A nyelv akkor szép, ha beszélik
„Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, gondot fordít rá, és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének” - interjú Murádin László kolozsvári nyelvésszel, nyelvjáráskutatóval.? (Nyelvész, nyelvjáráskutató, nyelvművelő. 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumban, Kolozsváron a Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai-gimnáziumban végezte; a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1954-ben. Már harmadéves korában gyakornokként alkalmazta a BBTE, majd két évet tanársegédként dolgozott. 1958 óta a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézet tudományos kutatója. 1964-ben főkutató, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztője. Kutatási területe a magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai, fő műve a tizenegy kötetes Romániai magyar nyelvjárások atlasza, ő gyűjtötte össze a nyelvföldrajzi adatokat, és ő is szerkesztette a nyelvatlaszt. Életműve példátlanul gazdag, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki.);;;?Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét, és ez idő alatt olyan sok írása, könyve jelent meg, hogy szinte lehetetlen felsorolni. Hogyan esett a választása a nyelvészpályára, miként vált nyelvművelővé?
– Nyolcvanévesnek lenni nem nagy öröm, csak olyan értelemben, ha az ember még tud dolgozni, gondolkozni, írni, és nem beteg, nem fekszik az ágyban. Persze jobb lenne negyvenévesnek lenni, de a kor mégis alkalmas számot adni életünk folyásáról. Már a gimnáziumban szerettem az irodalmat, azért jöttem egyetemre, hogy irodalmár legyek, de úgy alakult, hogy megkedveltem a nyelvészetet, és úgy éreztem, talán a nyelvtudomány konkrétabb, nem annyira sokoldalú, nem annyira sokféleképpen megközelíthető, mint az irodalom. Elsősorban a nyelvtörténethez vonzódtam – jó tanáraim voltak, például Szabó T. Attila, Gálffy Mózes –, olyannyira, hogy harmadéves koromban kineveztek a nyelvészeti tanszék gyakornokává. Miután elvégeztem a szakot, a tanszéken maradtam, ahol négy évet töltöttem el, kettőt gyakornokként, kettőt pedig tanársegédként. Szemináriumokat tartottam nyelvtörténetből, magyar nyelvtanból és nyelvjárástanból. Tulajdonképpen ez a négy év az én nyelvészi formálódásomnak a kora, mert az egyetem négy éve nem nagyon elég ahhoz, hogy kiforrott nyelvész legyen valakiből. Kiváló kollégám, Szabó Zoltán ott volt tanársegéd, a tanszéknek rendkívül jól felszerelt könyvtára volt Szabó T. Attila tevékenységének köszönhetően. Ott maradtunk a tanszéken esténként tízig, és mindent elolvastam, amit ebbe az időbe be tudtam szorítani.
– Mi áll közelebb a szívéhez, a nyelvjárástan vagy a nyelvművelés? Hogyan kezdett hozzá a romániai magyar nyelvjárásokat feltérképező atlaszok elkészítéséhez?
– Elsősorban nyelvjárástannal foglalkoztam, és másodsorban nyelvműveléssel. Nyelvjárástannal azért, mert az egész tanszék a nyelvatlaszkészítés lázában élt. Akkor készült el a csángó nyelvjárás hétkötetes atlasza, amelyet végül 1991-ben adtak ki, ebben tevékenyen részt vettem, főleg az ellenőrzés, kiegészítés munkájában. Ekkor kezdődött a székely nyelvjárás felmérése is, amely sajnos a mai napig nem látott napvilágot, bár úgynevezett mutatványlapok készültek belőle. Márton Gyula igyekezett minden fiatal kutatót bevonni ebbe a munkába, és szűkebb szülőhazájának falvait osztotta ki. Én Aranyosszéket kaptam, pontosabban az Aranyos-vidék nyelvjárását. A nyelvművelés nem sajátosan az én területem volt. Elsősorban Gálffy Mózes, de Gyimesi Éva is könyvet jelentetett meg nyelvművelődési témában, és lényegében minden nyelvész érezte, hogy a romániai viszonyok között a formálódó sajtóban, közbeszédben és a mozgalmi nyelvben olyan feladatok vannak, amelyeket szóvá tenni, segíteni, ajánlatokat tenni szükséges. Nincs a romániai magyar nyelvészek között olyan, aki ne foglalkozott volna nyelvműveléssel is. Ezt jól mutatja, hogy, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Anyanyelvünk művelése címmel egy olyan könyv, amelybe lényegében valamennyi erdélyi nyelvész cikket írt Gálffy Mózes és az én szerkesztésemben. Négy év után átkerültem a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetbe, ahol a nyelvföldrajzi kutatások intenzíven folytak. Kettéváltak a munkálatok részint a Márton Gyula, részint a Szabó T. Attila vezetésével. Márton Gyula véleménye szerint minden magyarlakta településen gyűjteni kell kis (800 címszavas) kérdőívvel. Az általános nagy atlasz sokkal kevesebb kutatóponttal, de 3400 címszóval készült. Ez egymásnak nem mond ellent, sőt kiegészíti egymást. Az egyik mélyfúrást végez, a másik összefüggéseket, a nyelvjárási határok megrajzolását segíti elő. Bihartól Moldváig, Máramarostól a szerb határszélig kb. 25 kilométernyire egy-egy falut jelöltünk ki, ami persze függött az egyes vidékek nemzetiségi megoszlásától is. A szilágyságit 8, a székelyföldit 56, a mezőségi nyelvjárást 48 kutatóközponton gyűjtöttük össze. Szabó T. Attila, aki maximalista volt, 2250 falura tervezte az atlaszt, de így 136 falu lett, ami lefedi a területet.
– Mennyire korlátozta a kommunista hatalom a nyelvészek tevékenységét?
– A nyelvtudományi intézetben 1955-ben, 1956-ban alakult egy nyelvjárás-kutatói csoport, amelynek vezetője Szabó T. Attila volt. Két főkutatót neveztek ki, Gazda Ferencet és Nagy Jenőt. Mire a kérdőív elkészült, politikai okokból Gazda Ferenc kikerült az intézetből, tulajdonképpen bezárták. Én besegítettem egy darabig. Aztán Szabó Attila kérte, hogy menjek át a nyelvkutató intézetből a nyelvtudományi intézetbe, mert hallás tekintetében kiváló dialektológiai lejegyző vagyok, míg a nagyatlasz két személyre kiosztva elkészült. Át is kerültem 1958 novemberében, de alig dolgoztam együtt Nagy Jenővel fél évig, ő is kikerült az intézetből, szintén politikai okokból. 1958-nál tartunk, amikor az ’56-os forradalom megtorlása épp divat volt. Volt neki egy nyelvtankönyve, amelynek óriási szójegyzékében, ha az ember felülről lefelé olvasta, egymás után következett Gorkij és a gorilla. Egy év vizsgálati fogság után kiengedték.
– Gondolom, a rezsim Önt is megfigyelte.
– A Nagy Jenő helyét nem töltötték be, így rám maradt mind a 3400 kérdés, ami egy-egy falut felölelő kutatóponton körülbelül 3-4 napi munkát jelentett. Emberfeletti munkát igényelt, mert figyelni kellett, meg kellett keresni a megfelelő embert, kérdéseket feltenni, fonetikusan lejegyezni mindent, ráadásul teljesen ismeretlen terepen. Közben Szabó T. Attilának is megszűnt az állása, s egyedül maradtam az atlasszal. Úgy alakult, hogy eljött hozzánk az intézetbe Bakos Ferenc magyarországi nyelvész – ő készítette az idegen szavak szótárát, és megírta a magyar nyelv román kölcsönszavainak történetét –, előgyakorlati összefoglalót adott, a mi anyagunkat jegyzetelte. Nem volt ez ellen semmi kifogásunk, bár Márton Gyulának igen, mert ő is hasonló jellegű könyvet írt a munkatársaival. Szerintem egy kicsit hangosan beszéltünk a nyelvészeti tanszéken, amire rögtön felfigyeltek az állambiztonsági szervek. Azután állandó megfigyelés alá kerültem: hová megyek, kinél alszom, mit csinálok, mikor lesz atlasz. Az intézet igazgatói nem akadályozták a munkámat, de többször feljelentettek, hogy terepezés során a papnál aludtam, amit a párttitkár egyszer mosolyogva közölt is velem. Végül megúsztam, mert nem velem volt bajuk, hanem azzal, hogy miként lehet összehozni egy olyan nyelvatlaszt, amelyben tulajdonképpen fel van tüntetve, hogy a magyarság hol, milyen vidéken, mennyire él tömbben. Ez azt is jelentette, hogy amikor már elkészítettem az egész atlaszt, és hozzá kellett volna kezdeni a térképek megrajzolásához, akkor már lekerült napirendről a magyar nyelvatlasz az intézetben. Nem bántottak engem, de az atlasz kiadásáról szó sem lehetett. Gondolkodtam, hogy ezt hogyan tudnám valamiképpen hasznosítani. Arra gondoltam, írok egy adattárat, amely tulajdonképpen felsorakoztatja a térképlapok adatait.
Végül jött a rendszerváltás, és az atlaszt a Budapesti Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadta. Eddig tíz kötet jelent meg, háromszáz térképlap minden kötetben, az utolsó várhatóan a következő két hónapban fog megjelenni, és ezzel ez a munka befejeződik.
– A nyelvjáráskutatás mellett miként maradt ideje a nyelvművelésre is?
– Egy erdélyi magyar nyelvésznek több mindennel kell foglalkoznia. Köztem és a többi nyelvész között az a különbség, hogy a többiek is közölnek egy-két nyelvművelő cikket itt-ott, de senki nem tart ki, megunják az emberek. Szilágyi N. Sándornak is rovata volt az Új Életben, egy évig csinálta, majd átadta nekem. Másoknak is volt nyelvművelő rovatuk, de általában tizenöt-húsz cikk után megunták, és inkább a szűkebb szakmájukkal foglalkoztak. Én eléggé csökönyös ember vagyok, és a nyelvjáráskutatással párhuzamosan kitartottam a nyelvművelés mellett is. A nagyközönség nem olvassa el a nyelvjárásokról szóló írásokat, az inkább a szakmának szól. Annak köszönhetően, hogy népszerűsítő és olykor bíráló cikkeket is írok, a nagyközönséggel sokkal jobb a kapcsolatom, mint a kollégáimnak. A cikkek válogatásából pedig időnként könyvek születnek, körülbelül hat nyelvművelő jellegű könyvem jelent meg, az utolsó ezelőtt két éve Mitől szép egy szó? címmel. Talán azért is szerettek engem a lapszerkesztők, mert nem voltam az a típusú nyelvművelő, aki lát egy hibát egy lapban, és azzal dörgedelmesen kioktatja a szerzőt, hogy márpedig ez így van. Nyelvművelő cikkeimet tulajdonképpen olvasmánynak szánom. Hiába mondja meg az ember, hogy ezt így kell írni, azt meg úgy, vagy ezt nem szabad használni... Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, akkor a nyelvére gondot fordít és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz.
– Egyik tanulmányában vitatkozik azokkal a nyelvészekkel, akik szerint a nyelv folyamatosan változik, ezért nem kell beavatkozni a nyelv demokratikus folyamataiba.
– Azzal persze egyetértek, hogy a nyelv változik. Ami ma hibának számít, lehet, hogy száz év múlva nem lesz az. Én csak azzal nem értek egyet, ha valahol nem figyelnek a nyelvhelyességre, nem művelik a nyelvet. Azt vallom: mindenki beszélhet úgy, ahogy akar, de ennek határt kell szabni. Elvileg nagyon szép, hogy a nyelvművelő leírhatja mindenről, ha nem jó, de nem ez a nyelvművelés útja. A nyelvművelés útja az anyanyelv ismeretének a gyarapítása, az anyanyelv szeretete. Az anyanyelv kötelezettségvállalás, az én nyelvem kifejezhet mindent, amit el akarok mondani. Vannak olyanok a nyelvészet berkeiben, akik teljesen feleslegesnek tartják a nyelvművelő, nyelvvédő munkát. Van egy másik irányzat, amelynek az a neve, hogy „határtalanul”. Szerintük nem igaz, hogy az anyaországiak beszélnek helyesen, hanem mindenki helyesen beszél, aki a magyar nyelvet használja. Azt viszont nem lehet megengedni, hogy egy szóra, fogalomra hatféle változat legyen. A második világháború óta a nyelvfejlődés nem egy irányba, az egységesülés felé, hanem az elkülönülés felé halad. Minden nyelvre hat a másik nyelv, el kell ismerni, hogy a magyar nyelvre a környezeti és az európai nyelvek hatottak. A magyar nyelv elég egyedi, de a körülötte levő indoeurópai nyelvek hatása teljesen megfigyelhető. Nem lehet elkerülni, hogy egy másik nyelvből ne vegyünk át szavakat, csak vigyázni kell, hogy mit, mikor, hogyan és miért.
– Hogyan vélekedik az erdélyi magyar sajtó nyelvhasználatáról?
– Sokaknak rossz véleménye van a sajtó nyelvéről, ami szerintem igazságtalan. Lehetne jobb, nem eléggé gondos, de nem igaz, hogy rossz a sajtó nyelve. Persze könnyű annak, aki folyóiratot szerkeszt, amelyből két szám jelenik meg egy évben, így könnyebb csiszolni a szöveget. Más viszont az, ha délután ötre le kell adnom az anyagot. De tudja, mi a baj? Valahol elsikkad az ellenőrzés. Nem tudom, most hogy működik, de régebben öt ember olvasott el egy szöveget, márpedig ebben az esetben nagy marhaság nem maradhat benne.
– Mit gondol a kortárs magyar irodalomról, a napjainkban használt nyelvről, illetve az elharapódzó vulgaritásról? Hol a határ, amelyen túl a vulgáris nyelvhasználat is hiteltelenné válik?
– Ez eléggé kérdéses a mai színházi, drámai irodalomban. Én mérlegelnék, és egyfajta középutat tartok jónak. Mert akik gyakorta használnak vulgáris szavakat, azok azt mondják: kérem, én ezzel jellemeztem azt a szereplőt, aki beszél. Minden fél mondata végén ott a bazd meg. Ebben természetesen van valami, az ember jellemét visszaadja a beszéde is, de azért arra vigyázni kell, hogy az olyan mértékkel történjék, amellyel csak épp érzékeltesse. Én jobban szeretek Mikszáthot olvasni, mint Spiró Györgyöt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartom őt nagy írónak.
– Ön szerint önmagában, szakmailag vagy a társadalom egésze szempontjából fontos a nyelv művelése?
– Erre nehéz válaszolni. A hibás nyelv a társadalom számára is hibás, nemzeti identitásvesztéshez vezet. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének. Belső identitás kell ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok. Engem rettenetesen bosszant például, hogy ha becsengetek valakihez, akiről tudom, hogy magyar, úgy válaszol nekem: „cine?” Szóvá is szoktam tenni. Saját magunk alatt vágjuk a fát, ha nem beszéljük a nyelvünket, hiszen a nyelv akkor szép, ha beszélik.
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Röpcék Sepsiszentgyörgyön
Ami a Háromszéki nekigyürkőzés könyvből kimaradt
Mondják, jobb, ha az ember maga fáradozik a saját imázsa megalkotásán, egyébként mások szívesen megteszik azt helyette úgy, hogy abból köszönet ne származzék. Hát én ugyan édeskeveset törődtem a magaméval ez ügyben is, megállapíthatom. Húsz év óta ez az egyetlen alkalom, hogy valaki érdeklődik a szóban forgó éjszakáról. Soha nem vertem nagydobra az akkor történteket, de nem is titkolóztam, elég sok szentgyörgyi tudhatott arról, hogy ezek a hóbortosok öten teleszórták a várost röpcédulákkal, pedig milyen jó buli volt Jocóéknál azon éjjel, friss nők is voltak, még pia is...
Nem ülhettünk veszteg Az elején kell tisztáznom, hogy az elkövetkező sorok értelemszerűen csakis az én emlékezetemben megmaradtakat tükrözik, csakis az én véleményemet, értelmezéseimet igyekeznek rögzíteni. Nem lehetek ennek a csapatnak sem szóvivője, sem krónikása, csupán egy vagyok az öt közül — un simplu cetăţean, ahogy rá néhány napra a tankból kirángatott, nyúzott képű, megtépázott külsejű C. elvtárs nevezte magát. A magam részéről az akkor vállaltakat természetesnek tartom, ki is pukkadtam volna, ha ennyire sem tellett volna tőlem, ha csak úgy, magától virrad rám ez a szép, új világ, miközben a lábujjaimat pattogtatom a paplan alatt. Persze, tudta a fene akkor, hogy az lesz a régi világ utolsó éjszakája, hogy nem lőnek agyon egy utcasarkon, hogy megtörténhet az, amire néha még ma is felriadok: Úristen, megdőlt a C.-rendszer! Mi csak azt tudtuk, mit beszélek! — a bőrünket égette, hogy nem ülhetünk veszteg, hogy tenni kell valamit, itt az idő, most vagy soha! Itt meg kell jegyeznem, hogy híján voltunk mindenféle patetikának, szenvelgésnek, teatralitásnak, hőzöngésnek, csak az egy imperatívusz hajtott: most kell ezeket kirugdosni! Bizonyosan így éreztek és tettek akkor sok ezren, sok tízezren szerte az országban — közülük valók voltunk öten, barátok, akkoriban mind szentgyörgyiek. Róluk szólnék most, húsz szabad esztendő múltán. Sógorommal, barátommal, Tündérligeti Attilával ’89 őszén naponta megegyeztünk abban, hogy egyre tarthatatlanabb idehaza a helyzet, ideje volna némi rossz fát tennünk a tűzre nekünk is. Körülöttünk szerre dőltek össze a bolsevik fogantatású rendszerek és falak, szenilis kommunista, vén gazemberek dőltek ki egyre-másra a sorból, egyszóval sosem látott iramban fokozódott a nemzetközi helyzet körülöttünk, csak mi rostokoltunk helyben. Mindezt az esti miseszámba menő RSZE Rádió hétórás híreiből tudtuk, majd az utána következő Actualitatea Româneascăből, amit Neculai Constantin Munteanu és EMIl Hurezeanu celebrált, ők voltak akkoriban a szabadság hangja, számunkra szinte az egyetlen szűk rés, amin beáradt az itthoni, egyre fojtogatóbb hazugságködbe az igazság metsző fénye. Került azért egyéb is, emlékszem, apám Darkó Zsiga bácsitól kapta kölcsön Méray Tibor és Aczél Tamás ’56-ról szóló könyvét, a Tisztító vihar címűt, amit a feleségemmel menten lapról lapra lefényképeztünk-előhívtunk, s így adogattuk kölcsön barátoknak. Szintúgy terjesztettük Kányádi Sándor ’85 karácsonyán a magyarországi Tükör hetilapban megjelent két versét, Vári Attila egy, a Megyei Tükör mellékletében megjelent versét, amit azóta is hasztalan keresek, címére nem, csak egy sorára emlékszem: soklapos irtás az oldal, egykoron erdőnek véltem..., Nagy Gáspár egy-egy versét, egyszóval a mai szomorú gyakorlattól eltérően halálpontosan kiszűrtük, mi az igaz és mi a valódi, és főleg, hogy mi a porhintés, a beteges hazudozás, a rendszer lételeme. Pedig egyikünk szénája sem állt valami jól, Attilát nemrégiben postázták haza a jugoszláv elvtársak, miután átúszta a Dunát, az itthon történtekről harci kutyákét megszégyenítő rojtos fülei árulkodnak immár élete végéig. Engem pedig, a frissen végzett medikust a marosvásárhelyi Securitate részesített meleg vendégszeretetben egy kiadós házkutatás után ’89 nyarán, amikor is értésemre adták, hogy előnyösebb lesz számomra, dacă nu te mai ocupi cu prostii. Akkoriban Attilának két kisgyereke volt, nekem a másodikkal volt viselős a feleségem (terhes a rendszer volt). Gyakran dicsértük a fennálló rendet egy másik jó barátommal, Zsigmond Lacával is, noha, ami a tennivalókat illeti, úgy emlékszem, ő a bársonyosabb, széchenyis utat látta inkább járhatónak. Feleségével, a fiatal gyerekgyógyász Miklós Tündével egy gyerekük volt, a Bălcescu-szobor mögött laktak egy olyan negyedik emeleti lakásban, ahol a nagyobbik szobában nem lehetett lépni a sok lavórtól és fazéktól, villany pedig nem volt, szerencsére — a csillárról is csepegett a hólé meg az esővíz. Így aztán a két fiatal értelmiségit igazán nem zavarhatta az össznemzeti villanyspórlás-program.
Baj van
Aztán elérkezett december 16.-a. Anyámtól hallottam először, hogy Temesváron baj van. Aztán nagyon nagy baj. S mi még mindig azon tököltünk, hogy Laca nekifog egy rádióadó készítésének, amit majd az azóta elhunyt Márton Laci hegymászó barátunk irányításával felviszünk a Bucsecsbe, ott működésbe hozzuk az állami adók frekvenciáján, majd miután elmondjuk a magunkét, betaszítjuk a lejtőn. Hamarosan beláttuk azonban, hogy ez a terv kivitelezhetetlen. Nekiálltunk hát gyereknyomdát felkutatni, olyan pecsétfelszerelést, amit kisiskolások használnak, minden betű egy pecsét, majd azzal írjuk meg a röpcédulákat — írógépre az ismert okok miatt nem is gondoltunk. Gyereknyomda sehol nem került, halott azonban egyre több, már Bukarestben is. Országszerte az utcákon a nép, folyik a vér, s mi holmi gyereknyomdát hajtunk, hasztalan. Ebből elég legyen. December 21-én este felkerekedtünk, s Attila egyik régi haverjának a lakásán kötöttünk ki, vélhetőleg azért, mert közülünk neki nem volt gyereke, Florinnál, aki akkoriban a színháznál dolgozott. Ott nekiálltunk, több száz füzetlapot hasítottunk félbe, került indigó is, és szépen kézzel, a leghagyományosabb módon írtunk meg sok száznyi, de lehet ezernyi cetlit — röplapot! Meggyőződésem, hogy egyikünk fejében sem fordult meg, hogy mindenikünk kézírása árulkodóbb bizonyíték a majdani nyomozás során a világ legegyénibb írógépének karaktereinél — alea iacta est, tudtuk mindannyian, és tettük a dolgunkat. Szentgyörgy lakóit szólítottuk fel románul is, magyarul is a temesváriakkal való szolidaritásra (a szó még ismerősen csengett, Gdansk-Danzig tíz évre volt akkoriban). Általános sztrájkra buzdítottuk a gyárak dolgozóit, és ki az utcákra! A pontos szövegre, sajnos, nem emlékszem. Majd csirizt főztünk, rendesen lisztből és vízből, ahogy illik, elosztottuk három üvegbe, és el a várost is háromba: az Újnegyed, a Tisztviselőtelep el az Elmegyógyászatig, a hídig jutott Lacának, Tündének és nekem, sógoromnak a központ és az Állomás negyed volt a választása, Floriné lett a Csíki negyed. Nem emlékszem arra, hogy szóba került volna, mit tegyen vagy ne tegyen az, akit elkapnak — világos volt számunkra, hogy sem így, sem úgy nem ússza meg a többi sem.
Röpcézünk Ezzel útra is keltünk, az én csapatom a kórháznál kezdte — kettőnknek is munkahelyénél. A portásfülkénél nem volt, mit keresnünk, a poliklinikánál ragasztottuk az első röplapot (raglapot). Aztán jöttek sorra a lépcsőházak. Miklós Tünde volt az ajtónyitogató-becsukó, Lacánál volt a csiriz, nálam a két hatalmas paksaméta cetli, a kabátom alatt, kétoldalt. Akkoriban még igen vékony gyerek voltam, emlékszem a megtermettség furcsa érzésére, amit azok nyújtottak. Tünde nyitotta az ajtót, Laca maszatolta be az üveget és én ragasztottam fel a papírokat. Házról házra jártunk, mint vízkeresztkor a plébános, nem hiszem, hogy kihagytunk volna egy blokkot is. Amikor intézmények kerültek sorra (posta, iskolák, üzletek, kocsmák), kívül kellett ragasztanunk. Nagyobb közöknél, buszmegállóknál a villanypóznákra. Egész utunk során senkivel, egyetlen súgó lélekkel sem találkoztunk, noha elég szemfülesek voltunk. Mire a hídhoz értünk, már hajnalodott, itt mindkét karfáját, vagy minek lehet azt nevezni, teleragasztottuk, emlékszem, milyen nehéz volt a rücskös betonon ezt megtenni. S még mindig maradt vagy két jó maréknyi cetli a kabátomban. Úgy látszik, az állandó veszélyérzet a végén vakmerővé teszi az embert, mert mire Lacáék imént említett lakásáig értünk, minden, az utunkba kerülő parkoló autót teleszórtunk röplapokkal, ohne csiriz, ohne megfontolás, pedig a népek, a koránkelők kezdtek már szállingózni. Fényes reggel volt, amikor Lacáéknál megittunk egy teát. Abban egyeztünk, mindenki elmegy a munkahelyére, aztán a többi elválik. Elmentem én is a kórházba, lejárt a reggeli vizit, beülök a rendes helyemre kórlapot írni, egyszer arra ébredek, hogy valaki simogatja a buksimat: — Ösvényes, te már megint oda voltál az éjjel, menj szépen haza, és aludd ki magad. Székely Balázs volt az, a főnököm, gyerekkori nevemen szólított. Mentem is én rögvest, szívesen, csakhogy otthon az ajtóban anyám nem tárt karokkal, de csípőre tett kézzel várt, hogy édes fiam, a népek az utcán, ezrével, te meg mit keresel itthon? A többit, a 22-i szentgyörgyi balkonjelenetet, a további hőstetteket, a munkásőrökéit, vagy hogy a bánatba hívták azt a fegyverhez juttatott szedett-vedett népséget, már nem tisztem elmesélni. Amiként azt sem, hogyan boldogult éjjel két másik társunk, Attila és Florin a város többi részein, egyedül — pedig ez is megérne egy misét.
Hogy mi lett belőlünk, ötünkből azóta? Talán mondanom sem kell, egyikünk sem lett címzetes forradalmár. Említettem, hogy nem beszélhetek mindannyiunk nevében, de abban holtbiztos lehetek, hogy senki közülünk nem kívánt ebbe az eufemisztikusan szólva is kétes hírű társaságba tartozni. Nekem például húsz év alatt eszembe sem jutott, amikor pedig nemrég, a húszéves évforduló kapcsán mégis, elszégyelltem magam. Azt hiszem, vannak így még néhányan, jó néhányan az országban. Laca, a nagyszerű fizikus UDMR-s képviselő lett, amit hamarosan meg is bánt, amint talán azt is, hogy erre a féltekére született, mert már több mint tíz éve Ausztráliában él. Volt neje, Miklós Tünde Angliában orvos. Tündérligeti Attila azóta alighanem többet élt külföldön, mint itthon, nem fekszik neki az általa is kivívott vadkeleti áldemokrácia. Florint, most bevallom, akkor is csak felületesen ismertem, így hát annyit mondhatok csak, hogy tudomásom szerint már rég nem él Szentgyörgyön. Én pedig a Homoród mentén húztam meg magam, Lövétén dolgozom, Almáson lakom. Még talán annyit: gondolt a fene azon az éjszakán parlamentáris demokráciára, többpártrendszerre, szabad választásokra, szabad piacra, bolognai rendszerre, meleg méltóság napjára, székely címerre-zászlóra a néptanácson, mi csak azt tudtuk, hogy ebből a szarból most lett elegünk, takarodjék a francba ez a demens, hazug rendszer. Aztán majd lesz valami. Lett is. Mint kiderült, voltak sokkal okosabbak, mint mi, akik a bőrüket sem vitték a vásárra, és urai is lettek a helyzetnek. A demokratikus, szabad, meleg, székely, jóformán bármilyen helyzetnek. De főleg a romániai magyar helyzetnek. De azért nem bánom azt, amit tettem 1989. december 21-én. 2009. december
Szabó Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Idén is sikeresek voltak a székelyföldiek a Lakitelki Filmszemlén – 
Szabados Tamás Valamikor lábon mentek Európába című dokumentumfilmje nyerte a 12. Lakitelki Filmszemle fődíját. A kistérségi és kisközösségi televíziók filmszemléjére az idén csak hungarikumokkal és a nemzeti kincsek témakörbe illő alkotásokkal nevezhettek be a Kárpát-medence egyéni alkotói.
Lakitelken az idei filmszemlét Lakatos Vince fotográfus, író és filmrendező emlékére szervezték. 
Az előző évekhez képest a megszabott témakör miatt az idei filmszemlére kevesebb filmet küldtek be. A 60 beérkezett alkotás közül 23 került a döntőbe, amelyeket Sára Sándor Kossuth-díjas rendező elnökletével egy 26 tagú zsűri értékelt.
A filmszemlén több mint 23 díjat osztottak ki. A díjazottak között volt Szabó Attila székelyudvarhelyi, valamint Becze Zoltán csíkszeredai filmes is, akiket a zsűri és a Hír Tv különdíjával tüntettek ki.
Magyar Televízió, Kárpát Expressz
Erdély.ma

