Itt van ez a helyzet...
Forradalom – Leonida naccsás’ úr szakasz
Magyarország nagyobb problémákkal küzd Romániánál: a gazdasági csőd szélén áll, és súlyos antidemokratikus elcsúszások miatt érik bírálatok. Az Európai Bizottság hármas kötelezettségszegési eljárást indított ellene, Orbán opponensei pedig szervezkedni kezdtek. Martin M. Simecka szlovák író és disszidens a prágai Respekt folyóiratban arról ír, hogy Szolidaritás néven (lengyel mintára) új politikai mozgalom jön létre egy katonatiszt vezetésével, aki kilépett a hadseregből, hogy az egyre népszerűbb szervezet élére álljon. A magyarok harminc százaléka a szegénységi küszöb alatt él, a gazdasági csőd veszélye miatt pedig egyre kevesebben hisznek a kormányfő nacionalista szlogenjeiben. Martin M. Simecka szerint Orbán egyelőre a helyzet magaslatán áll, de nem sokáig: „Ha meghajol a nemzetközi nyomás előtt, pozíciója a nemzet megkérdőjelezhetetlen vezéreként (amelyhez erősen ragaszkodik) meginog. Ha nem hajol meg, az országot a szakadék felé viszi, rá magára pedig lavinaszerű bukás vár. Most abban jár, hogy minél tovább fenntartsa a jelenlegi állapotot, a vihar előtti csendet.”
Budapesten százezren tüntettek Orbán Viktor mellett, Martonyi János külügyminiszter pedig azt nyilatkozta, hogy a kormány képes „tízszer több embert is kivinni az utcára”. Január másodikán, az ellenzék és a civil társadalom által szervezett demonstráción „csak” hetvenezren vettek részt. Ez azt jelentené, hogy Magyarországon kedvelik a hatalmat, és a dolgok jó irányba mennek? Nyilvánvalóan nem. Az utcai tiltakozások résztvevőinek a száma önmagában nem mérvadó egy ország problémáinak súlyosságát illetően, de nem is hanyagolható el teljesen. (…) Minálunk a hírtelevíziók hosszú kibicműsorokat és breaking newsokat „gyártanak” a „Románia utcára vonult” motívumra. Nagy szavak hangzanak el – forradalom, diktatúra, „forrong az ország” és egyebek –, hivatkoznak a valamikori „Egyetem tér szellemiségére”, sőt egyesek 89 decemberéhez hasonlítják a mostani történéseket. Miközben országszerte legfeljebb tízezer ember vonult utcára. Egyesek spontán módon, mások szervezetten. Az USL összejövetele sem tudott több embert megmozgatni. Mind a mozgósítás, mind a hatás tekintetében messze állunk Magyarországtól. És alaptalan a párhuzam az utóbbi hónapokban Olaszországban és Franciaországban végbement utcai megmozdulásokkal is, hiszen ott több százezer ember tiltakozott. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy miután a civil szféra hosszú időn át „aludt”, olyannyira, hogy a szakszervezetek a bérlevágások után sem tudtak tízezernél több embert utcára vinni, most több napon keresztül tüntetnek (a legtöbb nagyvárosban). Ez jó hír: az emberek megtalálták a hangjukat. Attól tartok, hogy ez az egyetlen örömhír a rossz hírek rengetegében. A legrosszabb mind közül, szerény ízlésem szerint, hogy a tiltakozók valójában lehangoló zűrzavart fejeznek ki. Belefáradtak a hazugságokba, az igazi reformok elmaradásába, a jelenlegi hatalom agresszív „stílusába” (…) a szegénységbe és a kilátástalanságba. Azt kiáltják, „Le Băsescuval” és „Le a kormánnyal”, idealista vagy kivitelezhetetlen javaslatok hangzanak el, amilyen a monarchia visszaállítása (noha a régi és új felmérések egyaránt azt mutatják, hogy a polgárok többsége köztársaságot akar). Technokrata kormányt kérnek – a téren és egyes blogokon és újságokban –, mintha a technokraták csak úgy előhúzhatnák a kalapjukból az általános jóléthez vezető megoldást. (Görögországnak és Itáliának technokrata kormánya van, mégis rosszabbul állnak nálunk a „szuverén adósság”, a gazdaság és a pénzügyek terén.) És úgy általában megcsömörlöttek a politikától („nem akarunk többé pártokat!”). Igaz, ami igaz, az emberek – nemcsak a kisszámú utcai tüntető – megelégelték ezt a fajta, az átmenetre jellemző politikát. A megoldás azonban csakis politikai lehet, nem másféle. A baj az, hogy most a politikusok nem tudnak másfajta politikát kínálni. (…) Az utóbbi napok utcai megmozdulásai pedig túlságosan vérszegények voltak ahhoz, hogy elültessék a félelmet a kormányzatban. A civil szervezetek nem tűnnek képesnek arra, hogy szervezőként lépjenek fel (…) még kevésbé arra, hogy az embereket az utcára vigyék. Igaz, hogy nagy az összetartás a (sokkal gyorsabb és kényelmesebb) közösségi oldalakon és a blogokon. Ha beleszámoljuk az online „civil résztvevőket” is, a tiltakozók tábora sokkal népesebb. (Ha rigorózusak akarnánk lenni, az online elégedetlenkedőkkel is számolnunk kellene: amennyiben a kormány be akarja vezetni az elektronikus szavazást, akkor számolnia kell az „online ellenzékkel” is.) (…) Miközben ezt a cikket írom (kedden), a Victoriei téren a szakszervezetek tüntetnek. Soványka tüntetés. Hazafias zene megy, Adrian Păunescut szavalnak, jelszavakat kiáltoznak. (...) Azon gondolkodom, vajon hogyan reagálna a hatalom, ha az utcán százezren tüntetnének, vagy többen. Hiába gondolkodom. Attól tartok, egyelőre a Leonida naccsás úr fázisnál tartunk: „Miţu, öltözz sietősen, és irány a forradalom!”
Mircea Vasilescu, Dilema Veche (Fordította: Sz.L.)
Új Magyar Szó (Bukarest)