Újabb röpirat a mának
Van új a Nap alatt. Márai Sándor 1942-ben tette közzé a következőket: „A sajtó mind szívesebben és készségesebben alkalmazkodik az amerikai értesülési ipar módszereihez, beéri a címbetűs és fényképes informálással, s mind szórványosabban ragaszkodik véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásához”. (Röpirat a nemzetnevelés ügyében)
Olyan nagyság terjesztette ezt az észrevételt, aki hatvan évvel ezelőtt képes volt előrevetíteni napjaink nemzetközi állapotát: „A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélkül, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit.” Érdemes tehát megszívlelni Márai Sándor észrevételeit, annál is inkább, mert tapasztalt tollforgatóként és kontinensünkön otthonosan mozgó utazóként, a jobbítás szándékával osztotta meg véleményét népének értelmiségével.
Akkoriban még javában dúlt a második világháború, de ő nem a katonai események, hanem a művelődési élet frontjáról ad le vészjelzést: szerinte Franciaország vezető kulturális szerepe elvesztésének oka bolygónkon „az elcivilizálódott tömegek kapzsi és mohó élvezetvágya, műveletlensége, szellemi és erkölcsi igénytelensége”. Ugyanakkor általában hangsúlyozza, hogy nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata: a közéletben, az irodalomban, a sajtóban…
Jelenünkben is jelentős szerep hárul tehát nem csak a sajtóra, hanem általában a leírt szóra, a magyar nyelv széles körű ápolásában. Azonban ha szétnézünk az igen sokféle és színes-zavaros kínálaton, azt látjuk, hogy elburjánzott a felületesség, közönségesség, sokszor látványos vagy bizarr fotóval, képsorral, videofelvétellel vonják el a figyelmet, illetve keltik fel az érdeklődést – sajnos az olvasás, olvasva gondolkodás hátrányára. Továbbra is cél a globálisan levitézlett fogyasztói társadalom követelményeinek kielégítése, az eladhatóság még üres tartalom árán is, mindez pedig csillagászati távolságra áll attól a felelősségtudattól, amit annak idején Márai Sándor véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásnak nevezett.
Hogy miért van szükségünk anyanyelvünk állandó és fokozott ápolására, arról könyvtárakat lehetne összeírni, a mai divatos világpolgárokról azonban minden érvelés cinikusan leperegne. Mégis, talán meggyőzhetné őket egy olyan világnagyság felidézése, amilyen George Bernard Shaw volt, aki angolul gondolkodott és alkotott, de a következőket vallotta: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált, ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, mert ezen ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni parányi különlegességeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Szabadság (Kolozsvár)

Kincsünk: a szó
Az okcitánról
Franciaországot többnyire egynyelvű, egynemzetiségű országként ismerte a világ, és mi is a közelmúltig, ám kiderült a nagyvilág számára, hogy erről szó sincs, és nem csak azért, mert a gyarmatokról áttelepedett színes bőrűek száma ugyancsak elszaporodott az országban. Élnek itt őslakosok is nem kis számban, akiket a francia állam igyekszik letagadni, beolvasztani, az országot egynyelvűvé tenni, ami nagyrészt sikerült is neki, és ez külpolitikájában is érvényesült, aminek ékes bizonyítéka Trianon, vagy hivatalos nevén az 1920-as trianoni békekötés.
A legnagyobb lélekszámú közösség az okcitánoké, akiknek nyelve az okcitán. Hagyományos neve – provanszál nyelv (okcitán nyelven occitan franciául occitan vagy langue d’oc) –, Dél-Franciaországban több dialektus formájában élő újlatin nyelv, amely a nyugati újlatin nyelvek iberoromán csoportjába tartozik. Leginkább a Spanyolországban beszélt katalán nyelvhez áll közel, amellyel együtt a nyelvészek nézete szerint dialektális kontinuumnak is tekinthető. Az okcitán elnevezés onnan ered, hogy a középkori dél-franciaországi dialektusokban, vagyis nyelvjárásokban az igenlést az oc szóval fejezték ki, míg az északi nyelvjárásokban az oil szót használták; az előbbi dialektusokból fejlődött ki az okcitán nyelv, az utóbbiakból alakult a későbbi francia nyelv.
