Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Sőni Pál
6 tétel
1999. október 10.
"Gaál Gábor a kommunista diktatúra 1945 utáni első éveinek vezető marxista ideológusa volt, a Korunk főszerkesztője, egyetemi tanár, akadémikus. 1950-ben bírálni kezdték megjelent könyvét, a bírálat egyre hevesebb lett. A támadó cikkeket eddigi elvtársai /Csehi Gyula, Sőni Pál, Robotos Imre/ írták, élükön a nagyhatalmú Salamon Ernővel, aki a Iosif Bogdan nevet vette fel. Sokan a bírálatok hatásának tudták be azt, hogy szívroham végzett vele 1954-ben. Gaál Gábor kanonizációja megindult, volt tanítványai több könyvet adtak ki, a méltatások során az egykori marxista vezető hős, mártír és áldozat lett. Tordai Zádor /Legyünk realisták!, Magvető, Budapest, 1977/, Tóth Sándor /Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Gaál Gábor sorsa és utóélete Romániában 1946-1986. Balassi, Budapest, 1997/, Gáll Ernő /Számvetés, Komp-Press, Kolozsvár, 1995/ könyvei sorra tisztelegtek az elhunyt emléke előtt. Tóth Sándor még azt is kifejtette, hogy életművének azt a részét, amely jelenleg "értelmezhetetlen", azt az életműtől el kell különíteni. /Tehát a "dogmatikus" szellemű tanulmányait./ Tapodi Zsuzsa helyesen állapította meg, hogy ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, ez Gaál Gábor szövegkorpuszának, életművének egyharmada, ezt akkor írta, amikor megvalósulni látszott az a rendszer, amiért harcolt, ekkor volt főszerkesztő, tanár. Ez tehát az életmű szerves része. /Tapodi Zsuzsa: A sors mint jelkép. A Gaál Gábor-i utóélet kultikus vonulata. = Helikon (Kolozsvár), okt. 10. - 19. sz./"
2005. május 28.
1924-ben jelent meg Budapesten az erdélyi magyar novellisztika első antológiája, az Erdélyi történetek, Benedek Elek szerkesztésében. Nyolcvan esztendő múltán helyezi a magyar (főleg a magyarországi) olvasó asztalára az újabb válogatást a műfajnak és irodalmának kiváló ismerője, Nagy Pál. Nem előzmények nélküli ez irányú munkálkodása, ugyanis – miután 1971-ben megjelent a Szeresd az élőket című összeállítás Kántor Lajos gondozásában, majd 1975-ben a Hűséges Mártonka című, kétkötetes gyűjtemény Sőni Pál szerkesztésében -, 1984-ben látott napvilágot Nagy Pál kétkötetes válogatása, az Egyszer mindenkit szólítanak című antológia. 2002-ben Demény Péter szerkesztett hasonló kiadványt, Lassított lónézés címmel. A most megjelent kötet /Erdélyi elbeszélők. A kötet elbeszéléseit Nagy Pál válogatta. Palatinus, Budapest, 2004/ a szerzőket születésük időrendjében szerepelteti. /B.D.: Negyvennégy erdélyi elbeszélő. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 28./
2008. október 28.
Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./
2012. május 29.
Hozzászólás egy recenzióhoz
A Korunk folyóirat 2011. novemberi számában Kántor Lajos irodalomtörténész közöl elemzést Pomogáts Béla akadémikus Magyar Irodalom Erdélyben című nagyméretű vállalkozásáról (I–III. Kötet, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008–2011).
Mivel a fenti kiadványnak nincs levelezői rovata és úgy tűnik, hogy a szerkesztőség nem közöl hozzászólásokat a megjelent írások kapcsán, ezúton szeretném véleményemet kifejezni a recenzió egyik részére vonatkozólag. Irodalomtörténet és életforma című írásában (24-28. old) a szerző megemlíti, hogy „Kritika tárgyává a leginkább azt tudja tenni az ember, amit személyesen élt meg” (27. oldal).
