Megtöbbszöröződött Kisadorján lakossága
Vasárnap falutalálkozót tartottak a Nyárádmente legapróbb településén, Kisadorjánban, amelynek monográfiáját is bemutatták ebből az alkalomból. Néhány órára ötszörösére növekedett a falu lélekszáma, s bár senki nem hitte volna, hogy egyszer ismét megtelhet a templom, ez a csoda megtörtént a hétvégén.
A falu maroknyi lakóját, a hazatérőket és vendégeket Csécs Márton marosvásárhelyi segédlelkész köszöntötte az unitárius templomban, és a zsidók babiloni fogságának példázatával kifejtette: az itteniek többségének is idegenben van az otthona, de visszavágyik oda, ahol először érezte a virág, fű, föld illatát, a nap melegét, hallgatta a táncoló bárányok bégetését és mindent, ami az otthont jelenti. A hazatérők a templomban most egy pillanatra tekintetükkel végigsimogatják a roskadzó falakat, a csillagos mennyezetet, míg az átkarolja őket, mint anya a gyermekét.
A történelem azon van, hogy felszámoljon egy magyarlakta közösséget, de ha az nem adja fel, hanem álmodik, remél, akkor nem halhat ki. Bár egy világ már letűnt, azért szabad ismét álmodni. Nemcsak a falu határa termékeny, hanem fiai, leányai lelke is, és példák egész sora mutatja, hogy aki kitart, amellett ott van Isten is, hiába kárrog az elmúlást jelző varjúhad. Habár huszonhét év alatt harminckét családfő halt meg, a faluban még van élet, gyermekhang, a határban olyan értékek vannak, amelyek idecsalogatják a turistákat. Kívülállóként a szolgálatot végző lelkész kifejtette azon reményét, hogy a kisadorjániak meghallják a templomi csend szavát, nem adják fel, és a mostani esemény is jó alkalom az egymással és Istennel való találkozásra, az álmodozásra és az élethez szükséges erő keresésére.
Kismonográfia a faluról
A hétvégi falutalákozó megálmodója és kivitelezője, a Marosvásárhelyen élő Kisadorjáni Szilágyi Domokos könyvbe foglalta a település múltját. Az Itt születtem, ez a hazám című munkát László Márton történész méltatta. A nyolcvanhat éves szerző néhány éve hazatérve olyan élményeket élt át, amelyek arra késztették, hogy elkészítse a falu kismonográfiáját. Ebből megtudhatjuk, hogy a falu már a 12. században létrejött és az Adorján nemzetség ősi fészke volt. De a falu íratlan szabályairól, hagyományairól, egyházi és közösségi életéről, gazdálkodásáról, egykori zenekaráról és a kommunizmus időszakáról egyaránt ízelítőt kapunk. Az anyagot rengeteg fotó illusztrálja, olyan, mint „egy jóalbum”. Azt is megtudjuk belőle, hogyan hallgatták az egyetlen rádióban a lakosok 1940-ben, hogy falujukat a bécsi döntés nyomán Magyarországhoz csatolták, azt is, hogyan készültek a magyar honvédek fogadására, amelyre Nyárádszeredában került sor. Amikor 1944-ben a német hadsereg visszavonult, adorjáni katonák is jelen voltak Nyárádszeredában a Nyárád-híd felrobbantásánál. A falu fénykora a 20. század elejére tehető, még 1941-ben is 140 fő volt a lakossága, ám 1977-ben 103, 1992-ben 68, 2009-ben pedig csupán 20 (!) lakosa volt a Farkasok, Tőkések, Szilágyiak, Adorjániak egykoron virágzó falujának, amelyet Erdély gyümölcsöskertjének is tartottak.
Ajándék a szülőfalunak
Beszédében Szilágyi Domokos elmondta: 1991 után másodszor szervezték meg a falutalálkozót a barátság, a rokoni kapcsolatok ápolása és a szülőföld szeretetének éreztetése céljából. „Együvé tartozunk, egyek vagyunk” – véli az elszármazott szerző, aki a hétvégi ünnepséget és a monográfiát köszönetnek és búcsúzásnak szánta, mert úgy érzi, az idő eltelt, és a „kaszás” körülötte sündörög. Ezért minden kisadorjáninak és azoknak, akik e faluhoz kötődőnek tartják magukat, egy-egy ajándék példányt nyújtott át.