Az okcitán nagy kulturális és irodalmi hagyományokkal rendelkező kisebbségi nyelv Franciaországban. A középkorban a trubadúrok okcitánul dalolták balladáikat, verseiket. A nagyobb újlatin nyelvekbe, mint például az olasz és a spanyol, számos szó került be az okcitánból. A középkorban az okcitán irodalmi élet központja a történelmi Provence tartomány volt, ezért is nevezik hagyományosan provanszál nyelvnek. Ugyanakkor a szó szoros értelemben vett provanszál nyelvjárás csak az okcitán egyik területi nyelvváltozata. Az okcitánnak hivatalosan – a Spanyolországban beszélt aráni nyelven kívül – nincs sztenderd, azaz egységes irodalmi változata, de facto a déli lengadocian dialektust tekintik elfogadottnak.
Az okcitánnak három fő dialektuscsoportja van, ezen belül összesen hét nyelvjárást beszélnek. A nyelvjárások főleg hangtanilag különböznek egymástól: míg az északiak a franciához, a déliek, illetve a gascogne-i és aráni a katalánhoz és a spanyolhoz áll közelebb. A tulajdonképpeni okcitán nyelvjárás, a lengadocian távolodott el legkevésbé a latintól. A gascogne-i és a Spanyolországban beszélt aráni dialektusban erős a baszk–aquitaniai őselem hatása, így egyes mássalhangzókat teljesen másképp ejtenek, mint a többi nyelvjárásban. Éppen ezért a gascogneit és aránit sokszor külön nyelvnek is tekintik. Tehát elképzelhető ezek alapján az a bábeli zűrzavar, ami Franciaország nyelvi világát jellemzi. A francia irodalmi nyelv általános alkalmazása teszi lehetővé az egymás közti kommunikációt. Itt jegyezném meg, ez jellemző egész Nyugat- Európára, az Egyesült Királyságtól, Németországon keresztül Olaszországig el. A kis fejedelemségek egyesítése szükségessé tette az egységes nyelv kialakítását, így születtek meg az irodalmi nyelvek többnyire a felvilágosodást követően, amelyeket ma is használnak minden országban. A magyarban nincsenek ilyen nagy eltérések a nyelvjárások és az irodalmi nyelv között, ezért kissé felfoghatatlan számunkra, hogy a porosz nem érti a bajort, vagy a toscanai a nápolyit stb. De gondoljunk csak Barnard Shaw Pygmalionjára, vagy a belőle készült My fair lady-re, s mindjárt érthetőbb lesz a dolog.
Kabók István vajdasági kisebbségi előadó Bejártam Nyugat-Európa kisebbségi vidékeit (1995. II. 18.) című feljegyzéseiben írja: "Az okcitánok – évszázadokon keresztül – megszokták, hogy a francia állam keretei közt éltek, a franciákat nem tekintették megszállóknak. A nagy polgári forradalmat követően, amikor megindult a franciásítás, komoly ellenállás nem bontakozott ki. A franciák kigúnyolták az okcitánok nyelvét, amolyan vidéki tájszólásnak kiáltották ki, és ezt maguk az okcitánok is igazságként fogadták el, szégyelleni kezdték anyanyelvüket. Még e század elején is tilos volt a francia iskolában bármely nemzetiség nyelvét beszélni, mert azért büntetés járt – leggyakrabban verés –, de az sem volt ritka, hogy jármot tettek a gyermek nyakába, ezzel is azt sugallva, hogy az, aki nem franciául beszél, az ökör, ezt ki is mondták! A legnagyobb rombolást mégis a televíziós korszak hozta. Franciaországban ma is törvény tiltja az ország nemzetiségi térképét tankönyvben ábrázolni. Az iskolai tananyagból – főleg a történelemből – a gyermek sohasem tudhatja meg, hogy Franciaország soknemzetiségű állam volt, és hogy még ma sem egynemzetű. Még az okcitán mozgalom aktivistái is szomorúan közölték velem, hogy ami az ő népüket illeti, az elfranciásítás már megfordíthatatlan, befejezett tény."
