Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Schwartz Vilmos
1 tétel
2012. szeptember 1.
A kolozsvári zsidóság a második világháború után
A Kolozsvárról elhurcolt zsidók kis része élte csak túl a keleti front és a haláltáborok szörnyűségeit. Hazatértükkor a város a pusztulást, a nincstelenséget és a helyenként újra fellángoló antiszemitizmust jelentette számukra.
Az 1941 évi népszámlálás szerint Kolozsváron 16 763 zsidó élt. Az Észak-Erdélyben 1944. május 3-án elkezdett gettósítás során a kolozsvári téglagyárban kialakított gettóban a szamosújvári zsidósággal együtt 18 000 embert zártak össze. A deportálások május 16-án kezdődtek el és június 26-ig tartottak.
A Kolozsvárról elhurcolt zsidó munkaszolgálatosok és deportáltak kis része élte csak túl a keleti front és a haláltáborok szörnyűségeit. Viszontagságos utat jártak be, amíg újra megpillanthatták a „kincses várost”, amely a pusztulást, a nincstelenséget és a helyenként újra fellángoló antiszemitizmust jelentette számukra. A hazatérteknek meg kellett küzdeniük azzal a tudattal, hogy szeretteiket nem láthatják viszont, vagyonuk jórészt a háború martalékává vált és lakásaikban sokszor idegenek fogadták, akik nem voltak hajlandóak visszaszolgáltatni azokat eredeti tulajdonosuknak. Ilyen nehézségekkel szembenézve voltak kénytelenek új életet kezdeni egy olyan időszakban, amikor a Vörös Hadsereg árnyékában felemelkedő Román Kommunista Párt ígéretei jelentették az egyik legbiztosabb jövőképet számukra.
A szovjet csapatok bevonulásával a deportálások elől Romániába szökött, valamint Kolozsváron és környékén rejtőzködő zsidók, fokozatosan visszatértek a városba. Az elhurcolt munkaszolgálatosok nem érkeztek meg azonnal, mivel ezeknek többsége szovjet fogságba esett. Akiknek sikerült elkerülni a fogságot vagy képesek voltak megszökni onnan, visszatértek a Kolozsvárra. A visszatért zsidók a közösségük újjászervezését és intézményeik újraindítását tartották legfontosabb feladatuknak. Ennek érdekében 1944. október 20-án megalakították a kolozsvári Demokrata Zsidó Népközösséget (DZSN), melynek alakító ülésére a kolozsvári Zsidó Kórházban került sor. Ekkor körülbelül 1000 zsidó élt a városban. A szervezet elnökének Fülöp Zoltánt, míg alelnökeinek Neumann Sándort és Balkányi Miklóst választották. A szervezet legfontosabb céljai között tartotta számon: a deportálásba elhurcolt zsidók hazaszállítását, ezek szociális ellátását, jogi sérelmeinek orvoslását.
A Népközösség megalakulása után több felszólítást intézett az akkori államhatalomhoz, küldöttségeket menesztett Bukarestbe azzal a kéréssel, hogy indítsanak járműveket az elhurcoltak hazaszállítására. A korabeli dokumentumokból az derül ki, hogy ekkor a kolozsváriak még nem voltak tisztában a haláltáborok valóságával. A sajtóban a deportáltakat munkaszolgálatosokként említik, a járműveket a gyerekek és öregek segítségére szerették volna küldeni, nem tudván hogy ezek voltak a haláltáborok első áldozatai. Az új román kormány először csak szóban ígért támogatást az erdélyi zsidóságnak, később viszont, 1945. március 25-től vonatot bocsátottak a deportáltak hazaszállításán fáradozók rendelkezésére. A vonat egészen június végéig közlekedett, Ausztriából, valamint Lengyelországból segített hazaszállítani a még ott levő vagy hazafele tartó deportáltak százait.
Kolozsvárra az első deportáltak 1945 februárjában érkeztek meg.
A hazatérő túlélők egészségügyi helyzete lesújtó képet mutatott. Jellemző volt az ún. társadalmi betegségek (tuberkulózis, nemi betegségek) nagyfokú elterjedése és a deportálások alatt elszenvedett átmeneti vagy végleges egészségügyi károsodások. A zsidók általános szociális állapota elkeserítő volt. Olyan alapvető szükségleteket nem tudtak kielégíteni, mint az élelmezés, ruháztatás vagy egészségügyi ellátás. A DZSN megkezdte ezen gondok orvoslását, így 1944 novemberében a zsidó kórházban tömegszállás és népkonyha kialakítását kezdeményezte. A zsidó kórház ekkor kifosztva, megrongált állapotban szolgálta ki a Népközösséget.
