Harag nélkül
Most lenne nyolcvanöt éves, de már huszonöt éve nincs közöttünk. Rendező volt, színész, pedagógus és értelmiségi. Öröksége képzeletbeli dobozokban várja a színház számára kedvezőbb időket.
Bihar megyében, Margittán született 1925. június 4-én. 1944-ben családjával együtt Auschwitzba deportálták. Szüleit és két öccsét veszítette el, családjából még egy fénykép sem maradt. 1945-ben visszatért Nagyváradra, és a következő esztendőben a kolozsvári Színművészeti Akadémia hallgatója lett. Az első végzős évfolyamon végzett, többek között Lohinszky Loránddal, László Gerővel. Játszott Kolozsváron, majd rendezői diplomát szerzett, mert, mint mondta, a színpadon állva is szívesebben figyelte a többiek játékát. 1953- ban egy végzős színészévfolyammal Nagybányára ment, ahol létrehozták a magyar színházat. Hét év színházigazgatás után keresőútra indult, mely Ploiesti-től Újvidékig, negyedszázadon át tartott. Rendezőként a realizmusból indult ki, és folyamatos munka, keresés, kísérletezés nyomán jutott el oda, amit ma a színháztörténet meghatározó mérföldköveként a "Harag- féle színházként" emlegetünk. Reménytelen kísérlet pár szóban elemezni, hogy mit is rejt a megnevezés. Tény, hogy kitörés volt a megfeneklett realizmusból, autonómiát biztosított a díszletnek, a zenének, a koreográfiának, a színészi játéknak. Az irodalmi szöveget a színpad szolgálójának tekintette. Ugyanakkor számos erdélyi magyar szerző művét segítette a színpadra: Páskándi, Csiki, Székely, Sütő, Nagy, Bajor… Sütő András írta egy helyen: ,,Harag a gondolat és látvány egységét keresi. Csodálatos egyensúlyérzékkel vezeti át szerzőjét a magasban kifeszített kötélen, biztonsági háló – az olcsóbb színpadi engedmények hálója – nélkül. Elindulni ezen a kötélen sosem félek vele."
1971-ben Marosvásárhelyen rendezte meg Nagy István Özönvíz előtt című drámáját. Ezzel az előadással talált rá, sok kísérlet után, arra a hangra, stílusra, színházi formanyelvre, amely immár a saját formanyelve lett. Életművét a kitűnő román rendező, Lucian Pintilie a legnagyobbak, Strehler, Brook közé sorolta. Ám a színházi művész alkotásai, a legnagyobbaké is, a függöny legördültével elmúlnak, megsemmisülnek. Európai szintű életművéről két könyv született, Nánay István Budapestről vette a fáradságot, hogy az elenyészőt mégis megpróbálja kötetbe fogni. Hogy ma, amikor diákjaink a "Harag-féle színházról" hallanak, a puszta név mögött felidéződjön a Szerelem főszereplőinek, a Szalay lányoknak a kétségbeesett keringése a Kölönte Zsolt tervezte kongóan üres szobában, vagy Firsz, amint a Harag- életművet 1985-ben kényszerűen lezáró Cseresznyéskert záróképében fogyó erővel veri a színpaddeszkát.
Immár huszonöt év telt el Harag nélkül. Emlékét ma is, és hiszem, hogy még nagyon sokáig, mélységes tisztelettel őrizzük.
Dr. Gáspárik Attila
Népújság (Marosvásárhely)

Szőcs Géza pályája és tervei - A meglepetésember
A legfontosabb parlamenti és kormányzati kultúrpolitikusi pozícióra is szépírót delegált a Fidesz-KDNP: az Országgyűlés kulturális bizottságát L. Simon László vezeti, és Szőcs Géza lesz a kulturális államtitkár. Külön érdekesség, hogy a magyar irodalmi hagyománytudatban periferikus neoavantgárd mindkettejüket megihlette (akárcsak az Országgyűlés egy másik íróját, Kukorelly Endrét). A jelek szerint a mozgalomnak összehasonlíthatatlanul jobbak a politikai, mint az irodalomtörténeti pozíciói.
Az új kormány tisztviselői közül alighanem Szőcs Géza életpályája a legfordulatosabb, az ő személyisége a legbonyolultabb, s kinevezése, noha voltak jelei, politikai értelemben a legmeglepőbb. És minden bizonnyal ő az, akinek alkatával a legkevésbé fér össze a közhivatalnoki státusz. Fontos politikai versek írója, bátor politikai ellenálló, mi több, gyakorló politikus is volt, ez utóbbi azonban nem Magyarországon, hanem Romániában, az RMDSZ alelnökeként és szenátoraként.
Kolozsvári évek
1953-ban született Marosvásárhelyen. "Egy ideig marosvásárhelyi nagyszüleim neveltek, olyan családban, ahol rengeteg természetjáró ember volt. Én meg valahogy belenőttem ebbe. Ilyen szempontból nem számítok urbánusnak" - meséli egy interjújában. Szocializációjának és egész későbbi életének azonban Kolozsvár a meghatározó színhelye. Gyermek- és kiskamaszkorát intenzív olvasással-tájékozódással múlatta, 15 éves korában már határozott véleménye volt a prágai tavasz eltiprásáról. A Heti Válaszban megjelent visszaemlékezése szerint az erdélyi magyar közhangulat messze nem állt egyértelműen Csehszlovákia mellett: haragudtak az "utódállamokra", különösen Csehszlovákiára a Benes-dekrétumok, a deportálások és a kitelepítések miatt. Azt, hogy Ceausescu Romániája kimaradt a katonai akcióból, a félelemmel magyarázták, és abban reménykedtek, hogy Hruscsov tankjai Romániába is ellátogatnak, és Dubcek után a román főtitkár következik. A kiskamasz bizarr és gyorsan múló reménykedése annyiban feltétlenül fontos, hogy megérteti a Szőcsöt és nemzedékét felnevelő szörnyű romániai évtizedek döntési szituációit. Kolozsvárott végezte el az egyetemet magyar-orosz szakon, tanulmányai közben diáklapot szerkesztett, majd az Igazság című Kolozs megyei pártlapnál helyezkedett el, a szombatonként megjelent Fellegvár című ifjúsági melléklet szerkesztőjeként. Tagja lett annak az értelmiségi baráti körnek, amelybe Balla Zsófia, Cselényi László (a Duna Tv jelenlegi elnöke), Tamás Gáspár Miklós, Orbán György zeneszerző is tartozott; többnyire Cselényiéknél találkoztak. A fiatal magyar bölcsész-értelmiségre nagy hatást gyakorolt Bretter György filozófus, az ő jelmondata, az "itt és mást" szellemében járt el lehetőségeihez képest Szőcs Géza is szerkesztőként. "Csak a (...) kultúra maradt meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy utolsó - hatalmas és emlékezetes - túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny teljesítmények egész sorával zárja le az erdélyi magyarság történeti egzisztenciáját" - írja Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Beszélő hasábjain. A fiatal Szőcs Géza szerkesztőként és kivált költőként e nagy teljesítmények egyikét nyújtotta. Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalmi összefoglalója az erdélyi magyar költészet megújítójaként tárgyalja: "költészetéből (...) hiányoznak (...) a nemzeteszme romantikus közhelyeihez tartozó erkölcsi világszemlélet nyomai. Ez teszi lehetővé a fantasztikum és az abszurditás betörését." A Párizsi Magyar Műhelyben és a Vajdaság legendás lapjában, az Új Symposionban megjelenő széles intellektuális horizont, a kísérletező kedv rendkívüli hatással volt rá. Utóbbi egyébként közölte is Szőcsöt, ami 1983 elején ürügyet is szolgáltatott Sziveri János főszerkesztő és társai eltávolítására, az Új Symposion szerkesztőségének szétverésére; mint ahogyan egy országgal arrébb, a Ceausescu-diktatúrában előbb-utóbb Szőcs mellékletének, a Fellegvárnak is el kellett esnie. Sütő András 1979-ben Herder-díjban részesült, és a díjjal járó lehetőségként Szőcsöt jelölte ösztöndíjasnak, aki "beutazta a világot": Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Államokban is megfordult, kapcsolatokat épített. A Fellegvár megfojtása után egy darabig az Igazságnál dolgozhatott a visszatért szerkesztő, aztán arra kényszerült, hogy tanári állást keressen. Ekkortájt döntött úgy, hogy csatlakozik az ötletgazda Ara-Kovács Attilához, és részt vett az Ellenpontok című szamizdat előállításában. A szerkesztők között volt Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, az akkor 18 éves Keszthelyi András pedig a közreműködők között. Az Ellenpontok az egyetlen komolyabb magyar nyelvű erdélyi szamizdat kiadvány: 1981 decemberében indult, kilenc lapszámot ért meg, kisebbségi jogokkal, a magyar kisebbség brutális elnyomásával foglalkozott. A magyar demokratikus ellenzékkel Ara-Kovácson keresztül jó kapcsolatokat építettek ki, és Szőcsnek sok kapcsolata máig is fennmaradt abból az időből. Az Ellenpontok terjesztése a lebukás kockázata miatt igen nehéz volt, ezért csak kevesekhez juthatott el.
A laptól távol állt az izolacionizmus, foglalkozott a többi román nemzeti kisebbség problémáival is. Memorandumukat és a hozzá csatolt programjavaslatot, Tóth Károly Antal munkáját eljuttatták az 1982-ben Madridban rendezett Helsinki Utókonferencia résztvevőinek. "E vonatkozásban meggyőződésünk, hogy a programjavaslatunk, mely 'egyesek' számára a románok ellen irányulónak tűnhet, valójában a románság érdekeit is magában hordozza, hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené." Amennyiben elfelejtjük, milyen körülmények hívták életre a memorandumot, úgy találhatjuk, szövege billeg az univerzalista emberi jogi retorika és egyfajta szoft-nacionalizmus között. Szőcs végső soron az előbbi elképzelést választotta, a szamizdat Beszélőnek adott 1986-os nyilatkozata azzal a mondattal zárult, hogy "minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek".
Az Ellenpontok azonban nem csak a hatalom szemében lett vörös posztó, fellépett ellene a Szabad Európa Rádió román adása is. Viszont mellette foglalt állást az országot később elhagyni kényszerülő nagy tekintélyű román költő, Dorin Tudoran. Az Ellenpontok segített felhívni a külföldi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság helyzetére, de a lap a nagy létszámú romániai cigányság helyzetéről is tájékoztatott. 1983 novemberében a Securitate (a román titkosrendőrség) rájött a szerkesztők kilétére, és letartóztatta őket. Szőcs, miután kijött, eltűnt egy időre, és amíg a Securitate kereste, Zalán Tibor verset írt hozzá (Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére), amit Magyarországon nem tudott publikálni, így az az Új Symposionban jelent meg. Ez lesz az utolsó cseppek egyike, a Szőcs melletti politikai kiállás után a rendszer lecsapott a Symposionra, Szőcsöt pedig ismét megtalálták. A tortúrák miatt embólia lépett fel szervezetében, kórházba került. Ezekben az években kritikus-művelődéstörténész édesapja tartotta el, mígnem kevéssel emigrációja előtt álláshoz jutott az Irodalomtörténeti Intézetben. 1986-ban hagyta el Romániát, Svájcba távozott, családja nem sokkal később követte.
Az Ellenpontok példásan bátor, nem pusztán egzisztenciájukat, de szabadságukat és fizikai létüket is kockára tevő munkatársainak a későbbi sorsa szinte példázatszerű. A Göteborgban élő, sértett Tóth Károly Antal, az Ellenpontok egykori motorja úgy érzi, Szőcs ki akarja sajátítani a kiadvány történetét. Néhány évvel ezelőtti levélváltásuk apropója, hogy Tóth antiszemita klisék egész sorát felvonultató cikket tett közzé a Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imréről, amit Szőcs visszautasított, és a múlttal való szembenézés szükségességét hangsúlyozta. Szőcs válaszlevele a Népszavában látott napvilágot, az újság Tóth viszontválaszát nem kívánta közölni, a Magyar Nemzet azonban teljes terjedelmében helyt adott a sértett denunciálásnak. Tóth írásai azóta is feltünedeznek, többnyire másodközlésként: a választási kampányban Bayer Zsolt ellenében állt ki a Jobbik mellett, és védelmébe vette a Raj Tamás halálát ünneplő kuruc.infót. Forrásaink szerint Tóth szerepe meghatározó volt a szamizdat kiadvány arculatának kialakításában, akkori erkölcsi integritása imponáló volt. Szőcs szereti színezni a saját szerepét, de e szerep ojektíve is igen fontos volt, mint ahogyan valódi és nagy volt a költő által vállalt kockázat is.
A bolyongás évei
Genfi tartózkodása idején Szőcs újságírásból élt, és segítette a magyar emigráció is. Sokat utazott, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol egy alkalommal felkereste például Wass Albertet. Szőcs Géza ókonzervatív fantasztának, lényegében beszámíthatatlannak tartja Wasst, de nem elvetemültnek, íróként pedig hullámzó színvonalúnak; de első regényei némelyikét, főként A funtineli boszorkányt vállalható irodalmi teljesítménynek gondolja. Szintén az Egyesült Államokban ismerkedett meg Faludy Györggyel, akivel mély és szoros, Faludy haláláig tartó barátságot kötött. Hasonlóan rajongott a Faludynál is idősebb és hosszabb kort megért burgenlandi Takács Jenő zeneszerzőért. Mindhármójukban közös a világpolgári érzület, a klasszikus műveltségű, a humánkultúra egészét egységben látó reneszánsz ember iránti vonzalom, és a "száműzöttség" miatti rokonszenv egymás iránt. Budapestre azért tért vissza, hogy a Szabad Európa Rádió itteni irodavezetője legyen; svájci útlevelét ekkor visszaadta. Az 1989. decemberi forradalom után úgy döntött, repatriál Romániába, és kisebbségi politikusként dolgozik. Magas pártfunkciókat viselt az RMDSZ-ben, a bukaresti törvényhozás szenátora lett, ám konfliktusba került a pártbéli pragmatikus vonallal. 1993-ra marginalizálódott a párton belül, és a visszavonulás mellett döntött. Úgy érezte, hátba szúrták azok, akiket elvbarátainak hitt. Sokrétű és bonyolult sértettségei közül az "eremdéeszes" talán a legkomolyabb: ha az RMDSZ vezetését támadja, elveszíti minden humorérzékét. Elkötelezett autonomistaként Tőkés Lászlót támogatta, és úgy látta, hogy a magyar párt kormányzati részvétele öncél. Kudarca után többször megfogadta, hogy végleg szakít a politikával, mi több, még politikai publicisztikát is csak kivételes esetben ír. Mostani államtitkári megbízatását hivatalnoki munkának tekinti. Az RMDSZ lejárató kampányának tartja nehezen átlátható pénzügyeinek felszínre kerülését. A 90-es években könyv- és lapkiadással foglalkozott, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökségi tagjaként ingatlant vásárolt a Bem rakparton a kisebbségi magyarság céljaira a Magyar Hitel Bank által adományozott összegből. Saját kiadói vállalkozása, az Erdélyi Híradó budapesti képviselete működik itt. Állítása szerint szabályosan, előzetesen rögzített szerződéses feltételekkel és rövid ideig bérelte csak az ingatlan egy részét az Erdélyi Híradó, az ügyről hírt adó Népszabadság birtokába viszont olyan adatok jutottak, amelyek szerint a kiadó hosszú éveken át használta az ingatlant.
Szőcs lapjaiban állami cégek nagy összegű hirdetéseket helyeztek el, amit a példányszám korántsem indokolt volna, és a korabeli sajtóhírek szerint a költő nem számolt el megnyugtatóan a Duna Tv erdélyi tudósítói hálózatának kiépítésére felvett pénzekkel sem. A sajtóhírek ezenkívül hasonló célokra szánt, az amerikai emigrációtól származó, Szőcs Géza kezén szintén átmenő, bizonytalan sorsú pénzösszegekről is tudnak. Forrásaink egy része Szőcsöt "adminisztratív analfabétának" tartja, úgy véli, pusztán ez volt csak az oka a nyomában járó pénzügyi káosznak, mások viszont "hajmeresztő pénzügyi machinációkról" beszélnek.
Vissza a közéletbe
A felhasznált összegek látható eredménye az Erdélyi Híradó legfontosabb sorozata, az Előretolt Helyőrség könyvszéria, aminek szerkesztője Szőcs kolozsvári jobbkeze, tanítványa és barátja, Orbán János Dénes. Annak idején ő maga is ebben a sorozatban indult, ahogyan például Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt vagy Szálinger Balázs. Az imponáló névsor ellenére is fel szokták vetni, hogy Szőcs és Orbán János Dénes intézményhálózata (a könyvkiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája) lényegében monopolizálja Kolozsvár magyar irodalmi életét. Szőcs a 2000-es években viszonylag ritkán szólalt meg, elsősorban különc és szellemes ötletekkel hívta fel magára a figyelmet alkalmi politikai publicisztikái mellett. Kétlaki életét él, gyakran megfordul Magyarországon, lassan ide helyeződik élete súlypontja, de mindvégig sűrűn visszajár Kolozsvárra. A 2002-es választások idején azt nyilatkozta, hogy nincsen szavazati joga, idén már arról tudósított, hogy román-magyar kettős állampolgár. A harmadik évezred első évében folyóiratot alapított A Dunánál címmel, ami egy ideig "a Duna Tv folyóirataként" üzemelt, aztán a tévé magára hagyta, és lassan elsorvadt. Szőcs ezért talán legközelebbi ifjúkori barátját, Cselényi Lászlót hibáztatja elsősorban, bár kapcsolatuk ezt az ügyet jóval megelőzően is kimondottan ellenséges volt már. A költő egyébként a Duna kuratóriumának fideszes delegáltja lett az évtized második felében. A 2009-es EP-választásokon szóba került képviselői jelölése, amit azzal hárított el, hogy nemsokára nagyobb feladat vár rá. Ebben az évben Orbán Viktor kulturális stratégia kidolgozására kérte fel, feltehetően ebből láttunk mutatványokat az utóbbi hetekben. Tavaly októberben a Magyar Hírlapnak nyilatkozva fontosnak tartotta a kultúrpolitika kiemelt kezelését, az önálló minisztériumot, éppen az első Orbán-kormány mintájára, ahol az oktatásügytől is elválasztották a területet. A jelenlegi csúcsminisztériumi szisztéma végül a szociális rendszerrel és az egészségüggyel is összeterelte, igaz, a közben eltelt fél évben Szőcs rájött, "téves premissza" abból kiindulni, hogy az eredményes munkához, a hatékonyabb érdekérvényesítéshez önálló tárcára volna szükség. Államtitkári kinevezése ennek ellenére sem volt lefutott ügy, sokan sokféle irányból támadták párton belül, és ezek a harcok nem is maradtak meg a színfalak mögött. ' maga is utal rá, hogy személyéhez Orbán ragaszkodott eltökélten, de a kormányközeli sajtó szerint Csoóri Sándor például élesen ellenezte a jelölését. Szőcs kultúrpolitikai elképzeléseit nagyszabású zavarosság jellemzi, hol jobb, hol rosszabb ötletek meglehetősen inkoherens kavargása. Mint a Nagyítás c. hetilapban közölt programtervezetében is olvasható, elsősorban a filmművészet érdekli, egyrészt azért, mert ennek van a legnagyobb társadalmi hatása, másrészt azért, mert ez a művészeti ág igényli a legtöbb pénzt. Úgy véli, e területen idáig nem esztétikai szempontok, hanem lobbiérdekek döntöttek az állami pénzek sorsáról. Lapunk kérdésére közölte, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványnál "mostanáig elvégzett kis belső átvilágítás" komoly tanulságokat hordozott, megerősítette feltételezését a minőség szempontját felülíró csoportérdekről. Állítása szerint a Nagyításban közölt szavait félreértették, ő nem javasolta a három "F" (finanszírozandó, felejthető, felejtendő) kultúratámogatási elvét, hanem éppenséggel ezt akarja megtörni a pluralizmus nevében. Programtervezetében jelzi, hogy fontosnak tartja a kultúrateremtők anyagi biztonságának szavatolását - de koncepció helyett be kell érnünk a nehéz helyzetet illusztráló példákkal és a megütközéssel, hogy miért nincsen még Temesi Ferencnek Kossuth-díja. (Ezen L. Simon is meglepődött nemrég a Heti Válaszban; a Por szerzőjének díjazása, úgy tűnik, a Fidesz kultúrpolitikájának fundamentuma.) A kulturális termékek hozzáférhetővé tételét prioritásként kezeli Szőcs, de a kérdésre, hogy miként tervezi ezt megoldani, a Nagyításnak adott interjújában azt feleli: kulturális kohézió nélkül nincs nemzet. A további spekulációk helyett egy kutatócsoportnak "föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került" - hangzik a programtervezet következő ötlete, amely a megbékélési politikával is foglalkozik. "Azt gondolom, a jövendő miniszter, illetve államtitkár egyik első feladata az legyen, hogy kezdeményezzen... dialógusokat azzal a céllal, hogy párhuzamosan ismerhessük meg a történelemmel, a mai helyzettel és ki-ki jövőképével kapcsolatban a magunk álláspontját, s a meghatározó zsidó, cigány, román, szlovák és szerb gondolkodók, közösségi vezetők, történészek és társadalomtudósok álláspontját."
De Szőcs Géza nemcsak ezekkel keltett előzetesen figyelmet, hanem tiltakozó levelével is, amit Orbán Viktorhoz intézett a Balassi Intézet ügyében, helytelenítve azt a tervet, hogy átkerüljön a kulturális tárcától Navracsics Tibor közigazgatási minisztériumába. A levelet, amiben leendő államtitkársága hatókörének szűkítése ellen lobbizott, mint mondta, civilként írta, nem politikusként, ám akcióját a kormányzaton belüli érdekérvényesítés bevett módjának tekinti. Meglepő ötletekből valószínűleg a későbbiekben sem lesz hiány.
Vári György
Magyar Narancs (Budapest)