Bogdán László új könyve
Nagyívű vállalkozásba kezdett Bogdán László A kintrekedtek című regényfolyammal – Tatjána, avagy kifelé a férfikor nyarából (2008), A vörös körben (2010), A két boldog fénygombolyag (2011) –, mely 1400 oldal terjedelemben trilógiának indult, de a harmadik kötetben a cselekményszálak egy nagyon izgalmas ponton abbamaradnak, ez a szöveg folytatását teszi szükségessé.
Akárcsak a posztmodern prózairodalom olyan jeles képviselői, mint Umberto Eco vagy Milorad Pavic, Bogdán olyan szöveglabirintust szerkeszt, melyben több olvasói réteg is megtalálja a maga számára kedves tartalmat.
A kisebbségi magyar irodalmakban tipikusnak tételezhető mágikus realista, szövevényes cselekményű, konkrét kisebbségi léthelyzetre utaló művet kap az olvasó, a kalandos történetek kedvelői valamelyik populáris műfajba tartozónak vélhetik: utazási regényként, kalandregényként, pikareszk-, sci-fi-, fantasy- vagy éppen detektívregényként értelmezhetik a szöveget, az erotikus témák kedvelői ugyanúgy megtalálják benne a maguk elvárása szerinti részeket, mint a transztextuális játékokat értékelő olvasók.
Bogdán úgy kíván megfelelni a kortárs (erdélyi) irodalmat érintő kihívásoknak, hogy tematizálja ezeket a kihívásokat. Így jelenik meg a felvetett témák között a művészet korábbi közösségformáló szerepének megszűnése olyan hősök, mint a kábítószercsempésszé váló, volt kiváló erdélyi magyar színész, Szabó Attila, vagy az alkalmi utcanőséget vállaló világhírű opera-énekesnő, Carla figurája révén. A regényciklus a pénz mindenható hatalmát és birtokosainak a totalitarizmusénál burkoltabb, de nem kevésbé veszélyes manipulációs technikáit fedi fel a hősök kalandos hajóútja kapcsán, akik a (részben Onassisról és Soros Györgyről mintázott) “filantróp olasz milliomos”, Eduardo de Sica és “halhatatlan” társai “szegénység elleni programjának” részeseiként, a Sirály nevű jachton hajókázva az adriai szigetvilágban, parapszichológiai kísérletek áldozataivá válnak.
A regények hősei többnyelvű értelmiségiek, akik idegen környezetben találják magukat, s ezért sokszor kérdéses: vajon milyen nyelven is beszélnek egymás között ezek a szereplők? Asztalos János ügyvéd legjobb barátai még bukaresti tanulóéveiből, nevük alapján román, szerb és német anyanyelvűek: Alex (esetleg csángóként) Szegeden telepedett le, Mirkó, aki “visszatért Jugóba” és Rolf, aki újra Bécsben él.
A férfi narrátorok (a bizonyos életrajzi vonatkozások tekintetében írói alteregónak tekinthető), Asztalos János és Szabó Attila erdélyi magyarok, szerelmeik, az orosz Tatjána (pesti egyetemi évei folytán), a székely történelemtanárnő, Anna, vagy “ikertestvére”, a román színésznő, Laura Chelaru Kellner pedig kettős identitásúak lévén, jól beszélnek magyarul. Ám nem tudni, Laura jelenlegi szerelme, Ahmed, az arab műgyűjtő üzletember érti-e, amikor a színész páros a Rómeó és Júlia egy jelenetének különböző magyar fordításait elemzi. Mint ahogy azt sem, hogy a hozzájuk csapódó olasz énekesnő, Eduardo kedvese, Carla milyen nyelven tesz nekik vallomást intim kalandjairól. Vendéglátóik, a “halhatatlanok” közül Eduardo és Vittorio olaszok, Kiseleff kapitány (a neve alapján) orosz, Diana amerikai, de halhatatlanságba vezető útja egy olasz kisvárosból indul. Az álmok, emlékek folyton megszakítják a történetszövést, így nem csupán a cselekmény veszíti el linearitását, a személyiség is töredezetté válik: az identitás a széttartó történetek, tudatos és tudattalan vágyak halmaza lesz.
Az identitás problémája a regényfolyam kulcskérdésévé nő: nem csupán a kísérleti nyúl helyzetébe belecsöppent értelmiségieknek kell minduntalan szembenézniük saját és mások múltjának tudatalattiba szorított traumáival, definiálniuk egyéni céljaikat, megtalálniuk a rájuk erőltetett kollektív rémálmok szorításából a kiutat, kideríteniük, hogy kik is a velük játszó “halhatatlanok”, maguk a titokzatos vendéglátók sem tudják önmagukról, hogy kik is ők valójában. A harmadik kötet, A két boldog fénygombolyag vége felé, amikorra Tatjánának sikerül megszerveznie a szökést, derül csak ki, hogy mielőtt felvették az évezredek alatt nem romló földi alakjukat, Eduardo és társai egy másik bolygón élő civilizációnak egy kozmikus összecsapásban alulmaradt képviselői voltak. A “halhatatlanoknak” csak azóta vannak emlékeik, mióta beleköltöztek egy-egy erőszakkal megölt ember testébe. Nekik is harcolniuk kell tehát saját identitásuk megtalálásáért, megőrzéséért, akárcsak azoknak az embereknek, akikkel unalmukban vagy rejtett célból pszichológiai kísérleteket folytatnak. A tér-idő koordináták egy része a rendszerváltás előtti és huszonegyedik század eleji Sepsiszentgyörgyre utal: Sugás-kert, Kripta nevű vendéglő stb. Az első kötet főszereplője, én-elbeszélő narrátora (a szerző életrajzára utaló biográfiai tényekkel felruházott), Asztalos János ügyvéd Bukarestben tanult, de egy vidéki kisvárosból, Bronz Béla szobra elől stoppolva indul Szegeden, Bécsen át Velencébe, ahol megismeri szerelmét, Tatjánát, és csatlakozik Eduardo de Sica társaságához, hogy velük hajóutat tegyen a Földközi-tenger szigetvilágában.
A második kötet fő narrátora, Szabó Attila, a pályáját elhagyó színész szintén felismerhetően e kisvárosi keretek közül jár fel csempészútjaira Bukarestbe, s többször visszatér emlékeiben az öngyilkosságra kényszerített színész-mestere, akinek alakja – a szentgyörgyi olvasó számára evidens módon – a tragikus sorsú, a Securitate által halálba kergetett, vagy öngyilkosságnak álcázva kivégzett Visky Árpádot idézi. János elmeséli egy 1984-es emlékét, kihallgatását a Securitate tisztje által. A bejárt tér a hősök utazásával párhuzamosan fokozatosan tágul, az idő az álmok és paranormális úton előhívott emlékek révén a közelmúltra, de a “halhatatlanok” esetében kétezer évre (Caesar, Ovidius kora, vogul sámánok áldozati szertartása a medveünnepen), a szuggerált rémálmok alapján közelebbi és távolabbi múltra (őslények, dionüszoszi bacchanáliák, kísértethajók, középkori boszorkányégetés stb.) is kinyúlik. A második kötetben konkretizálódik a cselekmény jelene: a kerettörténet 2004 kora őszének három hete alatt játszódik. Ezer szövegoldal, különböző tér- és idősíkok váltogatása után a “reális időben” még mindig csak két hét telt el. Az első és második regényben is ismétlődik az ironikusan ábrázolt jelenetsor, hogy a hős Bukarest felé utazva szembesül román utastársainak agresszív, nacionalista indulataival. Pl. “Nem akarunk autonómiákat etnikai alapon! – villogott a hölgy. – Nem akarunk magyar konklávékat... – Talán enklávét akart mondani – helyesbítette a szigorú katona.” (Tatjána)
”– A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.
– Ugyan már, drága asszonyom – húzódok el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszeművel több lesz.” (A vörös körben) Az irónia mellett ott az önirónia is, a félszemű magyar esetleg Sütő Andrásra utalhat, akinek 1990. fekete márciusában Marosvásárhelyen a felbőszített román tömeg kiverte a fél szemét.
A magyarok is jól beilleszkednek a sötét képbe: a drogcsempész banda nemzetközi, ám az ismeretlen megbízók magyarul leveleznek a dílernek kiszemelt színésszel... Az ügyvéd János azért akar elválni feleségétől, mert kiderül: míg ő a politikai üldözötteket védte, a nő a Securitate besúgója lett. A kisebbségi volt célszemélyt lelkiismeret-furdalás nélkül bemártó, azt mégis fiaként szerető Badea ezredes figurája is arra figyelmeztet: kitörölhetetlen a romániai diktatúra világának jelenléte az erdélyi magyar szereplők tudatából.
A szövevényes történet mikrorétegének alaptézisei kitágíthatók és levetíthetők a makrorétegre is. (A hősnők majdnem vagy ténylegesen erőszakot szenvednek el: a hősök első szerelmei megszöknek a kommunista Romániából, vagy meg akarnak szökni, és közben mindketten balesetben meghalnak.) A nyílt vagy rejtett erőszak, és az ebből következő szabadulásvágy, szökés, menekülés a szövegfolyam alapmotívumai.
A harmadik kötetben részletes leírást kapunk a diktatúra Romániájában alkalmazott lehallgatási módszerekről, a Securitate által gerjesztett félelemről, az iskolában uralkodó terrorról. Ám nem csupán a Ceauşescu-féle Romániáról, hanem az átmenet nehézségei közt bukdácsoló egész Kelet-Közép-Európáról képet alkothatunk. Igazi kisebbségi művel állunk szemben, amelyikben a hely, nyelv és én közötti törések mind tematikusan, mind pedig – a beiktatott álmok, rémálmok, emlékek révén – a linearitás megszakításával, formailag is érzékeltetik egy posztkolonialista léthelyzet jellegzetességeit. A populáris műfajok beépített témái (szex, jeti, féregjáraton bejutó őslények, hajsza) eltakarják a regényfolyam eszmei vezérfonalát, ami nem más, mint a harc a személyiség integritásának, az önazonosságnak a megőrzéséért, a szabadságért. Ez pedig nagyon is egybecseng a transzszilván irodalom hagyományos értékrendszerével.
Tapodi Zsuzsa
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parlamenti jelöltállítás: lejárt a határidő
Az RMDSZ az ország minden választókerületében indít jelöltet: 450 képviselő- és szenátorjelöltje mérettetik meg a december elejére kiírt parlamenti választásokon. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ezt a szövetség csíki szervezete jelöltjeinek tegnapi bemutatkozása alkalmával jelentette be. A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) döntése értelmében tegnap délben járt le a jelentkezések benyújtásának határideje, a jelöltlistákat október elején véglegesítik.
Kolozs megyében újabb képviselői mandátumért száll versenybe Kalotaszeg körzetben Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke. Képviselői tisztségre pályázik még Csoma Botond, Hegedüs Csilla, Kinizsi Zoltán és Oláh Emese (kolozsvári körzetekben), a további neveket később hozzák nyilvánosságra. Szintén kolozsvári körzetek jelöltje Eckstein-Kovács Péter és László Attila, akik a szenátorlistákon indulnának a parlamenti választásokon.
„Számunkra az a legfontosabb, hogy mindenhol jelen legyünk, hiszen az arányos rendszer lehetővé teszi azt, hogy egyetlen szavazat se vesszen el, és akár Erdélyen kívül is szerezzünk mandátumokat” – nyilatkozta Kelemen Hunor, aki Hargita megyében Korodi Attila kollégájával újabb képviselői mandátumért indul, míg Tánczos Barna a parlament felsőházába pályázik.
„Bízom abban, hogy a decemberi választások során az RMDSZ jó eredményeket ér el, és továbbra is lesz lehetőségünk erős parlamenti képviseletet biztosítani a romániai magyarság számára. A jelenlegi országos politikai helyzet azt vetíti előre, hogy magas lesz a választásokon való részvétel, ezért számunkra, a magyar szavazók mozgósítása kulcsfontosságú. Meggyőződésem, hogy a júniusban megválasztott polgármestereink és helyi önkormányzati képviselőink is aktívan részt vesznek ebben, és tisztában vannak azzal, hogy az ő munkájuk is erős parlamenti képviselet révén lehet hosszútávon is hatékony” – fogalmazott a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor hangsúlyozta: 2013-ban alkotmánymódosításra kerül sor, döntés születik a régiók átszervezéséről, és az Európai Uniós pénzalapok lehívási rendszerét is átértékelik, ezért fontos, hogy az RMDSZ ott legyen, amikor ezekről a fontos kérdésekről döntenek.
Jelöltségéről annyit mondott, számára természetes, hogy a Hargita megyei kettes, felcsíki körzetben indul újra parlamenti képviselőnek, hiszen 2000-ben itt választották meg először képviselőnek.
„Eddigi eredményeim és a több mint 15 000 aláírás, amellyel a felcsíki emberek támogattak, köteleznek a megkezdett munka folytatására ebben a régióban” – tette hozzá Kelemen Hunor.
Kolozs megyében a Megyei Képviselők Tanácsa (MKT) szeptember 28-i ülésén rangsorolja, azaz szavaz bizalmat a jelölteknek.
Beszterce-Naszód megyében az RMDSZ részéről Toók Katalin (mérnök) és Balázs Dénes (tanár, volt tanfelügyelő) pályázik szenátori mandátumra, míg Szabó Attila (tanár), Fehér Gábor (mérnök), Bauer Antal (mérnök) és Szilágyi Ilona (népművész) képviselői tisztség megszerzéséért száll versenybe.
PAPP ANNAMÁRIA.
Szabadság (Kolozsvár)

