Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Somogyi József
3 tétel
2013. március 7.
Előadás a kezdetektől napjainkig terjedő időkről
120 éves az aradi ereklyemúzeum
Kedden délután estébe nyúló előadást tartott Puskel Péter helytörténész az aradi ereklyemúzeum létrejöttének 120. évfordulója kapcsán.
Szokatlan helyszínen, a Kultúrpalota egyik – a szimfonikus zenekar által próbateremnek használt – helységében, arra számítva, hogy az előadás után alkalom nyílik a történelmi múzeum meglátogatására. Erre azonban az idő elhúzódása miatt már nem kerülhetett sor.
Az előadás ismertetése előtt engedtessék meg, hogy elmondjak egy személyes élményt.
1990 tavaszán, pár hónappal a romániai fordulat után egy magyarországi (akkoriban az egyik legjelentősebbnek számító lapnál dolgozó) újságíró kereste fel az országot, s első állomása Arad volt. Alulírottnak jutott kísérésének feladata (több nyelvet beszélt, de a románt nem), és sikerült kieszközölni, hogy beengedjenek az aradi múzeum 1848-as relikviákat tartalmazó raktárába. (A kiállításon akkoriban már szinte semmi sem volt kitéve az ereklyékből). Az újságíró kolléga szinte extázisba esett a sok száz (vagy több ezer?) tárgy láttán, élményeit természetesen meg is írta. Hogy cikkeinek mekkora hatása volt a magyar közvéleményre, nem tudom, tény azonban, hogy ezek után került sor az aradi múzeum relikviagyűjteményének első külföldi kiállítására, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban.
De vissza az aradi előadásra.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke bevezetőjében arról szólt, hogy a március 15. előtti periódus rendezvény-zsúfoltsága miatt csak március 5-én lehetett időpontot találni az előadás megtartására, ugyanis a tulajdonképpeni 120 éves évforduló március 15-re esik: 1893-ban ezen a napon avatták fel (a köztudatban úgy él: a színház második emeletén) az ereklyegyűjteményt.
Puskel Péter első mondataiban arról beszélt, hogy az idei esztendő nagyon gazdag évfordulókban – száz éves lesz, például, októberben a Kultúrpalota, ahova felavatása után az ereklyemúzeum költözött; áprilisban van Gárdonyi Géza, a magyar irodalom egyik nagyja születésének 150. évfordulója – személye azért is érdekes számunkra, mert rövid ideig Aradon újságíróskodott, nagyapja az aradi várbörtönben raboskodott 1848 után, és 1916-ban felkérték a Kultúrpalota igazgatói székének elfoglalására (nem fogadta el). Aztán tisztázta: az ereklyegyűjteményt nem az akkoriban még újnak számító színház, hanem a mellette lévő két bérház egyikének második emeletén nyitották meg 2000-nél több ereklyével. A város, az egész régió, de az ország számára is hatalmas eseménynek számított az ereklyegyűjtemény – tulajdonképpen az első aradi múzeum – megnyitása, hisz először kerültek nyilvánosságra, bemutatásra az 1848-hoz fűződő tárgyak, dokumentumok. Jó ideig ugyanis, a forradalom és szabadságharc 1849-es bukását követő időkben súlyos büntetés járt volna az ilyen relikviákat őrzőknek, tehát legfeljebb szűk és megbízható baráti körben tudhattak róluk.
A megnyitás utáni években az eleinte minden tudományos osztályozási szempontot nélkülöző gyűjtemény egyre gyarapodott, és 1913-ig, amikor a Kultúrpalota átadásával méltó helyre került, olyan gyűjteménnyé nőtte ki magát, amellyel legfeljebb a budapesti Nemzeti Múzeum vetekedhet.
De hogyan alakult ki egyáltalán egy ereklyemúzeum létrehozásának gondolata?
