Partizánhamvakat keresnek Kolozsváron
Tizenhárom, a román kommunista hatóságok által hatvan évvel ezelőtt kivégzett politikai fogoly holtteste után kutat Kolozsváron a Marius Oprea történész vezette, a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló civil szervezet. Egykori feljegyzések, volt politikai foglyok vallomása szerint a kommunistaellenes Dabija-csoport tagjait a jelenleg gyermekpalotának otthont adó, évtizedekkel ezelőtt a Szekuritáté kínzóközpontjaként működtetett kincses városi épület alagsorában falazták be. Szakértők szerint a vörös uralom idején tízezer ellenállót gyilkolt meg a Szekuritáté bírósági tárgyalás mellőzésével Romániában.
Újabb múltfeltáró akcióba fogott a romániai kommunizmus rémtetteit kivizsgáló bukaresti központ, amely szakértőinek eddig a vörös diktatúra idején kivégzett tizenkilenc áldozat földi maradványait sikerült feltárniuk.
Marius Oprea történész vezette kutatócsoport tegnap a kolozsvári gyermekpalota épületének alagsorában fogott hozzá egy olyan, évtizedekkel ezelőtt börtöncellaként használt helyiség feltárásához, amelybe feltételezések szerint tizenhárom kivégzett ellenálló holttestét falazták be a kommunista uralom pribékjei. A jelenleg gyermekprogramok szervezésével foglalkozó intézménynek otthont adó, Majális úti épületben működött a múlt század ötvenes éveiben a román kommunista államhatalom titkosszolgálata, a Szekuritáté.
Eddig feltárt dokumentumok, valamint egykori politikai foglyok és a hozzátartozók visszaemlékezése szerint a kolozsvári törvényszék fogdájából 1950 áprilisában ide szállítottak tizenhárom ellenállót, akik az Erdélyi-Szigethegységben Gheorghe Gheorghiu-Dej miniszterelnök, a Román Kommunista Párt első titkára vezette elnyomó hatalom ellen szervezkedtek, s akiket tizenöttől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, a hónap első napjaiban azonban nyomuk veszett. Marius Oprea a Krónikának elmondta: feltételezésük szerint a Szekuritáté emberei április 2-án és 5-én a titkosszolgálat alagsori celláiban kivégezték a 12 férfiból és egy nőből álló úgynevezett Dabija-csoport tagjait, majd a holttesteket befalazták egy kocka alakú, tíz méter hosszú és három méter széles cellába.
Az eddigi feltárás során megtalálták az egykori fogda betonnal leöntött téglafalát, mögötte pedig egy földdel feltöltött üreget, a csontvázak felkutatása azonban két-három napig is eltarthat. A történész közölte, eddigi tevékenysége során az általa vezetett szervezet 19, a kommunizmus idején kivégzett ellenálló földi maradványait sikerült megtalálnia – elsősorban az áldozatok utódainak kérésére –, a rendelkezésére álló adatok szerint azonban úgy véli, hogy a tízezret is meghaladja a Szekuritáté által bírósági tárgyalás nélkül kivégzett áldozatok száma. „Rendkívül örvendtem, amikor Traian Băsescu államfő 2006-ban a parlament plénuma előtt elítélte a román kommunizmus rémtetteit, csalódással tölt el viszont, hogy a román hatóságok egyetlen, a volt politikai foglyok kínzásában, likvidálásában vétkes szekust sem vontak felelősségre.
Márpedig egy ideológiát nem citálhatunk bíróság elé, csakis azokat, akik kiszolgálták azt, és részt vettek a rémuralom fenntartásában” – állapította meg a bukaresti történész, aki nem tartja kizártnak, hogy a hatvan évvel ezelőtti kivégzés elkövetői közül néhányan ma is életben vannak, így felelősségre vonhatók. Marius Oprea egyébként ez év februárjáig irányította a romániai kommunizmus rémtetteit vizsgáló, még a Tăriceanu-kormány idején alapított állami intézetet, a tavaly decemberi államfőválasztás után azonban a Boc-kormányra (Traian Băsescu az általa irányított szakértői csoport jelentése alapján ítélte el a kommunizmust) bízta az intézet vezetését, Opreát pedig több munkatársával együtt létszámleépítésre hivatkozva elbocsátották. Azóta a történész hasonló néven hozott létre civil szervezetet, és történészekből, régészekből álló maroknyi csapattal folytatja a kommunista titkosszolgálat által kivégzett áldozatok hamvainak felkutatását.
A feltárásban részt vevő Viorel Siserman ezredes, katonai ügyésztől megtudtuk, ha sikerül megtalálni a volt partizánok csontjait, a nyomozó hatóság vizsgálatot indít a felelősök azonosítása érdekében. Traian Neamţu, a volt politikai foglyok Kolozs megyei szervezetének elnöke – aki az ötvenes években hat évig raboskodott romániai börtönökben – elmondta, bizonyosak abban, hogy egykori bajtársaik a jelenlegi kolozsvári gyermekpalotában nyugszanak, és azt szeretnék, ha ma is élő egykori üldözőik a nyilvánosság előtt beismernék bűneiket.
