Megélni a nacionalizmusból
Magyarország és Románia problémái
Ovidiu Nahoi, Adevărul
Semmi kétség, mindkét ország számára rossz hír, hogy Bukarest és Budapest között hirtelen megromlott a viszony annak tulajdoníthatóan, hogy a magyar fél megkísérelte eltemetni a Székelyföld szívében Nyirő József hamvait.
Manapság nekünk, románoknak és magyaroknak több fontos közös ügyünk van annál, semhogy megengedhetnénk magunknak a múlt kísérteteinek életre keltését. Példának okáért, miközben javában zajlottak az összecsapások az újratemetés kapcsán, a két ország a barikádnak egyazon oldalára állt, éppen a román fővárosban, hogy határozott jelzést küldjön Brüsszelnek az Európai Unió többéves költségvetése kapcsán. Az unió nagy befizetőinek szándéka, hogy lefelé húzzák a bizottság mezőgazdasági és kohéziós javaslatait, nekünk ugyanolyan rosszul jön, mint a magyaroknak. De mindenek fölött egyformán érdekeltek vagyunk az euró és az európai projekt fennmaradásában. Lehet, hogy a magyar túlfűtöttek és a román álmodozók másként gondolják, holmi 19. századi nemzeti projektek szellemében, de az európai építmény összeomlása nekünk és szomszédainknak is a poklot jelentené. Márpedig a populizmus és a túlfűtött nacionalizmus a legnagyobb veszély manapság, amely az európai kohézióra leselkedik.
Ilyen körülmények között pedig tényleg nem akadt volna jobb dolguk a magyar hazaiaknak Nyirő József újratemetésénél, miközben tudták, hogy az zavarja nemcsak a román barátaikat, hanem a holokauszt túlélőit is? Természetesen az is igaz, hogy a kilencvenes évek elején a bukaresti kormányzatok igencsak jól megéltek a nacionalizmusból – a veterán Ion Iliescu sokat mesélhetne a fiatalabb Victor Pontának azokból az időkből, amikor saját szavai szerint „szövetkezett az ördöggel”, azaz Vadim Tudorral és Gheorghe Funarral. Azonban ez elégséges ok lenne újramelegíteni az „erdélyi csorbát”?
A baj az, hogy Orbán Viktor határozott és állandó támogatásra számíthatott Bukarestből - egészen pontosan Traian Băsescu és a PDL részéről. A párt képviselői foggal-körömmel védték az Európai Parlamentben a budapesti kormány kilengéseit. A PDL reformista (mások szerint konzervatív) szárnya pedig valósággal csodálja Orbánt az új alkotmányért, az igazságszolgáltatás alárendeléséért és a sajtószabadságot korlátozó médiatörvényért. Egy magyar miniszterelnök, aki rájött, hogy a populizmus és a nacionalizmus biztosítja számára otthon a népszerűséget, és egy román elnök, aktív politikai játékos, aki érdekelt abban, hogy radikális magyar politikai szervezetek támogatásával sakkban tartsa az RMDSZ-t, létrehoztak egy pragmatikus partnerséget, amely most felfedi valódi, európaiatlan természetét. Amennyire jól megértették egymást, annyira nem született a partnerségükből egyetlen fontos – regionális vagy európai – kezdeményezés, amire népeink büszkék lehetnének. A két népnek csak a keserűség jutott.
(Fordította: Sz. L.)
Új Horthy-kultusz Magyarországon
Keno Verseck, Der Spiegel
A magyarországi szélsőjobboldal egyre magabiztosabb: ceremóniákkal, szobrokkal és emléktáblákkal ünnepli az antiszemita kormányzó Horthy Miklóst és a náci korszak egyik íróját. Az új kultusz mögött ott áll Orbán Viktor kormányfő több párttársa is.
Az év elejétől hatályos alkotmány „Magyarország mindenekfelett” stílusban idézi fel rég letűnt idők szellemét: az ezeréves magyar államot, amit István király Szent Koronája testesít meg, a „darabokra szakított nemzet” szellemi és lelki egységét, az egyedülálló magyar nyelv, a magyarság és a nemzeti kultúra védelme iránti kötelességet. Nem egyéb ez, mint a becikkelyezése a két világháború közti időszak szellemének, arra a mintára, ahogyan Horthy Miklós kormányzó létrehozta autoritárius, ultrakonzervatív, nacionalista és revizionista rezsimjét. Ez a szellem éled újjá Orbán Viktor konzervatív kormányfő Magyarországában. Május közepén a délnyugat-magyarországi Kerekiben szobrot állítottak Horthynak – ami újdonság a posztkommunista Magyarországon. Elvégre Horthy Miklós hírhedt antiszemita volt, az első világháború utáni „fehérterror” vezetője, 1944-ben pedig az állam fejeként részben ő volt a felelős négyszázezer zsidó deportálásáért Auschwitzba. Pár nappal a Horthy-szobor felavatása után Bölcskei Gusztáv református püspök Horthy-emléktáblát leplezett le a kelet-magyarországi Debrecen evangélikus kollégiumában. A Budapesttől délnyugatra fekvő Gyömrőn park viseli újabban a kormányzó nevét. Újabb és újabb Horthy-szobrok várnak felállításra, még Budapesten is – abban a városban, amelyet Horthy annak idején utálkozva „judeobolsevista fertőként” emlegetett: októberben lepleznek le a Budai Várban egy életnagyságnál is nagyobb lovas szobrot. Ezért beszél Czene Gábor máris „lopakodó Horthy-kultuszról”. (...)
