Lakónegyed vagy ipari övezet? - Felháborodás a csángótelepen
Betelt a pohár a vajdahunyadi csángótelep zömében magyar lakói számára. Területük lakónegyednek minősül, ennek ellenére évek óta ipari tevékenység zajlik a környéken, ami pokollá teszi az emberek életét.
A körülbelül 120 házas negyedben három ócskavas központ működik, valamint egy karton és műanyag gyűjtőközpont, illetve egy betongyár. Amelyek jelentős lég- és hangszennyezést okoznak. A helybéliek évek óta kilincselnek a hatóságoknál az ipari tevékenység felfüggesztése érdekében. Eredménytelenül.
Elfogadhatatlan helyzet
A csepp, amely kicsordította a poharat a roncsautó-program. Az egyik ócskavas-gyűjtőközponthoz egymás után hozzák a kiselejtezni való roncsautókat, melyek immár két utcát foglaltak el. A helybéliek házai előtt. Az ezzel járó zaj és szennyezés igen felháborító, főleg, hogy a csángótelep lakónegyednek minősül, ahol tilos lenne ipari tevékenységet űzni, csupán a környék lakosságát kiszolgálni hívatott kiegészítő tevékenység (boltok, fodrász, rendelő, stb.) lehetséges, véli Lovász János helyi lakos.
A helybéliek 3 éve követelik az ügy orvoslását. Tíz beadványt adtak le Vajdahunyad önkormányzatánál, a megyei környezetvédelmi igazgatóságnál, illetve Hunyad megye prefektúrájánál. Egyes beadványokat 190 helyi lakos írta alá, érdemi változás azonban nem történt. Jóllehet 2008-ban a 2994-es határozat révén Ovidiu Hada polgármester elrendelte az ipari tevékenység felfüggesztését. Hatása ma sem érvényesül, noha még a kommunista időkben is azért térítették el a Csernát, hogy válasszák szét a lakónegyedet az ipari zónától.
Az ócskavas-központot üzemeltető cég azt állítja, hogy szabályos környezetvédelmi engedéllyel rendelkezik, így hát törvényesen folytatja tevékenységét. „Tulajdonosa azt mondta nekünk, ha nem tetszik a helyzet, költözzünk el”, hangsúlyozza Lovász János, aki jóformán egész dossziéba gyűjtötte a számos lakossági panaszt.
A szomszédutcában a használt karton és műanyag gyűjtőközpont működik. Immár három éve. Szintén a lakóházak között. „Már hajnal ötkor kezdődik a gépkocsiforgalom. Zúgnak itt a fejünkbe egész nap”, mondja Sebestyén István, aki szembe lakik az üzemmel. Nyáron az onnan származó bűz tovább fokozza az elégedetlenséget. sőt, a gyűjtőközpont körül hemzsegnek a patkányok. „Feleségem beteg, nem is merem hazahozni, ide a fertőzési gócpont tőszomszédságába”, mondja elkeseredve.
A nagy kamionok forgalma nyomán ráadásul a csángótelepi házak falai is repedezni kezdtek. Mindezek mellé ott van a tűztől való félelem. Két éve akkora tűz volt, hogy öt tűzoltóautóval tudták csak eloltani. Ráadásul a nagy tűzoltóautók nehezen férnek el a burkolatlan, gödrökkel teli szűk kisutcákon, a környéken, pedig nincs vízforrás.
Jog és etika, avagy intézmények közötti pingpong
Egyetértünk az emberekkel, az erkölcsi oldalt azonban a jogival kell kiegészíteni. Az ominózus cégek szabályos engedélyekkel rendelkeznek, melyeket a megyei környezetvédelmi igazgatóság állított ki, szemléltette a helyzetet Györfi Jenő vajdahunyadi RMDSZ-es helyi tanácsos. A kohászváros önkormányzata olyan megoldást keres, amely szem előtt tartja a helyiek érdekeit és a cégek jogi hátterét is. Ovidiu Hada polgármestert nem sikerült elérni, sem személyesen, sem többszöri telefonos próbálkozás által, mivel az önkormányzat által kiírt tender lefoglalta egész nap folyamán.
Georgeta Barabás, a Hunyad megyei környezetvédelmi igazgatóság vezetője viszont másképp látja a dolgokat. A működési engedélyt valóban az általa irányított intézmény adta ki, de a helyi tanács határozata nyomán. „A helyi tanács hatásköre eldönteni, hogy milyen tevékenységet engedélyeznek egy adott helyszínen, a környezetvédelem azt ellenőrzi, hogy az megfelel-e a törvényes előírásoknak”. Magyarán a tanács dönti el, hogy ipari tevékenység induljon lakónegyedben, ebbe a környezetvédelmieknek semmilyen beleszólása nem lehet, ők csupán azt veszik szemügyre, ha az ipari tevékenység törvényszerűen zajlik. Amennyiben ellenőrzések során a környezetvédelmi felügyelőség a környezetvédelmi engedélyben szereplő tételek áthágását tapasztalja, indítványozhatja a tevékenység felfüggesztését. Eddig többszöri pénzbírságot szabtak ki, amit az ócskavas-gyűjtők és a használt karton és műanyag-gyűjtők kifizettek, s tovább folytatják a helyi lakosok életét pokollá tévő tevékenységüket.
Miután fogadta a felháborodott csángótelepi lakosok küldöttségét, illetve a cégek engedélyezésének átvizsgálását kérte, Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa ugyancsak az erkölcsi megközelítés és a jogi háttér ellentmondásában látja a legnagyobb problémát. Az ominózus cégek tudták, hogy baj lesz, ezért bebetonozták magukat mindenféle papírral. Még környezetvédelmi szakvizsgálatokat is beszereztek erre szakosodott cégektől.
A lakónegyedekben engedélyezett kiegészítő tevékenység fogalma is kemény dió. Elvileg szolgáltató jellegre vonatkozik, de hát azokat a nagy raktárakat, ahol most a gyűjtőközpontok működnek, még a rendszerváltás előtt épültek, akkor, amikor a kiegészítő tevékenységről szóló rendeletet adták ki.