A kórházat később a Népközösség a Joint (American Jewish Joint Distribution Committee) hathatós támogatásával fokozatosan állította működésbe, hogy eleget tudjon tenni eredeti feladatának. Később a kantin a Péter-Páll villába költözött, így ez az épület vált a hazatérő zsidók központjává. A zsidó fiatalokat a Református Teológia épületében szállásolták el. Miután 1946-ban a fiatalok részére fenntartott lakhely megszűnt, a „Jó Pásztor” nevű misszió tagjai fogadtak be több zsidó fiatalt. Emellett a DZSN árvagondozót és kollégiumot hozott létre a hontalan fiatalok részére.
A zsidó ifjúság körében hódítottak a nemzeti emancipációt hirdető baloldali eszmék.
Ennek legfontosabb oka, hogy a sokéves üldöztetésnek és jogfosztottságnak való kitettség tapasztalata után a szocializmus vágyálmába kerültek, de bizonyos mértékben hozzájárult a zsidó ifjak politikai tapasztalatlansága is. A zsidó ifjak június 20-án létrehozták a Demokrata Zsidó Ifjak Szervezetét (DÉZSISZ), amely célja a zsidó ifjúság egységének a megvalósítása, az ifjúság fizikai munkára nevelése, a demokrácia kialakításának támogatása valamint az ifjúság gazdasági ténykedésének színvonalának emelése volt.
A szervezet legfontosabb vezetői: Lövith Egon, Herskó Péter, Schwartz Vilmos, Löbl Emil, Havas Andor, Roth Lajkó. Más, sürgős, megoldásra váró problémák is megjelentek, amelyek közül kiemelkedett a zsidó lakások helyzete. Kolozsvár bombázását követően nagyon sokan vesztették el otthonukat, amit az állam úgy oldott meg, hogy a fedél nélkül maradt kolozsváriakat – zömében magyarokat – beköltöztette az üresen álló zsidó lakásokba.
A DZSN megkezdte az elhurcolt zsidó vagyonok összegyűjtését, és a zsidó ingatlanok számbavételét. Azon lakásokat, amelyekbe az eredeti tulajdonosok nem tértek vissza, a szervezet gondozásába vette és bérlőknek adta ki. Azonban a szervezet vezetői kijelentették, hogy nincs szándékukban elvenni a használatba vett zsidó ingóságokat vagy ingatlanokat, mert az a sovinizmus megnyilvánulása volna, amely akadályozná a demokrácia kiépítését. Helyette a Magyar Népi Szövetséggel karöltve kerestek megoldást ezekre a problémákra. A két szervezet végül is úgy határozott, hogy a magyarok tulajdonába került ingó vagy ingatlan javakért bérleti díjat kellett fizetni a DZSN-nek. Így a DZSN-en belül létrejött az Ingatlan és Bútorbizottság. Az előbbire a zsidó ingatlanok kezelésének feladata hárult, az utóbbi pedig a zsidó bútorok leltározását és összegyűjtését szervezte meg. Később az összegyűjtött bútorokat a szervezet finanszírozása végett, értékesítették.
A vészkorszakot túlélt kolozsvári zsidóság egy része a magyarokból kiábrándulva, saját zsidó identitását levetkőzve, az új kommunista társadalomban látta jövőjének kulcsát. A folyamatot elősegítette, hogy a Népközösség 1946-ra a kommunisták befolyása alá került és beintegrálódott az országos zsidó szervezetbe. Az új ideológiába vetett bizalom nem volt alaptalan, mivel a történelmi pártokkal ellentétben a Román Kommunista Párt megoldást ígért a zsidó nemzetiségi problémára. A megoldás, ami a különféle nemzeti, faji, vallási megkülönböztetések felszámolását és a teljes asszimiláció közepette a kommunista társadalomban való feloldódást jelentette, kedvező fogadtatásra talált baloldali zsidó körökben. A káderhiánnyal küszködő kommunisták pedig nem nélkülözhették azokat a jelentkezőket, akik a párt tagjai akartak lenni. Kolozsváron mind a magyarok, mind a zsidók felülreprezentáltak voltak a Kommunista Párt soraiban. 1946-ban 7919 párttag közül 581 volt zsidó, ami a párttagok 7,3%-át jelentette. Később, 1948-tól a zsidók kiábrándultak a Párt üres, beváltatlan ígértetekkel tűzdelt retorikájából és tömegesen hagyták el nemcsak a párt sorait, de az országot is.
