Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. november 21.
A rejtélyes parlament
Első nyilatkozatában Románia újonnan megválasztott államfője – mintha csak Victor Pontával zajló tévévitáit folytatta volna – arra kérte a parlamentet, vonják vissza az amnesztiatörvényt, vonják meg a bűnvádi eljárásokban érintett képviselők mentelmi jogát, hogy a korrupcióellenes ügyészség megkezdhesse a vizsgálatot, és vonják le végre a tanulságot a diaszpóra választási rémtörténetéből, továbbá fogadják el a levélben, illetve elektronikus úton történő szavazásra már benyújtott törvényjavaslatot.
Noha egyes tévéguruk szolgalelkűséggel is azonnal megvádolták, a képviselőház egyéves huzavona után végre visszavonta az amnesztiatörvényt, s már kedden három képviselő mentelmi jogának felfüggesztéséről döntöttek. Jóváhagyta Ion Diniţă előzetes letartóztatását, akit megvesztegetéssel és hivatali visszaélésben való bűnrészességgel vádolnak abban az ügyben, amelyben Aristotel Căncescu Brassó megyei tanácselnököt már előzetes letartóztatásba helyezték. Ioan Adam szocialista képviselő mentelmi jogát azért vonták meg, mert az ügyészek szerint tagja annak a bűnszervezetnek, amely illegális erdő-visszaszolgáltatásokkal 300 millió euróval károsította meg az államot. Ugyanebben az ügyben helyezték előzetes letartóztatásba Viorel Hrebenciucot és fiát, Andrei Hrebenciucot. Mircea Roşca előzetes letartóztatását is jóváhagyták. A liberális képviselőt befolyással való üzérkedéssel és csúszópénz elfogadásával vádolják, az ügyészek szerint húszezer eurót kapott egy üzletembertől azért, hogy Azugán különböző telkekhez juttassa. Másnap két másik ügyben is döntöttek. A szenátus megvonta a Microsoft-ügyben gyanúsított Ecaterina Andronescu és Şerban Mihăilescu szenátor mentelmi jogát, így megkezdődhet ellenük a bűnvádi eljárás. Ha a volt miniszter asszony valóban ártatlan, ahogyan több tévés nyilatkozatában is kijelentette, most bizonyíthatja ezt. Megindult valami, a tévéguruk felháborodottan képviselők elleni hajtóvadászatról beszéltek, de kétségtelen, ez csak a jéghegy csúcsa. Sok képviselő és szenátor neve felmerült, a gyanúsítások köre terjed. S nem véletlen az sem, hogy Románia háromszáz leggazdagabb embere közül – összesített vagyonuk idén mintegy 22,47 milliárd eurót tesz ki, derül ki a Capital által 14. alkalommal összeállított, leggazdagabb romániaiakat feltüntető toplistából – harminc nem tudja igazolni, honnan származik vagyona, legalábbis Ioana Petrescu pénzügyminiszter szerint. Az adóhatóság a „feketelista” összeállításához a Capital rangsorából az elmúlt két évben négyszáz személy vagyonát vizsgálta.
Valami megindult megint, de a korrupció – a politikusok esetében a befolyással való üzérkedés – legalább részleges felszámolásáig még sok víz folyik le a Dunán, az Olton vagy a Dâmboviţán. Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Első nyilatkozatában Románia újonnan megválasztott államfője – mintha csak Victor Pontával zajló tévévitáit folytatta volna – arra kérte a parlamentet, vonják vissza az amnesztiatörvényt, vonják meg a bűnvádi eljárásokban érintett képviselők mentelmi jogát, hogy a korrupcióellenes ügyészség megkezdhesse a vizsgálatot, és vonják le végre a tanulságot a diaszpóra választási rémtörténetéből, továbbá fogadják el a levélben, illetve elektronikus úton történő szavazásra már benyújtott törvényjavaslatot.
Noha egyes tévéguruk szolgalelkűséggel is azonnal megvádolták, a képviselőház egyéves huzavona után végre visszavonta az amnesztiatörvényt, s már kedden három képviselő mentelmi jogának felfüggesztéséről döntöttek. Jóváhagyta Ion Diniţă előzetes letartóztatását, akit megvesztegetéssel és hivatali visszaélésben való bűnrészességgel vádolnak abban az ügyben, amelyben Aristotel Căncescu Brassó megyei tanácselnököt már előzetes letartóztatásba helyezték. Ioan Adam szocialista képviselő mentelmi jogát azért vonták meg, mert az ügyészek szerint tagja annak a bűnszervezetnek, amely illegális erdő-visszaszolgáltatásokkal 300 millió euróval károsította meg az államot. Ugyanebben az ügyben helyezték előzetes letartóztatásba Viorel Hrebenciucot és fiát, Andrei Hrebenciucot. Mircea Roşca előzetes letartóztatását is jóváhagyták. A liberális képviselőt befolyással való üzérkedéssel és csúszópénz elfogadásával vádolják, az ügyészek szerint húszezer eurót kapott egy üzletembertől azért, hogy Azugán különböző telkekhez juttassa. Másnap két másik ügyben is döntöttek. A szenátus megvonta a Microsoft-ügyben gyanúsított Ecaterina Andronescu és Şerban Mihăilescu szenátor mentelmi jogát, így megkezdődhet ellenük a bűnvádi eljárás. Ha a volt miniszter asszony valóban ártatlan, ahogyan több tévés nyilatkozatában is kijelentette, most bizonyíthatja ezt. Megindult valami, a tévéguruk felháborodottan képviselők elleni hajtóvadászatról beszéltek, de kétségtelen, ez csak a jéghegy csúcsa. Sok képviselő és szenátor neve felmerült, a gyanúsítások köre terjed. S nem véletlen az sem, hogy Románia háromszáz leggazdagabb embere közül – összesített vagyonuk idén mintegy 22,47 milliárd eurót tesz ki, derül ki a Capital által 14. alkalommal összeállított, leggazdagabb romániaiakat feltüntető toplistából – harminc nem tudja igazolni, honnan származik vagyona, legalábbis Ioana Petrescu pénzügyminiszter szerint. Az adóhatóság a „feketelista” összeállításához a Capital rangsorából az elmúlt két évben négyszáz személy vagyonát vizsgálta.
Valami megindult megint, de a korrupció – a politikusok esetében a befolyással való üzérkedés – legalább részleges felszámolásáig még sok víz folyik le a Dunán, az Olton vagy a Dâmboviţán. Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. március 17.
Széttépni a társadalmi szerződéseket
A román társadalom néhány éve ébredezik és eljutott arra a gondolatra, hogy szét kell tépnie azt az íratlan társadalmi szerződést, melynek értelmében a többséget valamiféle adózó igásállatnak tekintik, akiket néhány kiválasztottnak kell féken és félelemben tartania. A közpénzt elköltő „elit” között ott találjuk a politikusokat, az egyenruhásokat, a csuhásokat vagy éppen az igazságszolgáltatás legmagasabb tisztségviselőit, akik úgy gondolják, hogy mindannyian a törvény fölött lebegnek.
Nem új keletű történet ez Romániában, így működik ez már néhány évszázada. Ezt legjobban Pimen, Szucsáva ortodox érseke fogalmazta meg tömören 2002-ben, amikor a bíróság előtt egy restituciós tárgyalás keretében azt mondta, őt nem érdekli, hogy ki milyen jogállamiságot játszadozik. Ő igényt tart arra a 166 ezer hektárnyi erdőre, amit egyháza állítólag III. István (Ştefan cel Mare) idejében szerzett 1503-ban. Nem vicc: az érsek ügyvédje bizonyítékul felolvasta a középkori román vajda kancelláriája által kiállított okmányt, kiemelve, hogy az írás egy átkot is tartalmaz, miszerint az Isten megveri azokat, akik ezt az adományt megkérdőjelezik.
A történet jól mutatja a román ortodox egyház vezetőinek a mentalitását, hogy nekik semmit nem kell bizonyítani, ők alanyi jogon állnak a törvények fölött. De nemcsak ők, hanem a romániai politikai elit is ugyanezt gondolja magáról.
Az emlegetett társadalmi szerződést a többségi román társadalom akkor tépte szét, amikor végre elkezdett működni a mára elhíresült korrupcióellenes ügyészség, a DNA. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy kik bábáskodtak elődje, a PNA létrehozásánál: Adrian Năstase volt miniszterelnök, Viorel Hrebenciuc, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea. Az újdonsült intézménnyel történő kapcsolattartást a Baksis Miki néven elhíresült Şerban Mihăilescu biztosította, aki a kormányfőtitkárság vezetőjeként igyekezett figyelemmel követni az új intézmény mozgását. Cozmin Guşă, a PSD 32 éves főtitkára még úgy emlékezett a ma rettegett intézmény megalakítására, mint egy karneválra: elvtársak, mindent meg kell tennünk, hogy integrálódjunk az Európai Unióba, vagyis játsszuk el azt, hogy itt jogállam van! Persze, hogy mímelték a jogállamot, hiszen öt évvel korábban Adrian Năstase, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea, a PDSR akkori vezetői testületileg kivonultak a főügyészség elé tiltakozni Gabriel Bivolaru megvádolása ellen, aki csekély 50 millió lej közpénzt lopott el. De ekkor már késő volt, a korrupciót vadászó intézmény önjáró lett, és maga alá temette az őt létrehozó politikusokat is, akik változatlanul úgy gondolják, hogy ha bizonyos szintre eljutottál, nem kell elszámolnod senkinek, az ellopott közpénzekhez pedig az adófizetőknek semmi közük.
Az elúszott költségvetési pénzek pedig számtalan lyukat, hiányt hagynak maguk mögött. Olyan sokat, hogy nehéz felsorolni azokat a teljesség igényével. Európai kuriózum, hogy adólejeinkből ma már senkinek nem jár ingyenes fogászati kezelés. De nem csak fogaink fogynak rohamosan, hanem hasonló ütemben fogyatkozik, roskadozik a teljes egészségügyi ellátás külföldre távozó orvosainkkal és egészségügyi középkádereinkkel egyaránt. A módszeresen szétvert oktatás szintén egy jelenség e sorban, amelyik a hiányzó költségvetési pénzek miatt került padlóra. Vagy mondhatjuk annak a 3–4 millió hatvan év feletti, a létminimum határán tengődő földművesnek a sorsát is, akik számára a kormány új szerepkört, az adófizetői státust találta ki. Az adófizető szeme láttára megy tönkre az egészségügy, az oktatás és a falu egyaránt.
Való igaz: aki dolgozni akar, az még Romániában is talál munkát, ehhez azonban leggyakrabban költözni kell, ami a magyarság felmorzsolódását gyorsítja, és múló emlékké teszi ittlétünket. Falvaink rohamos pusztulása ma már egyértelmű jelenség, a szegénységből és kilátástalanságból menekülő magyarjaink azonban városon éppen úgy járnak, mint az évtizedekkel korábban oda betelepített moldvaiak és havasalföldiek: a közösségéből kiszakított embernek nincs hová hazamennie.
Ez lenne az a néhány érv, amiért nekünk, magyaroknak is szét kell tépnünk minden korábbi társadalmi szerződést, és el kell felejtenünk a hallgatólagos megállapodásokat. Kérjünk új ajánlatot a készülődő magyar érdekképviselettől. Persze, ha van nekik ilyen.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A román társadalom néhány éve ébredezik és eljutott arra a gondolatra, hogy szét kell tépnie azt az íratlan társadalmi szerződést, melynek értelmében a többséget valamiféle adózó igásállatnak tekintik, akiket néhány kiválasztottnak kell féken és félelemben tartania. A közpénzt elköltő „elit” között ott találjuk a politikusokat, az egyenruhásokat, a csuhásokat vagy éppen az igazságszolgáltatás legmagasabb tisztségviselőit, akik úgy gondolják, hogy mindannyian a törvény fölött lebegnek.
Nem új keletű történet ez Romániában, így működik ez már néhány évszázada. Ezt legjobban Pimen, Szucsáva ortodox érseke fogalmazta meg tömören 2002-ben, amikor a bíróság előtt egy restituciós tárgyalás keretében azt mondta, őt nem érdekli, hogy ki milyen jogállamiságot játszadozik. Ő igényt tart arra a 166 ezer hektárnyi erdőre, amit egyháza állítólag III. István (Ştefan cel Mare) idejében szerzett 1503-ban. Nem vicc: az érsek ügyvédje bizonyítékul felolvasta a középkori román vajda kancelláriája által kiállított okmányt, kiemelve, hogy az írás egy átkot is tartalmaz, miszerint az Isten megveri azokat, akik ezt az adományt megkérdőjelezik.