Vagyis jelenleg nincs jogi alap a cégek elleni hatósági fellépéshez. Mindenesetre Dézsi helyszíni vizsgálatot rendelt el a prefektusi felügyelő testülettől, majd annak megállapításai tükrében összehívja az összes felet – helyi lakosok, cégek, vajdahunyadi önkormányzat, megyei környezetvédelem, stb. – közös megoldás keresésére.
Chirmiciu András. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

A bukovinai székelység hányatott sorsa a művészet nyelvén – Szétszórva is megtartották hitüket, büszke öntudatukat
Megható. Felemelő. Csodálatos. Számos dévai és vajdahunyadi magyar elérzékenyült, egyesek szemeiben könnyeket lehetet látni szombaton délután, a bukovinai székely népviselet dévai és vajdahunyadi felvonulásán.
Örömkönnyek voltak, öröm volt nézni, ahogy 300-300, népviseletbe öltözött bukovinai székely vonul fel a két város központjában, magyar nemzeti zászlókat lengetve, magyar dalokat énekelve, magyar táncokat járva.
Szombaton és vasárnap a Hunyad megyei magyar napok ugyanis a bukovinai székelyek Hunyad megyei letelepülésének századik évfordulója jegyében zajlottak. Tulajdonképpen a magyar napok erre az ünnepségre épültek, a korábbi napok gazdag rendezvényei amolyan kiegészítői voltak a szombati és vasárnapi fénypontnak.
Noha a bukovinai székelyek Déván, Vajdahunyadon és Sztrigyszentgyörgyön is fészket raktak, az ünnepség központja mégis Hunyad megye legjelentősebb bukovinai székely települése, Csernakeresztúr volt, s a csernakeresztúri hagyományőrző egyesület volt az ünnepség főszervezője. Ott találkozott a 600 vendég, aki a bonyhádi (Tolna megye, Magyarország) Bukovinai Székely Szövetség szinte valamennyi tagtelepüléséről, az egész Kárpát-medencéből érkezett Hunyad megyei testvéreihez. A mostoha sors ugyanis szétszórta a bukovinai székelyeket, hagyományaikat, hitüket, büszke öntudatukat és szívós magyarságukat azonban mindenütt megtartották. 21 magyarországi és 5 vajdasági bukovinai székely csoport, összesen 600 ember jött el a nagy ünnepségre.
Ők is vonultak fel szombaton délután: 300-an Déván és 300-an Vajdahunyadon. A városközpontokon keresztül, a forgalomtól lezárt főutcákon. A helybeli magyarok – illetve egyszerű járókelők – örömére és csodálatára.
A felvonulás körülbelül egy órát tartott, mivel a felvonulók közben többször megálltak, néptáncokat jártak, népdalokat adtak elő, bukovinai székely múltjuk, hagyományaik és kultúrájuk büszkéségével. Piros-fehér-zöld nemzeti zászlók sokaságával. Nem hittem volna, hogy ezt is megérem, mondták sokan könnyes szemekkel, hiszen Trianon óta soha sem lobogott nyilvánosan ennyi magyar zászló Déván, közterületen a magyarság soha sem vállalhatta ilyen büszkén nemzeti mivoltát. A vajdahunyadi felvonulás talán még felemelőbb volt, mint a dévai, mivel a végén a színház előtti emelvényről a felvonulók a népes közönség előtt elénekelték a magyar himnuszt és a székely himnuszt is.
Az ünnepélyes felvonulások után a két csoport Csernakeresztúron találkozott. Este ott folytatódott az ünnepi program. Az iskola előtti téren több mint ezer magyar gyűlt össze – helybéliek, dévaiak, vajdahunyadiak, magyarországi és vajdasági vendégek. Kelemen Hunor kulturális miniszter, Winkler Gyula EP-képviselő, valamint Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa köszöntette az ünneplőket, majd a bukovinai székelység érdemes művészeinek előadása következett. A zuhogó eső ellenére a közönség egyre növekedett, míg Kóka Rozália, Fábián Éva, Nyitrai Mariann, és Sebestyén István hagyományos dalokat énekeltek, keserves és vidám rövid történeteket adtak elő, vagyis a bukovinai székelység hányatott sorsát ismertették művészi nyelven. Utánuk a budapesti Orthent együttes koncertje következett, ezzel zárult a szombati est.
Ma szintén Csernakeresztúron folytatódott az ünnepség. Előbb a helyiek és a vendégek megkoszorúzták a római katolikus templom kertjében lévő emlékkeresztet, majd a népviseletbe öltözött ünneplő közönség a falu központjába vonult, a szabadtéri hálaadó szentmisére, mivel a nagy tömeg egyszerűen nem fért be a templomba.
Délután a helyiek, valamint az összes meghívott bukovinai székely csoport szabadtéri néptáncelőadással ünnepelik meg a letelepedés, s a magyarként való megmaradás századik évfordulóját.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

„Hazátlanokként” járták kálváriájukat
Idén hetven éve, hogy a bukovinai székelyeket Magyarországra telepítették. A hazatérésre, mely a remélt boldogság helyett egy sajátos „kálvária” kezdetét jelentette, egész éves rendezvénysorozattal emlékeznek. Vasárnap a budai Várban ünnepelnek.
A népcsoport története a XVIII. század második feléig nyúlik vissza – idézi fel az MNO-nak Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetéségének elnöke. 1763-ban Mária Terézia határőrség felállításáról döntött a Székelyföldön, amihez elrendelte a székelyek besorozását. A kiváltságaihoz ragaszkodó népcsoport ellenállása véres megtorlásba torkollott, a madéfalvi veszedelem néven elhíresült, 1764. január 7-i vérengzés során több száz székelyt mészároltak le az osztrák katonák. Ezt követően ezrek menekültek át Moldvába. A később már a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába telepítésük Hadik András nevéhez fűződik. 1786-ig öt falut hoztak létre: Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát és Józseffalvát. A Monarchia felbomlása után a terület Romániához került.
A nagyon vallásos székelyek így nagy örömmel fogadták az 1941 májusában kezdődött tárgyalásokat a hazatelepítésről. A román-magyar egyezményt május 11-én írták alá, június végéig meg is érkeztek a Bácskába a „transzportok” az öt településről, összesen 13 800 fővel. A Völgységi Múzeumban őriznek több hazatérési igazolványt, amely a családfő pontos (termetére is vonatkozó) adatai mellett tartalmazta a gyerekek számát is. Bukovinában nagyszámú fotó is készült, melyeken a székelyek „életje”, vagyis háza és a hozzá tartozó udvar látható – mondja Csibi Krisztina.
