Százlábúak a Gyimesekben
A borospataki tánctábor titka
A csűr valóban csűrszerű, tánccsűr szálegyenes fenyőgerendákból ácsolt, vakolatlan, akarom mondani, nem tapaszos, mint a környező porták családi lakóházai. Mellette hagyományosan rakott búbos kemence, és mintha tiszteletünkre ezt is megrendelték volna, a friss kenyér illata vegyül a patakpart friss levegőjével.
Kerekeskút, színszerű szabadtéri társalgó vagy ebédlő nyitott oldalakkal, az asztallapok egyetlen hatalmas fenyőtörzsből vágott, egy méternél szélesebb átmérőjű deszkalapok. Tíz centi vastagságúak. A Százlábú táncegyüttes legényeinek legalább fele kellene, hogy ezek valamelyikét a helyéről elmozdítsák. Természetesen ők nem asztalmozgatás végett jöttek ide. A tánccsűr belső méretei is robusztusak. Itt értem meg a galériás szó jelentését is: a csűr szénapadlásának magasában széles karzat fut körbe, ahonnan a zajló eseményeket szemlélni lehet. A csűr ugyanis nemcsak tánctáborok fogadására alkalmas, hanem lakodalmakat, keresztelőket, egyéb társas összejöveteleket is tartanak itt. Kétszáz személy befogadására alkalmas. Az ácsolat, a gerendázat keresztkötései szabadon is láthatóak, az épület teljes szerkezete megmutatja magát. Táncos csapatépítés
Virág Endrével, a Százlábú együttes vezetőjével újraismerkedünk — valamikor a Háromszék néptáncegyüttes táncosaként ismertem meg —, a tánccsűr melletti ebédlő egyik rusztikus asztala mellé telepedünk. Ezt megelőzően hosszasan figyeltem a csűrben zajló életet. Előbb az éppen soron levő tájegység zenei életét — énekelt kincsét — tanulták. Idén a mezőségi táncok voltak a táborozás programjában. Utána fergeteges tempójú táncokba kezdtek. Előbb a csűr egész padlózatát elfoglaló, lazább szerkezetű csoportosulásban, majd változott a koreográfia: a csűr mintegy harmadába tömörültek, a laza táncformációt szorosabb váltotta fel. Az együttes vezetőjétől tudhattam meg, ez a ,,sűrített táncváltozat azt formázza, hogy a tömeges kultúrházépítéseket megelőzően a táncosok egy-egy házat, csűrt béreltek ki, ezek különböző nagyságúak voltak, s a táncosoknak ezekhez a méretekhez kellett igazodniuk.
Kísérőmet a Százlábú együttes mibenlétéről kérdezem.
Virág Endre: A közösség tagjai többnyire sepsiszentgyörgyiek. Sepsiszentgyörgyön alakult négy évvel ezelőtt. Százlábú, mert mintegy ötven párral indultak. Az ötven táncospárnak száz lába van. Most negyvenhatan vannak Borospatakán, de a tánc, a játékok oktatóival és a zenészekkel ez a szám is kikerekedik a száz lábra. Feleségem, Virág Imola ugyancsak táncoktató, de mi most inkább tánckarvezetők vagyunk. A megyei művelődési központtól még hárman jöttek el olyanok, akik játékokat tanítanak: Nagy Tünde, Simon Réka Ágnes, Gönczi Vass Ildikó. Olyan játékokat kértem tőlük, hogy ezek a csapatépítésre összpontosítsanak. Tízen vagyunk a három zenésszel együtt. A zenészek Szamosújvárról jöttek: Tóni, Zsombor és Árpi. A becenevükön szólítjuk őket. Tizenhét-tizennyolc évesek. Mi mindig fiatal zenészekkel dolgozunk. A gyerekek közötti kommunikáció így természetesebb. Négy évvel ezelőtt, amikor az együttes alakult, az volt a cél, hogy a fiatalok olyan közösséget képezzenek majd, ahol biztonságban érzik magukat. A gyerekek a táncosnyelvezettel tudnak kommunikálni, s eközben a magyar kultúrát magukba szívják, magukba építik. Ez egy hermetikus csapat. Hárman-négyen négy év alatt lekoptak. Elmentek. De ennek ellenére ma is száz lábon állunk.
A zártkörűség azt jelenti, hogy menet közben nem fogadtunk be újakat, mert közösséget nem lehet úgy formálni, ha folytonosan jönnek-mennek.
A fiatalok mind iskolások. A legfiatalabb most 14 évet tölt, a legidősebbek 16 évesek. Négy évvel ezelőtt tíz-tizenkét évesek voltak.
