyzete, hiszen nem lett főállású szerkesztővé, nem lehetett szabadfoglalkozású alkotó, hiszen különböző megyei és városi beosztásokban kultúra- és közösségépítő munkát is végzett. Ahogy teltek az évek évtizedek a karcolatokkal, irodalmi igényi riportokkal jelentkező író, egyre nagyobb ívű munkákhoz látott, a novellák mellett, regényekkel és publicisztika-válogatásokkal örvendeztette meg olvasóit. Most is regényen dolgozik, amely lassan “íródik”, hiszen – saját bevallása szerint – több lehetőség is kínálkozik a befejezésre, s mivel egy disszidens életútjáról van szó, akit 1977-ben “szöktetett” át a határon, a történetnek, amely valóságos eseményeken alapszik, de azért az író világában szuverén és szubjektív minden, máig gyűrűző, ma is vannak olyan vonatkozásai, amelyek a politikai-gazdasági és a mi kisebbségi közösségi életünk eseményeitől függenek.
Az írót a két oldalon ülő két fiatalabb szerkesztő- és író-kolléga faggatta. Lőrincz György elmondta, hogy az első karcolatok és novellák után a riport felé fordult a figyelme – 1980-ban megjelent Forrás-kötete is riportokat tartalmaz -, hiszen olyan fordulatot vett akkor az élete, hogy zetelaki helyettes tanári munkája és a családi kapcsolatok többnyire ezt a műfajt kínálták, biztatást is erre kapott több oldalról, de aztán ismét visszatért az elbeszélés műfajához, úgyhogy a nyolcvanas években megjelent két újabb kötetében a hatvanas évek végén mutatkozó markáns novellistát ismerhette meg az olvasó. A Forrás-kötet és az után következő másik két könyv is jelentős sikernek számított akkor Erdélyben.
Bár Vári Attilával, Szávai Gézával, Csíki Lászlóval indult a pályája, soha nem tartozott generációs csoportosuláshoz. Élete amiatt is különleges volt, hogy a Székelyudvarhelyi Gábor Áron Rt. mezőgazdasági gépgyár szállítással foglalkozó osztályvezetőjeként, másodállásban lehetett író. KimAradt az irodalmi élet fősodrából, s ennek az volt a következménye, hogy az írt, s úgy, ahogy akart. Ha megkérdik – s most valóban megkérdezték – azt mondja, hogy ő elsősorban erdélyi író. Itt más témák vannak. Az általános emberi mellett speciális élethelyzetekben élünk, s arról szót kell ejteni. Bevallotta azt is, hogy kik voltak mesterei: elsősorban Móricz Zsigmond volt rá nagy hatással, aztán Németh László, Szabó Dezső, a nagy orosz írók, Tolsztoj, Dosztojevszkij, majd – a teljesség igénye nélkül – Hemingway, Csingiz Ajtmatov, Cseres Tibor, Tar Sándor…
Azt mondja, hogy egyáltalán nem bánta meg. Ha most lenne kezdő, mindent hasonlóképpen tenne, bár sosem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Ma másfajta valóságanyag van, de az erdélyi, a Székelyföldi magyar írónak most is különleges a helyzete, és a témái sem olyanok, mint egy Pesten vagy urbánus környezetben élő és szocializálódó alkotónak. Vannak még történetei. Ereje, kedve is hozzá. Azt mondja, hogy öt éve nyugdíjas, s immár főállású írónak tekintheti magát, azt írhat, s akkor, amikor szeretne.
A kollégák erőt, egészséget kívántak Lőrincz Györgynek, kitartást.
Nem a fényben való fennforgás fontos, hanem a köznapi munka. És biztos, hogy az író szeret dolgozni, hiszen a nagy prózai munkák mellett a történésekre is figyel folyamatosan, heti rendszerességgel jelennek meg a jelenből táplálkozó publicisztikái.
Simó Márton
eloszekelyfold.wordpress.com

Irodalmunk útjain – Erdélyben
Könyvcímet* kölcsönöztem e tömör recenzióhoz, ennél találóbbat úgysem tudtam volna kiötölni könyvajánló jegyzetem élére, hiszen elsősorban azoknak szánom, akik a nyári szellemi feltöltődés idején ismereteik felfrissítése érdekében végig szeretnének szaladni irodalmunk útjain. Mindenekelőtt az oktatókra gondolok természetesen, a magyar irodalom népszerűsítőire, akik közül nagyon sokan személyesen is ismerhetik a szerzőt, vagy azért, mert egyetemi tanulmányaik idején Kolozsváron, esetleg Nagyváradon tanáruk lehetett, vagy mert fokozati vizsgák, továbbképzések, különféle rendezvények alkalmával találkozhattak vele. Kozma Dezső neve persze a személyes ismeretség hiányában is beágyazódhatott az olvasói köztudatba, hiszen több mint fél évszázadot átölelő, gazdag irodalomtörténészi és tanári munkásságát számos fontos kötet fémjelzi. Az első, amely 1969-ben látott napvilágot, Marosvásárhelyi vonatkozásaival hatványozottan felkelthette az itteniek figyelmét. A novellista Petelei Istvánról szóló kismonográfia volt. Azóta több mint húsz jelentős kiadványa – irodalmi tanulmánygyűjtemény, monográfia, tankönyv, egyetemi kézikönyv – és számtalan szakcikke, előadása jelent meg a ma már valóban nyugalmazott, de szerzőként továbbra is aktív egyetemi professzornak. Pályája meghatározó állomásait, élményeit, megpróbáltatásait és eredményeit több átfogó sajtóbeszélgetés, életinterjú is felidézte tavaly novemberben, amikor dr. Kozma Dezső a 80. esztendejét töltötte. Születésnapi meglepetésként adódott a lehetőség legújabb gyűjteményes kötete kiadására is.
Az Irodalmunk útjain – Erdélyben 90 írást felölelő, több mint hatszáz oldalas, impozáns kiadvány. A szerző ajánlása szerint "a gyűjtemény válogatás csaknem fél évszázad alatt – változó körülmények közepette – megjelent írásaimból. Tematikailag, műfajilag sokfélék. Van közöttük tanulmány, esszé, forrásértékű közlemény, kritika, műértelmezés, alkalmi írás. A magyar irodalom különböző korszakaiba szeretném elvezetni az érdeklődő olvasót. A vizsgált témákat, írókat, műveket időrendben kísérelem meg elhelyezni". A Kolozsvári Szabadságban 2015. november 6-án Józsa Istvánnak adott interjúban Kozma Dezső azt nyilatkozta könyvéről, hogy "ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése". Alkalom, lehetőség "szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel". A magyar irodalom egyik nagy korszakát bemutató, több mint három évtizeddel ezelőtt kiadott egyetemi kézikönyvének továbbgondolása a gyűjtemény, kiegyensúlyozottan ötvözi az irodalomtudós "akkori és mostani gondolkodásmódját."
A kötet az írásokat négy fejezetbe – Nagy idők vonzásában, Korok fordulóján, Régi erdélyi arcok, Új évszázad sodrában – csoportosítja. Az anyag tömörített ismertetésére talán legszerencsésebb, ha ismét magát Kozma Dezsőt idézzük. A Confessio 2016/1-es számában Aniszi Kálmánnal folytatott beszélgetéséből emeljük ki az ide vonatkozó részletet: "Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről". Összefoglaló fejezetenként taglalva az írásokat, elmondható, hogy (I. Nagy idők vonzásában) "a Petőfivel foglalkozók közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda) verseit egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténységélménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. (II. Korok fordulóján): A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. A III. fejezetben (Régi erdélyi arcok) jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk, végül a IV. részben (Új század küszöbén) a szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni".
Nyilván nem a lektűrrel kikapcsolódni vágyóknak szól ez a kötet és az ismertető, de időről időre minden könyvbarátnak érdemes Kozma Dezső mellé szegődnie, mert sok érdekességet, megszívlelendő gondolatot tud újra felfedeztetni velünk irodalmi időutazásán, és képes új megvilágításba helyezni olyan értékeket, amelyeket egykori iskolai beidegződéseink érdemtelenül mélyesztettek az emlékezet süllyesztőibe.
(N.M.K.)
* Kozma Dezső: Irodalmunk útjain – Erdélyben. Válogatott írások. Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015.
Népújság (Marosvásárhely)

Gyökereiket keresték
Az utóbbi években Háromszéken egészséges, nemes gondolatokkal ötvözött szokás született, mely úgy látszik, hagyománnyá válik: a családok találkozója. Megemlíteni érdemes a Bardoczok, Zsigmondok, Petkék, Jancsók, Kanyók, Nagyok, Keresztesek, Puskások találkozásait, akik a magyar nemzeti identitás őrzése, a rokoni kapcsolatok erősítése mellett gyökereiket is keresik.
Ezen sorba illeszkedik az Orbaiszéken, Kovásznán, Csomakőröson, Székelytamásfalván és Kommandón rendezett kettős találkozó, ahol a Szőts család a Szabó családdal találkozott. Az ünnepi esemény nemcsak a Háromszéki Szőtsöknek, hanem az Angliából és Magyarországról érkező Szabó család tagjainak is felejthetetlen élményt nyújtott.
Az 1890-es évek elején a Kovásznán lakó Szőts Anna (Szőts Lajos nagyapám húga) a központi borvízforrásból megkínálta Szabó Dezső fővárosi jeles oskolamestert, aki ott mAradt, fürdőkúrázott a gyógyhelyen. Házasság lett belőle, 1894. július 29-én a kovásznai református templomban megesküdtek, majd felköltöztek Budapestre, ahol öt gyermekük született. Az elsőszülött Szabó András 1956-ban a forradalom leverése után Angliába menekült, ahol megőrizte magyar identitását, és 1990 után minden évben találkozókat szervezett Magyarországon az ottani, illetve Angliában és Erdélyben élő két család vérvonal szerint beépült tagjaival. Ez a mostani, Kovásznán tartott ünnepély is őt dicséri.
A találkozó 62 résztvevőjét már első nap nagy meglepetés érte. A finom kovászna-vajnafalvi juhtúrós puliszka és Háromszéki szilvórium, valamint köményes pálinka elfogyasztása után dr. Vincze János Budapesti orvosprofesszor feleségével együtt nemcsak megtisztelték jelenlétükkel e napokat, hanem egy is könyvet hoztak Az erdélyi szellemiség messze fénylik: dr. Szőts Dániel címmel, amely e sorok írójáról szól. Prof. dr. Vincze János biofizikus több mint 450 tudományos cikket publikált, a biofizikai monográfiai sorozatában 44 kötetet, míg orvostörténeti témában írt munkáinak száma 30 kötetnyi. A tulajdonképpeni ünnepség szombat délelőtt 10 órakor kezdődött a kovásznai református templomban, ahol áhítatot tartott nt. Balogh Zoltán református esperes atyánkfia, majd emléklapot ajándékozott a jelenlévőknek, s eredeti házasságkötési anyakönyvi kivonatot, ezután megáldotta a templomkertben felállított kettős kopjafát, mely több hősi emlékjel mellett áll (Kálvin, millennium, 1940-es székely kapu stb.). Az esperes úrnak köszönjük segítségét, és a XXV. zsoltárt, mely arra int: ,,Azok pironkodjanak, akik hitetlenül élnek”. A kopjafa leleplezése után szép magyar nyelvű beszédet tartott a 60 éve Londonban élő Szabó András, a már említett Szőts Anna unokája, a kopjafaállító és szervező dr. Szőts Dániel pedig megmagyarázta az emlékfa feliratát, a XVI. századi rovásírást: ,,Urának, Istenének esdik, porig, a Szőts és a Szabó Család. A. D. 2016.” A fafaragó Balázs Antal, miután elmagyarázta a kopja jeleit, annak fényképével ajándékozott meg mindannyiunkat. A koszorúzás, a 90. zsoltár és a magyar, székely himnuszok eléneklése után a népes rokonság elsétált Kovászna főterére, megtekintve azt a borvízforrást, ahol egykoron megismerte egymást Szőts Anna és Szabó Dezső, a református nagy temetőben (ma köztemető) megkoszorúzták a Szőts- és a Vajna-sírhelyeket, felkeresték a vajnafalvi főúton a hajdani Szőts-kúria ma már üres telkét, ahol Szőts Anna született kilenc testvérével. Itt kegyelettel adóztak a londoniak Nellyke vezetése mellett, a pesti Szabók (Győző, Csaba, Endre Sárika), a Veszprémi Reiszok, Miskolczy Velkayak (Lehel, Ági, Éva) és az összes Szőts (az apaji Kis Kata is).
