Sipos László legértékesebb képeiből jó néhány látható a marosvásárhelyi Bernády Ház földszinti kiállítótermeiben. A felvinci magányában élő Sipos László grafikai lapjai és könyvillusztrációi révén elismert alkotó. Marosvásárhelyen megnyílt kiállítására néhány nagyméretű grafikát is elhozott. A megnyitón a Sipos-kismonográfia tanulmányírója, Józsa István beszélt a művészről. /N. M. K. : Ahogy a csoda felépül. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 1./

Harminc ország hatszáz kiadója ötvenezer címmel várta a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál látogatóit a Millenáris Parkban. A fesztivál fővendége Bret Easton Ellis amerikai író, az Amerikai Psycho és a Nullánál is kevesebb szerzője volt. Az erdélyi kiadók három standon kínálták könyveiket. A csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadó standján olyan kiadványok bizonyultak a legkelendőbbnek, mint báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola Kipróbált receptek, Duka János Székely anekdoták, P. Benedek Fidél Ferences kolostorok, vagy Váli Éva Árkos üzenete egy világpolgárnak című művei, vagy a Műterem-sorozatban megjelent, Sipos László felvinci festőt bemutató kismonográfia. A Romániai Magyar Könyves Céh (RMKC) az Irodalmi Jelen, a Koinónia, a Komp-Press, a Kriterion, a Mentor, a Pallas– Akadémia, a Polis és a Pro Print kiadók könyveit hozta el Budapestre. Kozma Mária, a csíkszeredai Pallas–Akadémia főszerkesztője közölte: a fesztiválon sikerült megállapodniuk az Egyesült Államokban élő, csíki származású Barabási Albert-László fizikussal, hogy Behálózva című bestsellerét magyar fordításban elsőként adhassák ki Erdélyben. „Az eredetileg angolul írt könyvében Barabási a világ kapcsolatrendszerét vizsgálja, és matematikailag bizonyítja be, hogy nincsenek véletlenek. Biztosan az sem véletlen, hogy Budapesten találkoztunk, s szülővárosában adhatjuk ki nagy sikerű könyvének első erdélyi magyar fordítását” – mondta Kozma Mária. Ha egyszer eljön az ideje, habozás nélkül az irodalmat részesíti előnyben a politikával szemben – jelentette ki közönségtalálkozóján Markó Béla, hozzátéve, Erdélyben könyvet írni és kiadni „nagyon fontos és jó konspiráció”. A határon túli magyar kiadók arra panaszkodtak, kiadványaik iránt enyhén megcsappant az érdeklődés. Ezt erősítette meg a felvidéki és délvidéki kiadók köteteit népszerűsítő budapesti forgalmazó is. /Benkő Levente: Erdélyi kötetek a könyvünnepen. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 29./

Sipos László /1948- 1999/ kiváló tanár és néprajzos nem azt álmodta meg Bogdándon, ami ma maradt. Az életét tette fel a hagyományőrző községért, a bogdándi nemzetiségi tánctalálkozóért, amiből mára jobbára román hóra lett. A magyar néptánc szemléjét akarta létrehozni, a három Szatmár megyei román folklórtalálkozó ellensúlyozására, azzal érvelve, hogy a magyar adófizetők pénzéből illő egy magyar folklórünnepet is támogatni. Azonban a magyar elöljárók a rendezvényből nemzetiségi tánctalálkozót csináltak. Úgy gondolták, hogy így nagyobb lehet a támogatottsága. A nemzetiségi rendezvényre azonban mind jobban rátelepedtek a románok. Legutóbb már ők uralták a mezőnyt. Most Avasújvároson a sor. A széthúzás miatt nemhogy magyar polgármestere, de alpolgármestere sem lett a községnek. Súlytalanná vált az ottani 2200 fős magyarság. Az újságíró szerint Ludróczky Sándornak, az RMDSZ jelöltjének csak teljes összefogással lehet esélye, azonban Majláth Gábor, az előválasztáson második helyre szorult személy MPP-s listát indított. A választás óta a szociáldemokrata vezetés semmiféle magyar rendezvényt nem hajlandó támogatni, nem törődik a magyar iskolákkal. /Sike Lajos: A számlát benyújtják! = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 5./

Kovács Ildikó bábrendező címmel jelent meg a januárban elhunyt bábművész pályáját bemutató kötet; a kiadványt az alkotó emlékére rendezett délutánon mutatták be október 30-án Budapesten, a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A bemutatón kiállítás is nyílt Kovács Ildikó festményeiből és Sipos László grafikus illusztrációiból. Kovács Ildikó (1927–2008) bábszínészként kezdte pályáját, 1950-től rendezéssel is foglalkozott. 1952-től a kolozsvári bábszínház rendezője lett, 1955–1958 között Nagyváradon dolgozott, majd ismét Kolozsvárra szerződött, s nyugdíjazásáig a társulat tagja volt. Létrehozta a MIM 7 nevű csoportot, amellyel számos sikeres pantomim-előadást mutattak be, több produkcióban ötvözte a bábok, mímesek és színészek játékát. Tizennégy bábdarabot írt, illetve dramatizált. /Könyv Kovács Ildikó bábrendezőről. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 1./

A Bem-emlékünnepségek keretében december 14-én megrendezték a hagyományos szamoskrassói megemlékezést, ezenkívül koszorút helyeztek el a szamoskóródi Petőfi- és a nagykolcsi Oroszhegyi Józsa-emléktáblánál is. Kónya László, a megyei helyettes főtanfelügyelő elmondta: jövőre ismét kiadják a „Szatmáriak a szabadságharcban” című könyvet. Szamoskrassóban Sipos László helyi lelkész hirdetett igét, majd üdvözölte a megjelenteket, köztük Erdei D. István és Varga Attila parlamenti képviselőket, Kónya László helyettes főtanfelügyelőt, Thoroczkay Sándort, a szatmárnémeti Szent István Kör tiszteletbeli elnökét és Károlyi Kálmánt, a Szamoskóróddal testvértelepülési kapcsolatban álló Tiszakóród polgármesterét. Thoroczkay Sándor nem Bemről tartott előadást, hanem egyik közvetlen munkatársáról, Mikes Kelemen grófról, a neves író névrokonáról. Szamoskrassóban a Darvay-kúriánál folytatódott a rendezvény. Domokos Sándor, a község polgármestere köszönetet mondott azoknak, akik 11 évvel ezelőtt az emléktábla elhelyezését, illetve a Bem-múzeum létrehozását kezdeményezték. Az elöljáró csalódottan jegyezte meg: az ünneplők között nagyon kevés a fiatal, pedig a hasonló megemlékezések célja a történelmi hagyományok átörökítése lenne ifjaink számára. /Fodor István: Felújítják a szamoskrassói Darvay-kúriát. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 15./

Kovács Ildikó bábrendezőre emlékeznek december 17-én Kolozsváron a Puck Bábszínházban, bemutatják a kolozsvári Koinónia Könyvkiadó és a magyarországi Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gondozásában megjelent Kovács Ildikó bábrendező című kötetet. Ezt követően Pályi János bábművész előadja a Vitéz János című vásári bábjátékot, amelynek rendezője Kovács Ildikó. Az eseményen megtekinthető Kovács Ildikó, valamint Sipos László grafikus alkotásainak tárlata. /In memoriam Kovács Ildikó. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

A 2008. január 23-án elhunyt Kovács Ildikó bábrendezőre emlékeztek december 18-án Kolozsváron, a Puck Bábszínház előcsarnokában. Bemutatták a Koinónia Könyvkiadó és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gondozásában megjelent Kovács Ildikó bábrendező című kötetet, melyet Szebeni Zsuzsa, az OSZMI munkatársa szerkesztett, a kötetben található grafikákat Sipos László és Kovács Ildikó készítette. Az előcsarnokban ugyanakkor Kovács Ildikó és Sipos László munkáiból álló kiállítás is látható volt. /Köllő Katalin: In memoriam Kovács Ildikó. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./ Kovács Ildikónak volt maga teremtette, saját világa. Ő és a világa ebben a könyvben eggyé válnak. Kovács Ildikó mindvégig alakította, építette önmagát, fogadta magába a világot s adta tovább az utókornak. Kovács Ildikó sokat kapott már otthonról, a szülői házból: a székely középosztály öntudatát, a gazdag könyvtár emlékét. Kolozsvár, ahol mostoha, gyakran méltatlan körülmények között, munkatársaival, tanítványaival világraszóló teljesítményt nyújtott, nem lehet elég hálás Kovács Ildikónak. /Szilágyi Júlia: Ildikó könyve. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

Németh Júlia műkritikus több évtizede figyelemmel kíséri a Kolozs megyei tárlatokat. Az éves termést bemutató mostani minden eddigit felülmúl, bizonyítva: Kolozsvár megtartotta nagy mestereinek köszönhető hírnevét, művészeti központ jellegét. A Szentegyház utcai galéria elvesztésével néhány művész, többek között Feszt László munkái idén hiányoznak. A tárlaton látható többek között Gally Katalinnak a kultikus népi faragóművészetből ihletődött munkája, Tosa Szilágyi Katalin látványos kompozíciója, Kováts Ildikó angyala, Kocsis Edit és Lini Enikő festménye, ifj. Starmüller Géza modern Piramisa. Felházi Ágnes Szubjektív táj című festménye egyfajta vallomás is. Sipos László kakasa különleges alkotás, a művész számtalan variációban megfestett szárnyasáról van szó. Szarkasztikusabb hangvétel jellemzi Kőmíves Andor alkotását, Gedeon Zoltán hangulatainak világával lep meg, Nagy Endre míves színvilágával. Ugyanígy színgazdag Dobribán Emil, Tompos Opra Ágota és Lukács Éva. A szobrász Kolozsi Tibor minden évre tartogat egy-egy meglepetést, Visszhang című bronzszobra ezt igazolja. Lőrincz Lehel szintén bronzba fogalmazza művészi elképzeléseit. Különleges hangvételű munka Gergely Zoltán Királyfeje. A grafika, kerámia és textil részleg hasonlóképpen gazdag, így Soó Zöld Margit munkája, Horváth Gyöngyvér a kollográfia műfajában csillogtatta meg tehetségét, míg Székely Géza rézkarcban jeleskedett. Táj a tájban megoldással készült Bordy Margit újszerű táj-képe, a szokásosan biztos teljesítményt nyújtotta Valovits László. Száz művész száznyolcvan alkotása tekinthető meg a hagyományos seregszemlén. /Németh Júlia: Képzőművészeti szalon a minőség jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./