Egyes kolozsvári zsidók, a holokauszt miatt nehezteltek a magyarokra, azonban a közösség általánosságban nem érzett ellenszenvet a magyarok iránt.
A kolozsvári zsidóság a több évtizedes asszimilációs folyamat következtében erős magyar identitással rendelkezett a háború előtt. A magyar identitásukat nem tudták egyik napról a másikra levetkőzni. A tömeges elfordulás elkerüléséhez hozzájárult az a tény is, hogy a DZSN vezetői kijelentették, nem teszik felellősé az összmagyarságot a holokauszt szörnyűségeiért, azonban a bűnösök felelősségre vonását az egész közösség megkövetelte. 1946. május 22-én Kolozsvár adott otthont annak a gettópernek, amelyben 193 vádlott képviselte azokat a főbb bűnösöket, akik a helyi elrendelői és végrehajtói voltak az észak-erdélyi zsidóság tömegtragédiájának. A halálos ítéletet csak a távollevők kaptak, szám szerint 30-an. A többiek letöltendő börtönbüntetéssel néztek szembe. Mindössze hat vádlottat mentettek fel.
A hitükhöz (egyesek erősebben mások kevésbé) ragaszkodó kolozsvári zsidók, a hitközségük újjáépítését is prioritásként kezelték. A háború után megkezdték a Kolozsvár bombázásában lerombolódott neológ zsinagóga újjáépítését. Mivel a városi tanács nem tudott hozzájárulni az építési költségekhez, az építkezést magánadományok, intézmények, vállalatok és a Joint segítségével sikerült megvalósítani. A zsinagóga felavatására 1947. augusztus 31-én került sor, a szertartást egy bukaresti vendég-rabbi végezte.
A kolozsvári DZSN, az észak-erdélyi központtal közösen, következetesen fellépett a második világháború alatt zsidókat ért jogi diszkriminációk megszüntetése érdekében. Számtalan levélben megfogalmazott kérés, Bukarestbe küldött delegáció és személyes közbenjárás után, a zsidókat érintő hátrányos jogi problémák zöme megoldásra talált.
Így sikerült a szervezetnek elintézni, hogy a munkaszolgálatban eltöltött idő katonai szolgálatnak számítson, a zsidó árvákat és özvegyeket bevonják a rokkantak, árvák, hadi özvegyek állami segélyezésébe és végül a zsidó vagyonokat kivonják a CASBI (ellenséges javakat felügyelő bizottság) fennhatósága alól. A megoldott jogi problémák segítették a zsidókat az újrakezdésben. Az ügyek intézésében szerepet vállaló RKP irányában is nőtt a bizalmuk. Nem minden zsidó választotta az újrakezdés opcióját. Voltak, akik nem tudtak túllépni az átélt borzalmakon, szeretteik elvesztésén és végül – kisebb számban – az öngyilkosságot vagy a kivándorlást választották. Közvetlenül a háború után az emigrációra a magyar határon keresztül nyílt lehetőség, ott eldönthették, hogy a nyugati országok valamelyikében vagy Izraelben kezdenek új életet. Ez az út 1947-től, a hatóságok fellépése miatt mindinkább bezárult.
Kolozsvárról a kezdeti szakaszban – az említett példák ellenére – nem beszélhetünk tömeges kivándorlásról, sőt a zsidó lakosság 1947-re ugrásszerűen megnőtt. Ebben az évben 6500 zsidót tartottak számon a városban. Ekkor azonban mind a kolozsvári zsidóságra, mind az ország többi zsidó közösségére nézve már a szocialista átalakítás – demagóg propaganda köntösébe bújtatott – veszélye leselkedett. Az új gazdasági és társadalmi átalakítások, amelyeket az addigra megerősödött kommunista párt marxista-leninista ideológiával átitatott politikája diktált, a zsidóság kiábrándultságát eredményezte a szocializmusból.