Ott kellett hagyniuk az „életjüket”
A Bácskába érkezők ugyanakkor csak kézipoggyászt és némi készpénzt vihettek magukkal, többi értéküket Bukovinában kellett hagyniuk. A frissen Magyarországhoz csatolt terület vasútvonalai mentén táblákkal köszöntötték a „hazatérőket”, akiket huszonnyolc településen helyeztek el, a „dobrovoljácok” által elhagyott házakban. Bonczos Miklós kormánybiztos fogadta őket, az általa felolvasott és kiosztott felhívást azóta is ereklyeként őrzik a bukovinaiak. Csibi Krisztina elmondása szerint a kormány példaértékű telepítést szervezett, a székelyeket orvosi vizsgálatnak vetették alá, gondoskodtak ellátásukról, valamint később gazdasági felügyelők és különféle eszközök segítették őket a gazdálkodásban. A katonaság lovakat adott, a zöldkeresztes nővéreket pedig annyira megszerették, hogy többüket keresztszülőnek is felkérték.
Aztán 1944 őszén megjelentek Tito partizánjai, így menekülniük kellett. A kiürítés gyorsan történt, javaik közül alig valamit tudtak csak magukkal vinni. A telet a Dunántúlon töltötték, szétszóródva. Azonban nem mindenkinek sikerült megmenekülnie, Szabadkánál 42 székely férfit a partizánok elfogtak, ők soha többé nem kerültek elő.
Letelepítésük szükségességét Bodor György későbbi kormánybiztos vetette fel, a telepítési hivatalt Bonyhádon állították fel – ismerteti a letelepítés körülményeit a szövetség vezetője. 1945 tavaszán a svábok kiürített házaiba költöztették a székelyeket. Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye 38 településén találtak új otthonra a bukovinai székelyek (később, a gyáriparban rejlő munkalehetőségek miatt költöztek nagyobb számban Érdre és a főváros környékére). Próbáltak az eredeti falubeosztás szerint eljárni, így például Tevelre körülbelül 260 hadikfalvi került. A lengyeli internálótáborból visszaszökő svábok később azzal szembesültek, hogy bár nem kellett elhagyniuk az országot, házaikat elfoglalták, ahova csak az új lakók jóindulatán és lehetőségein múlt, hogy visszafogadták-e őket. Ez a helyzet pedig évtizedekig nehezítette a népcsoportok együttélését.
Éledező büszkeség
Csibi Krisztina további konfliktusforrásként említi, hogy a hazatérő bukovinaiak alacsonyabb fejlődési színten álltak. Nem elég, hogy a dunántúli gazdálkodáshoz nem volt elég ismeretük, de nagy részük se írni, se olvasni nem tudott magyarul, hiszen román iskolába jártak csak. Az elrongyolódva, vagyon nélkül érkező menekülteket így a magyarok és a svábok is lenézték. Ezt főleg az első generáció szenvedte el, hiszen a gyermekeik már közös iskolába jártak, hasonlóképp nőttek fel – hangsúlyozza Csibi Krisztina. „Bár már az '50-es évektől köttettek vegyesházasságok, a teljesen más szokások és mentalitás, az eltérő szocializáció ezekben a kapcsolatokban mindkét felet megviselte. A következő generáció volt az, aki már – a közös oktatásnak is köszönhetően – konfliktusok nélkül tudott együtt élni.”
Ezen okokból kifolyólag a többség szégyellte, vagy legalábbis elhallgatta származását – mondja a szövetség elnöke. Ebben a változást szerinte az 1978-as Röpülj páva című televíziós vetélkedő hozta el, melyet az izményi hagyományőrzők megnyertek. Ez nagy népszerűséget hozott a székelyeknek, akik számára egyre inkább bebizonyosodott: nem kell szégyellniük, hogy kik ők. A következő nagy lépés a rendszerváltással jött el. Egyrészt 1989-től alakulhattak társadalmi szervezetek, aminek köszönhetően szervezett formában kezdhettek a hagyományőrzéshez. Másrészt – és ez talán az előbbinél is fontosabb volt – elkezdhettek beszélni a problémákról, melyeket addig szőnyeg alá kellett söpörni. Hiszen Trianonhoz, vagy a doni katasztrófához hasonlóan a svábok ki-, és a bukovinai székelyek betelepítéséről sem lehetett szót ejteni az előző rendszerben – emlékeztet Csibi Krisztina. Épp Sára Sándor idézte fel a napokban Bonyhádon, hogy amikor Sír az út előttem című négyrészes dokumentumfilmjét forgatta, az idős székelyek nem mertek beszélni tragédiájukról, a „hadikfalvi 42-ről” pedig főleg nem szóltak. Ez a helyzet azóta sem sokat változott – teszi hozzá a bukovinaiak vezetője.
Beépült szokások
Csibi Krisztina szerint nagyon érdekes a beilleszkedés folyamatának néprajzi vizsgálata, hiszen 1941-ben egy 150 éves önálló fejlődési pályáról mozdították ki a bukovinai székelyeket, a vándorlás és a letelepedés pedig tovább változtatta őket. Gasztronómiájuk és szokásaik mára beépültek a magyarság kultúrájába, sokszor észrevétlenül is jelen vannak a mindennapokban – hangsúlyozza a szövetség elnöke. „Többségük a nagy ünnepekhez kötődik, mint a betlehemezés, temetés, lakodalom, vagy a gyermekszületés körüli praktikák. De az emberek szeretik a hagyományőrző műsorokat is, valamint a mesemondó versenyeknek is nagy sikerük van.”
A szövetség elnöke szerint akik átélték, máig sem tudták kiheverni a vándorlás, a hazátlanság sokkját, „amit ők átéltek, senki sem érti meg” – mondják. Csibi Krisztina úgy látja, hogy „nincs még egy népcsoport, amely ennyire összetartana”. Köszönhető ez a szájról szájra hagyományozódó közös történelmi múltnak, és a nécsoport születésnapjaként számon tartott madéfalvi vérengzés emlékének – teszi hozzá.