Szőcs Géza, a fekete bárány
Mint ismeretes, az új magyar kormánystruktúra nyolc csúcsminisztériumot foglal magába, ezek között az egyik a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma (NEFMI), élén Réthelyi Miklós tárcavezetővel, amely minisztérium alá öt ágazat tartozik, mindeniket államtitkári rangú szakpolitikus irányítja. A tárca parlamenti államtitkára Halász János, közigazgatási államtitkára pedig Jávor András lett. A sportért Czene Attila, az oktatásért Hoffmann Rózsa, a szociálpolitikáért Soltész Miklós, az egészségügyért Szócska Miklós, míg a kultúráért Szőcs Géza felel államtitkárként.
Utóbbit már június 2-i kinevezése előtt számos támadás érte a választásokat csúfosan elbukott balliberális oldalról, de övön aluli ütéseket kapott származási helyéről, Erdélyből is. Szőcs Géza Marosvásárhelyen született 1953-ban, költő, író, szerkesztő, Szőcs István újságíró, kritikus fia. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar–orosz szakon. 1979-80-ban Sütő András javaslatára egy évig Herder-ösztöndíjas volt Bécsben. 1981–82-ben szerkesztette az Ellenpontok című szamizdat kiadványt, amiért a román államvédelmi hatóság többször is letartóztatta és bántalmazta, ezután elhagyta Romániát. A rendszerváltás után 1990-ben visszatelepült Kolozsvárra, újságírói-szerkesztői munkája mellett politikai szerepet is vállalt: 1990–91-ben az RMDSZ főtitkára, 1991–1993 között politikai alelnöke volt. Az RMDSZ-ből lassan kiszorították a bukaresti hatalom iránt lojális klikkek, a kilencvenes évek közepétől inkább csak íróként, könyvkiadóként, kultúrpolitikusként tevékenykedett, Magyarországon előbb a Duna Tv, később az első Orbán-kormány háttérembereként vállalt feladatokat.
Szőcs Géza mostani kinevezését a Fideszen belül is kísérte elutasítás, ám Orbán Viktor kitartott mellette. Tette ezt annak ellenére, hogy már idén áprilisban, amikor rögvest a választások után felröppent Szőcs esetleges „kultuszminiszteri” megbízatása, Erdélyből megindult az ellen való áskálódás. Az RMDSZ mai vezetői nem mertek ugyan nyíltan fellépni a szövetség egykori főtitkára ellen, ezért a pártsajtót használták fel a lejáratására. A nagyváradi Bihari Napló például még az új Orbán-kormány körvonalazódása előtt rávetette magát a költőre, s jól értesültségét mímelve próbálta meg politikai spekulációkra bírni és ezzel csőbe húzni a költőt, majd Máris lecserélhetik Szőcs Gézát! címmel valósággal beleszuggerálta volna a Fidesz-vezetésbe annak alkalmatlanságát. Ugyanezt tette a múlt héten az Index című budapesti balliberális portál, amely kötekedő-gunyoros nagyinterjúban próbálta Szőcs kultúr- és nemzetpolitikai koncepcióit dehonesztáló szövegkörnyezetben tálalni.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a Szőcs Gézát fúró RMDSZ ismét egy gyékényen árul a magyar nemzetre folyton rárontó magyarországi baloldallal.
*
Az új magyar kulturális államtitkár a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján Kecskeméten, az Országzászló emlékmű avatásán azt mondta, hogy kétféle nézet ütközik a magyar nemzet számára tragikus trianoni döntés kapcsán: az egyik szemlélet önmagunk feladásához és a trianoni döntés elfogadásához, röviden magához Trianonhoz vezet, a másik tagadja Trianon igazságosságát, és mindent meg kíván tenni azért, hogy a nemzet épségét visszaállítsa. Az első világháborút lezáró trianoni szerződés következtében kilencven éve kialakult határok megváltoztatására nincs lehetőség, de az Európai Unió esély a nemzet újraegyesítésére – mondta Szőcs Géza, hozzáfűzve: a mi feladatunk ennek a megvalósítása.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Sütő Andrásra emlékeznek
83 évvel ezelőtt ezen a napon született a négy esztendeje elhunyt író. Az emlékét elevenen tartó marosvásárhelyi civil szervezet, a Sütő András Baráti Egyesület kétnapos emlékrendezvényen idézi fel a Kossuth- és Herder- díjas alkotó személyiségét, életművét. Június 19-én, szombaton a megyeszékhely a születésnapi események helyszíne. Délután 3 órakor Sütő András sírjánál lesz koszorúzás a református temetőben. 4 órára a Bernády Házba várják a közönséget. Kincses Előd, Kötő József, Nagy Pál és Bertha Csilla előadását, Kilyén Ilka versműsorát és a Tiberius vonósnégyes zenélését hallgathatják meg a jelenlevők.
Vasárnap az író szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódnak a rendezvények. Vásárhelyről reggel 9 órakor lesz az indulás a Bernády téri Teleky-ház elől. A pusztakamarási istentisztelet 11 órakor kezdődik a református templomban. Az íróról Pomogáts Béla irodalomtörténész beszél. Levetítik Vetési László filmjét a Mezőségről. Verset mond Kilyén Ilka. A szülői háznál koszorúzási ünnepség zajlik.
Az egyesület meghívójában Csoóri Sándor Hol vagy, Sütő András? című írásából idéznek részletet. Ebből ragadunk ki egy gondolatot a mai születésnapon: "Sütő András azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcaseprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és még jó lélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk."
A legméltóbb emlékezés, ha olvassuk műveit.
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyen nem állíthatnak szobrot a tömeggyilkos román tábornoknak
A Maros megyei törvényszék közigazgatási tanácsa helyt adott Tőkés László európai parlamenti képviselő panaszának, és megsemmisítette a marosvásárhelyi tanács döntését, amely szerint szobrot állítanának Stefan Gusa volt tábornoknak, az 1989-es temesvári felkelés egyik vérbefojtójának - tájékoztatta csütörtökön az MTI-t Kincses Előd.
A marosvásárhelyi ügyvéd emlékeztetett: Temesváron az 1989-es felkelés idején 73 ember vesztette életét, miután a román hadsereg Nicolae Ceausescu kommunista diktátor parancsára a tömegbe lövetett. A felkelés megtorlására kivezényelt legmagasabb rangú katonatiszt éppen a vezérkari főnöki tisztséget betöltő Gusa volt. A különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel vádolt tábornok ellen az eljárást halála után beszüntették. Gusa társait, Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac tábornokokat 15-15 év szabadságvesztésre ítélték.
A volt vezérkari főnök személye azonban tavaly szeptemberben még begyógyítatlan sebeket tépett fel. A marosvásárhelyi önkormányzat ugyanis akkor egyöntetűen megszavazta, hogy Gusának szobrot állítsanak a városban. A helyi román és magyar önkormányzati képviselők ugyanis megegyeztek, hogy Gusa tábornok mellett Sütő András írónak is szobrot állítanak. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselői azonban utólag belátták, hogy hiba volt megszavazni - ráadásul Sütő András személyével összekötni - a Gusa-szobor felállítását, de a tanácsi határozatot nem tudták már visszavonatni.
Emiatt Kincses Előd december 7-én Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének, az egykori temesvári események legmeghatározóbb személyiségének a képviseletében megtámadta a városi tanács határozatát, annak megsemmisítését kérve.
Hosszas huzavona után most végre megszületett a kedvező döntés: a Maros megyei törvényszék közigazgatási tanácsa helyt adott a panasznak, és megsemmisítette a Gusa szobor felállítására vonatkozó tanácsi határozat - mondta az MTI-nek Kincses Előd.
Hozzáfűzte, hogy a döntés még nem jogerős, a városi tanácsnak joga van fellebbezni.
Garzó Ferenc
MTI

Ránk hagyott testamentum
Sütő Andrásra emlékeztek
Sütő Andrásra emlékezett a hét végén Marosvásárhelyen és Pusztakamaráson az író nevét viselő baráti egyesület.
A kétnapos rendezvénysorozat szombat délután három órakor vette kezdetét a vásárhelyi református temetőben. Sütő András sírjánál Demeter József lelkipásztor tartott rövid megemlékező áhítatot. Mint mondta, Jézus sírja elől a kő el volt hengerítve. Sütő is elhengerítette életünk köveit, azokat a köveket, amelyeket nemzeti öntudatunk, megmaradásunk elé dobtak. De elhozta gyémántköveit is, amelyekkel életünk egyik legnagyobb vigasza lett. Őt nem a holtak, hanem az élők között kell keresnünk. Nem kellett feltámadnia, mert csak test szerint halt meg. Ott él a Kárpát-medencei nemzet szívében és azoknak a népeknek a tudatában, akik saját anyanyelvükön olvassák csodálatos sorait. Mert amit ránk hagyott, az második Hegyi beszédnek is mondható.
A koszorúzással záruló, temetőbeli megemlékezés után a szépszámú közönség a Bernády Házba sétált, ahol a soron következő előadás-sorozat, rövid konferencia kezdetére már telt házassá növekedett a publikum. A résztvevőket, magyarországi és hazai vendégeket Nagy Pál, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke köszöntötte, majd Csegzi Sándor alpolgármester vette át a szót. – A tavalyi, hasonló megemlékezésen Marosvásárhely nagyjai között említettem Sütő Andrást. Életemben írásai, színdarabjai által mély nyomot hagyott, megelőlegezett bizalma önkormányzati pályámon számomra meghatározó erővel bírt – mondta az alpolgármester, majd a személyes találkozások emlékeit elevenítette fel. – Sütő András félt a lakásában. Figyelték '89 előtt és után. Fontos volt a másik oldalnak, mert tudták, hogy fontos nekünk. Kopjafáján egy lámpást láthatunk. Ez számomra azt a fényt jelképezi, amit Sütő András jelent.
Pusztakamarás polgármestere hozzászólásában megjegyezte, megtiszteltetésnek érzi, hogy részt vehet a megemlékezésen. Elmondta, a kamarásiak tisztában vannak Sütő nagyságával, emléke ápolását nagyon fontosnak tartják és mindenkit szeretettel várnak, aki az író emléke előtt tiszteleg vagy a szülői házat kívánja megtekinteni.
Kincses Előd András napjától a fekete márciusig címmel tartott igen érdekes előadást Sütő András 1990 márciusa előtt megélt napjairól. A kulisszák mögötti történésekről, politikai játszmákról és ok-okozati viszonyokról, amelyek következménye mindenki előtt ismert: Sütő megveretése, fél szemének elvesztése. A kezdetek RMDSZ-éről, amelynek Sütő megyei elnöke volt, a forradalom utáni magyar–román összefogásról és a másik fél szürke eminenciásainak ezt szándékosan szétzüllesztő tevékenységéről, a sajtóban megjelent hamisításoktól a TVR-s botrányig. Emlékeztetett arra, hogy Sütő 1989. december 22-e és 1990. március 19-e között milyen magas szinten képviselte az erdélyi, romániai magyarság ügyét, de sajnos a szekus túlerővel és profizmussal szemben nem sokat tehetett.
Kilyén Ilka színművésznő Nagy Gáspár Sütőnek dedikált versét szavalta el, majd a szom.bati rendezvénysorozat zárásaként Kötő József tartott előadást Sütő András színházi – elsősorban kolozsvári magyar színházi – kapcsolatairól.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi magyarságnak tartozása van Sütő Andrással szemben
Marosvásárhelyen, illetve szülőfalujában, a Kolozs megyei Pusztakamaráson emlékeztek a hét végén Sütő András íróra. A Sütő András Baráti Egyesület koszorút helyezett el a marosvásárhelyi református temetőben levő sírján, majd a Bernády-házban előadások keretében emlékeztek az íróra.
Vasárnap szülőfalujában, Pusztakamaráson a református templomban istentiszteleten idézték meg, majd az egykori barátok, pályatársak a szülői háznál koszorút helyeztek el.
– Tartozásunk van Sütő Andrással szemben, és ezt a tartozást rója le apránként áldozatos munkával a Sütő András Baráti Egyesület – hangsúlyozta beszédében Markó Béla, az RMDSZ elnöke, aki szerint az író életműve bizonyítja, nem összeférhetetlen a közéleti magatartás a legmagasabb színvonalú irodalomértéssel és életmű megalkotásával. – Tartozásunk van Sütő Andrással szemben, nemcsak az íróval, alkotóval, hanem a közéleti emberrel, a köz iránt mindvégig elkötelezett Sütő Andrással szemben. Sütő András tartása hiányzik nekünk: az az állandó érzékenység, odafigyelés, amellyel dolgaink alakulását követte – fogalmazott a szövetségi elnök, aki arra figyelmeztetett, a nagy elődök emlékét, kultuszát ápolni kell, hiszen nincs eleve hálás utókor, csak akkor, ha tudatosan éberen tartjuk nagyjaink emlékét.
Kötő József színházkritikus Sütő András és a színház viszonyáról értekezett, az író elévülhetetlen érdemeit húzva alá. Leszögezte, perújrafelvételt kezdeményezek Sütő András ügyében, „mert mostanában elsősorban nem az irodalmi értékeiről esik szó, hanem a napi politika mocsarába rángatták bele az írót”, amit méltatlannak tart egy olyan íróhoz, „akinek a nemzeti panteonban van a helye”. Kötő szerint a híres Sütő-drámák „a felemelt fő ideológiáját vitték be az erdélyi köztudatba”. Nagy Pál irodalomtörténész, aki évtizedeken keresztül munkatársa, barátja volt az írónak, Sütő András szerkesztői munkásságát vázolta, értékelte, attól az időszaktól, amikor még gyerekkorában, Pusztakamaráson lapot indított, amelyet a helyi segédjegyző lefordíttatott románra, majd megnyugodott attól, hogy nincs benne politika, egészen addig, hogy 1989 nyarán Sütő András lemondott az Új Élet című, kéthetente megjelenő lap vezetéséről, mert már nem lehetett elviselni a légkört, amiben élnie és alkotnia adatott.
(RMDSZ-sajtóiroda)
Nyugati Jelen (Arad)

