A Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttműködési Bizottsága azt kérte a civil szervezeteket, hogy vitassák meg, majd állítsák össze azok névsorát, akik bizalmat szereztek a magyar társadalom előtt és magatartásukkal megőrizték erkölcsi tisztaságukat. Mintegy 120 szervezet 2500 személyt jelölt. A bizottság közülük választotta ki azt a száz főt, akiknek a neve az egymástól független jelölésekben a legjobban összecsengett. A pártok vezetői, funkcionáriusai nem szerepelhettek a listán. Az Új Magyarország hozta névsorukat. Köztük van Albert Gábor, dr. Andrásfalvy Bertalan, Balczó András, Bíró Zoltán, dr. Bolberitz Pál, Csete György, Csoóri Sándor, Czakó Gábor, Czine Mihály, Dénes János, Fekete Gyula, dr. Fekete Gyula, dr. Gidai Erzsébet, Görömbei András, dr. Gyulay Endre püspök, Halász Péter, dr. Hegedűs Lóránt püspök, Jankovich Marcell, dr. Jobbágyi Gábor, Kádár Béla, Kiss Dénes, Kocsis István, Kósa Ferenc, Kozma Imre, Kunszabó Ferenc, László Gyula, Lovas István, Macskássy Izolda, Makovecz Imre, Medvigy Endre, Nagy Gáspár, Nemeskürthy István, dr. Papp Lajos,. Pokol Béla, Pongrácz Gergely, Pozsgay Imre, dr. Pungor Ernő, Püski Sándor, Rácz Sándor, dr. Raffay Ernő, Sánta Ferenc, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Somogyi Győző, Szentmihályi Szabó Péter, Szervátiusz Tibor, Szokolay Sándor, Szörényi Levente, Tőkéczki László, Varga Domokos, Zacsek Gyula, dr. Zétényi Zsolt. /Új Magyarország, okt. 31./ Ez a száz ember először okt. 30-án ült össze. Elhatározták, hogy a jövőben Százak Tanácsaként működnek és teszik meg észrevételeiket az ország jövője szempontjából legfontosabb kérdésekben. Dr. Csáth Magdolna, a "százak" egyike a tömegtájékoztatás antidemokratikus voltát elemezte, mondván, az írott és elektronikus sajtó - kevés kivételtől eltekintve - nem a valós helyzetet fogalmazta meg. /Új Magyarország, nov. 1./

A Székelyudvarhelyi Városnapokon fellépett a Magyar Rádió Énekkara, bemutatták Roth András történész Született nyelvünkön című legújabb könyvét. A Márton Áron téren kilenc udvarhelyi huszár esküdött fel a haza szolgálatára Somogyi Győző Nagy Huszár Könyvében leírtak szerint. Többek között Vácról, Marosvásárhelyről, Nagykárolyból, Gyergyószentmiklósról, valamint a homoródfürdői lovasiskolától érkeztek huszárok az első erdélyi huszártalálkozóra. /Farkas Krisztina: Bográcsgulyás és huszárok a városnapokon. = Krónika (Kolozsvár), jún. 27./

Zsúfolt programmal – többek közt négy rangos kiállítással – várja látogatóit ebben a hónapban a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum. Október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján táblakép-tárlat nyílik meg: Somogyi Győző festőművész magyar hősöket megjelenítő arcképcsarnoka hadvezéreket, királyokat, katonatiszteket vonultat fel Attilától Maléter Pálig. A múzeumalapító Tarisznyás Márton halálának 25. évfordulójára október 12-én emlékeznek, olvasószobát avatnak, amelyben az alapító könyveit, írásait állítják ki.. Október 15-én „A magyar alföld a századfordulón” címmel képeslaptárlat nyílik. A hónap utolsó nagyszabású rendezvénye a Csíki Székely Múzeum vendégkiállítása lesz, amelyen restaurált fegyvereket lehet majd megtekinteni. /Gergely Imre: Látványos október a Tarisznyás-múzeumban. = Krónika (Kolozsvár), okt. 6./

Székelyudvarhelyen rövid műsorral, valamint koszorúzással emlékeztek az 1848-as szabadságharc áldozataira a Márton Áron téri Vasszékely-szobornál. A Polgármesteri Hivatal szervezte megemlékezésen Szász Jenő polgármester adózott a tizenhárom aradi vértanú emlékének. „Az aradi vértanúk méltósággal haltak meg hazájukért. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy méltósággal kiálljunk az elveink mellett, az önrendelkezési jogunkért vagy éppen a kettős állampolgárságért, hogy hűek legyünk a nagy elődökhöz, és annak tudatában élhessünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk nemzetünk felemelkedéséért”– mondta Szász Jenő. Gyergyószentmiklóson délelőtt a Polgármesteri Hivatal, a Volt Politikai Foglyok Gyergyói Szövetsége, az 1956-os Vitézi Lovagrend és a Lorántffy Zsuzsanna Nőegylet tisztelgett a Kiss Antal honvédőrnagy kopjafájánál szervezett koszorúzáson. Az aradi 13-ról Kontesveller József alpolgármester emlékezett. Délután a Földváry Károly Hagyományőrző Huszár Egyesület és a Tarisznyás Márton Múzeum szervezett közös megemlékezést. Csergő Tibor múzeumigazgató köszöntője után Somogyi Győzőnek a magyar hősöket ábrázoló táblaképeiből a múzeumban rendezett kiállítását Balázs József méltatta. /Szász Emese, Bajna György: Megyénkben is megemlékeztek a vértanúkról. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 7./

Kós Károly házsongárdi emlékművének megkoszorúzásával zárult október 15-én a Magyar Művészeti Akadémia Kolozsváron megrendezett vándorülése. A tanácskozásra az akadémia magyarországi, kolozsvári és Kolozsvár-környéki, valamint székelyföldi tagjai gyűltek össze. Makovecz Imre, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke elmondta: az egyesület rögtön a magyarországi rendszerváltást követően alakult, a szó tág értelmében vett művészeket tömörít képzőművészektől, költőktől, íróktól filmszakembereken át az építészekig. Állami támogatás nélkül működik, alapítványi elven; feladatának tartja, hogy a magányosságra kárhoztatott művészeknek nyújtson fogódzót a rendszeres heti találkozókon keresztül. Szlovákiában, Szerbiában, Szlovéniában és Romániában élő tagok is tartoznak az egyesülethez, amelynek soraiba meghívásos alapon lehet bekerülni. Jelenleg hozzávetőleg 150 tagot számlál a Magyar Művészeti Akadémia. Elsőként Szilágyi István író köszöntötte október 14-én a Magyar Művészeti Akadémia vezetőségi tagjait. Makovecz Imre elnök hangsúlyozta: a Kárpát-medencében bárhol lehetne ez az összejövetel, hiszen a szervezetnek minden magyarlakta térségből vannak tagjai. Somogyi Győző képzőművész, elnökségi tag A művész hitele címet viselő, vetítéssel egybekötött előadást tartott. Az elmúlt másfél évben a Magyar Művészeti Akadémia soraiba lépett alkotók közül néhányan megtartották „székfoglalójukat”: Szőcs István, Sipos László, Páll Lajos, Király László, Ferences István, Farkas Árpád és Bogdán László tartottak beszédet és olvastak fel írásaikból. Oklevélosztással zárult a vándorülés délelőtti programja: Szenik Ilona népzenekutató, Lászlóffy Csaba költő, Szőcs István író, műfordító és Ács Margit, Lászlóffy Csaba, Király László, Szilágyi István; Ágh István, Dobai Péter és Nagy Gáspár műveit Kovács Flórián tolmácsolta. /-f-: A művésznek az életet kell szolgálnia. Kolozsváron tartotta vándorülését a Magyar Művészeti Akadémia. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./

Január 25–27-e között először rendeznek Erdélyben katonai hagyományőrző elméleti képzést Homoródfürdőn. Huszárakadémiát rendeznek Homoródfürdőn, melyre nyolc-kilenc huszárcsapatot várnak, a térségben több huszárcsapat van: a kápolnási, a szentegyházasfalvi, az udvarhelyi és a csíki hagyományőrző csapatok, tájékoztatott Miholcsa József szervező. Somogyi Győző (Salföld, Magyarország) az erdélyi fejedelemség hadseregéről tart előadást, majd dr. Filep Csaba (Gernyeszeg) a székely lovakat és lófőket mutatja be. Az 1848-as ezredekről és azok fegyverzetéről beszél a szegedi dr. Vass László, majd a történelmi Magyarországot megkerülő lovas útjáról számol be Csepin Péter (Várpalota, Magyarország). Bemutatják a Fehértollasok (Harmadik Honvédzászlóalj) történetét, végül napjaink katonai hagyományőrzését. /B. I.: Akadémiára hívják a huszárokat. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 25./

Hosszas kutatás, a történészekkel való konzultálás után készültek el a huszárruha-rajzok – hangoztatta Somogyi Győző magyarországi Munkácsy-díjas grafikus gyergyóditrói kiállításának megnyitóján. A szabadságharc hadserege című, negyven színes grafikából álló tárlatanyag csupán ízelítő abból a terjedelmes sorozatból, amelyet a művész az 1848–49-es szabadságharc katonai egyenruháiról készített. „Az 1980-as évekig senki nem rajzolta meg ezeket az egyenruhákat. Ezekből a rajzokból keltek életre azok a mai huszárok, akik a ‘48-as katonai hagyományokat ápolják” – indokolta a művész történelmi alapossággal végzett munkáját. A gyergyószentmiklósi Földváry Károly Egyesület 11. Székely Határőr Huszárezredének egyenruhái is Somogyi rajzai alapján készültek, és az ezred zászlóját is a veszprémi művész tervezte. Somogyi Győző témáit a magyar történelemből és vallásból meríti. A történelmi hősök megformálásában figurái groteszk hatást keltenek arcuk és kezük felnagyítása miatt – hangzott el a Jézus Szent Szíve nagytemplom búcsújának időpontjára időzített tárlat megnyitóján. A képeket hamarosan Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Baróton és Sepsiszentgyörgyön is kiállítják. /Jánossy Alíz: A szabadságharc hadserege vonult fel. = Krónika (Kolozsvár), jún. 2./

Történelmi, irodalom- és művészettörténeti, valamint néprajz- és könyvtártudományi előadásokat hallgathatnak az érdeklődők az Erdély reneszánsza címmel október 8-án kezdődő négynapos kolozsvári konferencián. A konferencia részletes programja a www.eme.ro honlapon olvasható. Az Állami Magyar Opera előcsarnokában nyílik Somogyi Győző magyarországi festőművész Mátyás király hadserege című grafikai tárlata. / Bonczidai Éva: Erdély reneszánsza. = Krónika (Kolozsvár), okt. 8./

Kolozsváron a Magyar Opera előcsarnokában október 8-án megnyitották az Erdély reneszánsza elnevezésű négynapos rendezvénysorozatot. Simon Gábor operaigazgató köszöntő szavai után Dáné Tibor Kálmán kitért arra, hogy a történelem folyamán az erdélyi magyaroknak többször át kellett élniük szellemi reneszánszukat. Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója bemutatta a Kolozsvárra érkezett reneszánsz Nagy Könyvet, amelyet eddig közel száz Kárpát-medencei magyar településre juttattak el. Végül Somogyi Győző festőművész bemutatta a Mátyás király hadseregét ábrázoló kiállítását. /Erdély reneszánsza Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 9./

Utolsó állomására érkezett a veszprémi Somogyi Győző Munkácsy-díjas festő, grafikus vándortárlata, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hadseregének viseletét bemutató színes grafikasorozat. Sepsiszentgyörgyön a kiállítást megnyitó Sánta I. Géza művészettörténész hangsúlyozta, jobb helyszínt nem is választhatnának a történelemtanárok óráik tartására. (vop): Történelemórára csalogató. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 20./

Immár tizenhetedik alkalommal rendezi meg Kolozsváron az Amaryllis Társaság a Mátyás-napokat, Mátyás király emlékének tiszteletére. Az idei rendezvénysorozat február 16. és március 1. között zajlik. Február 22-én, vasárnap Somogyi Győző Mátyás király hadserege címmű kiállítását lehetett megtekinteni a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a rendezvényt két reneszánsz vendégegyüttes, a marosvásárhelyi Tamburin és a farkaslakai Schola Cantorum nyitotta meg. /Braica Tünde: Utazás Mátyás király udvarába. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 24./

Tudjuk, hogy rossz, mégis követjük
Konferencia református pedagógusok számára
A Romániai Református Pedagógiai Intézet, a budapesti Református Pedagógiai Intézet és a hollandiai OGO Alapítvány támogatásával március 18-18-én Kolozsváron pedagógus-konferenciát szervezett médianevelés témakörben. A résztvevők – református kollégiumaink és óvodáink pedagógusai – a felkért előadók segítségével az új médiatartalmak gyerekekre/diákokra gyakorolt hatásáról és az ezekhez kapcsolható nevelési projektek kérdéseiről tanácskoztak.
