Tőkés elhatárolódott a Jobbiktól
Nyilatkozatban határolódott el tegnap Tőkés László, az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke a Jobbik antiszemitizmusától.
Nyilatkozatban határolódott el tegnap Tőkés László, az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke a Jobbik antiszemitizmusától. Ugyanakkor felszólította az EMNP-t, hogy döntse el, kikkel barátkozik. Az európai parlamenti képviselő nyilatkozatát az váltotta ki, hogy Baráth Zsolt, a Jobbik képviselője a napokban országgyűlési felszólalásában felmelegítette a „tiszaeszlári vérvádat”.
Közleményében Tőkés László emlékeztet arra, hogy az EMNP pártpolitikai kapcsolatainak kialakítása során a Jobbik képviselőivel is találkozott, ezzel szemben a Magyar Szocialista Párttal nem kívánt kapcsolatba lépni. Az EMNP védnöke érthetőnek nevezi pártja tartózkodását az MSZP-től, amelynek „legutóbbi feljelentő és lejárató cselekménye a vallásügyi törvény tárgyában már önmagában is indokolttá teszi az elhatárolódást”. A Jobbik képviselőjének megnyilvánulásáról azonban leszögezi: az erdélyiek nem alkalmazhatnak kettős mércét. „Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy miközben a magyarországi utódkommunisták külföldön saját hazájuk ellen uszítanak, ezzel egy időben Baráth Zsolt, a Jobbik képviselője idehaza, a Magyar Országgyűlésben követ el aligha leplezhető antiszemita uszítást” – fogalmaz Tőkés. Szerinte mindezeket figyelembe véve nem csupán a Jobbiknak szükséges önvizsgálatot tartania azzal kapcsolatban, hogy melyik a nemzetpolitikailag elfogadható „jobbik” arca és oldala, hanem az EMNP-nek is józan értékítélettel kell eldöntenie, hogy kikkel barátkozik.
„Mindenesetre Erdélynek, erdélyi magyarságunknak őrizkednie kell az – eszlári – vérgőzös politikai rontás exportjától. A hagyományos erdélyi toleranciától teljességgel idegen bárminemű antiszemitizmus” – szögezi le nyilatkozatában Tőkés László. A jobbikos Baráth Zsolt múlt kedden, napirend utáni felszólalásában a korabeli vádakat felidézve azt mondta, a tiszaeszlári lányt zsidók ölhették meg 1882-ben, ám ezt szavai szerint az igazságszolgáltatás igyekezett elkendőzni, így az döntéshozó bíró „külső nyomásra kénytelen volt” felmentő ítélet hozni. A felszólalásra reagálva Fónagy János államtitkár közölte: a tiszaeszlári vérvád felemlegetése évszázados sebeket tép fel, és a képviselőnek, aki ezt elmondta, továbbá azoknak, akik megtapsolták, számolniuk kell a magyar társadalom és a világ ítéletével.
A tiszaeszlári vérvád, amellyel 130 évvel ezelőtt helyi zsidókat egy keresztény lány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával gyanúsítottak meg, a magyarországi antiszemitizmus leggyakoribb hivatkozása. Új Magyar Szó (Bukarest)

Neobarokk retró
Vanek úr X-ben ténfereg ki fizetné a sört neki sikátorokban szédeleg az istennek se nézne ki
egy némber sem az ablakon tangót hiába kornyikál a ház hallgat csak áll vakon szerelem kéne kortynyi bár....
jó ember vízen is megél ki tudja mit rejt a kalap szóban forgó nem oly személy akit az élet meghalad
elönti a várost a víz elönti a várost a szar vagy éppenséggel a szilvaíz
Vanek úr mindent megkavar (Orbán János Dénes: Vanek úr X-ben)
Kiismerhetetlen okoknál fogva csak most, rendszerváltozás után jó húsz évvel kezdődött el a kulturális kánonok állami kereteket használó direkt restaurációjának programja. A NAT jóvátételi eszközként való használata radikális lépés, de valóban nincs gyorsabb és olcsóbb módszer bárki elfogadtatására, mint művei kötelező olvasmánnyá tétele. Nyirő József, Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cecile kiválasztása első pillantásra egyértelmű üzenet. A szándék az ellenforradalmi Horthy-korszak, illetve a Trianon sújtotta antikommunista erdélyi irodalom esztétikai-politikai rehabilitációja, azaz a jobboldallal identikus neobarokk nemzeti kultúra újradefiniálása.