Ünnep a Várban
Az 1989-ben alakult Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége amellett, hogy a helyi hagyományőrzők munkáját segíti, több mint 10 éve néprajzi táborokat is szervez. Itt a szokások, táncok, ételek, fényképek és dokumentumok mellett visszaemlékezéseket is gyűjtenek, gyűjtöttek.
Az Emelt fővel – a Hazatérés emléknapja a Budai Várban című rendezvény vasárnap délben hálaadó szentmisével kezdődik a Budavári Nagyboldogasszony templomban, ahol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes mond köszöntőt. Egy órától koszorúzás és ünnepi megemlékezés következik, Hende Csaba honvédelmi miniszter ünnepi beszédével. Kettő órától fotókiállítás nyílik a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, ahol később emlékülés és hangverseny is lesz. A Szent István-szobor melletti szabadtéri színpadon Tágasságot nekünk es! címmel folklórműsor lesz, mely Nagy Gábor Tamás, a Budavári Önkormányzat polgármesterének köszöntőjével veszi kezdetét. Őt hagyományőrző együttesek követik a színpadon, valamint fellép Kóka Rozália és Sebestyén István mesemondó is.
mno.hu
Erdély.ma

Meggyalázott magyar temető Vajdahunyadon
Nyomunk is elvész, emlékünk sem marad meg?!
Keserves látvány fogadta a csángótelepi magyarokat, amikor hétvégén kimentek a városszéli régi temetőbe, őseik sírját gondozni. Egyszerűen nem volt mit gondozni, az ócskavas tolvajok ugyanis tönkre tették a sírokat.
Ledöntötték, összetörték a sírköveket, a sírok kereteit szétverték, a fémből készült kereszteket levágták a tövüktől, s a feszületet is elvitték.
Az évek óta folyamatos károsításokat szenvedő régi csángótelepi római katolikus temető apokaliptikus képet fest. A vandalizmus legújabb hullamának brutalitása egyszerűen meghökkentő.
Két évtizedes keserűség
„Azt hittem szívrohamot kapok” – meséli Sebestyén István, milyen érzés fogadta, amikor kiment gondozni nagyszülei és bátyja sírjait, s a meggyalázott temető látványa fogadta.
Holott nem ez az első ilyen látvány. A város szélén, lakott részektől távol lévő, nehezen megközelíthető régi temetőt a hetvenes évek közepéig használták a csángótelepiek, azóta Vajdahunyad új temetőjébe viszik halottaikat. A rendszerváltás után az ócskavas tolvajok kikezdték a temetőt: előbb a kerítést lopták el, majd annak szép nagy vaskapuját. Később a fémből készült keresztek váltak áldozattá. Mivel a temetőt már közel 40 éve nem használják, a régi sírok is gondozatlanul maradtak – az elhunytak hozzátartozói is elhunytak, vagy más vidékre kerültek, a családi kapcsolatok is lazultak több nemzedék után, meséli a 75 éves Pista bácsi, aki még tudja, hol vannak nagyszülei sírjai a régi temetőben.
Jelenleg, pontosabban hétvégéig, csupán néhány sír maradt meg a régi temetőben, más helyeken csupán a földdomborulatok utalnak arra, hogy alattuk emberek nyugszanak. Néhány napja immár azon sírok is úgy néznek ki, mintha bombatámadás érte volna, az ócskavas tolvajok akkora gyalázást végeztek. „Nyomunk is elvész, emlékünk sem marad meg”, jegyzi meg keservesen Pista bácsi, arra is utalva, hogy a bukovinai székelyek fiatal nemzedéke már nem Vajdahunyadon, hanem máshol kénytelen keresni a megélhetést (unokái például Temesváron élnek).
Semmi se szent az ócskavas tolvajok számára?
A förtelmes temetőgyalázás tettesei egyértelműen ócskavas tolvajok, a sírköveket azért darabolták szét, hogy kivegyék a belül lévő vas rudakat. Minden valószínűséggel egy bizonyos, külföldön is állandó problémát jelentő etnikai kisebbséghez tartoznak, a környéken ugyanis egy roma telep van, a környékbeliek is inkább romákat látnak járni arrafelé szekerekkel, mindenféle fém tárgyakat szállítva.
A csángótelepi magyarok aláírást gyűjtenek, s azokkal a rendőrséghez folyamodnak segítségért, ismertette a terveket Sebestyén István, a csángótelep egyik szószólójaként. A temető a római katolikus egyház tulajdona, nem az önkormányzaté.
Még az őrzött városi temető sincs biztonságban, havonta mindig akad 1-2 sírrongálás, vagy fémkereszt-lopás, ismertette a helyzetet Szabó Ákos atya, Vajdahunyad római katolikus plébánosa. Holott az a városban van, nem lakatlan városszéli vidéken. Biztonsági őrök felbérlése nemigen jöhet szóba, 1-2 őr tehetetlen a gyakran agresszív ócskavas tolvajok 10-15 fős csoportjaival szemben. Szükség esetén még segítségre sem számíthatnak, az eldugott vidéken. „Olyan kultúrában élünk, ami nem a miénk”, véli Ákos atya a gondok eredetéről. Ha már semmi se szent előttük, még a rég elhunytak örök nyugalma sem!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Jön a „magyar tavasz”?
A kilencvenes évek derekán a Magyarok Világszövetsége és más civil szerezetek közreműködésével rendezték azt a nemzetstratégiai konferenciasorozatot, amelynek keretében egy sor ma is aktív politikus és gondolkodó fejtette ki meglátásait a magyar jövő kívánatos alakítási módozataival kapcsolatban. Jelen volt Tőkés László, Markó Béla, Németh Zsolt, Szőcs Géza, Gál Kinga, Pokol Béla, Lovas István és Tőkéczki László is, hogy csak néhányukat említsem. A talán legsikeresebb, legszervezettebb – sorrendben a második – konferenciának Székesfehérvár adott otthont 1995-ben, amelyen Sebestyén István, Svájcban élő gondolkodó az euroszkepticizmusról beszélt. Ekkortájt nemhogy az euroszkepticizmus, de még a globalizmus problematikája is csak elvétve foglalkoztatta a nemzetstratégia iránt érzékeny közönséget, így a legtöbben értetlenül hallgatták a látnoki előadót.