„Legyen a feltámadás napja”
Hegedűs Tivadar szentháromsági-kisadorjáni lelkész, házigazda elárulta: az ünnepség megszerveszésére alig tíz napjuk volt, ennek ellenére további találkozók megrendezésére buzdított, amelyek szebbé, tartalmasabbá teszik e közösség napjait. Úgy véli, a hazatérők új erőt, szemléletet is hoznak magukkal, ezért ezek a találkozók a párbeszéd, emlékezés mellett a tervezés, a falu feltámadásának első napjai is lehetnek.
A templomi ünnepség után a közösség a helyi világháborús hősök emlékművéhez vonult, ahol koszorúzásra, főhajtásra került sor. Sándor Szilárd volt helyi lelkész szerint minden név egy érzés, de ezeket nemcsak kőbe, hanem szívünk hústábláira is fell kell vésni, mint a szeretet parancsait. Biztos talajon állunk, mert múltunk gyökereivel szívjuk magunkba a hitet és a jövőre tekintünk, és amikor ezen a helyen megállunk, a hősök, a múlt és jövő előtt adózunk, amellyel kitüntetett minket az Isten – fejtette ki a lelkész. Ezután Kossuth-nótákat és a himnuszokat énekelték el, Simon Boglárka többször is szavalt az ünnepség során, ugyanígy Fekete Izabella is.
Az ünnepség végén mindenkit Farkas Erzsébet portájára hívtak ebédre, de a faluban további két helyen is asztalt terítettek a hazatérőknek és vendégeknek az adorjániak.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

"Indulj, és menj haza…"
Kisadorjáni Szilágyi Domokos ajándéka
Sokat látott, múltképektől mindegyre elhomályosodó tekintetek és fiatal, üde arcok fényében fürdött múlt vasárnap a kisadorjáni unitárius templom. Évek, évtizedek sokasága, és ki tudja, hány száz kilométer futott itt egymásba ezen a délutánon. Az együttlét ünnepét – akárcsak huszonegy évvel ezelőtt, 1991 augusztusában – a falu szülötte, Kisadorjáni Szilágyi Domokos hívta életre. A 86 éves Domi bácsi, mint mondta, búcsúzni jött haza, de nem üres kézzel. A nyárádmenti település történetét, Itt születtem, ez a hazám című nyomdafriss alkotását hozta el ajándékul mindazoknak, akik úgy érzik, Kisadorjánhoz tartoznak. A népességében egyre zsugorodó falucskának Csécs Márton marosvásárhelyi unitárius lelkész kínált szolgálatával lélekerősítőt a találkozás első perceiben.
– Ha ez a templom beszélni tudna, szép dolgokról szólna, gyermekkoráról, ifjúkoráról. Ha lenne szeme, könny csillanna meg benne, amiért újra ennyien léptétek át kapuit. Ha lenne karja, átölelne titeket – mondta az igehirdető, aki a kisadorjániakat Dániel próféta első könyvének verseivel a hagyományaikhoz, imáikhoz leigázva is hű maradó ószövetségiekhez hasonlította.
Az istentisztelet után a helyi unitárius lelkész, Hegedűs Tivadar köszöntötte az egybegyűlteket.
– Közösségünk értéke, szépsége lassan azon múlik, hogy hogyan tudjuk megszólítani az elszármazottakat. Arra kérnék mindenkit, aki valamilyen módon kötődik a falunkhoz, hogy segítsen megtartani ezt a közösséget. Ne csak Erdély gyümölcsöskertje legyen Kisadorján, hanem szellemi értékeinek őrzője is.
A továbbiakban egy falubeli kislány Wass Albert Dalol a honvágy című versét szavalta, majd László Márton történész- levéltáros méltatta a település csaknem fél évezredét átfogó, kivitelezésében is különleges művet. A történész a szerző szavaival idézte fel a könyv előzményeit.
"2006-ban, egy gyönyörű nyári délutánon hazalátogattam szülőfalumba. (…) A gondolat úgy jött, mint egy szigorú parancs, mintha valami túlvilági, vagy valami bentről jövő hang azt súgta volna a fülembe: indulj, és menj haza. (…) Amikor megláttam a falut és annak határát, a szó klasszikus értelmében megcsodáltam. Életemben most először. (…) Ezen látogatásom után elhatároztam, hogy megírom kihalófélben levő falum történetét. Valamikor szép és gazdag falu volt, azt mondták az emberek: ez a falu aranybánya. Valóban az volt. Jól termő földje, gazdag állatállománya, csodálatos szőlő- és gyümölcstermése, és minden egyéb, amire a lakóinak szüksége volt. Ma mindez csak emlék. Írásommal azt szeretném elérni, hogy legalább ez az emlék megmaradjon."