Transindex.ro
A Kolozsvárról elhurcolt zsidók kis része élte csak túl a keleti front és a haláltáborok szörnyűségeit. Hazatértükkor a város a pusztulást, a nincstelenséget és a helyenként újra fellángoló antiszemitizmust jelentette számukra.
Az 1941 évi népszámlálás szerint Kolozsváron 16 763 zsidó élt. Az Észak-Erdélyben 1944. május 3-án elkezdett gettósítás során a kolozsvári téglagyárban kialakított gettóban a szamosújvári zsidósággal együtt 18 000 embert zártak össze. A deportálások május 16-án kezdődtek el és június 26-ig tartottak.
A Kolozsvárról elhurcolt zsidó munkaszolgálatosok és deportáltak kis része élte csak túl a keleti front és a haláltáborok szörnyűségeit. Viszontagságos utat jártak be, amíg újra megpillanthatták a „kincses várost”, amely a pusztulást, a nincstelenséget és a helyenként újra fellángoló antiszemitizmust jelentette számukra. A hazatérteknek meg kellett küzdeniük azzal a tudattal, hogy szeretteiket nem láthatják viszont, vagyonuk jórészt a háború martalékává vált és lakásaikban sokszor idegenek fogadták, akik nem voltak hajlandóak visszaszolgáltatni azokat eredeti tulajdonosuknak. Ilyen nehézségekkel szembenézve voltak kénytelenek új életet kezdeni egy olyan időszakban, amikor a Vörös Hadsereg árnyékában felemelkedő Román Kommunista Párt ígéretei jelentették az egyik legbiztosabb jövőképet számukra.
A szovjet csapatok bevonulásával a deportálások elől Romániába szökött, valamint Kolozsváron és környékén rejtőzködő zsidók, fokozatosan visszatértek a városba. Az elhurcolt munkaszolgálatosok nem érkeztek meg azonnal, mivel ezeknek többsége szovjet fogságba esett. Akiknek sikerült elkerülni a fogságot vagy képesek voltak megszökni onnan, visszatértek a Kolozsvárra. A visszatért zsidók a közösségük újjászervezését és intézményeik újraindítását tartották legfontosabb feladatuknak. Ennek érdekében 1944. október 20-án megalakították a kolozsvári Demokrata Zsidó Népközösséget (DZSN), melynek alakító ülésére a kolozsvári Zsidó Kórházban került sor. Ekkor körülbelül 1000 zsidó élt a városban. A szervezet elnökének Fülöp Zoltánt, míg alelnökeinek Neumann Sándort és Balkányi Miklóst választották. A szervezet legfontosabb céljai között tartotta számon: a deportálásba elhurcolt zsidók hazaszállítását, ezek szociális ellátását, jogi sérelmeinek orvoslását.
A Népközösség megalakulása után több felszólítást intézett az akkori államhatalomhoz, küldöttségeket menesztett Bukarestbe azzal a kéréssel, hogy indítsanak járműveket az elhurcoltak hazaszállítására. A korabeli dokumentumokból az derül ki, hogy ekkor a kolozsváriak még nem voltak tisztában a haláltáborok valóságával. A sajtóban a deportáltakat munkaszolgálatosokként említik, a járműveket a gyerekek és öregek segítségére szerették volna küldeni, nem tudván hogy ezek voltak a haláltáborok első áldozatai. Az új román kormány először csak szóban ígért támogatást az erdélyi zsidóságnak, később viszont, 1945. március 25-től vonatot bocsátottak a deportáltak hazaszállításán fáradozók rendelkezésére. A vonat egészen június végéig közlekedett, Ausztriából, valamint Lengyelországból segített hazaszállítani a még ott levő vagy hazafele tartó deportáltak százait.
Kolozsvárra az első deportáltak 1945 februárjában érkeztek meg.
A hazatérő túlélők egészségügyi helyzete lesújtó képet mutatott. Jellemző volt az ún. társadalmi betegségek (tuberkulózis, nemi betegségek) nagyfokú elterjedése és a deportálások alatt elszenvedett átmeneti vagy végleges egészségügyi károsodások. A zsidók általános szociális állapota elkeserítő volt. Olyan alapvető szükségleteket nem tudtak kielégíteni, mint az élelmezés, ruháztatás vagy egészségügyi ellátás. A DZSN megkezdte ezen gondok orvoslását, így 1944 novemberében a zsidó kórházban tömegszállás és népkonyha kialakítását kezdeményezte. A zsidó kórház ekkor kifosztva, megrongált állapotban szolgálta ki a Népközösséget.