Pusztakamarási etűdök
Sütő András 85 éves lenne
A pusztakamarási református templom harangszava még elidőz egy kicsit a mezőségi dombok hátán, aztán a torony némán szemléli, ahogy fekete kendős nénik, hajlott hátú bácsik csendben, sorban bevonulnak az istentiszteletre. Ma valamivel többen vannak, mint máskor, mivel a falu egyik nagy szülöttére, Sütő András íróra emlékeznek volt barátai, tisztelői, munkatársai, jó ismerősei: 85 éves lenne. 2006 óta nélküle tartják meg születésnapját a pusztakamarási családi háznál, ahova máskor oly szívesen jött el a barátaival. Az istentisztelet azért is különleges, mert a Sütő András Baráti Egyesületnek köszönhetően ezen a vasárnapon megtelt a templom.
Az igehirdetés sem szokványos: Tamásné Demeter Orsolya lelkipásztor unokabátyjáról, Sütő Andrásról beszél. A tőle hallott történetet eleveníti fel. Gyerekkorában édesapja – volt barátai megőrzött leveleinek újraolvasásakor, hajdan készült fotók megtekintésekor – az emlékezés gyógyító és megtartó erejére tanította az írót, abban a házban, amely ma már neki állít emléket. Olyan környezetből indult el pályájára, amelyben az 1930-as évek elején sem volt könnyű megmaradni a szegénység, a kisebbségi lét miatt. S bár mondtak róla jót és rosszat is eleget, kétségkívül nagyjaink közé nőtte ki magát. Értéket hagyott ránk, nemcsak könyveiben, hanem ahogyan élt és szólt kisebbségi sorsunkról – hangzott el, többek között, a megemlékező istentiszteleten.
A szószék elé felhúzott vetítővásznon időutazást teszünk a közelmúltba. Vetési László lelkipásztor, szórványtanácsos évekig barangolt a Mezőségen. Sütő András szülőföldjéről mesélnek képei. Aztán a 75. születésnap derűs fotóit láthatjuk. Az írót pályatársai köszöntik a családi ház udvarán. Majd erőfeszítéseit örökítik a felvételek azért, hogy a modern technika eszközeivel a magyar nyelvet megszólaltassák az itthon maradt pusztakamarási magyarok otthonaiban. Televíziós vevőkészüléket ajándékoztak néhány magyar családnak. A templombeli előadás ráadása a jó barát Bálint Zsigmond mezőségi felvételeinek bemutatása.
Amint Sütő András papírra vetette az Anyám könnyű álmot ígér című művében, a Mezőségen megállt az idő. Erre utal Pomogáts Béla irodalomtörténésznek a naplójegyzetekről szóló írása is, amelyet Nagy Pál irodalomkritikus olvasott fel. Holt-tengeri utazás ez, ahogy írta, s sajnos azt tapasztalhatjuk, hogy jóslata egyre inkább valóra válik. A falu "negyedrésze", amelytől "élmény- világát, a küszködő nyelvet" kapta igencsak megcsappant. Több mint 10 éve nincs magyar tagozat a falu iskolájában. A gyerekek Sármásra, Válaszútra, Kolozsvárra ingáznak. A harangozó mondja, alig 80 magyar család él a faluban, nagyrészük vegyes házasságban, sokan csak hétvégén térnek haza, mert aki tehette városba vagy külföldre költözött. A román óvodába járó gyerekek identitástudattal küszködnek, azt kérdezgetik: otthon miért beszélnek másként, mint a tanintézetben? A harangok mostanában inkább a temetésre hívják össze a közösséget. Az ajándék parabolaantennán bejövő magyar adókról egyre gyakrabban másra kapcsolnak.
A Sütő András-emlékházhoz a faluban nemrég kihelyezett irányítótáblák vezetnek. A baráti egyesület kezdeményezését felkarolta Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke és Mocean Iancu Marcel Pusztakamarás polgármestere is, aki a templomban elmondta, büszke arra, hogy ápolják az író – a falu szülötte – emlékét. Kérdésével Demeter József lelkipásztor, az egyesület elnöke "sarokba szorítja": lesz-e Sütő András utca Pusztakamaráson? A községvezető megígéri: megtesz mindent annak érdekében, hogy az utcanév- változtatás ne okozzon gondot az ott lakóknak. Nincs ellenvetése, csak le kell küzdenie a bürokrácia akadályait – hallhattuk a diplomatikus választ.
Az emlékház rendbe van téve, erről Orbán Ilus gondoskodik, aki házigazdaként fogad mindenkit. A porta az öreg kúttal, a csűrrel és a fáskamrával együtt olyan, mintha csak azért lenne üres, mert a gazda kiballagott a jószágok után a közeli legelőre. A homlokzatra és a bejárat fölé helyezett feliratok sajnos már másról árulkodnak:"ebben a házban ígért könnyű álmot András fiának a jó édesanya". Hunyadi László féldomborműve a tornácra került. Mintha a hazatérő András nézne ránk, házba híva az idelátogatókat. Vasárnaptól újabb dombormű került az épület falára. Simon Attila 29 éves autodidakta szobrász ajánlotta fel a baráti társaságnak az író portréját úgy, ahogy ő képzelte el irodalmi tanulmányainak tükrében. Ez már az ifjabb nemzedék ajándéka…
Az ünnepi ebédre az iskola udvarán felállított fedett színpadon kerül sor. Néhány pohár vörös és fehér bor után népdal fakad a társaság ajkán. Sütő András volt barátai mondják:"ez így van rendjén, hiszen Andris is rázendítene, ha itt volna köztünk…"A magyar nóta hangja bejárja a környéket, végigsimítva a bokrok közt rejtőző, alig fellelhető Kemény-sírokat, a földfelszínig lerombolt kastélyt, a néhai kastélykertből konokul kitartó évszázados fákat, a romosodó téesz-épületeket, egy kicsit elidőz az emlékház portáján, aztán belecsitul a mezőségi "nagy Semmibe".
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Amire a levéltár figyelmeztet
Marosvásárhelyi beszélgetés a költő, kritikus, újságíró Dan Culcerrel
– Az utóbbi időben sokan látogatják a levéltárakat. Nem meglepetés tehát, hogy a Franciaországban élő Dan Culcer, a Vatra folyóirat egykori szerkesztője marosvásárhelyi tartózkodásának jelentős részét ugyancsak az archívumban tölti. Akik jobban ismerik, tudják, hogy a bukott diktatórikus rendszer bizonyos jelenségeit tanulmányozza. Erről a Művészeti Egyetemen előadást is tartott. Mit kutatsz elsősorban?
– Úgy kezdődött, hogy itthoni barátaimtól hallottam, bizonyos közzétett dokumentumokban, nevezetesen a Szekuritáté fehér könyvében rám vonatkozó adatok is megjelentek. Egy olyan, állítólag létező szekus megfigyelési dossziéra hivatkoztak, amely személyemet érinti. Kíváncsi voltam rá és keresni kezdtem, még mielőtt létrehozták volna a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottságot, ismertebb nevén a CNSAS-t. Akkor Romániában még nem létezett törvényes keret ilyen dokumentumok megszerzésére. A bizottság létrejötte után én is kérvényeztem a dossziém tanulmányozásának a lehetőségét. Hozzá is jutottam, kiderült, hogy nagyjából 1969-ben kezdték el az összeállítását, aztán volt egy kis kihagyás, majd 72-től, miután lapszerkesztővé váltam, újult erővel kezdték a rám vonatkozó jelentésírást.
– A dosszié lapozgatásakor értek meglepetések?
– Nem annyira a lehetséges informátorok, a rólam jelentő, besúgó kollégák, barátok, ismerősök érdekeltek, inkább az egész akkori mentalitás foglalkoztatott. A személyes érintettség másodrendű. Persze, kicsit sokkolt, hogy megfigyeltek, lehallgatták az otthoni, személyes telefonbeszélgetéseimet, és volt beépített mikrofon a szerkesztőségben is. Fontosabb, hogy ez az intézmény akaratán kívül sokat tett a kollektív emlékezetünk ébren tartása érdekében. Az akkori társadalom láthatatlan részét is felfedte. Az emberi kapcsolatok többnyire láthatóak, vannak azonban dolgok, amikről az emberek nem beszélnek. Bizonyos személyek kettős egzisztenciával, kettős gondolkodással rendelkeznek. Orwell írt ilyesmiről.
– Mostanság több könyv is napvilágot látott nálunk, amely éppen ezt a mechanizmust mutatja meg, erről a kettősségről is sok mindent elmond, bizonyos személyek látszólagos és sokáig titkolt arcát is közszemlére teszi. Hasonló kötetet készít elő Dan Culcer is?
– Igen, szeretnék egy ilyet megjelentetni. Mondom, nem csak személyes indíttatásból, hanem általánosabb megközelítésben is érdekel a jelenség. Kérvényeztem és megszereztem a CNSAS-kutatói státust, így tanulmányozhatom a szeku rendelkezésükre álló archívumát, más dossziékat is, nem csak az enyémet. Nyilván, konkrét személyes információkat nem teszek közzé, de a "romániai szocializmus építésének" különböző fázisaiból számos dossziét végigolvashattam. Olyanokét, akikről tudtuk, hogy a szeku figyelmének előterébe kerültek, és olyanokét is, akikről ez nem volt olyan köztudott, például a Romulus Gugáét, a Cornel Moraruét.
– Az, hogy francia állampolgár vagy, nem volt akadály?
– Nem, mert megőriztem román állampolgárságomat. 1987-ben törvényesen távoztam az országból. A feleségem disszidált, de én hivatalosan kértem, és családegyesítés révén sikerült elmennem. Franciaországban politikai menedékjoghoz folyamodtam, más megoldásom nem volt abban a helyzetben. 89 decemberében bekövetkeztek a diktatúrát megdöntő események, a felkelés vagy lázadás – forradalomnak nem nevezem – illetve én erre egy ritka román kifejezést használok, a "zavera" szót, ami még Tudor Vladimirescu idejéből származik, és lényege: az igazságért. Sajnos, azóta is sok igazságot süllyesztettek el a levéltárakba és az emberek némaságába. Akkor léptem kapcsolatba a párizsi konzulátussal és kértem a román útlevelet. Pár héttel Ceausescu kivégzése után már Romániában voltam, Marosvásárhelyen is természetesen. 90 februárjában jó néhány nagyon érdekes interjút készítettem. Felmérhettem, milyen volt a város akkori lelkiállapota. Úgy hogy a márciusi események túlságosan nem leptek meg, legfennebb az erőszak foka döbbentett meg, a konfliktus rég ott húzódott a felszín alatt.
– Ez egy külön érdekes beszélgetés témája lehet, ebbe most ne mélyedjünk bele. Talán lesz majd alkalmunk valamikor részletesebben kifejteni. Maradjunk az eredeti kérdéskörnél, a cenzúránál, mostanában ezt tanulmányozod. Minden vele kapcsolatos jelenségre kitérsz?
– A cenzúra általában is foglalkoztat, de néhány vetülete alaposabban. Különösen érdekel a háború utáni átmeneti periódus, 44-től 49-50-ig. Aztán az úgynevezett liberalizáció szakasza, 64-től 68-70-ig. Majd a végső időszak, a Ceausescu-rendszer bukását megelőző évek. Az első periódusba a pártkáderek formálódása is beletartozik. Jó esély, hogy itt megőrizték a Magyar Autonóm Tartomány dokumentumait. A pártiratokat és a cenzúra dokumentumait is. Kirajzolódik, hogyan épült fel az új "elit". Kiderül, ki kit és hogyan válogatott ki. Kikre alapozott a kommunista párt és a cenzúra.
– A cenzúra első szakaszát főleg a kutatásaid, a fellelt dokumentumok alapján ismerheted. A következőből valamennyit íróként, szerkesztőként közvetlenül is megtapasztalhattál.
– Az látszólag lazább időszak volt. Ezért is határoztam meg úgy, mint másodikként tanulmányozandó szakaszt ezt a 64-68 közti periódust. Esetünkben ez a Vatra alapítása előtt néhány év volt. Akkor még nem dolgoztam a sajtóban. Politikai vicceket is mondhattunk az utcasarkon a milicista közelében, és nem történt semmi. Legalábbis azt hittük mi, kívülállók. A cenzúra kordokumentumai azonban nem ezt mutatják. A cenzorok nagyon is komolyan ténykedtek, súlyos megoldandó feladatok terhelték őket. Csodálkozom is, akik a cenzúránál dolgoztak, hogy nem váltak mind idegbeteggé.
– A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen elhangzott előadásod a cenzúrát mint ideológiai jelenséget taglalta. De a cenzúra az elnyomás eszközének is tekinthető, és az is volt akkoriban, nem?
– Persze hogy az volt. A cenzúrának sokkal több rétege van, mint amennyit feltételezünk. Mindenekelőtt ott volt a napi sajtó cenzúrája. Ezek az "elvtársak" mindent kiveséztek, a nyomdában a kefelevonatokat is elolvasták, és gyakran olyasmiket is beleláttak a cikkekbe, amire a szerző talán gondolni se mert. Miközben a rovatvezetők, ilyen-olyan főnökök is minden gyanúsat kigyomláltak az írásokból. Nem beszélve az újságírók öncenzúrájáról.
– Öncenzúra valamilyen formában ma is létezik.
– Egyetértek. És ennek ma is megvan a veszélye. De a nyomára nemigen bukkanhatunk, nem tudhatjuk, hogy a cikkíró mit hallgat el és miért. A kutató csak a dokumentumokra szorítkozhat.
– Nálad mennyi időt vett igénybe, hogy teljességgel megválj az önvédelmi ösztönné vált öncenzúra átkaitól?
– Pontosan nem tudom megmondani, de idejében elkezdtem gyakorolni, hogy leszokjam róla. Voltak barátaim, akikkel megbeszéltük, hogy módszeresen foglalkoznunk kellene a cenzúra különféle területeivel. Nemcsak a politikával, hanem a szex, a halál, az öngyilkosság, a homoszexualitás kérdéseivel is. Mindenik témakörben végezzünk írásgyakorlatokat. Ha nem is remélhetjük, hogy gondolataink közölhetőek. Már az is bátorságnak számíthatott, hogy papírra vetettük azokat. Mert az az igazság, hogy a szeku a lakásokba is bement. Titkos házkutatásokat is tartott. Az én esetemben is volt ilyen, a dossziémban láttam. Volt egy naplóm, amelyet rendszeresen vezettem, de szerencsére nem találták meg. Ismerheted az Ursu-ügyet. Neki is volt naplója, néhány kollégája besúgta, ez lett a fő vád ellene. Aztán addig kínozták, amíg belehalt.
– A kutatásaid nyomán született tanulmányt könyvként is hozzáférhetővé teszed?
– Szeretném. Először is doktori disszertáció lesz belőle. Marosvásárhelyen iratkoztam be a doktorátusra. Itt találtam román-magyar dokumentációs alapanyagot. Nem a helyi román sajtó vagy a Vatra cenzurális sérelmeire alapozok. Bőséges anyagom van arról, amit a Vörös Zászlóból, az Igaz Szóból, az Új Életből kivágtak. Remélem, hogy 2012-ig sikerül befejeznem a doktori dolgozatomat. Kevés az időm, nem ülhetek hat-hét hónapot itt, vár a családom, a gyermekeim, unokáim. Évente két hónapot töltök itt, azalatt mást se csinálok, csak fotózom a dokumentumokat, majd megyek és nyugodtan nekiállok az olvasásnak.
– Az értekezésed mellett a mostani rendezvényen kétnyelvű verseskönyvedet is bemutattátok. Magyarra Cseke Gábor fordította a költeményeidet. Annak idején, amikor szabadulni akartál a cenzúrától, a versbe menekültél?
– Sajnos, nem próbáltam versbe menekülni. Ellenkezőleg, olyan verseket próbáltam írni, amelyek nem jelentettek menekvést, és lehetőséget adtak az informátorcsoport egyik tagjának, hogy ártson nekem. Ismert költőnő volt Vásárhelyen, Mara Nicoara. Mondhatom a nevét, mert a CNSAS hivatalosan közzétette, hogy a szeku informátora volt. Érdekes pályafutása volt, érdemes tanulmányozni. Sütő András köreibe is eljárt, és valószínűleg információkat szolgáltatott róluk, pedig Mara Nicoara akkoriban még nagyon fiatal volt, iskolás. A továbbiakban is gyakran informálta a szekuritátét, Bukarestben is működött. Sokszor megfordult a Mogosoaia-palotában, az írók alkotóházában, Marin Preda is a megfigyeltjei közé tartozott. Vásárhelyen 1972-ben írta a jelentéseit, és felkérték, hogy szerezze meg az otthoni verseimet, a kézirataimat. Szóval szorgalmas, a szeku számára hasznos "munkatárs" volt. Ha jól tudom, ma könyvkiadó, ezen a téren férjével együtt sikeres vállalkozó, rószaszín könyveket jelentetnek meg, fordításokat, többnyire angolból, és nagyon jól élnek. Íme, korunk egyik jellegzetes szereplője! És említhetnék ilyen példákat bőven, nevekkel is nyugodtan, hiszen láttam a dossziéjukat, amelyekből cáfolhatatlanul kiderül, hogy besúgók voltak.
– Ma is írsz verseket?
– Igen. Az említett verseskötet érdekessége nem csak az, hogy kétnyelvű, én írtam a költeményeket románul, Cseke Gábor barátom meg átültette őket magyarra, de a közepén van egy olyan vers, amit én írtam magyarul. Egy másikat Cseke Gábor románul, és egy harmadikat közösen vetettünk papírra. Ha Isten segít és az egészségünk megengedi, egy egész kötetet írunk így, közös szerzeményként, románul és magyarul.
– Érdekes, hogy mellékletünkben éppen az elmúlt hetekben jelentettünk meg egy recenziót Cseke Gábor nemrég kiadott, Jelentések magamról című nagy visszhangú kötetéről, amelyben őszintén, önmagát sem kímélve tekint vissza a jelentések, politikai üldöztetések és kompromisszumok, titkosrendőrségi kényszergetések, megfélemlítések, törvénytelenségek korszakára. Bonyolult, embertipró időszak volt az.
– Éppen ezért állítom, hogy egyikünknek sem érdeke ebben az országban, sem románoknak, sem magyaroknak, sem fiataloknak, sem idősebbeknek, hogy mindez elásva maradjon. Ellenkezőleg. Ideje, hogy ez a társadalom, amelyben élünk, végre megtisztuljon. Méregtelenítse önmagát. Legyen bátorságunk felidézni mindazt a disznóságot, amit a romániai közösség csinált. Pontosabban nem az egész közösség, a romániai kommunitás bizonyos tagjai. A dossziékat olvasva, olyanokkal is találkoztam, akik a fegyveres hatalom, a kezdődő kommunizmus notórius kollaboránsai voltak. Mindegyre felteszem magamnak a kérdést: vajon a magyarok jelentettek meg minderről valamilyen könyvet? Úgy hallom, elég keveset. Miért? Talán féltek? Ne féljetek! Jelentessetek meg minél többet, a hasznotokra lesz.
– Bizonyára. De a paradicsomba úgysem jutunk be!
– De igen. Emlékezz csak a filmre: A munkásosztály a paradicsomba megy. Mi vajon nem a munkásosztály vagyunk?!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*
1923–1944
Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat.
Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá.
Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet.
A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék.
A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít.
Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem.
A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni.
Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma.
Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói.
Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják.
Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté.
Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez.
Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba).
Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak.
Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény.
Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik.
A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik.
(A kutatás lezárult 2008 áprilisában)
*A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely)