A méltató az embereknek, szokásoknak és a tájnak is emléket állító, olvasmányos, anekdotákban gazdag, számos fényképpel illusztrált mű érdekességeire hívta fel a figyelmet. Kik voltak a falu földesurai és jobbágyai, hogyan alakult nemzetiségi és felekezeti összetétele, gazdasági és művelődési élete, hadtörténete az idők során, kik maradtak helyben és kik telepedtek be a faluba a rendszerváltás után, hogyan változott a kisadorjáni házak tulajdonjoga, minderre választ kaphat az olvasó – tudtuk meg László Mártontól, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy míg 1850-ben 101 lakosa volt, 1992-ben 65-en, 2009-ben pedig mindössze húszan lakták Kisadorjánt, amely etnikai szempontból, a megyei adatokkal összevetve, megmaradt magyar településnek. A történész ismertetője végén újra a szerző – ezúttal a könyv kiadására vonatkozó – szavait idézte: "Anyagi támogatást nem kértem és nem kaptam senkitől".
Az átfogó bemutatót követően Simon Boglárka, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színinövendéke Vörösmarty Szózatát szavalta, majd Kisadorjáni Szilágyi Domokos szólt az ünneplőkhöz. Domi bácsi a falutalálkozók fontosságáról beszélt: "legalább ne felejtsük el egymást, legalább ismerjük meg egymást".
– Ezzel a találkozóval azt akartam, hogy megmozgassam, felrázzam a szülőföld iránti szeretet érzését – tette hozzá, majd új – második – könyve megszületésének körülményeire emlékezett:
– Rengeteg anyagot kellett felkutatnom, összegyűjtenem állami és egyházi levéltárakból, könyvtárakból. Szerencsémre megismerkedtem és barátságot kötöttem László Márton történész úrral, aki szívvel-lélekkel mellém állt. A könyv címével figyelmeztetni akartalak benneteket is, nemcsak magamat, hogy ezt így tudjátok és így érezzétek. A borítólap templomunkat ábrázolja, és körülötte, illetve a hátlapon fák gyökerei láthatók, melyek a mi gyökereinket jelképezik, azokat a gyökereket, amelyek mélyen lenyúlnak, és amelyeket ápolni, öntözni kell, hogy ne száradjanak ki.
A templomban töltött két óra ajándékozással zárult, mindenki, aki úgy érezte, hogy a faluhoz tartozik, hazavihetett egy példányt Domi bácsi könyvéből. A templomból az első világháborúban elesett kisadorjániak emlékművéhez vezetett az út. Itt Hegedűs Tivadar és a község korábbi lelkésze, Sándor Szilárd koszorút helyezett el.
– Minden név egy kőbe vésett érzés. De nem csak a kőbe kell bevésnünk érzéseinket – mondta Sándor Szilárd. A lelkipásztor így zárta gondolatait: – Legyen erős várunk nékünk Isten.
Az emlékezők Simon Boglárka tolmácsolásában meghallgatták Ady Intés az őrzőkhöz című versét, aztán a Kossuth-nótával, a Himnusszal, illetve a Székely himnusszal adtak hangot összetartozásuknak. A falutalálkozó végén mindenki Farkas Erzsike néni udvarára indult, ahol terített asztal várt az ünneplőkre.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Harcolnak a kultúráért Marosvásárhelyen
Nehéz periódusban kezdi az új évadát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Nem divat már sem a kultúra, sem a színház, és bár országszerte az elmúlt évben harminc százalékkal kevesebb színházjegyet adtak el, a marosvásárhelyi teátrumnál még növekednek a mutatók.
„A kulturális barométer szerint Románia lakosságának 73 százaléka az elmúlt évben nem volt moziban egyáltalán, 88 százalékuk meg semmilyen színházi rendezvényen nem vett részt. Ezen belül az eladott színházjegyek száma harminc százalékkal csökkent egy év alatt. Láthatjuk, a színházak kiürültek, a mozik kiürültek, a kultúrafogyasztás egyéni, otthoni, számítógép előtti elfoglaltság lett. Mi pedig ebben a környezetben próbálunk új fogyasztói stratégiát kidolgozni, mert hisszük, hogy kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes” – fogalmazott az évadnyitó sajtótájékoztatón a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila.