A találkozó Csomakőrösön folytatódott, ahonnan a Szőtsök eredtek, 1611-ben nemesi rangot (armálist) kaptak Báthory Gábor erdélyi fejedelemtől. Kőrösi Csoma Sándor főtéri szobrának megkoszorúzása után meglátogatták a kis kálvinista templomot, ahol Kőrösi Csoma Sándort keresztelték, a cinteremben a millenniumi szilfa és emlékkopja felkeresése után az emlékszoba értékes Csoma-írásainak másolata megtekintése mély érzést gerjesztett a szívekben, melyet tetőztek a születése óta óriássá nőtt diófák, melyek még látták az alattuk játszadozó kicsi Sandrit. Ezután a kovásznai díszebéd következett a Botimi panzió nagytermében, köszöntőt mondott a Budapesti Lónyay-gimnázium tanára, Szabó Győző, prof. dr. Vincze János, Balázs Antal kopjafadoktor, majd Balogh Zoltán esperes úr asztali áldása után élőzene mellett dr. Szőts Dániel hat nyelven köszönte meg a névnapi kívánságokat (angol, francia, olasz, német, román és magyar). A nap főrendezője Szőts Péter volt, aki mai napig is Kovásznán él. Vasárnap az orbaiszéki Székelytamásfalván megkereszteltük Szőts-Papp Annát, a legfiatalabb Szőtsöt. Hegyi tiszteletes úrnak köszönjük a kálvinista templomban megejtett keresztelést, igehirdetést és az Itt van szívem református éneket, melyben a kis megkeresztelt felajánlja szívét: ,,Itt van szívem, neked adom, uram, neked, ki alkotád.” A Thúry–Bányay-udvarház dísztermében tartott szeretetvendégség is Szőts-Papp János családját dicséri.
A találkozó Kommandón fejeződött be 1017 méter tengerszint fölötti magasságban, a Háromszéki havasok vizét hozó Nagy-Bászka patak völgytávlatában e magyarok lakta községben. Itt a fő házigazda Szőts Pál és családja volt, aki nyaralójában flekkennel, csórékolbásszal, pisztránggal és rókagombával kínálta meg az éjfélig dalolókat. Szőts Tünde dr. és ifj. Szőts Dániel mindent megtett, hogy a vérrokonok jól érezzék magukat!
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarságellenes magyarok
Ilyenkor, augusztus–szeptember határán szülőként, nagyszülőként, gyermekként vagy fiatalként szinte mindenkit érint a tanévkezdés. Friss fizikus diplomával 37 évvel ezelőtt ebben az időszakban jöttem először Pécskára, tanárnak. Első tanévem mégis Tornyán töltöttem. A kukoricatörési hónap végén megkeresett Takács István, egykori tornyai matematikatanárom, hogy kinevezték igazgatónak, és kellene egy helyettesítő, mennék-e. Szívesen mentem abba az iskolába, amelybe 1965–69 között az V–VIII.-at végeztem.
A tornyai iskola 1968-ig két-tannyelvű volt. A magyar osztályokban mindig volt néhány román, szerb vagy cigány gyerek is, ezért az órákon a tanárok mindent elmondtak magyarul és románul is. A magyarok magyarul, a románok, szerbek és cigányok vagy románul vagy magyarul feleltek, de mindenki írt magyarból is évharmadi dolgozatot. 1968-tól az iskola kéttagozatos lett. Akkor indult be V–VIII.-ban a román tannyelvű ötödik osztály. Az 1979–80-as tanévben is megvolt a magyar és a román osztálysor, de a bentlakás is mintegy 70 nagyvarjasi, kisvarjasi, szederháti, Aradi gyerekkel, és én lettem az egyik délutáni, esti, éjszakai felügyelőjük.
Ebben az első tanári tanévemben találtam szembe magam először olyan gyerekekkel a román osztályokban, akik otthon magyarul beszéltek magyar szüleikkel. Megdöbbentett, hogy az egyszerű román szavakat sem értik, de ezen a nyelven kénytelenek tanulni minden tantárgyat, mert a szüleik ezt kényszerítették rájuk. Amikor magyarul mondtam nekik ugyanazt, amit románul nem értettek, akkor azonnal fölragyogott a szemük, és csodálkoztak, hogy ez ilyen egyszerű és könnyű?
Az anyanyelv ugyanis egy tudástár. A családban beszélt nyelven válunk emberré. Az anyanyelvünk alakítja ki a gondolkodásunkat, hiszen annak szavai a téglák, szabályai pedig a kötőanyag tudásunk várának falaiban.
Akit a szülei megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvén végezze iskoláit, az szegényebb lesz tudásban, magyarságában pedig különösképpen.
Előbb-utóbb minden nem magyarul tanuló szembesül azzal, hogy megmosolyogják, ha magyartalanul fogalmaz, helytelenül ír magyarul, ha beszédébe idegen szavakat kever, lecsónyelven beszél. És nincs annál kellemetlenebb érzés, mint amikor valaki – bár mondhatná, írhatná helyesen is – nem tudja, mert nem tanulhatta meg.
Az iskolába járás és a tanulás azért fontos, mert akkor gyarapszik szókincsünk, finomodik gondolkodásunk, alakulnak ki olyan készségeink, amelyek megkönnyítik későbbi életünkben a mindennapjainkat. Az eszünk pedig annál fogékonyabb és használhatóbb, minél jobban ismerjük anyanyelvünket. Ez pedig csak akkor lehet így, ha az otthon beszélt nyelven tanul a gyerek. Ezért kellene minden magyar család gyereke magyar iskolába járjon.
De van még egy igen fontos érv a magyar gyerek magyar iskolába járása mellett. Az pedig közösségi. Összmagyar érdek ugyanis, hogy egy-egy osztályban minél több magyar gyerek legyen, és ne hiányozzanak onnan lehetséges jó vagy gyengébb tanulók sem. A lehetséges jók azért, mert anyanyelvükön még jobbakká válhatnak, a lehetséges gyengébbek pedig kevésbé gyengék, mintha nem anyanyelvükön tanulnának.
37 év tanári tapasztalattal állítom, hogy nyer az a magyar gyerek, aki magyar iskolába jár, és árt az a magyar szülő a saját gyerekének, aki nem magyar tannyelvű óvodába, majd iskolába járatja fiát, lányát. Itt Romániában, Erdélyben, Pécskán úgyis minden magyar megtanul annyira románul, amennyire az életviteléhez szüksége van. Nem találkoztam még olyan hazai magyarral, legyen akármennyire gyenge szellemi képességű is, hogy ne boldogult volna, ha románul kellett megszólaljon. Szabó Dezsővel vallom, hogy minden magyar felelős minden magyarért.
Van, aki úgy tartja, hogy az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz.
Lehet ezt fokozni. Az a magyar, aki az unokájától is magyarul írt levelet fog kapni.
Nagy István
http://erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
Talán sehol magyar nyelvterületen nem tartottak annyira hiteles és emlékezetes szórványnapot, mint november 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon, ahol a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórványmozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
Az utak nélküli mezőségi sárban a két világháború közötti években még szinte világvéginek tűnő településről kiáltotta világgá jajszavát a pusztuló szórványokért, a hitüket és végül önmagukat is feladó gyülekezetekért. De nemcsak a panaszra futotta, a 16 oldalas kis füzetben (Szórványmisszió. Jaj-szó a pusztuló szórványokból) feltüntette az okokat és a megoldást is. Népéért felelősséget vállaló értelmiségiként, aki a szenvedés minden poklát megjárta, eltökélten bízott abban, hogy a lélektől lélekig tartó emberfeletti erőfeszítéssel megfékezhető a beolvadás. Sajnos ezt a folyamatot azóta sem sikerült megállítani. Az 1920- as évek végén félszáz reformátust számláló Mezőújlak magyarságát mára egy 78 éves asszony képviseli, az akkoriban hozzá tartozó szórványgyülekezetek némelyikében pedig egyetlen református lélek sem maradt. A mezőfelei tetőn mintha a mesebeli ezüsterdőben jártunk volna, de a szemünk előtt kibomló tájjal már fukarul bánt a korán érkező tél. A gyér hótakaró alatt fázósan bújtak egymáshoz a mezőségi dombok, ahogy Királyfalván át Mezőújlak felé tartottunk. A faluhoz közeledve a Kosár tanyán nagy kádakkal megrakott szekér indult kócos, loncsos kutya kíséretében a pálinkafőzde felé. Kukoricaszárak között juhok, kecskék kaparásztak, előttük a mindent elborító szürkeségben az ég gomblyukán át kiszűrődő rózsaszínes fényben – mintha iránytű lenne – távoli dombtető jelezte az irányt. A múlt hétfőn délelőtt gépkocsikkal telt meg a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményeshez tartozó dimbes-dombos Mezőújlak központja, ahol az aszfaltút a lábbelit marasztaló mezőségi sárral találkozik. Mezőköbölkút – Mezőújlak református gyülekezete és a Diaszpóra Alapítvány meghívására a megemlékezésen a Földes család tagjai, a falu szülöttei, erdélyi szórványgondozó lelkészek, szórványgyülekezetek gondnokai, presbiterei, teológusok, érdeklődők vettek részt, hogy Földes Károly és valamennyi hajdani erdélyi magyar szórványgondozó lelkész és néptanító nehéz életkörülményeire, nélkülözéseire emlékezve szolgálatuk és sorsuk előtt főhajtással adózzanak. A dombtetőn álló több száz éves templomot, amely 1927-ben, Mező- újlakra érkezésekor romokban hevert, Debreczeni László mérnök tervei alapján Földes Károly és kicsi gyülekezete óriási erőfeszítések árán építette újra, megőrizve a kőből faragott ajtókeretet, bordázatot és a gótikus ablakokat. Az ezredfordulóra elapadt gyülekezet megrongálódott templomának tetőzetét Zöld György református lelkipásztor hívó szavára, aki tíz évet szolgált a szomszédos Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, kétszeri papi kaláka során (2008, 2014) lelkésztársaival és a köbölkútiak hozzájárulásával hozták rendbe. Az időtől kikezdett málló falu templomon, amely Földes Károly emlékét őrzi, sok még a tennivaló. Ezért a hálaadó istentiszteleten összegyűlt perselyes adományt az állagának megőrzéséhez szükséges építőanyag megvásárlására fordítják. „Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit” – sommázta mondanivalóját 1934-ben Földes Károly, s erre a felismerésre épült a Kőhalomban szolgáló Szegedi László esperes, generális direktor prédikációja is. Nem véletlenül, hiszen ő maga is korábban mezőségi szórványgyülekezetekben folytatta magyarigeni lelkész édesapja áldozatos szórványgondozó munkáját. „Ma Mezőújlak egy hatalmas felkiáltójel egyházunk, közösségünk, magyarságunk életében”, ami arra figyelmeztet, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) és minden keresztyén felelős minden keresztyénért – hangzott el az áhítat során. A Káin és Ábel történetéről szóló ószövetségi igéből – „avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” – kiindulva az igehirdető lelkész arról beszélt, hogy a ma embere megteremtette magának a káini világot, s a modern életszemlélet szerint önmagának, önmagáért él, nem vállalja a felelősséget a másik emberért, azokért a közösségekért, amelyek figyelemre, támogatásra szorulnak. A bajban nem elég csak a templomokat, a javakat menteni, a lelkeket is menteni kell. Ahogy Földes Károly is belekiáltotta az akkori magyarság szívébe, hogy vesztésre állunk, de a jajkiáltás mellett vállalta a lélekmentés küzdelmes feladatát is. A hálaadó istentisztelet alkalmat teremt idők és arcok felidézésére, amelyek visszavezetnek a templom újjáteremtéséig, Földes Károly szolgálatáig – vette át a szót Vetési László szórványügyi előadó, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki köszöntötte a család tagjait, köztük a Szatmáron élő 92 éves ifj. Földes Károlyt, az ünnepelt fiát, aki előrehaladott kora ellenére is részt vett a gyermekkora színhelyén tartott megemlékezésen hozzátartozóival együtt. Testvérét, Kabai Ilonát, aki haláláig hosszú éveken át nagy szeretettel ápolta édesapja emlékét, lányai képviselték. Az újlakiakból, akik 1991-ben 11-en voltak a templomban, mára egyedül Pascu Eszter