Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Smith, Adam
2 tétel
2010. január 6.
A csalhatatlan
A magyar liberalizmus történelmének harmadik megsemmisülését éli. Bauer Tamás válasza (Archaikus vagy modern baloldal, Népszava, 2009. január 4.) cikkemre (A magyar baloldal megrontói, 2009. december 29.), jó példája annak az eszköztárnak, amellyel a magyar liberálisok a biztos sikerből végső vereséget kovácsolnak maguknak. Mert:
1. A rendszerváltó kerekasztal – az SZDSZ kékkönyve szerint – abban állapodott meg, hogy a magyar gazdaság három pillérre lesz építve, abban a magán-, a közösségi- és az állami tulajdon „egyenjogúan fog részt venni”. Bauer szerint aki firtatja, hogy mi lett a második és a harmadik pillérrel, magát a rendszerváltást utasítja el, s ha ez még nem lenne elég, a jobboldal vagy a szélsőbal – Bauer nem tudja eldönteni melyik – retorikájának az utánzója. (Bauer persze volt pártja 1%-os támogatottságával maga a terebélyes közép.) Ha pedig ez a valójában olcsó rágalom elégtelennek bizonyulna, a második pillér eltűnését rá lehet fogni a rózsadombi válóperes ügyvédre, a harmadikét pedig tálalni, mint a veszteségek beszüntetésének egyetlen módszerét. De a dolog nem ilyen egyszerű.
2. A közösség általam kifogásolt szétverése ugyanis e két pillér eltűnéséből és az önkormányzatok ellehetetlenüléséből fakad. E három nagy tényező rendelkezik közösség- és közjó-alkotó képességgel, amelyek hirtelen kioltása különösen komoly következményekkel jár ott, ahol a piacgazdaság még csak felületesen ismert. Persze lehet vitatni, hogy ki miért felelős, de a gazdaságot irányító tárca az elmúlt húsz év felében a liberálisok kezében volt. Olyannyira ők fogalmazták meg, és a hajtották végre a szocialisták segítségével az elmúlt két évtized gazdasági és társadalmi átalakulását, hogy ezt az időszakot liberális korszaknak is nevezhetjük. (A Bach-korszak tizenhét, a Horthy-korszak pedig huszonöt évig tartott.)
3. Sokatmondó Bauer türelmetlen reagálása magának a közösség létjogosultságának és a közjavak gazdasági szerepének felvetésére. Hiába hivatkoztam Adam Smith a közösség erkölcsi és gazdasági kötődéséről alkotott gondolataira, Bauer számára a közösség ápolása a sztalinizmus szinonimája. És itt a lényeg. Miközben a liberalizmus legnagyobbjai – mint Smith, Rousseau, J. S. Mill vagy Bentham – érzékenyen foglalkoztak a liberalizmus eszméi és a közösség igényei között húzódó feszültséggel, - tudván, hogy annak félrekezelése a liberalizmus legsebezhetőbb pontja,(lásd pl. G. Dangerfield, The Strange Death of Liberal England) - a magyar liberálisok bálványa nem több a módos önellátó egyénnél, akinek nincs szüksége a közösségre, aki nem hajlandó annak fenntartásához hozzájárulni, aki a közösségben csak a gyűlölt és megvetett államot látja.
Persze elszomorító az a szellemi brutalitás, amivel Bauer engem a demokrácia és a rendszerváltás ellenségeként tüntet fel. De ennél tragikusabb, ahogy Bauerék Potemkin-liberalizmusa méltatlannak bizonyult Jászi Oszkár örökségére. Mert nem csak a közösség igényeire süketek, de - a piacgazdaság létfeltételére fittyet hányva, - egyenesen szorgalmazták a kartellek kialakulását, szótlanul nézték a kisvállalkozók küszködését, és azoknak az irdatlan gazdasági erőközpontoknak a létrejöttét, amelyek a liberális eszméket hazudtolják meg. A korrupció kialakulásában alkotott szerepükről pedig ne is beszéljünk.