És nem az egykori régens az egyetlen, akit újabban tisztelet illet az orbáni Magyarországon. A magyar parlament újratemetteti erdélyi szülőföldjén Nyirő Józsefet, az egykor háborús bűnösként körözött, 1953-ban Spanyolországban meghalt nemzetiszocialista írót – nem hivatalos állami szertartással. Nyirő kiemelkedő kultúrideológus volt a Horthy-rezsim, majd a nemzetiszocialista Nyilaskeresztes Párt rémuralma idején, 1944 októbere és 1945 márciusa között, amikor magyar zsidók tízezreit küldték halálmenetre vagy mészárolták le. Erdélyi képviselőként Nyirő is a nyilas parlamentben szolgált, ahonnan 1945 márciusában először Németországba, majd 1950-ben a francói Spanyolországba menekült.
Nyirő újratemetését eredetileg pünkösdvasárnapra tervezték, ám a román kormány betiltotta a ceremóniát. Így Székelyudvarhelyen csupán egy ökumenikus istentiszteleten emlékeztek az íróra. Jelen volt – a szélsőjobboldali Jobbik vezetősége mellett – Magyarország kulturális államtitkára, Szőcs Géza, és vele nem kisebb személyiség, mint maga Kövér László parlamenti elnök, aki formálisan a második számú közméltóság. Kövér úgy viselkedett, mintha az első világháború után Romániához szakadt Erdély ismét Magyarország része lenne. „Civilizálatlannak”, „paranoidnak”, „hisztérikusnak” és „barbárnak” nevezte a román kormányt, amiért megtiltotta a temetést, és bejelentette, hogy így vagy úgy, Nyirőt mindenképpen újratemetik, mégpedig a kijelölt helyen. Kövér következtetése: „Győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek.”
Pár nappal az ünnepség után Szőcs Géza művelődési államtitkár az index.hu hírportálnak elárulta, hogy becsempészték Romániába az urnát a nyilas író hamvaival. Szükség volt „konspirációra”, mivel az urna szállítása „nem volt éppen egyszerű”. Ő maga nem vett részt a csempészakcióban, és nem ismeri az urna pontos helyét sem. De Nyirő temetésére hamarosan sor kerül. A megemlékezésen Szőcs egy nagy utazótáskával mutatkozott, amelyet – miközben a Nyirő emlékét méltató beszédét elmondta – az író portréja alatt helyezett el. Hogy benne volt-e a nyilas író urnája, azt Szőcs „sem megerősíteni, sem tagadni” nem volt hajlandó.
Az új Horthy-kultusz és Nyirő újratemetése része a népi-nacionalista reneszánsznak Magyarországon, miközben évek óta egyre sikeresebb a szélsőjobb, amelyet most Orbán Viktor kormányfő és az ő jobboldali nemzeti-konzervatív pártja, a Fidesz is buzgón támogat. Egyes megfigyelők szabályszerűen rémisztőnek tartják a fejleményeket: „Miért áll a nyilaskeresztesek pártjára a Fidesz, egyáltalán hogy juthattunk ide?”, teszi fel a kérdést Somogyi Zoltán politológus. „Kövérnek és Szőcsnek azonnal le kell mondania, máskülönben az országon rajta marad, hogy a kormánya nácikat támogat.” (...)
A hasonló követelések azonban leperegnek a kormánypártról. A Fidesz egyes vezető politikusai és tisztségviselői talán kellemetlennek érzik a nemzeti-nacionalista kurzust, de ha vannak is kritikus hangok, kívülről a nyomukat sem látni. Orbán pártjában a lojalitás mindenekfölött áll. Ezért van az, hogy a kormányzati tisztviselőkkel készített interjúk rendszerint valóságos remekművei a relativizálásnak. Példa erre Prőhle Gergely, a magyar külügyminisztérium európai ügyekkel megbízott helyettes államtitkára. Ő „megérti”, hogy az Orbán-kormány „egyes politikusainak” retorikája „egyes nyugati fülekben kissé pre-modernnek cseng”, azonban Magyarország mégiscsak egy másik ország volna, és más nyelven is beszél. Prőhle úgyszintén visszautasítja a „polgári-konzervatív kormányzat összemosását” a szélsőjobbal és annak ideológiájával: „Ez a baloldaliak taktikája, amit a világtörténelemből jól ismerünk.”