A kórházat később a Népközösség a Joint (American Jewish Joint Distribution Committee) hathatós támogatásával fokozatosan állította működésbe, hogy eleget tudjon tenni eredeti feladatának. Később a kantin a Péter-Páll villába költözött, így ez az épület vált a hazatérő zsidók központjává. A zsidó fiatalokat a Református Teológia épületében szállásolták el. Miután 1946-ban a fiatalok részére fenntartott lakhely megszűnt, a „Jó Pásztor” nevű misszió tagjai fogadtak be több zsidó fiatalt. Emellett a DZSN árvagondozót és kollégiumot hozott létre a hontalan fiatalok részére.
A zsidó ifjúság körében hódítottak a nemzeti emancipációt hirdető baloldali eszmék.
Ennek legfontosabb oka, hogy a sokéves üldöztetésnek és jogfosztottságnak való kitettség tapasztalata után a szocializmus vágyálmába kerültek, de bizonyos mértékben hozzájárult a zsidó ifjak politikai tapasztalatlansága is. A zsidó ifjak június 20-án létrehozták a Demokrata Zsidó Ifjak Szervezetét (DÉZSISZ), amely célja a zsidó ifjúság egységének a megvalósítása, az ifjúság fizikai munkára nevelése, a demokrácia kialakításának támogatása valamint az ifjúság gazdasági ténykedésének színvonalának emelése volt.
A szervezet legfontosabb vezetői: Lövith Egon, Herskó Péter, Schwartz Vilmos, Löbl Emil, Havas Andor, Roth Lajkó. Más, sürgős, megoldásra váró problémák is megjelentek, amelyek közül kiemelkedett a zsidó lakások helyzete. Kolozsvár bombázását követően nagyon sokan vesztették el otthonukat, amit az állam úgy oldott meg, hogy a fedél nélkül maradt kolozsváriakat – zömében magyarokat – beköltöztette az üresen álló zsidó lakásokba.
A DZSN megkezdte az elhurcolt zsidó vagyonok összegyűjtését, és a zsidó ingatlanok számbavételét. Azon lakásokat, amelyekbe az eredeti tulajdonosok nem tértek vissza, a szervezet gondozásába vette és bérlőknek adta ki. Azonban a szervezet vezetői kijelentették, hogy nincs szándékukban elvenni a használatba vett zsidó ingóságokat vagy ingatlanokat, mert az a sovinizmus megnyilvánulása volna, amely akadályozná a demokrácia kiépítését. Helyette a Magyar Népi Szövetséggel karöltve kerestek megoldást ezekre a problémákra. A két szervezet végül is úgy határozott, hogy a magyarok tulajdonába került ingó vagy ingatlan javakért bérleti díjat kellett fizetni a DZSN-nek. Így a DZSN-en belül létrejött az Ingatlan és Bútorbizottság. Az előbbire a zsidó ingatlanok kezelésének feladata hárult, az utóbbi pedig a zsidó bútorok leltározását és összegyűjtését szervezte meg. Később az összegyűjtött bútorokat a szervezet finanszírozása végett, értékesítették.
A vészkorszakot túlélt kolozsvári zsidóság egy része a magyarokból kiábrándulva, saját zsidó identitását levetkőzve, az új kommunista társadalomban látta jövőjének kulcsát. A folyamatot elősegítette, hogy a Népközösség 1946-ra a kommunisták befolyása alá került és beintegrálódott az országos zsidó szervezetbe. Az új ideológiába vetett bizalom nem volt alaptalan, mivel a történelmi pártokkal ellentétben a Román Kommunista Párt megoldást ígért a zsidó nemzetiségi problémára. A megoldás, ami a különféle nemzeti, faji, vallási megkülönböztetések felszámolását és a teljes asszimiláció közepette a kommunista társadalomban való feloldódást jelentette, kedvező fogadtatásra talált baloldali zsidó körökben. A káderhiánnyal küszködő kommunisták pedig nem nélkülözhették azokat a jelentkezőket, akik a párt tagjai akartak lenni. Kolozsváron mind a magyarok, mind a zsidók felülreprezentáltak voltak a Kommunista Párt soraiban. 1946-ban 7919 párttag közül 581 volt zsidó, ami a párttagok 7,3%-át jelentette. Később, 1948-tól a zsidók kiábrándultak a Párt üres, beváltatlan ígértetekkel tűzdelt retorikájából és tömegesen hagyták el nemcsak a párt sorait, de az országot is.