Legalábbis meggondolkoztató számunkra az okcitán nyelv sorsa, ha tekintetbe vesszük, hogy a nyelvet beszélők száma ma is 4.500.000 Franciaország, 50.000 Olaszország és 5.500 Spanyolország területén. Egy közepes ország lélekszámát kitevő népesség.
Kuti Márta. Népújság (Marosvásárhely)

Megmaradásunk akarat kérdése
Tele van a Kárpát-medence magyar végvárakkal. A magyarság önfeladása tette azzá őket, azé a magyarságé, amelyet más népek kiemelkedő tehetségéért, és szorult helyzetből való felemelkedési képességéért csodálnak. Melyek a magyar paradoxon mozgatórúgói?
Gazda József nyugalmazott kovásznai magyar tanár több mint 40 éve kutatja a kérdést, jóformán a világ minden szögletében. 44 országot járt be, nemcsak a Kárpát-medencei utódállamok szórványközösségeit, hanem olyan távoli egzotikus országokat is, mint Új-Zéland, Brazília vagy Zöldfoki szigetek. Mert magyarok a világ minden sarkában élnek, derült ki szombat délutáni lupényi előadásából. „Magyarokat kerestem, népem után érdeklődve jártam be a világot”, hangsúlyozta a tekintélyes székely nemzetkutató, aki Benedekfi Dávid helyi tanácsos, lupényi RMDSZ elnök meghívására érkezett a bányavidékre.
Világutazásai során Gazda József igen ellentmondásos tényekkel találkozott: az idegen népek irigyelve hangsúlyozzák a magyarok tehetségét, azt, hogy bárhova vetné őket a sors, képesek helytállni, még a legreménytelenebb helyzetekből is felemelkedni. A magyar nép számos csodára volt képes, legutóbb 1956-ban, hallotta többször külföldiektől. George Bernard Shaw, a világ huszadik századi legnagyobb drámaírója például sajnálta, hogy anyanyelve az angol volt, nem a szerinte kifejezőbb magyar. A csillagháború néven ismert amerikai rakétaelhárító rendszer kidolgozói például éppen nyelvünk logikai gondolkodást kifejező képessége miatt követelték meg a magyar nyelv megtanulását munkatársaiktól, zömében világhírű tudósoktól, ismertette Gazda József érdekes külföldi tapasztalatait.
Eközben sokan közülünk nem becsülik meg anyanyelvünket, feladják, noha különösebb felnőttkori erőfeszítés nélkül, családi környezetben kapják meg! Honnan ez az önfeladási hajlam? 1840-ben kiadott könyvek adatai szerint például Craiovan és Piteştien több mint 1000 magyar élt. Templomokat, később iskolákat is létesítettek. Mára nyomuk is elveszett. Ellenben azokban a városokban, ahol akkoriban szintén olyan 1000 körül forgott létszámuk (Arad, Kolozsvár, Nagyszeben), mára a románság száma jócskán meghaladja a 100 000-t! „Miért tűnünk el oly könnyen?”, tette fel a kérdést-következtetést a székely nyelvész. Mert nemcsak Erdélyre jellemző jelenségről van szó, több mint 40 éves utazásai során Felvidéken, Délvidéken vagy Kárpátalján hasonlókkal találkozott.
Meghökkentő? Sokkoló? Elgondolkoztató? Bizonyára az, főleg ha figyelembe vesszük, hogy utazásai során számos olyan esettel találkozott, ahol vegyes házasságokból származó gyerekek szívósan ragaszkodnak a magyarsághoz, a magyar nyelvhez, nemcsak a Kárpát-medencei utódállamokban, hanem a távoli Dél-Amerikában is vagy a világ más tájain, miközben színmagyar családok ivadékai önkéntesen adják föl nemzetiségüket. Ezért kutatásainak – több könyvben is közölt – következtetéseit Gazda József úgy fogalmazza meg, hogy „megmaradásunk akarat kérdése”. Csak rajtunk múlik.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com. Erdély.ma

Családnapok Nagyszalontán
Egy nagyon szép hagyománynak tettek eleget a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum pedagógusai, diákjai és a szülők. A szeretet jegyében rendezték meg a közelgő karácsonyi ünnep alkalmából a Családnapokat.
