Örömben üröm
Közel fél évszázada van szerencsém csodálni Nagybánya s környéke Isten alkotta szépségeit. Szívemhez nőtt a város. Nyugdíjas éveimre második otthonommá lett. Ebből adódóan igyekeztem beleásni magam a múltjába, s számon tartani mindazt, ami érték, ha tetszik: magyar érték.
A kutakodásban segítségemre volt az 1894-ben megjelent Nagybánya és környéke című monográfia Palmer Kálmán szerkesztésében. Törökfalvi Pap Zsigmond, dr. Shönherr Gyula, dr. Zolnai Gyula, a református lelkipásztor, Gergely Károly és sok más tudós elme jegyzi a város múltját átfogó tanulmányokat.
A szerkesztő előszavában egyéb magvas gondolatok mellett így fogalmaz: „...aki egy nap alatt be akarja járni Magyarországot, jöjjön ide, ebbe a kis városba, mely a maga sajátos képével, környékének bájos panorámájával a legnagyobb magyar költőt, az alföld szülöttét és dalnokát erre a lelkesült kifakadásra tudta bírni: »Ó mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, és egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak... Ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagybánya regényes völgyében.«
Ám ne higgye a szíves olvasó, hogy a puszták költője csak arra találta szépnek ezt a vidéket, hogy itt kívánjon meghalni és eltemettetni. Legszebb dalai tanúskodnak róla, hogy élni is itt szeretett legjobban, mert ezen a vidéken töltötte élete legboldogabb napjait.”
Nos egyebek közt ezért kedves nekem is ez a város. Ezért „dagad a mellem”, ha a nagybányaiságról esik szó valamilyen összefüggésben. Ezért örültem, amikor a média idehaza és odaát fölkapta a hírt: a település neve magyarul is megjelenik a város határában. Örülök tehát a gesztusnak, de rögtön felvetődik bennem a kérdés: ha nem pályáznánk az Európa Kulturális Fővárosa címre, vajon akkor is megtörténik a csoda? (Lásd a Kolozsváriak erőfeszítéseit.) Illetve örömömbe üröm vegyül, amikor István királyunk megcsonkolt szobrára nézek a régi főtéren.
Amikor a ledózerolt művésztelepi műemlék épületekre gondolok. Amikor Mátyás király édesanyjának 15. századi omladozó lakóháza mellett megyek el. Amikor a lét és nemlét határán vergődő magyar hetilapunk jövőjét latolgatom. A nagybányai magyarság szellemi-kulturális központjára, a Teleki Magyar Házra is ráférne némi önkormányzati anyagi támogatás. Amikor református egyházmegyénk kudarcos székházlobbijára emlékezem. A felsorolás csak a jéghegy csúcsa. Ezeket is „egyhangú tanácsi határozattal” meg lehetett volna, meg lehetne oldani.
Nem kívánok ünneprontó lenni. Csupán csak morfondíroztam. Sőt azt szeretném, hogy múltunk miatt Nagybánya neve magyarul, a demokrácia és jogállamiság jegyében évszázadokig jelezze, hogy még vagyunk, mert lenni akarunk.
Varga Károly
Krónika (Kolozsvár)