„Mi nem akarunk bosszút állni egykori üldözőinken, csak azt kívánjuk, hogy soha ne térjen vissza se a bal-, se a jobboldali kommunizmus. Ugyanakkor jó keresztényekként azt szeretnénk, ha az áldozatokat emberhez méltó módon helyezhetnénk örök nyugalomra” – jelentette ki lapunknak Traian Neamţu, aki annak idején maga is részesült a Szekuritáté kolozsvári „vendégszeretetében”, sőt megmutatta azt a cellát is, ahol kezét-lábát bilincsbe verve, testét vizes lepedőbe burkolva verték a szekusok. Különben érdeklődéssel követte a feltárómunkát Asztalos Lajos helytörténész is, akit 1952-ben, 16 évesen két hónapig tartottak fogva a kolozsvári szekusszékházban, majd rendszerellenes tevékenységéért három év börtönbüntetést kapott, amiből kettőt letöltött.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Gyújtópontban – Sikertelenül zárult a kutatás
Majális utca 23.: kivégzett, befalazott rabok?
Tegnap leállították a Szekuritáté egykori kolozsvári székházában kezdeményezett vizsgálatot a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Központ (CICCR) régészei. A kutatók kénytelenek voltak elvetni feltevésüket, miszerint a kommunista rendszer tizenhárom kivégzett ellenállójának holttestét az alagsor egyik helyiségébe falazták be. Marius Oprea, a CICCR koordinátora kijelentette: a kutatás első napján felfedezett különös, földdel megtöltött betonkeret nem egy cellát rejt, hanem a régi épület alapjaihoz ásott sáncokban, szabályos közökben téglazsalut alakítottak ki, hogy egy új épülettestet emeljenek a régi mellé. Viorel Siserman katonai ügyész kijelentette, hogy a nyomtalanul eltűnt holttestek felkutatása folytatódik.
Néhány hete rémtörténetnek is beillő hír borzolja a kolozsvári kedélyeket. Gyorsan elterjedt, hogy a szeku első székházában, a Majális utca 23. szám alatt, a népi demokráciának nevezett terrorrendszer hőskorában, az 1950-es évek elején, tizenhárom politikai foglyot végeztek ki, lőttek agyon itt, majd holttestüket az alagsorban falazták be.
A hírt az keltette szárnyra, hogy a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló szervezet egykori iratok, volt politikai foglyok véleménye szerint, gyanút fogott. 1950 áprilisában ugyanis a törvényszéki gyűjtőfogházból tizenhárom politikai elítéltet, kirótt 15 év és életfogytiglan közötti büntetésük letöltése helyett, mint ahogyan azt kellett volna, nem Szamosújvárra vagy más börtönbe szállítottak, hanem a szekura. Ezután valósággal nyomuk veszett. Az a gyanú, hogy itt végezték ki és valahol az épületben temették el őket.
Az illetékes hatóságok, a szakemberek kíséretében, most hozzáláttak az ügy tisztázásához. Az épület tervrajza szerint az egyik udvar felőli, alagsori fal túl vastagnak tűnt. Mögötte egy helyiséget lehetett föltételezni. És valóban, az ezt határoló fal kibontása után egy kb. tíz méter hosszú, két méter széles, laza földdel töltött, gyaníthatóan egykori cella tárult fel.
Vajon e föld alatt rejtőznek az eltűntek hamvai? Ha igen, miért itt? Valóban itt végezték ki őket? És ha igen, hogyan, hogy ne keltsenek zajt? A szomszédos házakat ugyan elkobozták tulajdonosaiktól, de a lövéseket illetéktelenek mégis meghallhatták volna. Másik kérdés, miért kellett az áldozatokat úgymond itt eltüntetni? Kivihették volna őket például a közeli, Kajántó-völgyi rabtemetőbe.
A vizsgálatok talán tisztázzák, mi igaz a feltételezésekből.
De kié volt eredetileg ez a nem akármilyen épület? És hogyan került ide a politikai rendőrség?
A Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona (akkori számozás szerint Görögtemplom utca 4., Majális utca 5.). A Majális utca most 23. szám alatti házat az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla örökösei a múlt századforduló körül építhették. 1914-ben egyik örökösnek, Grois Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben viszont Vinczenti Károlynénak a tulajdona. Az első világháború után, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok székhelye, 1940 és 1944 között a Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza.
1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után, az állambiztonság Majális utca 23. szám alatti székhelyének kiépítését a szomszédos házak elkobzásával, a lakók kiköltöztetésével kezdték. Ezután a célnak megfelelően, az alagsorban cellákat építettek, illemhelyet és mosdót alakítottak ki, a földszinten és az emeleten kihallgató irodákat. A kerítés vasrácsát magas téglafallal helyettesítették, a vasrácsos kaput magasabbal cserélték ki, és vaslemezzel borították.
A kész „intézmény” ezután működni kezdett. Nagy szükség volt rá, mert a párt szerint „az ember a legértékesebb tőke”. S hogy biztonságban legyen, be kell zárni. Mármint mögötte az ajtót. Ugyanakkor a Duna-csatornánál meg más kényszermunkatelepen nagy igény volt munkaerőre. Amúgy ingyen. A feltűnést elkerülendő, a „meghívottak” többnyire éjszaka érkeztek a Majális utca 23. szám alá. Nem gyalog, nehogy elvássék a lábuk. Mert volt, aki Fogaras, Gyulafehérvár, Nagybánya vidékéről vagy ki tudja honnét jött. Azaz hozták. Volt, akit amerikai dzsippel, volt, akit divatos cseh Tatrával.
A kapusnak jó füle volt, ismerte minden motor hangját. Mikor a kocsi megállt a kapu előtt, az máris nyílt. Miután begördült a szállítmány, nagyot döndült. A „meghívottat”, akinek esetleg „karperec” is „díszítette” a csuklóját, kitessékelték a kocsiból, és a szolgálatos gondjaira bízták.
Az alagsor bejárati ajtaja mögött néhány lépcső ereszkedett. Akárcsak ma. Itt egy íróasztalnál a házigazdák alkalmazottja, kék tányérsapkás tizedes, szakaszvezető vagy őrmester ült. Aki beírta az érkező adatait a nagykönyvbe, elkérte óráját, nadrágszíját, cipőfűzőjét, személyi igazolványát, meg minden ehhez hasonló holmiját. Ezután a „vendéget” a „személyzet” másik tagjára bízta.
Az innét nyíló folyosóról jobb oldalt három rövidebb nyílt. Az elsőn és a másodikon három-három, a harmadikon eggyel kevesebb ajtó állt. Kétféle „vendégszobával”. A kisebbek kb. két méter hosszú, egy méternél nem sokkal szélesebb egy priccsesek, a nagyobbak kb. két méter széles, két méter hosszú emeletes ágyasok voltak. Ezekbe kis asztalkát is építettek betonból, melyen az ágy szélén ülők elfogyaszthatták napi kosztjukat. A kisebbekbe egy-két, a nagyobbakba négy, sőt öt, hat „vendéget” „szállásoltak el”. Sok jó ember kis helyen is elfér, ez esetben egy ágyban akár hárman is aludtak.
Az ajtó fölött, éjjel-nappal homályos üveggel fedett villanykörte fénye küszködött a félhomállyal, az álmennyezeten vágott téglaméretű – az alagsorba, ennek mennyezete aló nyíló – „ablak”, és az ajtó alján a kettős bádoglemez nyílásai biztosították az eléggé sűrű „kondicionált” levegőt. A két bádogot úgy helyezték el, hogy csak oldalnézetben lehetett kilesni a folyosóra, ahol időnként feltűnt a „vendégek nyugalmát” vigyázó szolgálatos tornacipős lába. De a bentiekkel is „óvatták” a csendet, mert hallgatniok kellett. Biztonság kedvéért az egykori légoltalmi pincékre emlékeztető, vastag, kilincs nélküli ajtókat két retesszel csukták. Természetesen kívülről. Ilyen körülmények között teljesen kizárt volt, hogy valaki is tudomást szerezzen arról, mi történik a szomszéd cellában lakókkal.
Hogy a „vendégek” ne üssék el egymást a folyosón, „szobánként” sorban, a fürdőbe menéssel kezdődött a nap, és este ezzel fejeződött be. Reggel gyümölcsízzel édesített félliternyi, víznél valamivel sűrűbb hígpuliszkát vagy a koffein ártalmait elkerülendő, cikóriából főzött feketekávéval szeletnyi kenyeret és kis kockányi vegyes ízet, délben kb. fél liter paszulyfőzeléket „szolgáltak fel”. Este ugyanazt, mint reggel. Kezdetben nem volt ilyen nagy „bőség”, csak délelőtt és délután adtak valami híg káposzta- vagy krumplilét, azt is kenyér nélkül.
A „baráti beszélgetésre”, vagyis kihallgatásra tessékelt személy szemére, hogy a fénytől „megóvják”, sötét hegesztőszemüveget kötött az ügyeletes és karonfogva vezette lépcsőházban, folyósón. Fel, az „irodába”. Itt szemüveg le, „ülj le”, hangzott a kortól független „üdvözlet”. És kezdődött a kérdés-felelet játék. „Mi mindent tudunk, mondd hát el szépen, hogy volt”, hangzott bevezetőként. Ha az illető makacskodott és hallgatott, vagy valóban ártatlanul hozták ide, és ezért hallgatott vagy tagadott, nem éppen kesztyűs kézzel bántak vele. Ebben az esetben előfordult, hogy addig verték, míg karja, netán lába tört. Miután az iratcsomó néhány hét vagy hónap után összeállt, következett a gyűjtőfogháznak mondott „szálloda”, majd a tárgyalás, azután a Duna-csatorna, Nagyenyed, Szamosújvár, ólombánya, Jilava stb. Kinek milyen „szerencséje” volt.
ASZTALOS LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)