„Úgy érzem, találkozónk kezdi visszanyerni azt az eredeti szerepét, amelyet feledhetetlen alapítója, a kiváló tanár és néprajzkutató, Sipos László szabott meg neki. Az eredeti cél az volt, hogy minél jobban felmutassuk a vidék, elsősorban a szatmári és szilágysági magyar és más nemzetiségi népi tánckultúra értékeit. ” – kezdte értékelőjét Mészáros Lőrinc tanár, a helyi művelődési élet meghatározó egyénisége, a most zárult Bogdándi Nemzetiségi Folklórfesztivál kapcsán. Pár éve a jelentős közpénzeken rendezett találkozón a helyi igénnyel szemben a román folklórt részesítették előnyben, jóllehet a román együttesek bemutatkozásának több fóruma is van Szatmár megyében. Most megváltozott a helyzet. Hajdani legjobb formáját hozta a két bogdándi csoport, a Nagyrozsmalint és a Kisrozsmalint Bozsán Éva tanárnő szerint egyre vonzóbb lesz a néptánc a községben. A környékről most sem hiányoztak a krasznai, szilágycsehi, ilosvai táncosok, s hosszú kihagyás után helyi népviseletben, ismét eljött a nemrég újjáalakult szilágysámsoni együttes is. /Sike Lajos: Bogdánd magára talált. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./

Demény Attila zeneszerző, operát rendez, fesztivált szervez, karmester, intézi a Romániai Magyar Zenetársaság ügyeit. Jelenleg oroszországi vendégszereplésre készül. A moszkvai vendégszereplés Kádár Tibor, Sipos László és Ughy István festőművészek kiállításával kezdődik. Utána lesz Demény Attila szerzői estje, elhangzik több zeneműve, zongoradarabja, az egyiket Szőcs Géza versei nyomán írta. Egyik kamaraoperája is elhangzik Oroszországban. A Romániai Magyar Zenetársaság szervezésében Vermesy Péter Emléknapok lesznek decemberben, Vermesy halálának 20. évfordulója alkalmából. Vermesy Péter (1939–1989) tragikus hirtelenséggel elhunyt, legendás hírű, kiváló erdélyi magyar zeneszerző, a Kolozsvári Zeneakadémia tanára és zenei tárgyú írások szerzője. Köszönet illeti Buzás Pál zongoraművészt, akinek gondozásában a kolozsvári Arpeggione Kiadónál megjelenhetett Vermesy eddig kiadatlan három zongoraversenye, zongora-darabjai és kamara-művei. Örvendetes az is, hogy Németh G. István zenekutató Vermesy Péter monográfiája megjelent. Demény Attila zeneszerző fia Demény Balázs elsőéves egyetemista Budapesten a Zeneakadémián, a zongoraosztályban. Demény Balázsnak az idei májusi Bukaresti Magyar Zenei Fesztiválon nyert I. díja nyomán novemberében Brüsszelben és Párizsban is hangversenye lesz. /(Köllő Katalin): Mivel foglalkozik mostanában... Demény Attila zeneszerző, Nádasdy-díjas operarendező. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./

Erdélyi, felvidéki, valamint a vajdasági magyar kultúra bemutatását tekinti feladatának a moszkvai Magyar Kulturális Intézet. Elsőként a Kolozsvári Napokat rendezték meg, amelyek több részletben 2010 májusáig zajlanak. A bemutatkozó alkotók (Kádár Tibor, Sipos László, Ughy István festőművészek és Demény Attila zeneszerző) munkásságában közös a keresztény hithez való erős kötődés, és az ezzel szoros kapcsolatban álló, fájdalom-edzette és letisztult formavilág. November elejétől a Tarisznyás népzenei együttes fellépésével és a Concordia vonósnégyes koncertjeivel folytatódik a program. /(demény): Kolozsvári Napok Oroszországban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./

Húszéves néptáncfesztivál
„Az évfordulóhoz méltóan tartjuk meg vasárnap a Bogdándi Nemzetiségi Néptáncfesztivált, ami azt jelenti, hogy az eddigieknél is színesebb lesz a műsor és tartalmában is bővítjük”– tájékoztatta lapunkat a rendezvény főszervezője.
Mészáros Lőrinc tanár szerint a szűkös anyagi támogatás ellenére, mintegy húsz együttest hívhattak meg Szatmár megye legjelentősebb nemzetiségi folklórünnepére.
Az csak természetes, hogy zömében magyar táncosokat, mert a hely szelleme, Bogdánd magyar néptánc-hagyományai is ezt igénylik. A község központjában felállított színpadon többek között bemutatkoznak a koltói, zilahi, szilágycsehi, sámsoni, érmihályfalvi, lompérti és selymesilosvai magyar táncosok, de Magyarországról várják a nagyiványi és a nádudvari együtteseket is.
Tasnád és Csanálos német, pontosabban sváb-táncokkal lesz jelen, a bükkvidéki Sztána pedig cigánytáncokkal szórakoztatja a nagyérdeműt. A hagyományokhoz híven a bogdándiak két csoporttal is fellépnek, pontosabban a Nagyrozsmalint mellett a Kisrozsmalint, vagyis a legfiatalabbak is ropják a táncot.
Bogdánd nem véletlenül lett a vidék, Szatmár megye és a Szilágyság közeli részeinek, élő néprajzának központja. Itt a modernizáció sem tudta teljesen kiszorítani a hagyományos népi kultúrát, s nem csak a népdalt, néptáncot és a népviseletet, de a szövést-fonást-hímzést sem.
A bogdándi varrottasok ma is messze híresek. Egy ügybuzgó tanárnak, Sipos Lászlónak köszönhetően itt jött létre Szatmár megye egyik első tájháza, amely ma kezdeményezője nevét viseli. A mostani, sorrendben húszadik néptáncfesztivál is a neves néprajzos, Sipos László emléktáblájának megkoszorúzásával kezdődik.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Élő, éledező hagyomány
Szatmár megye – 12 hagyományőrző tánccsoport mutatkozott be a XX. Bogdándi Nemzetiségi Folklórfesztiválon.
Vasárnap ünnep volt Bogdándon, hiszen huszadik alkalommal szervezték meg anemzetiségi folklorfesztivált, ahol Szatmárról, a Szilágyságból, és Magyarországról érkezett magyar, román, sváb és cigány nemzetiségű néptánccsoportok mutatták be hagyományos táncaikat, dalaikat az eseményre érkezett népes közönségnek. Bogdánd utcáit különböző vidékek szebbnél-szebb viseleteibe öltözött fiatalok töltötték meg. Aki egy kicsit is szemügyre veszi a színpadi fellépésre várakozó vidám, egymással incselkedő lányokat, fiúkat, láthatja, hogy ezek a fiatalok nemcsak a színpadon, közönség előtt őrzik a hagyományokat, számukra a közös táncolás, éneklés közösséget, baráti kört jelent, ahol fiúk, lányok egymással ismerkedhetnek, hiszen a táncháznak régen, és ma is ugyanaz a szerepe, az ismerkedés, udvarlás, leánykérés. Húsz évvel ezelőtt Sipos László bogdándi pedagógus, néprajzkutató indította el a bogdándi néptánctalálkozó hagyományát, mert szükségét látta a térség hagyományos értékei, táncai, dalai bemutatásának, megmentésének. A fellépők zömét a szilágysági, szatmári tánccsoportok tették ki, de érkeztek táncosok Érmihályfalváról, és Magyarországról is. A szilágysági, tövisháti, szatmári mellett mezőségi, kalotaszegi táncokat is bemutattak a színpadon fellépő gyermek és felnőtt táncosok. A korondi csoport 100 éve készült, kenderből szőtt viseletbe öltözve helyi román táncokat, dalokat vitt színpadra, a csanálosiak sváb táncokat, a stánai romák cigány táncaikat mutatták be a közönségnek. A magyarországi Nagyivánról érkezett csapat szatmári, kunsági, és modern néptáncot is előadott, a hajdúsági Kabáról pedig egy nyugdíjas asszonycsoport jött el a rendezvényre, akik kalocsai, és hajdúsági táncaikkal, dalaikkal lepték meg a közönséget.
Egymást tisztelve
„Nemzeti kultúránk hagyományos táncaink, dalaink, mesterségeink nélkül hiányosabb lenne, talán nem is lenne”, mondta el Kelemen Hunor kulturális miniszter a rendezvényt megnyitó beszédében. „Az ilyen események által kötelességünk ápolni, megőrizni értékeinket, átadni a fiatalabb nemzedéknek azt, amit a kommunizmus fél évszázada alatt nem sikerült kiirtani. Az évszázadokig együtt élő népek egymás értékeit gazdagították, egymás iránti kölcsönös tisztelettel, a jövőnek is erre kell épülnie”, hangsúlyozta a miniszter, ígéretet téve arra, hogy jövő évtől a kulturális tárca partnere lesz a rendezvénynek, és anyagilag is támogatni fogja. A rendezvény jelentőségére utal, hogy Szilágyi Mátyás, a Magyarország kolozsvári főkonzulja is jelen volt, aki rávilágított: „Csak akkor tudjuk megbecsülni mások értékeit, ha ismerjük és becsüljük a sajátunkat”.
Pándi Annamária. erdon.ro