Szabó Dezső amúgy nem szorult rá az utólagos jóvátételre, életműve minden politikai vita és ellenszél ellenére hosszú évtizedek óta komoly megbecsültségnek örvendett. (Nyilván apró részletnek tűnik, holott nem az, hogy a Kádár-korszakban Nagy Péter lehetett a monográfusa, aki Borisz néven komor besúgóként tevékenykedett, ami az akadémikusok között is ritka teljesítményt jelentett.) Szabó Dezső egy szűk csoport számára, de mindvégig kultikus író maradt, s komoly kérdés, hogy olvasói számát valóban tovább növeli-e új státusa. (Az az ember gyanúja, hogy a NAT kidolgozói szoros, közvetlen összefüggést remélnek a legitimitás és a popularitás között, illetve nem tesznek, nem látnak különbséget a kánon és a kötelező olvasmány szavak jelentése között.)
Nyirő József és Wass Albert esetében másként áll a dolog, mert egyikük sem jelenhetett meg az államszocializmus évtizedei alatt. De mindez nem jelenti azt, hogy mindkettejüket ugyanolyan módon és mértékben felejtették volna el. Az 1953-ban meghalt Nyirő olvasói nyilván kevesen voltak, de valamiként mégis megmaradtak. Ha kultusza láthatatlan is volt, mítosza túlélte halálát. Wass 1998-ig élt az Egyesült Államokban, az állampolgárságáról szóló vitától (nem) függetlenül, 1989 után egyszer sem jött haza, sem Magyarországra, sem Romániába.
Mindenesetre az 1934-es bemutatkozásával kezdődő, majd 1940–1944 közötti igazi népszerűségének az 1990-es évekig nyoma sem maradt. Wass hosszú évtizedekre eltűnt úgy az irodalmi kánonból, mint a szélesebb közönség homlokteréből. Az utóbbi időben, a Kairosz kiadó gondozásában Nyirő műveit ismét kiadták, de 1989 utáni népszerűsége nem érte el Wass Albert példátlan sikerét. Az ő karrierje alapos irodalomszociológiai és emlékezettörténeti összefüggéseket feltáró elemzéseket követel, de annyi azért könnyen belátható, hogy Wass Albert azoknak az antikommunista Erdély-nosztalgikusoknak pótolhatatlan olvasmánya, akik nem kívántak elmerülni az 1918/1920 és 1940, tehát Észak-Erdély visszacsatolása közti huszonkét év kultúr- és társadalomtörténetében, akiket nem érdekel a transzilvanizmus irodalma, a független kisebbségi kultúra azon kontextusa, amelyből Wass 1934-ben elindult.
Amúgy a mai magyar jobboldali politika élenjár ebben a szándékos nem tudásban. Erdély önálló szellemi alakzatként való megjelenítése csak akadálya annak az üzenetnek, amelynek Wass Albert megfelel. Adjátok vissza a hegyeimet – ez rímel arra a világos és valóban komoly szellemi erőfeszítésre valló nézetre, amely a „Mindent vissza” retorikai alakzatban került rögzítésre. Wass ideális neobarokk jelenség: katona, gróf, mezőségi földesúr, férfias vadász. Ugyan pályafutása elején ott volt a transzilvanizmus otthonában, Marosvécsett, az erdélyi Helikonban, de politikai-esztétikai programja aztán világos lett: a visszacsatolás maradt az egyetlen lényeges kérdés. Egyéni ízlés kérdése, hogy valaki Wasst antiszemitának véli-e, vagy ő csak, amúgy úriasan idegenkedett, azaz undorodott a zsidóktól, s persze a románoktól. Ami a háborús bűnösségét illeti, annak megítélése levéltári kutatások kérdése, civil olvasóként annyi belátható, hogy az 1940 és 1944 közötti korszaka – mint az Ágoston Vilmos A kisajátított tér című monográfiájából kiderül – finoman szólva homályos és zavaros volt, halálos végű történetekbe keveredett bele, magyarázkodott, rosszízűen konfabulált, úriembernek finoman szólva sem volt nevezhető.
