Székelyek a Botond-mondában
Aki bárdjával bevágta Konstantinápoly aranykapuját
A Székely Hírmondóban közölt cikksorozatomban újra és újra bizonyítottam, hogy a 9–12. században a bizánci írók műveiben feltűnő szkíta nép nem a bolgárokat és nem a besenyőket takarja, hanem a mi székely elődeinket. Alább arról fogok szólni, hogy 917-ben a Konstantinápoly elleni közös bolgár–magyar–székely támadást a székely Opour (Apor) vezeti, akinek kedvenc katonája a nagyerejű Botond, „legkisebb a magyarok közül”.
Egy datálás nélküli, feltehetően valamikor a 10. században íródott bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) szól egy Bizánc elleni nagy támadásról, amelyben szkíta csapatok is részt vettek:
„Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, ouggros-ok, skythák, médek és türkök leghevesebb felkelése, úgyhogy szándékukban volt nem csupán az őközelükben levő helyek feldúlása, hanem a mi istenoltalmazta császári városunk elpusztítása is, ha a mindenható Isten emberszeretete és gondoskodása nem hiúsította volna meg szándékaikat. (…)
Összegyűltek minden tartományból és római parancsnokság alá helyezett földről a népek óriási tömegei, és eljutottak az említett vészthozó népek tájaira, egy kedvezőtlen helyre a tenger mellett. Ezeket a gyűlölt fegyveres ellenség tüstént felkelvén meglepte és megsemmisítette, éspedig úgy vélem, hogy a mi törvényszegéseink és jogtalanságaink mérhetetlen tömege miatt, Istennek megfoghatatlan és kinyomozhatatlan ítéletei folytán; egyedül a minket teremtő és kormányzó tudja az okokat, amiért ott a keresztények romlása történt. Egyeseket kard ölt meg, mások a tengerbe fúltak, ismét másokat megfojtottak, lovak tapostak agyon, erőszak áldozatai lettek, és egyik így, másik amúgy, különböző halálnemekkel végezték életüket…”
A bolgár kutatók megállapítják, hogy az események 917-ben történnek, a hadjáratban pedig bolgárok, ouggros-ok (onogur-magyarok), szkíták, médek (arabok Kréta szigetéről) és türkök (magyarok? erdélyiek?) vesznek részt. A szkítákban Moravcsik Gyula besenyőket lát, ám Victor Spinei megjegyzi, 917-ben a besenyők szerepe teljesen tisztázott: semlegesek maradnak a háborúban. Így a szkíták nem lehetnek besenyők.
A magyar krónika pontos adatai
Szerencsére a 917-es eseményekről a magyar krónikás hagyományból is tudunk, sőt ehhez kötődik a magyar hadakozások egyik legszebb története, a Botond-monda. Az 1360 körül készült, Kálti Márk-féle Képes Krónika, valamint a pár évvel későbbi Budai krónika ezt így írja le:
„A magyarok legyőzik a görögöket
Kiszállván (a honfoglalás utáni – S. A. megj.) huszonegyedik esztendőben (azaz 917-ben – S. A.), bementek Bulgáriába, onnan pedig Drinápolyhoz jutottak, elfoglalták, végül Konstantinápoly alatt megültek. Mialatt a magyarok ezt a várost ostromolták, egy görögöt küldtek ki a városból, akkora volt, mint egy óriás; azt kívánta, két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mind a kettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.
Módfelett bosszantotta ez a magyarokat, majd találtak számára ellenfelet; ez kiállt a görög elébe, és így szólt: »Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között; végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt.« Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya (eredetiben Opour – S. A. megj.), akit a község akarata állított a sereg élére, megparancsolta Botondnak, menjen a város érckapuja ellen, és mutassa meg a kapun erejét a bárddal.
El is ment a kapuhoz, és mondják, akkora csapást mért a kapura, és olyan lyukat vágott rajta, hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-bejárhatott. Mialatt a magyarok és a görögök szeme láttára így cselekedett, a város kapuja előtt a viaskodásra való tért is elkészítették; csak rövid ideig tusakodtak: a magyar úgy vágta földhöz a görögöt, hogy azon nyomban kiadta lelkét.
A görög császár a város falán állott nejével; ezt a tettet, ezt az esetet roppant nagy szégyennek tartották, el is fordították ábrázatukat, és visszatértek a palotába; mikor azonban a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelmet megvívták, az adókövetelésre a görög császár csak nevetett; erre a magyarok abbahagyták a város vívását, elpusztították egész Görögországot; aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak onnan töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre. Mondják, hogy a magyar község kapitányai, vagyis vezérei alatt ilyeneket és más efféléket cselekedett Taksony vezér idejéig”.
Petrus Ransanus a mindeddig nem eléggé hasznosított, 1490-ben befejezett, a magyarok történetéről szóló művében nem említi Botondot, viszont igen Opourt. Emellett elmondja, hogy a magyarok húsz évvel a honfoglalás után (916-ban) ezen Opour nevű vezető irányítása alatt törnek be „mindkét Misiába”, Trákiába, és ostromolják meg Konstantinápolyt.