Virág Endre egész beszélgetésünk során legsűrűbben használt szava a Százlábú néptáncegyüttes jellemzésére: a közösségépítés és a csapatépítés. Elméleti képzettsége, tájékozottsága valósággal meglep. Tudja, mikor mit, miért tesz. A borospataki táncos, énekes alkotóműhelyt a maga összetettségének teljességében érzékeli, és ezeket a külső körülményeket támaszként használja. Nem (csak) oktat, tanít, nem dresszíroz, hanem az önmegvalósítás és a csapatban történő megvalósulás elemeiként kapcsolja — kapcsolják — be munkájukat a fiatalok életvitelének formálásába. Kérdezem, hogy a csapatépítés szempontjából melyik az ideális táncoló életkor? — Táncolni mindig lehet. Kisgyerek korban kell elsajátítani. Amikor felnőnek, ha nem éltek organikus életet, ha nem beleszülettek, nem belenőttek a gyerekek a táncba, akkor a foci a menőbb, a komputer a vonzóbb. Amikor a kisebbeket is bevonjuk a csapatba, csak játékokat tanulunk. Népi játékokat. A komputeren is játszanak egy virtuális személlyel vagy egyébbel. Itt együttesen, közösen, csoportosan játszanak olyan játékokat, amelyekben egymás képességeit kipróbálják. Az egyéni játékokból csoportos játékok lesznek. Ezekből ritmusjátékok, s a ritmusjátékból már tánc lesz. — Milyen sorrendben kezdik beépíteni a fiatalokba a tánc formanyelvét, a táncos kommunikációt? — A táncoknak is vannak fokozatai. Moldvaival kezdtünk, felcsíkivel, ezek könnyebbek, hamarabb nyújtanak sikerélményt. Ezek után következtek a nehezebb fokozatok. A moldvai táncok archaikusabbak. Hamar nyújtanak sikerélményt, mert van egy-két motívum, ez ismétlődik egy tánccikluson belül többször. Hamar meg lehet tanulni, és ezek a táncok alkalmasabbak arra, hogy a fiatalok hamar kitombolják magukat. Az energiát, örömet, indulatot, dühöt akár. A reneszánsz korához kötődő magyar népi táncok nehezebb fokozatúak. A magyar parasztság ezeket asszimilálta, a saját ízlésvilágához igazította. Páros táncok, individuális táncok, legényesek is lehetnek. Ezekhez már érettebb életkor szükséges.
Valamikor a gyermekek beleszülettek egy közösségbe, az esküvőktől a keresztelőkig beilleszkedtek a közösségek életébe. Beléjük ivódtak ezek a szokások.
A mostani gyerekeknek nem adattak meg ezek a körülmények. Városon születtek, ahol több náció is
él. Nincsenek helyi szokások.
— A székelyföldi kisvárosok lakossága is többnyire falusi eredetű... — Erdélyi szinten Háromszék polgárosodott a leghamarabb. Emiatt hamar kivetkőztek a szokásaikból, ezek a szokások ódivatúaknak minősültek. A viselet is. A kalákás munka is. Ma nehéz elmenni egy faluba, és a valamikori táncokat visszatanítani. Ami övék, a mienk is
— Az első világháború után Erdély és az egész Magyarország szintjén komoly gyűjtőmunka folyt. A budapesti archívumban hatalmas anyag található. Háromszékről nagyon kevés a táncos anyag. Ha létesül egy együttes, a helyiek mindig a miénket keresik. Itt a polgári táncok maradékaiból lehet összehozni valamit.
A gyerekek szintjén nem az a legfontosabb, hogy csak az övéket tanulják. Tágabb értelemben a magyar nemzet tagjaiként a más tájegységek táncai is az övék. És a kultúrában nincsenek éles határok, úgyhogy a román táncok, a cigány táncok is az övék. Mi nem ,,nagy magyarokat nevelünk, nem ez a célunk, hanem elsősorban az, hogy közösségben érezzék magukat, s így nem szakadnak el ettől a földtől, így maradnak vagy lesznek magyarok. A következmény az, hogy a magyar kultúrába nőnek bele, ezt viszik, éltetik tovább.