Tanévkezdés előtti körkép
Küzdelem a diáklétszámért
Tanévkezdés közeledtével körképet készítettünk az Arad megyei magyar nyelvű oktatás helyzetéről – az oktatási intézmények épületeinek az állaga, a diáklétszám, a tanerők helyzete, a felszereltség, illetve a rendhagyó estek után érdeklődtünk.
Pécskán minden rendben
A Pécskai 2-es Számú Általános Iskola, illetve a hozzá tartozó óvodák helyzetéről Bacsilla Sándor igazgatót kérdeztük, aki elmondta: a magyar nyelvű előkészítő osztályba 15, az első osztályba ugyanannyi diákot írattak. Mindenhol megtörténtek, illetve még a héten folynak a szükséges karbantartási, javítási, fertőtlenítési munkálatok, a működési engedély is rendben van. Az iskolához tartozó nagylaki úti román nyelvű elemi iskolában is 15 előkészítős és ugyanannyi elsős diákra számítanak. Az iskolához tartozó 3-as óvodában 2, míg a 4-es óvodában 3 magyar csoport működik, összesen 95 óvodással. Hivatalosan nem működik ugyan napközis csoport, de már 5 éve külön szolgáltatást nyújtanak azzal, hogy a 4-es óvodában 17 óráig felügyelnek a gyermekekre. Pécskán tehát hétfőn 9 órától osztályfőnöki órák, 11 órától ünnepélyes megnyitó következik.
Újjá varázsolt óvodaépület Kisiratoson
A kisiratosi P. Godó Mihály Általános Iskolához tartozó óvodának az épületét idén helyi forrásból teljesen felújították, a falakat hőszigetelték, hőszigetelő nyílászárókat is felszereltek, az épületbe központi fűtést szereltek. Kedden a szülők közreműködésével az utolsó simítások még zajlottak, hétfőre azonban minden készen várja a tanévnyitót. A 13 tagú felkészítő osztály az óvodában fog működni, új bútorzattal. Ugyanakkor 16 I. osztályos is elkezdi a tanulást. Az összesen 45 gyermeket foglalkoztató óvodában tanévkezdéstől beindul a hosszabbított programmal működő csoport. Az elemi iskolába összesen 56, míg a felső tagozatba 60 diákot várnak. Megoldásra vár még a tüzelőnek az elraktározása, az osztálytermekben kedden még takarítottak. Az óvónői állások még nincsenek letisztázva, de hétfőre minden készen áll a tanévkezdésre – mondta el érdeklődésünkre Hadnagy Dénes iskolaigazgató.
Korszerű mosdók Kisperegen
A Kisperegi Általános Iskolában tanévkezdésre befejezik a 3 éve készülő korszerű illemhelyek és mosdók építését. Az előkészítő osztály az összevont elemiben fog működni. A korszerűsített iskolaépületbe költöző óvodában létrehozandó összevont csoportba 15 kisgyermeket írattak be. A gyermekhiány továbbra is sújtja Kispereget – sommázta véleményét Kocsik Imre igazgató.
Festettek, takarítottak Zimándújfalu községben
Zimándújfalu községben rendbe tették, kitakarították a zimándközi, valamint az Andrei Şaguna falubeli óvoda, illetve az iskola, a zimándújfalui iskola és óvoda, továbbá az ötvenesi óvoda épületeit, tantermeit – mondta el érdeklődésünkre Kocsis József alpolgármester. A Zimándújfalui Általános Iskolában induló 8 felkészítős számára megérkeztek a megrendelt bútorok, de a 6, I. osztályba iratkozott is készül a tanévkezdésre. A felkészítő, illetve az I. osztály összevonva fog működni, az összesen 45 gyermekkel foglalkozó elemi iskolában 3 pedagógus tanít. Az iskolához tartozó két óvodai csoportba mintegy 32 kisgyermeket várnak. A Zimándközön lévő, összesen 40 óvodás közül 17 magyarul, a többi románul tanul, két különálló csoportot alkotva – egészítette ki a községközpont oktatási intézményeire vonatkozó tájékoztatót dr. Muntean Tibor iskolaigazgató.
Ágyán és Szapáryligeten várják a diákokat
Nagyszintye község minden oktatási intézményében elvégezték a szükséges fertőtlenítési, takarítási, festési munkálatokat, amelyeket már augusztusban befejezetek. Ágyán bővítésre, illetve egy falnak a megerősítésére lenne szükség. Szapáryligeten az oktatási intézmények épületei belülről teljesen rendben vannak, a régi iskolaépületet viszont kívülről újra kellene vakolni, csakhogy pénzhiány miatt még várni kell a munkálatokkal. Mindenhol központi fűtés működik, beszerezték a tüzelőt. Az előkészítő osztályosok, illetve más iskolai bútorok beszerzésére igényelt 14 ezer lejt nem kapták meg, ezért önerőből kell beszerezniük.
Az ágyai iskola egyik osztálytermének a padlóját felújították, az óvoda bejárati falán hívogató virág, csiga, gomba, kisvonat és lepke fogadja a betérőket, de belülről is kitapétázták a folyosót, kicsinosították a helyiségeket. Az iskolába szerdán reggel érkeztek meg a 11 tagú felkészítő osztály számára az asztalok, de egy nagyobb osztály számára külön is rendeltek padokat. Ugyanakkor 13 első osztályos is elkezdi a tanulást, ami azt jelenti, az elemiben is különálló osztályok alakulnak, de úgy néz ki, a meglévő mellé még egy óvodai csoport is létrejön, összesen 37 kisgyermekkel. Az épületben a nyár folyamán csak festés és takarítás zajlott, de ráférne egy külső tatarozás is. Hétfőn zavartalanul beindulhat az oktatás – mondta el érdeklődésünkre Kiss Anikó iskolaigazgató.
A szapáryligeti Általános Iskola magyar nyelvű elemi iskolájában 5 felkészítős diák, ugyanakkor 10 első osztályos kezdi el a tanulmányait. Az elemiben összesen 45 kisdiákot 3 pedagógus oktat. Az anyanyelvű óvodai csoport több mint 20 gyermekkel fog működni – tudtuk meg Goja Camelia iskolaigazgatótól.
Tőzmiske községben felkészültek
Amint Haász Tibor tőzmiskei polgármester elmondta, az oktatási intézmények felkészülve várják a diákokat. Tőzmiskén, Simonyifalván és Bélzerinden elvégeztek minden szükséges munkálatot, egyedül Vadászon dolgoznak még a kibővített roma iskola épületén. Itt nehezíti a haladást, hogy folyamatosan rongálják a már elkészült dolgokat. Ezzel együtt, sportpálya építésén is dolgoznak az egyre szaporodó diákok számára, akiknek a régi óvoda épületében is nyitnak két tantermet. A vadászi magyar nyelvű elemi visszaköltözik a régi helyére, a református parókiával szemben. Minden intézmény működési engedéllyel rendelkezik, az előkészítő osztályok számára is beszerezték a szükséges bútorzatot. A simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskolában 7 felkészítős diák, továbbá 12, I. osztályos diák kezdi meg tanulmányait. A felkészítősök különleges asztalkáit éppen tegnap reggel kapták meg. A felkészítő osztály a II. osztállyal, az I. osztály magában, míg a III. és a IV. osztály szintén összevonva működik. A 49 elemis diákot 3 szakképzett pedagógus fogja oktatni, míg a felső tagozat különálló osztályokként működik. A helybeli óvodában egyetlen óvónő 27 beiratkozott kisgyermeket oktat. Egy magyar nyelvű összevont elemi, illetve óvodai csoport Vadászon, míg egy ugyancsak összevont elemi osztály Bélzerinden is várja a tanévkezdést – tudtuk meg Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgatótól.
Erdőhegyen biztos háttér szükséges
Fokozott kíváncsisággal látogattunk az önállósult Erdőhegyi Általános Iskola épületébe, amelyik azonban komoly meglepetést tartogatott számunkra: kívül ugyanolyan állapotban van, ahogyan az júniusban maradt. Hozzáfogtak ugyan a stukator bezárásához, de csak az oldalsó deszka felerősítéséig jutottak, a bejárat fölötti tetőn most is csak a vasváz éktelenkedik, az esővíz elvezető csatornák nincsenek felszerelve, de az új épületnek a hátulsó része sincs még befestve. A felújított régi épületnek a hátulsó falain több helyen beverték a nemes vakolatot, majd a lyukakból kiszedték a szigetelőanyagot. Belülről sem rózsásabb a helyzet, ugyanis a folyosó jobb oldalának a két osztálytermében a villanycsatlakozások fedő nélkül éktelenkednek, a hézagosan lerakott műanyag parkettát sem igazította meg senki. A jelek szerint, az építész még mindig nem fejezte be a munkát, de az utóbbi években kialakult szokása szerint, ha pénzt kap, valószínűleg folytatni fogja. Őszintén szólva, magam úgy képzeltem el, hogy az iskola önállósodásával az intézménynek végre kerül egy komoly támogató gazdája is, aki hóna alá nyúl a főként hölgyek alkotta tanári karnak, a vezetőségnek. A jelzett hiányosságok ellenére az iskola működőképes, érvényes a tavalyi működési engedély, noha Sime Judit iskolaigazgató szerint a közintézményekben a nyári szabadságok miatt nehezen halad a szükséges jóváhagyások beszerzése. Ettől függetlenül, hétfőn a 9 órára tervezett tanévnyitóval beindulhat a tanítás. Az előkészítő osztályba 12, az I. osztályba 20 gyermeket írattak, a diáklétszám megfelel a törvényes előírásoknak, a 3 magyar nyelvű óvodai csoport közül egy továbbra is napköziként fog működni. Sime Judit igazgató és lelkes pedagóguscsapata nem kis izgalommal készül az önálló intézményként induló új tanévre, amelyben minden tőlük telhetőt megtesznek a siker érdekében, amit nagyban elősegíthetne, ha a pedagógusoknak csakis az oktatással, a helybeli anyanyelvű közművelődéssel kellene foglalkozniuk, nem a véget nem érő építkezés, javítás és újrajavítás miatt kellene, hogy főjön a fejük. Nem csak Erdőhegyen, minden iskolában csakis úgy képzelhető el minőségi oktatás, ha az zavartalanul működhet, kerülnek emberek, intézmények a nyugodt, alkotó háttér biztosításához.
Nagyiratoson reménykeltő kezdés
A Nagyiratosi Általános Iskolába 6 felkészítős kisdiákot várnak, akik számára beszerezték a szükséges bútorzatot. Az I. osztályba 10-en iratkoztak, ezért a két osztályt valószínűleg összevonják. Clepe Elisabeta igazgató azt szeretné, ha az elemi osztályok különállók lennének, mert a programjuk eltérő az összevonttól. Éppen ezért szerdán még nem lehetett pontosan tudni, hány pedagógust foglalkoztatnak majd a 45 tagú elemi iskola osztályaiban. Az viszont már biztos, hogy a felső tagozat V. és VII., valamint a VI. és VIII. osztályait összevonják. A helybeli óvoda összevont csoportjába eddig 13-14 kisgyermeket írattak be, de hozzájuk tartozik a nagyvarjasi óvodában tanuló 12 gyermek is. Ugyanakkor úgy tűnik, Kisvarjasról is a nagyiratosi óvodába fog majd járni 8 magyar kisgyermek, ezért könnyen meglehet, a helybeli óvodában még egy óvónői állásra szükség lesz. Clepe Elisabeta iskolaigazgató elégedetten nyilatkozott Papp Attila polgármesternek a községbeli oktatáshoz való hozzáállásáról, ugyanis mind a magyar, mind a román nyelvű iskolák új bútorokat kaptak, példásan kitakarították, kifestették az iskolák és az óvodák épületeit.
Csoda Majláthfalván
A Majláthfalvi Általános Iskolában tanévkezdésre megtörténik a három éve várt csoda, ugyanis az új polgármester ígérete szerint, addig a sporttermet csatlakoztatják a villanyhálózatra. A nyáron elvégezték a szükséges takarítást, fertőtlenítést. A 7 előkészítős a 6 első osztályossal szimultán osztályt fog alkotni, az elemiben 3 összevont osztály működik. Az óvoda 22 kisgyermekkel két csoportban indul. A pedagógusgárda kialakítása a Bányai Eliza igazgatóval történt beszélgetéskor még folyamatban volt, de hétfőtől az oktatás zavartalanul beindulhat.
Óvodaépület felavatásával Nagyzerinden
A nagyzerindi Tabajdi Károly Általános Iskola élére az új tanévtől Szilágyi Ildikót nevezték ki, de már ezt megelőzően a polgármesteri hivatal, önerőből befejezte az óvodaépületnek a teljes felújítását. A zerindi iskolaépület takarítását, festését befejezték, de a feketegyarmatiban kedden még dolgoztak. Ugyancsak Feketegyarmaton kifestették azt a két tantermet, ahol három éven keresztül a nagyzerindi kicsinyek tanultak. Amikor a helyszínen jártunk, az iskolába már megérkeztek a 11 diákból álló előkészítő osztály számára a különleges asztalok és székek. Nagyzerinden további 4 első osztályos, míg Feketegyarmaton 5 előkészítős kezdi el hétfőn a tanulmányait. Méghozzá úgy, hogy az előkészítősök a II. osztályosokkal, míg a III. a IV. osztállyal összevonva fog működni. Mivel a felkészítő osztály számára elkülönített illemhely és mosdó szükséges a fiúknak és a lányoknak, a működési engedély beszerzése is folyamatban van. Hétfőn 9 órától tanévnyitót, míg 10 órától a felújított óvoda épületének az ünnepélyes átadását tervezik.
Fazekasvarsándon marad az elemi
A Fazekasvarsándi Általános Iskola román nyelvű oktatásához tartozó magyar nyelvű elemiben előkészítősök nincsenek, de 7 első osztályos kezdi meg a tanulmányait. Az összevont elemiben Gyurkócza Magda tanítónő összesen 20 gyermeket oktat anyanyelven. A helybeli magyar nyelvű óvodában továbbra is két csoport működik, amelyeknek a pontos létszámát kedden még nem lehetett tudni.
Vészhelyzet Pankotán
A pankotai magyar nyelvű elemi iskolában az elmúlt tanévben 5 gyermek tanult, csakhogy a református lelkész a két gyermekével együtt az anyaországba távozik. Ugyanakkor, a dévai Szent Ferenc Alapítvány kisiratosi gyermekotthonába is eltávozott két pankotai kisdiák. A helybeli magyar elemiben tehát 1 gyermek maradt, akihez társult egy osztályismétlő. Melléjük kedden még legkevesebb 2 kisdiákot kellett találni ahhoz, hogy külön engedéllyel beindulhasson az anyanyelvű elemi. Gulyás László RMDSZ-elnök szerdán értesített, hogy sikerült találniuk további két kisdiákot, ezért a tanfelügyelőség külön engedélyével beindulhat az elemi. A helybeli magyar nyelvű oktatáshoz tartozik még egy óvodai csoport is, ahol viszont 10 kisgyermek közül már alig beszélnek magyarul.
Figyelmeztetés Gyorokon
A Gyoroki Általános Iskola román nyelvű oktatása mellett működő magyar nyelvű elemibe idén sem felkészítős, sem I. osztályos diákot nem írattak. Tekintve, hogy idén egy III-os és négy IV-es diák jár, jövőre komoly létszámgondok merülhetnek fel. Amint Lőrincz Matild tanítónőtől megtudtuk, a helybeli magyar nyelvű óvoda két csoportja idén még valószínűleg beindul, jövő tanévtől azonban az ottani két csoport sem biztos. A gyoroki figyelmeztető jelek fokozott odafigyelést igényelnek, mert nélküle jövőre, a valamikor szép időket megért anyanyelvű oktatás megszűnhet.
Nem dőlhetnek hátra kényelmesen
Amint a körképből is látszik, hétfőn minden magyar nyelvű oktatási intézményben beindulhat a tanítás, a vezetőik azonban kevés helyen dőlhetnek kényelmesen hátra a karosszékben, mert a gyermekhiány, illetve sok magyar szülőnek a gyermeke érvényesülési, boldogulási esélyeiről megfogalmazott téves elképzelései miatt, a legtöbb helyen kemény küzdelmet kell folytatni a diáklétszám megtartásáért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Megalakult a Külhoni Magyar Televíziósok és Rádiósok Szövetsége