Megjegyzem, hogy a magyar kutatók – ellentétben a bolgárokkal – valami okból nem hiszik el, hogy a magyar krónikák jó évszámokat adnak meg (917-et vagy 916-ot), és elkezdenek spekulálni, hogy Konstantinápoly Apor-féle ostroma mikor is történt. Így például Moravcsik Gyula 959-re datálja az eseményeket, Marczali Henrik, aki amúgy egy nagyszerű tanulmányban dolgozza fel a Botond-mondát, 969-re.
Apor, a választott rabanbán
Nézzük a Botond-monda szövegét, mert az sokat segíthet az események megvilágításában, a szkíták kilétének újabb meghatározásában.
Marczali hívja fel a figyelmet arra, hogy Botond egy egyszerű ember: a „legkisebb magyar”, nincs sem atyja, sem rokonsága, sem tisztsége, sem birtoka, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy „Minő demokratikus már az is, hogy a hős nem fejedelmének, hanem népének (genti mee) akarta adófizetőjévé tenni a császárt.” Mindezt azzal magyarázza, hogy „a krónikák teljes tanúságot tesznek afelől, hogy személyében a nép magának emelt emléket”.
Szerintem létezik annál egyszerűbb és kevésbé költői magyarázat is, hogy a nép egy „népi hőst” csinált belőle: mégpedig az, hogy a magyar hadak székelyekből álltak.
A szöveg szerint Apor kapitányt „a község akarata állította a sereg élére”, ami erősen meglepő a magyarokra vonatkoztatva, sőt mondhatni példátlan, hogy a sereg maga válassza meg a vezetőjét (legalábbis én nem tudok ilyesmiről). Ugyanakkor tudjuk, a székelyek rabanbánját, vezetőjét demokratikusan választották a Csíki székely krónika szerint:
„Azoktól a Pannóniába elébb béjött magyaroktól származván és a havasos földet (Havasalföldet – S. A.) magok fegyverekkel nyervén s azt magok között tribusok, nemek és ágok szerint felosztván, Árpád idejéig egy rabanbán főigazgató vezér alatt valának, kit egyezett akaratból választottak.”
„Árpád pedig annak emlékezetére, hogy törvényeit a mi székely nemzetünktől vette , a székely nemzetnek a maga tribusából ajánlja rabanbánnak a három fiúval ékeskedő Uopouletet, Uopourt és Uogrount, s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván s a törvényeket megújítván béméne Pannon földére.”
Eszerint a magyarok bejöveteléig a székelyek a főrabanbánt választották úgy általában a sok jelentkező közül, 888 után pedig szintén választották, ám most már sokkal szűkebb körből, a három fiú, Uopoulet, Uopour és Uogroun közül, majd ezek nemzetségéből.
A Botond-mondában az áll, hogy Opour – akinek neve egyezik a Csíki székely krónikában Zandrirhám rabanban második fiáéval – egy választott vezető, hadvezér volt.
Anélkül, hogy belemennék a kérdéskör értelmezői véleményeinek, vitáinak ismertetésébe, hadd jegyezzem meg azt, hogy ha valamelyik népre illik a „katonai demokrácia” kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
A Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„(…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
Eszerint Botond szavai szó szerint értendők, mikor azt mondja, hogy „népem adófizetőjévé teszem a görög császárt”, ugyanis a föld – de a hadizsákmány is – a szerzők között (a nép, a had) egyformán osztatik fel.
„A legkisebb magyar”
S ha már itt tartunk, ilyen szövegkörnyezetben más konnotációt nyernek Botond szavai is: „Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között”. Az „igaz magyar” a székelyekre vonatkoztatva – úgy tűnik – mindig is igaz volt, a székelyek mindig azzal büszkélkedtek (kérkedtek), hogy ők magyarabbak a magyaroknál, mi több, „székely szarta a magyart”. A legkisebb a magyarok között pedig nem termetére utal (elvégre nem parittyával harcolt ő, mint Dávid, de bárdot vág a kapuba, amihez nagy erő szükségeltetik), hanem arra, hogy a székelyek (akik szintén magyarok) számbelileg a magyarokhoz (Árpád népéhez) képest kevesebben vannak.
Sajnos a Csíki székely krónika azon része, mely ezzel a korral foglalkozik, az idők folyamán tönkrement, s csak ez az értelmetlen szöveg maradt fenn:
„10. vers: (hosszan olvashatatlan /h.o./) Azután csakhamar a nemzet egyetértéséből a földet fiai között felosztja… (h.o.) Végre általvivén a kelyhét, (h.o.) … mikor azzal áldoznék, maga házánál, Vacsárk földin meghal … (h.o.) és a több vezérektől a nemzet egyetértésével Bucsuj tétetvén fővezérnek” – mindössze ennyi, amit a 10. század elejéről tudunk, sőt az utolsó mondat, amelyben Bucsuj tétetik fővezérnek, már jócskán a 10. század közepén történik.
A magyar krónikás hagyomány alapján tehát kiegészíthetjük a Csíki székely krónikát: a székelyek rabanbánja, vezetője 917-ben Apor, a három fiú közül őt választották meg a székelyek.
Összefoglalva: Botond székely, Opour a székelyek vezetője, a Szent György csodái a szkíta név alatt a székelyeket érti, Opour a szkítiai és a turkiai (havasalföldi és erdélyi) hadak vezetője, innen jön, hogy a népnevek felsorolásban külön szerepelnek a szkíták és a turkok is.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)