Bustya János kolozsvári RPI igazgató köszöntője után előadást tartott Mostis Gergő, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója.
A konferencia zárásaként Tőkés Gyöngyvér, a Sapientia EMTE tanára Az erdélyi középiskolások digitális médiaműveltsége és részvételük az új médiakommunikációban című előadása hangzott el.
Somogyi Győző. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Az ország peremén – a nemzet közepén
Húsvét előtt két vidéki rendezvény vendége voltam Szarvason, illetve Hódmezővásárhelyen és Földeákon. Szarvason, a Kárpát-medence mértani közepén a vidéki, illetve a kisebbségi sajtó és az anyaország kapcsolatrendszerét jártuk körbe, Hódmezővásárhelyen és Földeákon is a „vidék” volt a téma, a Magyar Mentálhigiénés Szövetség és a Földeáki Mentálhigiénés Egyesület A vidék megtartó ereje címmel szervezett kétnapos konferenciát. A két rendezvény több ponton is érintkezett vagy kiegészítette egymást. Mindkettő a vidékiség háztáján vert tanyát vagy keresett és talált menedékre, egyik is meg a másik is olyan településeken zajlott, amelyek a történelmi Magyarország centrumában voltak valaha, de Trianonban a politikai mészárlás olyan ország darabokat metszett le az egykori magyar földről, hogy az említett városok a Magyar Alföldön peremhelyzetbe kerültek. A „nemzet közepén” és az „ország peremén” voltunk, amint Grezsa Ferenc előadásának címéül kiemelve megjegyezte.
Az utóbbi években, az uniós csatlakozások következményeként mi, a Kárpát-medencében szétszabdalt és szétszórt magyarok inkább kedveljük „a nemzet közepe” formulát. Ezen a konferencián is ez az elv érvényesült. Az előadók és a szervezők zöme budapesti volt, de a földrajzi reprezentáció átölelte a mai csonka ország több tájegységét, Andrásfalvy Bertalan professzor, az Antall-kormány volt kulturális minisztere Pécsről érkezett, hogy Hagyomány és önazonosság címen ragyogó előadást tartson, Grezsa Ferenc Budapestet és Hódmezővásárhelyet is képviselte, jómagam a Falurombolás Romániában témát próbáltam kifejteni oly módon, hogy a romániai vidékfelforgatásnál és vidékpusztításnál is alattomosabb magyarországi folyamatokat is érzékeltessem. Dr. Grezsa István a konferenciát levezető elnök másnapra Földeákra invitálta a résztvevőket, ahol Győry Márta (Kárpátalja, Nagydobrony), Smidt Veronika Szőgyén (Felvidék), Somogyi Győző (Salföld), és Zaja Péter (Visnyeszéplak) földrajzi értelemben is átfogták és beterítették a Kárpát-medencét. Persze egy publicisztikai írásban nem közölhetek regisztrációs névsort, a mindkét napon zsúfoltházas rendezvényt sokan tisztelték meg részvételükkel. Amire viszont nyomatékkal kell felhívnom a figyelmet, az magyar vidék megtartó erejének a meggyőző demonstrálása volt. Ebben kapott szerepet a hódmezővásárhelyi és földeáki helyszín, amely egyben azt is bizonyította, hogy mit tehet a „vidék” saját értékeinek felmutatása és megőrzése, továbbfejlesztése vonatkozásában, olyan körülmények között is, amikor a fővárosba centralizált politikai és gazdasági nyomás a vidék ellehetetlenítése irányában hat.