Mire az európai uniós csatlakozás elérhető közelségbe került, már más volt a helyzet. Ha kizárólag azt a tényt említjük, hogy a magyar gazdák uniós támogatásként az osztrák gazdák támogatásának negyedére számíthatnak, s ennek saját forrásból való kiegészítését megtiltották a magyar kormánynak, már evidens, hogy mi is volt itt a cél: nem a felzárkóztatás, hanem a különbségek megőrzése, távlatilag pedig a magyar termőföld felvásárlása minél alacsonyabb áron.
Veszélyes kritikák
Gyarmatnak kellettünk, nem partnernek. A gyarmattartók pedig évszázados szokás szerint ezúttal is megtalálták a maguk helytartó elitjét a „bennszülöttek” között. A magát baloldalnak nevező politikai-hatalmi bűnszövetség ugyanolyan engedelmesen és készségesen hajbókolt új urai előtt, mint tette azt nem sokkal korábban a szovjetek felé.
A nemzeti érdekérvényesítés magatartásirányító politikai kategóriaként, motivációs értékbázisként éppúgy nem volt jelen sem a nyilatkozataikban, sem a politikájukban, mint ahogy korábban sem. Sőt, hatalmas médiaerejükkel sikerült olyan közhangulatot kialakítaniuk, hogy aki az uniós csatlakozás valódi arcáról mert beszélni, szakmai érvei dacára könnyen a politikai szalonokon kívül, az állítólagos szélsőségesek között találhatta magát.
Orbán Viktort is kitámadták akkor, aki annyit mert leszögezni, hogy a hátrányok és az előnyök között az előnyök nyomnak szerinte többet a latban. A hátrányok puszta említése is csípte a hangadók szemét. A Panasz című kötetben szereplő Vádlók és vádlottak című írásában Szabó Dezső által oly érzékletesen bírált kötelező optimizmus – amely akkor is országvesztésbe torkollott – elevenedett meg a szemünk előtt. Nemcsak a ballib rétoroktól hallhattunk hamis hozsannázó szólamokat az unió nagyszerűségéről és a magyar történelmi célok beteljesüléséről, de ugyanazt a nótát fújta teli tüdőből az MDF-es Dávid Ibolya is.
Rejtett kamerák
Az unió valódi természetével a 2010-es választási győzelem után ismerkedhetett meg a magyarság. Az Európai Parlamentben valóságos gyűlöletszeánszokat rendeztek a magyar médiatörvény és a magyar alkotmány kapcsán, úgy, hogy a hozzászólók többsége a legalapvetőbb tényekkel sem volt tisztában. Most a Tavares-jelentéssel revolvereznek, a néppárti Viviane Reding pedig szinte napi rendszerességgel támadja Magyarországot, s attól sem riad vissza, hogy új, az uniós szerződés aláírásakor még értelemszerűen nem létező „közbülső” szankciók megalkotását, és Magyarországgal szembeni foganatosítását javasolja. Mi több, a Magyar Nemzet című napilap információi szerint ugyanez a személy a globalista világhatalom egyik félhivatalos, a nyilvánosság kizárásával működő fórumán, a Bilderberg-csoport legutóbbi ülésén arról beszélt, hogy mindent megtesz a jövő évi magyar választások legitimitásának gyengítése érdekében, arra hivatkozva, hogy a választók legutóbb a szavazófülkékben sem merték kifejezni akaratukat. A Magyar Nemzetből azt is megtudhattuk, hogy az Európai Bizottság egyik, névtelenséget kérő olasz tisztségviselője szerint Reding a konferencia résztvevőinek kifejtette: már folytatott tervéről előzetes megbeszéléseket olyan magyarországi, nem kormányzati szervezetek képviselőivel, amelyek anyagi támogatásuk legnagyobb részét az Egyesült Államokból kapják. ők biztosították a bizottsági alelnököt arról, hogy olyan jelentéseket fognak kiadni, amelyek szerint akadtak, akik láttak a szavazófülkék fölé helyezett rejtett kamerákat.
Török forgatókönyv?
Ennyit hát az Európai Unióról, amelyről sokan azt remélték, hogy a globalizmus elleni európai bástya lehet. Ehelyett az EU nem más, mint a globalista háttérhatalom által irányított népszínház. Ha valaki nem hajlandó a neki szánt szerepet eljátszani, azt első menetben körbeugatással, politikai nyomással, majd intézményesített szankciókkal próbálják megregulázni, utána meg jöhetnek a Reding által emlegetett, konkrétan még nem körvonalazott „közbülső eszközök”. Legvégső esetben pedig a kívülről irányított „magyar tavasz”, mert biztosan találnak majd a destabilizációra törekvő háttérerők valami tetszetős nevet a török forgatókönyv mentén zajló, kívülről szított belső lázadásra (lásd még a hasonló forgatókönyv alapján zajló „őszirózsás forradalmat”). Nemrégiben már Tamás Gáspár Miklós is arról nyilatkozott, hogy „békés forradalomra” van szükség, a magyar „demokrácia” már nem állítható vissza szavazati úton, Viviane Reding pedig már most azt tervezi, miként fogja hitelteleníteni a magyar választás eredményét. Természetesen a „demokrácia” nevében semmisítve meg a demokráciát. „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened” – nemdebár? Hogy Reding most tagad? Semmivel sem jelent többet, mint a napot az égről bármikor lehazudni kész leleplezett kommunista vezetők mosakodó nyilatkozatai.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Madéfalva gyermekei Gyimesbükkön
Lélekben egyben lenni, lelkileg feltöltődni gyűlt össze több ezer zarándok pünkösdvasárnap Gyimesbükkön. A történelmi Magyarország legkeletibb településén megtartott ünnepségek középpontjában idén a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem és azt követően bujdosni kényszerülő székelyek kálváriája állt.
Az 1764-ben történt madéfalvi székelymészárlást követően Moldvába menekült székelyek 1777 és 1786 között öt magyar falut alapítottak Bukovinában, kettő erős vallásosságukról (Istensegíts, Fogadjisten), kettő a számukra kegyelmet kieszközölő gróf Hadik András erdélyi királybiztosról (Hadikfalva, Andrásfalva), egyet pedig II. Ferencz József császárról (Józseffalva) neveztek el. A nehéz körülmények között élő bukovinai székelyek sorsának rendezése többször került a Magyar kormány figyemének középpontjába, ugyanis több hullámban vándoroltak el innen a világ minden tájára.
A történészek a bukovinai székelyek négy főbb áttelepülési mozzanatát jegyezték fel. Elsőként 1883-ban 3520 bukovinai székely települt le Belgrád közelében, ők az al-dunai székelyek. Egy második csoport a 19. század végén, illetve a 20. század elején Déva környékére költözött, ahol megalakult többek között Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, egy harmadik, kisebb csoport pedig 1905-ben Marosludas környékén telepedett le. A negyedik csoport hazatelepítése 1941-ben történt, amikor 13.198 bukovinai székelyt és 1000 főnyi moldvait telepítettek le Bácskában. Ezt a mozzanatot örökítette meg az a fotókiállítás, amely idén pünkösdkor volt látható a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolában. A Hazatérés Bukovinából, 1941 című fotókiállítás létrejötte Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas előadóművész érdeme, a Gyimesbe zarándokoló vendégek 40 darab A2-es méretű korabeli fotón keresztül élhették át az akkori történéseket.
Négy népcsoport énekei, meséi
Óriási tapsot kapott az a közel egy órás előadás, amelynek során a madéfalvi veszedelem után született népcsoportok énekeiből és táncaiból kaptunk ízelítőt. A Kóka Rozália által rendezett előadás során színpadra lépett a Madéfalvi Dalkör, a gyimesbükki hagyományőrzők, a pusztinai Hagyományőrző Együttes, illetve a bukovinai székelyek képviseletében a dél-dunántúli Palotabozsoki Dalkör, valamint Nyisztor Ilona, Fábián Éva és Sebestyén István népdalénekesek. Az Illés házaspár táncot, a rendező Kóka Rozália pedig az idős bukovinai székelyektől gyűjtött, Mária Trézsi (Mária Terézia) idejéből hátramaradt meséket adott elő, az előadás végén pedig közösen elénekelték a madéfalvi éneket, a Nekünk a legszebbik estét... című népdalt.
Fergeteges tapsot kapott az ezt követően színpadra lép Sebő zenekar. Sebő Ferenc Kossuth-díjas énekes gyakori vendég a Gyimesekben, édesapja Sebő Ödön főhadnagy vezette 1944-ben a magyar csapatokat az oroszok elleni harcokban, az ellenség gyűrűjéből való kitörést pedig a nagysikerű, A halálra ítélt zászlóalj c. könyvben örökítette meg. Sebőék ezúttal a magyar költészet gyöngyszemeiből, Tinódi Lantos Sebestyéntől Weöres Sándorig, megzenésített versekből nyújtottak át egy csokorral a zarándokoknak.
Zöld Péter, Márton Áron, Dani Gergely
Az ünnepi szentmise előtt a száz éve, 1914-ben kirobbanó első világháború, illetve hetven éve, 1944-ben lezajlott második világháborús ütközetekben – a környező hegyekben – elhunyt több száz hősi halottra emlékeztek, majd a kontumáci templommal szemben álló, Hitünk Kapuja és a magyarság megmaradását szimbolizáló oszlopok előtt elmélkedtek. Ezt követően Balla Imre gyimesi lelkész az erre az alkalomra elkészült, Xántus Géza képzőművész által festett, közszemlére kihelyezett Gyimesi Boldogasszony oltárkép üzenetét osztotta meg a jelenlévőkkel.
Az ünnepi szentmisét Salamon József gyimesbükki plébános mutatta be, aki prédikációjának első felében a szentlélek ünnepéről, ennek fontosságáról beszélt, majd három híres egyházi személyiség életpéldáját vázolta fel röviden: a Moldvába menekülő székelyek lelki gondozását vállaló Zöld Péter páterét, a 65 évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban a Gyimesekben bérmakörúton lévő Márton Áron püspökét, illetve a negyven évvel ezelőtt, a kommunizmus sötét éveiben Gyimesbükkön templomépítésbe kezdő Dani Gergely plébánosét.
Az idei gyimesbükki ünnepet az egykori határtól pár méterre álló, felújított vasúti őrház elé érkező – a Székely Gyorsot és a Csíksomlyó Expresszt vontató – mozdonyok fogadása zárta. Beszédet mondott Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész, vállalkozó és Görbe Vilmos gyimesbükki polgármester. A jelenlévők Antal Tibor népdalénekessel közösen elénekelték el a Boldogasszony Anyánk című egyházi éneket és a Székely himnuszt.
Lélekben feltöltődve indultak haza a Gyimesekből a zarándokok. Bizonyára többen észrevették, a szentmise alatt egy fiatal házaspár előtt békésen lobogott egymás mellett a székely és az osztrák zászló
Dobos László. Székelyhon.ro

A népművészet mesterei
Tíz alkotónak adományozott Népművészet Mestere-díjat a magyar kormány nevében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Budapesten.
