A román nyelven megjelent Pécska-monográfiáról vallott három szerző, Cimpan Ferenc, Moldován János és Nagy István – az utóbbi többek között szerkesztett, tördelt. Ilyen egységes Pécska-monográfia még nem készült. Eddig két könyv jelent meg a településről, az első Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség múltjáról (1995), a második pedig Nagyhalmágyi Sándor Magyarpécska múltjáról (1999), ugyanakkor létezik még kézirat formájában egy monográfia, amelyet Petre Uglis de la Pecica írt. A munkára felkért szerzők szinte a nulláról indultak el kutatásaikban. Szakmailag a monográfia legerősebb fejezetei kétségkívül a Kurunczi István, Tóth József, Ovidiu Cardos, Szabó András, Florin Rogojan készítette földrajzi-geológiai rész, Moldován János faunáról írt fejezete, Nagy István oktatási fejezete, a Doru Ioan Petescu és Alin Sfat írta folklór-művelődés-kultúra rész vagy Cimpan Ferenc gazdasági fejezete. A gazdasági részt író Cimpan Ferenc az aradi levéltárban kutakodott hetekig. Az ötven hektár fölötti tulajdonosok névsora, akiket deportáltak, még mindig titkosított anyag a levéltárban. Ott állt az őr és figyelt, nehogy belelapozzon a titkosított iratokba. – Moldován János közel fél évszázada dolgozik Pécska faunája adatainak gyűjtésén. /Irházi János: A Pécska-monográfia kulisszatitkaiból. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 10./

Tájháziak, egymástól tanulva
Ahol nincs, ott szeretnének
Bevallom, azt reméltem titokban, a tájházak tornyai, nemzetközire sikeredett találkozóján, hogy megtudom, Arad megyében hol, merre vannak olyan gyűjtemények, amelyek a helység régi, hagyományos háztartási tárgyait, viseletét, munkaeszközeit, a vidéki élet mindennapi tartozékait, a fellelhető dokumentumokat, fényképeket stb. hordaná egy helyre.
Mégpedig azért, hogy nemcsak a ma emberének, de a későbbi koroknak is megőrződjenek, s majdan unokáink is fogalmat alkothassanak arról, hogyan is éltek nagyapáik, dédapáik. Mert, mint a találkozó egyik résztvevője megfogalmazta: egy régi tárgy, eszköz, amit jó sorsa még megmentett a pusztulástól, a padláson lom – összegyűjtve azonban érték.
Akik szombaton délután a tornyai – magánkézen lévő, anyagát magánszorgalomból összegyűjtött – tájházban a Pro Pir Kult egyesület hívására eljöttek, valamennyien tudatában vannak, hogy mit jelentenek – sokkal inkább eszmeileg, mint anyagilag – a múltról valló tárgyak, eszközök, dokumentumok. Tóth Piroska és Suttyák András hosszú éveken át kutattak – és kutatnak még ma is – régi portákon, „mozgósították” az idősebb embereket, ismerősöket, rokonokat egy-egy szerszám, öltözet, dokumentum beszerzése érdekében. Házuk nagy része múzeumhoz hasonlít, a szépen gondozott udvaron, egy színben, esőtől, naptól védve régi tárgyak, szerszámok sokasága, hagyományos kemencében sütik a finom pogácsát, hogy megkínálhassák a betérőt, náddal fedték az ólat (amelyben nincs disznó) – szóval modern ugyan, de nagyon hagyományosan néz ki a porta, ahol szombaton a közelebbről-távolabbról jövő „hobbis’ vendégeket fogadták. Mert – amint felszólalásaikból egyértelműen következtetni lehetett – mindannyian megszállottak egy kicsit, hiszen értékes, és energiát, időt igénylő munkájukat távolról sem anyagi haszonszerzés reményében végzik. Nos, azt nem sikerült megtudnom, hogyan is állunk „tájház dolgában” Arad megyében – a megyei múzeum munkatársa se tudja, és nincs olyan szerv, amelyik legalább számon tartaná őket –, de azt igen, hogy már akadnak olyanok, akik a jó példán felbuzdulva maguk is szeretnének hasonlót létrehozni.
Eljöttek a találkozóra a pusztaottlakaiak és battonyaiak (Magyarország), a székesútiak, kisiratosiak, nagyiratosiak, pécskaiak, s eljött a megyei múzeum munkatársa is. És Tóth Piroska, a háziasszony üdvözlő szavai után – amelyben megemlékezett a pécskai tanácsról, a rendezvény támogatójáról és hangsúlyozta, hogy az ittlévők tanulni szeretnének egymástól – sorra szólaltak fel a megjelentek, ki-ki a maga gyűjteményét ismertetve és tapasztalatát mondva el. Ám előbb még fellépett a kisiratosi Rónaság citerazenekar (mondhatni kamaraegyüttese nyolc zenésszel és négy énekessel), merthogy sietnie kellett az esti, otthoni gazdatalálkozóra. Az idő szorítása sem gátolta meg azonban őket abban, hogy a citeramuzsikához nagyon is illő környezetben ne adjanak egy nagyszerű koncertet a zenekar mestere, a csorvási Juhász Kálmán vezetésével. Újból megállapíthattuk: nem véletlenül nyert tavaly a Rónasági Magyarországon országos díjat…
De lássuk, miről is beszéltek magyarul vagy románul (a fordítást a műsorvezető Péterszabó J. Ilona biztosította) a jelenlévők.
Bölöni György megyei tanácsos, aki kezdetektől fogva ismeri a tornyai tájházat, úgy értékelte: létrehozásához (itt ugyanúgy, mint másutt) bátorság, eltökéltség kell. De sokan segítenek a jó ügy érdekében, s a vendégkönyv bejegyzései igazolják, milyen nagyra értékelik az eredményt. Ez a gyűjtemény, hangsúlyozta, igazolása annak is, hogy voltunk és vagyunk.
Almási Vince kisiratosi polgármester (hogy is hiányozhatna egy ilyen „kiszállásról?) büszkén mondta: a faluban mintegy negyvenen citeráznak, százan néptáncolnak. Száz éve minden második házban volt citera, de zenekar csak most, 4-5 éve alakult. Kisiratoson van tájház is – a falu egykori lakosa (akit „pipás Kása” néven ismert mindenki) szép gyűjteményt hozott össze, amit azonban jobb lenne a közösség kezére bízni. Jó lenne, mondta a polgármester, ha egymást meglátogatnánk, biztosan sokat tanulhatnánk egymástól.
Gabriel Hălmăgean muzeológus, az Arad Megyei Múzeum munkatársa a szakember szemével értékelte a tájházakat, gyűjteményeket, hangsúlyozva: nagyon dicséretesek, mert egy közösség jellemző tárgyait, a múlt még meglévő emlékeit segítenek megőrizni. Elmondta azt is, hogy mi a különbség egy (minden emléket összegyűjtő) tájház és az értékeket adott szemlélet mentén kiállító múzeum között. Kifejezte meggyőződését, hogy mindenütt kellene tájház, hisz minden közösségnek megvannak a néha csak rá jellemző jellegzetességei, szokásai, hősei.
Karancsiné Bocsor Éva (Pusztaottlaka) ismertette falujának történetét és felemlítette: 2005-ben román egyesületet alapítottak, amelynek célja a román kultúra megőrzése és ápolása. Pusztaottlakán a fogyó románság számára már csak az egyház létezik, a tájházat is, ami a tárgyi kultúra emlékeit gyűjtötte össze, a parókia három termében rendezték be. A 82 tagú kulturális egyesület, amely számos pályázatot is nyert (két éve, például, 39 millió forintot kaptak az ortodox templom felújítására) egyébként évente megrendezi a pusztaottlakai románok napját, október 5-én pedig mesemondó versenyt tartanak román gyermekeknek. Karancsiné, aki szép kétnyelvű, Nagyszüleink öröksége Pusztaottlakán c. prospektust is bemutatott, valamint színes fotókon ízelítőt nyújtott gyűjteményükből, javasolta: alakítsanak egy határon átnyúló szövetséget a tájházak üzemeltetői, bevonva olyanokat is, akik Tornyára nem tudtak eljönni.
Sfăt Alin, a Pécskai Művelődési Ház igazgatója azzal kezdte mondandóját, hogy „Piroska asszony provokálta Pécskát” – mármint a tájházzal. Elmondta: a kultúrház mellett folyamatban van egy ház megvásárlása, ahol a pécskaiak is amolyan tájházat szeretnének berendezni, a bivalyfarmon pedig, Mezőhegyessel együttműködve, egy „elevált” múzeumot. Vélemény szerint a Megyei Kulturális Központnak fel kellene karolnia a tájházak ügyét.
Ana-Dana Cheşa székesúti könyvtárosnő elmondta: a kultúrházban rendeztek be két termet, az egyikben egy paraszti gazdaság tárgyai találhatók, a másik székesúti parasztszoba, minden tartozékával. A gyermekek, akik a könyvtárba járnak, szívesen látogatják a tájházat, és meglétét a helybeliek is értékelik.
A találkozón jelen volt Papp Attila nagyiratosi polgármester sajnálta, hogy nekik nem nagyon van mivel dicsekedni, de azt mondta: csodálatos, amit látott, és elhozza majd az iskolás gyerekeket is ide. „Tanulni jöttem, és tényleg tanultam. Például azt, hogy a polgármesteri hivatal segítsége mellett kell egy lelkes ember, egy lelkes csoport, aki, amely ezt az ügyet felkarolja. Az első dolgom lesz, hogy Nagyiratoson találjak egy ilyen embert. Engelhardt Márta már összegyűjtött tárgyakat, de azok halála után visszakerültek a volt tulajdonosokhoz. Nagyiratoson megalakítottuk az Asszonykórust, támogatjuk a sportot, de amit itt láttam, az ambicionált – mondta a polgármester.
Érdekes volt a Peregi Vendégházat képviselő battonyai küldött felszólalása. A Battonyától 10, Aradtól 36 kilométerre lévő, Mezőhegyeshez is közeli panzió egy volt majorban lévő egykori iskolában kapott helyet, amelynek egyik termében iskolatörténeti kiállítás működik – a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek tantermét idézve. Tőle hallottuk, hogy Magyarországon, a határ közelében két Pereg nevű major-központ is van (Arad megyében, mint ismeretes, van Kis- és Nagypereg), amelyek azonban mára jobbára elnéptelenedtek.
Nem hiába gyűltek össze a találkozóra hasonló érdeklődésű emberek, nagyon jó, családias hangulatú összejövetelen vehetett részt, aki ott volt Tornyán. A tájház-összejöveteleket kezdetnek tekinthetjük, nagyon reméljük, hogy lesz folytatása.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)