Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Scruton, Roger
2 tétel
2013. február 1.
Nemzet, állam és integráció
Vajon mi a fontosabb: az államépítés vagy a nemzetépítés? E sorok szerzőjének véleménye szerint e nehéz kérdésre a magyar konzervatív politika – némi egyszerűsítéssel fogalmazva – két markánsan eltérő választ adott 1990 óta.
Az alábbi gondolatmenet abból az előfeltevésből indul ki, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a magyar konzervativizmusnak két fő változata alakult ki: a „patrícius” és a „mozgósító-plebejus”. Az előbbi nem bízik a tömegben, és erős fenntartásokat táplál a „nép” politikai cselekvésével szemben, kizárólag a jog uralmában bízva. Az utóbbi sokkal inkább épít a tömeg „ösztönös konzervativizmusára”, az elittel szemben viszont felettébb szkeptikus.
A magyar konzervativizmus a rendszerváltást követően a patríciusváltozat irányában indult el, majd ennek kudarca után, a kilencvenes évek második felétől az utóbbi típus sajátos magyar formáját valósította meg. A nemzet mindkettő értékrendjében fontos volt, hiszen a jórészt szekularizálódott Magyarországon a hagyományos konzervatív értékek közül a legnagyobb jelentőségű talán épp a nemzet maradt – a drasztikus változások közepette a folytonosság érzését a nemzethez tartozás biztosította.
A rendszerváltás során a politikai viták egyik központi kérdésévé vált, hogy a magyar állam milyen nemzetkoncepció alapján határozza meg önmagát. A konzervativizmus elsőként kikristályosodott formája, az Antall József nevével fémjelzett patríciusváltozat fontos integráló szerepet tulajdonított a nemzetnek, de politikájának a középpontjába a joguralom eszméjét állította, s ezzel összefüggésben lényegében az államnemzeti felfogás alapjaira helyezkedett. (Vagyis a nemzet legfőbb ismérvét a közös államhoz tartozásban látta.) Kétségtelen ugyan, hogy Antall emlékezetes kijelentése, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, egyértelműen az összetartozás kulturális alapjaira utalt, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni – amiként ellenfelei szándékosan tették –, hogy ő ezt szimbolikus értelemben gondolta. Az Antall-kormány természetesen egyértelművé tette, hogy az anyaország felelősséggel tartozik a határon túli magyarokért, s jó néhány diplomáciai konfliktust vállalt fel az érdekükben, de a patríciusszemléletből fakadó mérsékelt óvatosságra és visszafogottságra ösztönzött a nemzet kérdésében is.
A politikatudományi szakirodalom joggal figyelmeztet, hogy az államépítés és a nemzetépítés ugyan szorosan összefüggő, ám fogalmilag mégis különböző folyamatok. Az előbbi az intézményi dimenzióra összpontosít, míg az utóbbi a közösségen belüli szolidaritást erősíti. Bár a nemzet építése Európában többnyire összefonódott az állam építésével, szélesebb történelmi perspektívában nézve elmondható, hogy az államépítés történelmileg megelőzte a nemzetépítést. Esetenként pedig választani kell, hogy melyiknek adjuk az elsőbbséget.
A rendszerváltás az állam- és a nemzetépítés kihívásával egyaránt szembesítette politikai közösségünket. A diktatúrából demokratikus jogállamot kellett teremteni, s Kádár népéből öntudatos nemzetet kellett faragni. Első szabadon választott kormányunk – a patríciusszemlélettel összhangban – e történelmi fordulóponton az államépítésnek adott elsőbbséget. Az államnemzeti felfogás összekapcsolódása az államépítés elsőbbségével jól magyarázható fejlemény. E kísérlet perspektivikusan magában foglalta azt a törekvést, hogy olyan állam épüljön fel, amely iránt polgárai hasonló mélységű lojalitást tanúsítanak, mint a nemzet iránt. Ebben a stratégiában valószínűleg az a történelmi tapasztalat is benne volt, hogy drámai mélységű változások esetében instabilitási tényezőt jelenthet, ha a nemzetépítés kap elsőbbséget az államépítéssel szemben.
A kilencvenes évek második felében, a posztkommunizmus győzelme után a magyar konzervativizmus új irányban tájékozódott. A Fidesz jó érzékkel ismerte fel, hogy 1989 után alapvető törésvonallá vált a nemzethez való viszony, és pontosan mérte fel azt is, hogy a nemzet sikeres újrafogalmazásával egyesíteni tudja a szétzilált jobboldalt. Hogyan jellemezhetjük röviden az általa választott nemzetstratégiát? Mindenekelőtt azzal, hogy a politikai közösség integrálását a nemzet eszméjére kívánta alapozni. E nemzetcentrikus stratégia szükségszerűen a kulturális közösséget állította előtérbe; a neves angol filozófus, Roger Scruton kifejezésével élve a nemzet „prepolitikai” kulturális alapzatát tekintette a legfontosabbnak. E megközelítésben az egyén és az állam kapcsolata másodlagos jelentőségűvé vált az egyén és a nemzet kapcsolatához képest.