Ülésezett a Sütő András-szoborbizottság
Sok még a bizonytalansági tényező, egy azonban biztos: a Sütő András Baráti Egyesület mindent megtesz, hogy 2011. szeptember 30-ra, az író halálának 5. évfordulójára marosvásárhelyi köztéren álljon a Kossuth- és Herder-díjas alkotó szobra.
Ebbeli szándékában a kezdeményező testület számíthat az RMDSZ és más szervezetek, közösségek valamint bizonyára számos magánszemély támogatására is. A kitűzött dátumig elég rövid az idő, annál több az ilyenkor szokásos intéznivaló. A névadója emlékét ápoló társaság bizottságot hozott létre, hogy ez intézze minél operatívabban a szoborállítás ügyeit. Az öttagú testület már többször összeült, hétfőn pedig kidolgozta a tennivalók menetrendjét.
Az egyik legvitatottabb kérdés az emlékmű helye. Köztudott, mekkora közéleti botrány, bonyodalom, felzúdulás, vita követte a marosvásárhelyi tanács tavalyi határozatát, amikor paritásos alapon párba helyezték, és így akarták kezelni a népbe lövető egykori tábornok, illetve a humanizmus, a békés együttélés eszméjét hirdető író szoborállítási folyamatát. Azóta valamelyest kellő kerékvágásba terelődtek a dolgok, létezik azonban a tanácsi határozat, amely szerint a Marasti téren lehetne Sütő András bronz szobormása. A főtértől nincs messze a tér, de eléggé félreeső hely, a marosvásárhelyieknek meg kellene barátkozniuk vele. Több érv is szólhat mellette. Nyitott, tágas a tér, megemlékezésekkor sokan gyűlhetnének ott össze. És a leglényegesebb, hogy közel van az író lakóházához. Ezenkívül elképzelhető, hogy a tér meg az utcának az a része előbb-utóbb Sütő András nevét is felvehetné. Persze ellenérvek is felmerültek a kiválasztandó köztér kapcsán, a bizottság mindezt mérlegeli, de minél hamarabb dönteni kell. Szóba került a Szentgyörgy téri park is. Ez is közel található Sütőék otthonához, és a tősgyökeres vásárhelyiek kedvelt helye. A Vár sétányra is lehetne gondolni. Az életét eleink, anyanyelvünk ügyére feltevő Kőrösi Csoma Sándor, egykori nagyenyedi diák szobra szomszédságában jó helyen lenne a hasonló szellemiségű Sütő András szobormása. A szoborbizottságot képviselő Csegzi Sándor alpolgármester és Nagy Pál, a baráti egyesület elnöke elmondta, hogy voltak javaslattevők, akik a Színház téren, esetleg a Bolyai téren látnák szívesebben az emlékművet. Kissé általánosít ez az utóbbi kifejezés, de az magyarázza használatát, hogy a megformálandó alkotás a kijelölt hely függvényében lehet mellszobor, de nagyobb, emlékműszerű kompozíció egyaránt.
A Sütő András Baráti Egyesület rövidesen meghirdeti hivatásos művészeket megszólító pályázatát, a beküldendő pályamunkákra vonatkozó pontosításokkal együtt. A szoborállítás hivatalos engedélyeztetési folyamatának következő lépései is remélhetőleg minél rövidebb időn belül napirendre kerülnek a marosvásárhelyi városi tanácsban. És minden mehet zavartalanul a maga útján. A fejleményekről a továbbiakban is tájékoztatjuk olvasóinkat.
(nk) Népújság (Marosvásárhely)

Leépítések a székelyföldi színházakban
Ha a székelyudvarhelyi önkormányzat megszavazza a tervezett leépítéseket, a Tomcsa Sándor Színház 32 alkalmazottjából 11-et kénytelen lesz elbocsátani, így azonban Nagy Pál, a teátrum igazgatója szerint hosszú távon lehetetlenné válna a munka. A Csíki Játékszín négy, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház pedig két alkalmazottól vált meg, a költségvetés 20 százalékos lefaragása pedig minden székelyföldi színházban gondot okoz, a legtöbb intézmény pályázati forrásokból pótolná a hiányt.
„Fizetésmegvonás, leépítések, a költségvetés 20 százalékos csökkentése. Amúgy is szűkös volt a keret, ezt nehezen fogjuk átvészelni” – öszszegezte a Krónikának Nagy Pál, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója. A helyi önkormányzat még nem döntött a leépítésekről, ezért fennáll a veszély, hogy zárolják a polgármesteri hivatal számláit, amelynek következtében a színház alkalmazottai is fizetés nélkül maradhatnak. Felmérve a lehetőségeket az igazgató azt is elmondta, hogy ha a leépítéseket megszavazzák a mai rendkívüli tanácsülésen, akkor hosszú távon nem tudják majd működtetni a társulatot. „Megkérdeztem a polgármestertől, hogy ha valóban leépítések lesznek, akkor legalább a jövő évtől számíthatunk-e arra, hogy visszakapjuk ezeket az állásokat, ő pozitívan viszonyult ehhez a dologhoz, de ez attól függ, hogy sikerül-e kilábalnia az országnak a válságból. Nem vagyok derűlátó” – mondta Nagy Pál. Ha végül leépítések nem is lesznek, akkor viszont zárolják az önkormányzat számláit és ez maga után vonja, hogy szeptemberben nem lesznek fizetések. Az igazgató viszont már most biztosítja a színház dolgozóit, hogy személyesen fog gondoskodni arról, hogy ebben a hónapban is mindenki megkapja havi juttatását, amit elmondása szerint nem lesz nehéz összegyűjteni, hiszen így is kevesen dolgoznak a színháznál és alacsonyak a bérek. Jelenleg 32 alkalmazottja van a színháznak, a mai döntéstől függően elképzelhető, hogy közülük 11 embernek felmondanak.
Minden nehézség ellenére, a beütemezett tervek szerint már elkezdődtek a próbák – tudtuk meg Szarvas Zsuzsanna közönségszervezőtől. Az idei évadban összesen 5 nagyszínpadi produkciót láthat a közönség, elsőként Frank Wedekind A tavasz ébredése című gyerekelőadást tűzték műsorukra Szabó K. István rendezésében. Ugyancsak a nagyszínpadon láthatják Kiss Csaba De mi lett a nővel? című darabját Tóth Árpád rendezésében, de a programban szerepel Pozsgai Zsolttól a Liselotte és a május Tapasztó Ernő rendezésében. A hagyományos szilveszteri műsort Csurulya Csongor művészeti vezető rendezi, idén Breffort és Monnott Irma, te édes! című zenés vígjátékára esett a választás. Az idei évad újdonságai között szerepel, hogy a stúdió-előadásokon kívül egyéni előadások is lesznek, és minden nehézség ellenére megpróbálják tartani tavalyi áraikat, csupán a bemutatóbérletek ára emelkedik.
Leépítések Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson
„A Csíki Játékszín 65 állásából 49 volt eddig betöltve, de így is meg kellett válnunk 4 alkalmazottól, miután a közalkalmazottak számát csökkentő kormányrendelet miatt csak 45 embert alkalmazhatunk. Emellett csökkentek a fizetések, és a produkciók költségéből is lefaragtak 20 százalékot, így számunkra most ezeknek a megszorításoknak a kezelése a tét” – mondta lapunknak Parászka Miklós, a csíkszeredai intézmény igazgatója. Hozzátette: 20 százalékos áremelésre kényszerültek, de bíznak a nézők szolidaritásában, és abban, hogy a jegyárak emelése ellenére is nőni fog a nézőszámuk az utóbbi évekhez hasonlóan. A Magyar Dráma Napján, a Színház Világnapján és a Magyar Költészet Napján egyébként alkalmi produkciókat mutat be a színház, ezekre a belépés ingyenes lesz. „Az évadban bemutatandó darabok között szatirikus alkotásokat találunk, olyanokat, amelyek napjaink problémáit is felvetik, gyakorlatilag így reagálunk a válság okozta gondokra” – mondta Parászka. Először Shakespeare Macbeth című tragédiáját mutatja be az intézmény, majd Jevgenyij Svarc A sárkány című művének Parti Nagy Lajos átírta változatát, de gyerekelőadást is láthat a közönség: Budaházi Attila Mint sót az ételben című művét vitték színre a kicsiknek. Az intézmény vezetője elmondta, fontos szempont számukra, hogy minél szélesebb réteget szólítsanak meg produkcióikkal, így a kísérleti színháztól a klasszikusokig és a populárisabb műfajokig minden megtalálható a repertoárban, így például idén operettet is színre visznek: Zerkovitz Béla és Szilágyi László Csókos asszony című művét, és Tasnádi István kortárs drámaíró Magyar zombiját is láthatja a közönség. Az igazgató elmondta: a válság ellenére is színvonalas évadra számíthatnak a csíkszeredaiak.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház szintén kénytelen volt megszüntetni három állását, ezek közül az egyik egy betöltetlen színészi állás volt, két alkalmazottat pedig elbocsátottak. Béres László, a színház igazgatója elmondta: lefaragták a költségvetésüket, ráadásul márciustól a színház megkapta a művelődési központ épületét, amelyben a társulat játszik, így a rossz állapotban lévő épület felújításáról is nekik kell gondoskodniuk. „A gondok ellenére azonban színvonalas évadot kívánunk tervezni, hiszen ez lesz a Figura 20. éve, 1990 októberétől működik hivatásos színházként. Ennek megünneplésére olyan alkotókat hívtunk meg rendezőként, akik korábban dolgoztak a Figuránál” – mondta az igazgató. Így Barabás Olga rendezi Goldoni A hazug című művét, Török Zoltán pedig a Figurának írt darabot Nagy nyavalya címmel, ezt Béres rendezi. A két nagyszínpadi előadás mellett a nézők két kísérleti előadásra és egy gyerekelőadásra is számíthatnak. „2005 óta a műsorpolitikánkat egyfajta kettősség jellemzi, hiszen számunkra hagyomány a kísérletezés, igyekszünk megújítani a színházi nyelvet, így évente két mozgás- vagy táncszínházi előadást viszünk színre, ugyanakkor a hagyományos színházat kedvelőkre is gondolunk, nekik minden évben rendezünk két előadást a nagyszínpadon. Gyermekelőadást évente rendezünk, így mi vagyunk az egyetlen erdélyi magyar résztvevői a Bukarestben évente megrendezett Nemzetközi Gyerekszínházi Fesztiválnak, ahonnan már különdíjat is hazahoztunk” – mondta az igazgató. Idén októberben egyébként a Figura harmadik alkalommal szervezi meg a dance.movement.theater elnevezésű nemzetközi táncszínházi fesztivált, amelyre romániai és magyarországi társulatok mellett török, francia és szerb előadásokat is meghívtak. A színház jubileumára való tekintettel a fesztivál három helyett négynapos lesz, esténként pedig koncertek is lesznek, olyan zenészeket hívnak meg, akik már írtak zenét figurás produkcióhoz, így például Lajkó Félixet.
Tamási-darabbal kezdenek Kézdivásárhelyen
Tamási Áron Tündöklő Jeromos című darabja lesz a Kézdivásárhelyi Városi Színház idei évadjának első bemutatója, tudtuk meg Csapó Györgytől, a társulat vezetőjétől. Csapó a Krónikának elmondta, a kézdivásárhelyi színház következő évadjának költségvetése 750 ezer lej. Ennek az összegnek egyharmadát a színházat működtető Vigadó Kulturális Alapítvány állja, az alapítványt a helyi önkormányzat hozta létre. A költségvetés kétharmadát magyarországi és uniós pályázati pénzek teszik ki, illetve a helyi üzletemberek is támogatják a színházat. Mivel a színháznak nincs állandó társulata, a leépítések sem fenyegették, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi vendégszínészeket hívnak meg egy-egy előadás erejéig. Csapó György ugyanakkor elmondta, a színházi bérletek ára nem emelkedik. Erdély legfiatalabb színháza a most kezdődő évadban összesen négy nagyszínpadi előadást, két stúdió-előadást és egy szilveszteri kabarét tűz műsorra. December harmadikán mutatják be Sütő András Advent a Hargitán című művét. December 31-én a szilveszteri kabarét mutatják be, amelyet Brassótól Gyergyóig összesen 26 településen játszanak el a továbbiakban. Az évad utolsó bemutatója egy musical lesz, de egyelőre nem lehet tudni, melyik darabot adják elő. Csapó György elmondta, ez attól függ, mennyi pénze marad tavaszra a színháznak. Ha jól jön ki a lépés, akkor az Adamis Anna és Presser Gábor örökzöldje, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról kerül műsorra, ha kevesebb pénzük marad, Horvát Péter Ciao Banbino című művét adják elő.
Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója későbbre ígért válaszokat, a színház alkalmazottai jelenleg is kényszerszabadságon vannak, a város másik színháza, az M Studio vezetője, Uray Péter pedig elmondta: az önkormányzat csak pénteken dönt arról, hogy mekkora lesz a színház költségvetése, így csak azután tudnak végleges évadtervet kidolgozni. Krónika (Kolozsvár)