Az sem véletlen, hogy a vidék témát vidéken kell és lehet kibontani. Budapest erre – tudjuk miért – alkalmatlan. A vidék egyébként a modern kommunikációs lehetőségeket figyelembe véve új minőségű szerepkörök betöltésére is alkalmassá válik. Megismétlődik – természetesen más szinten és más körülmények között -, ami a reformkorban történt. A magyar vidék Kazinczy, Kölcsey, Baróti Szabó Dávid korában a magyar kultúrát, a magyar nyelvet képviselte, és juttatta olyan szerephez, amely végül is Budapestet is magyar nagyvárossá változtatta. Erre a folyamatra az internetes kommunikáció korában azért kell odafigyelni, mert az elektronikus kapcsolatteremtés nem csupán a Kárpát-medencében élő magyarok rétegeit hozza –hozhatja – szellemi közelségbe, hanem a nagyvilágba szétszóródottakat is. A romániai falurombolásról legtöbbünknek a barbár, a buldózeres falurombolás jut eszébe. Ez valós helyzet volt ugyan, de, paradox módon ez a brutalitás hívta fel a világ figyelmét arra, ami Romániában történik, s végül is egyik kiváltó oka volt annak, hogy a közveszélyes diktátort eltakarítsák. A romániai falurombolás nem a buldózeres korszakban kezdődött. A magyar vidék elpusztításának szándéka tulajdonképpen Erdély bizonyos területein visszavezethető az 1921-es román „földreform” idejéig, amikor különösen a kompakt magyar lakosságú határ menti települések mellé „beültették” a román telepeseket. Évtizedek múltán, már a kommunista rezsim éveiben ezekből a telepekből alakították ki az új községközpontokat, s a több száz éves, már a 13. századtól írásosan is adatolt falvakat másodrendűvé degradálták. Az 1944 – 1953 közötti periódus Romániában is a legsötétebb időszak volt, ezekre az évekre datálható a sztálinista kommunista hatalomátvétel a népi demokratikus rendszer kiépítése ürügyén. A párton belül vagy ennek csatolt elemeinél ekkor zajlottak a nagy leszámolások, a koncepciós politikai kirakatperek, törvényszéki ítélet nélküli politikai gyilkosságok. A „Párt” – Román Kommunista Párt, Román Munkáspárt, mindegy minek nevezték – miközben a saját kebelébe befészkelődött „kígyókat” – a tegnapi elvtársait – a tisztogatás ürügyén pusztította, a párton kívüli társadalmi rétegek körében a legaljasabb galádsággal és vérengzéssel forgatta ki javaiból, toloncolta ki szülőföldjéről az élesedő osztályharc és az osztályellenséggel való lepaktálás, hazaárulás, a társadalmi rend felforgatása ürügyén a társadalom közép- és felső-közép rétegeit. 1946-ban „felszámolták” a nagybirtokot, kiosztották a háborús bűnökért „kijáró” büntetéseket, halmozták a távolléti halálos- és a vagyonelkobzással járó életfogytiglani ítéleteket, mindezt a következő években az államosítás, majd az erőszakos kollektivizálás követte. Romániáról lévén szó ezek az intézkedések tömegesen és a legkegyetlenebbül a magyar (és német) lakosságot sújtották, de az osztályharc jegyében a legpiszkosabb munkát a saját nemzetükhöz tartozó csoportokkal végeztették el. A magyar államvédelmisek, milicisták, hadbírók, törvénybírók, magyar börtönőrök kegyetlenkedései sok esetben felülmúlták a románokét. 1949-1950-re külön kategóriát képeztek a földbirtokosok és a kulákok, akik a háború utáni ingatlanelkobozások és kisajátítások után már legfeljebb 50 hektár földbirtokkal rendelkezhettek, ez azonban, különösen Székelyföldön, ahol a szó kárpát-medencei értelmében nagybirtok alig létezett, eléggé ritka volt, de az osztályharc leninista-sztálinista szellemében ők testesítették meg a burzsoá-földesúri rendszert, amelyet „végképp el kellett törülni” a múltjával együtt. Mivel az osztályharc nagy csatáinak megvívásához létszámuk kevésnek tűnt, ezért a birtoknagyság határát mind lejjebb szorították, s 1949-ben a kulákosításhoz elegendő volt három-négy hektár föld, és, mondjuk, egy cséplőgép garnitúra, amely mellé az őszi cséplési szezonban, aki két munkást (cséplőgép etetőt, eregetőt) alkalmazott, az már kizsákmányolónak minősült. A 20–50 holdas gazdák, akikre a székelyföldi falvak népe rendszerint modellként, mintagazdaként tekintett, s minden igyekezetével arra törekedett, hogy hozzájuk hasonlóvá válhasson, különösen irritálták a népi demokrácia elszánt harcosait, akik többnyire, a deklasszált lumpen rétegek közül kerültek ki.
Székelyföldön román földbirtokos gyakorlatilag nem is volt, ezért ebben a térségben az osztályharc a magyar gazdaembereket gyötörte és seperte el.
Háromszéknek természeti, társadalmi adottságaiból következően Székelyföldön belül is különleges helyzete volt, a földbirtokos réteg népesebb, jelenléte karakteresebb, mint más vidékeken. Emiatt az osztályharc csapásai is erőteljesebbek voltak. A háromszéki földbirtokosok külön utas történetéhez tartozik, hogy az 1949. június 3-án innen kényszerlakhelyre hurcolt 8o család állomáshelyéül előbb Sepsiszentgyörgyöt jelölték ki, ahol maguknak kellett munkát, szállást, megélhetést keresniük és hetente jelentkezniük kellett a rendőrségen, de másfél év múltán ismét összeszedték őket, és barmokként vagonokba zsúfolva általuk ismeretlen hely felé szállították a transzportot. A deportálás körülményei az irodalomból ismert szibériai utaztatási körülményekhez hasonlítottak, azért sokan azt hitték, hogy oda irányítják őket.
Ez nem következett be, Románia déli övezetében, a kietlen Dobrudzsában kötöttek ki, ahol Macin térségében kirakták őket, s ott kalyibákban, az állatok nyári szállásaként hevenyészett karámokban húzták meg magukat.
