Autonómia: tabu, amiről beszélni kell
Ágas-bogas, sok részletében tisztázásra szoruló kérdéskör az autonómiáé – elsősorban ez derült ki a szombati, sepsiszentgyörgyi autonómia-kerekasztalon. Az is világossá vált, hogy az egyik legnagyobb kihívás a félelem leküzdése.
A többsíkú társadalmi párbeszéd és egyben a reális tájékoztatás szükségessége, egymás elképzeléseinek, terveinek megértése, az autonómia kérdésének a tabu-létből való kiemelése és részleteinek pontos tisztázása. Ezen fő kérdések körül forgott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása címmel, szombaton, Sepsiszentgyörgyön lezajlott szakmai konferencia záró momentumát jelentő kerekasztal-beszélgetés. A Bakk Miklós politológus moderálta esemény alkalmából Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere (RMDSZ), Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Marius Obreja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) háromszéki szenátora, valamint Mădălin Guruianu, szintén liberális párti városi képviselő-testületi tag ültek egy asztalhoz.
Legyőzni a félelmet
A beszélgetés, a harmadik részt jelentő hozzászólásokat leszámítva, a moderátori kérdésekre adott válaszokban testesült meg. A sokrétű válaszok központi, egységesen azonosítható eleme ugyanakkor azt volt, hogy az autonómia továbbra is az úgymond szürke zónában, a tabuk között foglal helyet. A román nemzetiségű meghívottak szerint ez elsősorban annak tudható be, hogy eddig az egész kérdéskör elsősorban kampánycélokra lett felhasználva, minden politikai alakulat által. A beszélgetés résztvevői abban ugyan egyetértettek, hogy ezt elsősorban párbeszéddel, a számtalan tisztázatlan részlet, félelem, előítélet feloldásával lehet rendezni, de maga a kommunikáció helyzete terén már eltérőek voltak a meglátások. Míg a PNL képviselői úgy vélték, létezik párbeszéd – még akkor is, ha ezt sokszor nem a megfelelő személyek folytatják –, a magyar meghívottak szerint a partnerek terén ütköznek akadályokba, illetve a kommunikáció kiterjesztése is elengedhetetlen.
Antal Árpád négy szintet azonosított, köztük a Bukaresttel történőt, de a magyar-magyar dialóguson belül is újabb kettőt. Ugyanő elismételte már korábban is hangoztatott álláspontját, mely szerint az eljövendő időszak legfontosabb kihívása a partnerek keresése. Abban mindenki egyetértett, hogy apróbb előrelépések ugyan történtek – ahogy Izsák Balázs fogalmazott, tíz évvel ezelőtt beszélni sem lehetett nyugodtan az önrendelkezésről –, viszont a félreértelmezések, előítéletek, történelmi sebek okozta félelmek továbbra is komoly akadályt jelentenek. Ennek feloldása pedig csak egy, a legmagasabb szintekre, így a román parlamentig is felérő ésszerű, őszinte vita megnyitásával, lefolytatásával lehetséges. Ennek során tisztázhatókká válnának olyan kérdések is, mint a majdani autonóm területen kisebbségbe kerülő románság jogai, a kulturális önrendelkezés kérdésköre, és érthetővé válna mindenki számára, hogy nem a román nemzetállam vagy Románia egységessége elleni kezdeményezésről van szó, hanem egy, az európai gyakorlatba tökéletesen beillő berendezkedési formáról.
Az érvütköztetések mellett abban minden résztvevő egyetértett, hogy a kommunikáció elindult, azaz a konferencia elérte célját.
Eltorzulhat a román-magyar viszony?
Nem hiányoztak ugyanakkor a sötétebb, a további elutasítás, illetve a bukaresti politikumot továbbra is jellemző kettős beszéd esetén az autonómia-mozgalom radikalizálódását előrevetítő jóslatok sem, noha ebben a résztvevők nem értettek egyet, olyannyira, hogy a román meghívottak tulajdonképpen kikerülték a választ. Toró T. Tibor kimondottan esélytelennek ítélte meg egy ilyen forgatókönyv megvalósulását, szerinte egy nagyon is moderált hozzáállásról, a demokrácia szabályain belül zajló harcról lehet beszélni.
A vitázók ugyanakkor abban kétségtelenül megegyeztek, hogy csakis garanciák felállításával lehetséges az előrelépés ezen a téren, és egy egészséges párbeszéd kialakításához elengedhetetlen, hogy a románság részéről is azok folytassák ezt, akik nem a huszonhárom éve ismert nemzetállami retorikának a letéteményesei. A garanciák terén felmerült – Guruianu felvetésére –, hogy magyar oldalon kikre hárul a bizalom-híd felépítése, ugyanis Székelyföldön eddig is magyarok vezettek. A válaszok egyértelműek voltak: ezeket a garanciákat elsősorban törvények adhatják meg. A hídépítés, bizalmi tőke kialakítása kapcsán román részről elhangzott egy igen lényeges észrevétel: meg kellene fontolni, hogy az erőből történő kezdeményezések – így a helyi referendum kiírása a fejlesztési régiók átszervezése kapcsán –, vagy a párbeszéd elindítása vezet-e célra végül. A felvetésre Antal Árpádtól érkezett a válasz, az érintettség okán, aki a két kérdéskör elválasztását javasolta, mivel a fejlesztési régiók problémája ebben az esetben nem „mosható” össze az önrendelkezésről szólóval.
A kerekasztalt záró közönségbeli hozzászólások között több olyan is fellelhető volt, amely a kérdéskör tisztázását szorgalmazta. Kiemelésre érdemes a kolozsvári Mircea Surdu hozzászólása, aki a történelmi alapú regionalizálás kérdését hozta be a vitába, illetve a vegyes házasságban élők helyzetét taglalta. Surdu egyébként egy kétnyelvű felirattal ellátott kulcstartót adott át a vita résztvevőinek a frissen alakuló, általa képviselt Erdélyi Mozgalom nevében, melynek pontosan a történelmi alapon történő régiókra osztás, egyfajta federalizációs megoldás az elképzelése.
Nagy D. István
Székelyhon.ro