De nyilván nem véletlen az sem, hogy a kormánynak a másik nagy emigránsra sincs már semmi szüksége. Márai ugyanis túl jó és bonyolult író ahhoz, hogy a neobarokk, államosított, restauratív Trianon-nosztalgia emblémája legyen. Hiába lett kultikus figura, hiába jelentek meg, talán túl sokszor is a kötetei, arra a szerepre, amire Wass Albertet szánják – szerencséjére – ő alkalmatlan. Gőgös és független (világ)polgárként semmi köze sem volt ahhoz a szűkös osztálytudathoz, amely Wass habitusát meghatározta, aki messze nem azt értette az arisztokrácia kötelességén, mint az 1945 után otthon maradt, végül hetvenévesen Budapestre áttelepülő Bánffy Miklós; az 1954-ig romániai börtönbe zárt, 1959-ben rehabilitált, majd munkásként dolgozó Bethlen Béla vagy az ugyancsak meghurcolt s ugyancsak panasz nélkül dolgozó, élő Kemény János.
Wass az irodalom határain túl is ismert lett, nincs olyan nemzeti rockkoncert, ahol műveit ne árusítanák nagy tételben, igaz, már leértékelve. Nyirő ellenben a terepet mégiscsak ismerni vágyó Erdély-fanatikusok írója maradt, miközben az egykori gyűjtők a halinakötéses kiadásokat máig féltve emlegetik és őrzik, az újabb nemzedékekből e köteteket nem sokan olvassák. Így aztán Nyirő politikai újrahasznosításához a NAT mellett szükség volt még valamire, s mi lenne alkalmasabb a kulturális érinthetetlenség, a politikai és emberi nagyság vitán felül álló mítoszának érzékeltetésére, mint az újratemetés militáris cirkusza.
A hamvak katonai fogadása Budapesten, a végül betiltott zarándokvonat (sic!), majd újratemetés Székelyudvarhelyen – ez azért félreérthetetlen üzenet. Igazság szerint, Nyirő nem érdemelt ilyen sorsot, de hát az ideológiai vákuumot betömendő, a kormánynak minden mitizálható halottra szüksége van. Wass Albert sírja ez ügyben használhatatlan. Ő ugyanis végakaratának megfelelően Marosvécsen, a kastély kertjében nyugszik, Kemény János sírja mellett. Mintha végül mégis az erdélyi irodalom világa fontosabb lett volna, mint az 1940 utáni egész élet maga. Az a kert a transzilvanizmus mitikus színtere, amelyre a kormánynak, illetve a Wass-rajongóknak sincs semmi szüksége, így aztán a holtak ott békén nyugszanak.
Ami Tormay Cecile rekanonizálását illeti, erős a gyanúm, hogy a döntéshozók nem olvasták el a nép és a Tanácsköztársaság eseményeit rögzítő Bujdosó könyvet, amelyben a szereplők ábrázolása elképzelhetetlen zsidó rasszjegyeik folyamatos leírása nélkül. Tormay Cecile-t kötelező olvasmányként ajánlani nem tűnik felvilágosult gondolatnak, mert az azt ajánlja a fiatal nemzedékek figyelmébe, hogy a zsidók antropológiai lenézése és kulturális megvetése magától értetődő. Hoffmann Rózsa úgy fogalmazott, hogy nem szerencsés ideológiai síkra terelni a NAT-ról szóló vitát. Az államtitkár vagy maga sem olvasta Tormay Cecile-t, vagy az ideológia szó jelentésével nincs tisztában.