A háromszéki földbirtokosok kivételével a más vidéki sorstársaik Székelyföld és Erdély kényszerlakhelyként kijelölt városaiban maradhattak továbbra is. A háromszékieket annak ürügyén hurcolták el Dobrudzsába, hogy itthon kollektivizálás ellenes propagandát fejtenek ki, lázítják a „dolgozó népet” – amiből természetesen egyetlen szó sem volt igaz -, de néhány faluban a lakosság fellázadt (Gidófalván, Maksán) az erőszakos kollektivizálás ellen, a kivezényelt katonaság a tömegbe lőtt, halálos esetek is voltak, s „osztályellenségre” volt szükség, hogy a „balhét” ez vigye el.
A történteket falvakra lebontva kontrasztosan érdekes Dózsa szülőfalujának, a dálnokiaknak históriája. A legtöbb földbirtokost – hat család húsz tagját – innen telepítették ki és száműzték Dobrudzsába. Az elhurcoltak közül többen ma is élnek, vannak, akik 14 esztendő múltán kerültek haza, a száműzetésben gyermekeket szültek, halottaikat ott temették el.
Azon a szörnyűséges helyen, ahol fagytól, széltől, a rizsföldeken a piócáktól, rühtől, tetvesedéstől, mindenféle betegségtől és orvosi ellátás nélkül szenvedtek, a szó szoros értelmében éheztek, közösségi életet szerveztek, gyermekeiket ők tanították meg betűvetésre, hulladékanyagból, napraforgó szárból a kalyibák közé épített kerítéssor volt a „Váci utcájuk”, ahol a korzón szokásos élet zajlott.
A történetben külön szín, hogy a helyi, illetve a tőlük tisztes távolságban élő lakosság, akik a magyarokról vagy semmit, vagy csak rosszat hallott, segítette őket, ezért jegyzi meg keserűen az egyik deportált: „ A legnagyobb bűnnek azt tartom, hogy mindezt a sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt.”
A háromszéki földbirtokosok az eddigi történelmi visszapillantásokból többnyire kimaradtak. Zömük tulajdonképpen olyan gazdaember volt, aki a családtagjaival és szezonális napszámosokkal, esetleg néhány alkalmazottal munkálta meg a földjét. A fasizmus és a kommunizmus áldozatainak különböző kategóriáiról viszonylag sokat írtak, róluk dokumentum filmek, egyéb alkotások készültek, az erdélyi földművelő földbirtokosokról viszont alig esett szó.
Dálnok, Dózsa szülőfaluja eklatáns példája annak a pusztulásnak és pusztításnak, a település leépülésének, amelyet a Romániában dühöngő nacionál-kommunizmus véghez vitt. Dálnok a história folyamán neves értelmiségieket adott a magyarságnak, pedagógusokat, tudósokat, kiváló mezőgazdász szakembereket, jellemző, hogy a múlt század négy magyar hadügyminisztere vagy ezek felmenői is innen származtak (Bartha Károly, Dálnoki Miklós Béla, Dálnoki Veress Lajos), itt gyermekeskedett Barabás Miklós, innen került ki Bocskai István fejedelem testőrszázadának kapitánya is, Simon Péter.
Szóval Dálnok birtokos családjainak köszönhetően ma is sok műemlék- és műemlékjellegű kúriával, dendrológiai parkkal, híres templommal, szobrokkal és emlékművekkel rendelkezik, s ezek fizikai állagán is le lehet mérni, micsoda pusztítást vitt véghez a romániai kommunista rezsim. Bíztató jelzés, hogy ebből az állapotból most kezd újra feltápászkodni a település. Az 1968-ban a romániai falurombolás első rohamában a híres-neves községet – Dózsa szülőhelyét – faluvá degradálta. A parasztkirály osztályharcos emléke sem volt elegendő ahhoz, hogy a község elsorvasztását megakadályozzák. Két évvel ezelőtt Dálnok visszaszerezte községi rangját, s a helyi közösség önösszeszedésének példájává vált.
A romániai falurombolás tehát nem szűkíthető le ennek a buldózeres periódusára. Ez a szakasz jelentette a Ceauşescu-rendszer végét, de ezt megelőzően már lelkileg, erkölcsileg lezüllesztették az erdélyi vidéket, megalapozták a belső rombolást, amire a külső pusztítás ráépülhet. Megbomlott a falvak régi rendje, a lopás, rablás, tolvajlás mindennapos jelenséggé vált, s az egykori rendtartó székely falu, az önkormányzatiság megannyi telephelye züllésnek indult, s megkezdődött a vidéki tömegek városra áramlása, rossz minőségű ipari munkára fogása.
A falurombolás nemzetközi tiltakozási hullámot kiváltó zajos szakasza véget ért. A jelenlegi törvények lehetővé teszik, hogy az egykori községközpontok, amelyeket 1968-ban falvakká degradáltak visszaszerezhessék régi státusukat. Ez jó pár település esetében reménykeltő sikerrel járt, élénkült a közösségi élet. A romániai falvak leépülését jelenleg a tömeges elvándorlás, a lakosság elöregedése okozza. A vidéki intézményeket viszont az állam nem szorongatja olyan mértékben, mint Magyarországon, bár a közlekedés a magánvállalkozók kénye-kedvének kiszolgáltatott, az osztályonkénti gyereklétszám tekintetében is toleránsabb az állam, a posta is, úgy, ahogy működik.
Reményt keltőnek mondható az is, hogy elkezdődött és bizonyos övezetekben folyamattá erősödött a hétvégi házak felvásárlása, s a faluturizmus is életet képes lehelni a vidéki településekbe.
2007. április 13.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből  
Erdély.ma

József Attila-díjat kapott Böszörményi Zoltán!
Szerdán Budapesten a Szépművészeti Múzeumban a magyar nemzeti ünnep, március 15-e alkalmából művészeti kitüntetések átadására került sor.