Elsőként az adventi várakozást tették ünnepibbé a harmadikos tanítók (Lukács Gabriella, Kisvárdai Gabriella, Takó Csilla, Kornya Tünde és Tóth Anita), majd a karácsonyi készülődés vette kezdetét az elsősök tanítóinak celebrálásával (B. Balogh Enikő, Kósa Judit, Kenéz Ilona és Szallós Ildikó). Mindkét esemény megszervezésében segítségünkre sietett a református egyház, a Pro Lyceum alapítvány illetve az iskola vezetősége is. Lelkes vendégek tették még emlékezetesebbé ezt a pár órát.
Nagy Ildikó aligazgatónő nyitóbeszéde után Fazekas Eszter lelkészasszony elénk varázsolta a Szent Család megható történetét a gyerekek interaktív részvételével: éneket tanított, hangszereket szólaltatott meg ügyes kis csapatával. A furulya, gitár és énekszó elbűvölte a lelkes közönséget. Nagy Evelin angoltanárnő bemelegítő gyakorlataival gondoskodott arról, hogy a kicsik és nagyok kellőképp felkészüljenek a vidám játékokra. Szülő-gyerek egyaránt részt vett az ezt követő közösségépítő csapatjátékokban. Diógyűjtéstől akadálykerülgetésen át a szaloncukor célbadobásáig minden játékban szívesen vettek részt a szülők gyermekeikkel. Jó volt látni, hogyha csak pár óra erejéig ugyan, de minden család önfeledten, a mindennapos gondokat maga mögött hagyva játszott, szórakozott egymásra figyelve, egymást segítve, tiszta szívvel, gyermeki kíváncsisággal. Fábián Zsuzsanna vallásoktató és Illyés Judit könyvtáros is besegítettek az ezt követő csendesebb, de annál eredményesebb kézműves-foglalkozásokba. A családok együtt készítették el a közös fenyődíszeit, amik fel is kerültek méltó helyükre, szívderítő látványt nyújtva az iskola folyosóján.
Reméljük ez a szép hagyomány nem vész ki az iskolából, és még szebbé, meghittebbé tudjuk tenni a családok ünnepnapjait.
„Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.” – G. Bernard Shaw szavaival kívánunk mindenkinek áldott, békés ünnepet!
Szallós Ildikó, pedagógus
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (9.)
Marseille
1993-ban megismerkedtem egy marseille-i matematikussal Erdős Pál 80. születésnapjának megünneplésére rendezett keszthelyi konferencián. Később sikerült a román és a francia akadémia közötti együttműködés keretében néhányszor ellátogatnom Marseille-be, azaz Luminybe, a Marseille-től mintegy 20 kilométerre lévő tudományos központba. Marseille érdekes és különös város. Már 1998-ban, amikor először jártam ott, elektronikus buszjeggyel és bérlettel utazhattunk, a bérletkártyát automatáknál fel lehetett tölteni, egy utazás egy óra használatot jelentett akárhány járműre.
Minden felszállásnál (a buszoknál ez mindig elől történt) a kártyát be kellett helyezni egy automatába, de csak akkor vont le összeget, ha már lejárt az előbbi utazás egy órája. A közlekedési eszközök, beleértve a metrót is, este csak negyed 10-ig jártak. Luminybe, ahol egyébként diákkollégiumok is voltak, szintén csak negyed 10-ig járt a busz. Amikor ezen csodálkoztam, és megkérdeztem, miért van így, azt a rövid választ kaptam, hogy ebben a dologban „a taxisok győztek".
Kihajóztam If szigetére, amely jól látszik Marseille partjaitól, és ahol kis börtönmúzeum emlékezik meg többek között Dumas Monte Cristójáról is. Más látnivaló nincs a kopár szigeten. Nagyon tetszett, hogy menettérti jegyet adtak, de csak odafelé ellenőrizték, visszafelé ellenőrzés nélkül ülhettünk fel a kis hajóra. Úgy gondolhatták, hogy aki kiúszik oda, azt ingyen behozzák. Ha jól emlékszem, Monte Cristót is felvette egy hajó, nem kellett kiúsznia a partig.