Mindez a nemzeti kultúra jobboldali kisajátítására tett abszurd kísérlet, amelynek értelmében e fogalmon az antidemokratikus, antikommunista hagyományt, a tűrhető antiszemitizmust, a neobarokk tekintélyt értjük, centrumában egy kulturális tartalmaitól, társadalmi valóságától megfosztottan kanonizált Erdély-mítosszal, amelynek semmi, de semmi köze ahhoz, ami ott valaha történt. (Igaz, ez mindig így van, amikor a mítosz borítja el a történelmet.) A nemzeti kultúra jobboldali kormánypropaganda-eszközre lefordítása nemcsak veszélyes, precedens nélküli eljárás, hanem lehetetlen és reménytelen vállalkozás is.
Mert ha Wass Albert világában nincs is szerepe a radikális lázadásnak, az önkritikának, mindez nem igaz Szabó Dezsőre, Ady Endrére, Szabó eleget a neobarokk gőg és korlátoltság normáinak, annak, amit a jelenlegi kultúrpolitika megkövetel. És akkor még nem beszéltünk József Attiláról, nem beszéltünk a baloldali kultúráról, amely nem rárontott a nemzetére, hanem magától értetődően azonos azzal, és amely nélkül nemzeti kultúráról beszélni: lehetetlen. A jobboldali ideológiai szélhámos archetípusát, Wavra tanárt a kommunista Déry Tibor írta meg. Erdély Miklós Verzió című, Solymosi Eszterről szóló filmje vajon nem a magyar nemzeti kultúra része-e? Az avantgárd hol látható a jobboldali ideológusok térképein?
Sarkadi Imre, Kondor Béla vagy Hajas Tibor ugyan miféle szellemi égboltok alatt éltek? Nem pusztán a kisebbségi és szórványmagyarság irodalmaiból összeálló ötágú síp a nemzeti kultúra része. A futurizmus és a konstruktivizmus, a bécsi emigrációban élő Barta Sándor ugyanúgy az, mint a mindenhol magányban élő Kassák Lajos. A félmúlt s jelen nagy magyar zeneszerzői Nagyszentmiklóson, Dicsőszentmártonban, Temesvárott, Székelyudvarhelyt születtek, tehát mind Erdélyből származtak. Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös életük jelentős részét végül emigrációban, illetve az ország mai határain kívül töltötték, töltik. Ha valaki a származásuk iránt érdeklődik, akkor mindössze arra kérhetjük, hogy olvasson Tormai Cecile-t.
A nemzeti kultúrának semmi köze sincsen a politikai váltógazdaság ideológiai szükségleteinek kielégítéséhez – ezt 1989 óta minden kormány tudomásul vette, bármilyen teljesítményt nyújtott egyébként. Az irodalmi kánon nem államosítható, még akkor sem, ha egyes írók – mint az épp Máraival, Nyirővel, Wass Alberttel is történt – betilthatóak voltak. A kánon ritka bonyolult, számtalan hatásmechanizmusnak engedő és hatást keltő gépezet, amely azonban lényege szerint köztulajdon, még akkor is, ha az irodalmi élet belső játékszabályai a kívülállók számára gyakran nehezen követhetőek.
A kormánynak lehetnek ideológiai szükségletei, kívánatosnak tarthatja a hazafias nevelést, a hagyományok, a család tiszteletét. Ezt nem vonom kétségbe. De mindehhez nem használhatja szépségtapaszként közös kultúránkat, amely jóval bonyolultabb és összetettebb – intertextuális hagyomány, utalási háló –, mint egy párt aktuálpolitikai igényrendszere. A nemzeti és kortárs kultúra ideológiai osztályzása a Kádár-rendszer programja volt. Az államszocializmus ideológusai folyamatosan azon gondolkoztak, hogy miként egyeztessék az írói szabadságot sajátos elvárásaikkal. A baloldali forradalmi kultúrának ugyanis soha nem volt köze a Kádár-rendszer normatív esztétikájának végtelen unalmához. (Vö. Magyar Dezső és Bódy Gábor filmjeit.) Ha tehát egy jobboldali ideológus azt hiszi, hogy a nemzeti kultúra illedelmes, lojális, tisztelettudó művekből áll, akkor annak sejtelme sincs ennek a hagyománynak a működéséről.