Kiemelkedő irodalmi tevékenységéért JÓZSEF ATTILA-DÍJBAN részesült:
BÁGER GUSZTÁV költő, BÁLINT PÉTER író, BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN író, költő – az aradi Irodalmi Jelen főszerkesztője, IANCU LAURA költő, KENÉZ FERENC költő, KABDEBÓ LÓRÁNT irodalomtörténész, KISS JUDIT ÁGNES költő, KRUSOVSZKY DÉNES költő, NÉMETH ZOLTÁN költő, irodalomtörténész, PAYER IMRE költő, SZÉKY JÁNOS műfordító, SZILASI LÁSZLÓ irodalomtörténész, esszéista, VÉGH ATTILA költő, esszéíró.
Az Országház kupolacsarnokában szintén szerdán kerültek átadásra a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetései.
Schmitt Pál államfő Kossuth-Nagydíjat adományozott:
CSOÓRI SÁNDOR Kossuth-díjas költőnek, írónak – a díjat váratlan balesete miatt Csoóri Sándor később veszi át.
Kossuth-díjat kaptak:
BALÁZS PÉTER Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója,
DÁRDAY ISTVÁN Balázs Béla-díjas filmrendező,
DEMJÉN FERENC előadóművész, zeneszerző,
FEKETE GYÖRGY Munkácsy Mihály-díjas belsőépítész, érdemes művész,
HARANGOZÓ GYULA GYÖRGY balettművész, koreográfus, érdemes művész,
KELEMEN BARNABÁS Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyetemi docense,
KOVÁCS ÁKOS előadóművész, zeneszerző,
MIKLÓSA ERIKA Liszt Ferenc-díjas operaénekes,
PÁSZTOR ERZSI Jászai Mari-díjas és Balázs Béla-díjas színművész, érdemes művész,
PIROS ILDIKÓ, a Soproni Petőfi Színház Jászai Mari-díjas színművésze, érdemes művész,
REVICZKY GÁBOR, a Vígszínház Jászai Mari-díjas színművésze,
SEBŐ FERENC Állami-díjas zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének egyetemi tanára,
SOMOGYI GYŐZŐ Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikusművész, kiváló művész,
SZÉKELY LÁSZLÓ Jászai Mari-díjas díszlettervező, érdemes művész,
SZENTANDRÁSSY ISTVÁN festőművész,
VASADI PÉTER József Attila-díjas költő, író,
VUKÁN GYÖRGY Liszt Ferenc- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész.
Nyugati Jelen (Arad)

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyílt a Kakasülő Galéria
Vinczeffy László nagyot álmodott. Két évvel ezelőtt ígérte az akkori röp-kiállítás megnyitásakor, hogy a telke végében álló csűrt “átfogalmazza”, és a gazdasági épület, amely egykor állatok szállásakor, illetve takarmányraktárként szolgált, új funkciót kap a jövőben. Ez az ígéret július 28-án teljesedett be, amikor huszonhét Kárpát-medencében élő művész alkotásait tekinthette meg meg az érdeklődők népes tábora. A kiállító társasága igencsak válogatott képzőművészekből állt össze, közülük jónéhányan, akárcsak az ötletgazda-tulajdonos, Munkácsy-díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, többen a Kossuth-díj kitüntetettjei is. A szervezőnek a magas minőség és az önkéntesség volt a mércéje.
Felvételünk két évvel ezelőtt készült, amikor a házigazda felvázolta jövőbeli elképzeléseit.
A felkért személyiségek közük mindannyian figyeltek a hívó szóra: Aknay János, Albert Levente, Berze Imre, Bocskay Vince, Csáji Attila, Elekes Károly, Farkas Ádám, Fekete György, Ferencz S. Apor, Gyarmathy János, Gyulai Líviusz, Hunyadi László, Hunyadi Mária, Kákonyi Csilla, Kubinyi Anna, Kuti Botond, Kuti Dénes, Kusztos Endre, Léstyán Csaba, Sánta Csaba, Somogyi Győző, Siklódi Zsolt, Stefanovits Péter, Szemadám György, Vargha Mihály, Vinczeffy László és Zsigmond Márton. Sajnos, a sors is közbeszólt: Kubinyi Anna és Kusztos Endre már csak az örökkévalóságból, odafentről szemlélhette ezt a rendezvényt.
A kiállítás megnyitójára üdvözletét küldte Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, aki váratlan teendői miatt nem tudok jelen lenni. Az üzenetet Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke tolmácsolta, majd maga is igen megható és lelki emelkedettségről árulkodó beszédet mondott. Korond önkormányzata részéről Vágási Albert községmenedzser köszöntötte a megjelenteket. A kiállítást és a művészeket Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta.
A kiállítás egy hónapon át lesz látogatható, naponta 10 és 17 óra között. Helyszín: Atyha 101. szám. Nagyobb csoportok számára egyeztetés szükséges, akik magát a Kakasülő Galéria tulajdonosát, Vinczeffy Lászlót hívhatják ezen a telefonszámon: (+4)0729-847385.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Álmos vezértől az utolsó katonahuszárig
Száz magyar lovas a címe Somogyi Győző festőművész, a Nemzet Művésze tegnap Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban megnyílt kiállításának – és a tárlat címe ezúttal a témamegjelenítésen túlmutat, hiszen nemcsak a festmények ábrázolják ezer év magyar lovasait Álmos vezértől a második világháború utolsó katonahuszárjáig, hanem a rendhagyó kiállításmegnyitó is a lovat és a lovast állította középpontba.