A színházakban nincs alkotói válság
A színházakat súlyosan érinti a 25 százalékos bércsökkentés és a dologi költségek 20 százalékos lefaragása. Ennek ellenére a székelyföldi intézményvezetők gazdag évadot ígérnek – derül ki összeállításunkból.
„A költségevetés csökkentésével és a leépítések okozta nehézségekkel a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznak is szembe kell néznie, a gondok ellenére azonban színvonalas, különleges évadot tervezünk” – mondta el lapunknak Béres László színházigazgató. Kiemelte, hogy az idei évad a 20. jubileumi évadja a színháznak. Így ezt az évet teljes egészében ennek az évfordulónak szentelik, ennek jegyében állították össze az évadot, sőt a dance.movement.theater nemzetközi táncfesztivált is az évforduló tiszteletére szervezik.
Az ünnepi évadra való tekintettel olyan rendezőket hívtak meg, akik hangsúlyos módon járultak hozzá a színház mostani arculatának kialakulásához, így újra előadással jelentkezik Barabás Olga, Bozsik Yvette, Katona Imre és Derzsi Szilárd is. Béres László az „ősfigurás” Török Zoltán Nagynyavalya című keserű vígjátékát állítja színre, amely kimondottan a társulat számára íródott.
„A Figura Stúdió Színház legfőbb törekvése a színházi formanyelv megújítása, amelyet nem könnyű egyeztetni a város elvárásaival” – jelentette ki a társulat vezetője. Figyeltek arra, hogy a bérletrendszerbe a közönség számára vonzó címeket vagy műfajokat válogassanak be, a tartalmas szórakoztatás mellett azonban a nézők színházi nevelése is fontos a társulat számára. Ezért az intézmény két fesztivált is szervez, a Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviuma inkább a klasszikusabb formanyelvű előadások kedvelőinek, míg a dance.movement.theater fesztivál a kísérleti irányvonal szerelmeseinek szól.
A néző nem érezheti, hogy válság van a színházban
„Bármi lesz is, a nézőnek nem szabad megéreznie, hogy válság van a színházban” – erre a gondolatra alapozva építette fel idei évadát a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Így a pénzhiány ellenére igazán gazdag és színes programot állítottak össze.
„Célunk az, hogy minél több ember jöjjön színházba, így egy igazán érdekes, változatos programmal próbáljuk színházba csalogatni őket” – hangsúlyozta Nagy Pál társulatvezető. A diákokhoz, a fiatalokhoz is szeretnék elvinni a színházat, ezért idén egyéni- és felolvasó színházi előadásokkal mennek majd az iskolákba, szórakozóhelyekre.
A Tomcsa Sándor Színház évadnyitó előadására október 7-én kerül sor, már lendületesen folynak a próbák. A tavasz ébredése című nagyszínpadi előadást Szabó K. István rendezésében láthatja a nagyérdemű. A tervezett nagyszínpadi előadások közt szerepel az Irma, te édes! című zenés komédia és a Portugál, de ezen kívül terveznek stúdió- és egyéni előadásokat, valamint felolvasó esteket is.
Október közepétől pedig immár harmadik alkalommal megrendezett Kortárs Dráma találkozót szervezik. „Nyolc saját előadással készülünk idén, színes, de nehéz évad elé nézünk, főleg így, hogy jelentős emberhiánnyal is számolnunk kell” – összegzett Nagy Pál igazgató. A leépítések miatt jelenleg mindössze 21 ember dolgozik a színházban, és olyan fontos munkaerőket kell nélkülözniük, mint hangosító, ügyelő, öltöztető és más műszaki emberek.
A színház nyelvén reflektálni
A gazdasági megszorításokat és a társadalom aktuális kérdéseit egyaránt tükrözi a Csíki Játékszín most kezdődő évadának három előadása – tájékoztatott Budaházi Attila, Csíkszereda önkormányzati színházának dramaturgja. A csíkszeredai társulat az évadot William Shakespeare Macbeth című tragédiájával indítja Gavril Pinte rendezésében. Jevgenyij Svarc A sárkány című, felnőtteknek szóló meséjének Parti Nagy Lajos által készített színpadi átiratát a helyi, csíkszeredai Vargyas Márta viszi színre.
Az újév és a farsang A csókos asszony című Zerkovitz-operett jegyében telik majd, a darabot Parászka Miklós állítja színpadra. Ugyancsak Parászka Miklós rendezi Martin McDonnagh ír szerző darabját, a Vaknyugatot is.
Tasnádi István Magyar zombi című, Moliére stílusában írt, de jelenbe mutató verses szatírájának rendezője Victor Ioan Frunza.
A társulat dramaturgja kifejtette, külön produkcióval ünneplik a magyar dráma, a magyar kultúra és a költészet napját. „Ezek alkalmából Szabad belépő címmel felolvasószínházi előadásokat tartunk, melyekre ingyenjegyet igényelhetnek nézőink” – közölte.
A gazdasági megszorítások nemcsak a műsorpolitikában éreztetik hatásukat, hanem a színház életében is, bár négy munkatársától kellett megválnia az intézménynek, a művészek száma nem változott a tavalyihoz képest.
Új kezdet
A tavaly alakult Kézdivásárhelyi Városi Színház, egy év tapasztalatát felhasználva készül az új évadra – mondta Csapó György társulatvezető. Megtudtuk: ebben az évadban is szerepre szerződnek a színészek, nincs állandó társulat.
Az intézmény ugyanis projektszínház, és a helyi önkormányzat által létrehozott Vigadó Kulturális Alapítvány működteti. Költségvetésük 750 ezer lej, az összegnek egyharmadát a helyi önkormányzat állja. A büdzsé kétharmadát magyarországi és uniós pályázati pénzek teszik ki, illetve a helyi üzletemberek is támogatják a színházat – tájékoztatott Csapó, hozzátéve: mivel a színháznak nincs állandó társulata, a leépítések nem fenyegették.
Az első előadásuk Tamási Áron Tündöklő Jeromos című színműve, olvasópróbáit szeptember elsején indították; rendezője Török Viola, a bemutató október 8-án lesz. Színre viszik továbbá Sütő András Advent a Hargitán című művét, Nagy Ignác és Parti Nagy Lajos Tisztújítás című társadalmi szatíráját, és Egressy Zoltán Sóska sült krumpli című műve alapján A meccs című darabot.
Baloga-Tamás Erika, Baló Levente. Új Magyar Szó (Bukarest)

András napjától a fekete márciusig
A négy éve elhunyt Sütő Andrást két, időben egymástól távol eső András-napi emlékemmel szeretném megidézni.
A hetvenes évek elején, amikor mi, a Kincsesek felköszöntöttük Sütő Andrást, jelen volt Balogh Edgár is, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem professzora, illegális kommunista, akit az ’50-es években az általa megálmodott rendszer évekre bedutyizott. Egy adott pillanatban, mindezek ellenére, azt kezdte fejtegetni, hogy a kommunista párt sosem téved.
Hajnalban, hazafelé menet, azt kérdi édesapánk: te Előd, a magyarság vezetői ilyen hülyék, vagy ennyire be vannak rezelve? Hozzáteszem: akkor Sütő András háza előtt nem ólálkodtak a szekuritátésok.
Nem így 1989 novemberében, amikor a Kincses család szokás szerint levonult András-napot köszönteni. A szekusok kihívóan néztek ránk, hogy éreztessék: rosszul tesszük, hogy áttörjük a félelem falát. András mindezek ellenére derűsen fogadott, Éva sokkal szorongóbbnak tűnt. Arra emlékszem, hogy Tőkés László temesvári kilakoltatási peréről sokat beszéltem, András elég keveset tudott róla, de természetesen érdeklődve hallgatta előadásomat – akkor nem gondoltuk, hogy László konok ellenállása fogja elindítani a kommunista diktatúra bukását.
Ebben az időszakban a Sütő-lakást külföldről sohasem lehetett telefonon hívni, és a belső hívások sem mindig sikerültek. Édesanyám rendszeresen járt le kávézni, és ő számolt be telefonon Ági lányuknak, hogy egyelőre minden rendben, Andrást még nem vitte el a szekuritáté.
December 22-én, amikor Király Károly, a rendszer híres ellenállója szólt az ünneplő román-magyar, magyar-román tömeghez, azt kérdik tőlem a fiatalok: ugye, menjünk Sütő Andrásért? Mire én: a lehető leggyorsabban. Nagyon hamar megjelent Andris, rendkívül lelkes hangulatban, és ő lett a nap legünnepeltebb szónoka. Megfogalmazta, hogy a történelemben először teljes egyetértésben és érdekazonosságban együtt harcoltak és győztek a románok és magyarok. Már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy ezt az egységet meg kell őriznünk. Éljen a Testvériség! Éljen a szabad, demokratikus, minden állampolgárának egyenlő jogokat biztosító Románia! – kiáltotta. Kétnyelvű beszédére a sokezres tömeg egy emberként ütemesen skandálta, hogy: "Niciodata sovinism! Soha többé sovinizmust!".
Ezután alakítottuk meg az RMDSZ-t, karácsonykor, Hajdú Győző, az - (mai nevén Látó) a népharag elől gyorsan elillant, kollaboráns főszerkesztőjének az irodájába. Teljes egyetértésben választottuk meg Sütő Andrást a Maros megyei szervezet elnökének. A következő napon, december 26-án pedig, a Sütő által főszerkesztett Új Élettel egy szinten székelő Vatra irodalmi folyóirat szerkesztőségében létrehoztuk a Barátság platformját. Ebből idézek: "Rendkívül fontosnak és sürgősnek tartjuk, hogy minden egyes értelmiségi kiálljon mindenfajta soviniszta, nacionalista és idegengyűlölő megnyilvánulás ellen, annak érdekében, hogy megelőzzük az erőszak, a gyűlölködés és a teljességgel elfogadhatatlan személyes és kollektív bosszúállás kitörését, ezért erkölcsi felelősségünknek tekintjük, hogy mindenki a saját kertjéből irtsa a gyomot."
Sokan szívből-lélekből írtuk ezt alá, de olyanok is voltak, akik álnokságból. Radu Ceontea és Lazar Ladariu újságíró másnap a Papiu líceum tanári szobájában létrehozták a szélsőségesen magyarellenes Vatra Româneascat.
Magyarország akkoriban legjelentősebb emberei látogatták Andrást, kikérték véleményét. Január 2-án őnála ismerkedtem meg Antall Józseffel (aki négy hónap múlva Magyarország első, szabadon választott miniszterelnöke lett), úgyszintén Csoóri Sándorral, Széles Gáborral és másokkal.
Sütő mindenre odafigyelt. A városi vezetésbe Judea ezredesék 5 románt és 2 magyart választottak. Közös tiltakozásunk hatására megismételtettük a választást. Amikor András azt mondta Judeának, hogy az 5–2 arány a Ceausescu- féle "egészséges kompozíció" tovább éltetése, azt a választ kapta, hogy ő (mármint Sütő) szintén csausiszta volt. Erre András kerek-perec szemébe mondta, hogy más annak a helyzete, aki végig kiszolgálta a rendszert, mint Ön, és más azé, aki szembefordult a rendszerrel és ezért 10 éve kitiltották a szellemi életből. Lehet, hogy Judea ezredes mint igazi ,,cine mintye" ezért védte aztán olyan silányul Sütő Andrást azon a borzalmas március 19-én, a fekete március első napján.
Amikor Vincze János létrehozta a Független Magyar Pártot, közösen szólítottuk fel a Maros megyei magyarságot, hogy ne hagyja megbontani a magyarság egységét. Az akkori RMDSZ persze egészen más volt, mint a mai.
Az 1990 februári gyertyás-könyves tüntetésről, miután már meghirdetésre került, le akart minket beszélni Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes elnöke. Andris felhívott és azt mondta: ugye Előd, nincs jogunk megakadályozni azt, hogy a magyarság megmutassa, milyen fontosnak tartja a teljes körű anyanyelvi oktatást, fennmaradásunk egyik zálogát?
A százezres gyertyás-könyves tüntetésen Sütő András négyszer beszélt. Egyik beszéde jobb volt, mint a másik.
Amikor a Cuvântul liber című marosvásárhelyi napilap 1990. március 14-i száma lehozta az ominózus Nagy-Magyarország-térképet, vad, uszító kommentárral kiegészítve, és azt másnap, éppen március 15-én, fő műsoridőben beolvasta a román központi televízió, tudtuk, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban! Követelésemre a TV bukaresti szerkesztői beleegyeztek, hogy másnap a replika jogán közöljék cáfolatunkat. A cáfolat szövegét négyen fogalmaztuk meg: Smaranda Enache (akiről ki kell mondanom, eljött az ideje, hogy ő legyen az igazi marosvásárhelyiek, románok és magyarok, magyarok és románok polgármestere), a másik három aláíró pedig: a sajnos már szintén néhai Jakabffy Attila, Sütő András és magam voltam. Természetesen a tiltakozást Sütő András a Maros megyei RMDSZ elnökeként írta alá. Egy mondatra pontosan emlékszem, amelyet András kimondott kérésére iktattunk be: "Határozottan tiltakozunk a szerkesztők által elkövetett szellemi hamisítás ellen, és a mód ellen, ahogyan a Ceausescu-ellenes anyagot bemutatták. Ez a kijelentésünk a felhívás szövegére vonatkozik, és semmi esetre sem értendő a szöveg mellé csatolt térképre" (Megjegyzésem: az újság és a tévé Nagy-Magyarország részeként ábrázolta Erdélyt, riogatva az ettől rettegő románokat.)
Sütő sorsának alakulását biztosan befolyásolta az, hogy a pogrom forgatókönyve kigondolóit a bukaresti tévében általam felolvasott, de Sütő nevével fémjelzett tiltakozás nehéz helyzetbe hozta, mivel teljes mértékben megcáfolta az uszítók hazugságait.
Sütő András és mindazok, akik akkor a magyarság sorsát igyekeztek jobbítani, nemcsak ily módon próbálták megakadályozni az etnikai összecsapást, hiszen a forró márciusi napokban úgy döntöttünk, hogy felszólítjuk a magyarságot, ne menjen az utcára, ne csapjon össze a román tüntetőkkel, mert mindezt ellenünk és a demokratizálódás leállítására szeretnék fordítani.
Ha ennek a határozatnak a szellemében 1990. március 19- e délutánján Sütő András nem megy fel az RMDSZ-székházba, hogy hazatérésre bírja a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöki székéből való elmozdításom ellen az utcán tüntető magyarokat, már aznap megtörténik a román-magyar összecsapás. Akkor – minden valószínűség szerint – megmaradt volna fél szeme világa, amelyet ügyünk védelmében vesztett el. Ezért is érzem olyan nemtelennek az ellene intézett támadásokat. Egyik kötetének azt a címet adta, hogy Szemet szóért, én úgy fogalmaznék, hogy szemet jogainkért. De nem csak fél szeme világával fizetett ezért, hanem megrövidült életével, hiszen az elrákosodás az üres szemüregből indult. Ne feledjük, Sütő az elszenvedett borzalmak után sem szűnt meg közösségünk sorsáért aggódni, szót emelni érettünk. Jó lenne, ha hivatásos politikusaink példát vennének az 1990-es helytállásból.
Most már tudjuk, nem jártunk, nem járhattunk sikerrel, a szekuritátés túlerővel, nemtelen eszközeikkel szemben csupán a demokrácia eszközeivel élve nem győzhettünk.
Elmondhatjuk, valójában Sütő András félig vakon mégis győzött a nemtelenség és a gyűlölet fölött.
(Szerkesztett szöveg, elhangzott a Sütő András Baráti Egyesület emlékülésén)
Dr. Kincses Előd, Népújság (Marosvásárhely),