Pilinszky katolikus, és ennek megfelelően kozmopolita magyar író volt. Mit kezd a jobboldali neobarokk Weöres Sándorral, akit minden bizonnyal a múlt század legnagyobb költői között tart számon a kánon, s aki gondoskodott arról, hogy kisajátíthatatlan legyen. („Meg-nem születettek kiontott / magzatvízben fetrengenek, / születnek orcátlan porontyok, / fürgék, falánkok mint a pontyok, / ők lesznek a gázmesterek” – szól a Scherzo, amely 1964-ben, a Tűzkút című kötetben jelent meg. Ez a remekmű, mint a nemzeti kultúra oly sok nagy teljesítménye, épp kényelmetlen, kínos minden politikai ideológiának, mint amilyen felszabadító mindenkinek, aki nem az állam által definiált kultúra szerint éli életét.
Mert a kulturális identitás megformálása nem az engedelmességgel kezdődik, és nem a parancsteljesítésnél fejeződik be. Aki a kulturális identitást a tiszteletre és az engedelmességre építi, az nem olvasta az Iskola a határon-t, ellenben mindössze egy nyomorult katonaiskolába járt. A mai jobboldali nemzeti kultúra védelme nevében elhangzó fenyegető ostobaságok a Kádár-rendszer legrosszabb ideológusainak érveit szajkózzák: nehogy valaki is rossz színben tüntesse fel az országot, mert aztán még megüti a bokáját. Ami 1960-ban szimpla szamárság volt, az 2012-ben, egy szabad országban: ugyanolyan nevetséges, mint amilyen kultúraellenes, taníthatatlan ostobaság.
Orbán János Dénes Rejtő Jenő/Ady parafrázisa igen jó példa arra, hogy milyen mélységes a szakadék a neobarokk ideológia és az erdélyi – magyar irodalom egyik jeles szerzőjének, fenegyerekének szövegei között. Orbán Vanek ura X-ben semmi más, mint nyelvjáték az irodalomtörténet fogalmával, világos válasz azoknak, akik Erdélyt Móricz Zsigmondtól függetlenül, szerelmes földrajzként Tündérkertként látják, s akik a kisebbségi magyar irodalom nemzetfenntartó felelősségéről beszélnek.
A neobarokk retró: a nemzeti kultúra végleges elszegényítésére, azaz politikai álláspontok mentén való végleges megbontására tett durva kísérlet, amely a lehető legrosszabbkor történik. A nemzetállamok kora után, a globalizáció igazi gazdasági válsága idején, amikor semmire sem lenne nagyobb szükségünk, mint a demokratikus, kortárs és a nemzeti kultúra együttműködésére épülő, közös tapasztalatrendszerre. Arra az élményközösségre, amelyben a szabadság és a felelősség ugyanannak az éremnek a két oldala.
A fennálló kritikája és a fennálló igenlése ugyanúgy beletartozhat a kulturális világunkba, ha tehetséges emberek vallják, s ugyanolyan felesleges bármelyik, ha a művek képesség nélküli akarnokok ideológiai ismétlései. S persze egyikünk sem dönthet arról, hogy mi is az a nemzeti kultúra, amelyet mindannyian szolgálunk. Annyi bizonyos, hogy az nem egy sosem volt mitikus múlt hűséges megismétlése felé, hanem a történeti múltból vezet a mai nemzedékek – valóban sötét – jövője felé. Amely akkor is kétségbevonhatatlan realitás, ha kétségbeejtő.