Gyergyószentmiklóson megalakult a külhoni televíziós és rádiós műhelyeket összefogó Külhoni Magyar Televíziósok és Rádiósok Szövetsége. A szövetség célja, hogy összefogja a külhoni televíziós és rádiós műhelyeket, ezek között szorosabb együttműködést alakítson ki, egységes érdekképviseletet biztosítson számukra, szakmai továbbképzőket és találkozókat szervezzen, és felkutassa a közös pályázati lehetőségeket.
A szövetség alapítói között erdélyi, kárpátaljai, vajdasági és őrvidéki televíziós és rádiós újságírók szerepelnek. A közlemény szerint a szövetség elnöke Zsigmond Attila gyergyószentmiklósi televíziós, alelnökei pedig Szabó Attila székelyudvarhelyi és K. Debreceni Mihály kárpátaljai televíziós szakember.
Zsigmond Attila az MTI megkeresésére elmondta, az alapítók szándéka szerint hamarosan civil szervezetként jegyzik be Romániában a szövetséget, amelyhez valamennyi külhoni magyar rádiós és televíziós újságíró csatlakozhat, aki egyetért a szövetség céljaival. A magyarországi vagy a romániai közszolgálati médiában dolgozókat, illetve a kereskedelmi rádiók vagy televíziók szerkesztőségében dolgozó újságírókat is a soraikba várják. Zsigmond Attila hozzátette, az 1990-es évek közepén már megalakult Dobogókőn egy hasonló szervezet, de pár év működés után szétesett.
Zsigmond Attila az érdekérvényesítés és a szakmai találkozók szervezésének fontosságát külön is hangsúlyozta. Megemlítette, a szövetség a munkaadókkal szemben is egységesen léphetne fel, de azoknak a szakmai tanácskozásoknak a megszervezését is vállalhatná, amelyekre - a kedvezőtlen gazdasági viszonyok miatt - egyre ritkábban vállalkoznak a magyarországi közmédiumok. „Hihetetlen, hogy mennyi mindent tanulhattunk annak idején a magyar köztelevíziók által szervezett szakmai találkozókon; ezek azonban (aztán) rendre elmaradtak” - mondta Zsigmond Attila.
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatkozik a Mezőség
Megnyílt a Maros Mezőségi Művésztelep kiállítása Kolozsváron
A Maros Mezőségi Művésztelep kiállítása nyílt meg csütörtökön délután Kolozsváron, az Evangélikus–Lutheránus Püspökség Reményik Sándor Galériájában. Szép Krisztina galériavezető köszöntője után Zakariás Ágota művészettörténész méltatta a mezőbándi, mezőbergenyei, mezőmadarasi és csittszentiváni alkotótáborok anyagából összeállított tárlatot, majd Czirjék Lajos festőművész, a művésztelep elnöke ajánlotta a jelenlévők figyelmébe a munkákat.
A Maros Mezőségi Művésztelep 2009-ben alakult a Mezőségen működő öt alkotótábor (Csittszentiván, Mezőbánd, Mezőbergenye, Mezőmadaras, Mezőpanit) összefogásával, azzal a céllal, hogy a helyi értékeket és a környéket bemutassák, népszerűsítsék – hangzott el a megnyitón. Mint kiderült, a legelső tábor 1999-ben jött létre Mezőpanitban, Molnár Dénes grafikusművész kezdeményezésére, majd 2002-ben nyitotta meg kapuit a Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor Czirjék Lajos szervezésében, valamint a Csittszentiváni Faragó- és Kézművestábor gyerekek és fiatalok számára, Székely Lajos irányításával. Egy évre rá aztán beindult a Mezőbergenyei Képzőművészeti Tábor Ősz P. Zoltán segédletével, az ötödik tábor, a Mezőbándi Egerházi Képíró János Alkotótábor pedig 2008 óta működik Lukácsi Szilamér református lelkipásztor vezetésével. Évente 15-25 képzőművészt hívnak meg az összejövetelekre itthonról és külföldről, s túl azon, hogy a helyi közösségek egy-egy záró kiállításon tekinthetik meg a táborokban készült munkákat, a szervezők minél több embernek szeretnék megmutatni őket. A Székelyudvarhelyen januárban megszervezett tárlat után ezúttal Kolozsváron tekinthetik meg az érdeklődők a főként tavalyi termésből összeállított kiállítást, amelyen többen között a kolozsvári Bordy Margit, Forró Ágnes és Dobribán Emil, a marosvásárhelyi Marton Márta Ágota és Csorvási Szabó Attila, a brassói Csutak Levente, valamint a dunaszerdahelyi Helena Tóthová művei láthatók.
Zakariás Ágota művészettörténész méltatásában utalt arra, hogy mindenekelőtt a természet közelsége jellemzi az alkotásokat, még azon művészek esetében is, akik év közben egészen más stílusban alkotnak. Ennek nyomán szép számmal születnek tájképek, de ugyanakkor portrék és csendéletek is, a műtermekben és a természetben egyaránt.
Czirjék Lajos kifejtette: alkotótáborok megszervezését az évek során elsősorban a református egyház segítette, továbbá a polgármesteri hivataloktól, pályázati forrásokból és támogatók révén sikerül fedezniük a szükséges költségeket. – Eleinte, amikor elkezdtünk festeni a határban, hatalmas tömeg vett körbe bennünket, fiatalok és gyerekek hada. A bácsikák is gyakran megálltak mellettünk, furcsállva, hogy mivel foglalkozunk. Kiállításokon aztán ráismertek egyik-másik utcarészletre vagy házra… Mára, úgy tűnik, hozzászoktak ahhoz, hogy évente érkeznek művészek a falujukba, és szeretettel fogadnak bennünket – hangsúlyozta a művésztelep elnöke. Hozzáfűzte: nem mellékes szempont az sem, hogy az alkotótáborok révén közben felrázzák a régiót, megpezsdítik annak művészeti életét. Noha valamennyi tábor megőrizte közben a függetlenségét, a résztvevők időnként meglátogatják egymást, kellemes beszélgetésekkel fűszerezve az alkotási folyamatot. Czirjék Lajos megjegyezte: terveik között szerepel, hogy egy állandó kiállítást is berendezzenek valahol, de ennél sokkal fontosabb, hogy a találkozókra ezután is sort tudjanak keríteni.
A mostani kiállítás május 22-ig, munkanapokon 10 és 18 óra között, valamint szombaton 10-től 14 óráig látogatható a Reményik Sándor Galériában (Kossuth Lajos/ 21. Decembrie 1. szám).
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Kossuth-díjas zenészek a kincses városban
Óriási közönségsikernek bizonyult szerda este a Csík zenekar és barátai fellépése, a Kolozsvári Magyar Napok első főtéri nagy koncertjén megtelt nézőkkel a Főtér.
Egyikük az előadás vége felé meg is jegyezte: ha labdarúgó mérkőzés lenne a Kolozsvári Magyar Napok, akkor a Csík zenekar koncertje az ötödik percben rúgott gólnak felel meg, azaz kezdésnek pazar.
A Kossuth-díjas magyarországi népzeneegyüttes meghívottja a szintén Kossuth-díjat nyert Földes László “Hobó” és Lovasi András volt, akik élen jártak a jó hangulat megteremtésében. Az idén fennállásának 25. évfordulóját ünneplő zenekar több mint másfél órás műsora azok számára is bőven tartogatott meglepetéseket, akik rendszeresen ellátogatnak Csík Jánosék erdélyi koncertejeire. Hobó két dal között József Attila verseket szavalt, elővezették a kultikusnak számító Kex együttes Elszállt egy hajó a szélben című slágerét, Lovasi András szólólemezéről pedig az Apa övének a csatja című, ritkán játszott dal is megszólalt, mi több, az egyik erdélyi népdal-összeállítás alkalmával színpadra invitálták Erdély egyik legismertebb prímását, a kalotaszegi Fodor “Neti” Sándort is.
A koncertet megelőző közönségtalálkozón Szabó Attila, a Csík zenekar gitárosa és hegedűse úgy nyilatkozott: szeretnek Erdélybe járni, hiszen az a muzsika, amit játszanak eredeti formájában a leginkább itt maradt fenn. A Kolozsvári Rádió szervezte eseményen ugyanakkor a kincses város érdeklődő közönsége megtudhatta, a Csík zenekar Lovasi András javaslatára kezdett el könnyűzenei feldolgozásokkal foglalkozni, az első világzenei elemeket is tartalmazó lemezük a Senki nem ért semmit rögtön sikert aratott.
A három éve feloszlott Kispál és a Borz együttes basszusgitárosa és frontembere elmondta, 2001-ben – amikor épp a szólólemezét készítette – találkozott a Csík zenekar zenészeivel, a környező balkáni népzenét játszó együttesek példáját emlegetve győzte meg őket, hogy nyissanak a könnyűzenei műfajok felé. Majorosi Marianna a zenekar énekese az alternatív rockdalok feldolgozása kapcsán elmondta: a dalok megformálásával nem volt gondja, hiszen technikailag ez nem jelentett nagyobb kihívást a népdalokénál. Hozzáfűzte, kisebb nehézsége a szövegekkel támadt, hiszen Lovasi András vagy Kiss Tibor szövegeivel szemben a népdalok szövege jóval egyszerűbb. A beszélgetés során elhangzott, a rockmuzsika és a népzene közti átjárást Szabó Attila biztosította a zenekarnak, hiszen gitárosként ő korábban rockzenész is volt, nem mellesleg hat éves korától hegedül. Ugyanakkor néhány kulisszatitokba is betekintést kaphattunk.
Majorosi Marianna például elárulta, hogy a legnépszerűbb feldolgozásukban – Quimby: Most múlik pontosan – azért nem szerepel fúvós hangszer is, mert amikor elkészítették a dal népzenei változatát, a fúvósuk fáradt volt és inkább aludni ment. Azt is megtudhattuk, hogy sikerüknek köszönhetően ma már a könnyűzenét játszó zenekarok keresik fel őket, hogy dolgozzák fel egyik-másik dalukat. Érdekességként megemlítették, hogy az egyik videómegosztó oldalon, a Most múlik pontosan az egyik erdélyi hozzászóló régi erdélyi népdalnak nevezte, sőt esküdni mert rá, hogy többször hallotta otthon.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Pedagógusok Napja kevesebb résztvevővel, ám jó hangulatban
Arad – Ma már hagyományos, hogy az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat egyik napja a pedagógusoké legyen. Ez volt a tegnapi nap, pontosabban délután Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében.
Páratlan év lévén az Aradi Magyar Pedagógusok Napján idén nem osztottak díjakat, de minden évben meghallgatják azokat a pedagógusokat, akik a nyár folyamán továbbképzőkön (Bolyai Nyári Akadémia, Apáczai Nyári Akadémia, Szabadkai Nyári Akadémia, magyarországi továbbképzők) vettek részt, ez nem volt másként idén sem.
Mielőtt azonban a pedagógusok beszámolói sorra kerültek, Kiss Anna, az Arad megyei RMPSZ titkára köszöntötte a jelenlévőket, majd átadta a szót Matekovits Mihálynak, az Arad megyei RMPSZ elnökének, aki „elárulta”, hogy idén a pedagógusoknak járó Ezüstgyopár-díjjal tüntetnek ki két Arad megyei magyar pedagógust. Cirják Izabella Márta tanítónőt és Szabó László magyar nyelv és irodalom tanárt a szovátai Teleki Oktatási Központban tüntetik ki október 12-én. Ugyanezen az eseményen Mákvirág-díjat is osztanak, 2013-ban a Csiky Gergely Főgimnázium négy diákja részesül ebben a kitüntetésben: Murvai Dávid (idén érettségizett diák), Gulyás Beatrix, Kovács Henrietta és Sisa Rihárd.
A Pedagógusok Napján idén kevesebben voltak, viszont kellemes, meghitt hangulatban zajlott a találkozó, melyen jelen volt Bognár Levente, Arad alpolgármestere, a megyei RMDSZ elnöke, Halász Ferenc, az RMPSZ országos alelnöke, Temes megye főtanfelügyelő helyettese, Pellegrini Miklós, Arad megye főtanfelügyelő helyettese, valamint házigazdaként Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója.
Matekovits Mihály ismertette az elnökségben végbement újdonságokat, mely szerint Nagy Gizella nyugdíjaztatása után két új alelnök került az Arad megyei RMPSZ élére: Rogoz Marianna csikys tanárnő és Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgató. A gazdasági teendőket ezen túl Viszhányó Aranka, pénztárosi teendőket Kurunczi Enikő látja el.
Bognár Levente kiemelte az anyanyelv fontosságát, a pedagógusok munkájának a szükségességét, és megköszönte a pedagógusok tevékenységét, mellyel biztosítják az Arad megyei magyarság jövőjét.
Halász Ferenc az országos elnökség nevében üdvözölte a jelenlévőket, majd a tanügyi reformról, oktatási stratégiáról beszélt röviden.
A pedagógusok beszámolóit Rogoz Marianna újdonsült alelnök vezette le, előtte azonban még Pellegrini Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes is szólt néhány biztató szót a pedagógusokhoz.
A családias hangulatban zajló esemény koccintással, sütizéssel folytatódott a pedagógusok körében.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Régi-új elnök a Barabás Miklós Céh élén
A Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott tisztújító közgyűlést november 23-án a Barabás Miklós Céh (BMC).
A hazai magyar képzőművészek legjelentősebb, tizenkilenc éve létező egyesületének eseménye azért volt időszerű, mert a tavaly elhunyt Jakobovits Miklós elnök tisztségét ideiglenesen betöltő Kolozsi Tibor lemondott, közben pedig sok megvitatásra váró kérdés gyűlt össze. Az elnöki beszámolóból kiderült, hogy Jakobovits távozása után a BMC működésképtelenségének veszélye is felmerült. A több mint száz tagot számláló egyesületet jelenleg csupán az RMDSZ támogatja. Eközben nincs emberük pályázatok kidolgozására, nincs saját honlapjuk, sem fizetett alkalmazottjuk. Németh Júlia alelnöki beszámolójában kiemelte: székházuk fórummá nőtte ki magát.
A BMC igyekszik elkerülni a Kolozsvár-központúságot, és javasolja a Kós András-díj létesítését. A hozzászólások során többek között az alkotóművészek égető raktározási gondjai és a sürgető digitalizálási raktározás kérdése merült fel. A fiatalok felvételét a BMC-be ezentúl kéréshez, két ajánlólevélhez, valamint ahhoz kötik, hogy ösztöndíjuk egyéves lejártával tartsanak bemutatót alkotásaikból.
Megfogalmazódott egy érdekvédelmi fellépés szükségessége a művek hivatalosságok által történő elsinkófálásával szemben, ugyanakkor az éves tagdíj összegét 50 lejre emelték.
A felmerülő nehézségek megoldása, valamint a megfogalmazott célok megvalósítása az új vezetőségre vár. A választás során a tizennégy javasolt személy maga között osztotta el a különféle megbízatásokat.
Az elnök Kolozsi Tibor maradt.
Alelnök: Németh Júlia és Éltes Barna, titkár: Szilágyi Tosa Katalin. A választmányba a következő személyek kerültek: Koncz-Münich András, Takács Magda, Vinczeffy László, Jakobovits Márta (Bihar megyei területi kapcsolattartó), Szabó Attila (Szilágy megye), Sipos László (Fehér megye), Kákonyi Csilla (Maros megye), Berze Imre (Hargita megye), Márton Árpád (Kovászna megye), Székely Géza (kapcsolattartás a képzőművésztanárokkal, új tagok toborzása). Horváth László kidolgozza a BMC-tagok világhálós kapcsolattartását. A régi-új elnök minden tagtársától több együttműködést kért.
Délután a részvevők a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész sírját. A legközelebbi közgyűlést három év múlva tartják.
Ö. I. B.