maradt. Vetési László az 1991-ben tartott megemlékezést idézte, amikor először ünnepelték szabadon Földes Károly születésének 100. évfordulóját. Ott, a mezőújlaki templomban Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javasolta, hogy jegyezzenek be egy alapítványt „Földes Károly emlékének ápolására, és a mai szórványszolgák munkájának segítésére”. Így született meg a Diaszpóra Alapítvány, amely azóta is napirenden tartja a szórványkérdést, lehetőségei szerint segít, ahol tud, de a Földes Károly által elképzelt nagy közös összefogásról („Egymás terhét hordozzátok!”), hogy a kidolgozott cselekvési tervek megvalósuljanak, ma sem beszélhetünk. A második nagy ünnepet a 110. évforduló tiszteletére a szülőhelyen, Mérában és a gyermekkor helyszínén, Szucságon tartották. Vetési László beszélt Földes Károly hatásáról az erdélyi irodalomra (Nyirő József – Néma küzdelem, Makkai Sándor – Holttenger), a szórványmisszió legendás mezőségi alakjairól (Herman János, Nagy Ödön) és a későbbi Mezőség-járó lelkészekről, akik nem a nyomort, a sarat látták, hanem azokat az embereket, akik hűségesen kitartottak, megőrizték nyelvüket és vallásukat, és akik egyetlen dolgot várnak lelkészüktől, hogy a botlások között is szeresse őket. Köszönetet mondott a hűségéről ismert volt köbölkúti lelkipásztornak, aki nagyon sokat tett azért, hogy Mezőújlakot ne felejtsük el. Zöld György pedig Kovács J. István lelkészutódjának köszönte meg, hogy a köbölkútiakkal együtt tevékenyen részt vettek a templom megmentésében. Az 1991-ben állított emléklap mellé, amelyen többek között az áll, hogy Földes Károly elsőként kiáltotta világgá a Mezőség pusztulását, de elsőként vállalta a cselekvés útjait is, amikor így szólított fel a közös munkára: „Életet akarok a romok felett!”, az istentisztelet végén egy újabb emléklap került a résztvevők aláírásával. * Az ünnepség a szomszédos művelődési házban folytatódott, ahol az 1991-es megemlékezésről peregtek a képek, majd a 91 éves ifj. Földes Károly édesapja életútjáról beszélt. Felidézte édesanyja emlé- két is, aki odaadó, szerető felesége, támogatója volt férjének. Földes Károly 1891. november 14-én a kalotaszegi Mérában született. Tanító édesapját időközben Budapestre helyezték, de fiát a kolozsvári tanítóképzőbe küldi tanulni, hogy megismerje az erdélyi sorsot. Magyar-történelemtanári oklevelét Budapesten szerzi. Kitör a világháború, behívják katonának, 1915-ben fogságba esik és hét kemény, kegyetlen évet Szibériában tölt hadifogolyként. A fogságban írt naplóját Hajdú- szoboszlón élő unokája, Bogdánné Kabai Gyöngyi mutatta be. A Rabszolga nemzet rabjai: Szretyenszk, Acsinszk, Krasznojarszk 1915-1921 címet viselő kis könyv 2015-ben jelent meg a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár sikeres pályázata nyomán. A fogság viszontagságairól, megszabadulásáról szóló kötetben magyarázatot találunk arra, hogy a Budapesten végzett tanárból hogyan lett mély hitű, igaz lelkipásztor. „Ebben a pillanatban világosan éreztem Isten akaratát. Visszaköltözöm Erdélybe. Otthagyom Budapestet… Erdélyben leszek lévita tanító… Életcélom lesz megmenteni pusztulásra ítélt lelkeket. Felépíteni összedőlt templomokat, megszólaltatni elnémult harangokat, megvigasztalni a kétségbeesetteket. Istenhez vezetni a meghasonlott lelkeket…” A nagyszerű terveket a kiábrándító valóság követte. A tanári diplomával az elszigetelt, sáros mezőségi faluba érkező megbízott lévita lelkészt a nyomorúságos patkánytanyává vált papilak és egy romokban heverő templom fogadja, hívek sehol. Nyolc szórványát – Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég – úttalan utakon, hegyen, völgyön át tudja megközelíteni, ami a fogságban megfagyott lábával gyalogolva napokat vesz igénybe. De nem adja fel, lovat és szekeret vásárol, s hogy híveit visszanyerje, három templom építésébe kezd. Mivel a püspökségen nem hiszik el neki, hogy az imádság fedezetül szolgálhat az építkezéshez, kiadja emberpróbáló, gyötrelmes munkájáról, helyzetéről szóló kiáltványát, amelyben az összefogásra buzdít, majd járja Erdélyt, előadásokat tart. A népszerűvé váló kis füzet külföldi kiadásaiból összegyűlt pénzzel és a hívei által felajánlott hozzájárulással fedezi a költségeket, s megépül a templom Újlakon, Septéren és Nagycégen is. A negyedik a helybeli birtokos be nem tartott ígérete miatt marad el. Könyvével, előadásaival teológusokat nyer meg a szórványgondozásra, akik az új papilak építésében is segédkeznek – emlékezik fia. Egy idős asztalos segítségével saját kezűleg készíti el a bútorzatot, szószéket, padokat, úrasztalát. Megható nézni, ahogy az újlaki szószéket népi motívumokkal, faragásokkal díszítette. A konfirmáció előtt álló fiatalokat szekérrel otthonába gyűjti össze, ahol napokig tanítja, a káté mellett, ha szükséges, az ábécére, történelemre, irodalomra is. 1940-ben nem jószántából kell távoznia, a román csendőrök kergetik el a Dél-Erdélyhez sorolt faluból. Kolozsváron vállal tanári állást, majd az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) miniszteri biztosának nevezik ki, és nagy tervei között szerepel a kiürült észak-erdélyi falvak benépesítése. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkárként dolgozik. Szórványépítési, szervező munkájának a „jutalmaként” megjárja a jilavai börtönt, majd kiszabadulása után családja körében tölti a hátralevő éveket. 1968-ban, 77 éves korában hunyt el, a szatmárnémeti temetőben nyugszik. Gyermekkorának éveit, életének egyéb eseményeit Kozma Etelka idézte, aki a szülőhely környékén őrzi Földes Károly emlékét.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatás holnapi lapszámunkban)
Népújság (Marosvásárhely)

A székelyudvarhelyi kódex kalandos vándorlása
A székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a mohácsi vész esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt az 1876-os felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Ma viszont már újra biztonságos helyen, a Tamási Áron Gimnázium páncélszekrényében őrzik a székelyudvarhelyi kódexet. A közel fél évezredes könyv kalandos vándorlásának és hazakerülésének jártunk utána.
A fiatal lány a klastrom cellájából nem láthatta a tornyot, amit Hunyadi János, a törökverő építtetett csaknem nyolcvan évvel korábban. Ez a torony még sokáig állni fog még azután is, hogy az oszmán porba gázolja a sereget, a királyt, az országot. Kis idő múlva a kertben látni, kezében egy imakönyvnél nem nagyobb, de vastagabb könyvecske. Belepillant olykor, csak hogy megállapítsa, a bátyjától kapott ajándék kétszeresen is Judit könyve, őt ugyanis úgy hívják, Nyújtódi Judit, s a kézzel írott munka is a Judit könyve a Bibliából. Amit a katolikusok deuterokanonikusnak mondanak, a protestánsok pedig apokrifnak, de csak majd jóval később. Erről most kár és vétek bölcselkedni, a reformátor vitairatát röpke tíz éve hogy kiszegezték a wittenbergi templom főkapujára. Judit a tövisi ferences kolostorban apáca, ami pedig Erdélyben van, távol a világtól, értelemszerűen még távolabb Luthertől. És egyébként akitől e nyelvbotlasztó elnevezés származik, Sziénai Sixtus, amikor Judit testvérbátyja kijelöli az első oldal tükrét és tintába mártja tollát, még csupán hatéves, egészen biztos, még a porban játszott és nem a második kánonhoz tartozó istenes irodalom könyvein agyalt. András viszont Szent Ferenc rendjének frátere Udvarhelyen. Igen, Nyújtódi András fordította, ő másolta és bevallottan húgának ezt a munkát. A liturgikus könyvek, a Szentírás mind latinul íródnak, testvérhúgát a szép magyar nyelvre fogja imigyen.
Mérgezett idők
Nem esik nehezemre bevallani, Szabó Gyula regényfolyamára, A sátán labdáira gondoltam miközben e tizenhatodik század harmadik évtizedére időzített helyzetvázlatot írtam. Amikor Judit apáca kezében először látni a könyvet, nagyjából két év eltelt már a mohácsi vésztől, addigra a középkori regionális nagyhatalom – s ez a magyar királyság – agonizál, majd kimúlik. Igen, a székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a tragédia esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni, s e nem csekély munkára ráment a következő esztendő is. Keletkezésének története tehát fekete évhez kötődik, amire sokszor hivatkoznak mindmáig a hivatásos történészek, sőt, a huszadik meg a huszonegyedik század politikusai. A történelem madárjósai, az írók nemkülönben, és logikus, mind egyetlen jelentésében: hogy ott, akkor és azzal kezdődött a nemzet romlása.
A kódex vándorlásának krimibe illő fordulatait igyekszem értelmezni minduntalan, az ezekből adódó lehetséges következtetéseket és következményeket, ám csakhamar rájövök, a bűntény vagy a bűntényszerű helyzetmódosulás az, aminek az elmaradása miatt mégsem krimi a történet. Úgy tudom, senki nem halt meg ezért a bőrkötésű könyvért, bár tagadhatatlan, egész sor érdemtelen vagy hitvány dologért haltak s halnak meg emberek. A krimi tehát elmarad, és marad egy a maga huszadik századiságában jellemző vándorlástörténet. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Kódexünket nagy szerencsénkre Jancsó Ádám, az ottani gimnázium igazgatója találta meg, és látva, hogy régi holmi, beadta a római katolikus plébániára, ahonnan átkerült az Országos Széchényi Könyvtárba.
Tizenöt esztendővel a történtek után megint Udvarhely jön képbe. Mészáros Imre, a katolikus státus egykori európai műveltségű tanára volt akkoriban a gimnázium igazgatója. Igen, akit még ma is Mészi tatának emlegetnek nagy rokonszenvvel az öregek. Honnan, honnan nem, ő tudta, hogy a gimnázium kódexe megvan s hol van. Mészáros Imre elmondta Albert Dávid történelemtanárnak-aligazgatónak a történetet, aki nekiállt, hogy visszaszerezze. Fiatal volt és bátor, teszi hozzá az emlékező, ám a bátorság hamar fogyó valami volt akkoriban, az 1956-ot követő időkben. Kint is, itthon, Erdélyben is. A nemrég még felekezeti iskolában szolgáló tanárokat megfélemlítették, egykettőre reakciós, osztályellenség, ellenforradalmár lett bárki már csak a gyanú okán is. Ebben a mérgezett időben az aligazgató olyat is csinált, hogy meghívta Szabó Dezső húgát, találkozzon a tanulóközösséggel. Az írót, aki az udvarhelyi főreál franciatanára is volt a múlt század elején négy kerek éven át, s aki Budapest ostromának napjaiban halt meg, csak a hetvenes években kezdték úgy-ahogy emlegetni, addig a harmadik utas koncepció (szerintem több, politikai doktrína) kidolgozóját horthyfasisztának mondták. S Albert Dávid, az akkori végzős évfolyamelső mondott díszbeszédet 1956. március 15-én a kolozsvári egyetem aulájában, mire Balogh Edgár, a rektor odalépett hozzá, köszönöm neked, fiam, gyönyörűen beszéltél, mondta neki könnyes szemmel. Mindezt nincs hogyan beleírni a közvetlen kódextörténetbe, ám beszélnünk kell róla, mert ez idő tájt, ilyen s hasonló hangulatú történetek közepette volt a fordulópont. Albert Dávid levelet írt az OSZK-nak, személyesen a könyvtár igazgatójának, dr. Jóború Magdának. Az üzenetváltás protokolluma szerint válaszra vártak, de semmi. Kis idő múlva, minden előzetes bejelentés nélkül, diplomáciai postán, kísérőlevéllel...