Hozzátette: míg országos szinten harminc százalékkal csökkent a színházlátogatók száma, a marosvásárhelyi teátrum össznézőszáma ugyanennyivel növekedett, majdnem hatvanezer nézője volt az elmúlt évadban az intézménynek, ebből kétharmad a magyar társulat előadásait látogatta meg. Az igazgató szerint akiket nem sikerült továbbra sem megszólítaniuk, azok az egyetemisták, bár sok egyetemistával rendelkezik a megyeközpont, igen nehéz őket színházba csalogatni.
A nézőszám-növekedést szeretnék elérni a következő évadban is, éppen ezért már el is indították a magyar és román társulat évadismertető és bérletkampányát. Hétvégén például a Promenada Mallban ismertették az évadterveket, amelyekről a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője, Keresztes Attila is beszélt.
A művészeti vezető szerint a város jól reagál arra a művészi programra, amit elkezdtek két évvel ezelőtt, így idén is hasonlóképpen folytatják. „Az ember és hatalom viszonyát boncolgatja számos évadban szereplő előadásunk, mint például a Szeget szeggel, a Tartuffe, de a Pál utcai fiúk vagy a Mágnás Miska is” – mutatott rá Keresztes.
A művészeti vezető hozzátette: nem csak arra figyeltek az évad összeállításakor, hogy műfajilag széles skálán mozogjanak – hiszen a szatíra, az operett, vígopera is szerepel a komoly színművek mellett a tervezett felhozatalban –, de arra is, hogy a legjobb alkotókat hívják meg. Így rendez a magyar társulatnál a lengyel Tadeusz Bradecki, az orosz Tufan Imamutdinov vagy épp Radu Afrim, aki jelenleg az ország egyik legelismertebb rendezője.
Amint arról korábban már beszámoltunk, a Tompa Miklós Társulat is átalakult az utóbbi időben, négy színész vett búcsút a társulattól László Zsuzsa, Csíki Hajnal, Kovács Botond és Meszesi Oszkár személyében. Helyettük négy másik színész érkezik: Simon Boglárka, Kis Bora, Csíki Szabolcs és Varga Balázs.
Szász Cs. Emese, Krónika (Kolozsvár)

KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet

Új ősbemutató a magyar dráma napján
Szeptember 21-én, Az ember tragédiájának egykori ősbemutatója apropóján, idén 31. alkalommal ünneplik a magyar színházak a magyar dráma napját.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata immár hagyományos módon felolvasó-színházi ősbemutatóval ünnepli és kívánja népszerűsíteni a magyar drámairodalmat. Idén is egy kortárs szerző új darabja, a nagyváradi Varga Gábor Kályhabúcsúztató című drámája kerül műsorra Gáspárik Attila rendezésében.
A magyar dráma napi ünnepséget szeptember 21-én, hétfőn 17.30-kor Aranka György szobrának megkoszorúzásával nyitja meg, ahol elhangzik Demény Péter író erre az alkalomra, a színház felkérésére írt köszöntőbeszéde. Varga Gábor drámájának felolvasó-színházi ősbemutatójára 18 órától kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. Az előadás után a szerzővel Demény Péter beszélget.
Varga Gábor nagyváradi vegyészmérnök, publicista, író. Végzettségének megfelelően vegyészmérnökként dolgozott a '70-es és '80-as években, emellett azonban prózaírással is próbálkozott. Több ízben jelentek meg mind publikációi, mind prózai művei az országos magyar sajtóban, így a Szabad Szó, Fáklya, Utunk, Igaz Szó, Kelet-Nyugat, de a Bihari Napló és a Látó című folyóiratokban is. Közéleti és kulturális szerepvállalásához tartozott irodalmi körök, társaságok működtetése, megszervezése. Az ő nevéhez fűződik a nagyváradi Ady Endre Társaság létrehozása is 1992-ben.
Drámái a ’70-es évek végén az Igaz Szóban, majd önálló kötetben is megjelentek. A Tábornokok című történelmi drámáját 1999-ben a nagyváradi színház Szigligeti Társulata mutatta be.