Somogyi Győző maga is hagyományőrző huszár, természetes hát, hogy lóháton érkezett saját kiállításának megnyitójára. A Székely Nemzeti Múzeum udvarán a szentegyházi huszárok várták, köszöntötték – és énekeltek tiszteletére meg a nagy számú közönség kedvtelésére huszárnótákat. A múzeum Tolerancia Termében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében kiemelte, a szabadság a bátorsághoz való jog, miként 1848-ban eleink, úgy ma nekünk is fel kell vállalnunk magyarságunkat. Még akkor, még olyan körülmények között is, hogy veszélyeztetik jövőnket, ideje hát visszatérni ’48 eszméihez. Ma is a hétköznapok hőseire van szükség, de a hősiesség ma nem kíván véráldozatot: bátornak lenni ma a gyerekvállalást jelenti, azt, hogy a közintézményekben anyanyelvünket használjuk, azt, hogy magyar iskolába küldjük gyerekeinket. Ma kiszámítható, biztonságos jövőre vágyik mindenki, de ha ez a jövő veszélybe kerül, ki kell állnunk jogainkért – fogalmazott a főkonzul.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke – szintén lovas ember, a művészvendéget ő is lóról köszöntötte – beszédében a ló és lovas közti harmóniát emelte ki, de azt is szóvá tette, a bennünket körülvevő népektől eltérően mi nem haszonállatként tekintünk a lóra: szeretjük és tiszteljük akkor is, amikor együtt dolgozunk vele, mert számunkra a ló jelentette mindig a szabadság utáni vágyat. Mintegy az előtte szóló gondolatát folytatva arra hívta fel a figyelmet, hogy a bátorság mellé konok elszántság is kell. Az erdélyi magyarság jelen helyzetére, a megannyi tiltásra és szorongatásra, a koncepciós perekkel eltávolított polgármesterekre, himnuszunk eléneklésének korlátozására, zászlóink lerángatására utalva figyelmeztetett, most kell helyén legyen az eszünk. Nekünk, székelyeknek a saját álmunkra kell figyelnünk, mert kell hogy legyen újra székely álom: és az nem más, mint hogy gazdag, erős Székelyföldet építsünk mi magunk a saját elképzeléseink szerint. Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója elmondta, Somogyi Győző művészete teljes, kerek világba nyújt betekintést, melyben egyszerre van jelen a festészet és grafika a hagyományőrzéssel és gazdálkodó életmóddal. Somogyi Győző szerzetesi alázattal végzi munkáját, minden műve imádság, a jelen időben kiállításának küldetése felelősségében, hitében megerősíteni az őrt állókat.
A házigazda Vargha Mihály felkérésére végül Somogyi Győző is felszólalt. A katonai hagyományőrzés, a katonai kultúra általában szerves része kultúránknak, a művésznek a dolga, hogy kikutassa az egykori viseleteket, és ezt a szépséget felmutassa – ez célt és értelmet ad életének, mondta. Hozzátette, a semmiből előtermett hagyományőrző székely huszárság azt a virtust mutatja a jelennek, mely őseinket jellemezte, ha ennek továbbéltetését szolgálhatja kiállításával, nem jött hiába Sepsiszentgyörgyre. A kiállításmegnyitó záróakkordjaként a Haáz Sándor vezényelte szentegyházi férfidalárda ismét huszárdalokat énekelt, végezetül a Tolerancia Termet és a Lovagtermet is zsúfolásig megtöltő közönség együtt énekelte a Kossuth-nótát és „búcsúcsókként” a Gábor Áron rézágyúját.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)
Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük.
– Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz.
– Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt?
– Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat.
– Mi változik a főépületben?
– Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet.
Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben.
– További terveik…
– Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később.
– Mit terveznek a szomszédos telken?
– Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek.
– Milyen programokat terveznek erre az esztendőre?
– Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük.
– Milyen jelentősebb könyveket adnak ki?
– A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A lelkész, aki képekkel prédikált (Tusványos kulturális nyitánya)
Transzcendencia címmel nyílt tegnap képzőművészeti kiállítás a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK). A rangos tárlat a Németh–Kriza „összmagyar” gyűjteményből mutat be válogatást, számos erdélyi magyar képzőművész műve látható. A megnyitón beszélők méltatták Németh Géza néhai református lelkészt, kiemelve: nemcsak abban segített, hogy a diktatúra elől menekülő erdélyi magyar emberek otthonra találjanak Magyarországon, hanem határon túli műalkotások befogadását is támogatta.
A kiállítás-megnyitó egyben az idei Tusványos kulturális nyitóeseménye, azon Németh Géza fia, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke mellett több táborozó, politikus is részt vett. A házigazda Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész köszöntője után Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere megjegyezte: egy gyűjtemény egy személy, egy család eszmei névjegykártyája. „Látva ezt a gyűjteményt, jobban megértem – hangsúlyozta Antal Árpád –, miért képviseli Németh Zsolt azt az eszmeiséget, amit képvisel, hiszen olyan családban nevelkedett, ahol a Kis-Magyarországon túli világ, Erdély és az erdélyi művészet jelen volt a mindennapokban. Innen származhat cselekvési kényszere az erdélyi magyarok érdekében, mint például a számunkra oly jelentős bálványosi, tusványosi folyamat elindítása is. Németh Zsolt egyike azon kevés magyarországi politikusoknak, akik az értéket teremtő, szülőföldjükön mAradó, megmAradó erdélyi magyar politikát támogatták és támogatják. Tevékenysége során a politika és a képzőművészet kéz a kézben jár, az első pillanattól támogatta az EMŰK létrehozását Sepsiszentgyörgyön, egyetértve velünk abban, hogy a művészet terén mi itt összerdélyi feladatokat kell felvállaljunk. Köszönöm szépen mindazt, amit tett a művészet és a nemzetpolitika terén”.