Szabadság (Kolozsvár)

Tánc, közösség, karácsony
Amikor arról kérdezték, mi volt a szombat esti esemény célja, Both Aranka, a székelyudvarhelyi Kékiringó Néptánccsoport vezetője a címben felsorolt három szóban ragadta meg a Székelyföldi Filharmónia koncerttermében tartott évzáró előadás lényegét. Szombaton ünnepelt a Kékiringó apraja-nagyja: a néptánccsoport fennállásának tizenhatodik évfordulóját, hálát adván annak a megtartó és közösségformáló erőnek, mely mindezt lehetővé tette.
Tűt sem lehetett volna leejteni a zsúfolásig megtelt teremben: a Kékiringó Néptánccsoport évzáró műsorának kezdetén Szabó Attila műsorvezető, házigazda üdvözölte a részvevőket. „A közös ünneplésről faggattam Both Arankát, aki úgy fogalmazott, hogy a táncban benne van minden gondolat, érzés, melyeket nehéz lenne szavakba önteni” – mesélte a házigazda.
Az udvarhelyszéki nyitótáncot követően felcsíkit jártak a kékiringósok: a színpadot betöltő székely ruhás forgatagban több korosztály, az ötévestől a huszonévesig ropta egyszerre. A tánccsoport hagyományosan minden decemberben évértékelő, évbúcsúztató előadást tart, az esemény egyfajta bemutatása az adott évben tanult új táncoknak, de a végzős, érettségi előtt álló kékiringósok búcsúztatója is egyben.
Idén a Gyimesekben tartották nyári edzőtáborukat, az eltanult táncokat nem koreográfiába zárt formában, hanem szabadon, ún. mulatságként mutatták be a közönségnek. „A szokás szerint előbb játszva tanulják meg a különböző táncok alaplépéseit, majd ezek elsajátítása után születik meg egyik-másik koreográfia. Ezúttal a koreográfia elmaradt, igazi önfeledt, gyimesi mulatságot ropnak a gyerekek, fiatalok” – magyarázta Szabó Attila.
Az est során a „pelenkagyanús” aprócskák is bemutatkoztak, kedvenc népi gyermekjátékaikat járva el. A Kékiringó kiforrott táncosai magukban is színpadra léptek: egyebek közt moldvai és bonchidai táncrendet jártak, illetve a csapat kedvencét, kalotaszegit. „A kalotaszentkirályi tánctábor a csapat kedvence, és tavaly, a néptánccsoport tizenötödik születésnapján egyik kívánsága is teljesült, hisz kalotaszegi viseletet sikerült szerezniük” – tolmácsolta a műsorvezető.
A Kékiringó Néptánccsoportnak nemcsak kis és nagyobbacska, hanem már leköszönt tagjai is vannak, akik azonban évről évre visszajárnak. „A közösség, az együttlét, a családias hangulat, ezért jó ide visszajönni” – árulta el Bence Balázs, aki párjával, Máté Saroltával az egyetemi évek alatt is visszajár a Kékiringó berkeibe.
Mint az már hagyományos, az ünnepi műsort az éjszakába nyúló táncház követte. A talpalávalót a Kékiringó kedvenc és a vidék legkedvesebb zenekara, a Kedves Zenekar – Forró István, Román Hunor, Kedves Botond és Bíró Imre – húzta.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

„Sok mindenben tudunk a szakmának segíteni”
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) egy tevékenységét önállóan szervező és kifejtő, politikai csoportérdekeknek semmilyen formában alá nem rendelődő magyar szakmai szervezet, leginkább a háttérben tevékenykedik, és sok mindenben segít a szakmának.
Az országban minden olyan megyében van pedagógus szövetség, ahol magyar nyelvű oktatás folyik.
Arad megyében körülbelül 200 pedagógus tanít magyar gyerekeket – ebben benne vannak a román nyelv-, idegen nyelv-, valamint a testneveléstanárok is, akik nem magyar anyanyelvűek.
Az Arad Megyei Pedagógus Szövetségnek aktívan 180 tagja van, majdnem 100 százalékosan felöleli az Arad megyei magyar pedagógusokat. Köztük vannak olyanok is, akik magyar pedagógusok, de román iskolában tanítanak, mert a magyar tanintézményekben nem volt helyük, de ők is aktívan részt vesznek a magyar közéletben.
Az RMPSZ Arad megyei szervezetének elnöke Matekovits Mihály, Szabó Attila és Rogoz Marianna alelnökök, Kiss Anna a titkári teendőket látja el, vezeti a könyvtárat, tanfolyamokat szervez stb. Kurunczi Enikő jelenlegi pénztáros, Cirjak Izabella Márta utódja – mondhatjuk, hogy a szervezetnél igazi csapatmunka folyik.
Matekovits Mihály elnököt arra kértük, ismertesse a szervezetet, tevékenységeit és terveit az idei tanévre.
– Arad megyében a tevékenység központja a pedagóguskönyvtár – köszönet érte az aradi minorita rendháznak, hogy termet biztosítanak ingyen és bérmentve. Itt tankönyvek, folyóiratok is, de zömében módszertani könyvek vannak, itt folyik a tankönyvszétosztás is. Megjegyzem, hogy ilyen központ, ahol a tankönyvek szétosztása zajlik, csak Arad megyében van. Nálunk nagyon sok falun élő I–IV. osztályos van, és amíg a tankönyv eljut hozzájuk – legalább öt láncon keresztül –, legtöbbször elvész, ezért sokkal egyszerűbb, ha így oldjuk meg ezt a problémát. Kiss Anna titkár nagyon nagy segítség, ő koordinálja ezt az akciót, de van még két kolléga: egyikük csak az I–IV. osztályosokkal, a másik csak az V–VIII. osztályosokkal foglalkozik. Vezetik a számítógépes nyilvántartást, és követik, hogy melyik évben kinek mennyi tankönyv kell. Ugyanúgy adjuk ki mi is a könyveket, mint a tanfelügyelőség: papírral, elismervénnyel stb. Úgy érezzük, hogy ez így nagyon jól működik.
Vannak országos tevékenységek, melyeken részt veszünk, ilyen például a Bolyai Nyári Akadémia (BNYA), de elmegyünk a határon túlra is. Nyári továbbképzők működnek évek óta Szlovákiában és a Vajdaságban is. Az aradiak sokszor többen mennek vajdasági tanfolyamokra, mert az az igazság, hogy Aradról könnyebben megközelíthető Szabadka vagy Zente, mint mondjuk Csíkszereda vagy Szováta. Ezek mind nagyon jó tanfolyamok, feltételük azonban a pedagógus szövetségi tagság.
Vannak díjaink is: az Ezüstgyopár-díjat kétévente adjuk olyan pedagógusoknak, akik akár aktívak, akár nyugdíjasok, de van a hátuk mögött komoly szakmai tapasztalat.
Arad megyében az országból elsőként létesítettük a Márki Sándor-díjat és a Márki Sándor-életműdíjat, melyeket szintén kétévente osztunk ki. Ez utóbbit nyugdíjas pedagógusok, míg az előzőt aktív pedagógusok kapják.
A pedagógusok szövetség foglalkozik a gyermeklapok, valamint felnőtt szakmai lapok (Közoktatás– havi és Magiszter – kéthavi) terjesztésével is, éppen a tankönyvnél említett okok miatt. A könyvtárunkban van egy polcrendszer, mint a postán a postafiókok. Minden iskolának megvan a helye, mikor a lapok megérkeznek, Kiss Anna szétosztja azokat a megfelelő tanintézmények postafiókjába, majd az illetékesek értük mennek. Ez nagyon jól működik így.
Ezen kívül a Szülőföldön magyarul pályázatot négy éve ismét a pedagógus szövetség rendezi – de csak a pályázat terjesztését, pénzzel nem foglalkozunk.
Tevékenységeink között szerepel még a Szakmai Napok, ennek idén lesz a 16. kiadása, Arad és Kovászna megyei pedagógusok tapasztalatcseréje, találkozója.
Az Aradi Magyar Napok keretében évente megrendezzük a Pedagógus Napot, ekkor tartják kollégáink a beszámolókat továbbképzésekről, ezen a napon adjuk át a díjakat és bemutatjuk a pályakezdő fiatalokat.
– Az állandó tevékenységek mellett még számos tantárgyversenyt és egyéb képzést szokott szervezni az RMPSZ.
– Hogy csak az elmúlt tanévről beszéljek, rendeztünk Ágyán az Olosz Lajos Általános Iskolában egy 20 órás tanfolyamot, ez tulajdonképpen sajátos nevelési módszereket igénylő gyermekekkel való foglalkozás volt, a Csiky Gergely Főgimnázium pedagógusa, Hasas Katalin vezette, és összesen 44 pedagógus vett részt rajta.
Egy másik nagy sikerű rendezvényünk a KETT-módszer óvodában és iskolában, ezt a székelyudvarhelyi Nagy Enikő, Kriszta nővér tartotta Pécskán 40 pedagógus részvételével.
Részt vettünk Nagyváradon egy megyeközi konferencián – Az előkészítő osztályok tapasztalatai 7 hónap után –, ahol Arad megyéből Kiss Anna tartott előadást.
Érdekes megemlíteni, hogy 2012 volt a Külhoni Magyar Óvodák éve, tavaly a Külhoni Magyar Kisiskolások éve, és idén a Határon túli nagyiskolások éve van. Mindenik rendezvény egy konferenciával végződik Szovátán, ahol 5–5 aradi magyar pedagógus vesz részt.
- Az állandó tevékenységeken kívül mik a szervezet idei tervei?
– Idén már volt egy eseményünk január 16–18. között az Erdőhegyi Általános Iskolában: Szövegértelmezés a közoktatás minden fokán – meghívott tanfolyamvezetők Porsche Éva és Zsigmond István voltak Csíkszeredából. Ezen a tanfolyamon összesen 46 résztvevő volt. Május 16–18-ra tervezünk a Csiky Gergely Főgimnáziumban egy előadássorozatot pedagógusoknak (tanítók, tanárok, lelkészek) Szenvedélybetegségek megelőzése a közoktatásbancímmel. Erre már 35 jelentkező van, meghívott előadó dr. Csendes Éva pszichológus lesz Budapestről.
Januárban Horváth Tünde kitüntetése (Kölcsey-díj) alkalmából megalakult a pedagógus kórus 12 pedagógussal. A Kölcsey-díjátadó előtt egy hétig minden nap próbáltunk, aztán azt mondtuk, hogy miért ne csináljuk ezt máskor is? Terveink közt szerepel, hogy rendszeresíteni szeretnénk fellépéseinket, aztán, hogy életképes lesz-e vagy sem, az majd eldől.
Ugyancsak most van először, hogy az Educatio futball-kupán aradi pedagógusok is részt vesznek. Eddig csak székelyföldi csapatok vettek részt, de most, Szabó Attila simonyifalvi alelnökünk beszervezett 10 embert, akik el is utaztak Szovátára. Ezt csupán érdekességként említem, és azt is, hogy a kapus Mészáros Mónika.
– Miben tud segíteni az RMPSZ, ha pedagógushiány van?
– Az RMPSZ országos elnöksége és a minisztérium kötött egy egyezményt, melynek értelmében a minisztérium kikéri a magyar oktatásügyekben a pedagógusszövetség véleményét. Országosan csak két megyében működik ez, köztük Arad megyében is. Van egy szerződésünk a tanfelügyelőséggel, ennek értelmében bármikor magyar pedagógusokkal kapcsolatos probléma van, kikérik a véleményünk, és fordítva. Ennek alapján bármely iskolában bármilyen továbbképző tanfolyamot szervezhetünk, illetve, ha a tanfelügyelőség szervez magyar iskolák számára, akkor értesít bennünket. A pedagógus hiánypótlásban elég sokat tudunk segíteni úgy, hogy én is és Kiss Anna is rengeteg pedagógust ismerünk – legyen az aktív vagy nyugdíjas, vagy éppen olyan, aki valamilyen okból kifolyólag már nem vesz részt az oktatásban. Ezen kívül megpróbálunk segíteni a felkészülésben azoknak a pedagógusoknak, akik nem szaktantárgyat tanítanak, pl. fizika–kémia szakos kénytelen biológiát tanítani stb. Ugyanakkor rendszeresen foglalkozunk azokkal, akik magyar nyelvet tanítanak román iskolában. Ennyit tudunk jelen pillanatban segíteni, a nagy frissítésbe azért nem tudunk beleszólni, mert ez anyagi kérdés. Legyünk őszinték: a tanügyi bérek nemhogy nem vonzóak, egyenesen taszítóak, de ebbe mi nem tudunk beleszólni. A tapasztalat az, hogy a régebbi alkalmazottak, akik mar tizenvalahány évet lehúztak a tanügyben, azok már nem keresnek új pályát, ezekkel az emberekkel próbálunk dolgozni, újítani.
Takáts Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Négy éve Más Rádió
Születésnapját ünnepli jövő héten csütörtökön a székelyudvarhelyi Más Rádió. Az esemény alkalmából pályázatot hirdettek, melynek témája a szem: erre saját, egyedi műveket várnak a szervezők. Emellett rendhagyó koncertre számíthatnak az érdeklődők.
„Mindenki forog-pörög-rohan, elmarad a testi lelassulás, amely a lelket is arra kényszeríti. A mindenkori pályázati kiírásokkal – amelyek minden évben egy-egy érzékszervet céloznak meg – az a célom, hogy néhány pillanatra fékezzünk le, csillogtassuk meg kreativitásunkat, akár dobjuk el az agyunkat, határtalanítsuk fantáziánkat, s az alkotás örömében érzelmileg azonosuljunk a feladattal. Mindeközben kiléphetünk a mindenkori mókuskerékből, és színt csempészhetünk a monotonitás szürkeségébe” – fejtette ki portálunknak a rendezvény kapcsán Szabó Attila, a Más Rádió főszerkesztője.
Elmondta, hogy a beküldött pályaműveknél nincs műfaji megkötés, a munka lehet bármi, installáció, fénykép, rajz, grafika, festmény, kollázs, montázs, „irodalom”, kisplasztika stb. A névvel, címmel és telefonszámmal ellátott alkotásokat július 8-án, kedden délután négy óráig lehet leadni az intézmény székhelyén, vagy a MÜTF Oktatási Központ portájánál. Ugyanakkor a legkreatívabb pályamunkákat díjazni is fogják, illetve kiállítást rendeznek belőlük július 10-én, csütörtökön délben a Más Rádió melletti Kőkacsa téren.
Képzeletbeli utazások címmel interaktív produkcióra kerül sor a G. Café kultúrkocsmában július 10-én este kilenc órától, ahol Cserey Csaba ütőhangszerművész és Fisár Csaba dobos biztosítja a jó hangulatot. A koncertre ingyenes a belépés.
Fülöp-Székely Botond,
Székelyhon.ro