A Kályhabúcsúztató tulajdonképpen rekviem a régen letűnt erdélyi magyar polgári lét emlékéért. A drámai szituáció tétje egy köznapinak tűnő konfliktus: a napjainkban eladósodott értelmiségi család jutányos áron meg kellene váljon a "lakás díszétől", a már régen nem használt, "csak porfogó" csempekályhától. A valódi problémát nyilván a csempekályha eszmei értéke jelenti. Egy paradigmaváltás nyomait viselő nappaliban vagyunk, ahol az "Aranykor" lázongásait őrző újságkötegek, roskadásig pakolt könyvespolcok közé már belopta magát a televízió, a laptop fénye, a wireless internet. Ám a technika egyszer csak felmondja a szolgálatot... A pusztán emlékeket őrző, de funkciójukat vesztett tárgyak egy csapásra szerephez jutnak, a nappaliban ráadásul feltűnik egy idegen… A döntés nem egyszerű. A történet azonban már régen nem (csak) a kályháról szól…
Szereplők: dr. Novák Sándor, nyugalmazott kutatómérnök: NAGY ISTVÁN; Piroska, a felesége: LŐRINCZ ÁGNES; Anikó, Novákék lánya: SIMON BOGLÁRKA; Arnold Feldmann, régiségkereskedő: KORPOS ANDRÁS; Dumitru, Novákék szomszédja: TOLLAS GÁBOR; Rendőr: GALLÓ ERNŐ. Rendező: GÁSPÁRIK ATTILA. Térberendezés: HUSZÁR GÁBOR. Dramaturg: KERESZTES FRANCISKA.
Az előadásra szimbolikus áron, 1 lejért lehet jegyet váltani a kultúrpalotai jegyirodában, a színházi jegypénztárban és a www.biletmaster.ro honlapon.
Népújság (Marosvásárhely)

Kályhabúcsúztató
Sokat sejtető, hangulatos címet adott színművének Varga Gábor. Ezt a marosvásárhelyi ősbemutatót követő hármas beszélgetésben ki is emelték, amikor a szerzőt a rendező Gáspárik Attila és a Látó-szerkesztő Demény Péter faggatta. Egy díszes, szép csempekályha képe mindvégig falra vetítve ott is ékeskedett a nézők szeme előtt, nyilvánvalóvá téve, hogy a kályhametafora egy általánosabb mondandó hordozója. Ugyanakkor viszont a szerzői- rendezői ötletnek köszönhetően funkcionalitása is kidomborodik. Amikor a villanyáram, gáz, távfűtés és minden más közszolgáltatás hirtelen felmondja a szolgálatot, és a szereplők kénytelenek begyújtani, füst is árad belőle, körbevéve az egymás mellett ülő, játszó személyeket. Igen, játék, színpadi elemek, kellékek is kéznél vannak az illúziókeltésre. Az utóbbi időben megszokhattuk, nem szó szerint kell értenünk, amikor felolvasószínházi produkcióra szólítja közönségét a Tompa Miklós Társulat. Több egyszerű felolvasásnál az, amit nyújtanak. Erről érdemes valamikor hosszasabban is értekezni, most csak annyit, hogy a publikum hálás ezért a Nemzeti Színház kínálta többletlehetőségért. Szeptember 21-én, a magyar dráma napján is zsúfolásig töltötte a Kistermet, és hosszas vastapssal köszöntötte a drámaírót s a sikeres előadás létrehozóit.
A nagyváradi Varga Gábornak már állították színpadra színművét, városának Szigligeti Társulata adta elő 1999-ben a Tábornokok című történelmi drámáját. Önálló kötetben is találkozhatott ilyen jellegű írásaival a nagy nyilvánosság. Sokan prózai műveit is ismerik. A Kályhabúcsúztatót az idei elhúzódó télutón, tavaszon írta meg. Maiságát nem csak a napi aktualitásokra tett néhány bemondás, utalás jelzi, ami bizonyára a rendezőnek és a dramaturg Keresztes Franciskának is köszönhető, tévébejátszás, folyamatosan zajló élő híradós események is hangsúlyozzák. De nyilván a darab egésze határozza meg a színmű maiságát. A kályha is fontos a dráma központi alakja, dr. Novák Sándor (Nagy István) számára, családi ereklyeként ragaszkodik hozzá, a múltját, gyermekkorát is beleérzi, az emlékké süllyedt erdélyi magyar polgári életmód egyik utolsó letéteményesét is látja benne, ezért sem akar megválni tőle. Pedig tudja, igaza van a feleségének, Piroskának (Lőrincz Ágnes), eladósodtak a szomszédnak, jövedelmükből sosem tudják megadni a tartozást, a