Szeretnék még írni néhány szót egy igen hasznos tapasztalatomról. Egy alkalommal egyik matematikus belvárosi üres lakásában laktam, aki éppen Párizsban tartózkodott több hónapig. Sehogy sem sikerült rájönnöm, hogyan lehetne a bojlert rávenni, hogy ne csak a konyhába, hanem a fürdőszobába is szolgáltasson meleg vizet. Egyik fiatal kolléga készségesen akart segíteni, de neki sem sikerült rájönnie a dolog nyitjára, hiába tanulmányozta át a hosszú használati utasítást.
De talált a papírok között egy szerződést egy szolgáltató vállalattal. Felhívta őket, és megígérték, hogy másnap délutánra kijönnek. Azt mondta a kolléga, hogy ez egyáltalán nem biztos, számítsak arra, hogy késnek egy-két napot. De nem így történt! Másnap délután megjelent a szakember, meg is javította gyorsan, aláíratta velem, hogy elvégezte a munkát, és csak annyit mondott, üzenjem meg a házigazdának, alkalomadtán hosszabbítsa meg a szerződést, mert már lejárt. Azután tudtam meg, hogy a vállalat egy (nem drága) évi bérlet fejében minden évben egyszer ingyen ellenőrzi a villanyt, gázt, vizet. A javításokat pedig kérésre végzik, bármikor lehet hívni őket telefonon, ezekért fizetni pedig a bérlet fizetésekor kell. Igen hasznos dolog!
Luminy tudományos és technológiai park, ahol egyetemi karok, diákkollégiumok és különféle kutatóközpontok vannak, csodálatos természeti környezetben. Úgy hallottam, hogy a második világháború végén Marseille kommunista polgármestere államosította (egyszerűen elvette a tulajdonostól) azt a helyet, ahol ma ez a tudományos park található, és a tulajdonosnak majdnem két évtizedébe került, hogy jogi úton visszaperelje. De akkor is csak úgy, hogy felajánlotta: ha visszakapja, odaadja a városnak tudományos célra (részben vagy egészben, azt már nem tudom).
Most, amikor ezeket írom, megpróbáltam utánanézni az interneten ennek a dolognak, sikertelenül. Csak annyit tudtam meg, hogy Marseille-nek a második világháború után az 1990-es évek közepéig mindvégig baloldali polgármestere volt, és egyetlen egyszer volt kommunista polgármestere, 1946–1947-ben. A tudományos és technológia park Lu­minyben 1963-ban létesült. A második világháború után a kommunista párt tervszerűen próbálta elfoglalni Marseille-t, a város minden részébe költöztettek kommunistákat vagy szimpatizánsokat, akiknek a propaganda volt a feladatuk. Kulturális és sportrendezvényeket szerveztek, minden hétre került legalább egy. Fiatalokat küldtek az akkori szocialista országokba kirándulni, sport- és kulturális rendezvényeken részt venni. Így a fent említett államosítás talán nem is elképzelhetetlen.
Csak részben furcsálltam, hogy nem találtam semmit az interneten, mert azt tapasztaltam, hogy a franciák nemcsak a múlt kellemetlen eseményeivel nem szeretnek szembe nézni, hanem a jelenlegiekkel sem. Egyszer az egyik újság büszkén közölte, hogy Franciaország Európában a második helyen áll, ami az egy nőre eső átlagos élve szülések számát illeti. Sajnos már nem emlékszem az első helyen álló országra. De a második hely sem jelentett két szülést, hanem annál valamivel kevesebbet. Megkérdeztem az egyik francia kollégától, hogy ez tényleg így van-e, és nem arról van csupán szó, hogy sok a bevándorló, és ők javítják az átlagot. Azonnal tiltakozott, hogy nem ez áll fenn, hanem ez az őshonos nőkre is vonatkozik.