Szamizdatok új kora jön?
Beszélgetés Kuszálik Péter bibliográfussal a Tőkés Lászlóról írt könyvéről
Egy évvel a Sütő Andrásról szóló, Purgatórium című kötete után újabb munkájával ismét „meredek” témát ostromol interjúalanyunk, a csípős hangvételéről is ismert marosvásárhelyi bibliográfus és pamfletíró. A forradalom szikrája címmel sokszorosított kiadványt – amolyan szamizdatot – terjeszt baráti körben, amely Tőkés László forradalmi szerepéről és politikai tevékenységéről szól.
Újabb dokumentumkötetet írt, ezúttal Tőkés Lászlóról. Mi motiválta megírását?
Hangzatosnak, ám hamisnak tűnne, ha azt mondanám, hogy az igazság érvényesülése érdekében tettem. Az összeállítás csupán a „másik oldal” látószögéből kívánja bemutatni az utóbbi húsz év bizonyos eseményeit, azok véleményét összegezi, akik Tőkésben nem az Új Messiást látják, hanem egy botcsinálta politikust, akinek erősen vitatott az eddigi közéleti tevékenysége.
A kötet összehordását az anyag bősége motiválta, s az a kényszerű helyzet, hogy betegnyugdíjasként időmilliomos lettem. Minden találgatás elhárítása végett már most leszögezném: semmilyen érdekcsoport nem áll a hátam mögött, a kötetet nem megrendelésre írtam.
Milyen forrásokból dolgozott?
Elsősorban a sajtóból. Bibliográfusként sok újságot végiglapoztam, s rengeteg hírt, közlést mazsoláztam ki az évek folyamán. A Tőkésről 1990-ben megjelent két kötet, az Íme az ember és a Temesvár ostroma is jó forrásnak bizonyult, nemkülönben az internet. Hihetetlen mennyiségű anyag kering a világhálón, de ezek egy része minősíthetetlen hangvételű, tehát vizsgálatnak kell alávetni minden gyanús információt.
Két bukaresti szerzőnek a forradalmat elemző kötetét is feldolgoztam, egy kevés levéltári anyaghoz is hozzájutottam, de a legfontosabb forrást, a titkosszolgálati Tőkés-dossziékat nem tanulmányozhattam.
Sokszorosított, spirálozott füzetként terjeszti a közel kétszáz oldalas anyagot, a címlapon nem szerepel szerző, viszont ott áll a „szamizdat” szó. Úgy gondolja, hogy ismét a szamizdatok korát éljük?
Kezdetben úgy képzeltem, hogy egy erdélyi kiadónál jelenik meg, szabályos könyvként, de a kötet véglegesítése idején, a kézirat egyik bírálójának tanácsára a sokszorosítás mellett döntöttem. Ennek két fő oka van. Az egyik gazdasági: ha nyomdában készül, a terjedelme 450 oldal, az ára pedig közelítené az ötven lejt. Ennyi pénzt nem lehet elkérni egy ilyen könyvért.
Sokszorosított füzetként nincs befektetői kockázat és eladatlan példány, az ára pedig megfizethető. A másik ok politikai. A jobb erdélyi kiadók a magyar kormány támogatásától függenek, s ha kiadnak egy ilyen könyvet, utána lehúzhatják a redőnyt. A Tőkés-barát Fidesz-kormány embargóját senki sem szeretné kipróbálni. Ilyen alapon elmondható, hogy néhány évig, a Fidesz–KDNP-koalíció teljhatalmú kormányzása idején még visszatérhet a szamizdatok divatja.
Egy kényelmetlen szerző, aki szeretné megmenteni a kiadókat a kellemetlenségektől...
Nem tagadom, néhány embernek valóban kényelmetlen vagyok, ezt sokan a szememre is vetik, viszont a drukkereim száma jóval nagyobb. Öt-hat pamfletkötet után megszoktam azt, ami amúgy is normális jelenség: mindenki vérmérséklete és pártállása szerint viszonyul az írásaimhoz. Tavaly ősszel eléggé nagy visszhangja volt a Sütőről írt, Purgatórium című kötetnek, a marosvásárhelyi és országos magyar lapok egyaránt írtak a kötetről és a róla szóló vitaestről; a kritikák hangja pedig hű tükre volt a szerzők személyiségének.
A vita végül elcsitult, s én azzal a tanulsággal maradtam, hogy márpedig demitizálásra szükség van. Természetesen ez is csak egy vélemény, amit bármely klub, grémium, egylet leszavazhat. A legjobb úton megyünk afelé, hogy Sütőnek szobrot állítsanak Marosvásárhelyen. Nem történt semmi különös, csak nem az én véleményem győzött. Akár ötöt is állíthatnak, nem érdekel. Bronzot, rezet viszont ne kérjenek tőlem, a nagyanyám mozsarát már odaadtam egy másik szoborhoz.
A forradalom szikrája is a mítoszrombolás szándékával íródott?
Teljes mértékben. Akár szerzői programnak is lehet tekinteni, de itt véget is ér a sor, nincs több kipécézett személy, akiről könyvet írhatnék. A mai erdélyi közélet alakjai között csupán Sütő és Tőkés az, akit rajongók kába serege kísért és dédelgetett. Mivel Szent Ferenc nyomán vallom: senkit sem lehet dicsérni, míg le nem zárult az életpályája, ezért mindkettejükről összeszedtem azokat az adatokat, amelyek megpróbálják árnyaltabbá tenni a róluk festett, túl rózsaszín képet.
Mindkettejük sorsában vannak hasonló körülmények, szerencsés konstellációk, amelyeknek köszönhetően a hívek kicsiny csoportja eljuttatta őket a kritikátlan imádat csúcsaira. Az én szerepem csupán annyi, hogy ezeket a lebegő alakokat visszahozzam a földre. No de úgy látom, túl korán zártam le a kéziratot, mert íme, újabb szép akciót készít elő László atyánkfia: autonomista pártot készül alapítani. Közmondásos szerénysége viszont tiltja, hogy pártelnök legyen.
Az EMNT ügyvezető elnöke szerint „Tőkés Lászlónak a pártok fölött álló politikai személyiségnek kell maradnia a magyar és az európai politikában”. Érdekes szerep, kíváncsian várom, mi lesz belőle. A kristálygömbben viszont csak egy lufit látok, nem a magasban, hanem a járda aszfaltján, cafatokban.
Milyen hatása van vagy lehet ennek a demitizálásnak az erdélyi kisebbség szempontjából?
Itt is megoszlanak a vélemények. Amikor 1993-ban Balogh Edgárról szerzettem egy őszinte írást, többen felszisszentek. Akkor arra biztattam Edgár atya védelmezőit, írják meg, miért nem jó, amit írtam, de senki sem tette. Hát akkor tessék elviselni, hogy valakinek nemcsak véleménye, hanem tolla is van.
Vannak, akik a „zászlóvivők” fontosságát hangsúlyozzák, de az én meglátásom szerint nem egy Bábel-díjas építésvezetőre van szükségünk, hanem tízezernyi hozzáértő pallérra, akik a saját helyükön fölényes biztonsággal oldják meg a felmerülő feladatokat. Az 1990-es kivándorlási hullám viszont komoly vérveszteséget jelentett, amit azóta sem lehetett pótolni.
Itt maradtunk „a Kárpát-medencei magyarság tiszteletbeli elnökével”, mint örökös zászlóvivővel, aki mögül viszont elfogyott a sereg. Úgy vélem, a dolgok ilyen állása mellett mégiscsak jogos a demitizálás. Tévedés ne essék, én nem kívánok seregeket vezetni, csupán annyit tehetek, hogy szólok: ez és ez a személy nem alkalmas zászlóvivőnek.
Ki hát akkor az erdélyi magyarság vezéralakja, aki mögé felsorakozhatnak a választópolgárok?
Én nem alakot, csupán egy vezéreszmét neveztem meg másfél évtizede: az össznemzeti okosodást, de senki sem figyelt rám. Elhiszem, mert a tanulás kiment a divatból. Véleményem szerint az univerzális nemzetstratégia egy ötbetűs szó: tudás. Tessék a japán példát követni.
Kuszálik Péter (1949, Kolozsvár)
Mérnök, bibliográfus, szerkesztő. 1973-ban diplomázott a Kolozsvári Műegyetem gépgyártás-technológia szakán, azóta Marosvásárhelyen él. 1990-ig a Metalotehnica gépgyár mérnöke, azóta volt már szabadúszó lexikonmunkatárs, sajtóbibliográfus és alapítványi adminisztrátor, 2001-től könyvkiadói szerkesztő. 1992-től van jelen a hazai sajtóban, meghívott publicistaként rovatai voltak a Népújságban, Krónikában, 1998–2005 között a Romániai Magyar Szóban.
Leveleskönyv című regénye a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet pályázatán díjat nyert, sajtóbibliográfusi munkájáért Joseph Pulitzer Emlékdíjat kapott (2002). Könyvei közül: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989 (1996, Teleki László Intézet, Bp.); Mörfi. Följegyzések a 20. század végéről (1996, Mentor); Mörfi újabb szövegei (1998, Pro-Print); Mörfi a köbön (1999, Pro-Print); A romániai magyar sajtó 1989 után (2001, Teleki László Intézet – Erdélyi Múzeum-Egyesület); A hátsó udvarban. Széljegyzetek az erdélyi sajtó és irodalom történetéhez (2001, Pro-Print); Kós Károly emlékkönyv (Mentor, 2003).
Térjünk vissza a kötet hősére. Milyen a viszonya Tőkés Lászlóval?
Egy iskolába jártunk Kolozsvárott, ő három vagy négy évvel utánam végzett. Két bátyját ismerem közelebbről, András – Marosvásárhely egyik legjobb fizikatanára – vett rá 1979-ben arra, hogy szakórákat vállaljak a Papiu Líceumban, amikor a sokoldalúan fejlett szocialista rendszer egyik programjaként bevezették a középiskolákban is a magyar nyelvű szakmai oktatást.
Óriási haszna ennek a munkának az volt, hogy megtanultam a magyar műszaki nyelv gépgyártással foglalkozó fejezetét. Lászlóval nem volt semmilyen kapcsolatom, éveken keresztül írtam róla is a Morfondír rovatomban, róla meg a Reform Tömörülés rebellis ügyeiről, de közvetlen kapcsolatunk nem volt. Tőkés Lászlónak elismerem az érdemeit, de a politikai tevékenységét – sem úgy általában, sem részleteiben – nem tudom dicsérni, körülbelül erről szól az a szamizdat, amiről beszélünk.
Kiállna Tőkéssel egy nyilvános vitára?
Nem tartozunk ugyanabba a kategóriába. Ő kiváló prédikációkat tart és tüneményes sérelmi beadványokat fogalmaz, én csak egy sima pamfletíró vagyok. Ő lebilincselő szónok, én csak papír előtt tudom összehozni a mondanivalóm. Különben még nem volt rá példa, hogy valamely kritikusát vitára invitálta volna.
Bíróság elé viszont nem egy megtévedt bárányt idézett az eddigiekben. Az én kétszáz oldalas magánlevelem viszont nem bírósági ügy, legfennebb az újságíró-egyesület etikai bizottsága mondhat róla véleményt.
A kötetben több utalás esik a Szentírásra. Ön keresztény emberként vitatkozik Tőkéssel?
A politikai opcióm elvileg a kereszténydemokrata irányba húz, de inkább saját pártot alapítottam, a Mörfi Barátai Frakciót, de e kis tömörülés aktivitása nem éri utol az EMNT-ét. Írásomban néhai Ágoston Albert szokását követem, ő presbiterként olvasta a fejére László atyánkfiának azokat a bibliai igéket, amelyekről időközben megfeledkezett.
Hogyan látja a politika és az egyház viszonyát a 21. század eleji Erdélyben?
Évszázadokon át folyt a harc az egyház és a hatalom szétválasztására, kár lenne most ismét összemosni a kettőt. Tőkés példája igazolja a legszebben, mi lesz abból, ha a politikusok zsoltárokat idéznek a parlamentben, s a papok hirdetik az autonómiát.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

A forradalom szikrája
(részletek)
Kuszálik Péter
A romániai gengszterváltás körüli események – tova húsz év után is – újabb és újabb írásműveket inspirálnak. E korszakot négy hónapnyira becsülik (Temesvártól az 1990-es többpárti választásokig), de ebből én csupán a kezdetekre, különösképpen a forradalom szikrájára fókuszálok. Mert az roppant derék dolog, ha az ember fia hirtelen fölindulásból (vagy előre megfontolva) megtagadja, hogy kilakoltassák a temesvári lelkészlakásból, s ezzel valamely arányban hozzájáruljon a gengszterváltás nemes folyamatához, de a forrongás elmúltával dolgos esztendők következnek, melyekhez alaposság, szakmai tudás, kiegyensúlyozottság, józan értékítélet szükségeltetik.
A forradalmárok helyét átveszik a reformpolitikusok. Ez törvény. Mert az utca népe fel tudja ugyan borogatni a hatalom szekerét, de nem tud reformokat, alkotmányt szövegezni. A reformokat nem közfelkiáltással hagyatják jóvá egy népgyűlésen, ezervalahány ártatlan résztvevővel, más annak a módja. – A szerepek ki vannak osztva, s ki a szerepét nem tudja eljátszani, azt kifütyülik, leváltják, félreállítják. Nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékaim a romániai gengszterváltás igazi történetéről, így magam is csak spekulálgatok a lehetséges változatok özönében. (...)
1989/90 fordulóján történt, ami történt, a vélemények különbözősége jegyében egymásnak ellentmondó írások születtek, kérem az olvasót, hogy írásomat is csak annak tekintse. E szamizdat csupán a jéghegy csúcsa! Az anyaggyűjtés során elsősorban a sajtóközleményekre alapoztam, s hol vannak még a titkosszolgálati források... (...)
Hálátlan dolog a ’nemzet nagyjairól’, a ’zászlóvivőkről’ terhelő adatokat közzétenni, de minden nemzetben annyi önbírálatnak is kell lennie, hogy hűvös elmével fogadja egy-egy demitizáló szöveggyűjtemény megjelenését. Darázsfészek, tudom. A Purgatórium is megszülte a maga vitácskáit, ám az olvasói vélemények döntő többsége elismerte, hogy azt „a kötetet meg kellett írni”, mert „ezekről az eseményekről nem tudtunk” és „szomorú dolog, de el kell fogadni”.
Egy korai figyelmeztetés
Szilágyi Aladár – azok után, hogy elolvasta Sáfrán István könyvét – nyílt levélben tette közzé a véleményét. (Kelet-Nyugat, 1990. febr. 22.) – Amit kifogásolt: a magyarországi újságíró túlzott gyorsasággal írta meg a könyvét, emiatt sok pontatlanságot tartalmaz, ugyanakkor Sz. A. nem ért egyet a kötet által képviselt eszmeiséggel sem.
Idézem: „A Tőkés Lászlóról írottak bizonyára helytállóak, hitelességüket a tiszteletes úr tudná igazolni. Csakhogy egy ellenvélemény – lehet, hogy előítélet – mocorog bennem. Mindaz, amit és ahogyan a magyarhoni és más külországi publicisták a ’Tőkés sztori’-ból gyártanak, nagyrészt a szenzációra épül, kísértetiesen emlékeztet a sztárcsinálás gyakorlatára. Évekkel ezelőtt sokat ártott nekünk a Nálatok kialakított Sütő-kultusz [nota bene: ez a levél a véres márciusi események előtt íródott]. Úgy hiszem, Sütő Andrásnak is... Számunkra ő a primus inter pares az erdélyi írói rendben.
De alakját egyoldalúan és túlságosan felnagyították, s így árnyékát is megnövelték, mely sokáig rávetült az erdélyi magyar irodalomra, s ezáltal sok, jobb sorsra érdemes életmű maradt számotokra részleges vagy teljes homályban. Ne tegyétek ugyanezt Tőkés Lászlóval! Emberi nagyságát, bátorságát, karizmatikus egyéniségét valóban csodáljuk, de minden esztendőnek megvoltak a maga mártírjai mifelénk.” (Sz. A. több példát is ad, 1958-cal kezdődően.)
Két példát idéznék a kötet lapjairól:
„Ez a könyv a 20. század egyik legnagyobb eseményének a krónikája egy református erdélyi magyar pap szavaiból felépítve. (...) Ez az ember Krisztus édestestvére! Nagy hatalmat adott Néki az Úr! Ő küldte. Nemcsak Nekünk, hanem Közénk!” (Végh Antal fülszövege; Sáfrán: borító.)
„Tőkés László az első nem-mel, amit a temploma szószékéről kimondott, megdöntötte Nicolae Ceauşescu kommunista diktatúráját. Nem egyedül, [hanem] a hívekkel együtt, azokkal a magyarokkal és románokkal, akik mindent kockáztatva kiálltak az igazságért.” (Bertha Bulcsu előszava; Sáfrán: 7.) – Nosza! Itt van Krisztus kisöccse, akinek egyetlen szavába került megdönteni a diktátor hatalmát... Ki a Szentírást ismeri, tudja, hogy Krisztus nem diktátorok megdöntésére használta az Úrtól kapott hatalmát. Értem én, hogy egy jó reklámszöveggel a matrachulladékot is dohányként lehet eladni, de pusztán kereskedelmi megokolásból nem kellene ekkora jelzőket akasztani László barátunk nyakába. Nem szabad a Messiás-tudatot erősíteni egy mezítlábas halandóban, mert számtalan mellékhatást eredményez.
S hogy ez az idejekorán kimondott jámbor óhaj nem talált meghalló értelemre, azt n számú idézettel tudnám igazolni. Sokan még ma is istenként tekintenek a lelkészre, holott ő n+1 esetben igazolta, hogy csak egy gyarló ember, nem Messiás.
Szilágyi Aladár 1990 februárjában a személyi kultusz átkaira figyelmeztetett, de már elkésett vele. A temesvári segédlelkész már 1989 nyarától VIP-nek számított (...) s ez a VIP-árnyék – minden átkával és áldásával – azóta is rávetül az életére, karrierjére.
Őszintén kívánom: óvja meg őt a Megváltó a sztárok csúfos bukásától! Új Magyar Szó (Bukarest)

?Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége mélységes megrendüléssel búcsúzik
TARR LÁSZLÓ
színművésztől
aki nyolcvanhárom éves korában az öröklétbe távozott.
Mindannyiunk "Laci bácsija" – akit a közönség úgy zárt szívébe,– méltósággal viselt, súlyos betegség nyomán hagyta abba evilági karrierjét.
Nagyszalontán született 1927-ben. 1954-ben szerzett oklevelet a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött, ahol példaértékű, nagyszerű pályafutást élt meg. Társulatához karrierje során végig hű maradt, életre keltve a színműirodalom jelentős hőseinek sokaságát. 1955-től a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanáraként pallérozta színésznemzedékek kibontakozását.
Kollégái szerették, tisztelték, becsülték, tanítványai rajongtak érte, a közönség pedig ünnepelte színrelépéseit. Úgy élt, ahogy csak a karizmatikus emberek, azaz a nagy művészek tudnak élni, akik számára mindennél fontosabb az emberi méltóság és a művészi hit. Munkásságát a színházi szakma is értékelte: 1978-ban a brassói Kortárs Színházi Fesztiválon FÜGEDES (Sütő András: VIDÁM SIRATÓ EGY BOLYONGÓ PORSZEMÉRT) szerepével a LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS díját érdemelte ki, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület BÁNFFY MIKLÓS-díjat adományozott neki, Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján ÉLETMŰ-DÍJJAL jutalmazták pályafutását, 2009-ben ERDŐS IRMA- EMLÉKGYŰRŰT kapott.
TARR LÁSZLÓ emléke előtt kegyelettel hajt fejet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége.
Temetése ma, november 22-én 15 órakor lesz a marosvásárhelyi református temetőben. Barátai és tisztelői 12 és 14 óra között róhatják le kegyeletüket ravatalánál, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában.
"Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt."
(Arany János)
A vers, amelyik kedvence volt, s amit annyiszor idézett, igazzá vált. Szomorú szívvel, megrendülten vesszük tudomásul, hogy TARR LÁSZLÓ, a Székely Színház oszlopos tagja, kollégánk, a nagyszerű tanár, letette a lantot, nincs többé. Emberségről példát, művészetről formát sokunknak ő adott. Szerénysége, a művészetet szolgáló nemes alázata – mint a legnagyobbak jellemzője – láng gerjelminél gyúlt láng volt, amelyet követnünk illik, követnünk kell.
Tarr László hangja és dala immár:
" felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik."
(Arany János)
A Székely Színház Egyesület
Tarr László /Nagyszalonta, 1927. Népújság (Marosvásárhely)