kályha eladása némiképp kisegíthetné őket szorult helyzetükből. A távolban élő, váratlanul hazaugrott lányuk, Anikó (Simon Boglárka) számára sem jelent már semmit a csemperemek. Őt egyébként szülei gondjai sem izgatják különösebben, annál inkább az, hogy az áramszünet miatt nem tud skypolni, s a maroktelefon se működik. Az igazi feszültség azonban akkor teremtődik meg, amikor kiderül, hogy a kályhát megvásárolni szándékozó külföldi régiségkereskedő, Arnold Feldmann a háziúr egykori legjobb barátja, Mezei Attila (Korpos András), aki már vagy harminc éve nem járt itthon. Egy jó vásár reménye vagy a lelkiismerete hozta haza? Novák hűvös, ellenséges magatartása nyomán hamar megtudjuk, a vendég, a valamikori barát beszervezett szekusbesúgó volt, Németországba településéig jelentett haveréről. A darab aztán ebbe mélyed el, besúgott és besúgó viszonyát, alapállását járja körül. Ez az a mai, illetve közelmúltbeli jelenség, amit még alaposabban ki lehet bontani. Erről az elején említett beszélgetésen is szó volt. A két másik szereplő, a Novákéknak pénzt kölcsönző szomszéd, Dumitru (Tollas Gábor) és a Rendőr (Galló Ernő) jelenléte, szervesebb bekapcsolása a mai társadalomra jellemző színpadi események alakulásába ugyancsak gazdagíthatná a színművet, amelyen a szerző a továbbiakban még dolgozni akar. A bemutató így is emlékezetes estként marad meg a nézőiben, amihez jelentősen hozzájárultak a nagy kedvvel, energiával, a nap fontosságához méltó igényességgel teljesítő színészek, akiket ötletgazdagon hozott helyzetbe a felolvasószínház átértékelését szívügyének tekintő rendező. Feltételezhető, hogy amennyiben műsorra kerül, mások is szívesen megnéznék az előadást.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Az első 70 év – Az üvegcipő
Március 10-16. között kerül sor Az első 70 év címmel a marosvásárhelyi intézményes színház fennállásának 70. évfordulóját ünneplő évfordulós rendezvénysorozatra, melynek keretében megtekintetők a Tompa Miklós Társulat jelenleg műsoron szereplő reprezentatív előadásai, emellett tárlatmegnyitókra, színházi előadások archív felvételeinek megtekintésére, kegyeleti temetői sétára, szakmai találkozókra kerül sor.
Az ünnepi hét nyitánya Molnár Ferenc Az üvegcipő című vígjátékának bemutatója lesz, Mohácsi János Jászai-díjas, érdemes művész rendezésében. Szereposztás: Simon Boglárka, Berekméri Katalin, Varga Balázs, Korpos András, Nagy Dorottya, Tollas Gábor, B. Fülöp Erzsébet, Galló Ernő, Kilyén László, Kiss Bora, Ördög Miklós Levente, Biluska Annamária, Hollai Heiser Anna, Bokor Barna, Kovács Botond, Lőrincz Ágnes, Gecse Ramóna, László Csaba, Bartha László Zsolt, Illés Alexa, Wessely Zsófi, Bálint Örs, Gergely Botond. Zenészek: Engel Lajos Lehel, Kostyák Márton, Makkai István, Ősz Domokos. Jelmeztervező-asszisztens: Szabó Annamária, díszlettervező-asszisztens: Huszár Gábor, dramaturg: Mohácsi István, zene: Kovács Márton, díszlet: Mohácsi András, jelmez: Remete Kriszta, segédrendező: Fülöp Bea.
A bemutató előadásra március 10-én, csütörtökön 19 órától kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Nagytermében. Érvényesek a Bernády György-mecénás- és a Kemény János-bemutatóbérletek.
Pr-titkárság. Népújság (Marosvásárhely)

Alkotói ösztöndíjjal tüntette ki a Communitas az erdélyi kortárs művészeket
Tizenötödik alkalommal osztotta ki csütörtök este a Communitas Alapítvány az Alkotói Ösztöndíjat valamennyi erdélyi kortárs művész számára színház-, és zeneművészet, film és televízió, irodalom, valamint vizuális művészetek kategóriákban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében szervezett gálán rövid performanszokkal bemutatkoztak a 2016-ban díjazott művészek is. Az est házigazdája Dimény Áron színművész volt.