Magyarországi kitüntetések erdélyieknek
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese hétfőn a kolozsvári főkonzulátuson több erdélyi személyiségnek ad át magyar állami kitüntetést.
A Schmitt Pál magyar államelnök által odaítélt Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikereszttel elismerést kap dr. Kovács András művészettörténész, Maros Dezső gépészmérnök, a Műszaki Egyetem tanára, a Román Akadémia főkutatója, Tőkés István nyugalmazott teológiaprofesszor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszttel kitüntetést adományozzák Nagy Pál irodalomtörténésznek, Mihály Ferenc egyetemi tanár-vállalkozónak, Murádin László nyelvésznek és Sipos László festő- és grafikusművésznek. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel érdemrendet Emődi Tamás, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tanácsosa kapja. S A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából művészeti díjakat adott át tegnap Budapesten a Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós, a nemzeti erőforrás minisztere. A díjazottak között több erdélyi művész van, idén Jászai Mari-díjat kapott Péter Hilda és Hatházi András, mindketten sepsiszentgyörgyi származású színészek, jelenleg a kolozsvári színház művészei. A József Attila-díj erdélyi kitüntetettje György Attila és Balázs Imre József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári eskütétel: félszázan lettek magyar állampolgárok
„Értelmet nyertek a szavak: minden magyar felelős minden magyarért”
Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes jelenlétében zajlottak tegnap a kolozsvári magyar főkonzulátuson az első állampolgársági eskütételek az egyszerűsített honosítási eljárás január 3-i rajtját követően. Adatvédelmi megfontolásokból az esemény zárt ajtók mögött történt, de több személy is vállalta a sajtónyilvánosságot, így például Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, továbbá Sándor Krisztina, a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, aki a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (közismerten: Tusványos) szervezőcsapatával együtt tette le az állampolgársági fogadalmat. Az ünnepélyes mozzanatot követően Semjén Zsolt a magyar küldöttség kíséretében megkoszorúzta Márton Áron püspök szobrát. Az eseményeket lezáró állófogadáson a miniszterelnök-helyettes kiosztotta a magyar állami elismerésben részesült erdélyi személyiségek kitüntetéseit.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az eskütételt követően kiemelte: immár értelmet nyertek a kolozsvári születésű Szabó Dezső szavai, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, majd az átélt esemény történelmi jelentőségét hangsúlyozta. Mint elmondta, mindmáig mintegy ötvenezren nyújtották be a magyar állampolgárság könnyített megszerzésére irányuló kérelmet. A felsorakozott új magyar nemzet- és polgártársak mellett Semjén köszöntötte mindazokat a magyar állampolgárokat is, akik a maguk során Gyulán román állampolgársági igénylést nyújtottak be, hangsúlyozva: a magyar állampolgársági törvény a román mintát követi. A magyar nyelvet, kultúrát és magyar identitást felvállaló, határokon kívül élő magyarság immár nemcsak kulturális, hanem közjogi értelemben is a magyar nemzet tagjává válhat, amely Szent István kora óta létezik – emelte ki a politikus.
– Életem egyik legemlékezetesebb ünnepe a mai – jelentette ki Tőkés László EMNT-elnök, az EP alelnöke az eskütételt követően. A magyar állampolgársági törvényt az 1848–49-es szabadságharc tizenkettedik pontjának szellemében hozták meg: immár érvényesülhet a magyarok Európával való uniója, és a magyar közösségek Európán belüli egyesülése is, az államok szuveranitása és országhatáraik tiszteletben tartása mellett – hangsúlyozta Tőkés László, köszönetet mondva a magyar kormánynak a trianoni békediktátum ütötte sebek, illetve a rosszemlékű, 2004. december 5-i népszavazás okozta csalódás orvoslásáért, a szétszakadt nemzetrészek ily módon történő egységesítéséért.
– Felemelő érzés volt megélni ezt a felhőtlenül boldog napot, hiszen történelmi igazságtétel, hogy immár közjogilag is magyarnak tekinthetjük magunkat – mondta el lapunknak Sándor Krisztina MIT elnök, kiemelve: az állampolgársági esküt letevő Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor több mint húsz fős csapata az első fiatalokból álló szervezet Erdélyben, amely megtette ezt a lépést. Hozzátette: szeretné, ha minél többen követnék példájukat.
Szilágyi Mátyás főkonzul lapunknak elmondta: Kolozsváron körülbelül ötvenen tették le az állampolgársági fogadalmat. Az eskütétel zártkörű volt, ugyanis az állampolgársági ügyintézés adatkezelést jelent, illetve az állampolgárság megszerzése, birtoklása is személyi adatnak tekinthető, így erre vonatkozó információk csak az adott személy beleegyezésével hozhatók nyilvánosságra – részletezte. Az első – ünnepélyes, ugyanakkor bensőséges hangulatban zajlott – fogadalomtételen a honosítási kérelmet január első hetében benyújtó polgárok, köztük ismert személyiségek vettek részt, akik a honosítási oklevél mellett egy úgynevezett személyi kártyát is kaptak, amely azonos az anyaországi polgártársakéval, természetesen a magyarországi lakcímet leszámítva – magyarázta a diplomata.
A honosított magyar állampolgárok az eskütétel során egy díszes, Szent Istvánt ábrázoló dossziéban kapják meg a honosítási okiratot, amelyen a kérelmező választása szerint születési helyként mindössze a helység történelmi magyar neve szerepel, vagy pedig a magyar elnevezés, és zárójelben a jelenlegi, idegen nyelvű településnév. Minden más okiraton születési helyként a történelmi magyar elnevezést és zárójelben a mostanit tüntetik fel.
Érdemrendek erdélyi személyiségeknek
– Az egyszerűsített honosítást szentesítő fogadalomtétel sok évtizedes sérelmet, jogfosztást orvosol, a magyar nemzeti összetartozás első látványos bizonyítéka. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról való megemlékezés előestéjén a magyar állam kitüntetésekkel méltatja a társadalmi, kulturális, művészeti életben kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyiségeket – fogalmazott Szilágyi Mátyás az eskütételt követő ünnepélyes díjkiosztást felvezető beszédében. A magyar küldöttség tagjaként az eseményen jelen volt Wetzel Tamás miniszteri biztos és Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője is.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az alábbi kitüntetéseket adta át: Magyar Köztársasági Érdemrendet Tisztikereszttel: dr. Kovács András művészettörténésznek, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) tanárának, az MTA külső tagjának; dr. Maros Dezső gépészmérnöknek, a Műszaki Egyetem tanárának, a Román Akadémia főkutatójának (akinek nevében felesége vette át az érdemrendet); Tőkés István nyugalmazott teológiaprofesszornak, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspök-helyettesének. Magyar Köztársasági Érdemrendet kapott Lovagkereszttel: Nagy Pál irodalomtörténésznek, kritikusnak, szerkesztőnek; Mihály Ferencnek, a BBTE oktatójának, farestaurátornak; Murádin Lászlónak, a Román Akadémia főmunkatársának, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények nyugalmazott főszerkesztőjének; Sipos László festő-, és grafikusművésznek, a Romániai Képzőművészek Szövetsége tagjának. Magyar Köztársasági Érdemrendet kapott Ezüst Érdemkereszttel Emődi Tamás, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tanácsosa.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Helytörténeti konferencia és Bem megemlékezés
A Szent István Kör megalakulásának 20. évfordulója alkalmából helytörténeti konferencia lesz szeptember 3–án, szombaton a Szatmár Megyei Múzeum (Árpád u. 21) nagytermében.
Szeptember 4–én, vasárnap pedig a Szent István Kör, Kolcs Község Polgármesteri Hivatala és a Szamoskrassói Református Egyházközség szervezésében a hagyományos Bem-megemlékezésre kerül sor Szamoskrassón. A rendezvényt a Communitas Alapvítvány, az Identitas Alapítvány, valamint a Szatmárnémeti RMDSZ támogatja.
Előadások
„Húsz év helytörténeti kutatásai Szatmárban” címmel szerveznek konferenciát szombaton. 11 órakor a megjelenteket köszönti és a konferenciát megnyitja Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke, majd a következő előadások hangzanak el: 11.20 órakor Istvánovits Eszter, nyíregyházi régész Szatmár vidéke a honfoglalás korában; 11.40 órakor Németi János kutató (Nagykároly) és Romát Sándor tanár (Csanálos): Honfoglalás kori és kora-Árpád kori leletek Nagykároly környékéről; 12 órakor Szőcs Péter régész: Szatmár középkori műemlékei. Újabb kutatások és eredmények; 12.20 órakor Boór Béla tanár: Kalandos és temetkezési egyesületek Németiben; 12.40 órakor Bura László tanár: Szatmári iskolatörténeti kutatások húsz éve; 15 órakor Fazekas Rózsa nyíregyházi levéltáros: Források a Károlyi család történetének kutatásához; 15.20 órakor Bara Júlia kolozsvári művészettörténész: A Károlyi család építkezései Szatmár megyében a 18. században; 15.40 órakor Terdik Szilveszter budapesti művészettörténész: Görög katolikus művészet a 18. századi Partiumban; 16 órakor Gottfried Barna: A Székely Hadosztály szatmári tevékenysége (1918/1919); 16.20 órakor Sárándi Tamás muzeológus: Szatmár 20. századi történetének forrásairól. A magyar katonai közigazgatás 1940 őszén Szatmár vármegyében; 16.40 órakor Thoroczkay Sándor tanár: A szatmárnémeti Szent István Kör húsz éve. 17 órától vita és kerekasztal beszélgetés zárja a tanácskozást.
Vasárnap 11 órakor ünnepi istentisztelet lesz a szamoskrassói református templomban, igét hirdet Sipos László helyi lelkipásztor, beszédet mond Pék József, a Magyar–Lengyel Baráti Társaság elnöke és Varga Attila országgyűlési képviselő; 12 órakor megkoszorúzzák a Bem–szobrot, köszöntőt mond Domokos Sándor polgármester. A szamoskrassói gyerekek emlékműsorát követően nyílik meg a „Bem József hazatérése” című kiállítás. erdon.ro

Értelmiségiek nyílt levele az erdélyi magyar felsőoktatásért – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez, a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is, hangsúlyosan fölvethető a kérdés, kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma, amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel.
Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag, nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis, a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja.
Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a „departament" csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvény adta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett „departamentet", a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana.
Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat, és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát, enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is, egy helyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciát és jövőt biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt? A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nem egy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a „departament" szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE”, mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat, és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet, és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
A levelet aláírják:
Adorjáni Dezső, Balázs Márton, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Csűry Bálint, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Dukrét Géza, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Jancsó Árpád, Juhász Tamás, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kisgyörguy Zoltán, Kolumbán József, Köllő Gábor, Kötő József, László Bakk Anikó, Lászlóffy Csaba, Máté János, Molnos Lajos, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Sylvester Lajos, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra Napján
Amikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták.
Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját.
Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki.
A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire.
Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában.
NÉMETH JÚLIA
Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár),