Az említett baloldaliak egyike Dániel Péter budapesti ügyvéd, a parlamenten kívüli ellenzék képviselője, aki 2008-ban az egyik kezdeményezője volt a szélsőjobboldali, félkatonai Magyar Gárda betiltásának. Azzal vádolja az Orbán-kormányt, hogy – akárcsak Horthy – a revizionista politika megszállottja, és bátorít egyfajta „utalásokra épülő szalon-antiszemitizmust”, amely folyamatosan a „zsidókat és a judeobolsevistákat” teszi felelőssé Magyarország problémáiért. (...)
Nemrégiben a kormány elfogadta az új Nemzeti Alaptantervet (NAT). Mások mellett kötelező olvasmányként előírják a nyilaskeresztes Nyirő József műveit, akárcsak a kortárs és írótárs Wass Albertéit. Utóbbi 1998-ban az Egyesült Államokban halt meg, miután Romániában háborús bűnösként távollétében halálra ítélték. Amikor a tanárszövetségek tiltakoztak a szélsőjobboldali és fasiszta íróknak az alaptantervbe történő felvétele ellen, Hoffman Rózsa oktatási államtitkár röviden azt válaszolta: olyan szerzőkről van szó, akiknek nagy hatásuk volt a maguk korában. „Most az őket megillető helyre kerülnek a tantervben.”
(Fordította: Sz. L.)
Betiltandó-e a gyűlöletbeszéd?
John Paul Stevens, New York Review of Books
A gyűlöletbeszéd a címzettek méltóságába gázol, ezen kívül rombolja a normális együttműködéshez és a termékeny vitához nélkülözhetetlen társadalmi légkört. Kérdés azonban, mit segít, ha betiltják.
„Waldron jól érvel a gyűlöletbeszéd betiltása mellett, de maga sem hiszi, hogy érveinek hatására megmozdulna az amerikai jogalkotás” ? írja John Paul Stevens, az amerikai legfelsőbb bíróság nyugalmazott bírája a New York Review of Booksban, Jeremy Waldron, a neves jogfilozófus legújabbkönyvét ismertetve. A gyűlöletbeszéd kára című könyvében Waldron példákat hoz fel arra, hogy más demokratikus országokban milyen szabályok tiltják a gyűlöletbeszédet, és eltöpreng rajta, beleillenének-e ezek az amerikai jogrendbe. A veterán bíró szerint nem illenének, de más példa is van arra, hogy Amerika nem fogad be olyan jogintézményeket, amelyek másutt a felvilágosultság velejárói, így például nem köti engedélyhez a fegyverviselést. Mindazonáltal fontosnak tartja, hogy az amerikai jogtudomány alaposan vegye fontolóra mindazt, amit a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban más országok gyakorlata kínál.
Megfontolandó például Waldronnak az az állítása, hogy Amerika túlzott védelemben részesíti a szólásszabadságot, ezzel csorbát ejt a kisebbségek méltóságán, és az amerikai társadalomban oly fontos befogadó légkört is károsítja. Stevens érdekesnek tartja Waldronnak azt a megállapítását is, hogy a szólásszabadság alkotmányos joga nevében liberális kibicek szokták védelmükbe venni a gyűlöletkeltőt, és sohasem a gyűlöletbeszéd sértettjei. Túlságosan általánosnak találja viszont a gyűlöletbeszéd meghatározását, és megállapítja, hogy nem véletlen: ahogy az obszcén beszédet sem lehet pontosan meghatározni, ez esetben is a jogalkalmazó bölcsességére kell bízni a döntést. Csakhogy ez könnyen megárthat a jogbiztonságnak.
Az amerikai alkotmány egyes számú kiegészítése mindenesetre csak az esetben engedi meg a szólásszabadság korlátozását, ha egyébként erőszakos cselekmények következhetnének be. Márpedig például a híres dán Mohamed-karikatúrák semmiféle erőszakos fenyegetést nem tartalmaztak. Nem úgy az antiszemita uszítás, csakhogy ennek példája Stevens szerint éppen a betiltás ellen szól. Mára ugyanis a nyilvános térből eltűnt az antiszemita uszítás, pedig nem tiltották be. Vagyis az értelmes vita, az igazság megismertetése hatékony lehet. Alkalmasint hatékonyabb, mint a büntetés. (...)
Stevens rokonszenvvel ismerteti Waldron gondolatmenetét azzal kapcsolatban, hogy a társadalomnak meg kell védenie a polgárok méltóságát, de nem esősorban azért, hogy őket ne érje sérelem, hanem mert a társadalom normális működéséhez szükség van arra, hogy a polgárok és a közösségek méltósága biztonságban legyen, s a társadalmi környezet minősége azon is múlik, hogy miként beszélnek egymással a polgárok. Csakhogy – mutat rá Stevenson – ezen az alapon a barátságtalan beszédet is meg kellene tiltani. Stevens egyetért azzal, hogy a társadalomnak meg kell követelnie tagjaitól a civilizált magatartást, és különösen őrködnie kell afelett, hogy a sérülékeny kisebbségek ellen ne terjedhessenek lealacsonyító és kirekesztő rágalmak. De ennek eszközét nem a büntető törvényekben látja, hanem abban, hogy az elismert vezetők következetesen utasítsák el a gyűlölködést.
(metazin.hu) Új Magyar Szó (Bukarest)