Az 1945-től 1968-ig, illetve az 1989-ig ívelő korszak vonatkozásában szól több, a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem kiemelkedő személyiségéről, oktatójáról (Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos, Sőni Pál), megjegyezvén: „Ha valaki, hát Szabédi László volt az, aki nevelőnek mondható, mellette pedig Antal Árpád – aki az utókortól többet érdemel”(28. oldal). Valóban, ez utóbbi – egykori tanszékvezető professzor – a Pomogáts-mű II. kötetének 128.oldalán összesen nyolc és fél sornyi méltatású. De nem marad el sokkal e tekintetben Szigeti József (Máriagyüd–Baranya megye, 1912. május 22. – Kolozsvár, 1986. június 21.) – szintén egykori tanszékvezető professzor, a régi magyar irodalom történetének elismert kutatója – sem, akinek ugyanott, egy oldallal előbb 13 és fél sor jutott életpályájának, tevékenységének bemutatására (127. oldal).
Éppen ez az a tény, amit hiányolok a recenzióból, vagyis azt, hogy nem említi meg Szigeti József nevét is, mint aki véleményem szerint szintén többet érdemelne az utókortól (mind irodalomtörténészi, mind oktatói-nevelői minőségben is). Annál is inkább, mivel maga K. L. mondja a Pomogáts-műről: „Valószínűleg még évtizedekig nélkülözhetetlen kézikönyv lesz..., kiegészítője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon régebben megjelent (négy) kötetének” (28. oldal).
Itt fejthető ki az a tény, hogy amíg Magyar Irodalom Erdélyben című II. és III. kötetében szereplő személyiségek többsége (köztük a két említett professzor volt munkatársai) esetében részletes életpálya és tevékenység, sőt műveik elemzése – sok esetben oldalakon keresztül – is megtalálható, vagy műveik felsorolása szinte napjainkig terjed, addig Szigeti József és Antal Árpád pár soros méltatása egy amolyan mellékfejezet keretében (Folytonosság és tájékozódás cím alatt – II. kötet, 126–130. oldal) található (középiskolai tanárok, tudományos kutatók, újságírók, szerkesztők, múzeumigazgatók társaságában – szintén rövid méltatásokkal – a sort Hajdu Győző zárja – e megjegyzés nem jelenti mindezen személyiségek életművének alábecsülését). Ugyanakkor a két professzor műveinek felsorolása csak 1970-ig, illetve 1973-ig tart, életpályáik mindössze egy-egy mondatba sűrítettek, és utalás sem történik több évtizedes oktatói-nevelői tevékenységükre.
Annál is furcsábbnak tartom Szigeti József nevének elhallgatását az említett recenzióból, mivel az elemzett mű III. kötetének a kolozsvári magyar főkonzulátuson 2011. június 23-án tartott bemutatója alkalmával – e sorok írójának a fentiek szellemében tett felvetésére – maga a szerző jelentette ki szó szerint: „Szigeti József többet érdemel”, és hogy ő „ismerte Szigeti Józsefet”, majd négyszemközt váltott pár szó keretében ígéretet tett „a probléma megoldására”.
Mindezeket hallhatta a népes – irodalmárokból, filológusokból, közéleti személyiségekből álló – közönség is. Ugyanakkor elhangzott, hogy alulírott mintegy 20 oldalas – Szigeti József életpályáját és munkásságát részletesen taglaló – beadványt juttatott el ez ügyben a Pallas Kiadó vezetőségéhez, még 2011 márciusa elején, Pomogáts akadémikushoz való időben történő elküldés reményében.