Markó Béla, az Alkotói Ösztöndíjbizottság elnöke köszöntőbeszédében hangsúlyozta: téves azt gondolni, hogy a tehetség nehéz körülmények között is felszínre tud törni. El kell ismerni, hogy a művészetnek mindmáig ellenállással kell megküzdenie. Úgy véli, az RMDSZ-nek, a Communitas Alapítványnak és az Ösztöndíjbizottságnak is feladata annak a természetes kötelességnek eleget tenni, miszerint a tehetségeket nem háttérbe szórítani, hanem támogatni kell.
Mindezt pedig Csontváry Kosztka Tivadar példájával magyarázta, aki 1913-ban fontosnak tartotta, hogy a keleti utazásairól beszámoljon a hatalomnak. „Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha 1913-ban az a kormány, amelyhez Csontváry ezzel a képeslappal fordulni szeretett volna, ezt tekintette volna fontosnak, erre figyelt volna igazán, hogy mi a helyzet a művészekkel, az alkotó emberekkel” – fogalmazott Markó, majd ismertette azt a történetet is, amelyből kiderül, hogy Csontváry egész életművét ma csupán a szerencsének köszönhetően ismerhetjük. „Ki tudja, hány Csontváry kallódott el az elmúlt évszázadokban?” – figyelmeztetett az Ösztöndíjbizottság elnöke az alkotók felkarolásának fontosságára.
Idén az Alkotói Ösztöndíj színházművészet kategóriájában Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László és Varga Balázs, a zeneművészet terén Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese kapott kitüntetést. A film és televízió kategóriájának győztesei: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária, az irodalom műfajában pedig Bertóti Johannát, Biró Árpád Leventét, Fischer Botondot, Gál Hunort, György Alidát, Kali Ágnest, Kiss Lehelt, Sárkány Tímeát és Varga Melindát díjazták. A vizuális művészetek idei ösztöndíjasai: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter és Ungvári-Zrínyi Kata.
Az ünnepélyes díjátadót valamennyi tavalyi ösztöndíjas pár perces produkciójával tették a szervezők még gördülékenyebbé. A „jobbkezes” Bagossy Norbert testvérével, a „balkezes” Bagossy Lászlóval lépett színpadra, ugyanis a felvezetőből megtudtuk, hogy éppen emiatt a szempont miatt bizonyult nehéz feladatnak az első közös gitáruk megvásárlása. Varga László Edgár költő, a Perspektíva diáklap és a Krónika korábbi munkatársa Arany jános: Arany Jánoshoz című versét olvasta fel.
Adorjáni Anna A fürdőszoba című regényéből olvasott fel, aki bemutatkozójában a tinédzser kori naplójába is betekintést nyújtott, amelyben így fogalmazott: „az írás megvalósulási forma, az önmagam megismerését szolgálja, és ez az első lépés a tisztánlátás felé”. A kolozsvári születésű zongorista, a Jazzybirds együttes alapítótagja, több mint 70 dal zeneszerzője, Szép András Koncz Krisztával lépett színpadra.
Köllő Csongor szabadúszó színész, egyetemi oktató, a Shoshin Színházi Egyesület alapítótagja Kulcsár Árpád irodalmi ösztöndíjas, költő, újságíró A hívás című versét adta elő. A színész egyebek mellett így írt magáról: „meggyőződésem, hogy a színházban töltött életben nem állhat le a tanulás, az edzés, de az új kifejezési módokhoz való közeledés sem”, Kulcsár pedig eképpen: „szeretek a határokon mozogni, néha úgy képzelem, hogy a nyelv vagy a lírai forma határán is mozgok”.
A 2016-ban vizuális művészetek kategóriában díjazott ösztöndíjasok kiállítását Sipos László méltatta, a gálát Demeter Vincze András és a hazai kórusrepertoár egyedi színfoltja, a Melodeus Kórus közös előadása zárta.
Tasi Annabella / maszol.ro

Tizenötödjére támogat fiatal erdélyi magyar művészeket a Communitas
Egy évig tartó támogatást kap 40 fiatal alkotó. Gálaműsor keretében díjazták őket.