Az előadó hangsúlyozta: nem tudjuk ma sem egyértelműen egy névhez, egy emberhez kötni az ötletet. Megemlítette Szabados János aradi újságírót (később Szeged alpolgármestereként számos jelentős megvalósítás fűződik nevéhez), aki egy versében arról írt: a Fennvaló megbünteti a szabadságharcot eltiprókat. A helytörténész véleménye szerint ezzel csiholta ki – Tiszti (Reiner) Lajossal együtt (unokaöccse Európa-hírű karmester lett) – azt a szikrát, amelyből aztán a gyűjtési ötlet megszületett. A jóformán ki sem alakult ötletet felkarolták a korabeli „civilszervezetek”, a Kölcsey Egyesület, a Honvéd Egylet, az Asztalos Sándor Társaság stb. – a kovász a Kölcsey Egyesület volt –, és megindult a gyűjtőmunka, és nem csak Aradon. Kolozsváron például egy aradi származású arisztokrata, Aradon Márki Sándor történész, Jancsó Benedek stb. állt az ügy mellé, és számos, ma már kevésbé ismert személyiség. Zichy Mihály, a kor híres festője, aki inkább Oroszországban élt, két rézkarcot küldött az ügy érdekében (sokszorosításukból jelentős összeg folyt be), Ruttkayné Kossuth Lujza a kormányzó számos emléktárgyát juttatta el Aradra, Damjanichné Csernovics Emília kezdetben húsznál több személyes tárgyat adományozott a gyűjtemény számára (néhányat megőrzött, becses személyes emlékként, ezek halála után kerültek a gyűjteménybe). Az adományozók közt volt Bohus János (hatalmas birtokok tulajdonosa Világos, Zimánd környékén, aki 1848-ban az elsők között, még a törvény megszavazása előtt szabadította fel jobbágyait, a forradalom idején főispánja volt Aradnak), Bohusné Szögyény Antónia (aki a forradalom idején adományokat gyűjtött az elesett honvédok családjának, 1849-ben pedig feljegyezte német nyelvű naplójában a világosi kastélyukban a fegyverletételről folyó tárgyalásokkal kapcsolatos eseményeket – naplóját Márki Sándor találta meg és tette közzé). Kevésbé ismert név az utókor számára Lévay Henrik, a dúsgazdag, Pesten élő arisztokrata, az első állami biztosító megalapítója, aki egyrészt 200 arannyal belépett az ereklyegyűjtő egyesületbe, de talán ennél is fontosabb: a Monarchia területén mindenütt jelenlévő ügynökeit emléktárgyak felkutatásával és gyűjtésével bízta meg.
A gyűjtemény kialakulása természetesen sok-sok, ma már kevéssé ismert „kisember” névjegyét is magán viseli. Puskel Péter többükről megemlékezett. Krisztyóri János pékmesterről, az aradi iparkamara első elnökéről, Somogyi József honvéd őrnagyról (eredetileg halálra, majd 16 évi várfogságra ítélték – szabadulása után Garibaldi seregében harcolt, a fogsága alatt faragott sakk-készlete révén is tartjuk számon), Dömötör Bertalan mérnökről (értékes, Kossuth által a turini száműzetésben aláírt okmányt talált a családi levéltárban), Gulya Sándorról, a katolikus gimnázium tanáráról, aki a Nemzeti dal egy 1848. március 15-én nyomtatott példányát juttatta el a gyűjteménybe, Sárossy Gyuláról, az eredetileg halálra ítélt Galsai Kovács Ernőről (elsőként rajzolta le az 1849-es aradi várat és foglyait, naplója később meg is jelent), Kossuth Lajos háziorvosáról, aki a múzeumi gyűjteménynek korbácsot adományozott stb.
Az előadó ezt követően néhány statisztikai adatot ismertetett, amelyek szerint a végül is 17 ezer körüli tárgyból, dokumentumből álló ereklyegyűjteményt 1909-ben 5500-an, 1930-ban (amikor már csak március–október között, heti négy napon volt megtekinthető) 2100-an látogatták, 1942–43-ban, a háborús években szinte csak diákok keresték fel. Az aradi ereklyemúzeumot a történelen viharai közepette sokszor átszervezték (az újabb időkben 1954-ben, ’60-ban, ’64-ben, majd az 1970-es évek közepén), míg végül alig emlékeztet az eredetire.