György Péter. Népszabadság

A Jobbik, az etnicizmus és az „eloláhosodott” kozmopoliták
Azt olvashattuk az egyik romániai világhálós portálon, hogy Tamás Gáspár Miklós szerint az anyaországi szélsőjobbosok úgy tekintenek az erdélyi magyarokra, mint „eloláhosodott kozmopolitákra.” Szélsőjobbosnak ő a Jobbikot és támogatói körét nevezi, sőt, sokadjára azt is kifejti, hogy a Jobbik (a MIÉP-pel ellentétben) etnicista párt. Az is érdekes, hogy az SZDSZ által annyit fasisztázott, nacionalistázott, rasszistázott és antiszemitázott MIÉP-ről kiderül: mindössze „a hagyományos magyar nacionalizmus egyik árnyalatát képviselte”.
Rasszistázás, antiszemitázás
Nyilván ezúttal sem számítanak a tények, az efféle nyílt és egyértelmű rágalmazás ellen aligha véd a bíróság. Az a bíró, aki nemrégiben kimondta, hogy nem lehet a Jobbikot büntetlenül nácizni, már elhagyta a bírói pulpitust. Állítólag önként. Közhely, de azért nem árt leszögezni: az etnikai hovatartozás származás kérdése, az etnicizmus – s ezt így értelmezi TGM is – a vériséggel foglalkozik. Ellentétben a liberálisok és a nacionalisták fősodra által elfogadott, a szabad identitásválasztás elve mentén megfogalmazható „vállalásfelfogással”. A vállalás jellemzően érzelmi döntés kérdése, így ebbe a koncepcióba belefér az Illyés Gyula-i „magyar az, akinek fáj Trianon” felfogás is. Márpedig annak dacára, hogy a Jobbik táborában akadnak „genuin” rasszisták, akik származás és bőrszín alapján szelektálják és sorolják be embertársaikat – elég beleolvasni a kuruc világhálós kommentjeibe –, ez elenyésző kisebbség, akár a tagság, akár választói bázis szempontjából. A vezetőségről nem is szólva.
A Jobbik rasszistázása és antiszemitázása többek között azért terjedhetett el, mert a párt nem foglalkozott azzal, hogy a politikai kommunikáció az euroatlanti „baloldal” fősodor médiája által aláaknázott, és néhányra úgy lépett rá, hogy az akna létét hatalmas tábla jelezte. Ilyen volt például Solymosi Eszter gyilkosainak emlegetése a magyar parlamentben. Olyan tabu ez, amelynek megérintőit tönkreteszik, szélre tolják származástól, végzettségtől függetlenül. Ariel Toaff zsidó származású professzor vetette fel: a periratok alapján nem elképzelhetetlen, hogy a középkori zsidó rituális gyermekgyilkosságok valóban megtörténtek. Nos, amit kapott, ahhoz képest Baráth Szilárddal kesztyűs kézzel bántak.
Fától az erdőt
Vannak kérdések, amelyekben a tények másodrangúak és a tudományos érvelés esélytelen. Ezt vagy tiszteli egy politikus, akinek a feladata, hogy közösségét a lehető leghatékonyabban szolgálja, vagy nem. Azzal is hiába próbálkozik akárki, hogy megmagyarázza: attól, hogy valaki Toaff professzorhoz hasonlóan úgy véli, hogy a zsidóság körében éppen úgy vannak rituálisan gyilkolni képes fanatikus szélsőségesek, mint minden más vallás körében, és hogy a rendelkezésre álló források alapján egyes esetekben nem kizárható a vérvád valóssága, az még nem jelent antiszemitizmust. Hiszen antiszemita az, aki származása miatt érez ellenérzést zsidó embertársai iránt, aki jogilag vagy más módon diszkriminálná őket, és nem az, aki így vagy úgy vélekedik egy mégoly kemény kultúrtörténeti vagy jogtörténeti ügyben.