Tizenötödik alkalommal osztották ki a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjait, amire idén is öt szekcióban pályázhattak 35 év alatti művészek. A nyertesek egy éven keresztül havi 800 lejt kapnak az alapítványtól, ennek célja, hogy amennyire tehetik, az alkotók fölszabadíthassák a kreativitásra szánt idejüket és a munkájukra koncentrálhassanak. A gálaműsornak idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdióterme adott helyet, a “műsorvezető” pedig Dimény Áron, az intézmény színésze volt, aki köszöntőjében elmondta: egyre többször lépnek abban a térben fel fiatal alkotók, úgyhogy jó hely a gálának. Dimény örült annak, hogy egyre több olyan nevet lát a díjazottak között, akik már nem ismeretlenül tűnnek fel, így valamiképpen életművek beérésének is tanúi lehetünk, ha a Communitas-díjazottakra tekintünk.
Az eseményen az alkotói ösztöndíj zsűrielnökeként részt vevő Markó Béla Csontváry Kosztka Tivadar életének és élete utáni epizódjaira építette fel beszédét. Az egyik egy levél, amit a festő 1913-ben írt politikusoknak, és mindenki a sajátos őrület jelének vette, hogy egy művész a hatalomnak akar beszámolni keleti utazásának eredményeiről, mert úgy érzi, ez a hatalomra tartozik.
“Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha a kormány 1913-ban erre figyelt volna igazán, a művészek és alkotók helyzetére, hogyha ez lett volna akkor az igazi hír, és nem a feszültségek és a háborús készületek?” - tette fel a kérdést Markó, aki elmondta “nekik az a feladatuk, hogy egy természetes kötelességet teljesítsenek, ami azt jelenti, hogy egy közösségnek, társadalomnak felelőssége és feladata, hogy a maga tehetségeit ne szorítsa háttérbe. “Nem hiszek abban, hogy a tehetség bármilyen mostoha körülmények közt érvényesül, hogy felszínre tör a legnehezebb körülmények között is." Ezt követően arról beszélt, hogy a Csontváry-festményeket 1919-ben a család a fuvarosoknak akarta eladni, mert művészeti értéket nem láttak bennük, a vászonnak viszont ponyvaként jó ára volt. Végül a család egyik tagjának jelentős erőfeszítései miatt nem végezték a képek a szekereken. Markó szerint ezt a történetet kétféleképpen is lehet érteni: hogy lám, a tehetség úgyis mindig eléri a közönségét, vagy úgy, hogy ki tudja, hány meg hány Csontváry végezte így világszerte, szerencse és támogatás hiányában. Ő az utóbbi értelmezést tartja jobbnak. Az RMDSZ volt elnöke után Bagossy László és Bagossy Norbert léptek fel két dallal, majd Varga László Edgár mondta el az Arany János Arany Jánoshoz című versét, amit a Látó felkérésére írt. Ezután elkezdték kiosztani az ösztöndíjakat, idén ők lettek a díjazottak: Színházművészet:
Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László, Varga Balázs.
Zeneművészet: Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese.
Film és televízió: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária.
Irodalom: Bertóti Johanna, Biró Árpád Levente, Fischer Botond, Gál Hunor, György Alida, Kali Ágnes, Kiss Lehel, Sárkány Tímea és Varga Melinda.
Vizuális művészetek: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter, Ungvári-Zrínyi Kata.
A díjazásokat különböző felolvasások, zenélések szakították meg. Adorjáni Anna felolvasott egy részletet készülő regényéből, aminek A fürdőszoba a címe, aztán Szép András zongorához és Koncz Krisztával adtak elő egy dalt, majd Demeter Zsuzsánna elbeszélése következett volna, a Mosoly című, de a mosoly csak generálva lett végül, mert neki nem lett szólva, hogy fel kell olvasnia, s mint ilyen, ő jelen volt, az elbeszélése meg kevésbé, így helyette Dimény adott ötleteket a Communitasnak, hogy lehetne közös jam-session a díjazott zenészekkel, antológia a szerzőkkel.
Az esemény vége kissé összesűrűsödött, főleg mert ekkor futottak be, akik eladdig elkéstek, Köllő Csongor még program szerint előadta Kulcsár Árpád (tavalyi ösztöndíjas és a cikk szerzőjének, na hát megint ilyen hülye újságírói helyzet van) A hívás című versét, aztán befutott a kardiológustól Kántor Lajos. A kardiológustól jó hírt kapott, ezért jókat mondott a tavalyi év képzőművészeti díjazottjainak kiállításáról is, mint mondta, egyesek már fel is nőttek az igen nívós kolozsvári szcénához, többen meg felnövőben vannak. Aztán a Melodeus kórus is betoppant, és Eric Whitacre Cloudburst című kórusművel avantgárd zárlatot adtak a gálának.
Kulcsár Árpád / Transindex.ro