A gyerekeket idehoztuk Gyimesbe, száztíz kilométerre Sepsiszentgyörgytől. Itt nemcsak néptáncot, népzenét és népi játékokat tanulnak. Az egész környezet, ez a skanzen, az, hogy itt sütött házi kenyeret esznek, házi koszton élnek, felújított, régi házakban alusznak, s ezek összessége rendkívüli hatással van az alakuló életszemléletükre. A gyerekek itt falvakra lebontva is ismerkedhetnek a táncokkal, szokásokkal, játékokkal. Így rögzül bennük: ez borospataki anyag. Ez palatkai, ez mezőségi. Láthatják, hogy milyen különbség lehet zenében, viseletben, táncban, szokásokban is. A csodálatos az, hogy ezek mégis valahol együvé tartoznak. A különbségek onnan eredhetnek, hogy az egyik település lehetett jobbágyfalu, a másik lehetett valamelyik uraság lakóhelye. * Szóval, népdallal szólva Tegnap a Gyimesben jártam. Bolondgombát nem vacsoráztam, de a teljes kiőrlésű lisztből sütött, a borospataki asszonyok dagasztóteknőjéből a búbos kemencébe került friss kenyeret nemcsak megkóstoltam, hanem vásárfiaként egy egészet haza is hoztam. A kenyér ízét is, a kenyér mellé való faluismeretet is, amelynek jelképes és igazi csúcsa az 1330 m magas, az 1000 éves határ hegycsúcsára a csíkszépvízi közbirtokosság által emelt emlékkereszt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megtartó hagyomány – A székely viselet, zene és tánc seregszemléje Csíksomlyón
Sziporkázó napsütés. Mélyen szántó gondolatok, főhajtás, hit, alázat, ima. Énekszó, nevetés, jókedv és derű. Az idei évben is ezek jellemezték szombaton a Kis- és Nagy Somlyó nyergében – kisebb szünetekkel – immár 83. éve megrendezett Ezer Székely Leány Napját.
Domokos Pál Péter néprajzkutató nagyot és merészet álmodott, vele együtt pedig maradandót cselekedtek mindazok, akik 1931-ben Csíksomlyón első alkalommal, majd évről-évre megszervezték a székely leányok találkozóját. A rendezvény kiállta az idő próbáját, és létrehozói reményeihez híven, népi értékeink mélyről fakadó forrásává, hagyományaink megőrzésének kincsestárává, a külső nyomás s a belülről gerjesztett erjedés hatékony ellenszerévé vált.
A kommunista diktatúra sötét évei alatt kezdetben ellenrendezvénnyel, majd ebbéli igyekezetük sikertelensége láttán, betiltással próbálták kitörülni népünknek még az emlékezetéből is a július első szombatján hagyományossá vált színes találkozót, de aljas szándékuk végérvényesen megbukott, hiszen a lelkek mélyéről elemi erővel feltörő önazonossági vágy és együvé tartozás érzésének többé már nem lehet erőszakkal vagy csalafintasággal az útjába állni.
Özönlöttek a csinos leányok
Az 1990-es újrakezdéstől kialakult szokásokhoz híven, reggeliben Csíkszereda központjában gyülekeztek a környező falvakból szekéren és lóháton érkező, népviseletbe öltözött menyecskék és legények, ott pedig fényes szőrű paripákon feszítő huszárok és az idei házigazda szerepét ellátó csíkszentsimoni fúvószenekar fogadta őket. Özönlöttek azonban a csinos székely lányok és kísérőik Marosszékről, Gyergyóból, a Gyimesekből és Háromszékről is.
Amint azt a minket kellő értesülésekkel ellátó Simon Réka Ágnestől, valamint munkatársától, Nagy Ibolyától megtudtuk, Háromszékről 350 résztvevő utazott a megyei tanács anyagi hozzájárulásával a rangos eseményre.
Így találkozhattunk a Zaboláról, Csernátonból, Gelencéről, Pákéból, Barátosról, Bibarcfalváról, Mikóújfaluból, Sepsibükszádról, Erdőfüléből, Bardocról, Olasztelekről, Barótról, Vargyasról és Székelyszáldobosról érkező és minket méltán képviselő csoportokkal. Borboly Csaba, Hargita megyei tanácselnök és Markó Attila, sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselő megnyitóbeszéde után a több ezer résztvevő perceken keresztül együtt ropta a táncot a Szabadság téren, majd felsorakozott a továbbinduláshoz.
A nép új tavasza
Az idei szentmisét Böjte atya celebrálta, aki, a rá jellemző közvetlenséggel, ezúttal békességre ösztönözte a jelenlévőket. Áhítattal elmondott szentbeszédét a következő szavakkal zárta: „én hiszem, hogy egy új tavasz következik a mi népünk életében”.