Most, hogy végük van, szeretnének visszakapaszkodni a szocialisták szekerére, amelyről tavaly leugrottak. De mivel az is rozoga, nem restellnek a konzervatívok táborába is bebocsátást kérni. Elvégre, ha sikerült a szociáldemokráciát a liberalizmussal mindkettő felismerhetetlenségéig összekotyvasztani csak azért, hogy bársonyszékhez jussanak, miért ne sikerülne ugyanez a konzervativizmussal? Csak legyen szekér.
Róna Péter. Forrás: Népszava
2012. július 5.
Honnan ered az RMDSZ „baloldalisága”?
Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című munkájának alapgondolata, hogy a tudomány fejlődése nem egyenletes felhalmozódásként gondolható el, hanem lépcsőzetes függvénnyel ábrázolható folyamat. A fejlődés tulajdonképpen a paradigmaváltással járó tudományos forradalmakon keresztül történik, két forradalom között pedig a tudomány csak „rejtvényfejtéssel” foglalkozik. A szerző jól eltalált, szuggesztív példákkal illusztrálja a paradigmaváltásokat: ptolemaioszi kontra kopernikuszi világkép, a newtoni fizikát felváltó einsteini elgondolás. Úgy vélem, nem túlzás azt állítani, hogy a hivatalos politológia ma megérett a paradigmaváltásra, hiszen csak a felszínt kapargatja. A valóság, a tényleges ok-okozati összefüggések feltárására magyar nyelvterületen alig néhány – a hivatalos politika által mellőzött – kutató vállalkozik, olyanok, mint Bogár László, Tellér Gyula vagy Varga István.
Hadd foglalkozzunk ezúttal egy tipikus „rejtvénnyel”: vizsgáljuk meg, hogy a lényeg leírására egyébként alkalmatlan jobb-bal megkülönböztetés mennyiben használható az erdélyi magyar politikai paletta vonatkozásában. A megfejtési kísérlet előtt indokolt legalább egy mondattal alátámasztani a súlyos állítást, miszerint a jobb-bal megkülönböztetés deskriptív ereje mára meggyengült. A jelen nagy kihívása a globalizmus, ezen belül pedig a fedezet nélküli, egyre inflálódó virtuális pénz okozta válság, a környezetszennyezés és a túlnépesedés. Ezen problémák vonatkozásában a jobb és a bal megkülönböztetés semmit nem mond. A globális nemzetközi háttérhatalom működésének leírására egyik oldal sem vállalkozik, a tényleges – globalitás és a lokalitás között húzódó – feszültség átlósan metszi a jobb-bal ellentétpárost. Miről szól mégis a jobb és a bal? E fogalompáros eltérő dolgokat jelöl gazdaságilag és ideológiailag. Gazdasági értelemben a jobboldal a piac mindenhatóságát hirdeti, a polgár felelős döntéseiből indul ki, s a gazdaság vonatkozásában az állami be nem avatkozás eszméjét vallja magáénak. Ezzel szemben a gazdasági baloldal elengedhetetlennek tartja a gazdaságba való állami beavatkozást, a szociális háló sűrűre szövését pedig elsődleges állami feladatként tételezi. Eszmei-ideológiai téren a baloldal világképe kozmopolita, szekuláris és urbánus, magyarul – valamelyest sarkítva – nemzetellenes, a világiasság felé hajló. A társadalom alapegysége a baloldal szerint az individum – az elvonatkoztatott, gyökértelen egyén –, a saját érdekét felismerni és érvényesíteni képes polgár. A jobboldal ezzel szemben előtérbe állítja a hagyományőrzést, tiszteli a nemzeti és vallási tradíciót, a falura, illetve a vidékre közösségmegtartó tényezőkként tekint. Az ember a jobboldal világképe szerint mélyen a hagyományaiban gyökerező lény, akit hagymahéjakként vesznek körül a közösségek: a család, a helyi kisközösség, valamint a nemzet. Mint látható, a gazdasági és az eszmei bal és jobb külön „csomagokat” képez, amelyek tetszés szerint kombinálhatók, a valóságban pedig az átmenetek széles skálája létezik. Gazdasági szempontból a bal és a jobb megkülönböztetése egyre kevésbé jelentős, nemcsak azért, mert a lényeget egyik sem érinti, hanem, mert összemosódnak a határvonalak. Magukat baloldalinak mondó pártok „piacosítanak”, míg a totális állami benem avatkozás – minden állami szektor privatizálása – káoszt idéz elő, amit lassan be kell ismerniük az Adam Smith-i, mindent elrendező, „láthatatlan kézben” hívőknek is. Az erdélyi magyarság vonatkozásában még annyi leíró erővel sem bír a gazdasági jobb és bal, mint nemzetközi fronton. Lássuk a megoszlás eszmei vonatkozásait. Hivatalosan mindhárom erdélyi párt a jobboldalhoz köthető. Alapállásuk – miszerint egy adott nemzeti közösség megmaradása képezi programjuk magját – eleve a jobboldalhoz sorolja őket, nem véletlen, hogy nemzetközi síkon mindhárom párt az Európai Néppárt felé orientálódik. Mi az oka annak, hogy a politikai jobb- és baloldal mentén szerveződő sajtóban mégis vannak olyan hangok, melyek az RMDSZ-t a baloldallal azonosítják kisebb-nagyobb mértékben?