Emlékplakett Sütő András nyaralóján
„Ezt a nyaralót Sütő András író építtette, aki nagy csodálója volt ennek a tájnak és az itt élő embereknek” – olvasható azon az emlékplaketten, amelyet András napján avattak fel Sikaszóban Sütő András emlékére az író egykori nyaralójánál. Az eseményre családtagok, barátok, közéleti személyiségek – mintegy száz vendég és meghívott – érkezett, hogy megemlékezzen a négy éve elhunyt íróra.
Az ünnepség ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét, a szertartáson Demeter József református lelkész, az író unokatestvére is megáldotta a plakettet. Az eseményt számos közéleti személyiség is megtisztelte jelenlétével, köztük Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, valamint Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki a Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író szellemiségéről beszélt.
Sütő életét, munkásságát Pálfy G. István irodalomtörténész, író ismertette, felelevenítve közös beszélgetéseiket, találkozásaikat író barátjával, akit ő maga is az írás fejedelmének tart. Sütő András Hargita alji élményeinek szikrái a Sikaszói fenyőforgácsok című kötetében, de talán az Advent a Hargitán című könyvében is felcsillannak, az említett művekből zetelaki tanulók idéztek az ünnepségen.
A nagy előd és írótárs máig ható irodalmi munkásságáról Lőrincz György székelyudvarhelyi író beszélt az egybegyűlteknek, mint Sütő hűséges olvasója, aki mindig is „csodálta szavai nagyfejedelemségéből megidézett gyönyörű metaforáit”. A 2006 szeptemberében, 80 éves korában elhunyt író emlékére szervezett ünnepség végén leleplezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész készítette emlékplakettet, ezt követően a jelenlévők elhelyezték koszorúikat, virágaikat.
Dénes Emese, Krónika (Kolozsvár),

Horváth István emlékezete
A fáradhatatlan irodalomtörténész, Nagy Pál szerkesztésében jelent meg a költő, író Horváth István életművét méltatók egy csoportjának írása, illetve Horváth István prózai, lírai műveiből válogatás.
A szerkesztő rendezni akarja közös dolgainkat, immár a szocialista realizmus árnyékából kilépve. 1909-ben született az író, költő Magyarózdon szegényparaszt családban. A cselédsors kérlelhetetlenül megkínozta a családot, akár a nemzet kétharmadát.
"...minél többet tudtam, annál inkább láttam a paraszti sors tarthatatlanságát, és kiáltó szó akartam lenni: a parasztság kiáltó szava".
Az író fölmérte a vállalkozás minden terhét, 1940-ben elindult a Magyarországhoz visszakerült erdélyi részbe, hogy tanulhasson. Első írásait Jékely Zoltán gondozta, a Pásztortűz adta le legelébb azokat. Követte az Erdélyi Helikon, a Termés, Híd, Forrás. Nem volt példátlan a sorsa, a nyomorúsága sem, hiszen napszámoskodott, szolgált, altiszt volt — kortársa a hasonló sorsú Veres Péternek, Sértő Kálmánnak, Sinka Istvánnak... A párt, mármint a kommunista, aztán annak aktivista irodalmárai, kritikusai hamar kioktatták, hogyan kell az ő módjuk szerint a parasztságot megváltani. Horváth István is beállott a sorba, ha nem is úgy, mint sokan mások. Ha vallott a műanyagrealizmus mellett, legtöbbször fenntartásokkal tette, mindig kihangsúlyozva és hittel hangsúlyozva a nép, a nyomorúság állapotát. Székely János egész tanulmányt közölt 1961-ben Horváth Istvánról — jelen van e gyűjteményben is —, és a szigorúan is óvatos szerkesztő, költő kíméletesen megmagyarázza, hol vét, hol igénytelen Horváth, hol emelkedik ihletetten költői magasságba, hol sikkad el a gondolatiság, hol kattog az üresjárat. Olyan szerzők vallatják az életművet, mint Cseke Péter, Gaál Gábor, a kérlelhetetlen kommunista főszerkesztő, aki még Arany Jánost és a Toldiját is kikezdte, aztán Szabó T. Attila, Deák Tamás, Sütő és Mózes Attila, Czine Mihály, Görömbei András, Dávid Gyula. Sosem volt közömbös Horváth iránt a kortárs irodalom, és nem csupán azért, mert a legmélyebbről tört föl, maga is jelenséggé vált. Tanulmányában Deák Tamás a tőle megszokott szigorral mutat rá: igenis gyökértelen Horváth István, hiába mutogatják egynémely kritikusok az elhagyott gyökereket. A tudós, nyelvész Szabó T. Attila elemzi értő módon Horváth István hatalmas szociográfiáját, a Magyarózdi toronyalja című monumentális művet, melyet évtizedeken át írt, gyűjtögetve a maradékot a falu süllyedő kultúrájából.
Ízeket kapunk a családi levelezésből, hátborzongást is azokkal együtt. Háborúk, aztán szocializmus. A háborút még kiheverte a maradék nép, a szocializmus szétverte a hagyományrendszert, de azt aztán módszeresen tevé.
Illesse tisztelet a szekustiszt által halálra gázolt író emlékét és hagyatékát, s nem kevésbé a kilencven felé szorgalmaskodó Nagy Pált ezért a könyvért!
Czegő Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hatékonyság kockázata
Demokrácia nélkül a Szövetség Markó által is hangoztatott ernyő jellege csak írott malaszt maradhat.
Ellenségei sem igen vonhatják kétségbe, hogy az elmúlt tizennyolc esztendőben Markó Béla rendkívülit teljesített. Nagyon nagy részben az ő taktikai érzékének, tárgyalókészségének és nem utolsó sorban intelligenciájának köszönhető, hogy a romániai magyarság a Ceauşescu-korszak személyiségromboló élményei és a 90-es évek elejének szélsőséges magyarellenessége dacára visszanyerhette önbecsülését és magabiztosságát.
Markónak köszönhető, hogy nemzeti közösségünk az érzelmi politizálás, a radikalizmusra hajló kirekesztősdi zsákutcás logikájából kitörve, képes volt az RMDSZ-t a megfontolt és racionális politizálás irányába terelni, s a kis lépések politikájával számos, a közösség jövőjét is megalapozó eredményt elérni.
A szakpolitikusok fűrészpor ízű szövegeinek háttere előtt Markó Béla világos, szép magyar mondatai is mindig üdítőleg hatottak. Markó még a politikában elkerülhetetlen semmitmondást is képes volt élvezhetővé tenni.
A hibáktól azonban maga sem menekedhetett.
A 90-es évek elején kemény és kellemetlen ellenféllel kellett megküzdenie. Tőkés László nemzetmentői karizmára alapozott hatalmi törekvései nem csak az RMDSZ egységét tették kockára, de a román–magyar viszony elmérgesedésével, a román nacionalizmus felszításának kockázatával is fenyegettek. Tőkés hívei a püspök (megszolgált) presztízsét próbálták felhasználni arra, hogy mindenkit, aki eltérő nézeteket vall, kiszorítsanak a politikából.
Ez volt az intolerancia, a nemzetárulózás időszaka, amikor egy ideig maga Markó és környezete is arra kényszerült, hogy legalább részben átvegye az ellenfelek diktálta beszédmódot. Így teremthettek lehetőséget arra, hogy az első kongresszusok résztvevői a mérsékeltebb politika irányába döntsék el a hatalmi küzdelmeket. Tőkés Lászlót (jól átgondolt politikai sakkhúzással) tiszteletbeli elnökké léptették elő, miközben fokozatosan megfosztották befolyásától. (Bár, igaz, új minőségében továbbra is folyton keresztbe tehetett a testületi döntéseknek.)
Markóék a Szatmári Kongresszus előtt szánták el magukat arra, hogy véget vetnek ennek az áldatlan helyzetnek. Kockázatos vállalkozás volt, hiszen a küldöttek többségének érzelmeit a tiszteletbeli elnök hívei továbbra is manipulálhatták. A leplezetlen román nacionalizmus magas hőfokon tartotta az indulatokat. Az akció azonban, amelyet Markó és csapata a rá jellemző alapossággal készített elő, sikerrel járt. Sikertelenség esetére – a kutya harapást a szőrével receptje szerint – Tőkés ellen még Sütő Andrást, mint alternatív tiszteletbeli elnököt is talonban tartották.
Sajnos – számos vonatkozásban – túl is lőttek a célon. Hogy a hasonló helyzetek kialakulásának elejét vegyék, a Kongresszussal olyan alapszabályzatot is elfogadtattak, amely a belső demokrácia érvényesülését drasztikusan korlátozta, igaz, a román pártokkal való hatékony kormányzati együttműködés előtt viszont megnyitotta az utat. Ám a hatékonyságért súlyos árat kellett fizetni. A platformok – és ezzel az eltérő vélemények – gyakorlatilag kiszorultak a döntéshozatalból.
Viták természetesen továbbra is voltak, de azokat sorra ugyanazon elv alapján, ugyanazok az emberek döntötték el. Márpedig tizennyolc év alatt a legracionálisabb elv is kifárad. Még akkor is, ha közben új arcok bukkanhatnak fel. Mert a szövetség vezetői időközben – önnön képükre és hasonlatosságukra – egy új politikai szakembergárdát is kineveltek.
Így aztán – Tőkés László országos politikába való visszatérési kísérleteinek sikertelensége nyomán – hiába teremtődött meg az esély a tényleges képviseleti demokráciához való sikeres visszatérésre. Markó Béla sem teljesen vétlen abban, hogy ez csak részben valósulhatott meg. Pedig tényleges demokrácia nélkül a Szövetség Markó által is hangoztatott ernyő jellege csak írott malaszt maradhat. Ehhez a Szövetséget a Tőkés-szavazók előtt is szélesre kell tárni, s az európai politizálásban talán bölcsebbé vált püspök számára is meg ellene teremteni valamiféle visszatérés lehetőségét. A feladat immár az utódokra marad.
Ez azonban Markó Béla múlhatatlan érdemeit aligha halványíthatja el.
Bíró Béla, Új Magyar Szó (Bukarest)

A színház tükröt tart
A száz éve született Tompa Miklósra emlékeztek Marosvásárhelyen
Tompa Miklósra, a színházalapítóra, rendezőre, tanárra, egykori kollégára emlékeztek születésének századik évfordulóján Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Művészeti Egyetem közös rendezvényének résztvevői. A hétvégi rendezvénysorozat délelőtt a színház előcsarnokában egy képzőművészeti kiállítás megnyitójával kezdődött. A Színházi arcképcsarnok című tárlaton a színház történelmi és mai személyiségeiről készült festményeket, rajzokat, szobrokat bemutattak be. Megnyitó beszédében Nagy Miklós Kund elmondta: „a társadalom színház nélkül olyan, mint a fürdőszoba tükör nélkül, legőszintébbek akkor vagyunk, amikor a tükör előtt állunk”. Ezután a Székely Színház előadásait archív hang- és képanyagok elevenítették fel.
Ezt követően kerekasztal-beszélgetést tartottak az ünnepelt Tompa Miklósról és munkatársairól: a Székely Színház neves színészeiről, rendezőiről. Az eszmecserét Nánay István magyarországi színházkritikus, egyetemi oktató vezette, közreműködött Gajdó Tamás, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, aki egy Kovács Györgyről szóló összeállítást is bemutatott. Tompa Miklósról egykori munkatársai közül Szabó Duci, Szentgyörgyi-díjas színművész, Elekes Emma, Debreczeni Gabi és Fodor Zeno, valamint tanítványai emlékeztek meg. Az első nap programját a közkedvelt Hasek-darab, a Svejk Spiró György-féle átiratának előadása, a Tompa Miklós Társulat és a Művészeti Egyetem közös produkciója zárta.
Szombaton a Művészeti Egyetemen színháztudományi konferenciát tartottak A színház 1989 előtt és után címmel, majd Tompa Miklós-emléktáblát avattak az egyetem emlékfalán. A kiemelkedő színházi személyiség munkásságát Gáspárik Attila rektor, Fodor Zeno teatrológus és Zalányi Gyula színművész, egyetemi tanár méltatta. Nemes Levente, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze elszavalta Tompa László Lófürösztés című versét.
A Makkai István szobrász által tervezett és Balogh József öntőmester segítségével kivitelezett plakettet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia és Oana Leahu, az egyetem dékánja leplezte le. Ugyancsak szombaton délelőtt helyezték el a kegyelet koszorúit Tompa Miklós és a 85 éve született Harag György sírján, valamint a marosvásárhelyi katolikus és református temető közös kegyhelyein, a Székely Színház „égi társulata” tagjainak emlékére. A centenáriumi program keretében került műsorra Hatházi András A világrengetők című darabjának felolvasó-színházi előadása, a Tompa Miklós Társulat művészeinek közreműködésével.
Az érdeklődők részleteket tekinthettek meg Szabó Lajos Hűség (rendező: Tompa Miklós), Barta Lajos Szerelem (rendező: Harag György) és Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért (rendező: Harag György és Hunyadi András) című darabjának egykori előadásából.
Este a Nemzeti Színház nagytermében a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov Három nővérét adta elő, Tompa Gábor rendezésében.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Lőrincz Csaba hazatérése
A Pro Minoritate Alapítvány vaskos kötettel — 760 oldal — építi a kortársi köztudatba a közülünk korán, mindössze 49 éves korában eltávozott földink, a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csaba politológus, filozófus, a Fidesz egyik meghatározó egyénisége, a státustörvény alapelveinek megfogalmazója és rendszerbe állítója életművét.
A mérték című kötet témáját szerkesztői — Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós — az ,,Egybegyűjtött írások tőle és róla" mondatba sűrítik. A könyv Lőrincz Csaba összegyűjtött írásait, tanulmányait, előadásszövegeit, cikkeit, fordításait, a vele készített interjúkat tartalmazza, valamint azokat az emlékbeszédeket, amelyek korai halála alkalmával Budapesten és sepsiszentgyörgyi temetésén hangzottak el. A bennünket, székelyföldieket, jelesen a háromszékieket közösségként és kötődései révén személyesen is érintő, csak magas mércével mérhető írások gondolatisága lenyűgöz, és szerzőjük tragikus hirtelenséggel bekövetkezett korai halála meghökkent, mert a kötet mintegy folytatásaként el tudjuk képzelni, hogy ez az így is teljes életmű milyen alkotásokkal gazdagodhatott volna, ha a Sepsiszentgyörgyről induló fiatalember, majd magyarországi letelepedése után magas diplomáciai funkciókat is betöltő férfi még évtizedek múltán is alkothatott volna. A kötetben Lőrincz Csaba írásai révén és ezek mellett a magyar közélet ismerős arcai köszönnek ránk nagy számban úgy is, mint emlékezők, barátok, munkatársak. A könyv törzsanyaga betekintést enged egy olyan férfiú alkotóműhelyébe, aki élete végéig, tőlünk fizikailag elszakadva is, mindig velünk volt, és meghatározó egyéniségévé vált a magyar kisebbségi gondolkodásnak. A magas szintű elméleti munkák, a tanulmányok mellett megtaláljuk azokat az írásokat, amelyek emberközelbe hozzák, személyes ismeretségi körbe vonzzák azt az alkotó embert, akinek élete és életműve olyan modellé, olyan mintává csiszolódott, amely arra példa, hogyan lehet, Sütő Andrással szólva, a hazai fonnivalót, székelyföldiséget, erdélyiséget a magyar nemzet egészének szintjére emelni, a politikai élet központjába állítani. A kötetből nemcsak egy életpálya körvonalai rajzolódnak ki, hanem olyan kortörténeti események is, mint a magyarhoni rendszerváltozás, a pártalapítások története. Németh Zsolt, Lőrincz Csaba barátja, munkatársa, fideszes harcostársa visszaemlékezésében olyan politikai szövetség megalkotásának folyamatát, ennek belső mozgatórugóit, elméleti megalapozását, történelmi kötődéseit és beágyazottságát tárja fel, ami nélkül az utóbbi húsz év története nem értékelhető és nem értelmezhető. Ezeket az elméleti alapozású írásokat olvasói, családi közelségbe hozzák Zelei Miklós Lőrincz Csaba édesanyjával, a sepsiszentgyörgyi Lőrincz Béláné Keresztes Máriával, Lőrincz Csaba öccsével, Lőrincz Tiborral készített interjúi és beszélgetései. A kötet révén mélyen és hitelesen belepillanthatunk azokba a folyamatokba, amelyek egy székelyföldi fiatalembert az ország elhagyására kényszerítenek. A Lőrincz Csaba és a Securitate című fejezet szerzője Borsi-Kálmán Béla, Lőrincz Csaba barátja és munkatársa. A Frank Klárával készített interjú plasztikus rajza annak, hogy ,,embermentési" céllal az átkosban miként köttettek névleges házasságok. Az anyai ágon Nagybaconból származó Lőrincz Csaba távoli rokonai között a kisbaconi Benedek családhoz kötődő szál is kibogozható. Benedek Eleket a ,,hazatérő ember" modelljeként is szokás meghatározni. Lőrincz Csaba hazatérése eme könyv révén útmutatóul is szolgál a kisebbségi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelemben. Ez a kötet több, mint tisztelgés valaki emléke előtt. Olyan tükör, amelyben magunkat, közösségünket is láthatjuk. A háromszékieknek különösen izgalmas olvasmány is. Ezzel a kötettel Lőrincz Csaba ismét hazaérkezett, velünk együtt vesz lélegzetet a Székelyföldet reprezentáló uzonkafürdői levegőből, annak a kistelepülésnek az atmoszférájából, amelyet annyira szeretett, és távollétében, vágyakozásaiban mindig jelen volt, mindig ott élt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