In memoriam Gárdonyi Géza, Jékely Zoltán, Weöres Sándor
Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában
Egy kép gyakorta többet ér, mint ezer szó – Arthur Brisbane amerikai újságíró száz egynéhány évvel ezelőtti mondása közismert, igazságtartalmát sem vitatjuk, most mégis ellenkező irányból, az ezer szó birodalmából közelítünk az itt látható képekhez. Amelyek korántsem akármilyen szókapcsolatok révén születtek, hanem több ezer szavas írói, költői birodalmak sajátos kisugárzásaiként. Lévén, hogy a téma adott volt: 150 éve született Gárdonyi Géza, a „láthatatlan ember”, és 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a tagadhatatlan erdélyiségű, „költői költő” Jékely Zoltán, valamint sorstársa, a sajátos képzettársítás, játékosság, zeneiség, egyszóval a bravúros verselés és bravúros gondolkodás bajnoka, Weöres Sándor. Hármójuk írói termésének erőteljes képszerűsége szülte a Szó-kép társítást, azaz a Székely Géza vezette Apáczai Galéria legújabb, 44 művész 56 alkotását tartalmazó tárlatát.
A kiállítás új keletű, de immár jól begyökerezett hagyományt követ. Hagyományt, amely a különböző művészeti ágak közti kapcsolatra épít. A kerek évfordulók pedig mintha egyenesen besegítenének ennek a fiatal hagyománynak a megszilárdításába. Amely főhajtás kultúránk és az egyetemes kultúra nagyjai előtt.
A Szó-kép, akárcsak az előbbi Apáczai-tárlatok, egyfajta művészetközi kutatás gyakorlati bemutatójaként is értelmezhető. S ahogyan a művészetek természetes egymásmellettisége és kölcsönhatása eredményeként születtek az eddigi, Bartók, Kodály, Mozart, Debussy, Vajda Lajos, Ferenczy Károly, Szenczy Molnár Albert és a többiek ihlette képzőművészeti seregszemlék, azonképpen vált ez a jelenlegi, a szavaktól a képek felé vezető művészeti mélyfúrás is sajátosan jellegzetes, egyedi vizuális megnyilatkozássá. Amelynek egyedisége éppen a szó szoros, de átvitt értelemben is felfogható sokoldalúságában, sokszínűségében rejlik.
A magyar irodalom három, egymástól különböző, de a képszerű fogalmazást egyaránt előnyben részesítő alkotója szinte tálcán kínálja a témát képzőművészeinknek. Mert ott van például az életöröm és a melankólia láthatatlan örökös csokrával a kezében a költői költő, a költő archetípusa, Jékely Zoltán – ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemezte ugyancsak képszerűen költőtársát. A részünkről, erdélyiek részéről talán méltatlanul kevéssé emlegetett lírikust, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári Református Kollégium egykori diákját, aki tanulmányait ugyan már Budapesten fejezte be, és ott is teljesedett ki írói, költői életműve, lélekben azonban, sőt nyelvhasználatában is mindvégig megmaradt erdélyinek. S ezt nem csak kalotaszegi regényei (Kincskeresők, Medárdus), esszéi, erőteljes színekkel szavakba festett költeményei (Őrjöngő ősz, Őszvégi intelem, Kalotaszegi elégia) tanúsítják, hanem emberi magatartása is: 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra és az Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, de 1946-ban kénytelen ismét elhagyni Erdélyt.
Múltba révedő, emlékeiben is saját magát, legbenső énjét kutató, elégikus hangvételű költeményei hemzsegnek a természetből ihletődött, a romantikusok erős színeivel festett, szuggesztív szóképekben, amelyek nem véletlenül találtak visszhangra képzőművészeink alkotásaiban. Itt van mindjárt Bordy Margit mély zengésű, aranyló felvillanásokban is játszó pasztellje, a sajátos műgonddal megoldott, perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágában egyaránt különleges mélységeket sejtető Őszi Tanácskozás. És folytathatnám Tompos Opra Ágota lendületes ecsetkezelésű, foltszerű ragyogásában pompázó meseerdejével, Pócsai András klasszikus hangvételű, színekben, harmonikus színvillanásokban gazdag Tavaszi impresszióival, Dobribán Lini Enikő vitalitástól duzzadó Zöld világával, Gedeon Zoltán élénken kavargó Szín-fóniájával, Lovász Noémi visszafogott színvilágú, töményen kifejező, konstruktív megfogalmazásaival, Nagy Tibor elégikus hangvételű Csendélet kompozíciójával, Boar Szilvia és Császár Gábor hangulatos munkáival, Essig Kacsó Klára tiszta színekbe öntött Farkas utcai Templom és iskolájával. Sőt Lőrincz Lehel míves pasztelljei, Nagy Endre sarkosan-keményen fogalmazott, de színeiben könnyedebb, megkapó Házsora és Színháza, valamint Valovits László sejtelmesen kifejező, lírai fogantatású női portréja is beleillik a Jékely-életmű hangulatába. Nem beszélve a rézkarc első számú kolozsvári mesterének, Székely Gézának a Szórvány-(templom)áról, a biztos kezű Ábrahám Jakab ugyancsak rézkarcban megjelenített Állóképéről vagy Kozma Rozália vonal összetevőinek feszültséget és harmóniát egyaránt árasztó mozgalmas világáról, a grafikus és a textiles erényeit egyesítő Remember című munkájáról. S ha van a szó és a kép sajátos összefonódásának mintapéldája, akkor az az Orbán István telitalálatnak is nevezhető, 47 művésztársam aláírása című, ötletesen míves tusrajza.
A zseniális „szó-szemfényvesztő” Weöres Sándor, a szabad képzettársítások, szürreális, gyermekien mesés és filozofikusan mély költői gondolatok nagymestere. Mi sem természetesebb, mint hogy a költői és epikai műfajok legszélesebb skáláját megszólaltató életműve szintén erőteljes visszhangra találjon művészpedagógusaink körében. Érdekes módon talán nem is játékosan képszerű megfogalmazásai, ötletes szójátékon alapuló bizarr képzettársításai a legnépszerűbbek, hanem a Hamvas Béla-i tanokon alapuló, A teljesség felé törekvő, filozofikus eszmefuttatásai. Ő teremtett bennem harmóniát – vallja mesteréről a költő. Ezt a harmóniát, a lélek harmóniáját árasztja kötete is, s mintha éppen erre a harmóniakeresésre rezonálnának leginkább képzőművészeink.
Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra – vallja a lírai szürrealizmus húrjait pengetve, élénken ragyogó, tiszta színeinek meggyőző beszédével Forró Ágnes. És hasonló alapállásból kiindulva vezet a földiektől az égiek felé tartó, de immár visszafogottságában és kevés beszéddel sokat mondó stílusában Gally A. Katalin, mert Weöressel együtt tudja, hogy „az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” És tudja ezt Károly Zöld Gyöngyi is, aki az infografika nyelvén különleges eleganciával kalauzol a csillagvilágba, a várva várt találkozás felé. Ugyancsak a modern technika eszközeivel kommunikál meggyőzően Ovidiu Petca, Dobribán Emil pedig land-art munkájának képi dokumentumával lep meg.
Formai megoldásaiban, sajátos felületképzésében és gondolati mélységében egyaránt izgalmasan figyelemfelkeltő munka Sipos László A szó szíve című olajképe és Csata Hermina Az értelem szeme című diptichonja. Horváth Gyöngyvér a játékosság és a filozófiai mélység határait feszegeti életszerűségével, dekorativitásával kitűnő kollográfiáiban, Farkas Melinda pedig Egy pohár bor mellett nyilvánít ötletes művészi véleményt. Koncz-Münich Judit mozgalmasan kiérlelt, egyedi látásmódról tanúskodó, figuratív kompozíciója, Koncz-Münich András játékos Vándor zenészei, Tamus István mívesen kifejező rézkarca, Miklós János látványosan nagyívű, modern művészi Üzenete, Kocsis Ildikó konstruktív jegyekkel megfogalmazott, sajátos Életútja, Veres Noémi A személyiség szétbomlása című érzékletes tusrajza, Szakáll Szilvia míves Tükör-képe, Fátyol Zoltán leheletfinom figurái, Éles Bulcsú kedvesen játékos Avantgárd lovacskája, Fazakas Tibor Keresztek című fegyelmezett vonal-szigorlatai, Fehér Csaba rapszodikusan örvénylő Moszatszigete sikerrel egészíti ki az igényes kínálatot.
A képszerűség az Ady által magyar Dickensnek nevezett Gárdonyi Gézától sem idegen. Bár őt inkább regényíróként, az új népiesség, a realizmus, s a lélektani regény megtestesítőjeként tartjuk számon, a költészet felségvizeire is kimerészkedett. Impresszionizmussal rokonítható lírai termését a keresetlen egyszerűség jellemzi. „A próza fű. A vers közötte rózsa” – véli ő maga. S íme egy festőecsetre kívánkozó, rövid ízelítő ebből a rózsából: „A fáknak éjjelente préme nő, s a nap fehér folt csak a köd fölött.” Azonban kifejezetten gárdonyis mindössze talán csak Székely Géza (R)égi hídja – találó grafikai és nyelvi játék. S akkor nem szóltam még Boros György vegyes technikával készült Erupcióiról, valamint Gárdonyi Sándor figuratív linómetszetéről.
A szobrászokat Hunyadi László klasszikus hangvételű, Kálvin Jánost ábrázoló plakettje, valamint Kovács Géza Hierarchia című acélkonstrukciója képviseli. S végezetül, de olyannyira nem utolsósorban, hogy akár az egész kiállításra is feltehetné a pálmát: Tudorán Klára Lívia meseszerű, fantáziadús, érzékletesen mélymeleg színekbe fogalmazott Királyi ajtók című textilkompozíciója.
Elhangzott 2013. október 24-én, az Apáczai Galériában, a Szó-kép tárlat megnyitóján
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Régi-új elnök a Barabás Miklós Céh élén
A Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott tisztújító közgyűlést november 23-án a Barabás Miklós Céh (BMC).
A hazai magyar képzőművészek legjelentősebb, tizenkilenc éve létező egyesületének eseménye azért volt időszerű, mert a tavaly elhunyt Jakobovits Miklós elnök tisztségét ideiglenesen betöltő Kolozsi Tibor lemondott, közben pedig sok megvitatásra váró kérdés gyűlt össze. Az elnöki beszámolóból kiderült, hogy Jakobovits távozása után a BMC működésképtelenségének veszélye is felmerült. A több mint száz tagot számláló egyesületet jelenleg csupán az RMDSZ támogatja. Eközben nincs emberük pályázatok kidolgozására, nincs saját honlapjuk, sem fizetett alkalmazottjuk. Németh Júlia alelnöki beszámolójában kiemelte: székházuk fórummá nőtte ki magát.
A BMC igyekszik elkerülni a Kolozsvár-központúságot, és javasolja a Kós András-díj létesítését. A hozzászólások során többek között az alkotóművészek égető raktározási gondjai és a sürgető digitalizálási raktározás kérdése merült fel. A fiatalok felvételét a BMC-be ezentúl kéréshez, két ajánlólevélhez, valamint ahhoz kötik, hogy ösztöndíjuk egyéves lejártával tartsanak bemutatót alkotásaikból.
Megfogalmazódott egy érdekvédelmi fellépés szükségessége a művek hivatalosságok által történő elsinkófálásával szemben, ugyanakkor az éves tagdíj összegét 50 lejre emelték.
A felmerülő nehézségek megoldása, valamint a megfogalmazott célok megvalósítása az új vezetőségre vár. A választás során a tizennégy javasolt személy maga között osztotta el a különféle megbízatásokat.
Az elnök Kolozsi Tibor maradt.
Alelnök: Németh Júlia és Éltes Barna, titkár: Szilágyi Tosa Katalin. A választmányba a következő személyek kerültek: Koncz-Münich András, Takács Magda, Vinczeffy László, Jakobovits Márta (Bihar megyei területi kapcsolattartó), Szabó Attila (Szilágy megye), Sipos László (Fehér megye), Kákonyi Csilla (Maros megye), Berze Imre (Hargita megye), Márton Árpád (Kovászna megye), Székely Géza (kapcsolattartás a képzőművésztanárokkal, új tagok toborzása). Horváth László kidolgozza a BMC-tagok világhálós kapcsolattartását. A régi-új elnök minden tagtársától több együttműködést kért.
Délután a részvevők a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész sírját. A legközelebbi közgyűlést három év múlva tartják.
Ö. I. B.

