Ady, a bukarestiek családias iskolája
198 éves a fővárosi magyar tannyelvű oktatás
Volt már 9-es számú Elméleti Líceum, 5-ös számú Matematika-Fizika Líceum, a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb korszakában pedig – amikor vegyes, román–magyar évfolyamok létrehozására kényszerítették –, a 33-as számú Ipari Líceum nevet is viselte Bukarest egyetlen magyar nyelvű oktatási intézménye. Az Ady Endre Elméleti Líceum folyosóin ma több száz magyar diák zsivaja hallatszik.
A fő céljaként az identitásmegőrző kultúratámogatást meghatározó iskolában mindig arra törekedtek, hogy Bukarest valamennyi magyar gyermeke számára biztosítani tudják az anyanyelvi óvodai és iskolai oktatáshoz való hozzáférést. Ezért aztán az intézmény befogadóképességét is növelni kellett, 2007-ben kormánypénzből elkezdődött az iskola bentlakásának építése, de pénzhiány miatt még a belső szerkezet befejezése előtt leálltak a munkálatok. „Volt egy időszak amikor gyimesi csángó diákjaink is voltak. A vidéki gyerekekre gondolva fogtunk bővítési munkába, hogy közel tudjuk őket tartani, amíg megszokják a bukaresti életet. Ha a líceum után egyetemre mentek volna, továbbra is szállást biztosítottunk volna nekik” – tájékoztat Bejan Ibolya, az iskola igazgatónője (képünkön). A projektre még a sportpályát is rááldozták. „Ez a bentlakás a legnagyobb álmunk, hisz így tudnánk növelni a gyermekek számát. Mint minden szórvány magyar oktatási intézménynek, nekünk is szükségünk lenne erre” – teszi hozzá. Az 1992-től önálló vált tanintézet épületét amúgy folyamatosan tatarozzák: 2003-ra a teljes épületet megerősítették, földrengésbiztossá tették. Saját forrásból biztosították a földgáz bekötését az óvodai konyhába, kicserélték a nyílászárókat. A feltámadás, az újjászületés évei voltak ezek, hiszen korábban nem bántak túl kegyesen az iskolával.
Nehéz múlt, biztató jövő
Sötét korszak volt az 1985-1990-es időszak, nem is szeretnek róla beszélni. Azért fel-fel idézik, ahogyan röviddel a rendszerváltás után az 1815-ben felekezeti iskolaként indult tanintézet tanárainak és diákjainak a református Calvineum templom épületébe kellett menekülniük a román iskolatársaik agresszív lázadása elől. „Az osztályaink akkor is alacsony gyermeklétszámmal működtek, és ezt Ceauşescu nem nézte jó szemmel. Ezért sok olyan diákot utaltak hozzánk, akik a jobb román líceumokba nem jutottak be. A cél nyilván az etnikai összekeverés volt, de emellett az elméleti líceumból szaklíceumot csináltak. Az 1989-es események után azt hittük, hogy jobbra fordulnak a dolgok, ’90-ben végül, amikor a magyar tanulók ismét visszanyerték az anyanyelvű oktatáshoz való természetes jogukat, azt gondoltuk, megbeszéljük a román tantestülettel, költözzenek át egy másik iskolába. Egy akkori államtitkárral ki is egyeztünk abban, hogy várunk 1992-ig, míg az utolsó évfolyam is befejezi a 12. osztályt. Ez a terv azonban meghiúsult, mert idő előtt kiszivárgott, a románok pedig úgy döntöttek, tudtunkra adják, hogy innen nem mennek el, mert ez az ő iskolájuk. Valaki felbujtotta az itt maradt diákokat, mert egyik reggel szó szerint elfoglalták az iskolát, bezárkóztak az épületbe, minket pedig kőzáporral fogadtak. Betörték az ablakokat, csak úgy repkedtek a fejünk felett az üvegszilánkok. A falakra mindenféle üzeneteket irkáltak, hogy menjünk oda, ahonnan származunk, üvöltözve fenyegettek. Egész éjjel attól rettegtünk, hogy felrobbantják az iskolát” – eleveníti fel Bejan Ibolya. Az ellenpropaganda hátterében Corneliu Vadim Tudor állt, a Nagy-Románia Párt elnöke. „Volt neki akkoriban egy sikeres lapja, abban is megjelentünk valami olyan címmel, hogy nem engedjük tanulni a román diákokat. Ez ellen nem sokat tudtunk tenni, és mivel féltettük a diákjainkat, a fő célunk az volt, hogy biztonságba helyezzük őket” – magyarázza az igazgatónő. A líceum tantestülete ekkor döntött úgy, hogy a református templomba, a Calvineumba költözteti a diákokat, míg minisztériumi szinten rendezik a dolgokat. Körülbelül két hétig voltak kénytelenek ottmaradni, a gyerekeket szinte teljesen elzárták a külvilágtól, hogy ne essen bántódásuk: iskolába jövet és hazafelé is felnőttek kísérték őket. „Néhány hét elteltével már a visszaköltözésen és egy új iskolanév választáson gondolkoztunk: először Sükei Károly bukaresti születésű költő-újságíró után akartuk az iskolát elnevezni, de arra gondoltunk, őt kevesen ismerik, főleg Bukarestben. Petőfin is gondolkoztunk, de mivel már volt egy Petőfi-ház Bukarestben, nem akartuk, hogy az emberek keverjék az intézményeket. Végül Adyra esett a választás az Octavian Gogával való barátságára, valamint a liberális nemzetiségi szemléletére való tekintettel. Ebben az időszakban Balogh Péter szobrászművész egy Ady-mellszobrot adományozott a Calvineumnak és egy másolatot az iskolának is” – idézi fel Bejan Ibolya. Az igazgatónő akkoriban került az iskolához fiatal tanárként, s bár nem nagyon vett részt az akkori adminisztratív döntésekben, az események mély nyomokat hagytak benne.
