Színjáték
Az 1990-es évek elejének hisztérikus magyarellenességét, a románok országegység-féltését („Erdélyt nem adjuk!”) idéző iromány jelent meg a Glasul Aradului nevű demokrata liberális pártlapban csütörtökön.
A sorokat jegyző bizonyos Lucian Şerban hangzatosnak, egyben a román nemzeti összefogásra felhívásnak szánt címet talált ki: Ne adjátok el a színházat! (Nu vindeţi teatru).
Fogalmazásában (újságcikknek nem nevezhető, mert a hírlapírás és a publicisztika műfaji sajátosságai közül mindet nélkülözi) azt írja, hogy az a „szóbeszéd” a városban, hogy a jövőre megüresedő aradi színházigazgatói székre igényt formált az RMDSZ. Ezért kell összefogni és, ha szükséges, kiegyenesített kaszákkal is megvédeni a színházat a magyar betolakodóktól! – foglalható össze röviden a lényeg. Már az is sok – folytatódik a gondolatmenet –, hogy megengedték a magyaroknak a Szabadság-szobor elhelyezését, ami az 1848-as forradalom idején a románokat lemészároló (sic!) tábornokoknak állít emléket.
Egyrészt: már a pályakezdő újságírókba beleverik, még mielőtt átlépnék a szerkesztőség küszöbét, hogy „mendemondákra”, „kósza hírekre” hivatkozva nem írunk le semmit, másfelől: az aradi RMDSZ-nek nem igazán stratégiai intézmény a román színház. De – ha már felhozták –, miért ne lehetne magyar igazgatója a román teátrumnak, ha az illető talpraesett, hozzáértő és jó menedzser? Hogy azt ne mondjuk, alanyi jogon is járhatna ez a poszt, hiszen 1817–1818-ban Aradon nyílt meg a Kárpát-medence legrégibb kőszínháza, és nem a moldvai vagy a havasalföldi fejedelemség kincstári hozzájárulásával… (Arad legszebb köztéri műalkotásának és a 13 vértanú emlékének a gyalázása szándékos ferdítésre, gyűlöletszításra, egyben a kőbaltás ember primitívségénél is nagyobb műveletlenségre vall.)
Tehát az RMDSZ-nek nem kell a román színházdirektori poszt, és ezt L. Ş. is tudja/tudta, amikor tollával felszántotta a PD-L holdudvarának érdekeit szervilisen szolgáló, önkormányzati hirdetésekkel vitatható módon telepumpolt zseblap hasábjait, mert ő maga idézi az RMDSZ-es alpolgármestert, aki cáfolta a híresztelést. Hajánál fogva előrángatott, izzadságszagú tehát a témaválasztás. Csak arra jó, hogy a budapesti színházi affér után legyen nekünk is egy saját, külön bejáratú „teátrális” jelenetünk. Ami a magyar Nemzeti Színház kibérlését illeti a december elsejei román nemzeti ünnepre, tapintatlanságra vall, ez nem kérdés, miként az sem vitatható, hogy bárdolatlanság visszavonni a bérbeadásra tett ígéretet is; szerencsétlen ügy, legjobb, ha meg sem történt volna, és kár feszegetni, hogy „ki ütött vissza”.
Nem az a szokatlan, hogy egy román sajtómunkás ilyesmire ragadtatja magát, hanem az, hogy egy olyan lapban adtak teret az ámokfutásnak, amelyik az RMDSZ-szel – elméletileg – egy oldalon álló PD-L érdekeltségi körébe tartozik. Vallom, hogy a véleménynyilvánítás szabad és sérthetetlen, de talán nem lett volna a sajtószabadság (ha van ilyesmi egy pártközlönynél) lábbal tiprása, ha a szerkesztő vagy a tulajdonos figyelmezteti a szerzőt, hogy túllő a célon. Gentleman viselkedést nem várunk el, de legalább a betyárbecsület azt diktálná, hogy nem lépünk a lábára annak, akivel egy irányba toljuk a szekeret.
Ha a többség nem határolódik el az ilyen L. Ş. féléktől, megerősíti sejtésünket, hogy bár osztanak ránk statiszta- és epizódszerepeket – hadd tapsoljon a publikum –, de amint legördül a függöny, azon ügyködnek, hogy írhatnának ki bennünket végleg a darabból.
Pataky Lehel Zsolt, Nyugati Jelen (Arad),