Transzszilvanikummá vált a Míves Emberek Sokadalma
Transzszilvanikummá nőtte ki magát a Míves Emberek Sokadalma (MES): a székelyudvarhelyi Artera Alapítvány rendezte háromnapos eseménysorozat „márkaneve” alatt számos népi mester és kézműves mélyítette el tudását és szakértelmét, hogy aztán külföldön és belföldön is méltó módon képviselje népi hagyományainkat.
A MES míves és emberi, erről bizonyosodhattak meg idén is mindazok, akik a hétvégén betértek a Székely Támadt-vár udvarára.
A várudvaron berendezett kézműves sétányon helybéli kézműves mesterek kínálták termékeiket, a kíváncsiskodóknak a műhelytitkokat is elárulták. Berkeczi Kristóf például már tavaly és tavaly előtt is próbálkozott a korongozással, a négyéves kis inast Adorján Lajos, csíkménasági fazekas tanítgatta.
„Tizennyolc éve művelem a szakmát, tizennégy éve van saját műhelyem is. Más vásárba nem szoktam járni, de a MES-re szívesen jövök, főként mert a korongozni vágyó gyerekek nagyon lelkesek” – magyarázta a mester.
A korondi fazekasság hagyománya
A bal első bástya mellett állította fel standját Pál Ágoston, a méltán híres korondi fazekas maga is egyszerre több csöppségnek oktatott korongozást. „A gyerekek élvezik, szeretik, de én is élvezem, hogy mennyire lelkesek. De így volt ez mindenhol, ahol jártam: Székelyföldön, Bukarestben, Magyarországon vagy Washingtonban is sorban álltak a jelentkezők” – elevenítette fel.
A Pál családban nagy hagyománya volt a fazekasságnak, Ágoston bácsi az édesapjától, ő pedig az ő apjától tanulta a mesterséget. Székelyföldön mindenhol dolgoztak kerámiával, de talán csak Korondon marad meg mára is a mesterség hagyománya, magyarázta. Tapasztalata szerint a hagyományos kerámia edényeket manapság is nem csak dísznek, hanem használati tárgynak is vásárolják: még mindig népszerű a töltöttkáposzta-főző vagy a szilvaízes edény, a tejes fazék vagy a boros kancsó.
Élőszobrok, ostoros tudnivalók
Sok járókelőt megmosolyogtató újdonság volt idén az élőszobor-csoport: a régmúlt századok viseleteibe öltözött, fehérre mázolt arcú fiatalok a várudvaron tettek tiszteletköröket, némán üdvözölték a látogatókat. „Szoborkötelességüket” megszegve szóra bírtuk Kányádi Györgyöt és Tófalvi Elődöt: a fiúk elárulták, Szabó Attilától, a MES hangulatgazdájától származott az élőszobrozás ötlete.
A várudvaron Tóth Ferenc szovátai ostorfonó készségesen ismertette a mesterség technikáját, történetét, kérésre meg is szólaltatta a fegyvert. „Öt éve foglalkozom ostorfonással, a barantázás révén ismerkedtem meg a mesterséggel” – emlékezett vissza. Mint kifejtette, az ostorkészítésről kering egy tévhit, miszerint ostort csak bőrből készítettek őseink. Régen azonban a pásztorember kenderkötélből készítette saját maga az ostorát, csak a gazdagoknak és a betyároknak volt bőrből az ostoruk.
Tóth Ferenc célja a régi technikát feleleveníteni, ezért ő maga kenderből és műanyag kötőből fonja ostorait. Bár egyre kevésbé, de még manapság is használatos az ostor, tudtuk meg, többnyire nem az állattartók, hanem a hobbi ostorforgatók körében.
Díjeső a sokadalomban
Mint az már hagyományos, a MES szervezője, az Artera Alapítvány minden évben Artera-díjjal ismeri el azok munkáját, akik maradandót alkottak a népi mesterségek terén, és azokét, akik segítették és jó hírét vitték az immár tizenöt éves sokadalomnak.
Az alapítvány kuratóriuma idén Artera-díjjal tüntette ki a sokak által Bimbiként ismert Szabó Erzsébet csuhéfonót, akinek alkotásait a várudvaron is meg lehetett tekinteni. A népművész nemcsak egyedi csuhéfigurákat alkot, hanem kompozíciókat, jeleneteket készítve életet is lehel csuhébábjaiba. Az évek során számtalan hazai és nemzetközi díjban is részesült, 2003-ban A csuhészobrászat kiváló mestere címet is elnyerte.
A MES-t támogató vállalkozók közül idén a Beta-Roll Kft.-t részesítették Artera-díjban a szervezők. A háromnapos MES-en felsorakoztatott számos és színes, szórakoztató programmal, mesterség-bemutatókkal, kézműves foglalkozásokkal, táncházzal, harcművészeti bemutatóval várták a kicsiket és nagyokat.
Kovács Eszter, Krónika (Kolozsvár)|

Erdélyi koncertturnén a Csík zenekar
Erdélyi koncertturnén mutatja be legújabb, tizedik albumát a Csík Zenekar. A Kossuth-díjas együttes október 14-én, kedden 19 órától Szatmárnémetiben, a Szakszervezetek Művelődési Házában, szerdán, 20 órától a Kolozsvári Magyar Állami Színház színpadán lép fel a Litera Kulturális Egyesület szervezésében.
Az Amit szívedbe rejtesz című album autentikus erdélyi és moldvai dallamokat, rockátdolgozásokat egyaránt tartalmaz, ugyanakkor abban különbözik a 25 éves zenekar eddigi albumaitól, hogy saját szerzemények is felkerültek rá.
A Csík Zenekar tavaly volt 25 éves, számos koncertet adott Magyarországon és a határon túl, Kossuth-díjat kapott, és az év végén dupla best of vinyl lemezt jelentetett meg. Az Amit szívedbe rejtesz három évvel követi a 2011-ben megjelent Lélekképeket. Címe József Attila verse nyomán azt érzékelteti, hogy az album szellemiségére a szívből jövő érzések nyomták rá a bélyeget – nyilatkozta Szabó Attila, a zenekar hegedűse az MTI-nek.
„Muzsikánkban igyekszünk megmutatni, hogy a mai gyorsan változó, az élet szépségeit lassan felejtő világunkban mindannyian, akik itt élünk, esendő, ennek ellenére szerethető, értékeket tisztelő emberek vagyunk. Hiszünk abban, hogy élhetünk hasznos, szép életet, de ehhez meg kell látnunk igényes szemmel, lélekkel, hogy hol, mit, mikor, hogyan tegyünk, viseljünk, együnk, igyunk, szeressünk. Még léteznek igazi értékek. Reméljük, a mi muzsikánk is azzá válik" – írja Csík János az új nagylemez kapcsán.
Az autentikus népzenék közül a Csík Zenekar ezúttal többek között szászcsávási, palatkai, valamint moldvai anyagot készített. A rockfeldolgozások sorában a lemezen hallható a Zár az égbolt a Bálnák ki a partra című, 1997-es Kispál és a Borz-albumról, valamint a Hobo Blues Band Mesél az erdője egy moldvai-szerű népzenével – a szám eredetije a Vadászat című 1984-es HBB-korongon hallható.
Az érdeklődők jegyeket a szatmárnémeti színház és a művelődési ház jegypénztárában, valamint a kolozsvári színház jegypénztárában vásárolhatnak 35 lejért. További részletek a www.csikband.hu honlapon olvashatóak.
Krónika (Kolozsvár)