Szabadság (Kolozsvár)

Vekov Károly történelemtanár nyílt levelei a BBTE történelem karának illetékeseihez
NYÍLT LEVÉL
mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar
felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért
1989. óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények.
Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tennné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitiv vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
Adorjáni Dezső, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Máté János, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc
Megjegyzés: szerkesztőségünknek a levelet Vekov Károly küldte, a fenti nevekkel együtt. A közlés másnapján az alábbi, „letisztázott változatot" juttatta el hozzánk:
NYÍLT LEVÉL
Kedves Jutka és Enikő! Kedves kollégák!
Nem kis keserűséggel értesültem a Magyar Történeti Intézet, illetve a kolozsvári egyetem történelem karának helyettes magyar vezetője között kirobbant konfliktusról. Nemrégiben nyugdíjba küldött, óraadó oktatóként, akit csak néha hívnak meg (ha egyáltalán!) a közös dolgok megtárgyalására, nem akartam beleszólni egy olyan vitába, amelyik elsősorban a két fél jobb belátására tartozik. Más kérdés, hogy ez a megromlott viszony, kihatással van kis közösségünk mindennapi tevékenységére. Ha most mégis erre való hivatkozással írom e sorokat, az azért történik, mert ez a megromlott viszony és a megosztottság következményei kihatással vannak az egész kolozsvári magyar nyelvű történész képzésre.
A rosszul értelmezett és leosztott kompetencia- és munkaköri hatáskörök eredményeként egész közösségünket érintő, alapvető fontosságú kérdések vagy kikerültek a közösen megvitatandó és eldöntendő kérdések közül (közép- és hosszútávú célkitűzések, stratégiák stb.) vagy szűk csoportok, illetve egyéni döntések hatáskörébe kerültek. Szinte érthetetlen, hogy felelős vezetők hogyan törődhettek bele ebbe, veszélyeztetve feladataink elvégzésének elemi feltételeit, hallgatóink megfelelő és alapos, magyar közösségünk által elvárt felkészítését.
Szinte hihetetlennek tűnik, de a történelem karon belüli magyar oktatók egy része nem igényli és nem tartja szükségesnek a magyarság történelmének oktatását! (Évek óta ez nem rendes, hanem csak „opcionális" tantárgy lehetett.) A kar úgynevezett „magyar tagozatának" két vezetője nem volt képes elérni, hogy a történelem karon minden szakon hallgatóink tanulhassák a magyarság történelmét! Most amikor a szakok újra akkreditálásáról van szó és hivatalosan is teljes értékű tantárgyként lehetne tanítani a magyarság történelmét, újra néhány személy megbocsáthatatlan felelőtlensége és szakmai önzése miatt (amit nem szeretnék most minősíteni) elszalasztjuk azt az alkalmat, amely talán az utolsó. S történik ez akkor, amikor hallgatóink egy része az általános iskolában magyarság történetet kellene tanítson, amikor másik részük különböző magyar művelődési intézményeknél kíván elhelyezkedni, ahol éppen ezek az identitásunkkal szerves egységet alkotó ismeretek elengedhetetlenek.
Visszagondolva elődeink tartásos viselkedésére és tevékenységére összehasonlíthatatlanul súlyosabb körülmények között, az általuk meghonosított elkötelezett állásfoglalásra és ennek ma is elvárható folytatására, keserűséggel vegyes felháborodással tapasztaljuk közösségi érdekeink semmibe vételét egyes kollégák részéről. Mivel ilyen viszonyulással sem eddig, sem ezután nem tudunk egyetérteni, amennyiben nem kerül sor a helyzet gyökeres megváltoztatására, azaz a Magyar Történeti Intézet, illetve a történelem kar magyar oktatóinak testülete nem igényli, hogy ott minden szakon legyen hivalosan elfogadott és a Románia-, illetve az egyetemes történettel egyenrangú a magyarság története és nem kerül sor annak hivatalos akkreditálására, kénytelen leszek megszakítani óraadói tevékenységemet.
Nem tudok közösséget vállalni olyanokkal, akik nem érzik elemi kötelességüknek hallgatóink megfelelő felkészítését és idegen érdekek által vezettetve képesek elszabotálni a magyarság történelmének oktatását a kolozsvári egyetem történelem karának magyar tagozatán. Kolosvár, 2013. december 14.
Vekov Károly
* * * A Magyar Történeti Intézet válaszlevele
Vekov Károly nyugdíjas kollégánk nyílt levelét múlt héten már az intézet tagjainak is körbeküldte, és választ is kapott rá. Itt most csak a legsúlyosabb „vádra”, a magyarságtörténettel kapcsolatos állításokra válaszolunk. Sajnálatosnak tartjuk, hogy Vekov kolléga – bár éppen ő tanítja mindmáig a középkori magyar történelmet −, úgy ír nyílt levelet, hogy nem ismeri sem a tanterveket (bár ezek mindenki számára elérhetők intézetünk honlapján: http://kmti.hiphi.ubbcluj.ro), sem az erre vonatkozó szabályozást. Az igazság ezzel szemben az, hogy amíg a ’90-es években erre nem volt lehetőség, már egy évtizede négy félévben oktatjuk a magyarságtörténetet és éppen a Magyar Történeti Intézet megalakulása nyomán vált kötelező tantárggyá mind a történelem, mind a levéltár szakos hallgatók számára. Erről bárki meggyőződhet, ha megnézi az intézet honlapján a tanterveket
s órarendeket.
A régészet és kulturális turizmus szakokon továbbra is választható tantárgy maradt a magyarságtörténet. Ennek oka részben a tantervi kötöttségekben, részben a szaktantárgyak iránti igényben keresendő (pl. az I. éves régészek alig tanulnak szaktantárgyakat), de tapasztalatunk szerint sokan közülük is tanulnak magyarságtörténetet. Szóban és írásban is próbáltuk már elmagyarázni Vekov kollégának, hogy a szakirányok újraakkreditálása, amely 2014 év elején esedékes, nem alkalmas arra, hogy a tanterveket megváltoztassuk. Januárig intézetünknek hat akkreditációs doszsziét (több ezer oldalas dokumentációt) kell elkészítenie, ezzel rengeteg munka van. Az előírásoknak megfelelően ezekben a dossziékban a múlt tanév tanterveinek kell szerepelnie, ezeket tehát nem lehet most – menet közben – megváltoztatni. Az akkreditáció ilyen szempontból nem jelent fordulópontot, utána is nyugodtan meg lehet változtatni a tantervet, tehát nincs „most vagy soha” szituáció. Reményeink szerint előbb-utóbb sikerül konszenzusra jutnunk a többi szakirányt illetően is.
Kedves Karcsi!
Nem hisszük, hogy azzal segítenéd a kérdés megoldását, hogy megszakítod óraadói tevékenységedet, sőt. Ha azonban sajnálatos módon ezt is tennéd, akkor sem látjuk indokoltnak a patetikus és támadó hangvételt. Az óraadás felfüggesztését amúgy már jelezted annak kapcsán, hogy karunk idén az óraadói díj felét tudta csak kifizetni, bár a tantervi előírásokon felül külön szemináriumot is tartottál a középkori magyar történelemből. Mivel Te időközben áttelepdtél Magyarországra és onnan ingázol, ez nem fedezi az útiköltségeidet. Ezt roppant sajnálatosnak találjuk, megértjük, hogy ilyen helyzetben nem vállalod tovább a tanítást, csak azt nem értjük, miért kell a helyzetet „átstilizálni”, és úgy beállítani, mintha itt egyedül Te képviselnéd az igazságot és a jó ügyet, mintha a Jó és Rossz harca zajlana. Képviselőként és karunk oktatójaként lett volna elég alkalmad, hogy az óraadáson túlmenően is tevőlegesen segítsd a magyar oktatás ügyét. Segíteni napi aprómunkával és nem újságcikkekkel lehet. Sajnáljuk, hogy így mondasz búcsút intézetünknek, azonban köszönetet mondunk eddigi munkádért!
A Magyar Történeti Intézet Vezetőtanácsa
* * *
Néhány pontosítás
Az általam írt nyílt levélre adott, látszólag „szakszerű” válaszhoz kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni.
A nyílt levélben próbáltam nagyon árnyaltan fogalmazni. Nem hiszem, hogy helyes, hogy a magyar(!) tagozaton csak két szakirány esetében (történelem, levéltár) kötelező tantárgy a magyarság története és a többin (pl. régészet, kulturális turizmus stb. ) nem. Utóbbi szakokon miért nem fontos a magyarság történetének ismerete? Ilyen felkészültségű végzőseink döntenek majd műemlékeink sorsáról, kutatják és magyarázzák a honfoglalás korának emlékeit? Netán tanítani akarják majd „A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai” tantárgyat a VI. és VII. osztályban, ha egyáltalán ezt megengedik a hivatalosságok? Miért csak „választható” a magyar hallgatók esetében ez a tantárgy? Van olyan tananyag, ami ezt pótolja/pótolhatja? Hogyan lehet elfogadhatóan(?) ezt a hallgatók szaktantárgyi „igényével” (talán igénytelenségével) magyarázni? Amúgy megjegyzem, hogy évek óta tartok szemináriumot magyarságtörténetből, nem hivatalosan. És jön, akinek kedve van, mert én senkit sem kényszeríthetek erre, mivel ezt a szemináriumot nem tartalmazza a tanterv. Vajon az egytemi oktatás, főleg annak szükséges/kötelező része az a hallgatók kedvére van bízva és éppen a magyarság történetét illetően? Ha mi nem, ki fogja ezt nekik még valaha tanítani, a mi „szakembereinknek”? És milyen konszenzusra kell jutni, hogy mindenki a magyar tagozaton kötelező mód felvegye ezt a tantárgyat? Kik azok, akik ezt nem akarják? És ők a magyar tagozat oktatói?
A maximális óraszám elvének rugalmas kezelését, illetve a „magyarság története” teljeskörű akkreditációját éppen az egyetem multikulturális jellegére hivatkozva kellene és lehetne elérni. De erre csak akkor kerülhet sor, ha ezt valaki, azaz vezető tisztségben lévő képviselőink kérik. Ha nem most, amikor folyik az akkreditálás, ugyan bizony mikor? S ha nem ilyenkor, akkor eddig miért nem kérték? Ezt illető sorozatos kéréseimre a válasz mindig az volt, hogy”most nem lehet”. Újra megk

Átadják az RMDSZ és a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjait
Idén tizenkettedik alkalommal részesít támogatásban fiatal erdélyi magyar alkotóművészeket a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Az alkotói ösztöndíjak ünnepélyes átadására május 9-én, pénteken 18 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház Stúdiótermében (Emil Isac utca 26-28 sz.) kerül sor.
A szövetség az elmúlt évtizedben több mint 300 művésznek adott alkotói ösztöndíjat. Ez évben 42 fiatal művésznek biztosítja az egy évre szóló, havi 720 lejes támogatást.
Az ösztöndíjbizottság tagjai film és televízió kategóriákban hat, irodalom, zene, képzőművészet és fotográfia, valamint színház kategóriákban egyenként kilenc ösztöndíjat ítéltek meg.
A film és televízió kategóriában Erőss László, Gaál Csaba-József, Gergely Tünde, Kővári Szabolcs Olivér, Máthé Kincső és Moldovai Katalin nyert.
Irodalom kategóriában André Ferenc, Borbély András, Dimény Lóránt, Győrfi Kata, Kovács Adél-Evelin, Láng Orsolya, Váradi Nagy Pál, Potozky László és Szabó Róbert Csaba pályázata részesült kedvező elbírálásban.
A képzőművészet és fotográfia kategória nyertesei: Bajkó Blanka- Alíz, Fábián Emőke, Haáz Sándor, Hodgyai István, Kispál Ágnes-Evelin, Máthé László, Orosz Annabella, Sipos István Márton, valamint Tódor Tamás-Attila.
Színházművészet kategóriában Benedek Zsolt, Erdei Gábor, Kányádi Szilárd, Kupás Anna, Lukács Emőke, Mosu Norbert-László, az Osonó Színházműhely, P. Magyarosi Imola és Pál Emőke pályázatát fogadták el.
Zene kategóriában Demény Balázs, a Funkorporation, Kiss Levente, Lokodi Károly-Levente, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar, az Operettissimo Együttes, Pakot István, Sipos Dávid, valamint a Tokos Zenekar nyert.
A díjátadón kiállítás nyílik a 2013-as képzőművészeti díjazottak munkáiból, az alkotásokat Sipos László festőművész, grafikus, az ösztöndíjbizottság tagja méltatja, ugyanakkor fellépnek a többi kategória tavalyi nyertesei is. Köszöntőbeszédet mond Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke. Az est házigazdája Dimény Áron, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze lesz. Népújság (Marosvásárhely)

Szekértúrán, a nagy háborúra emlékezve
Pénteken ért véget a 8. Orbán Balázs Emlék Szekértúra, melynek részvevői idén az első világháború hőseinek emléke előtt hajtottak fejet. Végigjárva a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkörhöz tartozó huszonhat települést, emléktáblák és emlékművek előtt idézték fel azokat, akik kis falvainkból a „nagy háború” áldozataivá váltak.
Nyolcadszor vágtak neki Orbán Balázs-i lelkülettel a szekeres honismereti zarándoklatnak. A forgalmas utak helyett felhagyott erdei-mezei ösvényeken jutottak el egyik falutól a másikig. A helybéliekkel idézték fel a múlt század elejének emberveszteségeit. Pénteken az utolsó előtti állomáson, Firtosváralján jártunk.
A harminc, zömmel Hódmezővásárhelyről és Budapestről érkezőn meglátszott a nap heve, de nagy esők is hátráltatták a szekerezést. A falubeliek fogaton eléjük mentek, és a határban énekszóval köszöntötték őket.
Sípos László helyi unitárius lelkész a kétszáz éves, felújítás alatt álló templomban elmondta: a látvány önmagáért beszél. Van akarat, holnap, jövendő! Jelképesen megemelte kalapját azok előtt, akik sarával-esőjével vállalták az utat – belülről valami arra indította: vállalni kell. A népes megemlékezők imája azokért szólt, akik életüket-vérüket adták nemes célokért. Két verssel köszöntötte a különböző korú tisztelettevőket és azokat, akiknek csak nevét olvashatták fel az emléktábláról, avagy névtelen sírokban nyugszanak. Életüket áldozták a hazáét, a szabadságért, a megmaradásért.
A sasos behívók áldozatai
A falu legidősebb embere, a 88 éves Bálint Zsigmond megköszönte, hogy a Firtos hegye alatt élőkkel róják le kegyeletüket. „Borzalmas idők jártak, amikor az emberek a sasos behívókat kapták. A faluból sokan életüket áldozták. Apa harmadmagával ment, csak ő került haza, fiai odamaradtak.” Huszonkét nevet véstek az emléktáblára.
Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság és a szekértúra vezetőjét, Fazekas Özsébet a firtosváraljai veszteséglista intése érintette meg legmélyebben. „Ez a közösség szívén viselte a hősök emlékének a tiszteletét”: Ember! Eszmélj! Ezek a hazáért áldozták életüket. Emlékük áldott. Lőrinczi Lajos esperes elmondta, több száz nevet olvastak fel az elmúlt héten: azokét, akik „fészküket védték”. Sok szájról szájra terjedő emléket is meghallgattak. A fiatfalvi bácsi mesélte: huszár nagyapja egykor úgy jött haza, hogy az összes csatát megnyerték. Itthon tudta meg, hogy elveszítették a háborút. Hogy lehet?
Grezsa István orvos bevallotta: a kegyeleti utazás rendkívül megterhelő lelkileg. Olyan fizikai, szellemi súly, amely évekre fog hatni. Megrendítő volt a közösségek viszonyulása. Tapasztalták: a „Nagy háború” emberveszteségben ugyanazt eredményezte, mint amit tapasztaltak az Alföldön. A kegyelet mellett jövőbe mutató a közös azonosságtudat: egymás terhét hordozzátok. Erdély nélkül Magyarország sincs!
„Ez nehéz!”
Bordás Gábor 28 éves, a svédországi Uppsalából érkezett. Apai ágon nagyszalontai kötődésű, a hazalátogatás a gyökerek felfedezése is. "Itthon érzem magam. A megemlékezés nehéz. Egy évet, a sorkötelességet leszolgáltam. Katonás egyén vagyok, jól éreztem magam ezekben a körökben. Milyen lehetett azoknak, akik átélték a háborút; az a sors, amelybe belekényszerítették őket? Megérdemlik a tiszteletet!”
Fazekas Özséb Szilveszer pannonhalmi bencés diák mind a nyolc szekértúrán részt vett. Az ideinek jellege miatt fontos célja volt. Eddig csak átmentek a falvakon, most megálltak. Mindenütt várták őket. Új erőt adott, hogy szükség van jelenlétükre a megemlékezéshez.
Fazekas Özséb kifejezte: mindenütt nagy szeretettel és tisztelettel fogadták őket. Kiemelt helyszínek is voltak, ahol a helyi közösség nagyobb létszámban és ünnepi készülettel csatlakozott hozzájuk. A visszajelzés megerősítette az elhatározást: „végigvisszük a kegyeleti emléktúrát”. Folytatják: a következő három évben a szekértúra részvevői ellátogatnak egy-egy első világháborús helyszínre: télen Galíciába és Lodomériába mennek, ahol a székelyek is harcoltak.
Molnár Melinda, Székelyhon.ro

Sipos László-kiállítás nyílt Budapesten
Számvetés, színvetés címmel nyílt meg kedden este Sipos László festőművész kiállítása Budapesten, a Kárpát-Haza Galériában, ahol mintegy 25 festményt és néhány grafikát láthatnak az érdeklődők. Sipos László tárlata a hetedik a sorban a tavaly októberében létrehozott galériában. A kiállítótér létrehozásával a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a Kárpát-medence kiemelkedő kortárs magyar képzőművészeti értékeinek bemutatását tűzte ki célul.
Szabadság (Kolozsvár)

Bartók Béla nyomában
A hétvégén tartotta kihelyezett ülésszakát a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) népművészeti tagozata Jobbágytelkén abból az alkalomból, hogy a faluban Bartók Béla 1914-ben tett látogatást.
A záróünnepség vasárnap délután a falumúzeum udvarán vette kezdetét, ahol a jobbágyfalvi Nagy Ferenc Férfikar hét dalt adott elő a Bartók által itt gyűjtött anyagból, Galányi András akadémikus szavalta el Bóda István Bartókhoz írt versét, majd Nagy Zoltán magyarországi művész szólt az általa készített kerámia emlékkompozícióról.
Amikor felkérték a feladatra, az Erdő, erdő, erdő című népdalt találta a legkézenfekvőbbnek az alkotó: az erdőt egyetlen fa jeleníti meg, de ott van a tizenkét madár és néhány információ a zeneszerző 1914. évi nyárádmenti gyűjtőmunkájáról. A száz kerámialapból összeállított zománcozott kültéri alkotást a Regnum Marianum Egyesület rendelte meg és adományozta a falunak tavaly. A magyarországi egyesületet képviselő Nagy Vera szerint érdemes lenne Nyárádremetén, Nyárádköszvényesen, Székelyhodoson és Ehedben is hasonló emlékjelekkel megörökíteni a száz évvel ezelőtti pillanatot.
A falumúzeumban külön sarok emlékezik Bartók itteni gyűjtésére. Az MMA tagja, a budapesti Stoller Antal már 2008-ban kezdeményezte az emléksarkot, és a meglévő tárgyi anyagokat idén sikerült gazdagítani: a Magyar Néprajzi Múzeumtól sikerült beszerezni számos itt gyűjtött dal kottáját színesben, amin jól látszik, hogy Bartók többször is nekifogott egy-egy dal feldolgozásának.
Továbbá megszerezték az eredeti, fonográffal készült felvételek digitális változatát is, amely most már hallható a múzeumban, de néhány levél is olvasható itteni munkája kapcsán. Hunyadi László képzőművész egy Bartók-emlékplakettet adományozott az ünnepi alkalomból a múzeumnak – tudtuk meg Stoller Antaltól.
A népzene legnagyobb tudósa
Vasárnap délután kerekasztal-beszélgetést tartottak Bartók gyűjtőútjáról. A kolozsvári Almási István népzenekutató elmondta: Bartók 1914 áprilisában sokat gyűjtött a Nyárádmentén, csupán Jobbágytelkén negyven dalt rögzített. „Hatalmas arányú gyűjtőmunkája, precíz lejegyző technikája, szilárd logikai rendszerezései, valamint a zenei néphagyomány sokféle kérdését tárgyaló kimagasló írásai Bartókot a kelet-európai népzenei kultúrák legnagyobb tudósává avatták” – méltatta a professzor a zeneszerzőt. Az is kiderült: Bartók a Cantata profana szövegét a Jobbágytelkéhez közel lévő Felsőorosziban gyűjtötte.
Bartók Jobbágytelkén töltött napjairól egy 1981-es újságcikkből kiderült: Petres József kántor családjánál szállt meg, hangfelvételeit is itt rögzítette, de sokat járta a környező falvakat is. Ehedben 19, Köszvényesen 26, Remetén 37, Jobbágytelkén pedig 40 (egyes állítások szerint 41) népdalt rögzített. „Szűkszavú ember volt, de a gyermekeknek hamar megnyílt, játszott velük, elutazásakor cukorkát osztogatott nekik” – hangzott el a zeneszerzőről.
Műsor a helyieknek is
Az MMA a vasárnapi ünnepséget megelőzően a hétvégén a faluban tartotta kihelyezett ülését. A kihelyezett ülések célja, hogy a tagok megismerjenek egy vidéket, népművészeti szempontból értékes helyeket. Az idei üléseken az adminisztratív ügyek mellett megtárgyalták, hogy a jövőben kiket támogatnak, de főleg az MMA által támogatott ösztöndíjasok számoltak be munkájukról: az erdélyi Demeter Miklós és Péter Alpár, a magyarországi Major Balázs, Vágner Zsolt és Kerekes Ibolya.
Stoller Antal, a jobbágytelkiek régi ismerőse és támogatója elmondta: tavaly kezdeményezte, hogy idén itt tartsák a kihelyezett tagozati ülést. Bízik abban, hogy az akadémikusok és vendégek jó hírét viszik Jobbágytelkének, ő pedig továbbra is azon dolgozik, hogy anyagi forrásokat szerezzen a helyi falumúzeum és tájház felújítására abból a célból, hogy vendégek fogadására alkalmassá tegyék azokat.
Vasárnap népművészeti műsorra került sor, amelyre nemcsak a vendégek, hanem sok helybéli is kilátogatott. A jobbágytelki hagyományőrző néptánccsoport három korosztálya, de a Fölszállott a páva verseny díjazottja, a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes is fellépett.
Műsorszámai közben az MMA néhány tagja is színpadra lépett. Petrás Mária moldovai csángó énekes gregorián dalt és archaikus imádságos éneket adott elő, Kobzos Kiss Tamás Lajta László gyűjtéséből válogatott, Sipos László gyimesi csángó muzsikát szólaltatott meg. Hétfő este a tervek szerint a marosvásárhelyi Dzseztán, a Cinige Zenekar, az Öves Együttes és a Maros Művészegyüttes lépett fel.
Gligor Róbert László, Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhelyen adják át a Communitas ösztöndíjait
Az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány Ösztöndíjbizottsága idén tizenharmadik alkalommal adja át az Alkotói Ösztöndíjakat.
Az ünnepi gála május 15-én, pénteken délután 4 órakor kezdődik a Művészeti Egyetem Stúdió Színházában (Köteles Sámuel utca 6. szám). Köszöntőbeszédet mond Markó Béla, az Alkotói Ösztöndíjbizottság elnöke, a rendezvény házigazdája Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója lesz.
Az esemény keretében kiállítás nyílik a 2014-es képzőművészeti díjazottak munkáiból, az alkotásokat Sipos László festőművész, grafikus méltatja. Ezt követően a résztvevők a 2014-ben irodalom, zeneművészet, film és televízió, valamint színházművészet kategóriákban díjazott ösztöndíjasok műsorát tekinthetik meg.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Felelősség és értékteremtés
Átadták a Communitas alkotói ösztöndíjait
Ünnepélyes esemény színhelye volt péntek délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. Itt adták át a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány immár hagyományos, alkotói ösztöndíjait. Az idén 42 fiatal, 35 év alatti, az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, a film és atelevízió területén pályázó alkotó részesült az egy évre szóló, havi lebontású ösztöndíjban – a pályázóknak az erdélyi magyar kultúra valamelyik kiírt ágazatához kapcsolódó éves alkotói tervezetet vagy előadói elképzelést kellett benyújtaniuk.
A díjiosztó ünnepségre délután 4 órától került sor, a gálát a Moonfellas nevű formáció, Kiss Levente, tavalyi díjazott zenész együttesének rövid koncertje nyitotta meg, majd az est házigazdájaként, az ösztöndíjbizottság tagjaként Gáspárik Attila szólt a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a Communitas Alapítvány tizenharmadik alkalommal osztja ki ösztöndíjait, amelyekben az RMDSZ jóvoltából idén 42 fiatal alkotó részesülhetett. Az elbíráló bizottság tagjai – a házigazda mellett Markó Béla, Béres András, Bocsárdi László, Bogdán Zsolt, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Vannai István Zsolt, Balázs Imre József, Gálfavi György, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, László Noémi, Bartha József, Kolozsi Tibor, Részegh Botond, Sipos László, Berszán-Árus György és Schneider Tibor – mindannyian társadalmi munkaként vállalták el a feladatot, közöttük több olyan alkotót is találunk, akik annak idején maguk is részesültek az ösztöndíjban.
Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke hozzátette: ezelőtt 13 évvel 12 alkotó nyert alkotói ösztöndíjat, idén harminccal többen. – Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak elindítottuk a támogatást, hanem kiemelten fontosnak tartottuk, hogy növeljük a díjazottak számát. Az egy éven át folyósított, havi majdnem 800 lej számukra komoly egzisztenciális könnyebbséget jelent, ugyanakkor évről évre komoly vita folyik arról, hogy mit és hogyan kellene változtatni. Idén arról folyt a vita, hogy ma, amikor a mi közösségünk is mozgékony, mi az az erdélyiség, ami állandó kritériumot képezhet? Miért fontos ez az összmagyarság szempontjából? Azért, mert ez gazdagító tényező: létezik olyan erdélyiség – például a Kós Károly vagy a Bánffy Miklós erdélyisége –, amely hozzáad az egységes magyar kultúrához. Nekünk ezzel szemben van olyan felelősségünk, amelytől nem tekinthetünk el. De van-e a fiatal alkotónak felelőssége a közösségével szemben? Úgy gondoljuk, hogy minden értelmiséginek felelőssége van azzal kapcsolatosan, ami körülötte történik. Ugyanakkor a társadalomnak is felelőssége van velük szemben. Főleg ha kiszolgáltatjuk őket a politikának – az RMDSZ és a Communitas Alapítvány próbálja úgy intézni az ösztöndíjak sorsát, hogy ezt is szem előtt tartja: alárendelt művészekre nincsen szükségünk, szabad alkotókra igen. Ehhez kívánok elsősorban saját magunknak továbbra is felelősségérzetet – mondta köszöntőbeszédében Markó Béla, majd a 2015-ös Alkotói Ösztöndíjak nyerteseinek díjazása következett. A filmművészet és televízió területén díjazottaknak Schneider Tibor, az irodalmi ösztöndíjakat elnyerőknek Gálfalvi György, Kovács András Ferenc és Karácsonyi Zsolt, a színházművészeti ösztöndíjasoknak Béres András, a vizuális művészetek terén pályázó nyerteseknek pedig Bartha József adta át a díjakat.
Az est további részében Daragics Bernadette, az Osonó Színházműhely tagja, tavalyi díjazott színművész olvasta fel Láng Orsolya irodalmi ösztöndíjas Költőszobor jelen című versét, majd tárlatnyitó vette kezdetét: a vizuális művészetek kategóriában tavaly díjazott képzőművészek munkáit állították ki a Stúdió Színház előcsarnokában, ezen alkotásokat méltatta Sipos László festőművész, grafikus, a bizottság tagja.
– A jelenkori képzőművészeti megnyilvánulásokat három részre osztom: divat, árutermelés és tradicionális értékteremtés. Az elsőre nem vesztegetnék szót, mert a divat megy ki leghamarabb a divatból. A másodikkal kapcsolatosan megjegyzem, hogy ma már nincsenek izmusok, értéktelen világban élünk, amelyben a galériák döntenek. Ami az értékteremtést illeti, értékteremtés az, amit a több évezredes képzőművészet létrehozott – olyan párbeszéd alkotó és alkotás között, amely megérinti a nézőt, olyan munka, amelyben a festék anyaggá, érzéssé alakul. A művésznek a föld iránt is, ahol él és a kor iránt is, amelyben alkot, felelőssége van: a képzőművészet meghatározza a kort, amelyben létezik. Nagyszerű dolognak tartom az alkotói ösztöndíjat, amely lehetőséget ad a kiteljesedésre – mondta Sipos László, majd a díjátadó gála további részeként a 2014-es irodalmi, zenei és színházi ösztöndíjasok közreműködésével, a film és televízió kategóriában díjazottak munkáinak rövid vetítésével folytatódott.
Az ösztöndíjbizottsághoz idén beérkezett 214 pályázatból 42 részesült pozitív elbírálásban. Az ösztöndíjasok névsora a következő: Bartincki Tamara, Besenyei Katalin, Borsos Tünde Krisztina, László Barna, Pálfi Kinga, Varró-Bodoczi Zoltán (film és televízió), Adorjáni Panna, Bálint Tamás, Horváth Előd Benjámin, Márkus András, Muszka Sándor, Serestély Zalán, Szabó Ádám, Székely Örs, Visky Zsolt (irodalom), Barabás Réka, Bende Sándor, Czikó Juliánna, Fekete Lovas Zsolt Sándor, Marosán Csaba-László, Ruszuly Ervin, Sándor Annamária, Szűcs Ervin, Váróterem Projekt (színházművészet), Barabás Szabolcs, Cabuz Andrea, Fazakas Noémi, Ferencz Zoltán, Gagyi Botond, Gáspár Szilárd Miklós, Hotykai Evelin, Madaras Péter, Tivadar Andrea (vizuális művészetek), Ábrám Endre–Veress Gáspár, Gergely Zoltán, Munkácsi Dóra Krisztina, Potyó Béla István, Pozsár Róbert, Sándor Csaba, Tasi Nóra, Toró Árpád, Török-Gyurkó Áron (zeneművészet).
knb
Népújság (Marosvásárhely)