Fontos elem ebben, hogy a mozgósító konzervativizmus a határon túli magyarokat is be kívánta vonni az anyaország nemzetépítési folyamatába, nem tartotta ugyanis elfogadhatónak, hogy a magyar kisebbségek részei ugyan a magyar kulturális nemzetnek, ám nem részei a politikai nemzetnek. A nemzet kulturális egységének elvét a patríciusszemlélet is vallotta, de ez a változat továbbment, és többre vállalkozott a pusztán spirituális egyesítésnél. Megítélésem szerint a mozgósító konzervativizmus a szakirodalomban „transzszuverénként” elnevezett stratégia mellett kötelezte el magát, amikor azt tűzte ki célul, hogy a nemzetet a klaszszikus nemzetállami keret megteremtése nélkül egyesíti, oly módon, hogy a magyar kisebbségeket intézményes kapcsolatokkal is az anyaországhoz fűzi. E politika jegyében kezdeményezte és vitte keresztül 2001-ben a Fidesz a státustörvényt, majd pedig 2010-ben a kettős állampolgárságot. Ezzel a nemzet kulturális alapú felfogása valójában „államnemzeti” elemekkel is kiegészült: a kulturális alapon meghatározott közösséget az érdekérvényesítés bizonyos jogi eszközeivel is felruházták.
Megalapozottnak tűnik tehát az a feltételezés, miszerint a mozgósító konzervativizmus az államépítéssel szemben a tudatos nemzetépítésnek adott elsőbbséget. Az államnak e felfogásban az a kötelessége, hogy a gondjaira bízott társadalom identitásközösségként való fennmaradását is biztosítsa. Az identitáspolitika jelentőségét felismerve a mozgósító konzervativizmus a szimbolikus politizálás számos eszközével igyekezett elérni, hogy a társadalmi kohézió kitüntetett jelentőségű tényezőjévé a nemzeti azonosságtudat váljon. A nemzetépítés elsőbbsége a hatalom legitimációs bázisát is átalakította. Míg a magyar konzervativizmus első változata 1990 után a joguralom doktrínáját állította középpontba, a második fokozatosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hatalmat kizárólag a nemzet legitimálhatja.
A Fidesz diskurzusában a nemzet vált a legitimáció végső, egyedül érvényes forrásává: a formalizált jogból származó hatalommal a nemzettől származó felhatalmazást állította szembe. A legitimitásnak ez a koncepciója idegen volt a patríciusszemlélettől, szerves része viszont a nemzetépítés stratégiájának és a demokrácia plebejusfelfogásának. Ez együtt járt azzal, hogy a „polgári” jelzőhöz kapcsolódó vonások alárendelődtek a „nemzetieknek”, a patrícius értékek a plebejus értékeknek. Az állam erősítésének programja, a „jó állam” célkitűzése a Fidesz 2010-es választási kampányában és kormányzati programjában egyaránt nagy szerepet kapott ugyan, ám az államépítésnek ez a stratégiája a nemzetépítés elsőbbségének hallgatólagos elfogadására épült. Az állam által reprezentált szolidaritásközösség alapját e megközelítésben a nemzeti szolidaritásközösség adja.
A sikeres államépítés nehéz dolog, de a sikeres nemzetépítés talán még nehezebb. A patríciuskonzervativizmusnak több fenntartása van a nemzetépítéssel szemben, mert az erősítheti az általa gyanakvással kezelt tömegnek a politikában játszott szerepét. A mozgósító-plebejus konzervativizmus viszont igényli a nemzetépítést, mert az segíti céljainak elérésében. Az utóbbi törekvései ugyanakkor nem mentesek az ellentmondásoktól, mert a kulturális nemzetkonstrukció a „közpolgárinál” jóval könnyebben kerül konfliktusba a joguralommal. Igaz, kétségtelenül nagyobb kohéziós erőt tud viszont teremteni; Scruton szép szavaival szólva történelmileg adott realitásként a nemzet „a legitim rend ígéretét hordozza magában”. Ezen ígéret beváltásához e sorok szerzője szerint mindenekelőtt a nemzetépítés és az államépítés összhangba hozatalára van szükség: önmagában egyik sem elégséges.
Egedy Gergely
A szerző magyarországi történész.
Megjelent a Magyar Nemzet január 26-i számában.
Krónika (Kolozsvár),
Vajon mi a fontosabb: az államépítés vagy a nemzetépítés? E sorok szerzőjének véleménye szerint e nehéz kérdésre a magyar konzervatív politika – némi egyszerűsítéssel fogalmazva – két markánsan eltérő választ adott 1990 óta.
Az alábbi gondolatmenet abból az előfeltevésből indul ki, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a magyar konzervativizmusnak két fő változata alakult ki: a „patrícius” és a „mozgósító-plebejus”. Az előbbi nem bízik a tömegben, és erős fenntartásokat táplál a „nép” politikai cselekvésével szemben, kizárólag a jog uralmában bízva. Az utóbbi sokkal inkább épít a tömeg „ösztönös konzervativizmusára”, az elittel szemben viszont felettébb szkeptikus.
A magyar konzervativizmus a rendszerváltást követően a patríciusváltozat irányában indult el, majd ennek kudarca után, a kilencvenes évek második felétől az utóbbi típus sajátos magyar formáját valósította meg. A nemzet mindkettő értékrendjében fontos volt, hiszen a jórészt szekularizálódott Magyarországon a hagyományos konzervatív értékek közül a legnagyobb jelentőségű talán épp a nemzet maradt – a drasztikus változások közepette a folytonosság érzését a nemzethez tartozás biztosította.
A rendszerváltás során a politikai viták egyik központi kérdésévé vált, hogy a magyar állam milyen nemzetkoncepció alapján határozza meg önmagát. A konzervativizmus elsőként kikristályosodott formája, az Antall József nevével fémjelzett patríciusváltozat fontos integráló szerepet tulajdonított a nemzetnek, de politikájának a középpontjába a joguralom eszméjét állította, s ezzel összefüggésben lényegében az államnemzeti felfogás alapjaira helyezkedett. (Vagyis a nemzet legfőbb ismérvét a közös államhoz tartozásban látta.) Kétségtelen ugyan, hogy Antall emlékezetes kijelentése, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, egyértelműen az összetartozás kulturális alapjaira utalt, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni – amiként ellenfelei szándékosan tették –, hogy ő ezt szimbolikus értelemben gondolta. Az Antall-kormány természetesen egyértelművé tette, hogy az anyaország felelősséggel tartozik a határon túli magyarokért, s jó néhány diplomáciai konfliktust vállalt fel az érdekükben, de a patríciusszemléletből fakadó mérsékelt óvatosságra és visszafogottságra ösztönzött a nemzet kérdésében is.
A politikatudományi szakirodalom joggal figyelmeztet, hogy az államépítés és a nemzetépítés ugyan szorosan összefüggő, ám fogalmilag mégis különböző folyamatok. Az előbbi az intézményi dimenzióra összpontosít, míg az utóbbi a közösségen belüli szolidaritást erősíti. Bár a nemzet építése Európában többnyire összefonódott az állam építésével, szélesebb történelmi perspektívában nézve elmondható, hogy az államépítés történelmileg megelőzte a nemzetépítést. Esetenként pedig választani kell, hogy melyiknek adjuk az elsőbbséget.
A rendszerváltás az állam- és a nemzetépítés kihívásával egyaránt szembesítette politikai közösségünket. A diktatúrából demokratikus jogállamot kellett teremteni, s Kádár népéből öntudatos nemzetet kellett faragni. Első szabadon választott kormányunk – a patríciusszemlélettel összhangban – e történelmi fordulóponton az államépítésnek adott elsőbbséget. Az államnemzeti felfogás összekapcsolódása az államépítés elsőbbségével jól magyarázható fejlemény. E kísérlet perspektivikusan magában foglalta azt a törekvést, hogy olyan állam épüljön fel, amely iránt polgárai hasonló mélységű lojalitást tanúsítanak, mint a nemzet iránt. Ebben a stratégiában valószínűleg az a történelmi tapasztalat is benne volt, hogy drámai mélységű változások esetében instabilitási tényezőt jelenthet, ha a nemzetépítés kap elsőbbséget az államépítéssel szemben.
A kilencvenes évek második felében, a posztkommunizmus győzelme után a magyar konzervativizmus új irányban tájékozódott. A Fidesz jó érzékkel ismerte fel, hogy 1989 után alapvető törésvonallá vált a nemzethez való viszony, és pontosan mérte fel azt is, hogy a nemzet sikeres újrafogalmazásával egyesíteni tudja a szétzilált jobboldalt. Hogyan jellemezhetjük röviden az általa választott nemzetstratégiát? Mindenekelőtt azzal, hogy a politikai közösség integrálását a nemzet eszméjére kívánta alapozni. E nemzetcentrikus stratégia szükségszerűen a kulturális közösséget állította előtérbe; a neves angol filozófus, Roger Scruton kifejezésével élve a nemzet „prepolitikai” kulturális alapzatát tekintette a legfontosabbnak. E megközelítésben az egyén és az állam kapcsolata másodlagos jelentőségűvé vált az egyén és a nemzet kapcsolatához képest.
Fontos elem ebben, hogy a mozgósító konzervativizmus a határon túli magyarokat is be kívánta vonni az anyaország nemzetépítési folyamatába, nem tartotta ugyanis elfogadhatónak, hogy a magyar kisebbségek részei ugyan a magyar kulturális nemzetnek, ám nem részei a politikai nemzetnek. A nemzet kulturális egységének elvét a patríciusszemlélet is vallotta, de ez a változat továbbment, és többre vállalkozott a pusztán spirituális egyesítésnél. Megítélésem szerint a mozgósító konzervativizmus a szakirodalomban „transzszuverénként” elnevezett stratégia mellett kötelezte el magát, amikor azt tűzte ki célul, hogy a nemzetet a klaszszikus nemzetállami keret megteremtése nélkül egyesíti, oly módon, hogy a magyar kisebbségeket intézményes kapcsolatokkal is az anyaországhoz fűzi. E politika jegyében kezdeményezte és vitte keresztül 2001-ben a Fidesz a státustörvényt, majd pedig 2010-ben a kettős állampolgárságot. Ezzel a nemzet kulturális alapú felfogása valójában „államnemzeti” elemekkel is kiegészült: a kulturális alapon meghatározott közösséget az érdekérvényesítés bizonyos jogi eszközeivel is felruházták.
Megalapozottnak tűnik tehát az a feltételezés, miszerint a mozgósító konzervativizmus az államépítéssel szemben a tudatos nemzetépítésnek adott elsőbbséget. Az államnak e felfogásban az a kötelessége, hogy a gondjaira bízott társadalom identitásközösségként való fennmaradását is biztosítsa. Az identitáspolitika jelentőségét felismerve a mozgósító konzervativizmus a szimbolikus politizálás számos eszközével igyekezett elérni, hogy a társadalmi kohézió kitüntetett jelentőségű tényezőjévé a nemzeti azonosságtudat váljon. A nemzetépítés elsőbbsége a hatalom legitimációs bázisát is átalakította. Míg a magyar konzervativizmus első változata 1990 után a joguralom doktrínáját állította középpontba, a második fokozatosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hatalmat kizárólag a nemzet legitimálhatja.
A Fidesz diskurzusában a nemzet vált a legitimáció végső, egyedül érvényes forrásává: a formalizált jogból származó hatalommal a nemzettől származó felhatalmazást állította szembe. A legitimitásnak ez a koncepciója idegen volt a patríciusszemlélettől, szerves része viszont a nemzetépítés stratégiájának és a demokrácia plebejusfelfogásának. Ez együtt járt azzal, hogy a „polgári” jelzőhöz kapcsolódó vonások alárendelődtek a „nemzetieknek”, a patrícius értékek a plebejus értékeknek. Az állam erősítésének programja, a „jó állam” célkitűzése a Fidesz 2010-es választási kampányában és kormányzati programjában egyaránt nagy szerepet kapott ugyan, ám az államépítésnek ez a stratégiája a nemzetépítés elsőbbségének hallgatólagos elfogadására épült. Az állam által reprezentált szolidaritásközösség alapját e megközelítésben a nemzeti szolidaritásközösség adja.
A sikeres államépítés nehéz dolog, de a sikeres nemzetépítés talán még nehezebb. A patríciuskonzervativizmusnak több fenntartása van a nemzetépítéssel szemben, mert az erősítheti az általa gyanakvással kezelt tömegnek a politikában játszott szerepét. A mozgósító-plebejus konzervativizmus viszont igényli a nemzetépítést, mert az segíti céljainak elérésében. Az utóbbi törekvései ugyanakkor nem mentesek az ellentmondásoktól, mert a kulturális nemzetkonstrukció a „közpolgárinál” jóval könnyebben kerül konfliktusba a joguralommal. Igaz, kétségtelenül nagyobb kohéziós erőt tud viszont teremteni; Scruton szép szavaival szólva történelmileg adott realitásként a nemzet „a legitim rend ígéretét hordozza magában”. Ezen ígéret beváltásához e sorok szerzője szerint mindenekelőtt a nemzetépítés és az államépítés összhangba hozatalára van szükség: önmagában egyik sem elégséges.
Egedy Gergely
A szerző magyarországi történész.
Megjelent a Magyar Nemzet január 26-i számában.
Krónika (Kolozsvár),
2013. szeptember 23.
Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)