ÁSZ-tag lett Lakatos Péter
Nagyvárad- Kedden este a Képviselőház és a Szenátus együttes ülésén titkos szavazással az Állami Számvevőszék tanácsosává választották Lakatos Péter Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselőt.
A parlament együttes ülésén, mivel az ellenzék bejelentette, hogy nem vesz részt a szavazáson, összesen 235-en szavaztak, melyből 231 igen és 4 ellen szavazatot kapott Lakatos Péter Bihar megyei RMDSZ-es képviselő. Honlapunknak elmagyarázta: „ez azt jelenti, hogy a parlament együttes ülése megbízott azzal, hogy az Állami Számvevőszék (ÁSZ) tanácsosa legyek. A törvénynek megfelelően kedd este le is tettem az esküt, és ugyancsak a jogszabályok értelében harminc nap áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy a képviselői mandámtumról lemondjak, mert ez a két tevékenység egymással összeférhetetlen. A tanácsosi mandátumom kilenc évre szól. A számvevőszék vezetősége tizennyolc tagból áll, ezek közül az egyik az elnök, kettő pedig az alelnök, a többiek tanácsosok, illetve főcsoportvezetők. A kormány hatáskörébe tartozik, hogy kilencven napon belül időközi választást írjon ki és bonyolítson le a megüresedett helyre Bihar megye 2. számú választókerületében, miután én hivatalosan is bejelentettem, hogy lemondtam a képviselői mandátumomról”.
Kedd este különben összesen hat számvevőszéki tanácsost választottak, mivel a törvény értelmében háromévente kicserélődtek. A többi helyekre a PDL és az UNPR jelölt tanácsosokat, ők Carmen Stănescu (228 igen, 7 nem szavazat), Ioan Hurzui (233 igen, 2 nem), Lucian Negrea (232 igen, 3 nem), és Aurora Martea Pelea (231 igen, 4 nem), Ion Antont pedig az audithatóság alelnökének is megválasztották.
Belső konzultáció
A történtekkel kapcsolatban Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke az erdon.ro-nak azt nyilatkozta: köszönetet szeretne mondani Lakatos Péternek az eddigi munkájáért, biztos abban, hogy ugyanolyan szorgalommal és hatékonyan, maximális odaadással fogja teljesíteni új feladatát, ahogyan tette ezt a megyei RMDSZ-szervezet alelnökeként, majd elnökeként, alprefektusként vagy városi tanácsosként. A politikus ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet: léteznek olyan ellenzéki hangok, melyek a számvevőszéki tanácsosválasztás lebonyolítási proceduráját alkotmánybírosági vizsgálatnak vetnék alá (mivel az oppozició nem volt a jelen a szavazásnál), a megyei RMDSZ tehát először megvárja, hogy mi fog történni e téren, illetve azt is, hogy kiírják az időközi választásokat, s csak ezt követően, egy belső konzultáció eredményeképpen, vagyis a helyi önkormányzatok vezetői és lakosok véleményére támaszkodva dönti majd el, hogy kit indít az időközi választáson.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel.  Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe.  Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván  született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul. 
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt  Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki. 
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról. 
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját. 
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban  nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika.  A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Persona non grata (vagy a Magyar Bukarest, és ami mögötte van)
Ritkán kerül a kezünkbe olyan könyv, amely egy másik könyv kiadásának történetét meséli el. Hencz Hilda nem eléggé elismert, nem eléggé népszerűsített, sőt, mondhatni elhallgatott, hiánypótló kötetéről (Magyar Bukarest) van szó, amely számtalan eddig ismeretlen adalékkal szolgál a bukaresti magyarság 19–21. századi történetéről.
Íróját többször méltánytalanul lekezelő megállapításokkal, véleményekkel illették, bevallott vegyes identitása miatt kerülték. (Anyja révén református magyar család sarja, csak 1948-tól, anyjának román férfival való házassága után változott környezete románná, aki aztán román iskolába is kényszerítette fogadott lányát.) Sietek megjegyezni, a fentiek nem érvényesek vidékünkre, hisz a Hármas (a Háromszéki Magyar Sajtóért) Alapítvány elnöke, Farkas Árpád kezdeményezésének köszönhetően a múlt év végén a Kaláka-sorozatban végre megjelenhetett a Magyar Bukarest magyar fordítása, s a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóirat mellett a Háromszék negyven száma is érdekes részleteket közölt a kötetből. Hogy honnan veszem a fenti megállapításokat? Nos, a Pro Universitaria Kiadó gondozásában a múlt év végén megjelent Hencz Hilda Persona non grata – vagy hogyan sikerült megírnom a bukaresti magyarság történetét című könyve, amelyben keserű felhanggal, már-már lemondó rezignáltsággal végigvezet könyvei – Magyarok román világban (Maghiari în universul românesc); Bukaresti magyar időszaki kiadványok, 1860–2010 (Publicațiile periodice maghiare din București) – megjelenésének rögös útján, az elébe gördített számos akadály sikeres vagy sikertelen elhárításán. E folyamatban a legfájóbb az, hogy ezeket a lekicsinyléseket, semmibevevéseket, elfordulásokat, intellektuális eltulajdonítási próbálkozásokat nemcsak román, de több esetben a jelenlegi bukaresti magyar értelmiségi réteg azon, nem egyszer a hierarchia csúcsához közel álló képviselői követték el vagy próbálták elkövetni, akikhez az író segítségért fordult kutatásai s könyve megjelenésének érdekében. A könyv címe magától beszél: írója, miközben a bukaresti magyarság történetét kutatta, írta, nemegyszer tapasztalta, hogy többen, akikhez segítségért, támogatásért fordult, nem kívánt személynek tekintették. E megállapítása természetesen az írónő alkalmankénti túlzott érzékenységének is betudható, témájának fontossága talán túlfűtött optimizmussal, gyors sikerek elérésének reményével kecsegtette, s akadályokra nem számítva indult el kutatásai útján. Számos esetben meglepetéssel tapasztalta, hogy az egyházaknál, könyvtárakban vizsgált dokumentumokból a magyarságra vonatkozó adatokat eltávolították. A Bărăția (Barátok) római katolikus templom (épült 1666-ban) közelmúltig szolgáló román lelkésze nemcsak hogy elferdített és téves egyháztörténeti adatokat közölt az egyház lapjában, de Hencz észrevételezésére az RMDSZ részéről kémkedéssel is megvádolta. A bukaresti állami könyvtár számos esetben tagadta le a tanulmányozásra kért dokumentumok létét. Amikor az egyik kiadó tulajdonosa megtudta, hogy a Bucureștiul maghiar című könyvének egyik tudományos referense Lucian Boia történész, úgy nyilatkozott róla, ő a román történelem megcsúfolója. Fekete József A levegő hőseinek emlékművét szánta könyve első kiadásának borítójára. Közelharcot kellett vívnia a kiadóval, hogy a szobrász nevét ne Iosif Negruleáként írják le. Több alkalommal magyar szakemberektől, lelkészektől, a művelődési vagy politikai élet magyar korifeusaitól sem kapta meg a kért támogatást. Ígértek mindent, hogy aztán keserűen tapasztalja, csak azzal maradt. Mikrofilmek beszerzésével, más városokban, például Budapesten – ahová kutatni ment – szállás ígéretével biztatták, nyugdíjba vonulása után állással a magyar kulturális központnál, befolyásos, ismert szakembereknek adta át vagy küldte el véleményezésre kutatásai eredményeit, többen közülük válaszra sem méltatták vagy kitértek előle, mi több, olyan is akadt, aki Hencz eredményeit sajátjaként próbálta felhasználni. A kiadókkal, szerkesztőkkel, fordítókkal sem járt jobban, bár itt is volt része ígéretekben. Nem volt szívesen látott vendége a Petőfi Háznak és a Petőfi Egyesületnek, az Ady Endre Líceum igazgatósága, a Bukaresti Egyetem Hungarológia Fakultásának jeles személyiségei, a bukaresti magyar egyházak lelkészei próbáltak szabadulni kilincselései elől. Könyve Petőfi Társaságnál történt bemutatójáról teljességgel hiányoztak a magyar kulturális élet képviselői. Mi több, ez alkalommal számos jelentős magyar személyiségnek is küldött tiszteletpéldányt, ezek is visszhang nélkül maradtak. A szerencsés végkifejlet: főként két román szakembernek (egy történésznek és egy építésznek), román kiadónak köszönhetően jelenhettek meg könyvei. Mindeközben tovább dolgozott, kutatott, újabb és újabb magyar származású bukaresti személyiségeket fedezett fel, többek között olyanokat is, akik az évek során lemondtak magyar identitásukról, elrománosítva nevüket, vagy elnézve, hogy már a 19. század elejétől mások tették ezt. (Ez történt családja nevével is a két világháború között. A Petőfi Egyesületnek felrótta, hogy egyik román nyelven írt közleményében a Zsolt név Joltként, a Csaba Ciabaként, a Gyárfás Gherasimként jelent meg.) Újabb felfedezéseiről a Persona non grata című könyvének Addenda fejezetében olvashatunk. Csak példaként: a román állatorvosi iskola megteremtője Wolfgang Lucaci, azaz Lukács Farkas, az első román nyelven írt állatorvosi könyv szerzője pedig Ioan Huboți – Hubossy János volt (1842). Bizonyítja Nadia Comăneci magyar eredetét, akinek nagyszülei a Kémenes nevet viselték, vagy hogy a neves román színészek, Mircea Albulescu és Carmen Stănescu édesanyja is magyar volt. Számos magyar vonatkozású 17–19. századi történelmi adalékkal is gazdagodhatunk e fejezet olvasása közben. A könyv utolsó fejezete az utóbbi két évben eltávozottakról emlékezik (köztük Koczka György, Bács Lajos, Balázs Jolán vagy dr. Kovács Albert, Mircea Dinescu apósa, illetve Silvia Kerim írónő, aki csak idős korában vallotta be magyar anyanyelvét). Végül keserűen állapítja meg, hogy a regáti magyarság beolvadásában igaznak bizonyult Ürmösy unitárius lelkész 1843-ban Bukarestben tett észrevétele, miszerint az oda érkezett magyarok egy része épp az esetleges feléjük irányuló gyűlölet miatt vonakodott felfedni nemzetiségét, s ez a félelem napjainkban is megmutatkozik. A románság pedig soha nem fogja bánni, megérezni azoknak a magyaroknak az eltávozását, akiknek őseihez több tíz jelentős bukaresti középület, templom, műemlék, tudományos és művészeti vonatkozású, jelentős úttörő munka fűződik. Ettől függetlenül „továbbra is harsogni fog nemcsak a rádióban és a televízióban, de a közterületeken is a miccsek zenei sercegése által kísért manele” – fejezi be könyvét.
József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)