Ami e sorok íróját a Magyar Irodalom Erdélyben című műre vonatkozó fentebb említett beadványának megírására késztette – ezen írás keretében megfogalmazottak mellett – az a tény is, hogy Szigeti József életrajzi adatai is tévesen feltüntetettek, márpedig ez megengedhetetlen egy ilyenszerű kézikönyv-lexikon esetében. Magyarázatul csak az információhiány szolgálhat, ugyanis a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon V/1. kötete (S-Sz betűk) majdnem egyidőben jelent meg a Pomogáts-művel, valamint az a megállapítás Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténeti kötetéből (Bukarest, 1971), miszerint „... szembetűnő, hogy a régi irodalomnak alig akad kutatója...” (54. oldal), de ugyanonnan kiderül, hogy „tudományos rangút úgyszólván egyedül Szigeti József alkotott e területen”.
Ennek dacára Pomogáts akadémikus művében a néhai professzor – aki végeredményben címzetes egyetemi tanár, Jancsó Elemér után 1972–1977 között, tehát nyugdíjazásáig a kolozsvári egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, a régi magyar irodalom (összeségének, de főként Balassi, Mikes és Apáczai műveinek) szakavatott és elismert kutatója volt – egész tevékenységének bemutatása a szócikk keretében Balassival és a kuruc kori költészettel foglalkozó munkásságára, valamint tanulmánykötetére korlátozódik, minden részletezés nélkül. Szó sem esik Mikes Kelemen, illetve Apáczai Csere János tevékenységére vonatkozó kutatásairól, tanulmányairól, úgyszintén A régi magyar irodalom története című szintézistankönyvéről.
Habár a II. kötet más fejezeteiben is található utalás Szigeti József tevékenységére, így például a 91. oldalon (tankönyvet helyettesítő irodalomtörténeti sokszorosított jegyzete már a Bolyai Egyetem időszakában), 98. oldalon (összefoglaló jellegű munkája a felsőfokú irodalomoktatás segédkönyveként – A régi magyar irodalom története, l971), 102. oldalon (értékes kutatási eredménye a Balassi-komédiával kapcsolatban, habár itt nem lehetne csak erre szorítkozni, mert ő nemcsak ezzel, hanem a régi magyar irodalom összeségével foglalkozott), 108. oldalon (Jancsó Elemér fontosabb tanulmányainak közreadása Réthy Andorral együtt), 433. oldalon (tanulmány és bevezető Mikes Kelemenről, egyéb szakmai és népszerűsítő cikkek, adatközlések és irodalomelméleti írások – Jancsó Elemér írása 1958-ból a Dokumentumok c. részben), 442. oldalon (tanulmányok és bevezetők Mikes Kelemenről – 1963, Apáczai Csere Jánosról stb a Haladó hagyományaink-sorozatban – szintén Jancsó Elemér írása 1963-ból a Dokumentumok c. részben), 458. oldalon (mint egyike a legértékesebb irodalomtörténeti tanulmányok szerzőinek – Czine Mihály értékelése 1965-ből a Dokumentumok c. részben), 534. oldalon (felsorolva a romániai magyar tudósok és irodalomkritikusok között – szintén Czine Mihály értékelése 1970-ből a Dokumentumok c. részben), 545. oldalon (megemlítve a szellemi hagyományok legérdemesebb feldolgozói között – Illyés Elemér írása 1972-ből szintén a Dokumentumok c. részben), illetve a III. kötetben: a 103. oldalon (az ötvenes évek végén felvirágzott összehasonlító irodalomtörténet-írás kapcsán), 174. oldalon (a Fehér-könyvek bevezető tanulmányait író szerzők között), 499. oldalon (mint a régi irodalom hivatott előadója a kolozsvári egyetemen – Gaal György értékelése), 500. oldalon (mint egyetlen magyar irodalmi doktorátusirányító a kolozsvári egyetemen az 1980-as évek elején – Gaal György értékelése), mindezek azonban nem ellensúlyozhatják a 127. oldalon található összefoglaló szócikk tartalmának méltánytalan szűkösségét, szegénységét.