E vélekedés táptalaja mindenekelőtt azanyaországi politikai kontextus. Az RMDSZ mindenkoron ellenséges volt a radikális jobboldallal szemben: az SZDSZ és az MSZP mindig is elfogadható partnerek voltak számára, míg a MIÉP és a Jobbik nem. Ám a Fideszhez kötődő viszonyuk sem volt soha felhőtlen. 1996-ban a Fidesz egy precedens nélküli, a trianoni kognitív korlátokat oldani kívánó gesztussal – Szőcs Géza minap leköszönt exállamtitkár személyében – egy határon túli magyar személyiséget javasolt egy magyar közjogi pozícióba, konkrétan a Duna TV kuratóriumát ellenőrző testületbe. Ám nem a személy a fontos, hanem az elv. Markó Béla levelet írt a magyar parlament akkori elnökének, Gál Zoltánnak, kérve, hogy a képviselők ne szavazzák meg Szőcs Gézát. Kísérletük kudarcba fulladását követően az RMDSZ-es vezetők lemondták az erdélyi körúton levő fideszes delegációval való találkozót, amire végül – néhány nap bizonytalanságban tartás után – kegyesen mégis sort kerítettek. Nem tett jót a Fidesz és az RMDSZ viszonyának az sem, hogy a magyarországi párt soha nem tagadta meg erdélyi eszmei szövetségeseit, a Reform Tömörülést és annak utódszervezeteit. A két szervezet közötti súrlódások törvényszerűek: az Orbán Viktor nevével fémjelzett nemzetegyesítési program összeegyeztethetetlen az RMDSZ bukaresti „szövetségeseinek” politikai elvárásaival.
Az anyaországi kontextuson túl a baloldalra emlékeztet az RMDSZ sajátos „pragmatizmusa” is. Ahogy az MSZP egyik pillanatban megszavazta a státustörvényt, a következő pillanatban már választási profitot remélt a – korábban maga is szorgalmazta – Orbán–Nãstase egyezség elleni támadásból. Holott a kezdeményezés lényege éppen a törvény gyakorlatba ültetése lett volna. Ahogy egyik pillanatban még – a fekete propaganda megannyi eszközét bevetve – kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen, majd következő lépésként frakciója – három nemleges állásfoglalástól eltekintve – megszavazta, úgy akasztotta szegre az RMDSZ a magyar nemzeti önkormányzat és az autonómia programját 1996-ban. Engedménymorzsák fejében lepaktált a román jobboldallal és baloldallal, vállalkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatának polgármestereivel és tanácsosaival való aláíratására, amivel mindmáig adós. A példák hosszan sorolhatók. A nemzeti értékrenden alapuló elvi szilárdság helyett hajlékony, klikkérdekű pragmatizmus jellemzi politikáját, akárcsak az MSZP-ét. Nem csoda, hogy sokan úgy vélik: nem a választási kampányban alkalmazott piros-fehér-zöld retorika adja az RMDSZ eszmei identitását, hanem az imént ábrázolt karrierista pragmatizmus. Innen pedig valóban egyetlen lépés az eszmei tartalom nélkül maradt, zsákmányvédő posztkommunisták baloldalinak titulált politikai magatartása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)