.. megérkezett a kódex.
Amit Albert Dávid annyi idő teltén elmond, hogy a történet végére jó darabig még nem lehet pontot tenni. Mert igaz, hogy kalandosan hazakerült a ritkábban Nyújtódinak, máskor meg Székelyudvarhelyinek mondott kódex, de a mindenható állam is közbeszólt ám, szokása szerint rendelkezett.
– Betettük a páncélszekrénybe a könyvet, de most más veszély környékezte. A levéltári törvényre hivatkozva ezt is be akarták gyűjteni, mire meggyőztem Boar Liviut, a megyei levéltár akkori igazgatóját, hogy változatlanul iskolánkban a helye, mert a mű nem levéltári műfaj. Sikerült megmentenünk a központosítástól, az album gymnasiit, a jezsuita iskola legrégibb anyakönyvét sajnos, be kellett szolgáltatnunk. Az így szabadított kódexszel lesétáltam Hubbes Évához, a dokumentációs könyvtár akkori vezetőjéhez, papírt írtunk, betettük a páncélszekrénybe. Aztán jött a rendszerváltás.
Derzsi András, a római katolikus plébánia gondnoka ezen a ponton folytatja: attól tartottunk, valami baja eshet a kódexnek. Azokban az időkben történt ez is, az is. Megbeszéltük Kovács Sándor főesperes úrral, kikértük a könyvtári állományból, itt, a plébánián helyeztük el. Egészen 2015 tavaszáig őriztük, akkor az iskola visszakérte.
Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója megerősíti, valóban így, konfliktus-, de nem érzelemmentesen zajlott le a visszakérés, előtte a múzeum gyakran és hosszasan kikölcsönözte, kiállításokra hordozták. Visszakérték, visszakapták. Úgy tervezi, idővel közszemlére kerül, ám hogy így legyen, a nagy könyvtárakéhoz-kiállításokéhoz hasonlóan megteremtik azt a sajátos mikroklímát, ami minden kockázati tényezőt kiszűrve óvja a becses nyelvemléket.
Amit tudunk, és amit nem
A vázolt vándorlástörténet természetesen nem teljes. Az is érdekelne, csak létező források híján nincs honnan megtudnom, hogyan került az udvarhelyi gimnázium könyvtárába, ahol aztán tiszta véletlenül Szabó Sámuel kolozsvári kollégiumi tanár fedezte fel 1876-ban, egy értekezlet napjaiban. Bejegyzés segít, Fancsali Dániel gyergyói plébános, később udvarhelyi tanár és igazgató hozta magával 1810-ben s elhelyezte az iskola könyvtárának polcán. Hogy került hozzá, és egyáltalán ki tulajdona lehetett a tizennyolcadik században, a tizenhetedikben, még találgatni sem lehet. Nyújtódi András személye sem sokkal élesebb, mint a néhány száz évvel korábban élt krónikásé, akit mindmáig úgy hívunk, a Névtelen, mert puszta létezését leszámítva szinte semmi egyebet nem tudni róla. Pedig Nyújtódi fordította le és írta meg könyv kétharmadát, a már említett Judit könyvét és a második részt kitöltő katekizmust, amely tulajdonképpen a magyar nyelv legelső katekizmusa. No igen, tudni róla, hogy Krakkóban tanult.
Lukinich Imre gimnáziumi tanár, aki az 1907-es kiadás bevezetőjét írta, kinyomozta, hogy a család a kézdiszéki Nyújtód községből származik. A középkor mozgalmasságában több ágra szakadt, a Székely Oklevéltárban udvarhelyszéki, rugonfalvi, keresztúri, szentdemeteri előnévvel szerepelnek. Lukinich azt is kiderítette, hogy egy keresztúri előnevet használó Istvánnak a fiát Andrásnak, lányát Juditnak hívták, másik fiát meg Demeternek, utóbbi a tizenhatodik század második felében királybíró is volt. Végül pedig Benkő Elek, aki feldolgozta Székelykeresztúr középkori kályhacsempeleleteit, nemesi kúriájuk nyomait Keresztúrfalván találja meg. Ez is a történethez tartozik, még az az epizód is, amely eléggé szubjektív, de hihető: bátyja ösztökélésére annyira megbarátkozhatott a magyar nyelven íródott bibliai történettel, hogy a kódex harmadik részét, ezt a halálról szóló példák gyűjteményét feltehetően Judit apáca másolta. Mindent egybevetve a hat tartalmi rész hat kéz írása, amiből ha igaz, kettőnek sikerült utánanyomozni.
Judit könyve
Judit története egy ókori sztori (emez újkori kifejezés minden értelmében), több ősi nyelven létezik még a Krisztus előtti időkből. A Biblia és az Ezeregyéjszaka bővelkedik a hasonlóan gyönyörű és félelmetes mesékben. Asszíria uralkodója, Nabukodonozor nagy sereget küldött az izraeliek leigázására. Ostromgyűrűbe fogták a várost, Bethuliát, és amikor a védők már-már feladták, a nagyon szép és istenfélő özvegyasszony átment az ellenség táborába, Holofernész hadvezér bizalmába férkőzött. Leitatta, majd fejét levágva visszament övéihez. Az ostromlók szedték a sátorfát és eltakarodtak. Ezt az idők folyamán sokat prédikált epizódot az öregebbik Lucas Cranach is megfestette, és (véletlen egybeesés, persze) nagyjából akkor, amikor a székelyudvarhelyi Kódexet írta és díszítette Nyújtódi András. A kép a bécsiSzépművészeti Múzeumban látható. 
Még egy megjegyzés, a kötetnek van legújabb kori kiadása. (Székelyudvarhelyi Kódex 1526–1528. Régi Magyar Kódexek, 15. szám. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta N. Abaffy Csilla. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1993.)
Oláh István
Székelyhon.ro

A múlt tükörcserepei – húsz esztendeje történt a balliberális támadás a Bolyai Egyetem ellen
Erdélyben a kozmopolita-libertariánus gondolkodás annak ellenére felülreprezentált a médiában, hogy a választóközönség igen csekély része vevő erre a szellemi perverzióra. Fő orgánumaik a Maszol, a csak pár hete szünetelő Erdélyi Riport és a valamivel mérsékeltebb, tárgyilagosabb, de azért érezhetően erre húzó Transindex.
A politikai palettán a Szabadelvű Kör keretében jelent meg e világnézet elsősorban, ami nem jelenti azt, hogy e platformon belül mindenki nemzetellenes liberális lett volna. Markáns politikai akciójuk az elmúlt bő negyed évszázadban kettő volt. 1992 vége felé a Kolozsvári Nyilatkozat után nekitámadtak az RMDSZ autonomistáinak, szabályos sajtókampányt indítva a Tőkés–Szőcs-tábor ellen. Akkor talán ennek volt köszönhető, hogy két markáns képviselőjük is bekerült az új vezetésbe, Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök lett. A második akció közel öt évvel később, 1997 januárjában pont e két egyetemi oktatóhoz kötődik, Magyari felesége, Magyari Vincze Enikő mellett. Ők voltak ugyanis azok, akik álérvekre alapozva nekitámadtak az eladdig össznemzetinek számító oktatásügyi követelésnek, mely az önálló Bolyai Egyetem megteremtésére irányult. A történetet részletesen ismertettem az 1989 és 2014 közötti negyed évszázad politikatörténetét összefoglaló munkámban, tanulságos kereken húsz esztendő elteltével ideemelni a vonatkozó részt.
Sokan összefüggést látnak Törzsök Erikának, az SZDSZ kisebbségpolitikusának a Magyar Hírlapban megjelent „Ellenségkép nélkül” című írása és az azt követő Bolyai Egyetem elleni akció között. Törzsök elméleti kontextusba ágyazta az erdélyi balliberálisok akcióját, számos csúsztatással és nem kevés rágalmazással. Hadd rekonstruáljuk röviden néhány vonatkozó gondolatát. Törzsök szerint a XX. század végére elérkezett az etnikai Kánaán, a „nemzeti retorika” „kifulladóban”, és „nem csupán Magyarországon”, amikor nemcsak az ideológiailag az SZDSZ által dominált Horn–Kunczekormánynak nincs ellenségképe, de a környező népeknek sem: „A század utolsó éveiben végül itt állunk ellenségkép nélkül, csehek, románok, szerbek, szlovákok és magyarok.” Mintha más világban élt volna a szerző vagy végzetesen megzavarta volna valami a valóságot appercipiáló képességét. Ellenségkép nélküli szerbek, szlovákok és románok? Az ember, ismerve az elmúlt évszázad politikatörténetét, a Kisantant politikusainak megnyilvánulásait és a román többségi sajtót (illetve a szlovák és szerb sajtó magyarra fordított szövegeit), azt láthatja, hogy a Trianont megelőző évtizedektől máig kontinuus eme országokban a magyarellenesség, sőt, ahhoz képest a pillanatnyilag uralkodó politikai rendszer, a két világháború közötti predomináns, korlátozott pluralizmus, a királyi diktatúra, sztálini kemény elnyomás vagy fellazult kommunista diktatúra (bizony még ilyen is volt Ceauşescu alatt a hetvenes években) lehántható forma-meghatározottság, mely mögött ott él az alkotmányszinten tényként rögzített kőkemény program: a homogén egységes nemzetállam programja. Törzsök persze ezt explicit tagadja: „Nekünk, magyaroknak megszűnt a kisantant réme is, pedig szerettek ezzel ijesztgetni még a közelmúltban is a legkülönbözőbb oldalakról.” 
Törzsök Erika a kormányzati együttműködést úgy állítja be, mint a kisebbségbe szorult magyarság jogkövetelései megvalósításának leghatékonyabb eszközét, az anyaország-kisebbség viszonylatban pedig a partnerség szükségességét hangsúlyozza. Mondhatni, ez az egyetlen részben helyeselhető gondolat az írásában. „Agyelszívás” címszó alatt lényegében megágyaz a Szabadelvű Kör akciójának, és ismerve a közeli, jó kapcsolatot, mely a szerzőt az akció azóta elhunyt vezéralakjához, Cs. Gyimesi Évához fűzte, vélelmezhető, hogy volt is koncepcionális és taktikai egyeztetés köztük. Törzsök szerint „a közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, Bolyai Egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan”, miközben „nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel akarnak, akarunk”. Egy füst alatt jól be is olvas a szerző az autonomista tábornak, mely egyik oldalról „követelőzik”, folyamatosan olyan célokat fogalmaz meg, amelyek rövid távon irreálisak és elérhetetlenek, másik oldalról súlyos retorikus szónoklatokkal hirdeti, hogy „nincs remény”, és ezzel kivándorlásra biztatja honfitársait. (Ez utóbbi vád nem egyéb szemenszedett hazugságnál, pont ez az a retorika, mely soha nem jellemezte az erdélyi autonomistákat.) 
Az eszmefuttatásnak legdurvább hamisítása az, hogy a nemzeti oldalt a román hatalom kreatúrájának állítja be. Törzsök szerint „az a játék, melyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat” (igen, jól látja az olvasó, az ellenállót idézőjelbe tette a szerző, ezzel is erősítve a mondanivalójának dehonesztáló jellegét), hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban (…) nem kap támogatást”. Magyarán Duray Miklóst vagy Tőkés Lászlót a szlovák, illetőleg román hatalom kreálta a kisebbségi magyar közélet megosztásának céljából. Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk...
Az Erdélyben lezajlott szabályos sajtóvihar elindítója 1997. január 31-én a Szabadelvű Kör egy vitaestje volt, melyen Cs. Gyimesi Éva, Magyari Vincze Enikő, Egyed Péter és Magyari Nándor László egyetemi oktatók tartottak előadást. A Bolyai Társaság elnöke, Horváth Andor levélben fejtette ki álláspontját. Horváth Anikó beszámolója szerint a bevezető előadások mondanivalója egybehangzóan az, hogy „a magyar nyelvű egyetemi oktatást főleg a hozzá nem értő jó szándékúak tették kizárólag politikai kérdéssé, e kérdés kezeléséből kiszorulni látszanak az illetékesek, a felsőoktatásbeli pedagógusok. Az önjelölt illetékesek, egyetemi tanári pályára hívatlanul törekvők nem képesek a felsőoktatás mindennapi és korszerűségi követelményeit felismerni, (…) a kezdeményezők egyöntetűen időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak tartják egy különálló egyetemi infrastruktúra és közösség most kezdhető kiépítését.”