Előadásának végén Puskel Péter néhány, az 1848–49-es forradalommal kapcsolatos legendákban élő tévhitet cáfolt (például a sörrel való koccintás tilalma, Haynau 1850-es londoni megseprűzése – a seprűnyél egy darabja „ereklyeként” szerepel stb.), majd számos, a vértanúkhoz és a vár foglyaihoz kötődő tárgyat, dokumentumot mutatott be vetített képeken.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),
2013. december 12.
Szoborhistóriák
Nagykanizsa igen büszke katonavárosi múltjára, s ha bárki azt gondolná, ekként a rend és fegyelem jellemző Kovászna testvérvárosára, hát mégis előfordult a zalai végeken, hogy két szobruknak is lába kelt.
Ebben ugyan – Rejtő Jenő óta tudjuk, katonáéknál akár egész hadosztály is eltűnhet – semmi különös nincs, a szobrok sorsa már csak olyan, hogy egyik rendszer állítja, másik lerombolja. A két szóban forgó alkotás azonban azokat a történelmi személyiségeket ábrázolja, akiket minden korban tisztelet övezett, s bár az idők során többen is próbálták kitulajdonítani érdemeiket, sem Dózsa György, sem Gábor Áron szobrát sehol a földkerekségen nem távolították el. Háromszék két szabadságharcosának éppen katonavárosi múltja okán állított szobrot a múlt században Nagykanizsa. A lóvontatású tüzérség számára Medgyaszay István tervei alapján építettek laktanyát a városban, az épületegyüttes 1932-ben készült el, a katonai létesítményt Gábor Áronról nevezték el – illő volt hát, hogy szobrot állítsanak neki. A másfeles életnagyságú, márványból készült mellszobrot Szabó László szolnoki művész készítette 1964-ben, a következő esztendőben avatták fel az alakulat udvarán, és állt ott egészen a laktanya 1996–97-es felszámolásáig. Akkor szőrén-szálán eltűnt. Időközben az épületegyüttes is emlékké vált, helyén ipari parkot alakítottak ki. Nagykanizsa identitásának azonban fontos része a katonai hagyományok ápolása, nemzeti múltjának megőrzése, többek között e ragaszkodásnak köszönhető az is, hogy az 1934-ben állított, majd 1952-ben eltávolításra ítélt, a helyétől nem messzire ásott gödörbe temetett Nagy-Magyarország-emlékművet 1999-ben felébresztették hosszú álmából, restaurálták, és 2011-ben újra felavatták (lám, az elásott szobrok „divatja” nem csak háromszéki-erdélyi jellegzetesség). De Nagykanizsa kötődését a nemzeti múlthoz más emlékművek is jelzik, a városban van Aradi udvar, Székely kert – természetes, hogy az emlékekben megmaradt Gábor Áron-szoborhoz is ragaszkodtak. Különösképp, hogy akadt egy önkormányzati képviselőjük – név szerint dr. Károlyi Attila –, aki vette a fáradságot, és a tisztázatlan körülmények között eltűnt szobor ügyében kutatásba kezdett. Több szálon kellett nyomoznia, hiszen az emlékezők ellentmondásos információkkal szolgáltak, végül a szoborra a kaposvári laktanyában akadt rá. Levélváltás után a kaposváriak felajánlották a szobor visszaadását, sőt, annak újjáavatásán katonai tiszteletadással történő közreműködésüket is. Így állíthatták fel idén március 15-én az ipari parkban Gábor Áron mellszobrát – az akkori zord időjárás azonban megakadályozta a kaposváriak jelenlétét, ezért hát október 6-án ismét felavatták a szobrot. E második avatáson hangzott el: „Jó, hogy van aradi emlékművünk itt, Kanizsán, és most már ismét Gábor Áron-szobrunk, ahol újra átélhetjük magyar nemzeti létünk sorsáldását a sorscsapásban is…”