Szabadság az országúton
Bolyai Csaba székelyudvarhelyi történész Galaktikus útikalauz stopposoknak – a Balkánhoz című első kötetét mutatják be csütörtök este hét órától a Tamási Áron Gimnázium bentlakásának dísztermében. Az írót Szabó Attila, a Más Rádió főszerkesztője faggatja a könyv megírásának részleteiről, illetve annak tartalmáról.
„A könyv megírásával az volt legfőbb célom, hogy betekintést nyújtsak az olvasóknak a stoppos életmód különleges, vicces, tanulságos vagy esetenként kellemetlen részleteibe” – mondta el lapunknak Bolyai Csaba, akinek gyerekkori álma volt, hogy saját kötetet írjon, amelyre voltak is próbálkozásai, ám azok nem sikerültek jól, ezért sosem tárta őket a nagyközönség elé. A továbbiakban teljesen elvetette ezt a gondolatot, mivel úgy érezte, nincs megfelelő témája hozzá. Egyetemistaként kezdett sűrűbben stoppolni, amit szülei eleinte elleneztek, mert féltették, végül azonban muszáj volt beletörődniük.
„Mindig is fontos volt számomra ez az életforma. Szabadságot érzek az országúton, azt, hogy bármit megtehetek. Ezenkívül rengeteg érdekes embert megismertem, akivel másképp sohasem találkozhattam volna” – fejtette ki. Magyarországon, az út szélén fuvarra várva, egy kellemetlen stoppos élmény után fogalmazódott meg benne, hogy kiadványba foglalja élményeit. Ízelítőként könyvéhez Bolyai beszámolt egy kedves történetről, amikor egy roma család vette fel úgy, hogy két generáció utazott a buszban, számára pedig egy igazán szűk helyet tudtak biztosítani.
„Nem szeretem a tömeget, ráadásul borzasztó zavarban is voltam, mert tartottam egy picit tőlük, de mindezt nem akartam kimutatni, így mély levegőt vettem, és beültem az autóba. Kellemesen csalódtam bennük, hiszen hamar kiderült, hogy elképesztően kedves és nagylelkű emberekről volt szó. Épp egy vásárra mentek, ruhákat árulni, portékáikból pedig jócskán ajándékoztak nekem is, sőt vacsorára is elhívtak. Búcsúzáskor kijelentették, ha dolguk végeztével is az út mellett találnak, szívesen továbbvisznek” – mesélte.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Mikor Csíkot meghallgattam...
Négyes minőségben találkoztam a közelmúltban a Csík zenekarral. Először televíziós műsorvezetőként, közel egy órán át társalogva a Csík három tagjával (Szabó Attila hegedűs, Kunos Tamás brácsás és Makó Péter fúvós hangszerek). Másodszor mint koncertlátogató, néző-hallgató az október 15-i kolozsvári lemezbemutató fellépésükön. Harmadszor televíziós szerkesztő-riporterként beszámolót készítettem az említett koncertről. Negyedszer pedig mint lemezhallgató családtag, akinek felesége – a hallgatólagos beleegyezésemmel – két naponta legalább egyszer lejátszóba teszi és leforgatja a banda legfrissebb albumát. Talán már unhatnám is, de higgyék el, nem unom.
Nem unom, mert nem lehet. Emberként vidámak, sallangmentesek, kommunikatívak és nem utolsósorban céltudatos, alaposan felkészült, sokoldalú, nyitott gondolkodású zenészek. Ideális interjúalanyok, felüdülés volt velük műsort készíteni, általuk megtudni valamit a zenekar kulisszatitkaiból, mindennapjairól. Beszéltek a táncházhoz fűződő kapcsolatukról, arról, hogy a mai napig megmaradt a hiteles népzenéhez való vonzódásuk. De szóltak arról az időpontról is amikor eldöntötték: márpedig ők koncertzenekarként fogják meghatározni önmagukat, nyitnak mindenféle zenei irányzat felé, hagyják, hogy ami megihleti őket – klasszikus muzsika, könnyűzene, blues, dzsessz, költemény – nyomot hagyjon a repertoárjukban és valamilyen módon szolgálja a népzene népszerűsítését. Mert nincs lemezük, fellépésük vegytiszta folklór nélkül, és aki esetleg más alkalommal orrát fintorgatva fordulna ki az ajtón egy népzenei koncertről, esetükben ott marad, meghallgatja, élvezi ezt a muzsikát is. Mert igényes, értékes, ami lejön a színpadról, a korongról.
Amit szívedbe rejtesz – ez a címe a Csík zenekar 11. albumának. Olyan korong, amely az oly sokak által már ismert és kedvelt irányzatot folytatva tartalmaz „tiszta” népzenét: virtuóz, telt hangzású szászcsávási dallamokat, táncra csábító palatkai rendet vagy kelet-magyarországi új stílusú népdalcsokrot. Van benne bluesból, dzsesszből, kalotaszegi keservesből, hajnaliból, csárdásból és legényesből egybegyúrt egyveleg (Erzsébeti szvit...Kalotaszegről), szaxofonon megszólaltatott oláhos dallam (ahogy az Makó Péternek tetszik!), moldvai népzenével feltöltött Hobó Blues Band sláger (Mesél az erdő), alternatív rockmuzsika (Zár az égbolt). Tizenkettő van belőlük, tizenharmadiknak (sorszám nélkül, talán babonából) egy ráadás: Presser Gábor jól ismert szerzeménye, az Egyszer Rúzsa Magdi tolmácsolásában, a Csík zenekar kíséretével. Így is gyönyörű.
A sokszínű kavalkádból mégiscsak kiemelnék egy darabot, amelyről maguk a zenészek is bevallották: kissé kakukktojás eddigi pályafutásukban. Ezidáig ugyanis talán egyetlen alkalmuk kínálkozott külön a zenekar számára, idegen szerző által komponált darabot lemezre játszani. Nos, az új korong Adagio swingissimo című száma – Lakatos Róbert és Csík János szerzeménye – egy Bach-szólószonátából és kalotaszegi népzenéből ötvözött motívum- és dallamsorokból, barokk fugákra jellemző liánszerű egymásba fonódással tovahömpölygő, sodró erejű szerzemény. Magasba emel, majd a földre ránt, szárnyalásra késztet, hogy aztán lábdobogtatásra, lábcsavarintásra buzdítson.
Szívbe rejthető, szívbe zárható ez az új lemez, de csak hogy onnan bármikor elővehető legyen újbóli és újbóli meghallgatásra. Azt mondták – félig meddig hitvallásként –, az a zenekar célja, ne a hangszerük sírjon, hanem aki hallgatja. No de sírni, ugyebár, örömünkben is lehet...
Bardocz Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar kultúra napját ünnepelték Zilahon
A magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepi műsort a Zilahi RMDSZ és a Szilágy Társaság január 22-én. A teltházas rendezvénynek a zilahi Ioan Sima Képtár adott otthont.
A nagy érdeklődésnek örvendő rendezvényt Seres Dénes parlamenti képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke nyitotta meg: „nem véletlenül ünnepeljük a mai napon a magyar kultúra napját, hiszen közel két évszázaddal ezelőtt írta meg Kölcsey Ferenc azt a költeményét, amelyet ma nemzeti imánknak mondunk. Ma nem csak a magyarság kultúrájára és elöljáróira emlékezünk, ez az alkalom az összetartozás fontosságára és az értékeink megőrzésének jelentőségére is rámutat”.
„Időközönként fel kell elevenítenünk mindazon költők, írók, művészek alkotásait, akik időtálló műveket alkottak, ugyanakkor gondoskodnunk kell az új tehetségek kibontakozásáról is, mert ez határozza meg magyarságtudatunkat. A magyar kultúra napján nagyobb figyelmet szentelünk annak, hogy örökségünket nem csak ápolni, hanem továbbvinni és gyarapítani kell” – hangsúlyozta Seres Dénes.
Az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke elmondta, nagyon büszke arra, hogy a képtárban a szilágy megyei képzőművészek alkotásait tekinthetik meg az oda látogatók, és hálás a gyerekeknek, amiért előadásaikkal mindig gondoskodnak a múlt szépségeinek megelevenítéséről.
Fazakas Miklós, Zilah város alpolgármestere is köszöntötte az ünneplő közönséget: „büszke vagyok arra, hogy Zilahon ápolni tudjuk a magyar nyelvet. Fontos szerepet töltenek be közösségink életében az egyházi zenekaraink és énekkaraink, a tánccsoportok, a magyar játszóház és más különböző eseményeink. Felbecsülhetetlen értékként kell tekintenünk a magyar nyelvű óvodáinkra, iskoláinkra, kulturális egyesületeinkre és a megyei könyvtárra is, amely nagyon sok értékes könyvvel várja az olvasni vágyókat. A szép magyar nyelvünk csak akkor maradhat fenn, ha azt ápoljuk, ezért nagyon fontos, hogy gyerekeink a magyar óvodákba és iskolákba járjanak”.
„Kölcsey szavaival élve mondom én is: Isten áldd meg a magyart! Egy áldott nemzet az sikeres mindenben, amit tesz, és nem fenyegeti a beolvadás veszélye. Ilyen közösség legyen a zilahi magyar közösség is” – hangsúlyozta Fazakas.
Gáspár Attila, a Szilágy Társaság oszlopos tagja beszédében rámutatott arra, mi mindenben kötődik a magyar kultúra legértékesebb gondolata a szilágysághoz: „himnuszunk költője az egykori Szilágy megyében született, ugyanis a trianoni békeszerződésig Sződemeter szerves része volt a történelmi Szilágyságnak”.
A felszólalók sorát Demény Péter egyetemi tanár zárta, aki kiemelte: „a kultúrában minden mindennel összefügg. A kultúrában ott van a Quimby: Sehol se talállak című dala, Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani című műve, benne vannak a népdalok, Bartók Béla, Hajmási Péter, Hajmási Pál, és helyet foglal benne a Kölcsey által megírt Himnusz is”.
Zárásként Fejér László a Hepehupa szilágysági művelődési folyóirat XIII. évfolyamának 4. lapszámát, valamint Szabó Attila, az est házigazdája A zilahi kerámia című könyvet mutatta be.
maszol.ro

70 éve indultak a németek a Szovjetunióba
Simonyifalván az elhurcoltakra emlékeztek
Vasárnap 10 órától a simonyifalvi katolikus templomban ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg a Szovjetúnióba elhurcolt falubeliekről. Kerek évforduló az idei, éppen 70 éve történt ez a szörnyű esemény. Az istentiszteleten szolgált ft. Hegedűs János, helybeli plébános, igét hirdetett nt. Deák Bálint, helybeli evangélikus-lutheránus lelkész, valamint nt. Walther Sinn, szemlaki evangélikus lelkész, aki német nyelven szólt az egybegyűltekhez. A szertartás után a Simonyiak Házának udvarán levő Elhurcoltak emlékművénél folytatódott a megemlékezés, ahol a hívek együtt imádkoztak, énekeltek és gyertyát gyújtottak. Haász Tibor polgármester rövid köszöntőjében elmondta: az a feladatunk, hogy az emlékezést átadjuk a következő generációnak, nehogy szakadjon ez a hagyomány. Koszorút helyezett el Weil Alois zsigmondházi és Tóth Éva szemlaki túlélő, Haász Tibor és Kiss József a tőzmiskei önkormányzat részéről, Zsóri Elemér helyi RMDSZ-elnök és Szabó Attila iskolaigazgató. A megemlékezésen részt vett Contraş Magdolna és Malinger Lolita, az Arad Megyei Elhurcoltak Szövetségének képviseletében. Az iskolában meleg tea, kávé, sütemény várta a vendégeket, akik szeretettel üdvözölték egymást, új ismeretségek kötődtek.
Péter Dalma
Nyugati Jelen (Arad)

Emlékezés a fekete márciusra Székelyudvarhelyen
Negyed évszázada történtek a mindenki által fekete márciusként ismert tragikus marosvásárhelyi események, amelyek számos erdélyi városban szolidaritást szimbolizáló megmozdulásokat váltottak ki. Hasonlóképpen történt Székelyudvarhelyen is, tömegek vonulva utcára, kiállva anyanyelvi jogaik mellet. Az eltelt huszonöt év lehetőséget nyújt a külső szemlélésre, de ugyanakkor kötelességet jelent az emlékezésre is.
Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület közös emlékezésre hív mindenkit 2015. március 22-én, vasárnap délben 12 órára a Márton Áron térre.
BALÁZS Attila, BALÁZS Ferenc, id. CSEDŐ Attila, SZABÓ Károly és ZEPECZÁNER Jenő székelyudvarhelyi, valamint ÁBRAHÁM Zoltán és VAJDA György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeinek felhasználásával FORRADALOMTÓL FEKETE MÁRCIUSIG című szabadtéri (panós) kiállítást rendeztek KÁPOLNÁSI Zsolt és dr. GIDÓ Csaba történészek. A kiállítást megnyitja NOVÁK Károly történész.
A kiállítás megnyitóját követően a megemlékezés a Művelődési Ház melletti Sütő András szobrának megkoszorúzásával folytatódik. Emlékező beszédet mond LŐRINCZ György író, verset mond BOTH Adrienn, a Benedek Elek Pedagógia Líceum XII. A osztályos diákja.
A forradalom és a fekete március történéseinek felelevenítése céljából március 21-én, szombaton délután 6 órától a székelyudvarhelyi Digitál3 TV-ben bemutatásra kerül Szabó Attila két dokumentumfilmje: „1989. December 22.” és „Maradunk”.
maszol.ro

Más Rádió: a szórakoztató szellemi műhely
Megalakulásának ötödik évfordulójára készül a székelyudvarhelyi Más Rádió. A csütörtökre szervezett ünnepség apropóján Szabó Attila főszerkesztő értékelte „az áramszünetekkel és megszakadásokkal együtt összesen 44 444 órányi adásidőt”.
– Miben más a Más Rádió?
– Talán ugyanabban, mint 44 444 órával korábban, amikor megfogalmaztuk az ars poeticánkat: többek között más, mert nem célja egyensúlyba hozni a médiakínálatot és a közönségkeresletet – mert a közízlés gyakran elég köztes; más, mert igyekszünk rést ütni a szabványosság falában; más, mert hiszünk az „ízlések és pofonok” megtartó és fejlesztő erejében.
– Milyen gondolatokkal, tervekkel indította el hajdanán a Más Rádiót?
– Számomra bűbájos igényből született a Más Rádió: hitem szerint az elektronikus média szerepe nem csupán a szórakoztatásra-zenesugárzásra korlátozódik, hanem szellemi műhely is kell legyen.
– Az idők folyamán sikerült megfelelni a kezdeti elvárásoknak?
– Vetélések mindig voltak, vannak és lesznek, de Ancsel Évától megtanultam, nem minden vetélés merő veszteség, mert aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit. Mostanság ismét más-állapotban van a Más Rádió, és én sejtem, tudom, a vajúdásból mindig értékes eszmények és megvalósítások születhetnek.
– Mit jelent a kezdéstől mostanáig eltelt időszak?
– Az életkor csupán egy pillanatnyi állapot – ennek ellenére jó tapasztalni, hogy ezt is megértük. Van két óraszám, az egyik a 0, a másik a 44 444. Az a kérdés, hogy e kettő közötti időszakot mennyire tudtuk megtölteni zamatos tartalommal. A zenei és prózai rovatok széles és színes lehetőséget biztosítottak nekem arra, hogy nagyjából mindent elmondjak és „kizenéljek” mindarról, ami megfogalmazódott bennem.
– Meddig fog szólni a Más Rádió?
– Korántsem elhanyagolandó a MÜTF Oktatási Központ mindenkori háttértámogatása – ilyen vagy amolyan módon minden közvetlen és közvetett munkatársamtól sok segítséget kapok. Mindemellett rádiónk áram- és netfüggő, így hát addig szólunk majd, amíg lesznek szolgáltatók. Valamint „szakérző” emberek a mikrofonjaink mögött.
Pályázatot hirdet a Más Rádió
Idő és időérzék témában hirdet pályázatot a Más Rádió, amelyre bármilyen alkotással – például verssel, novellával, szoborral, kollázzsal, montázzsal, installációval – be lehet nevezni. Szabó Attila arra buzdítja az érdeklődőket, hogy minél egyénibb és egyedibb munkákat juttassanak el személyesen szerdán délután négy óráig a rádió szerkesztőségébe (Kőkereszt tér 1. szám), illetve e-mailben a masradio@masradio.ro címre. A beküldött alkotásokat csütörtökön délben kiállítják a Kőkacsa téren, a legjobbakat pedig díjazni is fogják.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

„Időtlen, idétlen, idejétmúlt és időszerű” alkotások a születésnapon
Az időérzéket megcélzó kiállítással kezdődött csütörtökön a székelyudvarhelyi Kőkacsa téren a Más Rádió évfordulós ünnepsége, amelyen többek között Szabó Attila főszerkesztő bepillantást nyújtott a hallgatóknak a szakma mindennapjaiba.
Szabó Attila emlékeztetett, az „adásszünetekkel, megszakadásokkal együtt 44 444 órás Más Rádió” minden eddigi évfordulóján egy-egy érzéket, érzékszervet megcélzó alkotói pályázattal rukkolt elő – az arra beérkező munkákat pedig díjazták és kiállították a Kőkacsa téren –, ezért úgy döntöttek, hogy idén sem lesz ez másképp. Ennek nyomán nyílhatott meg az a tárlat, amelyen rengeteg frappáns, humoros egyedi művet mutattak be.
A jelent és jövőt illetően Szabó úgy fogalmazott, hogy jelenleg egy „más állapotban lévő Más Rádióról kell beszélni, de ha más állapotban van valaki és valami, akkor ezt előbb-utóbb vajúdás követi, ezáltal pedig megszülethet a várva várt csoda”. A kiállított tárgyakkal kapcsolatban Kubanek László dizájner, a zsűri elnöke elmondta, a pontozás nagyon szubjektív módon történt, éppen ezért nem első, második és harmadik helyezettet választottak, hanem a „legidegesítőbb, a kicsit sem a legidősebb, és az időszerűség” címén határozták meg a díjazottakat.
Az ünnepséget Murzán Zoltán egyedi előadásmódú meséje gazdagította, melynek címe A pletykás asszonyok. A déli eseménnyel ugyanakkor nem ért véget a Más Rádió születésnapi rendezvényre, hiszen estére a G. Caféba várják az érdeklődőket.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