A székely-magyar Unicode-háború 1. – A Bulldog szövetsége és annak széthullása
2015 júniusától része a világ különféle írásait egységes rendszerbe foglaló Unicode-nak a székely írás. Hosszas belharcok után eldőlt, hogy Old Hungarian lesz a neve, nem Rovas, és nem tartalmaz olyan jeleket, amelyek nem mutathatók ki a székely írás emlékeiből. A székely írás szabványosítását 17 éve javasolta először Michael Everson, s most az ő kissé módosított, 2012-ben benyújtott javaslata nyert.
17 évig tartott, míg a székely írás az első javaslattól eljutott odáig, hogy bekerült a Unicode-rendszerbe: mostantól elvben szabadon vágtázhatunk a digitális steppén, amit valaki képernyőre ró az egyik gépen, az akadályok nélkül jelenik meg a világon bárhol. Abban nem lehetünk biztosak, hogy ezzel vége a 2008 óta zajló csatáknak a székely írás modernizált változatainak használói között, de a nemzetközi szabvány mindenesetre megszületett, és azok örülhetnek, akik az Old Hungarian ’régi magyar (írás)’ elnevezést és a hagyományokhoz szorosabban kötődő jelkészletet támogatták a Rovas ’rovás’ elnevezéssel és a kibővített jelkészlettel szemben.
Mi az a Unicode, és ki a Bulldog?
Nem volt még olyan régen, hogy a magyar idézőjelek helyett valami egészen más jelent meg az internetes oldalakon, és igen sokáig szenvedtünk az ű és az ő megjelenítésével is: hiába volt a mi gépünkön olyan betűkészlet, amely tartalmazta ezeket, nem volt rá garancia, hogy másoknál ne valami zagyvaság jelenjen meg helyettük. Szerencsére mára megszabadultunk ezektől a nyűgöktől, mert a más latin betűs ábécékből hiányzó magyar betűk is bekerültek a Unicode rendszerébe, kaptak egy azonosító számot, s ez alapján a világon bármelyik számítógép megfelelően jeleníti meg ezeket a karaktereket. Mindezt tehát egy közösen használt kódolási szabvány teszi lehetővé, a Unicode, amelyet a Unicode Konzorcium fejleszt folyamatosan: a cél az, hogy a világ összes írása megjeleníthető legyen digitálisan, és ne kelljen ehhez semmiféle speciális alkalmazás, a világon bárhol „értsék” a gépek (illetve operációs rendszereik) ezeket a kódokat. A Unicode tehát valójában olyan betűkódolási szabvány, amely a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO) és a Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság (IEC) közös, ISO/IEC 10646 szabványához igazodik. 2015 júniusától a Unicode 8.0 van érvényben, ez összesen 129 írás karaktereit tartalmazza, köztük a székely íráséit is – Old Hungarian néven. A székely írás első szabványosítási javaslatát 1998-ban dolgozta ki Michael Everson, akit a világ legelszántabb digitálisszabvány-gyártójának nevezhetünk: több száz, mindenféle írásokra vonatkozó javaslatot nyújtott már be, számtalan írás szabványosításában működött közre, a Unicode Bulldog-díjának birtokosa, merthogy olyan elánnal végzi a különféle írások szabványosítását. A 2004-ben kapott Bulldog-díj valódi elismerést takar, az Egyesült Államokban született, de már hosszú ideje Írországban élő Eversont a világ vezető íráskódoló szakemberei között tartják számon.
Everson különben saját bevallása szerint Tolkien révén került közel a germán nyelvtörténethez, később az Arizona Egyetemen szerzett alapdiplomát, majd a UCLA-n tanult indoeurópai összehasonlító nyelvészetet. Nem sokkal később települt Írországba, azóta ott él. Manapság elsősorban írások szabványosításával, fontok tervezésével foglalkozik, és van egy kiadója, az Evertype, amely eddig már csaknem másfélszáz könyvet adott ki, jelentős részüket valamilyen kelta nyelven, de a mesterséges nyelvek is igen érdeklik a tulajdonost, mert volapük és eszperantó nyelvtan, illetve szótárak is vannak a kiadványok között – a Lewis Carroll iránti tiszteletből pedig számos nyelven megjelentették az Alice Csodaországbant.
Mordori fellegek
Everson 1998-ban két javaslatot is kidolgozott a székely írás digitális szabványosítására, akkor még Hosszú Gáborral együttműködve, legalábbis az ő segítségét is használva. A második javaslat az első kisebb módosítása volt, ezek a székely írás történeti emlékeiből többé-kevésbé rekonstruálható alapábécét tartalmazták, kiegészítve a hosszú magánhangzók jeleivel (ezek többsége egészen kései fejlemény, még Magyar Adorján ábécéjében is csak az á-nak és az é-nek volt önálló jele), valamint az 1, 5, 10, 50, 100, 1000 számjelével. Everson már ekkor az Old Hungarian elnevezést javasolta – később ez a név lett az ellentétek egyik oka. 1998-ban aztán valamiért elaludt az ügy.
Tíz évvel később viszont valóságos javaslat-boom következett be: Everson ekkor már Szelp Szabolccsal, a bécsi egyetem finnugor tanszékének doktoranduszával közösen nyújtott be két javaslatot. (Szelpet onnan ismerhetik a székely írás iránt érdeklődők, hogy a következő években azonosította a Nikolsburgi Ábécét eredetileg tartalmazó ősnyomtatványt.) Egyik javaslatukat augusztusban, a másikat októberben nyújtották be, de közben szeptemberben készített egy tervezetet Bakonyi Gábor, és szintén októberben egyet Hosszú Gábor, a Magyar Rovásírók Közösségének javaslataként. Ez a fölbolydulás már a néhány év múlva bekövetkezett jóval nagyobb csatározások előzménye volt.
Pedig az elején úgy tűnt, hogy simán megy majd minden. 2008. július 12-én találkoztak egymással azok, akik valamilyen módon érintve voltak a kortárs használat terjesztésében, illetve korábban már voltak a székely írás szabványosítására javaslataik. Az összejövetel megszervezésére egy beszámoló szerint Everson kérte meg Hosszú Gábort, mert szerette volna a magyar rovásbarátokkal megismertetni Szelp Szabolccsal együtt készített javaslatát. A tanácskozás sikerrel zárult: az Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Rovás Szakosztályának nevében Libisch Győző, a Forrai Sándor Rovásíró Kör nevében Friedrich Klára és Szakács Gábor, és a székely betűk digitalizálásával már korábban is foglalkozó Hosszú Gábor a legnagyobb egyetértésben írták alá, hogy támogatják a megállapodásban Runic Standard-nek nevezett jelkészlet szabványosítását. A megbeszélésen jelen voltak a föntieken kívül mások is: a két javaslattevő, Bakonyi Gábor, Tisza András, a Magyarok Világszövetsége képviseletében Joó Ádám, valamint Hosszú Gábor két fő támogatója, Sípos László és Rumi Tamás is – és a híradás szerint valamennyien egyetértettek a javaslattal.
Everson és Szelp augusztus elején előterjesztették javaslatukat a nemzetközi szervezet ISO/IEC JTC1/SC2/WG2 testületének (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért a 2-es munkacsoport), októberben Hosszú Gábor is követte őket, mint maga is megjegyzi beadványában, egy alapvetően eltérő koncepciójú javaslattal. A javaslatban Hosszú már Szekler-Hungarian Rovas-nak nevezte a jelkészletet, és kiegészítette olyan betűkkel, amelyeket a székely írás emlékeiben nem találunk, de a kortárs használatban – legalábbis egyes iskolák – élnek velük: külön betűt kapott a dz, dzs, q, x, y, w. Hosszú az Élő rovásnak elnevezett, 2008. október 4-én tartott tanácskozás résztvevőivel legitimáltatta a javaslatot: az ott megjelentek, beleértve a Magyarok Világszövetségét, elfogadták, hogy az írás neve székely-magyar rovás legyen a szabványban, és igent mondtak Hosszú szabványtervezetére is, amit aztán ő még aznap be is nyújtott. Pontosabban, legalábbis az egyik résztvevő, Szondi Miklós beszámolója szerint (ez Az egységes rovás című kiadványban olvasható), a Gödöllőn bemutatott javaslatban még külön szerepeltek az „idegen betűk”, az aznap beadott hivatalos előterjesztésben viszont az ábécé szerves részeként. Erről a kettősségről azonban többen csak jóval később szereztek tudomást, és kellőképpen föl is háborodtak rajta. A háború elkezdődött.
A casus belli
De mi is volt a kibékíthetetlenné vált ellentét oka a két tábor között? A tartalmat nézve az alapvető különbség a két javaslat között – s ez mindvégig így maradt – egyrészt a név volt, az Old Hungarian szemben a (Szekler-Hungarian) Rovassal, másrészt az, hogy az Everson–Szelp-verzió csak olyan betűket tartalmazott, amelyek kimutathatók a székely írás emlékeiből, Hosszú viszont szerepeltetett olyan jeleket (az imént soroltuk föl őket), amelyeket az 1990-es években alkottak, kifejezetten a modernizált használat kedvéért. Mindkét javaslat tartalmazott kis- és nagybetűket, megkülönböztette a rövid és a hosszú magánhangzókat, és az ábécét kiegészítette számokkal is, az 1, 5, 10, 50, 100, 1000 jelével – Hosszúnál a mai használatra hivatkozva az 500 jele is szerepelt, később ezt átvették Eversonék is.
Az a bizonyos koncepcionális eltérés viszont, amelyről Hosszú is említést tett (és ismertette többször is), igen fontos, a kódolásra nézve is, és a háborúban is ez vált a gyúanyaggá. A Unicode az egyszerűség kedvéért tömbökbe csoportosítja az ábécéket: például egységben kezeli a latin ábécére épülő írásokat annak érdekében, hogy a több ábécében meglévő betűket csak egyszer kelljen kódolni, tehát mondjuk a magyar ábécé a betűje és a francia, német, olasz, spanyol ábécé a betűje egyetlen kódot kap. Így lényegében csak az egyes ábécék specifikus betűinek kell a latin alapábécéhez képest külön kód. A tömb neve a latin, s ennek alegysége a magyar, a francia, a német stb. ábécé. Hosszú javaslata az volt, hogy a székely-magyar rovás egy ilyen alegység legyen, s másik két alegységgel együtt – a Kárpát-medencei és a kazár rovással együtt – legyen a Rovas tömb része. A másik javaslatban önálló egység az Old Hungarian, nincs más írásokkal közös blokk alá sorolva.
A betűkészletet illető koncepcionális eltérés pedig az volt, hogy Hosszú, arra hivatkozva, hogy az írások változnak, úgy vélte, nincs abban semmi gonosz, ha az új szükségleteknek megfelelően új betűk születnek, s ezeknek is helyet kell kapniuk a Unicode rendszerében. Az Everson–Szelp változat viszont abból indult ki, hogy kódot csak olyan betű kaphat, amely ténylegesen kimutatható az írás eredeti (történeti) változatából, s ez a hagyományhoz ragaszkodás volt fontos a rovásíró körök jelentős része számára is.
A székely írás Unicode-ba emelésének folyamata a 2008-as pezsgés után leállt egy időre. 2009-ben egyetlen lényeges esemény történt: a javaslatokkal foglalkozó 2-es munkacsoport, érzékelve, hogy az írás elnevezésében nem fognak konszenzusra jutni a szemben álló felek, dublini találkozóján határozatot hozott arról, hogy legyen az írás neve Hungarian Runic. Azt remélték, hogy ezzel el lesz vágva a gordiuszi csomó. Ez ugyan, mint később kiderült, nem így volt, a hadak egy időre mégis visszavonultak, 2010-ben nem történt az üggyel kapcsolatban semmi. 2011-től annál inkább – erről lesz szó legközelebb.
Sándor Klára
nyest.hu
Erdély.ma