A Mesterségek Ünnepe keretében, a Budai Várban megtartott ünnepségen díjat vehetett át Csiszár Aladár, a magyarországi táncházak, táborok rendszeresen meghívott adatközlője, napjainkig a jobbágytelki Marosszéki Népzene- és Néptánctábor hegedűoktatója, Fodor János, az erdélyi Mezőség tánckultúráját és néphagyományait kiválóan ismerő táncos, énekes és tanítómester, valamint Gaál János, a Néprajzi Múzeum egyházi- és bútorgyűjteményének restaurátora, famennyezet-készítő is. Az elismerést megkapta Holecz Ferencné Gyepes Ilona énekes, a Nyitra-vidéki Zoboralja magyar nyelvsziget helyi népdalkincseinek, különösen balladáinak gyűjtője és megőrzője, Horváth Elek, a magyar népzene egyik meghatározó adatközlője, a reneszánsz korig visszanyúló magyar zenei hagyomány őrzője, előadója és terjesztője, Kanalas János kosárfonó népi iparművész, oktató, Porkoláb Ferenc szűrrátét-készítő népi iparművész, Reszeginé Nagy Mária szalmafonó népi iparművész, Sebestyén István bukovinai székely mesemondó, népdalénekes, továbbá Szabó Ferencné Balázs Róza, a válaszúti magyar, román, cigány néptánc- és népdalkincs ápolója, megőrzője is. A Népművészet Mestere-díjat azok a nem hivatásos alkotók kaphatják meg, akik hosszabb időszak alatt kifejtett munkásságukban kiemelkedő teljesítményt értek el a népművészet területén. A négy kategóriában odaítélt díjat, amelyet idén adtak át 61. alkalommal, mára több mint 500 tárgyalkotó, zenész, mesemondó, énekes és táncos nyerte el.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

RMDSZ: Udvarhelyszék szóban is beolvasott Kelemennek
Nyíltan szembehelyezkedett az RMDSZ udvarhelyszéki szervezete a szövetség központi vezetőségével annak kapcsán, hogy itt biztosítanának befutó helyet a decemberi parlamenti választáson Biró Zsoltnak, a Magyar Polgári Párt ( MPP) elnökének.
A területi szervezet csütörtök esti, a képviselő- és szenátorjelölteket rangsoroló ülésén a több mint háromszáz küldött közül többen kifogásolták az eseményen jelen lévő Kelemen Hunor szövetségi elnöknek, hogy az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT) a megkérdezésük nélkül döntött úgy, miszerint az MPP elnökének adja az Udvarhelyszéket megillető, befutónak számító helyet a szövetség Hargita megyei képviselőjelölt-listáján. Mint arról már beszámoltunk, 15 udvarhelyszéki polgármester írásos beadványban is sérelmezte ugyanezt, arra kérve az RMDSZ döntéshozóit, hogy változtassák meg a döntést.
Bokor Sándor parajdi polgármester megismételte: attól tartanak, hogy Udvarhelyszéknek nem lesz RMDSZ-es parlamenti képviselője. Sőt a Székelyhon portál helyszíni tudósítása szerint Asztalos Ferenc volt parlamenti képviselő a gyűlésen elhangzott felszólalásában úgy vélekedett: Biró nem maximalizálni, hanem minimalizálni fogja a szövetségre leadott voksok számát.
Hasonló álláspontot képviselt Verestóy Attila szenátor, a szövetség udvarhelyszéki szervezetének elnöke is, közölve: egyáltalán nem támogatja, hogy Biró Zsolt legyen a széki képviselőjelölt, inkább azt szeretné, ha az MPP elnöke Maros megyeben kapna bejutó helyet. Markáns véleményt fogalmazott meg a Bukaresti parlamentből több mint két évtized után leköszönő Antal Isván, aki szerint az RMDSZ vezetőségének a helyi döntést kell elfogadnia ahelyett, hogy saját döntését ráerőltetné a tagokra. A felszólalók arra kérték a szövetségi elnököt, illetve a területi elnököt, hogy a SZÁT szeptember végi ülésén gondolják át az MPP-vel kötött megállapodás eme fejezetét.
Kelemen Hunor a gyűlésen kijelentette, Udvarhelyszéken nagy szavazóbázisa van az MPP-nek, ezért határoztak úgy, hogy itt adnak befutó parlamenti képviselői helyet Biró Zsoltnak. Az RMDSZ elnöke hozzátette, a SZÁT még nem véglegesítette döntését, a testület jövő heti ülésén fog határozni, addig pedig még konzultálni fognak Biró jelöléséről.
Egyébként a titkos szavazással eldöntött rangsoroláson 303 érvényes szavazatból Birtalan József képviselőjelölt 227, Sebestyén István-Csaba 77 voksot kapott; a szenátorjelöltek közül Verestóy Attila 194, Antal István Lóránt pedig 112 szavazatot szerzett a 306 érvényes voksból.
Az RMDSZ és az MPP szeptember 15-én kötött a parlamenti választásokra és a következő parlamenti ciklusra vonatkozó együttműködési megállapodást. Ebben az RMDSZ két, befutónak számító képviselőjelölti helyet ajánlott fel jelöltlistáin az MPP-nek az utóbbi támogatása fejében. A SZÁT határozata szerint az egyik Háromszéki és az udvarhelyszéki képviselői helyet kapja meg az MPP. Az MPP elnöksége a Háromszéki mandátumra Kulcsár Terza József Kovászna megyei elnököt, az udvarhelyszéki helyre pedig Biró Zsolt országos elnököt jelölte.
Krónika (Kolozsvár)

A közmédia tematikus napja november 15-én
A megmaradásért, szórványban
A közmédia november 15-én a magyar szórvány napján emlékezik meg kisebbségben élő honfitársairól. A tematikus összeállításban televíziós és rádiós műsorok hívják fel a figyelmet a szórványmagyarság sorsára.
November 15-éről, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának napjáról 2015 óta – a magyar parlament döntése értelmében – a magyar szórvány napjaként emlékezünk meg. A magyar közmédia méltó módon foglalkozik a magyarságukat híven őrzőkkel.
A műsorfolyamot a Magyarság Házából a Duna nyitja meg (13.55), majd a Duna Worldön folytatódik a tematikus nap (14.20). Az esti Duna World-adás 20 órakor kezdődik, a Duna összefoglalóját pedig éjfél után, 0.15 órakor láthatják a nézők. A műsorvezető-választásnál immár hagyománnyá vált Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójának meghívása, partnere a Duna Televízió egyik alapító-műsorvezetője, Kalocsai Andrea.
A gazdag kínálat szereplői életükkel és munkásságukkal kötődnek szorosan a kisebbségben élőkhöz. Petrás Mária Prima Primissima- és Magyar Örökség díjas népdalénekes, keramikus otthon fogadja a stábot, és menyei segítségével kalauzolja el a nézőket a csángó gasztronómia rejtelmeibe. Sebestyén István bukovinai székely népművész mesével mutatkozik be, s arról is beszél, hogy a népmesék hogyan szolgálták a magyarságtudat erősítését. Ide kapcsolódik Mákos Izolda, aki olyan népi játékokra hívja fel a figyelmet, amelyek nagyszerűen fejlesztik a gyermekek találékonyságát és ügyességét.