A nagykanizsaiaknak volt azonban egy másik szobruk is, melyhez szintúgy ragaszkodnának, mint a Gábor Áronéhoz, kinek jövőben születésének 200. évét ünnepli Háromszék. Szintén kerek évfordulós Dózsa György, halálának 500. éve 2014. Nagykanizsa másik laktanyája korábban a parasztvezér nevét viselte (később Thury-laktanya lett), annak idején Dózsa György hatalmas mellszobra előtt zajlottak az előléptetési ceremóniák, a kitüntetések átadása is, és a katonák előszeretettel fényképeztették magukat a szobor előtt. Ebben nemcsak a nagyobb rendfokozat elnyerésének megörökítése játszott szerepet, hanem az is, hogy a kétszeres Munkácsy-díjas Kiss Kovács Gyula alkotása sugárzó szobor (fotó): nem a legyőzött, megkínzott halálraítéltet, hanem a szúrós tekintetű, kemény parasztvezért ábrázolja. Nos, ez a szobor „tisztázatlan körülmények között” került Ceglédre, mint a Gábor Áron szobrának hazavivését kijáró dr. Károlyi Attila fogalmazott: felsőbb katonai utasításra adta át az akkor már Thury Györgyről elnevezett kanizsai laktanya parancsnoka a létesítmény 1997-es bezárása előtt néhány hónappal a ceglédi, Dózsa György nevét viselő alakulatnak. Cegléd meg „Dózsa György-ös” város, a legenda szerint ott mondta volna el Dózsa híres beszédét, a jobbágyokat csatlakozásra felhívó kiáltványt, melyről éppen a városban 1972-ben, Somogyi Józsefnek a parasztvezért koronával fején ábrázoló, kétalakos szobrának avatásakor felvetett történészi vélemény nyomán indult kutatás során derült ki, sohasem hangzott el. Ettől fügetlenül Cegléd ragaszkodik a második Dózsa-szoborhoz is, melyet rövid ideig az ottani Dózsa-laktanya bejáratához helyeztek el, majd annak a 2001-es haderőreformot követő felszámolása után, 2006-tól Cegléd öregszőlői városrészében áll. Nagykanizsa e szobor ügyében is elindította a visszaszerzési folyamatot, de Cegléd polgármestere azzal hárította kérésüket, hogy „a lakosság megszerette a szobrot, és nem kíván megválni a város egyik történelmi hírességét ábrázoló alkotástól“”. A kanizsaiak továbbra is fenntartják: Kiss Kovács Gyula 1952-ben készült bronz Dózsa-szobra őket illetné meg, akár peres úton való visszaszerzését is fontolóra vették, illetve elhangzott az az ajánlat, hogy Cegléd – fájdalomdíj gyanánt – öntvénymásolatot készíttessen a kanizsaiaknak. Kicsi ez a magyar világ, sem a maradék-országban, sem a megmaradásért küzdő részekben nem engedhetjük meg magunknak, hogy szobrok felett vitázzunk. Odaát egy turulszobor is szálka néhányak szemében, nálunk Wass Albertet a temetőkertben sem tűrik meg.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 3.
Állandó kiállítás nyílt az Aradi Ereklyemúzeum kincseiből
Végre ezt is megértük!
2015. október elseje bizonyára emlékezetes dátumként marad meg az aradi magyarság, de a megyei múzeum legújabb kori történelmében: a múzeum történelmi részlegének is helyet adó Kultúrpalota második emeletén megnyílt az egykori Ereklyemúzeum gyűjteményéből rendezett állandó kiállítás. A három terem mintegy 130 tárgyat mutat be a közönségnek, ami töredéke ugyan az egykori hatalmas anyagnak, mégis nagy lépés az eddigiekhez képest. Mint ismeretes, az 1960-as években erősen megnyirbálták, majd a hetvenes évek „kulturális forradalmában” majdnem teljesen felszámolták az 1848–49-es magyar forradalom Aradon kivégzett mártírjainak emlékét is őrző kiállítást. Tegnapelőtt ígéret hangzott el arra, hogy a jövőben még nagyobb teret, helyet kap az ereklyemúzeum.
A rendezvényt Peter Hügel múzeumigazgató nyitotta meg. Elmondta, hogy a mostani állandó tárlat megnyitása része a múzeum teljes kiállítási rendszere, a múzeumok városunkbeli jelenléte és szerepe újragondolásának. Egyszermind bejelentette a részleg bővítésének szándékát.
Gheorghe Falcă polgármester visszatekintéssel kezdte. Városunknak, mondta, nagy hiányosságai voltak az infrastruktúrával kapcsolatban, ami arra kötelezte a városvezetést, hogy több területen dolgozzon az utóbbi években. 2000-ben a gazdasága „nyikorgott”, ma Arad egy 74 ezer munkahellyel rendelkező város, 1 százalékos munkanélküliséggel.
2015-ben a közigazgatás négy nagy irányban tevékenykedik: beruházás a kultúrába, nevelésbe, egészségügybe és a zöldövezet fejlesztésébe. „Dolgozunk a jövő évi költségvetésen, ami Arad számára fontos dolgokat akar megvalósítani. Például a Teba átvételét – egyrészt mert ipari örökség, másrészt mert helyet biztosít a múzeumnak kollekciók elhelyezésére. 2015 a nagy év, amelyben Arad megkapta, dokumentumokkal, száz százalékban az aradi várat, amelynek azonban még várnia kell arra, hogy civileket fogadjon, mert előbb a gáji kaszárnyát kell befejeznünk, aztán nekilátunk annak feltérképezéséhez, hogy miként mutasson ez a vár. Szép múltja van, és készülnünk kell arra, hogy bebútorozzuk Arad múltjával, készülve az Arad, Európa Kulturális Fővárosa időszakra is” – mondta. Megemlítette: azt hiszi, 2000-ben az első román tisztségviselő volt, aki koszorút helyezett el a vesztőhelyi obeliszknél, s akkoriban az újságok egy része azt írta: nem lehet, hogy egy móc ilyet tegyen, és hogy politikai karrierje befejeződött. „Az önök segítségével a karrierem nem fejeződött be, sőt felfelé ívelt, mert ugyanazon értékekben hittünk. Ennek a városnak szép és gazdag a történelmi múltja, amit be kell mutatni azoknak is, akik nem értenek egyet vele. Ami tettünk és teszünk, az, hogy felmutassuk e város értékeit. 2004-ben, amikor polgármester lettem, megpróbáltam megtanulni Arad történelmét. Ez alkalmat adott arra is, hogy sikerüljön az eddigi rejtett és értékes dolgokat a felszínre hozni. Köszönöm Önöknek, s annak, akivel már 12. éve együtt dolgozom, Bognár úrnak, aki ma ünnepli születésnapját. Együtt kívánjunk neki boldog születésnapot” – fejezte be a polgármester.
Bognár Levente, Arad alpolgármestere (aki épp Gyuláról tért vissza, ahol jelen volt a Salacz Gyula szülőházán elhelyezett emléktábla megkoszorúzásán), megköszönve a jókívánságokat, hangsúlyozta: a mai nap valamennyi aradié is. „Egy különösen fontos pillanatot élünk át, a városi élet normalitásáét. Azt hiszem, ez az értékek napja”, mondta, és – „a város kultúrájáért, kulturális örökségéért ideiglenesen felelő tisztségviselőként” köszönetet mondott mindeninek, aki a kulturális örökség megőrzéséhez és ápolásához hozzájárult. Az egykori ereklyegyűjteményhez kapcsolódó gyermekkori emlékeit felelevenítve hangsúlyozta: „Végre, egy elég hosszú és kegyetlen korszak után, amikor az értékeket száműzték Arad kulturális örökségéből, többekkel együtt, akik európai módra gondolkozunk, sikerült újra értékesítenünk azt, ami érték. Amikor a kulturális fővárosról beszélünk, számunkra nagyon fontos, hogy ezek az értékek, amelyek Arad értékei is – Arad az összes nemzeti kisebbség, etnikai és vallási közösség által is létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége – érvényre jussanak. A polgármesterrel és Hügel úrral folytatott számos beszélgetés során is elmondtam: ez a továbbiakban vonzási pont lesz a turisták számára, és ezáltal is felépíthetjük a kölcsönös elismerés városát, egy modern, nyugati várost” – fejezte be beszédét, amelynek utolsó mondata magyarul hangzott el: „örülök, hogy elértük, s eljutottunk ide, hogy ezt ma közösen is megünnepeljük”.