Ugyanakkor feltehető az a kérdés, vajon a fenti – anyaországi és erdélyi magyar irodalomtörténész-szaktekintélyek által tett – megállapítások Szigeti József tevékenységére vonatkozólag, valamint egyes műveinek elemzése miért nem találhatók meg a fő szócikkben. Annál is inkább, mivel a Béládi Miklós szerkesztésében megjelent A Magyar irodalom története 1945–1975, IV. kötet, A határon túli magyar irodalom (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982) c. kiadvány objektíven megállapítja: „Az egyetemi oktatásban megszülettek egy-egy korszak áttekintései: Jancsó Elemér adatközlései és összefoglaló tanulmányai a felvilágosodás korából, Szigeti József régi magyar irodalmi tanulmányai, Antal Árpád reformkori kutatásai, Csehi Gyula munkásirodalmi és irodalomelméleti könyvei a maguk területén jelentős tudományos teljesítmények” (181. old).
Hozzászólásom az említett recenzióhoz azzal az egyedüli céllal íródott, hogy megpróbáljon hozzájárulni a Szigeti József irodalomtörténész életművével kapcsolatos – szerintem méltánytalanul szűkszavú, egy lexikonszerű könyvben alkotott – kép javításához, annak a valóságot minél hívebben tükröző és méltó bemutatásához (ahogy ez máskülönben a kötetben szereplő hasonló személyiségek esetében részletesen megtörténik) – most, születésének centenáriuma alkalmával. Merem remélni, hogy ehhez – tavaly júniusi ígérete szerint – maga Pomogáts Béla akadémikus is segítséget fog nyújtani idézett művének következő kötetében.
Szigeti László. Krónika (Kolozsvár)
A Korunk folyóirat 2011. novemberi számában Kántor Lajos irodalomtörténész közöl elemzést Pomogáts Béla akadémikus Magyar Irodalom Erdélyben című nagyméretű vállalkozásáról (I–III. Kötet, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008–2011).
Mivel a fenti kiadványnak nincs levelezői rovata és úgy tűnik, hogy a szerkesztőség nem közöl hozzászólásokat a megjelent írások kapcsán, ezúton szeretném véleményemet kifejezni a recenzió egyik részére vonatkozólag. Irodalomtörténet és életforma című írásában (24-28. old) a szerző megemlíti, hogy „Kritika tárgyává a leginkább azt tudja tenni az ember, amit személyesen élt meg” (27. oldal).
Az 1945-től 1968-ig, illetve az 1989-ig ívelő korszak vonatkozásában szól több, a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem kiemelkedő személyiségéről, oktatójáról (Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos, Sőni Pál), megjegyezvén: „Ha valaki, hát Szabédi László volt az, aki nevelőnek mondható, mellette pedig Antal Árpád – aki az utókortól többet érdemel”(28. oldal). Valóban, ez utóbbi – egykori tanszékvezető professzor – a Pomogáts-mű II. kötetének 128.oldalán összesen nyolc és fél sornyi méltatású. De nem marad el sokkal e tekintetben Szigeti József (Máriagyüd–Baranya megye, 1912. május 22. – Kolozsvár, 1986. június 21.) – szintén egykori tanszékvezető professzor, a régi magyar irodalom történetének elismert kutatója – sem, akinek ugyanott, egy oldallal előbb 13 és fél sor jutott életpályájának, tevékenységének bemutatására (127. oldal).
Éppen ez az a tény, amit hiányolok a recenzióból, vagyis azt, hogy nem említi meg Szigeti József nevét is, mint aki véleményem szerint szintén többet érdemelne az utókortól (mind irodalomtörténészi, mind oktatói-nevelői minőségben is). Annál is inkább, mivel maga K. L. mondja a Pomogáts-műről: „Valószínűleg még évtizedekig nélkülözhetetlen kézikönyv lesz..., kiegészítője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon régebben megjelent (négy) kötetének” (28. oldal).
Itt fejthető ki az a tény, hogy amíg Magyar Irodalom Erdélyben című II. és III. kötetében szereplő személyiségek többsége (köztük a két említett professzor volt munkatársai) esetében részletes életpálya és tevékenység, sőt műveik elemzése – sok esetben oldalakon keresztül – is megtalálható, vagy műveik felsorolása szinte napjainkig terjed, addig Szigeti József és Antal Árpád pár soros méltatása egy amolyan mellékfejezet keretében (Folytonosság és tájékozódás cím alatt – II. kötet, 126–130. oldal) található (középiskolai tanárok, tudományos kutatók, újságírók, szerkesztők, múzeumigazgatók társaságában – szintén rövid méltatásokkal – a sort Hajdu Győző zárja – e megjegyzés nem jelenti mindezen személyiségek életművének alábecsülését). Ugyanakkor a két professzor műveinek felsorolása csak 1970-ig, illetve 1973-ig tart, életpályáik mindössze egy-egy mondatba sűrítettek, és utalás sem történik több évtizedes oktatói-nevelői tevékenységükre.
Annál is furcsábbnak tartom Szigeti József nevének elhallgatását az említett recenzióból, mivel az elemzett mű III. kötetének a kolozsvári magyar főkonzulátuson 2011. június 23-án tartott bemutatója alkalmával – e sorok írójának a fentiek szellemében tett felvetésére – maga a szerző jelentette ki szó szerint: „Szigeti József többet érdemel”, és hogy ő „ismerte Szigeti Józsefet”, majd négyszemközt váltott pár szó keretében ígéretet tett „a probléma megoldására”.
Mindezeket hallhatta a népes – irodalmárokból, filológusokból, közéleti személyiségekből álló – közönség is. Ugyanakkor elhangzott, hogy alulírott mintegy 20 oldalas – Szigeti József életpályáját és munkásságát részletesen taglaló – beadványt juttatott el ez ügyben a Pallas Kiadó vezetőségéhez, még 2011 márciusa elején, Pomogáts akadémikushoz való időben történő elküldés reményében.
Ami e sorok íróját a Magyar Irodalom Erdélyben című műre vonatkozó fentebb említett beadványának megírására késztette – ezen írás keretében megfogalmazottak mellett – az a tény is, hogy Szigeti József életrajzi adatai is tévesen feltüntetettek, márpedig ez megengedhetetlen egy ilyenszerű kézikönyv-lexikon esetében. Magyarázatul csak az információhiány szolgálhat, ugyanis a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon V/1. kötete (S-Sz betűk) majdnem egyidőben jelent meg a Pomogáts-művel, valamint az a megállapítás Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténeti kötetéből (Bukarest, 1971), miszerint „... szembetűnő, hogy a régi irodalomnak alig akad kutatója...” (54. oldal), de ugyanonnan kiderül, hogy „tudományos rangút úgyszólván egyedül Szigeti József alkotott e területen”.
Ennek dacára Pomogáts akadémikus művében a néhai professzor – aki végeredményben címzetes egyetemi tanár, Jancsó Elemér után 1972–1977 között, tehát nyugdíjazásáig a kolozsvári egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, a régi magyar irodalom (összeségének, de főként Balassi, Mikes és Apáczai műveinek) szakavatott és elismert kutatója volt – egész tevékenységének bemutatása a szócikk keretében Balassival és a kuruc kori költészettel foglalkozó munkásságára, valamint tanulmánykötetére korlátozódik, minden részletezés nélkül. Szó sem esik Mikes Kelemen, illetve Apáczai Csere János tevékenységére vonatkozó kutatásairól, tanulmányairól, úgyszintén A régi magyar irodalom története című szintézistankönyvéről.