A kiállítást először Szentendrén mutatták be, onnan érkezett Sepsiszentgyörgyre – közölte Hóvári János, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kiemelte: Németh Géza és felesége, Kriza Judit sorsa, élete példázza az értelmiség felelősségét a Kárpát-medenceében. Németh Gézáék nemcsak embereket menekítettek, hanem értékes alkotásokat is befogadtak – tette hozzá. A mintegy négyszáz alkotásból álló gyűjteményből kiállított nyolcvan művet Szepes Hédi kurátor válogatta, s mint fogalmazott, egy gyűjtemény is önálló alkotás, élete pedig olyan, mint a szivárványé, megszületik, tündököl és elenyészik, ha hagyjuk. „De nem hagyjuk” – nyomatékosított a művészettörténész. Németh Zsolt felolvasta Somogyi Győző festőművész sorait a tárlatról, majd édesanyjával és édesapjával kapcsolatos emlékeiről, keresztény művészeti gyűjteményük születéséről szólt. Somogyi írásában azt körvonalazta, miként találta meg a templomból kitiltott, rézkarc terjesztővé lett lelkipásztor az apostoli hivatás új lehetőségeit, azaz kálvinista lelkészként Németh Géza „képekkel prédikált”. Németh Zsolt megjegyezte, ő maga is megismerte azokat a romantikus körülményeket, amint az országhatáron átcsempészték a festményeket, s most nagyon örül, hogy a tavaszi szentendrei kiállítás után az áramlat iránya visszafelé is mutat. Ez a gyűjtemény szerinte nagyon jól tükrözi a művészet területén a nemzeti integráció tartalmát, jelentőségét, mely nemzeti integrációt az elmúlt huszonvalahány esztendőben a politikában egyelőre elégtelen eredményekkel próbáltak megvalósítani. Szülei halála óta a három Németh testvér gyarapítja a gyűjteményt, egy későbbi szerzemény pedig maga a csoda, Németh Zsolt kedvence: Plugor Sándor hat kiállított grafikája, a Stáció című tusrajz sorozat részei, melyeket most mutatnak be először. Németh Zsolt az EMŰK szükségessége kapcsán kijelentette: közgyűjteményeink életében is filmszakadás történt, teljes hagyatékok várnak feltárásra és bemutatásra.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Transzcendecia: a Németh-Kriza gyűjtemény anyagából nyílt kiállítás Nagyváradon
- Szentendre és Sepsiszentgyörgy után Nagyváradon tekinthetik meg az érdeklődők a Németh Géza néhai református lelkész és felesége, Kriza Judit gyűjteményéből összeállított Transzcendecia című kiállítást, amelyet vasárnap délután nyitottak meg a felújított várban.
A tárlat a kortárs magyar keresztény szellemiségű művészet 1970-es és 1980-as éveinek terméséből nyújt az egész Kárpát-medenceére kiterjedő válogatást.
A Nagyváradi kiállítás egyfajta ősbemutató is: a kilencven alkotás között most először mutatják be együtt Plugor Sándor Stáció I-XIV. című sorozatának mind a tizennégy alkotását - mondta el Szepes Hédi művészettörténész, a kiállítás kurátora a helyszínen az MTI-nek.
Hozzátette: a kilencven alkotásból nyolcvanat a Nagyváradi várban tekinthetnek meg az érdeklődők október 30-ig, tíz képet pedig a Partiumi Egyetemen állítottak ki.
Mile Lajos Kolozsvári magyar főkonzul köszöntőjében arról beszélt, hogy a kiállítás látogatói egyfajta kortörténettel is szembesülnek.
Példaértékűnek nevezte a Németh-házaspár tevékenységét, akik miután Németh Gézát egyházi megújító nézetei miatt palástvesztésre ítélték, a keresztény szellemiségű képzőművészeti alkotások gyűjtésével, az alkotók támogatásával ismételten közösséget építettek, értéket gyűjtöttek és mentettek, azzal pedig, hogy ennek az eredményét most mások is megtekinthetik, értéket is teremtettek.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke kiemelte: azzal, hogy a műveket Szentendre és Sepsiszentgyörgy után Nagyváradon is bemutatják, egyfajta, határok feletti művészeti közösség teremtődik meg.
A Németh-család példaértékű gyűjteménye leképezi a határok feletti kulturális együttműködési, a határok feletti nemzetegyesítési törekvéseket - mondta.
Tőkés László is felidézte Németh Géza néhai református lelkész munkásságát, aki "a református megújulásban hordozta a fáklyát és a keresztet, és a kommunizmus idején a kiszolgáló egyház helyett a szolgáló egyház felé próbálta terelni az anyaszentegyházat", amiért megfosztották hivatalától és palástvesztésre ítélték.
A hit atyai örökségéből származik az a nemzedéki folytonosság, amit a Németh-fiúk - ifj. Németh Géza, Németh Zsolt és Németh Áron - végigvisznek értékelvű munkájukkal - mondta a volt királyhágómelléki református püspök.
Németh Zsolt ( FIDESZ-KDNP), a magyar országgyűlés külügyi bizottságának elnöke örömét fejezte ki, hogy a kiállítással ők is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ismét "beköltözzön az élet" a felújított Nagyváradi várba.
Felidézte, hogy a képzőművészeti alkotások egy részét annak idején ki kellett csempészniük a kommunista Romániából, és talán most jött el az ideje, hogy ezek az alkotások visszatérjenek Erdélybe és ott láthatóvá váljanak.
A kormánypárti politikus szerint a művészetben is olyan fontos dolgok történnek, mint a politikában: a nemzeti integráció e területen is megvalósul.
Németh Zsolt elmondta, hogy a bemutatott képek korábban sokszor vettek részt istentiszteleteken, voltak az igehirdetés eszközei, és jól jelzik: amikor "keresztény Európáról, keresztény művészetről beszélünk, akkor nem valamiféle vallásos giccsről van szó, hanem erővel tudják megjeleníteni: a hitünk egységes".
A Transzcendencia című kiállítást szakmai megnyitóját Somogyi Győző Kossuth-díjas festő, grafikus, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia tagja tartotta a Nagyváradi várban
Tárkányi Béla (MTI)
Nagyvárad

Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében. 
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében. 
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.  
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)