Fenyőágakból és virágokból font kapun át lehetett a színpaddá alakított Hármashalom-oltár elé lépni, melyről Fábián László csíkszentsimoni és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester köszöntötte a nyeregbe érkezőket. Az utánuk felszólaló Kissné Portik Irén néprajzkutatótól azt is megtudhattuk, hogy idén népviseletmustra is lesz, mely a rendezvény hatására beindult népviseletvarró mozgalom alkotásait lesz hivatott a hagyományok betartásának szemszögéből megvizsgálni és minősíteni, miközben hasznos tanácsokkal is ellátják a jelentkezőket. Ezt követően a színpad a zene, tánc és énekszó birtokába került, hogy a fellépők bemutathassák otthonról hozott tudásukat a Székelyföld különböző zugaiból összesereglett, nagyszámú közönségnek.
Mi, egyik szemünket az előadókon tartva, az ide mozdulás indítékai kitapogatásának szándékával bolyongtunk az árusok sátrai és a színpad közötti hatalmas téren letáborozott tömegben. Így bukkantunk rá Szekeres Adorján csíkszeredai szociológusra, aki a tűző nap sugarai elől menedéket nyújtó fenyvesben hajlandó volt számunkra megfogalmazni a rendezvénnyel kapcsolatos gondolatait. Megtudhattuk tőle, hogy amióta az Ezer Székely Leány találkozóját újraindították, népviseletet öltve és gyerekeit is abba öltöztetve vesz részt az eseményen. Őseink szokásainak megbecsülését nagyszüleitől és szüleitől örökölte, ezért kötelességének tartja utódainak is továbbadni, a tudás elsajátításának és a hit megélésének vágyával együtt, mert meggyőződése szerint csak a hit, tudás és hagyomány tarthat meg minket székely-magyarnak a jövőben is.
Gyönyörű viseletünk
„Elődeink több évezredes hagyománytisztelete úgy óvott és őrzött meg minket annak, amik vagyunk, mint ahogy az itt látható leánykát és legénykét vértezi fel egy életre a rájuk adott székely ruha magyarságtudattal, s népe iránti szeretettel és tisztelettel – fogalmazott. – Mert, ha ők egyszer ezt a gyönyörű viseletet magukra öltötték, s abban népdalainkat elénekelték, és táncainkat eljárták, akkor már nemcsak tudják, hanem érzik is hovatartozásukat, és ezt továbbra is vállalni fogják.”
Az egyik fiatalemberhez a lova iránt megnyilvánuló ragaszkodása és szeretete vonzott oda. Hosszas beszélgetésünk alatt rájöttem, hogy a nyilvános véleményformálástól való tartózkodásának a székelységre jellemző, s így őbenne is mélyen fészkelő szerénység az oka. Ez viszont ama népi bölcsességből fakad, mely szerint mindenki azzal foglalkozzon, amivel adatott, vagyis a földműves a szántás-vetéssel például, az író ember pedig a szép szavak gyúrásával. Ettől eltekintve, miközben a találkozón való részvételéről faggattam, egy gyönyörű mondatot hallottam tőle: „a szegénységből áradó nagyszerűség vonzott ide”.
Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kallódó hagyaték
Még sok a tennivaló épített örökségünk körül
Épített örökségünkről, műemlékvédelemről esett szó a baróti Tortoma Önképzőkör e heti előadásán, melyen a meghívott előadó, Ferenczi Z. Sámuel építészmérnök a Hereditatum online műemlék-adatbázist is ismertette.
Az Erdélyben fellelhető, több mint ötezer műemlék közül csaknem kétezernek a leírása, adatai fotókkal együtt megtalálhatók már a hereditatum.ro honlapon – mondta Ferenczi, kifejtve, az adatbázis létrehozásának célja az volt, hogy épített örökségünkről az internet segítségével bárki ismereteket szerezhessen. A honlap bemutatóját követő beszélgetésen felvetődött azonban néhány, az erdővidéki műemlékvédelmet is érintő sarkalatos probléma: elhangzott, a védelemre érdemes helyi épületeknek talán még 15%-a sincs rajta az országos műemlékvédelmi listán, amely jegyzék nemcsak hiányos, de hibákkal is tarkított. Egy érdeklődő arra kérdezett rá, hogy ugyan milyen érdeke lehet egy tulajdonosnak, hogy házát például műemlékké nyilváníttassa, illetve ezt hogyan teheti meg, és milyen szempontokat vesznek alapul?
Ferenczi válaszában kifejtette, hogy a műemlék épület adómentességet élvez, felújítására elvileg kedvezményes hitelt is kellene adjanak a bankok, de ha a felújítási szándék megvan, a megyénkben működő LEADER-egyesületek is kínálhatnak erre pályázati alternatívát. A műemlékké nyilvánítási eljárás pedig azzal kezdődik, hogy a tulajdonosnak előbb meg kell keresnie egy szakembert, aki miután eldönti, hogy valóban védelemre érdemes épületről van-e szó, felterjesztik a kérelmet az Országos Műemlékvédelmi Hatósághoz. A kritériumokat, hogy mitől műemlék egy épület, még a múlt század hatvanas éveiben állították össze, ezek szerteágazóak lehetnek. Például, ha egy híres ember lakott benne, az is lehet érv a műemlékké nyilvánítás mellett.