Habár a II. kötet más fejezeteiben is található utalás Szigeti József tevékenységére, így például a 91. oldalon (tankönyvet helyettesítő irodalomtörténeti sokszorosított jegyzete már a Bolyai Egyetem időszakában), 98. oldalon (összefoglaló jellegű munkája a felsőfokú irodalomoktatás segédkönyveként – A régi magyar irodalom története, l971), 102. oldalon (értékes kutatási eredménye a Balassi-komédiával kapcsolatban, habár itt nem lehetne csak erre szorítkozni, mert ő nemcsak ezzel, hanem a régi magyar irodalom összeségével foglalkozott), 108. oldalon (Jancsó Elemér fontosabb tanulmányainak közreadása Réthy Andorral együtt), 433. oldalon (tanulmány és bevezető Mikes Kelemenről, egyéb szakmai és népszerűsítő cikkek, adatközlések és irodalomelméleti írások – Jancsó Elemér írása 1958-ból a Dokumentumok c. részben), 442. oldalon (tanulmányok és bevezetők Mikes Kelemenről – 1963, Apáczai Csere Jánosról stb a Haladó hagyományaink-sorozatban – szintén Jancsó Elemér írása 1963-ból a Dokumentumok c. részben), 458. oldalon (mint egyike a legértékesebb irodalomtörténeti tanulmányok szerzőinek – Czine Mihály értékelése 1965-ből a Dokumentumok c. részben), 534. oldalon (felsorolva a romániai magyar tudósok és irodalomkritikusok között – szintén Czine Mihály értékelése 1970-ből a Dokumentumok c. részben), 545. oldalon (megemlítve a szellemi hagyományok legérdemesebb feldolgozói között – Illyés Elemér írása 1972-ből szintén a Dokumentumok c. részben), illetve a III. kötetben: a 103. oldalon (az ötvenes évek végén felvirágzott összehasonlító irodalomtörténet-írás kapcsán), 174. oldalon (a Fehér-könyvek bevezető tanulmányait író szerzők között), 499. oldalon (mint a régi irodalom hivatott előadója a kolozsvári egyetemen – Gaal György értékelése), 500. oldalon (mint egyetlen magyar irodalmi doktorátusirányító a kolozsvári egyetemen az 1980-as évek elején – Gaal György értékelése), mindezek azonban nem ellensúlyozhatják a 127. oldalon található összefoglaló szócikk tartalmának méltánytalan szűkösségét, szegénységét.
Ugyanakkor feltehető az a kérdés, vajon a fenti – anyaországi és erdélyi magyar irodalomtörténész-szaktekintélyek által tett – megállapítások Szigeti József tevékenységére vonatkozólag, valamint egyes műveinek elemzése miért nem találhatók meg a fő szócikkben. Annál is inkább, mivel a Béládi Miklós szerkesztésében megjelent A Magyar irodalom története 1945–1975, IV. kötet, A határon túli magyar irodalom (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982) c. kiadvány objektíven megállapítja: „Az egyetemi oktatásban megszülettek egy-egy korszak áttekintései: Jancsó Elemér adatközlései és összefoglaló tanulmányai a felvilágosodás korából, Szigeti József régi magyar irodalmi tanulmányai, Antal Árpád reformkori kutatásai, Csehi Gyula munkásirodalmi és irodalomelméleti könyvei a maguk területén jelentős tudományos teljesítmények” (181. old).
Hozzászólásom az említett recenzióhoz azzal az egyedüli céllal íródott, hogy megpróbáljon hozzájárulni a Szigeti József irodalomtörténész életművével kapcsolatos – szerintem méltánytalanul szűkszavú, egy lexikonszerű könyvben alkotott – kép javításához, annak a valóságot minél hívebben tükröző és méltó bemutatásához (ahogy ez máskülönben a kötetben szereplő hasonló személyiségek esetében részletesen megtörténik) – most, születésének centenáriuma alkalmával. Merem remélni, hogy ehhez – tavaly júniusi ígérete szerint – maga Pomogáts Béla akadémikus is segítséget fog nyújtani idézett művének következő kötetében.
Szigeti László. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 31.
Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)
2017. április 10.
A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)