Cs. Gyimesi Éva előadása megjelent később nyomtatásban is, lényeg az, hogy a szerző úgy érzi, hogy kötelessége élni a „tekintéllyel” és szólni, különben az egyetem ügye „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe lesz”. Értsd: netán megvalósul az önálló Bolyai Egyetem. A szerző egyetemes, nemzetközi presztízsnek örvendő tekintélyekre hivatkozva fejti ki azon álláspontját, hogy nem helyes az önálló felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (egyfajta népfőiskola) igényére redukálni, mely a „nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekinti fő feladatának”, hanem az egyetem egyben a tudományos kutatásnak is otthont kell adjon. A szerző „félelme”, hogy a posztgraduális tanulmányaikat külföldön folytatók netán azért nem jönnének vissza, mert az egyetemi oktatás Kolozsváron „nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmaztatott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú barkácsolt torzszülöttet, egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba”. Ehelyett a cél egy négynyelvű egyetemi oktatás megvalósítása, mely „nem csupán az erdélyi etnikumok szempontjából lenne megfelelő, hanem, a feszültségmentes európai integráció sajátos feltételeinek kialakítását is szolgálná.” Ugyanezt az álláspontot képviselte Magyari Vincze Enikő is, hadd idézzük az újságban megjelent szövegének konklúzióját: „Amikor (…) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös keretében való intézményfejlesztés mellett érvelek, akkor mindenekelőtt ennek esélyében, egy új generáció tapasztalatain, egyezségein nyugvó, mentalitásváltást hozó együttműködésben bízom.”
Magyari Nándor László egy, a diákok körében készített közvélemény-kutatást mutatott be, mely arról tanúskodott, hogy a hallgatók többsége megmaradna a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézményi keretén belül, és nem kívánja az önálló Bolyai Egyetem életre hívását. 
Érdemes pontosan idézni Magyari sajátos hangulatú, tudományoskodó, SZDSZ-es ihletésű szövegelését, melyből süt az ellenszenv a Bolyai Társaság és a Bolyai Egyetemet helyreállítani igyekvő közéleti személyiségekkel és általában a hagyománytisztelő nemzeti gondolkodásmóddal szemben: „A magyar egyetem tradíciója része a ’múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek’, a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor, mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban, másfelől ’zavaros és ellentmondásos tradíció’.” (…) „Lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállottja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a ’nemzeti korrektséggel’, hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemző, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem ’újjáalakításáért’ jött létre, annyira hozzánőtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az ’eredeti’ mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy ’méltó követője’, ’örököse’ lehessen annak, amiről ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sűrű ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.” A volt Bolyai Egyetem és oktatóinak sorsa az „önsajnálatra, kisebbségi ’marginalitás-mítoszok’ termelésére” alkalmas, s ennek eredménye, „hogy ’revansként’ vagy legalábbis „történelmi igazságtételként” fogjuk fel a magyar egyetem újraalakításának kérdését, ami „tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé ’szembemegy’ a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi.” Egy dologban csak egyetérteni lehet Magyari Nándor Lászlóval: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Még pontosabban: ő és társai állították fel azokat.
A fórumot követően a sajtóvitában a legsúlyosabb, legtekintélyesebb hozzászóló Kása Zoltán egyetemi tanár volt, aki első reakciójának fő csapásirányát sajnos a beszámoló szerzője felé orientálta. Ezzel együtt a mondanivalójának legfontosabb üzenete, hogy a Bolyai Egyetem ellen támadó oktatók jogtalanul beszéltek általában az egyetemi oktatók nevében, hiszen a Bolyai Társaság nagyságrenddel több egyetemi oktatót tömörít náluk, akik viszont az önálló Bolyai Egyetem megteremtését tartják elsőleges célnak, akkor, amikor erre végre politikai lehetőség mutatkozik. Kása Zoltán egy későbbi reflexiójában arra is rámutat, hogy az intézményszétválasztás demokratikusan egy kormányhatározat formájában megtehető, míg a magyar karok létrehozásához az egyetemi autonómiát semmibe vevő diktatórikus intézkedés szükségeltetik.
Tizenhét év távlatából visszatekintve is megdöbbentő, hogy mindez lehetséges volt, hogy pont azok egy része fordult az önálló Bolyai Egyetem ellen, akik az első vonalában kellett volna harcoljanak érte! Akkor is megdöbbentő ez, ha tudjuk, hogy a balliberális kozmopolita gondolkodás nem áll meg a trianoni határoknál, és a határon túl is fertőz. A kibontakozott vitában az egyik lényeglátó hozzászóló arról is szólt, hogy miként volt ez lehetséges. Gagyi Balla István a kommunista korban felnőtt Magyari-féle oktatók szocializációjára is rámutat írásában: „a társadalomtudományok hallgatója nem ismerte – nem ismerhette meg könyvekből sem – azt az örökséget, amit a magyar tudományosság különösen a két világháború között kitermelt. Az egyetemi előadások keretében a második világháború előtti időszak magyar tudományos teljesítményei a legtöbb esetben kritika tárgyai voltak. Néhány példa – talán – érzékelteti a fentieket: Hóman Bálint és Szekfű Gyula például pozitivista történészek (a pozitivista minősítés itt a történészek tudományos értékét degradálja). Teleki Pál – irredenta. Féja Géza – fasiszta. Makkai (a püspök) – apolitikus, nacionalista. Reményik Sándor – soviniszta. Szabó Dezső... istenkáromló (aki őt olvassa). Németh László drámái (fenntartással) elfogadhatók, a Tanúban s a Kisebbségben leírtak ’magyar fajelmélet’. Az a szellemi közeg, amelyben a fenti minősítések megfogalmazódtak, semmiképpen nem volt alkalmas magyarságismeret – s ezzel együtt magyarságtudat – átadására. Az elmondottaknak ’köszönhető’, hogy a Bolyai végzettjeinek nagy többsége az – esetleg – otthonról hozott magyarságtudatától szublimált, marxista eszmék befogadására alkalmas értelmiségivé vált.”
Összefoglalóan megállapítható, hogy a balliberálisok letették a garast a Babes-Bolyai TE fenntartása mellett. Igaz, hogy ők ezen belül autonóm magyar kart képzeltek el, legalábbis nyilatkozataik szerint, de akkor is világosan és egyértelműen megbontották a Bolyai Egyetem megteremtésére egységes magyar közakaratot. Tették mindezt úgy, hogy magukat állították be felsőfokú oktatók hangjának, szemben a politikummal, „megfeledkezve” arról, hogy a „politikum” álláspontját osztja nem kevés, sőt náluk nagyságrenddel több egyetemi oktató. A módszertan ugyanaz, mint 1992-ben. Akkor is ők kiáltották ki magukat szakértelmiségnek, akivel szemben a „voluntarista” politikai hatalom csak „monologizál”. Miközben mindkét esetben csak egy törpe kisebbséget képviseltek: mind az értelmiségen, mind a politikumon belül. 
1997 elején a Bolyai Egyetem életre hívása, amit több RMDSZ-es vezető is koalíciós szakítópróbának nevezett, karnyújtásnyira volt. Nem véletlen, hogy ellentétben a 1992-es sajtóoffenzívával, melyre a megtámadottakon kívül nem sokan reagáltak, 1997-ban sikerült felkavarni a kedélyeket, s mondanom sem kell, hogy a megszólalók elsöprő többsége támogatta az önálló állami magyar egyetem megteremtését. Csak a Szabadság című kolozsvári napilap hasábjairól nem kevesebb, mint 93 írást gyűjtöttem ki e témakörben, nem egészen három hónap terméséből. Mint az közismert, a Bolyai Egyetemet azóta sem hozták létre. Ami nem elsősorban az össznemzeti politikai akaratot megtörni igyekvő balliberálisoknak róható fel, de annyi biztos, ők megtették a magukét, alkalmat adtak arra, hogy a román fél elmondhassa: mi, magyarok sem értünk egyet ebben a kérdésben. A felelősség kisebb része az övék, a nagyobbik értelemszerűen a kisstílű alkupolitikát folytató RMDSZ-vezetésé, mely a Bolyai Egyetem követelését lényegében feladta, beérte apró-cseprő engedményekkel, amelyek fejében segített a nyíltan magyarellenes román hatalomnak demokratikus, kisebbségbarát színben tetszelegni belföldön és külföldön.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk

Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá

„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó Miklóssal
Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része.
Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi  „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz.
A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban.
- Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a  Máthé-Szabók..
- Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám.
- Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét...
- Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri  lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja  lelkem, még meg is maradt.
- Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek?
- Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok.
- Most már tényleg úgy érzem, mintha  egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között...
- Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy  Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni.
- Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat?
- Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos.
- Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda  nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez.
- Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel  Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz  Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban.
- Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete?
- Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén  Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek.
- És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba.
- Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére.
- Ha jól tudom,  Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével.
- Hogyne. Dadi  1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen.
- Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre.
- 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.”
- Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána?
- Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant

Máriás József: Az írás: szolgálat
Március 22-én, szerdán 17 órakor a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának tanácstermében (a Szatmárnémeti Református Gimnázium épületében) mutatják be Máriás József Az írás: szolgálat című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk
avaly e címmel jelent meg Máriás József tanulmánykötete a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál. Lapunk sok olvasója emlékezhet e névre, hisz a szerző 1968–2002 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság munkatársa volt. Már ez idő alatt is előszeretettel írt irodalomnépszerűsítő írásokat — recenziókat, tanulmányokat, évfordulós megemlékezéseket — az egyetemes magyar irodalom, különösen az erdélyi magyar literatúra jeles alkotóiról, műveikről a napilapokban, a Korunkban, a Művelődésben. Írásai olvashatók a budapesti Hitel és Magyar Napló, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és Pedagógiai Műhely, a sárospataki Zempléni Múzsa, a csíkszeredai Székelyföld, a zilahi Hepehupa és több más folyóirat hasábjain. A címben jelzett könyve nem egyedüli, hisz azt megelőzően hat kötete jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár által patronált Magyar Elektronikus Könyvtár immár közel húszezer kötetet számláló sorozatában. Szerzőjük tagja a Magyar Írószövetségnek.
Máriás Józseffel a március 22-én, szedán 17 órakor az esperesi hivatal tanácstermében sorra kerülő szatmárnémeti bemutatója előtt készítettünk interjút irodalmi munkásságáról, az útról, amely idáig vezetett.
— Nem mondható jellemzőnek, hogy megyei napilap újságírója az elvárások teljesítése mellett irodalommal foglalkozzék. Téged mi ösztönzött erre?
— Egyfelől az, hogy pályakezdőként magyar irodalomtanár voltam. A katedrát elhagytam ugyan, de az irodalom szeretete továbbra is arra ösztönzött, hogy újságíróként tollal szolgáljam azt.
Másfelől tanulmányaimból tudtam, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írója — Németh László — Nagybányán született, akiről Erdélyben jó másfél évtizedig szinte semmit nem hallhattunk, olvashattunk. Az életműkiadás kötetei vezettek el hozzá, ahhoz, hogy írásaimmal én is hozzájárulhassak erdélyi, jelesen pedig nagybányai kultuszának ápolásához.
Adott egy harmadik indíték is: a két világháború közötti magyar irodalom értékeinek az újrakiadása s az a szándék, hogy én is a népszerűsítők sorába álljak. Ugyancsak a hatvanas évek végéhez kötődik az erdélyi magyar irodalom felívelő szakaszának kezdete. Ebből Sütő András és Beke György munkássága hatott rám különösen, buzdított arra, hogy róluk, műveikről írjak.
Az első recenzióm 1965-ben jelent meg, azt követően pedig kétszáznál is több a hazai napi- és hetilapokban.
— A helyi napilapoktól hosszú út vezethet az irodalmi folyóiratokig…
— Valóban, hisz tanulmányt írni igen időigényes feladat. De nem megvalósíthatatlan. A katalizátor Németh László életművének megismerése, a mind elmélyültebb bemutatásának belső igénye volt. Születése 90., halála 20. évfordulója, a születési centenárium nagybányai ünnepségei alkalmából írott, a hazai és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban közölt tanulmányaim adtak önbizalmat és bátorítást újabb s újabb irodalmi „kalandra”. A személyes ambíciókon túl volt még valami: a külső buzdítás. Jeles irodalomtörténészek, kritikusok bátorítottak, ösztönöztek további munkára. A nyugdíjas éveknek ez ad igazi értelmet, értéket.
— A lapokban „szétszórt” tanulmányok, recenziók miként szerveződtek kötetekké?
— A Csíkszeredában élő Cseke Gábor hívta föl a figyelmem a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálta lehetőségre. Az elmúlt évek során az ő szerkesztésében jelent meg mind a hat kötet. A világhálón terjesztett, olvasható írások mindenki előtt nyitva állnak. Elég a kívánt témát a keresőbe beírni, aztán csak egy kattintás, és előttünk a bibliográfiai kínálat: kik s mit írtak az illető témában… Csak egy példát említek: a 2011-ben megjelent, a Németh Lászlóról írott tanulmányaimból válogatott kötetet és a műveinek romániai visszhangja bibliográfiáját közreadó — A magyar vigyázó — kötetembe mostanáig 4390 érdeklődő „lapozott bele”. A tavaly közzétett, Az író — korának lelkiismerete című kötetbe immár négyszázan.
- Bizonyára e kiadványoknak is szerepe volt abban, hogy az elmúlt évben a Felsőmagyarország Kiadó lehetőséget adjon az írott formában való megjelenésre, a most bemutatásra kerülő könyvre.
— 2001. december óta Nyíregyházán élsz. Miként bontakozott ki ott az életed?— Áttelepedésemért meg is kaptam a magamét. Pár évvel ezelőtt jött egy e-mail: „Soha nem lehetséges távolba költözni, hogy elbújhass önmagad elől.” Volt kolléga írta, akit szakmailag igen nagyra becsültem. Igaza volt. Soha nem lehet. Én sem bújtam el önmagam elől, hanem éppenséggel beköltöztem abba a világba — az irodalomba —, amelyet mindig oly nagyon szerettem, amely, ha bántás ért, biztos szellemi/lelki menedék volt számomra. Ő nyilván arra gondolt, hogy hűtlen lettem a szülőföldhöz. Nem lettem az! Az azóta megjelent írásaim a bizonyítékok rá. A most bemutatandó kötet is jelzi: recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szól. A hat MEK-kötet mintegy százötven írása irodalomföldrajzi megosztottsága a szónál is beszédesebb: az egyetemes magyar irodalom és az erdélyi irodalom témaköre 1:2 arányban dől el a hazaiak javára. Az előbbiekben is van olyan — Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Szabó Dezső… —, akire születése okán/jogán a magunkénak tekinthetünk. Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kós Károly, Fábián Ernő, Sütő András, Beke György életműve… mellett előszeretettel és nagyrabecsüléssel írtam a Szatmári Magyar Hírlap által kiadott kötetekről, az erdélyi irodalmi életről elkötelezett, avatott tollal író Pomogáts Béla, Bertha Zoltán köteteiről, a túrterebesi születésű dr. Cserháti Ferenc püspök könyveiről… Megannyi tanújel, tanúságtétel szellemi kötődésemről, szülőföldszeretetemről.
— Az írás: szolgálat című köteted hamarosan Szatmárnémetiben is bemutatásra kerül. Általa mit üzensz az olvasóknak? Mitől érzed szolgálatnak az írást?
— Minden emberi cselekedet legfőbb célja az élet jobbá, szebbé tétele. A költői, írói alkotásoké különösképpen az! Az irodalomtörténész, kritikus hivatása az, hogy segítsen az értékek felismerésében, hozzájáruljon az alkotói üzenet megismertetéséhez, megértéséhez, megszerettetéséhez, a művekbe kódolt szép, jó, igaz és szent eszmék szellemi kisugárzásának érvényesítéséhez, a nemzettudat elmélyítéséhez. Mélyen hiszek abban, hogy szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk, esztétikai és ízlésvilágunk meghatározó eleme, döntő „eszköze”, közvetítője az irodalom. Sorsom különös ajándékának tartom, hogy a kapott talentumok révén, írásaimmal ennek a szolgálatára szegődhettem.
Elek György
frissujsag.ro

A székely autonómia ügye 2017-ben
Idén zökkenőmentesen zajlott le a Székely Szabadság Napja alkalmából meghirdetett politikai demonstrációval egybekötött megemlékezés. Az általános fásultság, a közélettől való elfordulás, valamint a zord idő miatt a korábbiaknál kevesebb részvevő jelenlétében követelték az egybegyűltek Székelyföld autonómiáját és emlékeztek az 1854-ben kivégzett székely mártírokra. Úgy tűnik, kialakultak a játékszabályok, a csendőrség is jobbnak látta idén mellőzni a jogtalan és felháborító bírságolást, annál is inkább, hogy a tavaly kirótt mintegy száz büntetést a bíróság törölte.
Az aprópénzzel fizető kormány
A jeles esemény alkalmából Erdélybe látogatott a kisebbségbe szorult nemzeti közösségek autonómiájának több európai rangú képviselője. Jelen volt Günther Dauwen, az EFA (Európai Szabad Szövetség) flamand pártigazgatója, Wouter Patho, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség tagja. Aitor Esteban, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának elnöke hangsúlyozta: még a központosított nemzetállam legrosszabb európai példájának tekinthető Franciaország is biztosítja 2017. január elsejétől az ott élő baszkok autonómiáját. Dauwen kifejtette, az autonómia nem kirívó kegy a többség részéről, az önrendelkezés ugyanis demokratikus alapjog. Az autonómia megannyi precedenssel rendelkező jogintézménye pedig nemhogy destabilizálna egy országot, hanem kifejezetten egyensúlyt teremt. Érveik cáfolhatatlanok, más kérdés, ki hallja meg őket.
Felettébb valószínűtlen, hogy a román hatalom – amíg aprópénzzel ki tudja fizetni az erdélyi magyar szavazók nagyobbik részét maga mögött tudó RMDSZ-t, valamint politikai vazallusát, a Magyar Polgári Pártot – törődik a józan érvekkel. A román fél zsigerből politizál, nem ritkán saját érdekei ellenére. 2005-ben a politikai racionalitás azt diktálta volna, hogy a bukaresti parlament fogadja el a kisebbségi törvényt, amely a kulturális autonómiának csak a fogalmát tartalmazta, de „nesze semmi fogd meg jól” alapon semmiféle autonóm döntési jogot vagy közjogi kompetenciát nem adott volna a kisebbségbe szorult közösségeknek. Ráadásul bebetonozta volna az RMDSZ-t az erdélyi magyar közösségen belül. A gigantikus politikai szemfényvesztés sikerült volna, hisz már a magyarországi média is azt harsogta, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, és akadtak jobboldali politikusok is, akik e szlogent kritikátlanul átvették. A román fél még erre is nemet mondott.
Hiányzik az erő felmutatása
Egészen különleges történelmi helyzeteket, illetve különleges kollektív tudatú népcsoportokat leszámítva az uralmon levő többség csak az erőből ért. Miféle erőt tudott volna felmutatni 1990 után az addig hetven éves jogfosztottságot, megaláztatást elszenvedő erdélyi magyar nemzeti közösség? Erő felmutatását jelentette volna, ha közösségünk érdekképviselete akkor lép fel a leghatározottabban és legkövetkezetesebben jogos követeléseink, a három szintű autonómia ügyében, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, amikor a kilencvenes évek legelején a hatalmát lassanként megszilárdító új vezetés a legnagyobb bizonyítási kényszer alatt állt. Mi történt e helyett? Tőkés László hátba szúrása az RMDSZ frakcióvezetői részéről a finom eszközökkel zajló etnikai tisztogatásra való rámutatás ügyében, gerzensee-i és neptuni tárgyalás, majd a tiszteletbeli elnök erkölcsi-politikai megsemmisítését célzó Nagy Benedek-ügy.
Erő felmutatását jelentette volna, ha az RMDSZ a magyar diplomáciával karöltve megkéri Románia EU-csatlakozásának árát. E „történelmi ablak” 2005. szeptember 26-án zárult le végleg, amikor a Gyurcsány-kormány indítványára az MSZP–SZDSZ-többségű magyar törvényhozás megszavazta Románia feltétel nélküli uniós csatlakozását.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 1996-ban az RMDSZ a sarkára áll, és Tőkés László hivatalosan előterjesztett javaslatainak megfelelően megkéri az árát a román hatalmat a Nyugat felé hitelesítő kormánykoalíciós szerepvállalásnak.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 1998. szeptember 30-án Radu Vasile román miniszterelnök egyesült államokbeli útja előtt az RMDSZ kilép a kormányból a 25 nappal korábban az önálló állami magyar egyetem ügyében elfogadott ultimátumnak megfelelően.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 2010-ben folytatódik a Székely Önkormányzati Nagygyűlés nagyszabású nemzetépítő terve, amely úgy nőhette volna ki magát történelemformáló közösségi akaratképző intézménnyé, hogy a román alkotmányossági normákat sem szegte volna meg.
Erőt mutatna az is, ha most összefogna az erdélyi magyarság és visszatérne a brassói paradigmához: megszámlálnánk magunkat, belső választások útján létrehoznánk az erdélyi magyar parlamentet, és minden erőnket a külpolitikára összpontosítanánk. Van ennek esélye? Meglátásom szerint nincs.
Látszatképviselet
Annyi ember érdekelt a magyar, illetve a román politikai elit köreiben a jelenlegi „kéz kezet mos” játék és a látszatképviselet folytatásában, hogy alapvető váltásra aligha számíthatunk. Kémiatanárunk foglalta össze ennek a játéknak a lényegét bő három évtizede egy temesvári középiskolában: „én úgy teszek, mintha tanítanék, ti úgy tesztek, mintha tanulnátok”. Az RMDSZ tehát úgy tesz, mintha a magyar érdekeket képviselné, a román hatalom meg úgy, mintha ennek az álképviseletnek köszönhetnénk időnként némi engedményt. Mindenki eljátssza a maga szerepét, amiből jól megél, miközben a közösség egyre fogy.
Mit tehetnek azok, akik e visszataszító játszmában nem hajlandóak részt venni? A legegyszerűbb félreállni, mondván: ha közösségi szinten úgysincs hosszú távú megmaradással kecsegtető perspektíva, akkor fordítsunk minél több energiát saját életünk minőségének javítására. A többség egyébként ezt is teszi.
Érdemes viszont belegondolni azon örökérvényű igazságba, amit Ravasz László református püspök fogalmazott meg, s ami így szól: „nincs nagyobb vereség, mint megszokni a rosszat.” S ehhez hadd tegyük hozzá a konzervativizmus atyjának tartott Edmund Burke klasszikus gondolatát: „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
Magasba emelni az autonómia zászlaját
A Burke által „jókként” jelölt következetesek, elvhűek mi mást tehetnek, mint erejükhöz mérten igyekeznek a magasba emelni a közösségi önrendelkezés, az autonómia zászlaját, kitartanak a hajdan közösen megfogalmazott célok mellett, nem hagyják magukat sem megvásárolni, sem megfélemlíteni. Ha pedig bekövetkezik a már-már csodaszámba menő örömteli változás – hogy a tisztességes, törhetetlen kitartás találkozik a választói támogatottsággal –, akkor megmutatják: lehet másféle politikát is folytatni.
Addig is e maroknyi csapatot motiválhatja a tudat, hogy az igazság kimondása önérték, az erkölcsi-politikai példaadás öncél, amely magában hordja jutalmát. Talán kibír ez a kis eszmefuttatás még egy klasszikus gondolatot, amit Szabó Dezső vetett papírra 1922-ben: „nem a győzelem a harc értelme, hanem a betöltött kötelesség csodás szentsége”.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Aláírásgyűjtések Erdélyben
A rendszerváltás után az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták, hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is.
Ha valaki ezeket a határokat átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük volt.
Erdélyben ismereteim szerint az első „magyar belpolitikai”, „fesztív” aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett, hogy csökkenne.
A balliberális értelmiség nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben, nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László, Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt, de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.)
A liberálisok szabályos sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és mondvacsináltsága* a magyarországi Demokratikus Chartát idézte.
Bevezető szövege mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.”
Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak, azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön, ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük, Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva, hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az autonómiát.
Lovas Istvánnak egyik vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki, hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok).
A nyilatkozatot bő tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság elé állni.
Aláírásgyűjtés György Attila ellen és mellette
A magyarországi liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez, a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás, melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma sem népszerűek.)
Az ügyben György Attila, jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget a nemzetellenes politika képviselőiről.
György Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.”
Érdemes lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést, szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni.
Nem meglepő, hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen.
Válaszképpen, jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le.
Hadd idézzek ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe.
Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása.
Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma?
Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép.
Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.
A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta.
A nemzeti integrációt és a Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére, ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.”
Bár a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett szöveget, a helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon (köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni.
Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU mellett
A minap a Soros egyetemmel kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe. Sajnos a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert nem pellengérre állításuk a célom.
Betudom lépésüket a csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre. Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus agymosoda.
Az ellene való fellépés pedig bátor gesztus a kormány részéről.
Mint ahogy azt sem érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon.
Ha csak azt nézzük, hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel, egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét. Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába való importálása.
Takaró Mihálynak van egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem lesz újabb élet.
Az eset kapcsán érdemes kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon.
Abban is volt némi cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult önmagából.
Mindezt csak tetézte az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében.
Amikor Soros György és Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely pártja.
Visszatérve az aláírásgyűjtés és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik nem adják fel, akik nem engednek az etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak.
Akár gyűjtik az aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem.
* A mondvacsináltság alatt azt értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit, ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!”
Borbély Zsolt Attila / Kapu (Budapest)

Strahl Zoltán, a hétköznapok hőse
Vannak sztárpolitikusaink, közíróink, ismert és népszerű közéleti szereplőink mindkét oldalon. Nevükre százak, ezrek vagy akár tízezrek mozdulnak meg. És ez jól is van így. Minden állampolgár egyéni felelőssége, hogy a gyalázkodó Dopemant tekinti példaképének vagy a Krisztus-szavú Papp Lajos professzort, Gyurcsányt vagy Orbánt, Károlyi Mihályt vagy Horthy Miklóst. Másrészt vannak a nemzetnek olyan elkötelezett, felkészült, cselekedni akaró és tudó tagjai, akik nem törekednek reflektorfényre, de akik konok kitartással teszik a dolgukat a maguk helyén: megkeresik az értelmes nemzetépítő feladatokat. Isten ments, hogy egyik kategóriát a másik ellenében játsszam ki, hiszen nagy szükség van mindkét típusú nemzetszolgálatra.
Strahl Zoltán az utóbbiak közé tartozott. Bár, ha politikai pályára lép, ott is megállta volna a helyét az első vonalban. A kétezres évek legelején ismerkedtünk meg egy világhálós vitaoldalon. Saját néven jelentkezett be, nyílt sisakkal harcolt, vaslogikával, érvekkel, tényekkel, a nemzeti értékek és érdekek jegyében. Nem sok idő kellett hozzá, hogy személyesen is találkozzunk és életre szóló barátságot kössünk. Közvetlen közelről volt alkalmam figyelni, hogy egész élete a magyarság szolgálatáról szólt. Előbb a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom alelnökeként szervezte a lehető legnagyobb odaadással a Magyar Szigetet, majd elnökségi társaival megalakították saját szervezetüket: az Egyesült Magyar Ifjúság szövetségesével, az Erdélyi Magyar Ifjakkal közösen a gyergyószéki EMI-tábort hívta életre. E tábor mindmáig a legfontosabb ifjúsági nemzeti rendezvény Erdélyben, ahol nem a pártokráciáról szólnak az előadások, hanem a nemzeti létérdekekről. Az EMI megannyi nemzeti kezdeményezés (Wass Albert felolvasó-maraton, Trianon filmvetítés-sorozat, könyvgyűjtés Kárpátalja számára stb.) mellett a gyergyóihoz hasonló tábort szervezett Kenderesen, Kaposváron, valamint a Délvidék különböző helyszínein Adától Zentagunarason át Magyarkanizsáig, míg a szerb hatóságok lehetetlenné tették tevékenységüket. Strahl Zoltán a legeslegjobbak egyike volt. Megfontolt, bölcs, szakmailag felkészült. Ritka éleslátással bírt, de ugyanakkor bátor is volt, egyenes, következetes. Végtelen jóság és jókedv sugárzott belőle, egyfajta realista optimizmus. Szerény is volt, talán túlságosan az. Úgy vélem, szerénysége miatt nem közölte a formális médiában politológiai elemzésnek is beillő, zárt körben vagy nyilvános vitafórumokon megfogalmazott eszmefuttatásait. S mindezt nemcsak most mondják el róla többtucatnyian vagy tán több százan, amikor méltósággal, sőt, derűvel viselt súlyos betegség után itt hagyott bennünket ebben az árnyékvilágban, hanem már életében így tekintettek rá ismerősei és barátai. A határozott értékelvek olykor merevvé teszik sokak gondolkodását. Strahl Zoltán világnézetében megvoltak a rögzített értékcsomók, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy nyitott legyen az új gondolatokra, hogy hagyja magát meggyőzni a józan érvek által. Ő azt a világlátást, azt az életfilozófiát képviselte, amit az irodalomban Wass Albert jelenített meg a legmarkánsabban, s amit a nagy író szavaival egy sorban így lehet megfogalmazni: töretlen hittel ember és magyar. E gondolkodásmód dogmamentes és nem viseli el a pártszemellenzőt. Nem az a kérdés, hogy melyik eszmei irányzat mit mond egy adott helyzetben, nem az a fontos, hogy az ember jó konzervatívnak tűnjön környezete szemében, az meg végképp mellékes, hogy melyik párt mit hirdet, hanem az a lényeg, hogy mi szolgálja a nemzet ügyét. Ő is azt vallotta Széchenyi Istvánnal, Gömbös Gyulával vagy épp a hajdani miniszterelnök konok bírálójával, Szabó Dezsővel közösen, amit ez utóbbi így fogalmazott meg: „csak maga iránt vannak kötelességei s minden történelmi helyzetben olyan iránnyal, ideológiával, olyan véleményagyarral küzdhet” a nemzetek versenyében, „amely abban a történelmi helyzetben a legkönnyebben, a legbiztosabban juttatja a legtartósabb győzelemhez.” Emléke kötelez. Akik ismerték, szerették, netán együtt harcoltak vele, példaként tekintettek rá eddig is. És ez a jövőben sem lesz másként. Mély hite, jellemessége, nemzeti elkötelezettsége, mindenkori cselekvőkészsége, fáradhatatlan ügyszolgálata egyszerre erkölcsi mérce és motivációs erőforrás. Nem közhelyes fordulat, hanem szikár tény: velünk marad. Örökre.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyarság legfájóbb stigmája: Trianon
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma

Bartha Miklós hazatérése
Bartha Miklósra emlékeztek múlt hét végén Székelykeresztúron, a Dr. Molnár István Múzeumban szervezett előadássorozaton. A hajdani politikus, szociográfus emlékét Simó Márton idézi fel.
Bartha Miklós, a jeles közíró és politikus rugonfalviként került be a köztudatba, holott ősei viszonylag későn jöttek át Erdővidékről a Nagy-Küküllő- és a Fehér-Nyikómentére. Édesapja, Bartha Gergely Forró Dénes birtokán telepedett le 1840 körül, majd jó gazdaként gyarapítva vagyonát – a Jeddi és a Henter családoktól vásárolt még mintegy 167 hold területet –, pár év alatt meghatározó személyiséggé vált a környéken. A feljegyzések szerint közösségéért felelősséget érző és vállaló emberként ismerték, egy ideig a község jegyzői feladatait is ellátta, a református gyülekezet presbitere, majd gondnoka volt, 1848-ban Agyagfalván országgyűlési küldötté választották.
A haza szeretetét a szülői házból vitte magával
Úgyhogy nem akármilyen középosztálybeli családba született Bartha Miklós 1848. október 14-én. Öten nőttek fel testvérekül, de ő maga – bár megpróbálta – soha nem tudott életvitelszerűen gazdálkodással foglalkozni, s abból megélni, húszéves korában elköltözött szülőfalujából. Pesten végzett jogi tanulmányokat, 1872-től udvarhelyszéki – 1876-től Udvarhely megyei – aljegyző. Közben politikai pályára lépett a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártban, s bár kezdetben elbukott a választásokon, pár év múlva a konzervatív ellenzék markáns egyéniségeként bukkant fel ismét a nagypolitikában, népszerűsége jórészt az általa 1880-ban alapított Ellenzék című napilapban megjelent publicisztikai írásainak köszönhető. Kolozsvárról (1881) egyhangú voksokkal került be az országgyűlésbe, majd 1884-ben ismét képviselő lehet, 1887-ben az oklándi körzetből jutott be időközi választáson az alsóházba. Ekkor már többnyire Kolozsváron és Budapesten él, a Magyarország és a Magyar Hírlap publicistájaként fogalmazza meg politikai elveit. Útirajzokat, riportokat is közöl, drámáját a kolozsvári Nemzeti Színház és a pesti Vígszínház is bemutatja. A közéleti szerepéből és ismertségéből származó kapcsolatait arra használja fel, hogy tevőlegesen részt vállalhasson az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapításában (1884). Budapesten 1893-ban telepedik le végérvényesen. Viszonylag fiatalon, 57 éves korában hunyt el, 1905-ben.
A „hegyvidéki akció” (1897–1901)
Bartha Miklós életpályájának felidézése mellett előadások hangzottak el Darányi Ignác (1849–1927) és Egán Ede munkásságáról is. Darányi tizenkét éven át – 1895 és 1903, majd 1906 és 1910 közt – volt Magyarország földművelésügyi minisztere. Kiváló agrárszakemberként sokat tett a mezőgazdasághoz kapcsolódó kutatásokért – az ő szolgálati ideje alatt hozták létre a Mezőgazdasági Múzeumot, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetet, szintén személyes közreműködésének köszönhető a Földtani Intézet központi székházának építése is. Egán Ede (1851–1901) Magyarországra telepedett ír főnemesi családból származott – édesapja jószágigazgatóként került az országba, majd itt alapított családot; az O’Eganok családjából egyébként több ír király és herceg származott –, külföldi egyetemeken mélyítette el mezőgazdasági szaktudását, s azt családi birtokon, apja egyik gazdaságában sikeresen kamatoztatta is. Személyesen kezdeményezte (1883) az Országos Tejgazdasági Felügyelőség létrejöttét, amelynek vezetője volt. Személyéhez köthető a városi lakosság jó minőségű gyári tejjel való ellátásának biztosítása, ő vezette be a tejkimérésekben alkalmazott ellenőrzéseket, a szabványosított tejespalackok alkalmazását, amelyek az 1980-as évekig voltak forgalomban. Egán Darányi minisztertől kapott megbízatást 1897-ben arra, hogy tanulmányozza a kelet-felvidéki (kárpátaljai) helyzetet és készítsen róla jelentést, dolgozza ki a szükséges segélyezési, képzési és felvilágosítási formákat, próbálja alkalmazni azokat a gyakorlatban, hogy egy fejlettebb mezőgazdasági kultúrával, államilag támogatott módon próbálják megakadályozni a kivándorlást és segítsék az ottani ruszin többségű lakosság boldogulását. Bartha Miklós politikusként és elkötelezett publicistaként vállalt szerepet ebben az ügyben – mellesleg baráti szálak is fűzték Egánhoz –, úgyhogy 1897 és 1901 között Munkácstól Alsóvereckéig, Ökörmezőtől Husztig tájékozódott a ruténok életmódjáról, szokásairól vagyoni és kulturális helyzetéről.
Ekkor készült az első faluszociográfia
„Érintkeztem, papokkal, jegyzőkkel, [falu]bírákkal, erdőszökkel, kerülőkkel [erdőőrökkel], földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, korcsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családban és szegénységben sinlődő ruthén háznéppel” – írja Bartha Miklós a Kazárföldön című művében, amely a terepbejárásai során készült riportokból és megfigyelésekből állt össze kötetté. Ez a könyv tekintendő az első magyar nyelven írt faluszociográfiának. Bartha Miklós írásából kiderül, hogy a Kárpátalján mintegy 250 ezer kataszteri holddal rendelkező Schönborn család okozója a társadalmi feszültségek egy jelentős részének, hiszen erdeiket jórészt vadgazdálkodásra használva, ellehetetlenítik, hogy a birtokokkal nem rendelkező parasztok megfelelő bérlet mellett jussanak legelőhöz, kaszálóhoz vagy szántóhoz. A haszonállat-állomány igen leromlott és rossz termésátlagú növényfajtákat termesztettek, az emberek képzetlenek voltak, s a szegénység mellett betegségek is tizedelték őket. Ráadásul ezt a kilátástalan helyzetet tetőzte a korrupt állami tisztségviselők jelenléte és az uzsora.
Bartha Miklós számos olyan esetről számol be, amikor egy 10 forintos személyi hitel az esetek többségében egy év alatt 52 forintra duzzadt. „Így történt meg, sok esetben, hogy amikor egy parasztbirtok végrehajtás alá került, összefogtak a környék uzsorásai és kocsmárosai, és azt teljesen értéktelennek nyilvánították. Összejátszottak az árverésekkor, és gyakran 20-30 holdas földterületek hihetetlenül olcsón, 10-20 forintokért váltak valamelyik uzsorás tulajdonává. Az előbbiek[ben felvázoltak] meggátlására a szolyvai járásban 11 hitelszövetkezet alakult” – írja Botlik József a Kazárföldön 2016-os kiadásának előszavában. A minisztériumi kirendeltség, amelyet Egán Ede vezetett, jelentős területeket bérelt állami forrásokból a Schönborn-birtokból, s azokat 25 éves szerződéssel adta a parasztok használatába, fajállatokat helyezett ki az állomány javítására és népfőiskolai képzéssel tanította a lakosságot a korszerű mezőgazdaság fortélyaira. Mi több, a fogyasztási szövetkezetek italkiméréseket is üzemeltettek. A miniszteri biztos, Egán tevékenysége konfliktusokat szült a helyi korrupt potentátok körében, és tényleges tevékenysége második évében (1900) több alkalommal is megfenyegették. Egán 1901. szeptember 20-án Munkács és Ungvár között, a Lázi-dombon furcsa körülmények közt lelte halálát. Öngyilkosságról írtak a lapok. A vizsgálóbíró és az ügyész idegenkezűségre utaló nyomokat tárt fel, de a bűntényt soha nem tudták bizonyítani.
A politikus-közírót mindig a felelősségtudat vezérelte
Bartha Miklóst elsősorban a jobbító szándék vitte az ország északi csücskébe, a valóság feltárása iránt érzett újságírói igénye, illetve az az elképzelés – és itt érezni a szülőföldje iránti szeretet megnyilvánulását is –, amely koncepció mentén a „hegyvidéki akciót” tovább kívánták terjeszteni a Kárpátok vonalán le, egészen a Székelyföldig. (A „székely akció” kevéssel ezt követően indult – az első tusnádi Székely Kongresszuson megfogalmazottak szellemében –, amelynek igazi kibontakozását Bartha már nem érhette meg, hiszen a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyrészi Kirendeltsége, kolozsvári és marosvásárhelyi irodákkal, Darányi következő, 1906–1910 között tartó minisztersége idején hozott eredményeket, és gyakorlatilag 1919-ig, a magyar adminisztráció kivonulásáig működött.) Köztiszteletnek örvendő személyiségként kapott díszsírhelyet a Kerepesi temetőben, szobor és utca viselte Bartha Miklós nevét 1945-ig. A Városligetben álló szobra (1914. június 21-én avatták) megsérült ugyan a II. világháborúban, de megmaradt, csakhogy az akkori hatalom száműzte. Ma is a Budapest Galéria raktárában található.
Bartha Miklós követői a két háború között
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1925-ben létrehozott Bartha Miklós Társaság (BMT) mennyire hatásos szervezet volt, s kik voltak azok, akik munkájában részt vállaltak. Az alapítók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain haladva kívántak az érték- és magyarmentéssel foglalkozni. Az egyetemi ifjúság elitjét vonzották köreikbe, Németh László, József Attila, Féja Géza, Erdélyi József, Illyés Gyula gyakran voltak a meghívottak közt, több jelentős munkájukat itt mutatták be. A Ki a faluba! című röpirat felhívás szociográfiai, néprajzi gyűjtőmunkára sarkallta a BMT-hez közelálló értelmiségieket. Néhány év múlva azonban a szélsőbaloldali és a fasiszta eszmék kezdték ki a csoportosulást, amelynek tisztségviselői aztán külön utakat választottak.
Bartha és a hálátlan utókor
A létezett szocializmusban Bartha Miklós érdemeit teljesen elhallgatták. Ha elő is került munkássága, akkor rögvest antiszemitának bélyegezték. Szülőföldjén – bár látensen élt valamelyest az emléke – szintén a teljes mellőzés jutott osztályrészéül. Mellszobrát 2012-ben avatták a rugonfalvi református templom szomszédságában, s ezzel megkezdődött a „rehabilitációs folyamat”. Ahhoz, hogy életműve ismét visszakerülhessen a köztudatba, sokat segített a Lakiteleki Tölgy Alapítvány, amely 2014-től megkezdte parlamenti felszólalásainak és publicisztikai írásainak kiadását, ezt követően a Kazárföldön és a Nemzetpolitikus Bartha Miklós című életút-kötettel, majd tematikus konferenciákkal segítették, segítik Bartha Miklós „hazatérését”. Rugonfalva ma szolgáló református lelkésze, Barabás Csaba idehaza és Magyarországon is komoly erőfeszítéseket tett történelmünk és kultúránk elfelejtett személyisége utóélete érdekében, Kövér László magyar házelnökkel tárgyalt a Bartha-szobor újraállításának esélyeiről, a rugonfalvi emlékhely további bővítéséről.
A Kazárföldön kiadása egyébként 11. a sorban, ennyi megjelenést tartanak számon a múlt századforduló óta eltelt időben. Leszámítva a régies helyesírást, ez a munka semmit sem veszített népszerűségéből és aktualitásából, ahogyan korábban kihagyhatatlan olvasmány volt a falukutató kezében, ma is ugyanolyan hasznos mindazok számára, akik valamilyen formában a székely és a magyar vidékkel, a kisebbségek sorskérdéseivel kívánnak foglalkozni. Ráadás, hogy a könyv nyelvezete színes, alkalmazza a székely tájnyelv és a „képes beszéd” fordulatait, amely által irodalmi igényű alkotásnak is mondhatjuk ezt az egységes műnek tekintett riportsorozatot. „Néhány képet adtam erről a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az is megláthassa” – írja a kötet végén, a Zárszóban a szerző. Mi is ezekkel a szavakkal merjük ajánlani. Hargita Népe (Csíkszereda)

Vetró András Kovásznán (Tárlat)
Vetró András kovásznai kiállítása mellé képzelem azt a rengeteg alkotást, amely kint szabadtéren szerte Erdélyben és az egész Kárpát-medencében kézjegyét viseli, vagy a műtermében halmozódik, s felteszem magamban a kérdést: honnan ez a páratlan – szobrászoknál ritkaságszámba menő – gazdagság?
Minden bizonnyal elsősorban bőséges érzelemvilágából fakadóan. Hisz művei hihetetlen lelki gazdagságra vallanak. Nincs olyan Vetró-mű, amely ne sugározná érzékeny gondolatiságát. Amiként nincs két egyforma ember, ugyanúgy Vetró András szobrai között sincs kettő, amelyiknek ne lenne meg a saját külön világa, lelkülete. Élnek ezek a munkák, arcuk, egyediségük van. Ugyancsak intenzív formateremtő és kifejezőképessége. Valósággal ontja magából a változatos formákat. Nincsenek receptjei, nincs semmiféle modorosság benne. Van, ahol eszményít, az egyszerűt keresi, máskor darabos, erőteljes a kifejezés. Van, hogy síkokra bont, illetve szögletesít, máskor hajlított formákból alakítja művét, üresjáratú forma vagy szobrászi megtestesülés nincs művészetében. Kifejezetten figurális szobrász, nem formát zúz, hanem összefogja, teremti a mindig tiszta formát, de olyan változatossággal, amely az ő stílusjegyévé válik. Mindig mindenben más, és formateremtményei mégis sajátosan Vetró András-iak. A szobrászat majd minden műfajában alkot. Köztéri körszobrot, abban egész alakost vagy mellszobrot, amelyet meg is nyújthat, számára erre nincs recept, csak amit fantáziája sugall. Az elvonatkoztatási szintre sincs recept. Az anyaságot megjelenítő faszobrai sajátos ciklust alkotnak nagyfokú – a rá jellemző, átlagosnál is emeltebb szintű – stilizáltsággal. Külön műfaja a gipsz dombormű. Ezeken szárnyaltatja legjobban a fantáziáját, és ha használhatjuk ezt a fogalmat: ezekben a legköltőibb. Lebeghetnek a térben, az űrben; égen és földön… Ahogy nézem kovásznai kiállításának mintegy kéttucatnyi művét, azon gondolkodom, mi az, ami őt az átlag fölé emeli, sajátos arcú egyéniséggé teszi. Nem utánzó típus, mind témái, mind formavilága eredeti. Lehet masszívan határozott – legtöbb körszobrán –, de mindig van valami, ami azt a szabályosságot, amely bárkiben kialakulhatna, megbontja, s ezzel rögtön sajátossá is teszi. Ez a valami lehet egy váratlan formamozdulat, amely megszólal a műben, s kiemeli az átlagból. Jól megfigyelhető ez minden munkáján. A koponya megnyílik, ékszerű nyílás keletkezik rajta, vagy a téglaépítményből domborodik ki mellszobor. Vagy – legsajátosabb és egyben legegyénibb műfajában, a domborművön – mindenféle realitástól, mindenféle kötöttségtől elszakad, figurái lebeghetnek az űrben, a mindenségben, stabil, reális helyzetet ölthetnek, térdre ereszkedve fejezhetik ki az alázatot, tiszteletadást, akár darabokra szakadhatnak, újfajta kompozíciós rendbe illeszkedhetnek. Beszélhetnek emberi helytállásról (lásd a Kőrösi Csoma Sándor-sorozatot), a lehetetlen kísértéséről (Don Quijote-sorozat), különböző helyzetű és kifejezésű lovak társul(hat)nak az emberhez – ló és ember összeforrott lények, a kifejezés együttes hordozói, a gondolat együttes megtestesítői.  Kovásznai kiállításán pár rajzot is szerepeltetett, betekintést nyújtva ezzel alkotói folyamatába. A szobor- vagy dombormű-gondolatot előbb rajzilag fogalmazza meg, de aztán a plasztikai formához igazítja, nem lekopírozza az átültetésnél. Műveivel vállalja a művészet örök követelményét: szólni az emberekhez, érzelmeket ébreszteni bennük. Már az is jellegadó – kovásznai kiállításán ezek a munkák szerepeltek túlsúlyban –, kit mintáz meg, kinek az arcát bontja ki, formálja meg plakettjein. Olyanokat jelenít meg, akik nemzeti-emberi tudatunk tartozékai. Itt van Bartók Béla és Dsida Jenő, Márton Áron és Szabó Dezső, Barcsay Jenő és Van Gogh – hogy ne csak a szülőföldön maradjon – vagy Fábián Ernő-domborművének újabb változata, és kompozícióvá alakítva itt van Petrás Ince János, a moldvai csángók szellemi értékeinek első felfedezője és behordója, akit jelképesen – hiszen életét áldozta feladata teljesítéséért – Krisztus keresztje alatt jelenít meg. Sokoldalú művész. Nemcsak a szobrászat minden ágazatában, de minden anyagában is: fában, kőben, bronzban és gipszben egyaránt jelentőset alkot. És mindig igazodik az anyaghoz. Az anyagokhoz szabva is stílust alakít. Egész különleges, ahogy a fával bánik. Külső és belső formákat alakít, bont meg, harmonizál vele, gondolatokat fogalmaz meg elsősorban a nőiségről és azzal „járóan” az anyaságról. A kovásznai kiállítás mindebből csak ízelítőt ad, de alkalom arra, hogy tudatosodjék bennünk: a művészet küldetés is, s ebben a formában is kimondjuk: Vetró András küldetéses művész. Népéhez, nemzetéhez szól. Az emberhez, minden megszólaló formájával. Gazda József / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)