Már nem a fennmaradás a tét
A kedélyek 1992 nyara környékén kezdtek végül lecsendesedni, a bukaresti iskolában azóta kizárólag magyarul folyik az oktatás óvodától a tizenkettedik osztályig. A három csoportos napközi jelenleg 60 gyereket fogad reggeltől délutánig, míg az osztálytermek padjait 128 diák koptatja. Évente 15 körüli az első osztályba beiratottak száma, az óvoda pedig mintegy hatvan gyerekkel indul évente. Utóbbi egyébként igen népszerű Bukarest-szerte, többek közt jó konyhájának köszönhetően. „Sajnos csökken a bukaresti magyarság száma, és ezzel nyilván a gyermeklétszám is. Nagy a fluktuáció is: az üzletemberek és politikusok jönnek-mennek, beadják gyermekeiket tanulni, majd néhány év múlva továbbviszik őket. Próbáljuk évente felmérni a templomokban, hogy hány gyerekre számíthatunk, szórólapokat osztogatunk, mindenféle népszerűsítő rendezvényt, ünnepséget szervezünk, hogy valamennyi magyar gyermekes családhoz eljusson az iskola híre. Sok volt diákunk hozza hozzánk a gyerekét. Jól ismerjük a bukaresti magyarokat, a gyerekekkel közvetlenül bánunk, ami nagyon családiassá teszi a hangulatot. És hát ilyen kevés gyerekkel ez könnyebb is. Már nem a fennmaradás a tét, hanem a minél színvonalasabb, emberibb oktatás biztosítása. És az, hogy legyen ránk kereslet ” – összegez az igazgatónő.
Bukaresti iskolatörténet
Az 1815-ben felekezeti iskolaként alapított tanintézet kezdetben Sükei Imre református lelkipásztor otthonában működött. Az 1875-ben felépült egyemeletes iskola már szolgálati lakással is rendelkezett. 1904-ben a Sfinţii Voievozi utcában leányiskola, 1906-ban a Sfântul Ştefan utcában fiúiskola nyitotta meg kapuit a magyar tanulóifjúság előtt. Az 1910–11-es tanévben a római katolikus iskola tanulóinak száma elérte az 1141-et, a református iskolát pedig 468 diák látogatta. Az iskolák napközis rendszerben működtek, jól felszerelt szertárakkal, műhelyekkel és könyvtárakkal rendelkeztek. Bukarest több kerületében bérelt épületekben óvodai csoportok és elemi iskolai osztályok is működtek. Az első világháború után hanyatlásnak indult a bukaresti magyar oktatás. Bár az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyenlő jogokat ígér valamennyi román állampolgár számára, a valóság mást mutatott: az iskolát seqestrum (zárlat) alá vetik. Az 1940-es bécsi döntést követően a bukaresti magyar lakosság, így a tanuló ifjúság száma is jelentősen csökkent, az iskola pedig újra szélsőséges elemek céltáblájává vált. ’44-ben három bombatalálat romba döntötte a Sfinţii Voievozi-i iskolaépület kétharmad részét: pillanatok alatt semmisült meg a modern tanfelszerelés, a bútorzat, a fizika- és biológia-szertár, az asztalosműhely. Takács Pál igazgató, aki az óvóhelyen vészelte át a bombázást, emberfeletti erőfeszítéseket tett a magyar nyelvű oktatás újrakezdése érdekében, és az 1945–46-os tanévben az iskola Egységes Magyar Gimnázium néven már működött. A felekezeti- és magániskolák 1948-as államosítása Bukarestben 89 tanintézetet érintett, köztük a legrégibb, az 1730-ban alapított zsidó gimnáziumot és a református magyar iskolát is. Az addigi gimnázium 1949-ben líceumi rangra emelkedett, majd 1958-ban tanügy-minisztériumi határozat alapján az iskola elfoglalta mai épületét.
Fleischer Hilda
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Magyar Bukarest (6.) (Hencz Hilda )
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)