A Pro Identitas elnöki minőségében jelen volt Faragó Péter beszédét így kezdte: „A mai nap nagyon különleges Arad, és minden lakosa számára. A megyei múzeum állandó kiállításának megnyitása lehetővé teszi városunk e történelmi kincsének bemutatását. Meggyőződésem, hogy a megyei múzeum büszke lehet ezekre a kincsekre, amelyek növelni fogják vonzerejét. E kollekció darabjai múltunk tanúságtételei, szükségszerű volt, hogy láthassák és tanulmányozhassák az érdeklődők. Mától megvan a lehetőség, ezért minden közreműködőnek – helyhatóságnak, a múzeum szakembereinek, és megkülönböztetett módon Peter Hügel igazgatónak – köszönetet mondok”.
Magyar nyelvű beszédében Faragó Péter többek között elmondta: számára ez a 2015. év Aradi Magyar Napok legfontosabb, leginkább várt eseménye. „A kommunizmus soha, sehol nem hozott jót, ennek az intézménynek a pincéjébe száműzte az ereklyéket. Az Aradi Kölcsey Egyesület kezdeményezésére páratlan gyűjteménnyel gazdagodott az aradi múzeum. Most abban a Kultúrpalotában vagyunk, amelyet azért is építettek meg elődeink, hogy ennek a kincsnek méltó helye leszen. Mától ismét láthatóak, és mától magyar, román és bárki eljöhet megcsodálhatni őket.
Az ereklyemúzeum a 48–49-es szabadságharc Aradon kivégzett 13 mártír tábornokának állít emléket. Bízom benne, hogy a következő generációk már szabadon látogathatnak ide, tanulva ápolhatják a múltat, őrizhetik történelmi értékeinket, emlékeinket.”
A hivatalosságok után szót kapott Felicia Oarcea muzeológus, a kiállítás rendezője is. „Az aradi kulturális értékek felkarolásának szándéka egy román–magyar együttműködéshez, a határon átnyúló HURO programhoz vezetett. (Ennek eredményeként jelent meg egy nagyszerű album és repertoár az aradi ereklyemúzeum kincseiről – szerk. megj.) A mostani állandó tárlat 130 körüli kiállítási darabot mutat be, a relikviagyűjtemény, mint tudjuk, több mint 17 ezer darabot ölel fel. Kezdetnek emlékezetesebb darabokat állítottunk ki, fehér- és tűzfegyvereket, amelyeket honvédek, a forradalom kiemelkedő személyiségei használtak – közülük kiemelném Török Gábor polgármestert, Dimitrie Halca alpolgármestert, az 1949-es februári harcokban kitűnt Asztalos Sándort. Nem utolsósorban – az első teremben – látható a későbbi polgármester, Salacz Gyula portréja, atillájával és kardjával együtt. Hasonlóképpen láthatók Kossuth Lajos és a tábornokok néhány személyes tárgya, amelyek a múzeum „örökség” és „alap” kategóriájába tartoznak. Az előbbiek között van Kossuth pisztolya (a kísérő, valódiságát igazoló írással), amelyet személyi orvosa adományozott az ereklyemúzeumnak, Damjanich János és Kiss Ernő pisztolykészlete stb.
Szerepel a 13 tábornok kivégzéséről szóló festmény, Damjanich fotelje és mankója, az urna, amelyben Leiningen tábornok szívét őrizték. Az utolsó termet főképp Arad vára történelmének szenteltük, portréknak, az aradi várban fogvatartottak által készített tárgyaknak, Somogyi József hadnagy sakk-készletének. És itt látható az aradi Szabadság-szobor makettje is.
Mi, aradiak tisztában vagyunk az európai értékekkel, ezért a továbbiakban ki akarjuk terjeszteni a kiállítási felületet, legalább az egykori kiállítás terjedelmének egy részéig.”
Az állandó kiállítás megnyitóján elhangzottakat – minthogy valamennyi beszédet szabadon mondták el – nem őrzi majd meg dokumentum, ezért is idéztem valamennyiből hosszabban.
A nézők többségét azonban minden bizonnyal jobban érdekli a kiállítás, amely most, az aradi vértanúk kivégzése előestéjén még időszerűbb. A néhány fotó legfeljebb ízelítőként szolgál – ezt a kiállítást alaposan meg kell néznie mindenkinek, aki a múlt iránt érdeklődik. Reméljük, az iskolások sem hagyják ki.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)