Hogy mást ne mondjak, a Jobbik Morvai Krisztinát indította ismét az Európai Parlamenti választáson listavezetőként, akiről a másik oldalon tudni vélik, hogy zsidó származású. Jómagam nem kisebb médiaszemélyiséggel, mint Bodor Pállal vitatkoztam ebben a kérdésben a Nyugati Jelen című napilap hasábjain, aki számára Morvai Krisztina kapcsán hirtelen fontossá, politikailag relevánssá vált a származás. Ez önmagában is jelzi, hogy a párt nem etnicista, hanem a vállalás alapú nemzetfelfogás híve, de számos más példa felhozható Reiner Pétertől Szegedi Csanádig. Ténykérdés, hogy Szegedi Csanádnak nem származása miatt kellett távozni a pártból, hanem azért, mert megpróbálta megvesztegetni azt, aki erről a sajtót értesíteni akarta. A Jobbik, amely a politikusbűnözést, a korrupciót a cigány-bűnözéssel azonos súlyú problémaként kezeli, nem engedhette meg magának, hogy egy korrumpálási kísérleten ért főemberét pozícióban tartsa, hiszen ezzel elhiteltelenedett volna hívei előtt.
Az „eloláhosodott kozmopolitákkal” is az a helyzet, hogy bizonyára vannak a holdudvarban néhányan, akik így gondolkodnak, de ez vélhetően még elenyészőbb kisebbség, mint a tényleges rasszistáké.
Más hangok, más problémák
A Jobbik milliós választói táborában nyilván frusztrációt okozott, hogy a párt Erdélyben igen kevés szavazatot ért el, s ezt durva kiszólásokkal „honorálták”. Minden párt körében vannak hasonló fanatikusok, akik szerint mindenki nemzetáruló, aki más pártra szavazott. Másik oldalról, ha az „eloláhosodott” jelzőt szalonképesítjük „a részben vagy egészben románná asszimilált” szókapcsolattal, nem kétséges, hogy az elit körében akadnak ilyenek. Hogy messzebb ne menjünk, itt van mindjárt az ominózus interjú készítője, aki olyannyira magáénak vallja Spiró György emlékezetes versét – „jönnek a mélymagyarok a szarból” –, hogy ezt tette ki egy időben Facebook-háttérképnek. Hasonló megnyilvánulásokat olvashattunk szép számmal a Nethuszáron is. De az, hogy létezik egy Stockholm-szindrómás, az elnyomóinkkal azonosuló „magyar” értelmiségi réteg, posztmodern hajdúgyőzők, és ezt netán bárki szóvá teszi, az nem jelenti, hogy ítéletet mondana az egész közösségről.
Ha vannak problémák a Jobbik stratégiájában, azok másutt keresendők. Az egyik a káderpolitika. A minap olvashattunk interjút a Heti Válaszban a Jobbikból frissen kilépett Hegedűs Tamással, akit a párt nem indított újra képviselőjelöltként, annak dacára, az egyik legfelkészültebb, ha nem „a” legfelkészültebb politikusuk volt, és aki jól fizető állást hagyott ott a nemzeti radikális párt hívására. Hegedűs kritikája úgy foglalható össze, hogy a Jobbik számára a pártlojalitás vált elsődleges szelekciós kritériummá, a szakértelem pedig másodlagos. S ha túlzásnak is tűnik, amit Hegedűs állít, vagyis hogy most a Jobbik egy minisztériumot sem tudna elvezetni, nemhogy egy országot, a kívülálló számára is egyértelműnek tűnik, hogy a középre húzás, a cukiságkampány dacára sem a kormányképesség most a fő pártszervező erő, hanem a minden negatív összefüggés nélkül értelmezett „brancsbéliség”.
Ami egyébként általános jelenség.
Más kérdés, a Jobbik azért volt sokaknak szimpatikus, mert eltérni látszott az általánosságtól. Pártérdek helyett nemzetérdek, tabutisztelet helyett tabudöntögetés, a százalékok számolgatása helyett nyílt beszéd, és problémacentrikus javaslatok, pártelvű káderpolitika helyett pozíció és célorientált káderpolitika. Az utóbbi ezek közül megdőlni látszik, lássuk, mi lesz a többivel.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)