IV. Simonyifalvi Falunapok
Összefogásban a siker kulcsa
Péntektől vasárnapig XIV. alkalommal rendezték meg a Simonyafalvi Falunapokat, amelynek programjában pénteken 20 órától a helybeli művelődési otthonban, hagyományteremtő szándékkal, másodszor szervezték meg a nyugdíjas-találkozót, Nem csak a 20 éveseké a világ címmel. A nagyteremben egybegyűlt 120 nyugdíjast Haász Tibor polgármester Teodor Ciupe alpolgármester társaságában köszöntötte. Az egybegyűlteket az óteleki színjátszócsoport bohózatokkal, táncokkal szórakoztatta, majd kellemes, baráti hangulatban megvacsoráztak, elbeszélgettek. A nyugdíjasok második találkozóját éjjel két óráig tartott mulatság követte, ahol a Meteor zenekar kiváló zenéjére a nyugdíjasok nótáztak, táncoltak, bebizonyítva a közmondás megalapozottságát, miszerint valóban nemcsak a 20 éveseké, hanem az idősebbeké is a világ, ők is élvezhetik az életet.
A rendezvény szép gesztusa volt, hogy az est folyamán a húszévesek, azaz a simonyifalvi Leveles néptánccsoport tagjai szolgálták fel a vacsorát, kedvükbe jártak a nyugdíjasoknak, vagyis a nagyszüleiknek, a rokonaiknak.
Fogathajtás
Szombaton a vadászi futballpályán megszervezett, hagyományos fogathajtó versenyre 17 fogatos nevezett be, akiknek több mint a fele Magyarországról érkezett. Az akadályhajtásban az anyaországi Kesztyűs Gábor győzött a kondorosi Megyik Pál és Bántó Attila előtt. A vadászhajtásban a nagyszalontai Major Imre Zsolt győzött az anyaországi Szendrei Szilárd és Birtalan Szabolcs előtt. A hazaiak versenyzője, Gazsó Attila különdíjat kapott, minden induló részvételi díjjal mehetett haza. Mint minden évben, a fogathajtókat, az állataikkal együtt, a szervezők elszállásolták, vendégül látták.
Köszöntések, néptánc
Ugyancsak szombaton, 17 órától a szabadtéri színpadról a mindenkori műsorvezető, Szívós László a tőle megszokott fanyar humorral fűszerezve köszöntötte a gyülekező közönséget, majd a színpadra kérte Haász Tibor polgármestert és vendégeit. A polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, és ismertette az addig lezajlott, illetve a következő programot, mindenkinek kiváló szórakozást, kellemes együttlétet kívánt, majd köszöntötte a színpadon lévő a vendégeit, Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, Sipos György megyei tanácsost, Teodor Ciupe alpolgármestert, Nagy Sándor vadászi RMDSZ-elnököt, községi tanácsost, Péró Tamás RMDSZ megyei ügyvezető elnököt, valamint Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgatót.
Faragó Péter RMDSZ megyei elnök megköszönve a szó szerint is érvényes meleg fogadtatást és a meghívást, a szervezőknek gratulált a jó programhoz, köszönetet mondott a munkájukért, mindnyájuknak jó szórakozást kívánt. Haász Tibor polgármester külön köszönetet mondott a megyei elnöknek és az RMDSZ megyei tanácsosainak, amiért előmozdították az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjától a falunapokra kiutalt hathatós anyagi támogatást. Ugyanakkor köszönetet mondott mindenkinek, akik segítettek a szervezési munkában, a vendégek ellátásában, továbbá a tőzmiskei tanácsnak, amiért jóváhagyta a falunapoknak a községi költségvetésből történt támogatását. Sipos György megyei tanácsos beszélt a különleges élményről, amivel rendszeresen érkezik Simonyifalvára, ahol a lakosok éreztetik vele: szívesen látják a szórványmagyarság e fontos rendezvényén. E rendezvényeken alapvető fontosságú megmutatnunk, hogy vagyunk és továbbra is lenni akarunk e tájakon. Miután átadta a majláthfalviak üdvözletét, mindnyájukat meghívta a jövő hét végén megszervezendő Majláthfalvi Napokra. A résztvevőket köszöntötte Teodor Ciupe alpolgármester, Nagy Sándor, valamint Szabó Attila iskolaigazgató is, aki felhívta a figyelmet az iskolások vasárnap délutáni előadására.
A továbbiakban a néptáncé volt a főszerep. Szívós László elsőként a házigazda Leveles néptánccsoport 9 párját kérte a színpadra, akik ifj. Szilágyi András betanításával, látványos vajdaszentiványi tánccal nyitották meg a kulturális programot. Utánuk a nagyzerindi Ibolya néptánccsoport, ugyancsak ifj. Szilágyi András koreográfiájára, szilágysági táncokat adott elő, méghozzá a fiúk vadonatúj, ez alkalomkor felavatott fekete bőrcsizmákban és hasonló színű nadrágokban, míg a lányok ugyancsak vadonatúj, fekete bőrcipőkben ropták a táncot. A minden kellékből elkészített 11 darab a Nagyzerindi Önkormányzat gondoskodását dicséri. Ezt követően a 10 párra gyarapodott majláthfalvi Százszorszép, Bagi Ferenc és Orbán László koreográfiájával előadott délalföldi és széki táncainak tapsolt a rekkenő hősében is szaporodó közönség. Utánuk újra simonyifalvi Leveles Farkas Tamás által betanított magyarpalatkai táncait ünnepelte a közönség. A nagyzerindi Ibolya újabb, ezúttal békési szlovák táncát követően a 2,5 párra fogyatkozott kisiratosi Gyöngyvirág kalotaszegi legényes és páros táncán bizonyították: ha kevesebben is, de tartják a magas színvonalat. A továbbiakban a tőzmiskei iskolások román táncai következtek, majd a majláthfalvi Százszorszép marosszéki táncaival bizonyította: komolyan felkészültek a jövő hétvégi falunapokra. Az ágyai Tőzike tánccsoport két párjának délalföldi táncai után a házigazdák, a Leveles 10 párjának a Farkas Tamás által betanított, lendületes szatmári táncai zárták a néptáncgálát, amit olykor a hangosítók bizonytalan zeneanyag-kezelése akadályozott. Minden fellépett tánccsoport részvételi oklevelet kapott.
Koncertek, szabadtéri bál
A néptáncot követően a Moustache Band leányzenekar koncertje, azt követően az Insect zenekar kiváló koncertje szórakoztatta az est beköszöntésével a sörsátrak alól kimerészkedett jókedvű közönséget. Hogy mennyire volt jókedvű, a legjobban bizonyítja, hogy a 22 óra után indult szabadtéri bálon a Meteor együttes olyan parázs hangulatot teremtett, hogy éjjel 3 órakor csak a rendfenntartóknak a kérésére ért véget, mivel addig tartott a megbízatásuk.
Vasárnapi levezető programok
A Simonyifalvi Falunapok vasárnapi programja a helybeli katolikus templomban 10 órakor kezdődött ökumenikus istentisztelettel indult, ahol ft. Hegedűs János plébános mondott szentbeszédet, amiben hallgatóit emlékeztette a Szovjetunióba elhurcolt falubeliek megpróbáltatásaira. A szertartást követően a résztvevők átvonultak a Simonyiak Házának udvarán álló Elhurcoltak Emlékművéhez, ahol a hozzátartozók nevében Brittich Erzsébet költő-képzőművész, míg a Simonyi Imre Általános Iskola nevében Péter Dalma tanítónő, a kultúrotthon igazgatója koszorúzott.
A futballpályán 12 órakor kezdődött a helybeli, a tőzmiskei, a két vadászi, illetve a gyoroki futballcsapatok részvételével lebonyolított villámtorna. A szabadtéri színpadon 17 órakor kezdődött az óvodások és az iskolások műsora, amit igen sok szülő és hozzátartozó nézett végig. 20 órától a Keleti Front zenekar koncertjén, 22 órától DJ Szatmári feat. Jucus szabadtéri bulin szórakozott a fiatalság.
A szabadtéri programok idején a helybeli vállalkozók biztosították az enni-, innivalót, a közönség a sörsátrak hűvösében fogyasztott, szórakozott, vidáman együtt volt helybeli és környékbeli egyaránt.
Köszönet
A szervezők nevében Haász Tibor polgármester ezúttal is köszönetet mond a főtámogatónak, Arad Megye Tanácsának, amiért a Megyei Kulturális Központ révén hathatósan támogatta a rendezvényt, de köszönet jár a Tőzmiskei Önkormányzatnak, az RMDSZ-nek, a Simonyi Társaságnak és annak a mintegy 50 személynek is, akik főztek, segédkeztek a vendéglátásban, a szervezésben. Mindazoknak, akik bármit is tettek a XIV. Simnonyifalvi Falunapok sikeréért.
Balta János
Nyugati Jelen(Arad)

Művelődés/szeptember
A Kultivál elnevezésű Kárpát-medencei ifjúsági fesztivál esélyeit latolgatja vezércikkében Dáné Tibor Kálmán. A Közösség rovatban P. Buzogány Árpádnak a szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetőjével, id. Haáz Sándorral készített interjúja, valamint Katus Józsefnek a nyugdíjasok hasznos és kellemes időtöltésével kapcsolatos írása olvasható. A Kibeszélőben Laczkó Vass Róbert beszélget Lukács Csaba világjáró riporterrel. A Galéria rovatban Szabó Attila a kalotaszegi alkotótábor friss albumát méltatja, az Enciklopédia rovatban Kovács András művészettörténész professzor az erdélyi Mária-kultuszról értekezik, Kovács Levente pedig az erdélyi gombfocizás történetéről cikkezik.
Szabadság (Kolozsvár)

Visszatértek az önkéntes orvosok Hargita megyébe
Huszonkilenc orvos és egészségügyi szakember vesz részt a héten a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat gyógyító körútján, ők Székelyudvarhelyen, Gyimesbükkben, Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon, Csíkmenaságon, Csíkszentdomokoson, Csíkszentmihályon, Zeteváralján, Kosteleken, Csíkszentmártonban és Csíkszeredában vizsgálják a rászoruló gyermekeket.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok – neurológus, fül-orr-gégész, szemészek, urológus, nefrológus, bőrgyógyász – valamint fogorvosok, szülész-nőgyógyászok, kézsebész, mentőápolók, medikus- és szakorvosjelöltek vesznek részt – derül ki az előzetes tájékoztatóból.
A korábbi évekhez hasonlóan a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat mozgó fogászati busza is csatlakozik az úthoz, melyben szűrik, illetve szükség esetén kezelik a gyerekek fogait. A fogorvosok most is különösen nagy hangsúlyt fektetnek a megelőzésre, a fogvédelemre és a helyes fogmosási technikák bemutatására. Szűréseket, vizsgálatokat végeznek és tanácsadást tartanak a Gyermekmentő Szolgálat nőgyógyászati szűrőkamionjának mobil rendelőjében dolgozó orvosok is.
Gyermekneurológiai vizsgálatok: hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön a Csíkszentmártoni Korai Fejlesztő Központban (betelt az előjegyzés); pénteken 9–14 óra között a csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház gyermekosztályán.
Szemészeti szűrés: hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön Csíkszentmihályon, kizárólag az Arany János Általános Iskola tanulói számára; pénteken 9–13 óra között Csíkszentdomokoson – kizárólag a helyi óvodák és iskolák tanulói számára.
Gyermekgyógyászati szűrés: hétfőn, kedden Gyimesközéplokon – kizárólag a Majláth Gusztáv Általános Iskola tanulói számára; kedden Kosteleken, csak helyi gyermekek számára; szerdán és csütörtökön Gyimesfelsőlokon – kizárólag a Domokos Pál Péter Általános Iskola tanulói részére; csütörtökön 14 órától a gyimesbükki plébánián, kizárólag a moldvai csángó gyerekek részére; szerdán és csütörtökön Csíkszentdomokoson – kizárólag a helyi óvodák és iskolák tanulói számára; pénteken 9–14 óra között a csíkszeredai kórház gyermekosztályán, 9-13 óra között Csíkszentdomokoson – kizárólag a helyi óvodák és iskolák tanulói számára. Fül-orr-gégészeti szűrés: kedden, szerdán és csütörtökön Gyimesközéplokon – kizárólag a Majláth Gusztáv Általános Iskola tanulói számára; csütörtökön Csíkszentdomokoson – kizárólag a helyi óvodák és iskolák tanulói számára; pénteken 9–14 óra között vizsgálatok gyermekek részére a csíkszeredai kórház fül-orr-gégészeti osztályán. Nőgyógyászati szűrés: hétfőtől péntekig minden nap a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat nőgyógyászati szűrőkamionjában Csíkszentmártonban, a Korai Fejlesztő Központ területén. A mozgó fogászati rendelőben hétfőtől péntekig szűrővizsgálatokat és kezeléseket végeznek Csíkmenaságon – kizárólag a Gál Sándor Általános Iskola tanulói számára.
Tornaterem-avató, labdarúgó-mérkőzések
A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat több éve segíti a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolát, többek között tornatermének kialakításában és felszerelésében. A tornaterem ünnepélyes átadása október 8-án, csütörtökön 14 órától lesz, utána, 14.30-tól játszik barátságos mérkőzést a Magyar Parlament labdarúgócsapata a gyimesbükki pedagógusok együttesével. Október 9-én, pénteken délelőtt, a hagyományoknak megfelelően a Parlament együttese Csíkszentdomokoson a helyi közméltóságok, valamint a moldvai csángók csapatával találkozik.
Tízezer vizsgálat volt tavaly
2014-ben a szervezet önkéntesei a két út során több mint 10 ezer vizsgálatot végeztek, a szűrővizsgálatok eredményeképp 23 gyermek magyarországi műtétjére és gyógykezelése történt meg, és 60 gyermek jutott ingyenesen szemüveghez. A mobil rendelőben dolgozó fogorvosok tavaly összesen 9300 iskolás és óvodás gyermek fogait vizsgálták meg. Ebből Erdélyben 220 fogászati kezelést és csaknem 2300 szűrést és szaktanácsadást végeztek.
Szakmai előadások:
Az önkéntes orvoscsoport tagjai közül ma 19 órától többen is előadást tartanak Csíkszeredában, a Hargita Megyei Sürgősségi Kórház könyvtárában. Szabó Attila, a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekgyógyászati Klinikájának igazgatója, egyetemi tanár előadásának címe: A gyermeknefrológia aktuális gyakorlati kérdései. Novoth Béla, a Fővárosi Önkormányzat Heim Pál Gyermekkórház Sebészeti Osztály, Gyermektraumatológiai és Kézsebészeti Részlegének részlegvezető főorvosa A traumatológia, a kézsebészet és a plasztikai sebészet gyermekkori vonatkozásairól beszél, Asbóth Dorottya, a Fővárosi Önkormányzat Heim Pál Gyermekkórház Gyermek-bőrgyógyászati osztályának osztályvezető-helyettes főorvosa Új terápiás elvek a gyermekbőrgyógyászatban címmel tart előadást.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Varázslat 32 húron
Habár még nem érte el létesítésének tizedik évfordulóját, az erdélyi gyökerekkel rendelkező csellóművészeket tömörítő Napocelli kamarazenekar, fellépése már beivódott a kolozsvári komolyzene-kedvelők tudatába. A magyar operában október 20-án megtartott koncertjük ezért oldotta fel azt a hiányérzetet, ami akkor keletkezett bennem, amikor a Zenei Ősz műsorán hiába kerestem a csellósok koncertjét.
Az idei koncerten a csellósok Bartók, Enescu, Dvořák, Toduţă, Goens, Chopin, Klengel, Sibelius, Saint-Saëns, Debussy, Popper, Gross, Arutiunian, Mc Cartney és Dimitrescu műveit adták elő. Sokszínű repertoárjuk folytán, amely a klasszikus zenei stílusok mellett dzsessz- és könnyűzeneszámokat is tartalmaz, szinte minden zenerajongó talál kedvére valót.
Az együttes jelenlegi tagjai: Kostyák Imre (Kolozsvár – Bázel), Székely Attila (Kolozsvár – Bécs), Filip Papa (Temesvár – Kolozsvár – Jászvásár), Nagy Levente (Kolozsvár), Szabó Attila (Kolozsvár), Vilhelem András (Marosvásárhely – Kolozsvár), Jakabffy Kristóf (Kolozsvár) és Kostyák Előd (Kolozsvár).
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Átadják a Bálint András-emlékdíjat
Sántha Attila költő, valamint Szabó Attila televíziós riporter veheti át Csíkszeredában a Bálint András-emlékdíjat. A díjátadó ünnepséget péntek délelőtt 11 órától tartják a Székelyföld folyóirat csíkszeredai szerkesztőségében.
A csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány immár 20 éve minden év decemberében emlékdíjjal tünteti ki azokat a székelyföldi, vagy onnan elszármazott írókat, költőket, szerkesztőket, „akik tehetséggel, felelősséggel, példaszerű tartással és elkötelezettséggel szolgálják és képviselik a régió magyarságának érdekeit”.
„A díjat a Hargita napilap egykori szerkesztője, publicistája, a Sóvidékről származó Bálint András (1943–1994) emlékére alapították, aki – egykori kollégái szerint – szerkesztőként mindig azt szorgalmazta, hogy az újságíró legyen szemfüles, felkészült, ismerje a terepet, az írása legyen szép és igaz, kerek és tartalmas, közérthető és gondolatébresztő” – olvasható a Bálint András Alapítvány közleményében.
Sántha Attila Kézdivásárhelyen született 1968-ban, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar-angol szakos tanári oklevelet, majd a Szegedi Egyetemen folytatott doktori tanulmányokat. Ezidáig hat kötete látott napvilágot. Verset, esszét, irodalomtudományi írásokat egyaránt közöl. A Csíki Székely Krónikával 1999 óta foglalkozik.
Szabó Attila 1978-ban Marosvásárhelyen született, filmes szakemberként, rendezőként dolgozik, számos dokumentumfilm készítője. Legújabb nagy hatású és több helyen vetített alkotásában is, a Méregzöld mesék című filmben rávilágít a székelyföldi illegális erdőkitermelés legdurvább pillanataira.
Krónika (Kolozsvár)

1989 decemberére emlékeztek Kolozsváron
1989. december 21-én Kolozsvár főterén 15.45–15.55 között 12 személyt gyilkoltak meg: Szabó Attila, Merca Aurel, Matis Lucian, Jurja Sorinel Dorinel, Pedestru Horia, Marin Vergica, Tamás Burgya József, Cristurean Rodica, Egyedy Imre, Borbély István, Cioara Viorel és Ticlete Mihai Cãlin.
Az Astoriánál hárman, Ciortea Emil, Inclezan Ioan és Pop Teodor vesztették életüket. A Monostorról induló tüntetőket a sörgyárnál igyekeztek feltartóztatni, itt 9 személyt lőttek le (Bors Grigore, Szabó István, Misan Luminita Corina, Vãlean Ioan, Nasc Gheorghe Adrian, Pop Alexandru, Chira Ioan, Ballai Zoltán Csaba, Smical Dinu Adrian), a Mărăşti negyedben Rusu Ioant, a CUG egyik munkását főbe lőtték.
A kolozsvári megtorlások kivizsgálását követően öt személyt ítéltek el: Ilie Dicu alezredest, a szamosfalvi katonai egység parancsnokát 15 év börtönre, Iulian Topliceanu vezérezredest, a IV. Erdékti Hadtest parancsnokát 10 év börtönre, Ioachim Mogát, az RKP Kolozs megyei első titkárát 8 évre, Valeriu Burtea ezredest, a szászfenesi katonai egység parancsnokát 9 évre, Laurenţiu Cocan alezredest szintén 9 évre.
Szabadság (Kolozsvár)