Hasonlóképpen nagy pompával ünneplik minden évben július 14-ét, a Bastille bevételének napját, a francia forradalom nagy tettét, de elhallgatják, hogy az a „bevétel" nem a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében történt, hanem csupán azért, mert előző napon nagy mennyiségű lőport szállítottak oda, és azt akarták megszerezni. Politikai foglyok akkor már nem voltak ott bezárva, csupán néhány köztörvényes, akinek kiszabadítása nem épp oly nagy tett. Tévedés ne essék, nem akarom megszólni a franciákat, tisztelem a történelmüket, a kultúrájukat, ahogy tisztelem Batsányi és Petőfi feltétlen franciaforradalom-imádatát is. De ma már el kellene választani a jót, a szépet, a tiszta eszméket a kétszáz év alatt megkopott, bemocskolódott, végletekig elvitt korcs eszméktől. Látjuk, hogy egyelőre a franciák képtelenek erre. Hogy lehet az, hogy néhány gazember napokig sakkban tarthat egy több mint hatvanmilliós nemzetet?
Én is megkaptam a „keresztem"
Amikor 2000-ben Emil Constantinescu elnöknek lejárt a mandátuma, szokás szerint rengeteg „keresztet" (államelnöki kitüntetést) osztogatott. Lányi Szabolcs forradalmár barátunk (1989. december 21-e éjszakáját börtönben töltötte, mert tüntetett aznap) akkor éppen államtitkár volt a tudomány és technológiai minisztériumban, és látta, hogy kevés magyar van a listán. Nos, javasolt néhány nevet, többek között az enyémet is. Így nekem is megvan a keresztem. Amikor Kolozsváron átadták, szerencsére épp nem voltam otthon, ezért Ionescu Klára kolleganőmet kértem meg, hogy vegye át helyettem (aki szintén kapott, de ő megérdemelten az informatikai versenyek szervezéséért, és őt nem Lányi Szabolcs írta fel a listára). A saját lovagkeresztjét és hengerét hazavitte, az enyémet pedig feltette az irodájában az egyik polcra.
Még mielőtt érte mentem volna, egyszer bement valaki hozzá, és megkérdezte, hogy mi az ott a polcon. Klári elmagyarázta, levette a hengert, kibontotta, és üres volt. Majdnem elájult, úgy megrémült. Mi történt, mikor, hol tűnt el a diploma? Mit fogok én szólni?! Azonnal felhívott telefonon, és arra kért, menjek be hozzá a kitüntetésért. Láttam, hogy nagyon zavarban van, nem tudta, hogyan mesélje el. Végül úgy mesélte el, ahogy történt. Ő bosszankodott, restelkedett, én pedig jót nevettem a dolgon.
Gondoltam, jelzem Szabolcsnak, hogy mi történt. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy üres a henger. A legtermészetesebb hangon csak annyit mondott: tudja, hiszen ő vette ki a diplomát, hogy nehogy eltűnjön (!). Egyszer, amikor éppen Csíkszeredában jártam (most ott lakik), ideadta úgy, hogy mivel lusta voltam felmenni hozzá a harmadik emeletre, ledobta az erkélyről... Az lett volna tisztességes, ha visszautasítom a díjat, de nem tettem. Akkor ez még nem volt divatban. De az életrajzomba nem szoktam beleírni. Csak később olvastam valahol azt a Bernard Show-idézetet, hogy nem szabad visszautasítani semmilyen díjat, kitüntetést, úgy kell élni, hogy az ember ne kapja meg. Neki ez nem sikerült, sok díjat visszautasított, de a Nobel-díjat (hosszas töprengés után) elfogadta. Ez utóbbin, nem tudom, miért, de nem csodálkozom.
Kell-e nekünk önálló egyetem?
Erre a kérdésre a válaszom mindig igen volt. Ez annyira természetes volt számomra, mint az, hogy magyarul beszélek. Csodálkoztam azokon, akik nem így gondolkoztak, akik azt tartották, hogy nem lennénk képesek arra, hogy egy önálló egyetemet hatékonyan működtessünk. Hangoztatták ezt akkor, amikor közelünkben új országok születtek! Azok a népek nem féltek attól, hogy nem tudják majd működtetni az új országukat, pedig nem is voltak mindig többen nálunk, erdélyi magyaroknál.
Ma már ezt sem lehet állítani, hisz a Sapientia léte, sikere bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk erre. Most azt szokták hangoztatni egyesek, nem tisztességes, hogy magyarországi pénzből működtetünk egyetemet, amikor jogunk lenne román állami egyetemre. Jogunk lenne természetesen, és lehetne is román állami egyetemünk, ha hatékonyabban küzdöttünk volna érte. Ha mindenki oda tette volna a vállát. Én azt sem tartom elítélendőnek, hogy Magyarország működteti az egyetemet, hisz hány teljesen kész szakembert kapott Erdélyből, akinek a tanításáért nem kellett fizetnie!
Már az 1990-es évek elején volt két szélsőséges vélemény, amely rombolta a Bolyai-egyetem visszaállításának lehetőségét. Egyik volt a kishitűeké, akik kétségbe vonták egy önálló állami magyar egyetem létjogosultságát. Ezek vezére volt Cs. Gyimesi Éva. A másik a mohóké volt, akik mindent egyből akartak, el sem tudták képzelni az új egyetemet úgy, hogy azon ne legyen minden lehetséges szak, az összes mérnöki szaktól minden zenei szakig. Ezeket képviselte Jeney Dezső.
Emlékszem egy tanácskozásra a Bolyai Társaságnál valamikor 1990 kora nyarán, amikor egyesek már felvetették, hogy amíg megalakul az önálló egyetem, kérjünk külön magyar helyeket a Babeş–Bolyain. Ezt én akkor elleneztem, mert még voltak illuzióim. Jeney Dezső kész tervvel állt elő, minden szakra megjelölte az igényelendő helyek számát. Ezek a számok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Az informatika szakra például 100 helyet kért, amikor évente összesen 25 helyet hirdettek meg. Mára jutottak oda az informatika szakon, hogy 100 körüli magyar hallgatót vesznek fel évente, de ebből csak 80 tandíjmentes. Fantazmagórikus terveket tettek közzé egy építendő campusról valahol a város szélén. Ekkor mondta, kicsit kesernyésen, Balázs Márton matematikus kollégám, aki mindig a realitások talaján állt, hogy ő azt sem bánná, ha kunyhóban kezdenénk meg az oktatást, csak lenne már egyetemünk.
Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvés-elméletszerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálta-e az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálat? No, nem egyenesen, hanem áttételesen úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ha valaki irreálisan hisz valamiben, annak ezt a hitét könnyen lehet erősíteni, csak duruzsolni kell a fülébe, hogy milyen igaza van. Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, miszerint itt manipuláció folyik. Túl sok krimit, Poirot- és Stirlitz-történetet olvastam volna?
Világmegváltó ötleteim
Mint mindenkinek, nekem is vannak világmegváltó ötleteim, néha el is mondom itt-ott, de csak ennyi, hisz tudom, hogy ezeket nem szokták megvalósítani, még ha megvalósíthatók lennének is. Most csak háromra térek ki.
Gyerekkoromban nagy élvezettel lapozgattam, olvasgattam az Élet és Tudomány számait. Akkor nagy dolog volt, hogy édesapámnak sikerült több mint harminc éven át mindig megrendelnie. Persze ehhez kellett a postásunk, bizonyos Hamza bácsi segítsége, aki mindig megsúgta, hogy mikor lesz az a bizonyos egy nap, amikor meg lehet rendelni a postán. Hamza bácsi nagyon szimpatikus cigány ember volt, aki felnőtt korában tanult meg írni-olvasni, és lett belőle postás több évtizeden keresztül.