Az előadó véleménye szerint műemlékeink történelmünk részét képezik, ha közülük egy is elvesz vagy tönkremegy, az annyi, mintha egy oldalt kitépnénk a történelemkönyvünkből. Fölöttébb szükséges lenne a hivatalos felfogás megváltozása is, fel kellene kutatni a még fellelhető építészeti emlékeket, értékeket – ebben a megyei tanács is segíthetne egy ilyen célt szolgáló program elindításával.
Épített örökségünk pillanatnyi állapotát néhány beszédes kép által is szemléltette Ferenczi, végül szó esett arról a szerepről is, melynek az épületek megőrzését, védelmét, feljavítását illetően a helyi önkormányzatokra, tanácsosokra kellene hárulnia. Jó példa erre itthon és külföldön is akad (például egységes falu- vagy városkép kialakítására való törekvés), már csak az hiányzik, hogy elöljáróink ezeket észrevegyék, és kövessék is – hangzott el. Az est keretében Szőts-Papp Zsuzsa és Simon Réka Ágnes a Kulturális Örökség Napok háromszéki programjáról számoltak be, a rendezvény Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ szervezésében zajlott.
Böjte Ferenc, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Felverték a port Borospatakon
A hagyomány él, mert élteti minden egyes Százlábú és Százlábacska
Idén is felejthetetlen élményekben és tanulásban gazdag hetet töltöttek augusztus 1–7. között a Borospataki Skanzenben a Sepsiszentgyörgyi Százlábú és a Százlábacskák néptáncegyüttesek.
A Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Kovászna Megyei Tanács által szervezett, kilencedik közösségépítő műhelymunkán 149 gyermek, fiatal és felnőtt vett részt. A Virág házaspár, Endre és Imola által vezetett Százlábacskák gyermek néptáncegyüttesnek Both Jocó és Both Zsuzsa, a Kolozsvári Ördögtérgye néptáncegyüttes vezetői, valamint „népművészet ifjú mesterei” palatkai (Mezőség) táncrendeket, népi játékokat és énekeket tanítottak. A Százlábú néptáncegyüttes sóvidéki táncokkal, és énekekkel ismerkedett, velük Mátéfi Csaba és Mátéfi Zita házaspár, a székelykeresztúri Mákvirágok néptáncegyüttes vezetői foglalkoztak.
A táncoktatás minőségét és színvonalát emelte a Sepsiszentgyörgyi Heveder – Molnár Szabolcs (hegedű), Szilágyi László (brácsa), Bajna Gyuri(bőgő) és a Zágoni Dezső Attila (hegedű), Dezső István (brácsa) – és a Kedves zenekar bőgőse, Bíró Imre által szolgáltatott népzene.
A délelőtti és délutáni tánctanítás között a kicsik kézműves-foglalkozások keretében tapasztalhatták meg a természetes anyagokkal való bánás módjait. Benkő Éva vezetésével karkötőt, varázslabdát, nyakéket és „százlábacskákat” nemezeltek. Pál Emese pedig szőni tanította a gyermekeket. Szabadidőben nagyoknak és kicsiknek egyaránt lehetőségük volt közösségfejlesztő, csapatépítő játékokat megtapasztalni, amelyeket Péter Orsolya és Simon Réka, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársai vezettek le.
Esténként táncház színesítette a programot, minden este más-más házigazdával, akik rendszerint a Százlábú néptáncegyüttes köréből kerültek ki. Feladatuk volt a táncrendek megállapítása, a zenészek beszervezése, a hangulat megteremtése és a résztvevők érdeklődésének fenntartása, ami messzemenően jól sikerült a tábor mindegyik estéjén.
„A szemek csillogtak, a szoknyák perdültek, a sok-sok tánctól a csűr padlója porzott, jó volt látni, hogy a hagyomány él, mert élteti minden egyes Százlábú és Százlábacska hitével, tehetségével és tánc iránti szeretetével” – foglalta össze Virág Endre, aki köszönetét fejezte ki a szülőknek, a Kovászna Megyei Tanácsnak, a Combridge cégnek, a Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesületnek, a Communitas Alapítványnak, Buksa Leventének, Balázs Imrének, Csenteri Leventének, Gergely Istvánnak, hogy segítségükkel létrejöhetett a tábor. Reméli, jövőre is lesz folytatása.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)