Egyes kolozsvári zsidók, a holokauszt miatt nehezteltek a magyarokra, azonban a közösség általánosságban nem érzett ellenszenvet a magyarok iránt.
A kolozsvári zsidóság a több évtizedes asszimilációs folyamat következtében erős magyar identitással rendelkezett a háború előtt. A magyar identitásukat nem tudták egyik napról a másikra levetkőzni. A tömeges elfordulás elkerüléséhez hozzájárult az a tény is, hogy a DZSN vezetői kijelentették, nem teszik felellősé az összmagyarságot a holokauszt szörnyűségeiért, azonban a bűnösök felelősségre vonását az egész közösség megkövetelte. 1946. május 22-én Kolozsvár adott otthont annak a gettópernek, amelyben 193 vádlott képviselte azokat a főbb bűnösöket, akik a helyi elrendelői és végrehajtói voltak az észak-erdélyi zsidóság tömegtragédiájának. A halálos ítéletet csak a távollevők kaptak, szám szerint 30-an. A többiek letöltendő börtönbüntetéssel néztek szembe. Mindössze hat vádlottat mentettek fel.
A hitükhöz (egyesek erősebben mások kevésbé) ragaszkodó kolozsvári zsidók, a hitközségük újjáépítését is prioritásként kezelték. A háború után megkezdték a Kolozsvár bombázásában lerombolódott neológ zsinagóga újjáépítését. Mivel a városi tanács nem tudott hozzájárulni az építési költségekhez, az építkezést magánadományok, intézmények, vállalatok és a Joint segítségével sikerült megvalósítani. A zsinagóga felavatására 1947. augusztus 31-én került sor, a szertartást egy bukaresti vendég-rabbi végezte.
A kolozsvári DZSN, az észak-erdélyi központtal közösen, következetesen fellépett a második világháború alatt zsidókat ért jogi diszkriminációk megszüntetése érdekében. Számtalan levélben megfogalmazott kérés, Bukarestbe küldött delegáció és személyes közbenjárás után, a zsidókat érintő hátrányos jogi problémák zöme megoldásra talált.
Így sikerült a szervezetnek elintézni, hogy a munkaszolgálatban eltöltött idő katonai szolgálatnak számítson, a zsidó árvákat és özvegyeket bevonják a rokkantak, árvák, hadi özvegyek állami segélyezésébe és végül a zsidó vagyonokat kivonják a CASBI (ellenséges javakat felügyelő bizottság) fennhatósága alól. A megoldott jogi problémák segítették a zsidókat az újrakezdésben. Az ügyek intézésében szerepet vállaló RKP irányában is nőtt a bizalmuk. Nem minden zsidó választotta az újrakezdés opcióját. Voltak, akik nem tudtak túllépni az átélt borzalmakon, szeretteik elvesztésén és végül – kisebb számban – az öngyilkosságot vagy a kivándorlást választották. Közvetlenül a háború után az emigrációra a magyar határon keresztül nyílt lehetőség, ott eldönthették, hogy a nyugati országok valamelyikében vagy Izraelben kezdenek új életet. Ez az út 1947-től, a hatóságok fellépése miatt mindinkább bezárult.
Kolozsvárról a kezdeti szakaszban – az említett példák ellenére – nem beszélhetünk tömeges kivándorlásról, sőt a zsidó lakosság 1947-re ugrásszerűen megnőtt. Ebben az évben 6500 zsidót tartottak számon a városban. Ekkor azonban mind a kolozsvári zsidóságra, mind az ország többi zsidó közösségére nézve már a szocialista átalakítás – demagóg propaganda köntösébe bújtatott – veszélye leselkedett. Az új gazdasági és társadalmi átalakítások, amelyeket az addigra megerősödött kommunista párt marxista-leninista ideológiával átitatott politikája diktált, a zsidóság kiábrándultságát eredményezte a szocializmusból.
Transindex.ro