;;;?Nagy Pál a Magyar Kultúra Lovagja
A Falvak Kultúrájáért Alapítvány nyilvánosságra hozta azoknak a személyiségeknek a nevét, akik civil szervezetek jelölése alapján 2011-ben Magyar Kultúra Lovagja elismerésben részesülnek.
Január 22-én a Corinthia Hotel Budapest dísztermében megrendezésre kerülő XV. Magyar Kultúra Napja Gálán 7 ország 36 személyisége veszi át a kultúra lovagja címet a magyar és egyetemes kulturális örökség ápolása, közkinccsé tétele, alkotó fejlesztése, a kultúrák nemzetközi együttműködésének elősegítése, valamint a kulturális tevékenység támogatása érdekében huzamos időn át kifejtett önzetlen tevékenységéért. A kitüntetettek közül ketten erdélyiek, a marosvásárhelyi Nagy Pál és a gyergyóditrói Bardócz Ferenc. Nagy Pál kitüntetését a Székely Színház Egyesület és az EMKE Maros megyei szervezete javasolta. Az alábbiakban az ajánlók méltató szövegéből idézünk.
"Nagy Pál, nagy idők nagy krónikása, a Székely Színház szellemiségét követni, folytatni szándékozó Székely Színház Egyesület tiszteletbeli tagja szoros kapcsolatot ápol a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, annak művészeivel. Fáradhatatlan lendülettel és hittel tevékenykedik a magyarság ügyéért, a magyarságtudat erősítéséért.
Hiányt pótló könyvek szerkesztésével, írásával kisebbségi magyar létünk számtalan vetületét öleli fel, ezrekben tudatosítva, kik vagyunk, elődeink mit testáltak ránk, miket kell ápolnunk, továbbadnunk utódainknak.
Örökmozgó szellemi napszámosként könyvbemutatókat szervez, jeles magyar irodalmi és kultúrtörténeti évfordulókra hívja fel a figyelmet. Konferenciái, könyvbemutatói azt bizonyítják, hogy Nagy Pál a magyar irodalmat és kultúrát egységes egésznek látja és értelmezi, ezzel is erősítve szétszakított nemzetünkben az összetartozás érzését.
A kisebbségi létben a nemzettudat megőrzésének egyik fellegvára a színház. Mint a Sütő András Baráti Társaság elnöke konferenciákat, emlékutakat szervez Marosvásárhelyen élő színművészek közreműködésével, mintegy felmutatva a világnak, hogy a nagy színészelődök mértékadó szellemiségének vannak követői napjainkban is. Nagy Pál, mint igaz őrző a strázsán, olyan jól kipróbált, bevált és örök színházművészeti értékek mellett tanúskodik, amelyek a marosvásárhelyi hajdani Székely Színházat jellemezték, naggyá tették, és amelyek ma is mérceként állnak (vagy kellene álljanak) azok előtt, akik a színházművészettel szegődtek a nemzetszolgálat ügye mellé.
Szívesen és példaadó igényességgel, alázattal vállal közérdekű tevékenységet. Diákdolgozatokat javít és bírál, versenyeken zsűrizik, mint olyan ember, akinek fontos a közösségépítés, a nemzethez való hűség.
Helytállása példaadó!
A Székely Színház Egyesület, a Maros megyei EMKE és a magam nevében igaz meggyőződéssel ajánlom Nagy Pál irodalomtörténészt, színház- és irodalomkritikust, művelődési életünk meghatározó személyiségét a Magyar Kultúra Lovagja címre" – olvasható a Kilyén Ilka illetve dr. Ábrám Zoltán szignálta ajánlóban. Népújság (Marosvásárhely)

Sütő-szobor az évfordulóra
Szeptemberre, az író halálának ötödik évfordulójára tervezik Sütő András szobrának felállítását. Az emlékmű a jelenlegi Mărăşeşti téren fog állni, közel az író márványtáblával jelölt házához.
A Sütő András Baráti Egyesület még a múlt évben kezdeményezte a szoborállítást, amit azonnal felkarolt az RMDSZ is, kivitelezését személyesen Markó Béla és Borbély László támogatta. Nagy Pál, az egyesület elnöke lapunknak elmondta, az író halálának ötödik évfordulójára, szeptember végére szeretnék, ha elkészülne a szobor. Az ötletet a helyhatóság is támogatja, Csegzi Sándor alpolgármester, illetve a megyei tanács részéről Szalkay József önkormányzati képviselő állt a szoborállítás mellé.
A szobor helye a jelenlegi Mărăşeşti tér lesz, amelynek közelében áll Sütő András egykori lakása is. Nagy Pál az ÚMSZ-nek elmondta, az is szóba került, hogy előbb-utóbba Mărăşti utcát is elnevezik Sütő Andrásról. „Csegzi Sándor megígérte, hogy a polgármesteri hivatal fogja finanszírozni a szobor talapzatának elkészítését, illetve a park elrendezését, amely miután felújítják, és padokkal, virágokkal teszik kellemessé, egy kvázi irodalmi zarándokhely lehet, irodalmi találkozóknak is megfelelő helyszín” – mondta Nagy Pál.
A szoborra pályázatot hirdettek, de még azt megelőzően létrehoztak egy szoborállító bizottságot, amelynek elnöke Csegzi Sándor, tagjai Bocskai Vince szovátai és Kolozsi Tibor kolozsvári szobrászművész, Nagy Miklós Kund művészeti író, a Népújság főszerkesztője és Nagy Pál, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke. A pályázat meghívásos alapon működik, a pályázóknak március 15-ig kell jelentkezniük munkáikkal.
Nagy Pál egyelőre neveket nem akart elárulni, annyit mondott, hogy már visszajeleztek néhányan, nemcsak erdélyi, de magyarországi alkotók is. Azt nem szögezte le a bizottság, hogy mellszobor vagy egész alakos szobor legyen-e, mindkét változatot elfogadják a meghívott pályázóktól.
A szoborállítás anyagi hátterének megteremtésére többen tettek ígéretet, így Csegzi Sándor a város részéről, Szalkay József megyei tanácsos, és Markó Béla is megígérte, hogy a Communitas Alapítvány támogatást fog nyújtani. Az Amerikában élő magyarok körében Laurer Edit jelezte, hogy szeretne gyűjtést szervezni a szobor költségeire, tudtuk meg Nagy Páltól.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kapocs az időben
Magyar kultúra napja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
A magyar kultúra napját ünnepelte szombaton a világ magyarsága – 1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz írását. 1989 óta emléknap ez a huszonkettedike, amelynek alkalmából Marosvásárhelyen is több rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház érdekes és nívós eseménnyel várta közönségét szombat délelőtt a színház Kistermébe: a Hangemlékek, képkulisszák sorozat keretében a társulat, illetve neves elődje, a Székely Színház egykori előadásaiból hallhattak, illetve láthattak részleteket az érdeklődők, a hangfelvételek a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárából, a képek a színház archívumából származnak.
Szinte telt házas közönség gyűlt össze a sorozat második részének megtekintésére: előhangként Somody Hajnal és Kárp György színművészek olvastak fel egy rövid, az emléknap alkalmából írt köszöntőt. Mint elmondták, ezen a napon a magyar művészetet ünnepeljük, ezen művészetnek a színház is szerves része. Az időkön átívelve, az egykori és kortárs szerzők játszott művei megteremtik az időn belül a kapcsolatot. A színház a magyar kultúra napját régi és mai szerzők darabjainak műsorra tűzésével ünnepli: délelőtt a Székely Színház és a régi társulat előadásaiból tekintenek meg részleteket az érdeklődők, este Kiss Csaba A dög című lányregényét játssza a társulat. A két részből álló délelőtti rendezvény első felében először Bródy Sándor A tanítónő című drámájának 1956-os, Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos rendezte előadásából hallhattak részleteket a jelenlévők, ezt Móricz Zsigmond Úri murijának zárójelenete követte. Az 1949-es előadást Tompa Miklós és Szabó Ernő rendezte, az utóbbiban Lantos Béla, Izsó Johanna, Jenei Ottó, Szabó Ernő, Szabó Duci és Andrássi Márton szerepelt, az előbbiben Erdős Irma, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Andrássi Márton, Szabó Duci, Lohinszky Loránd, Lantos Béla, Kiss Laci, Mende Gaby és Tamás Ferenc lépett fel.
A szünetet követően a Román Televízió magyar nyelvű adásának archív felvételei közül vetítettek: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének színpadi adaptációját 1977-ben Hunyadi András rendezésében játszotta a társulat, míg az utolsóként vetített jelenet a szintén '77-es Sütő András-mű, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért részlete volt: utóbbin – akárcsak egykoron – ismét remekül szórakozott a közönség, a Harag György és Hunyadi András rendezte előadás ezúttal sem maradt hatástalan. Ahogyan a délelőtti rendezvény sem – a szünetben a közönség jó része a vetítővászon előtt tolongott: a vásznon a Székely Színház társulatának és munkaközösségének fotója volt látható, a publikum soraiban pedig spontán vetélkedő alakult ki a Ki ismer többet közülük? témakörben. Vásárhely közönsége nem feledte el régi színházát...
Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár kérdésünkre elmondta: az archív hanganyagok és vetítések sorozata a nemrég lezajlott Tompa Miklós-centenárium keretében kezdődött, azt megelőzően nagyon sokat dolgoztak az archívum anyagainak összegyűjtésén. A munka során derült ki, hogy mekkora érték birtokában vannak, nagyon sok segítséget kaptak az egykori és mostani sajtósoktól, köztük Csifó Jánostól, Jászberényi Emesétől, Borbély Melindától. A levéltári feltárás jelenleg is zajlik, elfeledettnek hitt tévéfelvételek, albumok, képek kerültek elő, így a fellelt anyagot sorozat keretében mutatják be az érdeklődőknek. E sorozat harmadik részét valószínűleg a színházi világnap keretében vetítik majd.
A szombati színházi ünneplés Kiss Csaba színjátékával zárult, azt megelőzően Bányai Kelemen Barna színművész olvasta fel a délelőtt elhangzott köszöntő rövidebb változatát.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Pál vallomásos emlékkönyve
"Valahogyan összefüggőnek, elválaszthatatlannak látom a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Erről tanúskodnak – érzésem szerint – az utóbbi években megjelent köteteim is. (...) Nemigen tudnék az irodalomról elvontan, életkörülményeinktől, örömeinktől – gondjainktól és reményeinktől, örömeinktől és bánatainktól – függetlenül beszélni. Bár az is igaz, egy idő óta – öregen és egyre fáradtabban – publicistaként már csak ritkán tudok szólni közösségi dolgainkról. Itt vannak a tehetséges fiatalok, tőlük várhatunk eligazító, felrázó szavakat..."
Jól kezdődött az esztendő Nagy Pál számára: a tavaly megjelent Betűvetés mezején című könyve után, születésnapja (1924. január 30.) alkalmából máris olvasói asztalára teheti újabb kötetét. Beszédes a címe: Vallomásos emlékek (Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2011), a korábban egyebütt már napvilágot látott szövegek voltaképpen egy dolgos irodalmár életének tükörcserepei, indulásától napjainkig. Olvashatunk benne a székely mezőségi szülőhelyről, Mezőkölpényről és környékéről – Falu a Korhány alatt, a világháborús élményekről – Hadifogságom rövid naplója, a diákévek színtereiről – Bolyaiak tere, Volt egyszer egy intézet; emlékezik az Igaz Szó folyóirat egykori, Dózsa György utcai szerkesztőségének gyakori látogatóira, kedves és kedvenc íróira – Amikor még együtt énekeltünk, Felejthetetlen találkozások Tamási Áronnal, Németh László Marosvásárhelyen, Látogatóban a költő emlékénél (Tompa Lászlóról), Tomcsa – lyukas ersernyővel, Tisztelgő főhajtással (Szabédi Lászlóról), Halhatatlan (Sütő Andrásról); beválogatott egy nyelvművelő célzatú kisesszét – "Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség" –, élménybeszámolót egy 2002-es budapesi konferenciáról – Szárszó szellemében, a sóvidéki művelődési életet méltató jegyzetet – Korondi képek; hogy a második szerkezeti egységben aztán Derűs pillanatok, villanatok cím alatt néhány kedves anakdotájával – Mi a helyzet?, Húzzuk az időt, Szemlér javít, Földesékkel utazunk, Kollokvium Jancsónál, Gellértsándorul, Szőcs Kálmán dedikál, Bözödi Bözödön, Bajor foltja – is megajándékozza olvasóit; végül hét rövid interjúval zárja könyvét, szint- úgy beszédes című valamennyi: Kifogyhatatlan a mondanivaló (kérdező: Lokodi Imre), Az út, két gyanakvó gondolat között (Bölöni Domokos), "Csak úgy tudok élni, hogyha dolgozom" (Bölöni Domokos), Nincs időm unatkozni (Szucher Ervin), Épülő szellemi szálláshely (a Sütő András Baráti Egyesület megalakulásáról, Bölöni Domokos), Határtalan hazában (Bölöni Domokos), Tollal, szóval – a szülőföld vonzásában (Zsidó Ferenc). Ez utóbbiból idézünk: "A vásárhelyi Református Kollégium diákjaként egy időben elnöke voltam a Mentovich Ferencről elnevezett önképzőkörnek. Egyetemi hallgatóként Kolozsvárt tagja voltam a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesületnek és a Móricz Kollégiumnak. Vásárhelyt kétszer is titkára voltam az Írószövetség fiókjának. A múlt század hatvanas éveinek végén ugyanitt útjára indítottuk az Aranka György irodalmi kört, s egy ideig ennek is az elnöke voltam. Ugyanekkor elindítottam, szerkesztettem a helyi napilap Figyelő című irodalmi-művészeti mellékletét. Századunk kilencvenes éveinek kezdetén megalapítottuk Marosvásárhelyt a Kollégiumi Öregdiákok Baráti Körét, s ezt vezettem – elnökként – pár esztendeig. Voltam utána az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének alelnöke is. Tagja vagyok a Romániai Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek. Mindig szívesen mentem bárhová előadásokat tartani, író-olvasó találkozókon részt venni. Szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni. Még manapság sem..."
Tizenegyedik önálló könyvéhez gratulálva jó egészséget, kiváló erőnlétet, töretlen munkakedvet kívánunk Nagy Pálnak – és várjuk újabb köteteit!
Damján B. Sándor. Népújság (Marosvásárhely)

Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

Mettől meddig is terjed a Mezőség?
Hiánypótló tanulmánykötetet ismertettek Kolozsváron: harminc néprajzi, művészet-, illetve művelődéstörténeti tanulmányban mutatják be a Mezőséget a szélesebb közönség számára is. A kötetből tizenhét híres mezőségi személyiség életét és munkásságát ismerheti meg közelebbről az olvasó.
Erdély egyik sokszínű, vitatott tájegységéről, a Mezőségről szóló tanulmánykötetet mutattak be Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén. A Mezőség. Történelem, örökség, társadalom című kötet összesen harminc néprajzi, művészet- és művelődéstörténeti tanulmányt tartalmaz. Ugyanakkor az olvasó tizenhét híres mezőségi személyiség (köztük Pápai Páriz Ferenc, Aranka György, Nyírő Gyula, Barcsay Jenő, Wass Albert, Sütő András) élettörténetével és munkásságával is megismerkedhet.
„A mezőségi tájegységről szóló kötet eklektikus, interdiszciplináris jellegű, de a legfontosabb jellemzője talán az, hogy hiánypótló” – fogalmazott Könczei Csongor néprajzkutató a kötet bemutatásakor. Szerinte a könyvnek van néhány hiányossága is, egyrészt a használt fogalmak nem ugyanazt jelentik minden tanulmányban, másrészt: még mindig nincsen egyértelműen behatárolva a Mezőség, mint tájegység.
A könyvbemutatón kialakult baráti hangulatú beszélgetésen Keszeg Vilmos, a kötet egyik szerkesztője elmondta: a tapasztalatok azt mutatják, hogy a néprajzos szakemberek számára még bőven akad feltárnivaló a Mezőségen, alapos munkát és odafigyelést érdemel ez a tájegység.
„Többszörösen is fontos könyvet tartunk most a kezünkben. Talán a kötet legfontosabb aspektusa, hogy felhívja a közvélemény figyelmét erre a térségre. Ugyanakkor régi adósságunkat róttuk le az egykor idegenbe szakadt mezőségi magyar emberek előtt” – fogalmazott Keszeg Vilmos. Mint kiderült, a Mezőségről szóló feljegyzések a tájegységet 1867-ben mint sárfészket írják le, 1911-ben viszont mint tündérkertről, paradicsomról beszélnek az odalátogatók.
Az 1970-es évektől, a táncházmozgalom elindulásával pedig a mezőségi embereket egyenesen mitikus környezetben szeretik látni a népművészet iránt fogékony utazók. A szakemberek szerint ezek az ellentétes szemléletmódok a környék korábbi földrajzi arculata megváltozásának, később pedig a társadalmi átalakulásoknak tudhatók be.
A kötet a 2006 és 2008 között ugyanebben a témában megtartott néprajzi konferenciasorozat összegyűjtött anyagát tartalmazza. A tanulmányokat korábban a Művelődés című folyóirat közölte, kötetbe gyűjtve is annak égisze alatt láttak napvilágot.
Sipos M. Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest)