Tárgyalópartnerek kerestetnek
A székelyek nagy menetelése után egyre gyakrabban vetődik fel, hogy az erdélyi magyar társadalom, az őt képviselő politikusok nagyot mulasztottak az elmúlt években, évtizedekben, amikor nem próbáltak román partnereket találni az autonómiaküzdelemben, nem igyekeztek a többségi nemzet itt élő tagjait meggyőzni arról, hogy nekik is helyük van egy autonóm székelyföldi régióban, sőt, akár javukra is válhat az önrendelkezés. Most végre elindult a nyitás, ma egy konferencián román és magyar szakemberek, politikusok járják körül a témát. Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, az RMDSZ egyik meghatározó politikusát arról kérdeztük, milyen lehetőségeket lát, hogy kimozduljon a holtpontról az autonómiával kapcsolatos magyar–román párbeszéd. Antal Árpád: – Izgalmas lenne egy tájékoztató kampányt indítani, egy-egy szórólapot készíteni külön a moldvaiaknak, a havasalföldieknek és az erdélyi románoknak arról, hogy kik a székelyek, mit akarnak, mi az autonómia. Mindenik estben megkeresni a történelmi kapcsolódási pontokat, hisz voltak bőséggel, és azokon keresztül elmagyarázni szándékainkat. Tapasztalatom, hogy ilyen érvekkel lehet rájuk hatni. Ezen a szórólapon fel lehetne tüntetni olyan honlapcímeket, melyeken elérhetnek bizonyos anyagokat, például Valentin Stan tájékoztató videóit. Ha minden tizedik ember megnézné, s megváltoztatná véleményét, az már eredmény lenne. Én ebben látok lehetőséget, de nagyon sok pénzbe kerül, önkormányzati forrásokból nem finanszírozható, így pályáznunk kell. Ha sikerül forrásokat megnyernünk e célra, áttörési pont lehetne. – Milyen ajánlatokat tudnának megfogalmazni az itt élő románok számára? – Egyik fő problémájuk, hogy nincsenek képviselőik a székelyföldi önkormányzatok vezetőségében. Én úgy gondolom, hogy egy adott helyzetben lehetne tárgyalni akár a megyei alelnöki vagy alpolgármesteri tisztségekről, azt mondani, hogy rendben, ha ti úgy érzitek biztonságban magatokat Székelyföldön, és ha mi ezt nektek megígérjük, partnereink tudnátok lenni abban, hogy legyen székelyföldi autonómia, akkor ebben nem látnék különösebb kivetnivalót – de mi is elvárnánk ugyanezt Kolozsváron, Nagyváradon, Aradon, ahol hasonló a magyarok aránya. Ennek mindenképpen feltétele az autonómia, hisz jelen pillanatban a román nemzetállamon belül nekünk az önkormányzat jelenti a védőbástyát. Ezért nem adtuk ki a kezünkből, nem hagytunk ezekből a pozíciókból, mert minden egyéb – a dekoncentrált intézményektől, a katonaságon, rendőrségen, csendőrségen, titkosszolgálatokon keresztül – mégiscsak az ő kezükben van. Tehát lehetne beszélni az etnikai arányosság elvéről minden intézményben, de csak csomagban. Ha ők elfogadják, hogy a csendőrségen belül legyen arányosság, én is el tudom fogadni, hogy a polgármesteri hivatalom belül is legyen. Itt van egy pálya, csak hát erről valakivel tárgyalni kellene. Sajnos, egyelőre nincs, kivel. A másik a kulturális autonómia kérdése. Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyföldön az itt élő románoknak szükségük van kulturális autonómiára, és ezt mi nagyrészt már most biztosítjuk számukra. Például Sepsiszentgyörgyön nem fogunk olyan igazgatót választani a román színház élére, akivel a románok nem értenek egyet. Megvan a többségünk, elméletileg bárkit odatehetnénk színházigazgatónak vagy akár a román iskolák élére, de nem tesszük. Kulturális autonómiájuk van, négy román tanácstagjuk közül ha legalább hárman egyetértenek, akkor mi, a többiek megszavazzuk. Ez most így működik, de akár írásban is lehetne szabályozni. Pénzek elosztásánál a megyei tanácsnál ugyanez a helyzet – a román tanácstagok dönthetnek az egyházi, kulturális támogatások arányosan leosztott részéről –, én ezt nem tartom feltétlenül helyesnek, mert a versenynek nem erről kellene szólnia, de akár ezt is el tudnám fogadni. Nem látok ebben problémát – nyilván szeretném, ha Nagyváradon, Kolozsváron is ugyanígy járnának el. Tulajdonképpen mindebben partnerek vagyunk, erről kellene szólniuk a tárgyalásoknak. – Van-e szükség akár pozitív diszkriminációra, hogy érezzék, nem fenyegeti őket veszély, az autonómia nem elüldözésüket, ellehetetlenítésüket célozza? – Úgy érzem, sokkal több empátia van bennünk az itt élő románok iránt, mint mondjuk bennük a szórványban élő magyarok iránt. El tudom fogadni a pozitív diszkrimináció elvét, de az a helyzet, hogy az egész államszerkezetnek olyan a felépítése, hogy legyünk őszinték: miben nyilvánuljon ez meg? Megvádoltak azzal, hogy nincs román igazgató a polgármesteri hivatalban, de ez nem azért van így, mert mi nem akarunk románt alkalmazni, hanem azért, mert egy itt élő román ember, ha közigazgatásban akar dolgozni, akkor nem az alulfizetett és sok munkával járó önkormányzatot választja, hanem a prefektúrát, esetleg valamelyik dekoncentrált vagy militarizált intézményt, ahol feleannyi munkáért kétszer vagy háromszor annyi pénzt kap. Romániában nincs egy Sepsiszentgyörgy méretű város, amelynek két színháza lenne. Ha racionálisan nézzük, tulajdonképpen nem lenne indokolt a román színház fenntartása, de ez is egy gesztus a román közösség irányába: igen, áldozunk arra, hogy érezhessék, vannak fontos intézményeik. – A másik igen súlyos kérdés, hogy nincsenek olyan képviselői a székelyföldi románságnak, akikkel tárgyalni lehetne. Van itt bármilyen áttörési lehetőség? Hogyan lehet eljutni az egyszerű emberekhez, ha véleményformálóik, politikusaik elutasítanak minden párbeszédet? – Voltak ilyen próbálkozások korábban, a Közösségért Alapítvány például, de ezek megrekedtek. Az itt élő románokat, de főként képviselőiket folyamatosan az aggasztja, hogy teret veszítenek. Elmennek a már itt született fiatalok, nagyon erős Brassó, Bukarest vonzása, s hacsak valaki nem rendőr, csendőr akar lenni, inkább ott keresi a boldogulást. Zavarja őket minden magyar utcanév, szobor, kulturális intézmény, mert ezt térvesztésként élik meg. Azoknak, akik a rendszer – titkosszolgálatok, egyház, kormány, államelnöki hivatal – támogatását élvezik, érdekük, hogy mi, magyarok egyetlen millimétert se lépjünk előre. Nem látom, hogy az ilyen Codrin Munteanu-, Mircea Duşa- vagy az ortodox püspök-féle emberekkel miként lehetne megegyezni. Az egyszerű embereknél más a helyzet, választásokon például vannak, akik már átszavaznak. Autonómia kérdésében, persze, ők sem partnereink. Volt egy felmérésünk, amelyből világosan kiderült: a szentgyörgyi magyarok mind székelyföldi régióban gondolkodnak, a románok Brassó központú régiót szeretnének. Az etnikai többség jelentené számukra a biztonságot. Nem érzem, hogy átütő sikereket lehetne elérni a helyi politikusokkal való egyezkedésekben. Sőt, úgy érzem, sokszor könnyebb Bukarestben egyeztetni a minket érintő kérdésekben, mint a helyiekkel. Ugyanakkor mégsem tartom a dolgot kilátástalannak, igaz, nincsenek csodák, nincs egy olyan képlet, amely alkalmazható és minden megoldódik. Nekünk kell megtalálnunk valamilyen formában az utat, amellyel elérhetjük a célt.
Farkas Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor december elsejéről: „Szimbolikus gesztusoktól még nem nyitnék pezsgőt”
Kelemen Hunor annak függvényében vesz részt jövőre a december elsejei állami rendezvényeken, hogy milyen lesz a román állam viszonyulása a centenárium perspektívájában a nemzeti kisebbségekhez. Az RMDSZ elnökét a román nemzeti ünnepről kérdeztük.
- Ha jól tudom, kapott meghívót az elnöki hivataltól a december elsejei nemzeti ünnep hivatalos rendezvényére. Ha nem éppen elsején ülésezne a MÁÉRT, eleget tenne a meghívásnak?
- Eddig is kaptam meghívót a nemzeti ünnep állami rendezvényére, és eddig sem vettem részt. Bizonyos történelmi eseményeket ugyanis a nemzetközösségek eltérően értékelnek. Ilyen történelmi esemény 1918. december elseje is. Minden többség felelős a területén élő kisebbségekért. A román állam pedig az elmúlt száz esztendőben rengetegszer gondoskodott arról, hogy az országban élő magyarok ne másként ítéljék meg 1918. december elsejét, mint ahogy most. A száz évvel ezelőtti ígéreteket nem tartották be, ezért szerintem az a normális reakció, hogy meg kell ugyan adnunk egymásnak a tiszteletet, de ez nem jelenti az, hogy kölcsönösen tudunk örülni egymás ünnepeinek. Azt várom a román államtól, hogy az 1918-as nagygyűlésen elfogadott dokumentumok követően, az akkori ígéreteket – lefordítva a 21-ik századra – betartsa. És ha betartja, akkor biztos eljön az idő, amikor 1918-ra is másként tekintünk, mint most. De ismétlem: ehhez kell tennie valamit annak, aki az ígéreteit nem tartotta be. Ezen senkinek nem kell felháborodni, őszinte, tisztességes beszédre van szükség ebben a kérdésben. Ebből kiindulva talán el lehet indulni egy olyan úton, amelynek végén változhat 1918 magyarok általi megítélése.
- Két RMDSZ-es önkormányzati vezető, Antal Árpád és Tamás Sándor is meghívót kapott a nemzeti ünnep sepsiszentgyörgyi rendezvényeire. A kampányra hivatkozva mindketten elhárították a meghívást, de azt nyilatkozták, hogy jövőre már részt vehetnek a rendezvényen, ha felszólalhatnak. Elképzelhető, hogy az RMDSZ elnöke is részt vesz jövőre a bukaresti hivatalos ünnepségen?
- Nem tudom azt most megmondani, hogy jövő ilyenkor hogyan járok el. A kérdés az, hogy mi fog történni a következő egy évben, milyen lesz a román állam viszonyulása a centenárium perspektívájában a nemzeti kisebbségekhez. Ha eljön az a pillanat, amit Antal Árpád és Tamás Sándor emlegetett, az azt is jelenti, hogy nyilvános beszédben, felszólalásban elmondjuk, miként látjuk 1918. december elsejét, de nem azzal a szándékkal, hogy a románokat sértsük, hanem az őszinte párbeszéd reményében.
- Egy kolozsvári román képviselőjelölt a román parlament többnyelvű feliratozására tett javaslatot egy kampányrendezvényen. Arra hivatkozott, hogy „legalább most, 100 évvel az egyesülés után, nem ártana betartani azt, amit 1918. december 1-jén Gyulafehérváron aláírtak”. Mihai Goțiu nagy eséllyel bejut a parlamentbe. Hogyan viszonyul a jelölt kijelentéséhez?
- Egy ilyen kijelentéshez nyilván csak igenlően lehet viszonyulni. Persze kérdés az, hogy van-e mögötte valós szándék. Számomra pedig leginkább az a kérdés, hogy amit Mihai Goțiu (akit inkább antikapitalista, anarchista, zöld aktivistának tartok, mint politikusnak), Sabin Gherman, Smaranda Enache, Valentin Stan mond, az nem csak szimbolikus gesztus-e? Mert magyarul feliratozni a parlament épületét, az szimbolikus gesztus. Számomra az a fontos, hogy román állam tartsa be az 1918-as ígéreteket, mert az nyilván már nem szimbolikus gesztust jelentene. Száz éve a teljes mértékű anyanyelvhasználat biztosítását ígérték az oktatásban, kultúrában, igazságszolgáltatásban, és ez a 21-ik századra lefordítva azt is jelenti, hogy Székelyföldön második hivatalos nyelvként elismerik a magyart, az ellenőrző könyveket magyar nyelven állítják ki az oktatásban, a hivatalos nyomtatványok többnyelvűek és még sorolhatnám. Tehát nem csak egy olyan szimbolikus gesztusra gondolok, hogy a parlament épületére felkerül magyarul a „parlament” felirat. Ha a Mihai Goțiu-féle kijelentések mögött az ígéretek betartása iránti nyitottság is van, akkor lassan csak lesznek partnerei annak, amiket mi mondunk, és lesznek partnerei a 21. századi európaiságnak a román társadalomban is. De attól még nem nyitnék pezsgőt, hogy ha a parlament épületére felkerül „parlament” felirat. A magyar közvélemény-formálók sokszor ott tévednek, hogy egy-egy ilyen kijelentés után bontják is a pezsgőt, és utána kapják a pofonokat, például a Traian Băsescu tíz esztendejét.
- A Jobbik szerdán Erdély több városában performansz keretében hívta fel a figyelmet arra, hogy 98 év alatt sem valósultak meg a gyulafehérvári nyilatkozat ígéretei. Ezt hogyan kommentálja?
- Az ígéretekre nekünk kell emlékeztetnünk a román államot, nem másoknak. Ezt az erdélyi magyaroknak kell megtenniük, és ezt meg is teszik. Ez a mi dolgunk, nem egy szélsőséges párt dolga.
Cseke Péter Tamás maszol.ro

VÁLTOZTATNI CSAK AZ EGYETEMISTÁK TUDNÁNAK – GYŰLÖLETSZÍTÁS A HATALOMÉRT
Kihasználva a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban való jelenlétét, az egyre erősödő magyarellenes hisztériáról, annak hátteréről és céljairól, semlegesítésének lehetőségeiről, valamint a magyar–román kapcsolatok jövőjéről faggattuk dr. Valentin Stant, a Bukaresti Egyetem Történelem Karának professzorát.
– Tanár úr, mi a véleménye a Romániában dühöngő magyarellenes hisztériáról?
– Ha a kérdés március 15-nek a romániai magyarság hivatalos ünnepévé történő nyilvánításával kapcsolatos tárgyalások miatt kialakult helyzetre vonatkozik, akkor véleményem szerint ez a téma túl volt lihegve bizonyos román körök által.
– Kik tartoznak ezekhez a körökhöz?
– Amikor köröket említettem, nem szervezett csoportokra gondoltam, hanem az ország lakosságának különböző rétegekhez tartozó tagjaira, akik olvasmányaik vagy az iskolában hallottak hatására a magyar veszély hangoztatói lettek. Az emberek ugyanis a mindenkori társadalom termékei, úgy viselkednek, miképp alakították őket. Ha pedig különböző eszközökkel folyamatosan azt sulykolják beléjük, hogy a magyarok csúfot űznek a székelyföldi románokból, és el akarják szakítani Erdélyt, akkor előbb-utóbb magyargyűlölővé válnak. Nem az egyének hibásak tehát ezért, hanem az a rendszer, mely ilyenné tette őket.
– Meg vagyok győződve, hogy napjainkban a Securitate utódjai, vagyis a román titkosszolgálatok gerjesztik a gyűlöletet, az viszont számomra is talány, hogy ezt miért teszik, hiszen mindkét nemzetnek kára származik belőle. Ön erről miként vélekedik?
– Tudni kell, hogy Ceauşescu titkosrendőrsége az elveivel együtt beépült a jelenlegi román politikai elitbe, és meghatározza annak gondolkozásmódját. Számunkra azonban nem ők jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az általuk félrevezetett és állandó félelemben tartott polgárok. Vélt vagy valós vészhelyzetben ugyanis az emberek összezárnak a vezetőjük körül, és vakon végrehajtják annak utasításait. A hatalmat megszerezni és megtartani vágyó politikusok pedig teljes mértékben kihasználják ezt a nyájszellemet, nem gondolván arra, hogy a hazugság szörnyeket szül, melyek bármikor kiszabadulhatnak az ellenőrzés alól.
– Miben látja a legnagyobb bűnüket?
– Megakadályozzák a Romániában élő magyarság és ezen belül a székelység valós gondjainak még a felvetését is, holott egy demokratikus országban ennek jelzése és a parlamentben való megvitatása természetes kellene, hogy legyen. Ezzel szemben románellenesnek bélyegzik azt, aki szólni merészel a magyar közösség vélt vagy valós sérelmeiről. Ráadásul nem csak a párbeszédet utasítják el, hanem a magyar kultúra ápolását, a székely jelképek használatát és székely himnusz eléneklését is ellenséges gesztusként kezelik, annak ellenére, hogy ezek az ország kulturális kincsét gazdagítják. Amíg viszont ez történik, nem várhatjuk el, hogy Romániában a magyarok otthon érezzék magukat.
– Milyennek ítéli a magyar–román kapcsolatok jövőjét, beleértve az erdélyi magyarsághoz való viszonyulás alakulását is?
– Sajnos, ebben a tekintetben nagyon borúlátó vagyok, mert jó irányba mutató drámai fordulat szerintem a közeljövőben nem fog bekövetkezni.
– Borúlátását mi indokolja?
– A már említett okokból a mindenkori román elit átörökíti, szítja és élteti a magyarellenességet. Ennek érdekében pedig a hazugságoktól sem riadnak vissza. Így például letagadják még az Erdély Romániához történő csatolását kinyilvánító gyulafehérvári kiáltvány 3. pontját is, mely többek között kimondja az erdélyi magyarok teljes nemzeti szabadságát. Ugyanakkor titokban tartják a Románia által 1919-ben aláírt kisebbségi szerződést, melynek egyik cikkelye a szászok és székelyek autonómiájának a kötelező biztosításáról rendelkezik. Pedig erre azért volt szükség, hogy a nagyhatalmak jóváhagyják Erdély Romániához történő tartozását. Szomorú, sőt tragikus tények ezek, mert ameddig az iskolai programot hazugságok jegyében állítják össze, és a tankönyveket az uszítás szellemében szerkesztik, nincs esély a változásra. Ehhez ugyanis a történelmi ferdítések kiigazítása, az előítéletek megszüntetése, valamint őszinte párbeszéd szükségeltetik.
– Mi, magyarok mit tehetnénk annak érdekében, hogy megváltoztassuk ezt a helyzetet?
– A fiatalokra, konkrétan az egyetemistákra kell alapozni, mert őket még nem fertőzték meg olyan mértékben a hazugságok és az előítéletek, hogy ne tudnának ezeken felülkerekedni. Ezért rájuk kell bízni a párbeszédet, melyet azonban a magyar diákoknak kell kezdeményezniük, mert román társaik nem érzékelik az őket emésztő gondokat.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma