Másfél évtized a Kárpát-medence kincseinek nyomában
Az idén 15 éves a Hagyományok Háza, a magyar népi kultúra kincstára. Kelemen László zeneszerzővel, népzenésszel, a Ház főigazgatójával beszélgetünk az elmúlt 15 évről és a tervezett jövőről székházukban, a Budai Vigadóban.
– Főigazgató úr, hogyan és mikor született a Hagyományok Háza? 
– A Hagyományok Háza a táncház mozgalomból nőtt ki, amikor a 90'-es években felismertük, hogy egy mozgalomból hosszú távon az marad meg, amit intézményesíteni tudunk. Ennek a lehetőségét kezdtük el keresni. Ennek jegyében sikerült később a Zeneakadémián létrehozni a Népzenei Tanszéket, de tudtuk: egy központi intézményre van szükség. 1996-ban, amikor Sebő Ferenc a Magyar Állami Népi Együttes vezetője lett, összehívott néhányunkat, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne az együttest megújítani. Ezen gondolkodva jutottunk el a Hagyományok Házáig.
Tudtuk, hogy kell egy intézmény, amely a mozgalom felé szolgáltat, és közben integrálja a civil kezdeményezéseket a kormányzati hierarchiába. A Hagyományok Háza hosszas tárgyalások nyomán 2001. január elsején jött létre az Állami Népi Együttes tevékenységeinek bővítéseként. További két nagy részleget állítottunk munkába. Az egyik az archiválás helyszíne, a Folklórdokumentációs Központ, amelynek előképe a Néptáncosok Szakmai Háza, a dr. Pávai István által létrehozott a Martin Médiatár volt, illetve a Néprajzi Módszertani Műhely, amely a tanfolyamok, az élő hagyomány átadásának színtere lett. 
Élő tapasztalat volt ugyanis arról, hogyan működik ez az egész. Amikor elkezdtünk Lajta László széki gyűjtéséből tanulni, vért izzadtunk. Aztán elmentünk Székre, és megtapasztaltuk, hogy élő módon mindig sokkal egyszerűbb átadni a hagyományt.
– Erdélyiként hazament gyűjteni... 
– Igen, és sokkal egyszerűbb volt megtanulni élőben, ott, a zenészektől, mint Lajta kottáiból. Ezért is vannak a tanfolyamaink, ahol az élő hagyomány átadását gyakoroljuk... A néptáncot és népzenét, de a kézművesség nagyon sok ágát tanítjuk, van itt élőszavas népmese-mondás, és sok más élő kurzus, amelyek, hála Istennek, nagyon népszerűek.
– Hogyan született, és mit jelent az Utolsó Óra program? 
– Az Utolsó Óra is része társadalmi szerepvállalásunknak. Már a 90'-es években rájöttünk, hogy ha nem teszünk semmit, a '89-es változások után a nyugatról beáramló populárisabb kultúra elsöpri azt, amit a vasfüggöny – bár mesterséges módon – de megőrzött számunkra. Úgy gondoltuk, hogy egy utolsó nagy látleletet kell rögzítenünk erről a hangszeres népzenei kultúráról. Segítségünkre volt a digitalizáció, a PC-k elterjedése, ebben a gyűjtésben nem a nyersanyag szabta meg, mennyit tudunk felvenni, egyenesen merevlemezre rögzítettünk mindent. Több mint 1200 órányi felvételen 125 zenekar muzsikáját örökítettük meg.
– Erdélyből hány zenekar jött? 
– Erdélyből 47 csoport jött, nemcsak zenekarok, hanem táncosok, énekesek is. Egy-egy csoportot egy hétig gyűjtöttünk. A programot 4 év alatt sikerült összehozni, ez a legnagyobb hangszeres egybefüggő gyűjtés ma Erdélyből és a Felvidékről.
– A tömbmagyar területeken kívül a szórványvidékeken is sikerült gyűjteni? 
– Soha nem néztünk szórványnak egyetlen vidéket sem. Az érdekelt, hogy ezek az emberek mit tudnak. Akik a 20. század elején születtek, a '20-as, '30-as években, kevesen élnek ma már. Erdély-szerte és a Partiumban is sok gyűjtés született, és nemcsak a magyar, hanem a cigány és román zenekaroktól is, hiszen sok olyan anyag van, amit csak ők őriztek meg magyarul.
– Van a Hagyományok Házának egy múzeumi részlege is... 
– Sikerült tevékenységünket bővíteni, 2005-től gazdái vagyunk a Népi Iparművészeti Múzeumnak, amit egy nagy bázisként használunk, hogy a kézműves mesterségeket is meg tudjuk mutatni. Több mint 8000 tárgyból álló gyűjteményünk mellett ott van a nyitott műhelyünk. Mesterségek képviselői „inicializálják”a látogatókat, vagyis felkeltik érdeklődésüket, és ennek nyomán akár tanfolyamon is részt vehetnek később nálunk.
– A Hagyományok Háza őrzi tehát a Kárpát-medence néprajzi kincseit? 
– Nem őrizzük, szolgáltatjuk. Kallós Zoltántól megtanultam: minden gyűjtés annyit ér, amennyi a társadalomban hasznosul belőle. Ugyanakkor nincs teljes gyűjtés, ezt néprajzosként tudnunk kell. Az Utolsó Óra után is maradtak olyan helyek, ahová még gyűjtő nem tette be a lábát. Fontos az is, hogy a különböző generációk elzarándokoljanak, akár gyűjteni is, a már ismertté vált helyekre.
– Hol vannak a legnagyobb fehér foltok? 
– Mindenütt vannak fehér foltok. És így is hívjuk az új programot, amely a háttérben most zajlik. De már nem hozzuk ide az adatközlőket, hanem kimegyünk a helyszínekre hiánypótló gyűjtéseket végezni. Legutóbb például saját szülőföldemre, Gyergyóba mentünk vissza, ugyanis rájöttünk, hogy a Putna-patak völgyében több település felgyűjtetlen. De felkeressük a Nagyszamos mentének szórványmagyarságát is...
Úgy tudom, mindez az összegyűjtött kincs ingyenesen hozzáférhető bárki számára... 
– Miután összegyűjtöttük, ezt az egészet rendszerezni kellett. Egy nagy adatbázisban helyeztük el tehát, informatikai szakemberek dr. Pávai István vezetésével több, mint 300 szempont szerint állítják össze ezt az adatbázist, ehhez csatlakozott most már a Néprajzi Múzeum, az MTA Zenetudományi Intézete, és a Magyar Rádió is. A kolozsvári folklórintézetet is próbáljuk bevonni, most például együttműködésben kiadtuk Jagamas János összes gyűjtését.
A munka hatalmas. Itt a házban több mint 13 ezer órányi anyag gyűlt össze, és mindet katalogizálni kell. Ez még folyamatban van, de már több ezer óra fent van az interneten, és ingyenesen hozzáférhető bárki számára. Honlapunkon (www.hagyomanyokhaza.hu) az Adatbázisok menüpontban, és a www.folkloredb.hu, illetve www.folkloredb.eu címek alatt is kereshetnek...
– A 15 éves Hagyományok Háza milyen különleges eseményekkel várja látogatóit? 
– Az ünnepi időszakban olyan neveket találnak a programjaink között, mint Kelemen Barnabás és Pál István Szalonna közös koncertje, új bemutatóval készül az Állami Népi Együttes Násztánc címmel, és sok külsős együttműködésünk is van. A Skanzenben például már harmadik alkalommal rendezzük meg a Kárpát-medencei táncház-zenészek találkozóját. Természetesen idén is folytatódik a Felszállott a páva tehetségkutató verseny-sorozat, amelyet a televízióban nyomon követhetnek, és még nagyon sok érdekesség van a tarsolyunkban... érdemes tájékozódni, és eljönni hozzánk egész évben. 
Réthy Emese
nyugatijelen.com. Erdély.ma

Halmos Béla népzenész, népzenekutató 70 éves lenne
Halmos Béla Széchenyi-díjas előadóművész, népzenekutató, a magyarországi táncházmozgalom egyik elindítója és első prímása hetven éve, 1946. június 4-én született Szombathelyen.
Gyermek- és fiatalkorát Gyulán töltötte, a városnak 1999-ben díszpolgára lett. Édesapjához hasonlóan építészmérnöki diplomát szerzett, városrendezésre szakosodott tervező építészmérnökként 1970-től néhány év megszakítással a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben (VÁTI) dolgozott. Gyermekkorában hegedülni és brácsázni tanult, katonai szolgálata alatt tanult meg gitározni, és egy tánczenekarnak szólógitárosa is volt. 1969-ben Sebő Ferenccel részt vett a Magyar Televízió Röpülj páva tehetségkutató versenyén. A Sebő–Halmos duó, majd a Sebő együttes alapító tagjaként énekelt versek és népzene előadójaként szerepelt itthon és a világ számos országában.
Népzenével – főként hegedűn játszott többszólamú népi tánczenével – a táncházmozgalom 1972-es indulása óta foglalkozott, nemcsak táncházakban muzsikáló prímásként, hanem táncház-zenész tanfolyamok szervezőjeként és oktatójaként is. Több száz muzsikust tanított hegedülni itthon, de Európa és Amerika országaiban is. 1972–1979 között a Bartók Béla Néptáncegyüttes zenekarvezetője, 1990 és 2009 között a Kalamajka együttes prímása volt. Kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy 2011 novemberében a magyar táncházmódszer felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára.
Szabadság (Kolozsvár)

Halmos Béláról jelent meg kötet
Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró, szerkesztő Halmos Béláról írt könyvét is bemutatják Budapesten az idei Könyvhéten, a népzenekutató születésének 70. évfordulójára megjelent kötetet a Kossuth Kiadó adta ki.
A Halmos Béla emlékezete című könyv történeti részét a szerző a 2013-ban, nem sokkal a zenész, kutató halála előtt publikált A magyar folk története című munkájára alapozta. A kötet emellett a folkMAGazin egy évvel későbbi különszámára épít, amelyet Jávorszky Halmosról állított össze.
„Jó személyes viszonyban voltam Halmos Bélával, számomra személyes ügy volt a különszám, és a most elkészült könyv is. Több új interjút készítettem, mások mellett megszólaltattam Szomjas György rendezőt, Gyenes Katalint, Béla feleségét, Virágvölgyi Mártát, Sebő Ferencet, Éri Pétert, Gryllus Dánielt, Lányi Györgyöt vagy Sebestyén Mártát” – mondta Jávorszky Béla Szilárd az MTI-nek.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron is: Csak tiszta forrásból
Kolozsváron és Marosvásárhelyen láthatja, hallhatja a közönség jövő héten a Csak tiszta forrásból című előadást, amellyel a nagy „ikerpárnak”, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak állítanak emléket az est közreműködői: a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Kórusa, Balga Gabriella és Palerdi András énekművészek, valamint a 2012-es és 2014-es Fölszállott a páva résztvevői közül Csizmadia Anna, Kubinyi Júlia, Zsikó Zoltán népdalénekesek, Kurdi Gábor (furulya, duda), valamint a Parapács Zenekar és a Czifra Táncegyüttes. Vezényel: Kocsis Zoltán, az est házigazdája: Sebő Ferenc.
Szabadság (Kolozsvár)

Bartók és Kodály szellemi öröksége: Csak tiszta forrásból...
Nem mindennapi műsorral indította évadját a Kolozsvári Magyar Opera szeptember 7-én, a Csak tiszta forrásból című hangverseny minden pillanatával ünneppé, felejthetetlen élménnyé avatta ezt az őszi estét.
A Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar már a címében is értékesnek ígérkező műsorral lépett első ízben operaházunk színpadára, Kocsis Zoltán vezényletével, és vendégeink voltak a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató legjobbjai: Csizmadia Anna, Kubinyi Júlia, Zsikó Zoltán népdalénekesek, a furulyás és dudás Kurdi Gábor. Az est házigazdája Sebő Ferenc Kossuth-díjas népzenekutató, egy előbbi interjúban kifejtette, hogy a koncerten fontos szerepet játszik a szintén „pávás” felvidéki és észak-magyarországi muzsikusokból alakult Parapács Zenekar – Sebő szerint ez az elnevezés az erdélyi tájnyelvben „ügyes, talpraesett embert jelent” – valamint a Czifra Táncegyüttes, amelynek neve „a legszebb, legdíszesebb »cifrabútorokra« és ruhadarabokra, cifra szűrökre, bundákra utal”. Közreműködött a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Kórusa, Balga Gabriella felvidéki születésű mezzoszoprán, a Magyar Állami Operaház magánénekese, és Palerdi András operaénekes, aki a bécsi zeneakadémián diplomázott, pályáját a Staatsoperben kezdte, jelenleg a magyarországi és külföldi színpadok állandó művésze.
Felvezető szövegében Sebő Ferenc hangsúlyozta, hogy az egykoron eredeti formában rögzített népdalok és népi táncok anyagának technikai minősége megromlott, nehezen hallgathatók/láthatók. Annál nagyobb öröm az a tény, hogy napjainkban felnőtt az a zenész nemzedék, akinek a népdal és a tánc életformájává vált, akiknek fontos, hogy az ősöktől örökölt népi kultúrát ápolják, és átmentsék a jövő nemzedékeinek.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)

Táncház okostelefonon (Beszélgetés KELEMEN LÁSZLÓval, a Hagyományok Háza főigazgatójával)
A hagyományőrzés tapasztalatait és technikáit átadó hálózat létrehozására készül a Kárpát-medence országaiban a Kelemen László vezette budapesti Hagyományok Háza. Az egykori táncházzenésszel, mai intézményvezetővel arról is beszélgettünk, hogyan veszítette el a szintetizálás képességét az első táncoktatói nemzedék.
– Izgalmas nyara lehetett, egy ideig úgy hírlett, hogy másik intézménybe olvasztják be a Hagyományok Házát...
– Valóban így volt, de maradjunk a nagyon kedvező végkimenetellel. Amúgy is azt tartom, hogy a Hagyományok Házát nem megszüntetni kell vagy beolvasztani, hanem olyan nemzeti intézménnyé emelni, mint például az Operaház.
– Ha már így alakult: most már egyértelműen a fejlesztések kerülnek az előtérbe? Mint például a Hagyományok Házának erdélyi terjeszkedése?
– Mindjárt az elején javaslom, hogy felejtsük el a terjeszkedés kifejezést. Nem kiterjeszteni akarjuk a Hagyományok Házát Erdélyben, hanem azt a tudást szeretnénk átadni, amely az elmúlt hatvan év során felgyűlt Magyarországon a hagyományápolás terén. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai következtében szerte a Kárpát-medencében a magyar közösségek kezdik levetni régi szokásaikat, a tudás, a folklór már nem öröklődik apáról fiúra, mint korábban. Ha már így történt, gondoskodnunk kell zenei-táncos anyanyelvünknek valamilyen szervezett formában való átmentésén. Ennek Magyarországon jelentős hagyománya és tapasztalata van, ezt szeretnénk átadni erdélyi barátainknak. Semmiféle felsőbbrendűség nem akar ezáltal megnyilvánulni, az okos embernek viszont érdemes más tapasztalatából tanulnia. Hagyományok Háza-tudásexportban gondolkodunk, de eszünk ágában sincs embereket is exportálni. Viszont meg akarjuk találni azokat a szervezeteket, amelyek képesek az általunk „szabadalmaztatott” szabvány átültetésére, alkalmazására. – A standardok azonban bizonyos szervezeti struktúrák létét feltételezik. Léteznek ezek a Kárpát-medencében? – Igen, léteznek, mindenekelőtt a táncházmozgalomnak köszönhetően, és elsősorban civil szervezetek formájában. Erdélyben többnyire működnek még a hajdani Népi Alkotások Házának utódai is. Többek között ezekkel szeretnénk együtt építkezni minél több helyszínen, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. – Milyen rendszerben tervezik működtetni ezt a magyar költségvetésből finanszírozott hálózatot? – Három tevékenységi körben gondolkodunk. Egyik a programszervezés, ahol roppant fontos lesz az elosztásos szemlélet, az oda-vissza „forgalom”, illetve a helyi rendezvények szervezése. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a helyi archívumok megszervezésének, hogy az adott régióhoz tartozó anyag könnyen elérhető legyen. És ami kiemelten fontos: mindez szaktanácsadással kísérve, azaz megszemélyesítve, nem pedig sima internetes elérhetőséggel. A harmadik kör az élő hagyományátadás megszervezése lesz rendszeres tanfolyamok, kurzusok révén. A Hagyományok Háza jól kicsiszolt, kialakított kurzusokkal rendelkezik népzene, néptánc, mesemondás, kézműves mesterségek témakörökben, szívesen átadjuk, honosítjuk ezeket.
– A legendás táncmester, Novák Tata szerint a magyarországi iskolarendszer jó táptalaja és hordozója volt ezeknek a tevékenységeknek. Az elcsatolt területeken megtalálták már a kályha sarkát, ahonnan el lehet indulni?
– Mi a módszert akarjuk magunkkal hozni, a helyi folklóranyag ugyanis mindenütt elsőbbséget élvez. Délvidéken például csak akkor jövünk elő gyimesi táncokkal, ha egy bizonyos kurzusnak a Kárpát-medence táncos öröksége a témája. Mindenütt adott a táptalaj, miután Pál István „Szalonnáék” néhány év alatt már Kárpátalján is kialakítottak egy több száz fős kemény magot. Erdély abban élvez továbbra is egyfajta elsőséget, hogy a fantasztikus népzenei és néptáncörökségünk nagy része továbbra is Erdélyből származik. Ebben persze jelentős mértékben benne van, hogy anno Novák Tata nem máshová, hanem Székre indult gyűjteni, de az kétségbevonhatatlan, hogy erdélyihez fogható néprajzi gazdagság sehol máshol nem lelhető fel. Amúgy a helyi tanácsadók felkérésének szakaszában vagyunk, az ő feladatuk lesz megtalálni a programok lebonyolítására alkalmas helyi embereket. A tényleges indulást 2017-re tervezzük.
– Léteznek ma sürgősségek az értékmentésben?
– A mi munkánkban az az elsődleges, hogy valamennyi szolgáltatásunkat elérhetővé tegyük a fiatalok számára. Amióta a táncház kiszakadt a természetes falusi környezetéből, a városi fiatalok mozgalmává vált. A Hagyományok Házában ma azt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak, hogy a gyűjtéseinket akár okostelefonon is hozzáférhetővé tegyük. Szeretnénk, ha elérhetővé válna az online népzenehallgatás, néptáncnézés, meggyőződésem, hogy hatalmas érdeklődés övezné. Ezek a szolgáltatások a tanításban is nagy segítséget nyújthatnak, ezért aztán sürgős technikai-tartalmi kihívással állunk szemben. Szakmai oldalról meg az a feladatunk, hogy bővítsük az intézmény ernyője alá vont tevékenységi köröket, amelyeket élő hagyományátadás révén szeretnénk továbbítani. Ilyen, eddig még be nem cserkészett terület például a népi gyógyászat. Merthogy ebben is a végső órához közeledünk, az utolsó füvesemberek élnek közöttünk. Jómagam is ismerek ilyen asszonyt a szülőfalumhoz, Gyergyóditróhoz közel, Orotván.
– Amúgy hogyan sodródott ilyen messzire a Gyergyói-medencétől?
– Tehetségkutatók fedeztek fel annak idején, tízéves koromtól „janicsárként” nevelkedtem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A népzenével való találkozásom ugyan folyamatos volt, már diákkoromban is kerestem a táncházas kapcsolódásokat, kalákás rendezvényekre jártam, mégis egy 1980-as találkozás jelentette a katartikus pillanatot. A zeneakadémiára való sikeres felvételim után futottam össze Tötszegi András „Cucussal”, a kolozsvári táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, kérdezte, a diplomázás előtt álló, a kihelyezés után minden bizonnyal Kolozsvártól messze kerülő néhai jó barát, Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben? – Márpedig a szakértők szerint az éveken át klasszikus hegedűt tanuló számára nem puszta elhatározás a brácsázásra való áttérés...
– Messze nem, és brácsám sem volt, mondtam is Cucusnak, mire ő rávágta, semmi gond, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. A legendás néprajzkutató szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, és egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, beletettük a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő gyimesi tánctáborba. Eldőlt a sorsom. – A Kallós mellett töltött évek, a közös gyűjtések, zenélések ma már az emlékek tárházát gazdagítják. Egyáltalán: van még mit gyűjteni?
– Meggyőződésem, hogy van, de bármennyire is hihetetlen, ma is akadnak, akik megpróbálják megakadályozni. A tölgyesi kultúrház igazgatónője például 2015 tavaszán nemkívánatos személynek nyilvánított, szerinte lopjuk a román kultúrát. A falujárás azonban többnyire zavartalan, és egyre több az olyan fiatal, aki a bartóki útmutatás értelmében fontosnak tartja beszívni a helyszín levegőjét. Az oktatás ma mindennél fontosabb, a következő lépés pedig a szakembereknek a falvakba való visszajuttatása. Mert mindenütt alakulnak az amatőr együttesek, csak épp szakember nincs, aki vezesse őket. Az első nemzedék ugyanis csak lefelé nézett, közben meg valahol, valamikor elveszítette a művészi szintetizálás képességét. És mivel csak az eredetire figyeltek, a feldolgozások terepét átengedték a kutyaütőknek. Márpedig a szakmai tudás megszerezhető, a zsenialitás az, ami kevésbé. – Kárpát-medencei hálózat létrehozása, a Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása, illetve az azzal járó költözés, a szétszórt működés összehangolása: van még ideje zenélni?  – Jóval ritkábban, mint szeretném, pedig a boldog muzsikálásba merítkezés mindennél többet ér. Most más feladatoknak kell eleget tennem, de ha lehetőségem nyílik, mindig belevetem magam a táncházi zenélés forgatagába.
KELEMEN LÁSZLÓ
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért-díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától igazgatója. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ők nyerték a Fölszállott a páva tehetségkutatót
A dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttes nyerte el a közönségdíjat a Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor pénteki döntőjében, amelyet a Duna televízió élőben közvetített. A legjobb határon túli produkcióért járó egymillió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás vihette el. 
A táncegyüttesek kategóriájában a felvidéki Csali Gyermek Néptáncegyüttes, szóló és párostánc kategóriában Albert Csaba, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában Horváth Áron cimbalmos, énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában Erdélyi Luca vehette át az egy-egy millió forintos nyereményt Gáspár Bencétől, az OTP Bank Kommunikációs és Társadalmi Kapcsolatok főosztályának vezetőjétől.
Balog Zoltán miniszter az Emberi Erőforrások Minisztériumának különdíjait adta át: a legjobb határon túli produkciónak járó 1 millió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás, a legjobb hazai nemzetiségi produkciójának járó 1 millió forintos különdíjat Makula Zoltán jászberényi szólótáncos érdemelte ki.
Az OTP Bank különdíjait - egy-egy millió forintot - Gáspár Bence adta át Molnár Bencének, a dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttesnek, a Sarjú Bandának, a Jászság Gyermek Néptáncegyüttesnek és a mérai Czifra Néptánccsoportnak.
Gyúr Gabriellának adta át az 1 millió forintos különdíjat a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság nevében V. Németh Zsolt környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár. A szolnoki Rotary Club Egyesület nevében Bartalos Zoltán ösztöndíjat nyújtott át Gyúr Gabriellának, további egy millió forinttal segítve a fiatal művészeti tanulmányait.
A Veresegyházi Medveotthon határon túli csoport számára alapított Mackó elnevezésű különdíját a Csali Gyermek Néptáncegyüttes vehette át az intézmény vezetőjétől, Bankó Lászlótól.
A Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetségének képviseletében Szigetvári József a világszövetség meghívását adta át a kategóriagyőzteseknek a legjelentősebb nemzetközi gyermek népművészeti fesztiváljára: a Fölszállott a páva idei nyertesei 2017 nyarán Magyarországot fogják képviselni Tajvanon, az ILAN Nemzetközi Népművészeti Fesztiválon.
Sebő Ferenc, a zsűri elnöke kiemelte: a fellépő fiatalok megmutatták, hogy a hagyományban micsoda fantasztikus erők vannak, s hogy mennyire a közösséghez kapcsolódnak az egyéni teljesítmények is. Ezek a fiatalok meggyőztek minket arról, hogy számukra ez örömforrás, birtokolják és beszélik ezt a nyelvet - mutatott rá.
A Duna Médiaszolgáltató Zrt. televíziós médiaszolgáltatási igazgatója, Medveczky Balázs elmondta, hogy a televíziósok az értékmentők munkáját a Fölszállott a páva című műsorral próbálták támogatni, amely nemcsak tartalmát és lelkét tekintve magyar, hanem licencét tekintve is hazai termék. Kiemelte: büszkék arra, hogy a műsor bebizonyította, sem a népzene és néptánc, sem pedig a közszolgálat nem tűr meg magán port. "Képesek vagyunk megújulni és képesek vagyunk trendeket teremteni, hiszen a mai médiapalettán ritkaságszámba megy a valódi értékközvetítés és a jövőbe mutató képivilág-technika ötvözése" - fogalmazott.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), valamint a Hagyományok Háza negyedszer megrendezett tehetségkutatójában a 6-14 éves fiatalok négy kategóriában mutathatták meg tehetségüket: külön versenyeztek a néptáncegyüttesek; az énekes szólisták és énekegyüttesek; a hangszeres szólisták és zenekarok; a táncos szólisták és táncospárok.
A zsűri elnöke volt Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a Nemzet Művésze; tagja Timár Böske táncművész, a Csillagszeműek művészeti igazgatója; Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa; Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes; Kocsis Enikő Harangozó-díjas táncművész, a Fitos Dezső társulat művészeti vezetője és Berecz István, az első Fölszállott a páva győztese, kétszeres aranysarkantyús táncos. maszol.ro

Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Díjeső erdélyi művészeknek a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjében
Erdélyi művészeket is díjaztak a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjén vasárnap: Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója számos elismerést kapott, díjazták Kocsis Tünde kolozsvári rendezőt, Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét, valamint Illés Alexát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatóját.
Bajkó Edinának ítélték a fesztivál fődíját a Nemzeti Színházban megrendezett döntőn: Párkányi Raab Péter szobrászművész Versünnep elnevezésű alkotását és 300 ezer forint jutalmat, ő vehette át a Nemzeti Színház díját is, amely felkérés a jövő évad egy produkciójában való részvételre, meghívó 2 személy részére a következő évad minden nagyszínpadi premierjére, valamint 2 tiszteletjegy a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) április 19-ei Az élet szép című előadására. Szintén Bajkó Edina kapta a Magyar Fesztiválszövetség, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) különdíját és a Magyar Művészeti Akadémia díját. Az RS9 Színház felajánlását – pódiumi est megtartásának lehetőségét – szintén a vásárhelyi hallgató nyerte el – tájékoztatták a szervezők az MTI-t.
„Előbb a pódiumműsor lehetőségét kaptam meg, aztán szerre-szerre a többi elismerést, még akkor sem hittem el, hogy a fődíjat is nekem ítélték. Nem először voltam versmondó versenyen, de még sosem nyertem" – mondta el lapunknak a kovásznai származású színészhallgató, aki András László Mikor van vége című versével nyerte el a szakmai zsűri tetszését. Bajkó Edina elmondta, mindig is nagyon szerette a verseket, szinte nincs is olyan nap, amikor ne olvasna költeményt, legyen az kortárs vagy klasszikus, nyilván nemcsak olvasni, mondani is szereti a verssorokat. A legjobb képző- és filmművészeti pályamunka nyertese Kocsis Tünde kolozsvári rendező, valamint Hári Hajna és Rapkay Teréz, akik 50-50 ezer forint pénzjutalmat kaptak.
Kocsis Tünde a Krónikának elmondta, meglepődött, hogy a fesztivál a versfilm-kategóriával bővült, és úgy tűnik, a műfaj népszerűsítése még gyermekcipőban jár. A fiatal művész Háy János Csigák a triászból című költeményére készített versfilmet, amely immár két éve megtekinthető a Youtube videomegosztón. „Azt sem tudtam, hogy a díjátadón levetítik-e az alkotást, de úgy döntöttem, hogy elmegyek Pestre, a rendezvényre. Abból is látszott, hogy egyelőre nem nagyon tudják, mit kezdjenek ezzel a műfajjal, hogy a háromórás rendezvény legvégén egy mondatban említették meg a kategóriát, és le sem vetítették az alkotásokat. Úgy tűnik, mintha most fedezték volna fel a műfajt, ugyanakkor remélem, jövőre legalább egy versfilmet bemutatnak a döntőn. Annak mindenképpen örülök, hogy a jelek szerint a világ egyre nyitottabbá válik a hasonló alkotások iránt" – nyilatkozta Kocsis Tünde.
A „megzenésített vers nyelvi megformálásért" 100 ezer forint pénzjutalmat kapott Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. A színművész lapunk kérdésére kifejtette, bár a díjat neki ítélték oda, csak úgy lehet méltányos a rangos elismerés, hogy nem választható el alkotótársai, dr. Incze G. Katalin zeneszerző és Szép András zongorista, a két dalszerző munkájától, csak így érzi magukénak a díjat. Laczkó Vass Róbert kitért arra is, hogy a döntőn az Incze G. katalin által megzenésített Ady-verset, A márciusi naphoz című költeményt, Szép Andrással pedig Szálinger Balázs Számold meg a gazdag ember pénzét című versét adta elő.
„Az Ady-vers intenzív töltetű, önkritikus, tipikus Ady-vers, amely rengeteg energiát sugároz, ezt adja vissza a megzenésített változat is. A Szálinger-vers szintén »férfivers«, viszont teljesen más húrokat pendít meg: a férfiról szól, akit elhagy gyermeke anyja. A verset portugál fado-dallamra zenésítettük meg" – fejtette ki a színművész. Kitért arra is, hogy bár a zsűrinek elismert zenészek is tagjai voltak, a különálló „zenés" kategória mintha egy kicsit elveszett volna abban a nagy közös kalapban, amelybe a fesztivál mindenik kategóriáját sorolták, holott egy megzenésített versnek teljesen más a jelrendszere, mint annak, amit zene nélkül adnak elő, hiszen a zeneszerző továbbgondolja a művet.
A Magyar Írószövetség könyvcsomagját Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója vehette át. A vasárnapi döntőn 14 produkció versenyzett a különböző díjakért és elismerésekért, az elődöntők márciusban zajlottak. A versenyzők mellett a rendezvényen fellépett Földes László „Hobo" előadóművész, dalszerző, Lovasi András dalszerző, énekes, Földes Eszter színművész, valamint a 2016. évi Versünnep Fesztivál diákseregszemléjének két győztese és két „szenior" versmondó, Gyulányi Eugénia és Szabó Ildikó. A Versünnep Fesztivál zsűrijének elnöke Márta István zeneszerző, tagja Juhász Judit, az MMA szóvivője, Sebő Ferenc énekes, dalszerző, valamint Ráckevei Anna és Szarvas József színművész volt.
Kiss Judit, Szász Cs. Emese / Krónika (Kolozsvár)

„Hogy elérjen ahhoz, akinek mondom…”
Versünnep Fesztivál – marosvásárhelyi hallgató nyerte a fődíjat!
Nemrég véget ért a legrangosabb nemzetközi magyar nyelvű összművészeti és szavalóverseny, a Versünnep Fesztivál, amelyet az idén vers- és prózamondás, énekelt vers vagy versmegzenésítés, valamint képző- és/vagy filmművészeti alkotás kategóriákban hirdettek meg.
A Versünnep Alapítvány, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Magyar Művészeti Akadémia együttműködésével szervezett, hivatásos művészek, illetve művészeti egyetemek hallgatói számára kiírt fesztivál döntőjébe jutni is igazi elismerést jelent, de Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elsőéves magiszteri színész szakos hallgatója nem csupán a döntőig jutott el: megnyerte a versenyt és a fődíj mellett számos további elismerést is hazahozott! Ő vehette át a budapesti Nemzeti Színház díját is, amely felkérés a jövő évad egy produkciójában való részvételre, meghívó két személy részére a következő évad minden nagyszínpadi premierjére, valamint két tiszteletjegy a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) áprilisi, Az élet szép című előadására. Szintén Bajkó Edina kapta a Magyar Fesztiválszövetség, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) különdíját és a Magyar Művészeti Akadémia díját. Az RS9 Színház felajánlását – pódiumi est megtartásának lehetőségét – ugyancsak ő, valamint Hunyadi Máté és barátai nyerték el.
Bajkó Edina mellett több erdélyi előadóművész is díjban részesült: díjazták Illés Alexát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri színész szakos hallgatóját, Kocsis Tünde kolozsvári rendezőt, valamint Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét is. A budapesti Nemzeti Színházban megrendezett döntőn 14 produkció versenyzett a különböző díjakért és elismerésekért – Bajkó Edina fődíjként pénzjutalmat, valamint Párkányi Raab Péter szobrászművész Versünnep elnevezésű alkotását kapta. Az idei zsűri elnöke Márta István zeneszerző volt, tagjai pedig Juhász Judit, az MMA szóvivője, Sebő Ferenc énekes, dalszerző, valamint Ráckevei Anna és Szarvas József színművész.
A versenyről, az okról, amiért jelentkezett, illetve a díjakról a kovásznai születésű, fődíjas színművészetis hallgató mesélt nekünk.
– Nagyon szeretem a verseket, naponta olvasok verset, legyen az kortárs vagy klasszikus. Korábban több helyen vettem már részt szavalóversenyen, de nem nyertem. Az egyetemen, a művészi beszéd és a beszédtechnika órák révén még jobban megkedveltem a versmondást, és elhatároztam, hogy az idén jelentkezem a Versünnepre. Számomra a verseny elsősorban tapasztalatot, jó tapasztalatot jelent. Szeretnék igazi kapcsolatot teremteni a nézőkkel, mert a versmondás nagyon személyes dolog – azt szeretném, hogy a vers elérjen ahhoz, akinek mondom. A másik ok, amiért jelentkeztem az, hogy nagyon megtetszett András László kortárs szerzőnek a Műút portálon olvasható Mikor van vége című verse. Annyira, hogy mindenképpen el akartam mondani másoknak, és a verseny erre nagyszerű lehetőségnek bizonyult. Nem is a versenyszellem hajtott, hanem ez a vers, amelyet meg szerettem volna osztani.
Ami a díjakat illeti, csodálatos érzés volt megnyerni a versenyt, sokáig nem is hittem el, hogy engem tartottak érdemesnek erre. Kihasználom a díjak által biztosított lehetőségeket és nagyon örvendek nekik – válaszolta kérdéseinkre Bajkó Edina.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Táncévzáró Bánffyhunyadon: néptánc és játék a színpadon
„Lehet tánc nélkül élni, de nem érdemes” – ezzel a Sebő Ferenc idézettel kezdte beszédét Kis Magdolna, a helyi Suhanc néptánccsoport vezetője, a Vlegyásza Szakképző Líceum aligazgatója a június 6-án szervezett bánffyhunyadi művelődési házban szervezett táncévzárón.
Beszédében a játék fontosságát hangsúlyozta kiemelve, hogy ennek mekkora szerepe van a szabálytudat kialakulásában, a kapcsolatteremtésben, a közösségbe való beilleszkedésben. – Ahhoz, hogy egészséges önbizalmú, kreatív gyerekeink legyenek, meg kell őket tanítanunk játszani, és itt jönnek képbe a népi gyermekjátékok. Ezeknek a fontosságát nem szabad alábecsülnünk, leintenünk – fogalmazott az igazgatóhelyettes.
A táncévzárón színpadra léptek iskolánk diákjai, akik részt vettek a néptáncoktatásban, valamint a Suhanc és a Suhanc-utánpótlás csapata. A kisebbek népi játékokat és népszokásokat mutattak be, a nagyobbak széki táncrenddel és gorbói román táncokkal örvendeztették meg a közönséget.
– A nagyobbaknál Suhancosnak lenni már státuszt jelent. Őket már csapattá formálta a néptánc, erőt ad, kitartásra ösztönzi őket a tánc védőszárnya. Munkájuk eredménye pedig a színpadon, csodás erővel mutatkozott meg.
Ünnep ez városunk életében, amelyet mindig nagyon várunk, hiszen a pünkösdöt még ünnepibbé varázsolja, s amelyre gyermekeink egész tanévben nagy szeretettel készülnek.
A csoport sikeréhez nagymértékben hozzájárul oktatóik szakértelme, szeretetteljes hozzáállása és türelme. Köszönjük Kis Magdolnának, Mihály Kingának, Bálint Zsoltnak és Bálint Csongornak a kitartó munkáját és táncosainknak pedig a felemelő élményt, amellyel minden évben megjutalmaznak minket!
Szabadság (Kolozsvár) 

Sebestyén Márta népdalénekes hatvanéves
Augusztus 19-én lesz hatvanéves Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, aki fellépései során és felvételeivel szinte az egész világgal megismertette a magyar népdalt.
Budapesten született 1957. augusztus 19-én. Énektanár, karvezető édesanyja a Zeneakadémia népzene főtanszakán Kodály Zoltán utolsó növendékeinek egyike volt, így – szavai szerint – már magzati korban beleivódott a népzene. A Zeneakadémia egyik szobájában töltötte élete első tíz hónapját szüleivel, akiknek feltűnt, hogy még alig volt egyéves, de minden hallott dalt visszadúdolt és eltapsolt nekik. Egyértelművé vált számukra, hogy az ének Márta kommunikációs közege. Hatéves korától zongorázott is. Kodály nyolcvanadik születésnapján zeneóvodások élén ő köszönthette egyik dalának eléneklésével a Mestert, aki az ünnepség után párás szemmel csak annyit mondott: „Ha mindenki ilyen szépen énekli, akkor érdemes volt megírni.” Tizenöt éves volt, amikor Sebő Ferenc felfigyelt népdaléneklésére, két évvel később, 1974. március 31-én mutatkozott be énekesként a Muzsikás együttessel az Egyetemi Színpadon.
A Magyar Képzőművészeti Főiskolán megkezdett tanulmányait félbehagyta, hogy énekelhessen. A mai értelemben nem tanult népdaléneklést, akkoriban még nem voltak ilyen zeneiskolák, népzene tanszak sem volt még az egyetemen. Az éneklés nála teljesen ösztönös tevékenység, ahogy mondani szokta, az „istenadta néptől” sajátított el mindent. Amikor csak tehette, a Kárpát-medence országait járta, elsősorban Erdély vidékeit, s ami megérintette, azt gyorsan megtanulta, csak néhány vezérhangot jegyzett le.
1975-től hivatásos előadóművész. 1980-ig Sebő Ferenc együttesével, ezt követően a Muzsikás és a Vujicsics Együttessel lépett fel, majd a Söndörgő Együttes kíséretével énekelt. A magyar nagyközönség 1983-ban, az István, a királyban csodálkozott rá kivételes tehetségére. A nyolcvanas évektől rendszeresen jár külföldre, az egész világon ismert lett a neve, művészete. 1995-ben a Deep Forest francia együttes világzenei kategóriában Grammy-díjas lemezén szerepelt az általa énekelt Istenem, Istenem kezdetű csíki népdal (Martha’s Song). A Szerelem, szerelem című dal pedig 1997-ben az Angol beteg című, kilenc (köztük zenei) Oscar-díjjal jutalmazott filmben hangzott fel.
A magyar népdalokon kívül egyebek közt cigány, zsidó, bolgár, délszláv, görög, ír, sőt, baszk, norvég és japán népdalokat is énekel, mindig az eredeti nyelven. Csaknem száz lemeze készült, fellépett Londonban, New Yorkban, a Sydney-i Operában, énekelt a japán császár, a spanyol király előtt, rajong a hangjáért II. Erzsébet királynő és fia, Károly herceg, a brit trónörökös is – igazi kulturális nagykövete Magyarországnak. Ma sem tartja magát énekesnőnek, mert számára az éneklés olyan magától értetődő, mint az énekesmadaraknak.
Számtalan díjjal, kitüntetéssel ismerték el művészetét, csak néhány közülük: 1991-ben Liszt Ferenc-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat, 2000-ben Magyar Örökség kitüntető címet, 2003-ban Prima Primissima-díjat kapott. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át a magyar népdal és hangzásvilág hazai és nemzetközi megismertetése és népszerűsítése érdekében végzett művészi munkásságáért, s még ebben az évben megkapta az Olasz Köztársaság Lovagkeresztjét is. 2007-ben a Magyar Szabadságért Díjra és a Szent Márton Díjra, 2012-ben Kölcsey-díjra érdemesítették. 2010-ben személyében először kapta meg egy magyar az UNESCO-tól a Művész a békéért címet. A magyar kultúra világszintű elismertségének erősítésében betöltött szerepéért 2012-ben Lánchíd-díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mezőség (1.)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Angyalvárás Ördöngösen – külhoniak a Páva-döntőben
A Fölszállott a páva ötödik sorozata december végén a döntővel zárul. A külhoni indulók kiválóan szerepeltek a középdöntőkben, így a végjátékban öt formáció is esélyes a győzelemre.
A Fölszállott a páva népzenei és néptánc tehetségkutató verseny – az MTVA és a Hagyományok Háza közös műsora – a végéhez közeledik. Októbertől két hónapon keresztül a nézők pénteki főműsoridőben először a területi válogatókból láthattak ízelítőt, majd az elődöntők következtek. A decemberi két középdöntő után a 29-ei döntővel fejeződik be a sorozat, az adásba a versenyzők fele érkezik külhonból.
A Kalotaszeg Legénytársulat fergeteges menetelés után tárja a közönség elé nádasmenti összeállítását. Céljukat elérték, Kós Károly szűkebb hazája ismét az érdeklődés középpontjába került (Kód: 17).
Az Ördöngös Zenekar ezúttal mezőségi, búzai dallamokkal kívánja megnyerni a döntnökök szívét. Miklósi Hunor prímás elmondása szerint már otthon mozognak a stúdiók világában, a drukk is alábbhagyott, s továbbra is számítanak az erdélyi szavazókra (Kód: 08).
Úgy tűnik, a táncegyüttesek kategóriájában többségben vannak az erdélyiek, hiszen a Tatrospart Néptánccsoport Gyimes figuráit hozza a fővárosba: a regruta vacsora, s lakodalmas tízes-özöne után ismét Tatros-menti táncokkal kedveskednek a nézőknek (Kód: 20).
Egész Felvidék támogatására számíthat a Pósfa Zenekar. „Egy tradicionális szórakoztatási/szórakozási formát kívánunk megismertetni főként a jövő generációival.” – vallották az induláskor, s missziójuk, úgy tűnik, teljesült. Ezúttal csallóközi dudanótákat hallhat tőlük a közönség (Kód: 14).
A zentai Sőregi Anna – Komáromi Kristóf páros eddigi teljesítményéből az életöröm sugárzott. Mostani dallamválasztásuk messzebb esik a Délvidéktől: „Megfogott minket a Gyimesek világa, s a vidék gazdag furulya-hagyományai” – indokolják döntésüket (Kód: 16).
A Fölszállott a páva zsűrijének elnöke Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze. A bírálók között foglal helyet Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes és Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke, és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus is.
A négy kategória győztes mellett a közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját, így a leírt kódokat érdemes megjegyezni.