A történet jól mutatja a román ortodox egyház vezetőinek a mentalitását, hogy nekik semmit nem kell bizonyítani, ők alanyi jogon állnak a törvények fölött. De nemcsak ők, hanem a romániai politikai elit is ugyanezt gondolja magáról.
Az emlegetett társadalmi szerződést a többségi román társadalom akkor tépte szét, amikor végre elkezdett működni a mára elhíresült korrupcióellenes ügyészség, a DNA. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy kik bábáskodtak elődje, a PNA létrehozásánál: Adrian Năstase volt miniszterelnök, Viorel Hrebenciuc, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea. Az újdonsült intézménnyel történő kapcsolattartást a Baksis Miki néven elhíresült Şerban Mihăilescu biztosította, aki a kormányfőtitkárság vezetőjeként igyekezett figyelemmel követni az új intézmény mozgását. Cozmin Guşă, a PSD 32 éves főtitkára még úgy emlékezett a ma rettegett intézmény megalakítására, mint egy karneválra: elvtársak, mindent meg kell tennünk, hogy integrálódjunk az Európai Unióba, vagyis játsszuk el azt, hogy itt jogállam van! Persze, hogy mímelték a jogállamot, hiszen öt évvel korábban Adrian Năstase, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea, a PDSR akkori vezetői testületileg kivonultak a főügyészség elé tiltakozni Gabriel Bivolaru megvádolása ellen, aki csekély 50 millió lej közpénzt lopott el. De ekkor már késő volt, a korrupciót vadászó intézmény önjáró lett, és maga alá temette az őt létrehozó politikusokat is, akik változatlanul úgy gondolják, hogy ha bizonyos szintre eljutottál, nem kell elszámolnod senkinek, az ellopott közpénzekhez pedig az adófizetőknek semmi közük.
Az elúszott költségvetési pénzek pedig számtalan lyukat, hiányt hagynak maguk mögött. Olyan sokat, hogy nehéz felsorolni azokat a teljesség igényével. Európai kuriózum, hogy adólejeinkből ma már senkinek nem jár ingyenes fogászati kezelés. De nem csak fogaink fogynak rohamosan, hanem hasonló ütemben fogyatkozik, roskadozik a teljes egészségügyi ellátás külföldre távozó orvosainkkal és egészségügyi középkádereinkkel egyaránt. A módszeresen szétvert oktatás szintén egy jelenség e sorban, amelyik a hiányzó költségvetési pénzek miatt került padlóra. Vagy mondhatjuk annak a 3–4 millió hatvan év feletti, a létminimum határán tengődő földművesnek a sorsát is, akik számára a kormány új szerepkört, az adófizetői státust találta ki. Az adófizető szeme láttára megy tönkre az egészségügy, az oktatás és a falu egyaránt.
Való igaz: aki dolgozni akar, az még Romániában is talál munkát, ehhez azonban leggyakrabban költözni kell, ami a magyarság felmorzsolódását gyorsítja, és múló emlékké teszi ittlétünket. Falvaink rohamos pusztulása ma már egyértelmű jelenség, a szegénységből és kilátástalanságból menekülő magyarjaink azonban városon éppen úgy járnak, mint az évtizedekkel korábban oda betelepített moldvaiak és havasalföldiek: a közösségéből kiszakított embernek nincs hová hazamennie.
Ez lenne az a néhány érv, amiért nekünk, magyaroknak is szét kell tépnünk minden korábbi társadalmi szerződést, és el kell felejtenünk a hallgatólagos megállapodásokat. Kérjünk új ajánlatot a készülődő magyar érdekképviselettől. Persze, ha van nekik ilyen.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. március 25.
Erdély tájain – Nagyapákról unokákra öröklődő kolozsvári barlangászat
Ötvenéves a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub
Magyar tudósoknak, barlangkutatóknak és amatőröknek köszönhetjük, hogy ma megcsodálhatjuk a Szelek barlangját, a Révi cseppkőbarlangot, a Csodavárat. Az erdélyi barlangkutatás kezdetei a 19. századra nyúlnak vissza. A barlangkutatás hajnalán jeleskedő tudós-kutatók utódai nem kevésbé úttörő munkát végeztek az idén 50 éves Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK/CSA) keretén belül.
1966. február 22-én több kolozsvári amatőr barlangász írta alá az egyesület alapító okiratát. Sajnos az alapító tagok és a régi barlangászok közül sokan eltávoztak már közülünk, mint például Bagaméri Béla, a klub első elnöke, Gábor Ferenc, Kőmives Emil, Csoltkó Lajos, Fábián Sándor, Krasznai Béla, Ivanov Nedelco, Kerekes Károly, Egri László, Dobrai Péter, Kőmives Pál; Boér András, Barcsai Tibor, Daubner László, Dimoftache Victor, Halka Ferenc, Hubert Gábor, Kőmives Zoltán, Kovács Ferenc, Marinka Jenő, Şerban Mihai, Rusu Teodor, Ugron Gábor, Técsi Péter, Nagy István, Gheorghe Racoviţă és Varga László, akikre mindig emlékezni fogunk.
A kolozsvári hivatalos barlangkutatást az Emil Racoviţă által 1920-ban alapított Barlangkutató Intézet létrehozásától lehet számítani, de a barlangászat sokkal régebbre nyúlik vissza. Kolozsváron már a 19. században létezett barlangkutatás, megemlíteném itt Czárán Gyulát, az első magyar turisztikai szakembert, természetkutatót, Cholnoky Jenő és Szádeczky Kardoss Gyula geológus professzorokat. Később Tulogdi János és Balogh Ernő folytatta ezt a munkát, akik maguk is több barlangot kutattak és írtak le tanulmányaikban, tudományos dolgozataikban, valamint ismeretterjesztő írásaikban. Külön kiemelném az úttörők közül Rotáridesz István EKE-főtitkárt, barlangászt, aki Bagaméri Béla mentora, tanítója és túratársa volt.
Szilágyi Árpád egykori KABK elnök. Szabadság (Kolozsvár)
Ötvenéves a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub
Magyar tudósoknak, barlangkutatóknak és amatőröknek köszönhetjük, hogy ma megcsodálhatjuk a Szelek barlangját, a Révi cseppkőbarlangot, a Csodavárat. Az erdélyi barlangkutatás kezdetei a 19. századra nyúlnak vissza. A barlangkutatás hajnalán jeleskedő tudós-kutatók utódai nem kevésbé úttörő munkát végeztek az idén 50 éves Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK/CSA) keretén belül.
1966. február 22-én több kolozsvári amatőr barlangász írta alá az egyesület alapító okiratát. Sajnos az alapító tagok és a régi barlangászok közül sokan eltávoztak már közülünk, mint például Bagaméri Béla, a klub első elnöke, Gábor Ferenc, Kőmives Emil, Csoltkó Lajos, Fábián Sándor, Krasznai Béla, Ivanov Nedelco, Kerekes Károly, Egri László, Dobrai Péter, Kőmives Pál; Boér András, Barcsai Tibor, Daubner László, Dimoftache Victor, Halka Ferenc, Hubert Gábor, Kőmives Zoltán, Kovács Ferenc, Marinka Jenő, Şerban Mihai, Rusu Teodor, Ugron Gábor, Técsi Péter, Nagy István, Gheorghe Racoviţă és Varga László, akikre mindig emlékezni fogunk.
A kolozsvári hivatalos barlangkutatást az Emil Racoviţă által 1920-ban alapított Barlangkutató Intézet létrehozásától lehet számítani, de a barlangászat sokkal régebbre nyúlik vissza. Kolozsváron már a 19. században létezett barlangkutatás, megemlíteném itt Czárán Gyulát, az első magyar turisztikai szakembert, természetkutatót, Cholnoky Jenő és Szádeczky Kardoss Gyula geológus professzorokat. Később Tulogdi János és Balogh Ernő folytatta ezt a munkát, akik maguk is több barlangot kutattak és írtak le tanulmányaikban, tudományos dolgozataikban, valamint ismeretterjesztő írásaikban. Külön kiemelném az úttörők közül Rotáridesz István EKE-főtitkárt, barlangászt, aki Bagaméri Béla mentora, tanítója és túratársa volt.
Szilágyi Árpád egykori KABK elnök. Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 17.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)