Hullámzás a szimbolikus térben
Ha nem érti a kedves olvasó, miféle képzavaros cím ez, nincs egyedül. Két ismert közéleti személyiség, Ilie Bolojan és Tőkés László szavaiból lett összegyúrva ez a mondat, a provokálás nem titkolt szándékával. Valóban, szimbólumokról van ismét szó, magyar szimbólumokról, méltatlanul meggyalázott, fel és leszerelt, ellopott és visszakövetelt, kiharcolt és gyáva, kompromisszumnak nevezett megalkuvással eltorzított, csúffá tett szimbólumokról. Természetesen Nagyvárad utcáinak, tereinek, sugárútjainak és mellékutcáinak magyar megnevezéseiről van szó. De beszélhetünk eltávolított és eltüntetett szimbólumokról (turul a városháza homlokzatán, magyar címer a színház homlokzatán), ellopott és kifacsart szimbólumokról (a város címere), szétdúlt, eltakarított és cinikus módon elnevezett szimbólumokról és szimbolikus terekről (olaszi és szőllősi temetők és sírkövek).
Jelképek ezek, többszörösen is. Nemcsak egy civilizált nagyváros tartozékai önmagukban, hanem egy kultúra, egy nép önkifejezési eszközei, egy szemléletmód tárgyiasult kellékei, egy életvitel szerves, képi és tárgyi megjelenítései. Olyannyira szorosan kötődnek az őket létrehozó, megalkotó emberekhez, azok kultúrájához, hogy egymás nélkül értelmezhetetlenek. Egyetlen nép sem lehet meg tárgyi jelképek nélkül, amelyek csak rá jellemzőek, és a jelképek, valamint az ezeket hordozó közösségi terek sem lehetnek meg az őket megalkotó kultúra nélkül, hisz ha nincs mögöttük nemzet, nép, kiüresednek, legfennebb régészek s múzeumlátogatók számára lesznek érdekesek. Mi magyarok, gazdag kultúránk révén, mindig is szálka voltunk sokak szemében, s ez mindenkori veszteségeinket okozta, jelképeink rombolásával is járt. A fentebb felsoroltakon kívül rengeteg veszteségünk volt a múltban, de sajnos a hivatalos diskurzus ellenére napjainkban sincs ez másképp. Hisz mi másként lehetne értelmezni az elmúlt húsz év demokratikusnak álcázott kultúrharcát? Erdély és a Partium tájain, lett légyen az szórvány vagy tömbmagyar terület, harcolni kellett (volna) jelképeinkért, szobrainkért, utca- és térelnevezéseinkért. Harcoltak/harcoltunk is, ki-ki tudása, hatalmi helyzete, akarata, tudatossága fokához mérten. Ne legyenek illúzióink, nem állunk nyerésre ebben a harcban. Nem csak azért, mert ellenfeleink számosak és erősek (helyi szinten Petru Filiptől, aki alig várja, hogy húsz százalék alá essen arányszámunk, egészen Bolojanig, aki számára fontosabbak a kátyúk, mint 56 ezer magyar), hanem azért is, mert a mi oldalunkon sem egy a tábor és a zászló...
A lehető legveszélyesebb és legtöbb kárt okozó helyzetben vagyunk: deklaráltan magyar és érdekvédelmi szervezetünk tele van inkompetens, oda nem való, karrierista pártkatonával. Ezt az állítást nem a már jól ismert érvekkel szeretném alátámasztani, hanem egészen friss és látszólag jelentéktelen apróságokkal. A napokban egy fórumon szóba került az RMDSZ eddigi teljesítménye, és ezzel kapcsolatban a váradi magyar alpolgármester a következőket mondta: „Mi értük el, hogy a városháza dísztermében egy emléktáblán a magyar polgármesterek is fel legyenek tüntetve. És mi értük el, hogy látható legyen Várad 1590-es évekből származó metszete, szintén a Polgármesteri Hivatal dísztermében.” Szép, mondhatni túl szép. Mi is itt a gond? Csupán annyi, hogy a mindkét falat díszítő, jelképerejű, történelemben gyökerező kép történelmet hamisít! A polgármesterek listáján két magyar polgármester neve is románosítva szerepel (a Csorba Jánosé és Petrovics Andrásé), azt sugallva, hogy az 1850-es években itt román polgármesterek voltak, ráadásul az évszámok sem stimmelnek, míg Takács Arnold (1854–1855), Miklósi Ferenc (1855–1857), Toperczer Ödön (1857–1860), Lázár Mihály (1862–1865), Stettner Lajos (1866) fel sincs tüntetve. A másik tábla pedig egy szimpla hamisítvány. Német nyelvű, részletes metszet a városról, felirata a következő: Grosswardein, Oradea 1590. Azon felül, hogy az Oradea városnév csak 1920 óta létezik, nem akadt egy városházi magyar érdekvédő, aki szóvá tette volna a szégyenletes hamisítást, vagy legalább egy Nagyvárad felirattal korrigálták volna a sokat emlegetett tolerancia jegyében, vagy akár kemény alku árán. De mit is várhat a bennszülött magyar olyan érdekvédőktől akik nem átallnak az említett fórumon olyan, a várost bemutatni hivatott reklámanyagot osztogatni, amelyben a következő emeletes okosságok olvashatóak: „1980-ban id. Rimanóczy Kálmán megépítette a ma bankfióknak otthont adó szállodaépület Körös-parti szárnyát”, illetve „Nagyvárad, az ország keleti határánál, a Nyugatot és Keletet összekötő kereskedelmi utak kereszteződésében alapították”. Nem elég, hogy nem ismerik a naptárat, sem az égtájakat, de a magyar nyelven is erőszakot tesznek.
Ennyi talán elég is lesz belőlük, és nem csak jelképesen. Ideje váltani.
Barta Béla, Reggeli Újság (Nagyvárad)