Amikor egyetemistaként a nyári vakációban vártam, hogy levelet hozzon, gyakran mondogatta, hogy ma csak falével van. Ünnepnapokon (például húsvéthétfőn, mert akkor ez nem volt szabad nap) nem volt könnyű számára, hogy a felkínált italt-ételt miként utasítsa vissza, de kitalálta azt, hogy köszöni, és majd máskor szól, ha kell egy pohár ital. Nagyon ritkán tényleg élt ezzel a lehetőséggel. Valamikor az 1960-as években olvastam az Élet és Tudományban egy cikket a naptárreformról. A terv úgy szólt, hogy minden év vasárnappal kezdődik, január 31 napos, február és március egyaránt 30, és így tovább minden évnegyed első hónapja 31 napos, a másik kettő 30 napos. Hogy kijöjjön a 365 nap, minden év végén lenne egy M-mel jelölt nap, amelyik általános szabadnap lenne, és nem számítana bele a hét napjaiba (azaz M lenne csupán, és nem hétfő, nem kedd, ..., nem vasárnap).
Szökőévben lenne egy MM-mel jelölt hasonló nap is június és július között. Ez az ötlet nekem akkor nagyon tetszett. Akkor még nem volt szabad szombat, így minden hónapban ugyanannyi munkanap, azaz 26 lett volna (a könyvelők örömére). Azt írta a cikk, hogy ezt az új naptárat leghamarabb 1967-ben lehetett volna bevezetni, mivel az az év vasárnappal kezdődött. Azóta is várom!
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Négy lábbal a sajtószabadságért
 Az emberi méltósághoz hozzátartozik, hogy elmondhassuk, leírhassuk azt, amit gondolunk. A márciusi ifjak tizenkét pontban összefoglalt követeléseiben az első helyen szerepel a sajtószabadság, nem véletlenül. De mivel a szó veszélyes fegyver, illene mégis elővigyázatosan bánni vele, mert ugye a fegyvertartásnak is megvannak a szabályai, nem szokás a puskát az asztalon hagyni, és nem ajánlatos hadonászni vele. 
Tüntetnek Varsóban, mert szabályozták a tudósítók munkáját. Nem ismerem a részleteket, kizárólag elvi szempont, amit írok. Az sem normális, ha az újságíró mindenhatónak képzeli magát, akinek bárki bárhol bármikor köteles válaszolni. Kimegy a szenátor úr a vécére, rohannak utána torzonborz ifjoncok és ötcentis szoknyájú hölgyikék, rágógumival a szájukban, hogy nyilatkozzon az anyósa nyaralásáról.
Nem tudom, mi a helyzet ma, de egy időben a brit parlamentbe csak a BBC televíziós stábja léphetett be, a közvetítés pedig álló kamerával kizárólag a mikrofonnál éppen beszélőt mutathatta, nem mint nálunk, ahol a riporterek lesik, hol van egy üres szék, és melyik képviselő ásít vagy vakarózik, hogy aztán százszor visszajátszva a jelenetet lejárassák az illetőt. Arra gondolok, vajon egy szerkesztőségi gyűlésen senki nem ásít, nem vakarózik? 
Nemrég egy bukaresti hírtévében egy órán át hőbörgött néhány meghívott meg betelefonáló a moderátor(?) vezényletével, amiért Szentgyörgyön állítólag letiltották a nemzeti zászlót a polgármesteri hivatalról. Egyiknek sem jutott eszébe kérni egy fényképfelvételt...
A mózesi törvény pofonegyszerű módon oldotta meg az álhír- és álvádterjesztést: azt a büntetést javasolta, ami azért a vádért járt volna. Vagyis biciklilopással vádolsz meg hamisan, te kapod a biciklitolvajt megillető büntetést. Gyilkossággal életfogytiglant kaphatsz, tehát jó, ha kétszer meggondolod, milyen szavakkal dobálózol. Ha napjainkban alkalmaznák, brrr...
George Bernard Shaw-ról jegyezték fel, hogy egyszer egy amerikai újságíró látogatta meg a Mestert, hogy interjút készítsen vele. Beszélgetés közben a vendég, jenki szokás szerint, feltette lábait a kávéscsészék mellé az asztalra. Amikor rájött, hogy talán ez nem helyes, megkérdezte az írót: ugye nem haragszik? Dehogy, válaszolt a nagy öreg. Tőlem felteheti mind a négyet!
Zubreczky Antal Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)