A zene sem hiányozhat az összeállításból, Ladányi Ferenc, a gyimesi és moldvai hangszerek kiváló ismerője két népi hangszert, az ütőgardont és a furulyát mutatja be. Egy más zenei világba kalauzol el Nyerges Attila, az Ismerős Arcok zenekar egyik alapítója. Az együttes Nélküled című száma az egész Kárpát-medencében egy csapásra ismertté vált.
A Határok nélkül, a Kossuth rádió nemzetpolitikai műsora az egész adását a jeles napnak szenteli (19.30).
A filmkínálatból kiemelkedik a Csángók dokumentumfilm, amely roman- tikától és illúzióktól mentesen tárja fel a népcsoport életét (Duna World 16.35). Az Ábel a rengetegben film története Tamási Áron egyedülálló világát idézi, és az ember és a természet, valamint az emberek kapcsolatát fogalmazza meg balladába illő képekben
(Duna World 18.15).
Népújság (Marosvásárhely)

Trianon minden rossz gyűjtőneve
mondja Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője
A magyar kormány titkos propaganda-főosztálya, amely aknamunkát folytat a román állam ellen, és támogatja a magyar szeparatista törekvéseket – nemrégiben így állították be a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot a romániai sajtóban, mégpedig egy kolozsvári történészprofesszor vádaskodásai nyomán. A csoport a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatók számára kiírt Lendület-pályázatán nyert harmincmillió forintot a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek bővítésére. A munka vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel beszélgettünk
– Kíváncsi voltam, hogy néz ki egy propaganda-főosztály…
– Nézzen körbe, hárman dolgozunk ebben az irodában, de csak két szék van, és a bútorközbeszerzés is várat magára. Ha valaki azt gondolja, hogy veszélyt jelentünk a román állam egységére, akkor annál nagyon komoly gondok vannak, szerintem.
– Azt tudtuk, hogy a magyarok még nem tették túl magukat Trianonon, de hogy eszerint a románok sem, az furcsa. Főleg, hogy nemcsak politikusok álltak bele a vádaskodásba, hanem komoly tudósok is. Volt bármi előzménye ennek a kirohanásnak?
– Annyiban meglepődtem, hogy nem volt apropója. Nem mondtunk semmi csúnyát, nem jelent meg olyan, ami sértette volna a román nemzeti érzelmeket. Szerintem a történteket a román belpolitika felől közelítve lehet megérteni: több pénzt lehet szerezni bizonyos kutatásokra, ha elkezdik mutogatni, hogy a magyarok előrébb járnak. Bár a történteknek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, azt megértettük, hogy ügyelnünk kell a kommunikációra, és bizonyos gyanúknak elébe kell mennünk.
Édesapám színházkritikus volt, 1985 és 1990 között ki volt tiltva Romániából. A gyerekkorom úgy telt, hogy csak keresztnéven mutatkozhattunk be a telefonba, vigyázni kellett, hogy mit mondunk, nehogy a kinti magyaroknak baja legyen belőle – harminc évvel később ugyanabba a folyóba lépünk bele. Ez szomorú.
– Milyen területekre fókuszál a kutatócsoport? Lehet még újat mondani Trianonról?
– Abban bízunk, hogy lehet. A kutatásunk első része a diplomáciai okmányok lefordítása, és szerkesztett kiadása – valószínűleg a közvélemény számára ez a legkevésbé érdekes. Ezen a téren az elmúlt három évtizedben is kemény munkát folytattak a történészek, mi erre is építünk. A francia diplomáciai dokumentumok megjelentek már magyarul, nagyon sokat tudunk az angol békeelőkészítésről is, de vannak olasz, amerikai, sőt japán dokumentumok is.
– Japán?
– Némiképp „ezoterikusnak” tűnik, de Japán – nagyhatalomként – jelen volt a békekonferencián, képviselői benne voltak az összes Magyarország sorsát meghatározó jóvátételi és határkijelölő bizottságban – viszont arról gyakorlatilag semmit nem tudunk, hogy mit gondoltak rólunk. Mint ahogy a román, a csehszlovák vagy a jugoszláv iratok is tartogathatnak újdonságokat.
A projekt második része az összeomlás és a magyar társadalom viszonyát vizsgálja. Itt szeretnénk egy picit túllépni a megszokott történeti elbeszéléseken, ugyanis az eddigi kutatásaim során feltűnt, hogy van számos olyan tényező, amely döntően meghatározta a korszak Magyarországát, mégsem kaptak elegendő figyelmet. Ilyen például a hadsereg kérdése. Tényleg szükséges volt-e a leszerelés, illetve mi lett volna, ha ez nem történik meg? Érdekes tényező a közellátás is, a szén például döntő momentum az egész kérdésben, hiszen fegyverként tudták használni.
A diplomáciai levelezésekben számtalanszor találkoztam azzal, hogy ezt vagy azt a szénszállítmányt engedjék át a demarkációs vonalon, mert akkor más ügyben nyomást tudunk gyakorolni a magyar kormányra. De az országon belül is nagy volt a szén jelentősége: a debreceni önkormányzat a ’20-as évek elején azzal zsarolta a kormányt, illetve az illetékes kormánybiztost, hogy ha nem adnak elég szenet, akkor nem tudják fűteni a városi téglagyárat, így nem tudnak házakat építeni, pedig a menekültek már most is tüntetnek az utcán, és feltörik az üresen maradt lakásokat.
A közellátás szerepére utal Teleki Pál egyik levele is, amelyet 1920 áprilisában írt haza Párizsból, amikor már kinevezték külügyminiszternek, de még kint volt a békedelegációval. Ebben úgy fogalmaz: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.” De ugyanígy fontos téma a közegészségügy vagy a menekültkérdés is.
A harmadik pillérben a határok megszilárdulását vizsgáljuk: mit veszítettünk, hogyan változott meg a határmenti települések gazdasága, hogyan vette át például a csempészet a korábbi legális kereskedelem helyét. De érdekes kérdés, hogy miként alakult át az emberek fejében a mentális térkép, házasodnak-e például továbbra is a szomszéd faluból, ha a határ közéjük esett.
Sebestyén István / hetek.hu