Adás: 2017. december 29., péntek (Duna, magyar idő szerint 20.25) Az adások megtekinthetők: www.mediaklikk.hu/pava erdon.ro

Fölszállott a Páva: Nádas menti legényes és buzai táncrend a döntőben
Ma este 20.25 órakor kezdődik a Duna Televízió Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor idei döntője, amelyben tíz produkciót láthatnak a tévéképernyő előtt ülők. És nem is akármilyeneket, hiszen három erdélyi csapatért is lehet izgulni, a Kolozs megyei Kalotaszeg Legénytársulat, a szamosújvári Ördöngös Zenekar és a Gyimes völgyéből verbuválódott Tatrospart Néptánccsoport is bizonyíthat a végső fordulóban a Pendely Énekegyüttes, Debreczeni-Kis Helga, Haraszti József, a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, Sőregi Anna és Komáromi Kristóf, a Pósfa Zenekar, Fodor Mátyás mellett. A közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját, szavazni alapdíjas sms-ben lehet az adás ideje alatt, egy telefonszámról legfeljebb 20 szavazat erejéig. A Kalotaszeg Társulatra a 17-es, az Ördöngös Zenekarra a 08-as, a Tatrospart Néptánccsoportra pedig a 20-as kóddal lehet voksolni.
A kalotaszegi legények ma este cifra szűrökben lépnek színpadra
Bethlendi András a Kalotaszeg Legénytársulat tagja elmondta: óriási élmény számukra, hogy eljutottak a döntőig, mert nem a nyerésvágy hajtotta őket. „A legfontosabbnak azt éreztük, hogy képviseljük azt a régiót, ahonnan érkeztünk, az erdélyi Kalotaszeget. Persze nagyon örülünk annak, hogy mégis így alakult, és ott lehetünk a döntőben. Természetesen minden alkalommal igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból, és eddig úgy tűnik, sikerrel” – fogalmazott. „Mindannyian kalotaszegiek vagyunk és gyerekkorunk óta néptáncolunk. Ez egyrészt hagyományőrzés, másrészt szórakozási forma számunkra. A gyerekeknek szóló néptáncoktatás, a néptánctábor, a szintén általunk szervezett világzene fesztivál már egy kicsit többről szól, kalotaszegi identitásunkhoz kapcsolódik. Úgy gondoljuk, hogy ez nem csak egy jelző a térség lakói számára, ha valaki elsajátítja a régió táncát, megismeri zenéjét, akkor tartalommal töltheti fel” – beszélt arról, miért fontos számukra a hagyományőrzés.
A döntőre Legényesen című műsorukkal készülnek a társulat tagjai, amely szerintük az eddigi produkciók közül a leglíraibb és leglátványosabb műsorszámuk, hiszen gyönyörű cifra szűrökben lépnek színpadra. Kalotaszegi, ezen belül pedig Nádas menti (Bogártelkéről, Mérából és Inaktelkéről származó) legényes figurákat fognak táncolni Fitos Dezső táncművész, koreográfus által előkészített koreográfiában.
Az Ördöngös Zenekar számára sem hétköznapi esemény a műsor döntőjébe való bejutás. „Amikor bejutottunk a döntőbe, hihetetlen érzéssel mentünk haza, tudva azt, hogy abba a környezetbe térhetünk vissza, ahol szeretnek minket, ahol büszkék ránk, azok közé érkezhetünk, akik kitartottak mellettünk és mindvégig támogattak” – fogalmaztak a zenekar tagjai. „Próbálunk minél autentikusabban muzsikálni, megtapasztalni, illetve továbbadni azt az érzést, amit egy adatközlő nyújt számunkra, mert ez az, ami még él mindannyiunkban. Tudjuk, bárhogyan alakul a legvége, mi nagyon sok emlékkel, tapasztalattal és támogatóval gazdagodtunk a pár hónap alatt” – részletezték. Hozzátették: ezután is összetartanak majd és tovább folytatják a zenélést, hogy mással is megszerettessék ezt a műfajt. A döntős fellépésük során visszakanyarodnak az otthoni csodálatos Mezőségre, pontosabban Buzába, amelynek táncrendjét láthatja a közönség.
„Ezek a fiatalok megtanultak szórakozni” – idézi a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) közleménye Sebő Ferenc zsűrielnököt. A Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze mellett idén is tagja a bírálóbizottságnak Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekessel és Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársával együtt. Visszatért a zsűribe Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus is.
Az ötödik évad befejezéseként a műsor a Kodály emlékév előtt tiszteleg. A tehetségkutatót a Liszt-díjas Molnár Levente operaénekes és a Magyar Állami Népi Együttes közös produkciója zárja, akik erre az alkalomra készítették Erdélyi táncok Kodály népdalfeldolgozásaival című előadásukat.
Az MTVA és a Hagyományok Háza ötödik alkalommal megrendezett közös műsorában 4 kategóriában állnak a zsűri elé a versenyzők: énekes szólisták és énekegyüttesek; hangszeres szólisták és zenekarok; táncos szólisták és táncos párok; néptáncegyüttesek. Szabadság (Kolozsvár)

Fölszállott a páva: nyertes lett a kolozsvári Kalotaszeg Legénytársulat
A táncegyüttesek kategóriájában a kolozsvári (mérai és bánffyhunyadi) Kalotaszeg Legénytársulat lett a legjobb a Fölszállott a páva pénteki döntőjében. A szóló és párostánc kategóriában Fodor Mátyás, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában a Pósfa Zenekar, az énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában pedig a Pendely Énekegyüttes vehette át a kettő-kettő millió forintos nyereményt.
A gyimesi Tatrospart Néptánccsoport nyerte a közönségdíjat.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) egy-egy millió forintos különdíjait Balog Zoltán miniszter adta át a Nógrád Táncegyüttesnek és Eötvös Remusnak.
Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár egymillió forintos különdíját az Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttes kapta. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet különdíját a Nyírség Táncegyüttes, a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság különdíját Veres Mihaela vehette át. Szintén egymillió forintos különdíjat adományozott Molnár Levente operaénekes és a Magyar Állami Népi Együttes Borbáth Szilveszternek.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Hagyományok Háza ötödik alkalommal megrendezett közös műsorában énekes szólisták és énekegyüttesek; hangszeres szólisták és zenekarok; táncos szólisták és táncos párok; néptáncegyüttesek kategóriákban álltak a zsűri elé hétről hétre a 16-35 éves fiatalok.
A versenyzők produkcióit Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze, Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes, Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus alkotta zsűri értékelte hétről-hétre.
Az ötödik évad befejezéseként a műsor a Kodály-emlékév előtt tisztelgett. A tehetségkutatót a Liszt-díjas Molnár Levente és a Magyar Állami Népi Együttes közös produkciója zárta, akik erre az alaklomra készítették Erdélyi táncok Kodály népdalfeldolgozásaival című előadásukat.
A műsort Novák Péter és Morvai Noémi vezették. MTI; maszol.ro