Szegedi diákok Kolozsváron – egy áthallgatás szűk 10 napja
Felfordult a világ! Nem kolozsváriak mentek odaát, hanem néhány szögedi diák jött megélni a kincses várost - már annyit, amennyi tíz napba belefért.
A házigazda
Általában egy diákcsereprogram után a vendégek írják beszámolójukat. Én a másik, szintén napos oldalát írnám meg, egy rövid Szeged-Kolozsvár testvéri(es)ség néhány napját a házigazda szemszögéből. Alább majd „vallanak” a szögediek...
Az előkészületek, program-összeállítás és kapcsolatfelvétel a kezdeti szakasznak akár unalmasabbnak is mondható részei, ezeket kihagyom. A lényeg az első négy lánnyal és egyetlen fiúval kezdődött. Közös ebéd, kezdeti nyelvi nehézségek (mármint a szegedi vendégdiákoknak, mi meg tolmácskodtunk), majd egy kis ismerkedés egymással, a KMDSZ-szel, Karrierirodával, Kolozsvárral. Az oldott hangulatra nem sokat kellett várni, már az esti sörözés a Krajczárban jól sikerült, hiszen éjjel 1-ig kint maradt az összeszokásban levő kis társaság. Igazi összerázódást meg mi mástól is várhatnánk egy egyetemlátogatós nap után, mint a Janistől? Másnap nehéz is volt az ébredés…
Ahogy teltek a napok, annál inkább megismertük egymást. Nem csak azt tudtuk már, kit hogy hívnak, milyen egyetemre jár, hanem kiderült, ha valaki szeretett néptáncolni, lassan megtudtuk, kinek ízlik jobban a bor, mint a sör. Az is világossá vált, több helyről gyűltünk össze mi, magyarok. Nem volt olyan nagy kulturális különbség, de szervezőkként a maximumot ki akartuk hozni városunkból, környezetünkből. Megmutatni, hogy Kolozsvárt miért és hogyan lehet szeretni. Hogy miért pont olyan jók az őszi sétatéri bolyongások, mint egy opera, vagy épp este a fellegvárról a kilátás ér-e annyit, mint a toronylátogatás (ahová, sajnos, nem mindenki jutott fel).
Néha megkérdezték a külföldi egyetemistáink: honnan a sok energia? Ők adták azt a löketet, ami pörgetett és vonzott a városba azon a körülbelül 10 napon. A mosolyok és kérdések, az érdeklődés szedett ki hosszú éjszakák után reggel az ágyból, még így is vigyorogva. Ez vett rá, hogy szabad órámban süssek gyorsan, vagy hogy bulira készülés helyett egy utolsó sörözésre szaladjak. Nem volt így sem elég ez a néhány nap, remélem, hogy jövőre kapunk még ugyanennyit. Vagy többet is akár!
(G. Cs.)
Kolozsvár két hétben – új hangulat, életérzés
Kolozsvár… A szó, a város új hangulattá, életérzéssé nőtte ki magát gondolataimban.
Nekem, Szegedről érkező hallgatónak elsőre furcsának és idegennek tűnt a kép, amit Kolozsvár nyújthatott. Szeged széles utcái, járdái után az első napokban meglepő és lehangoló volt Kolozsvár sikátoros elrendezése. Hirtelen azonban valami (minden!) megváltozott bennem, egyik napról a másikra!
Vendéglátóink remek programokat szerveztek, elég volt egy városnézés Andris kínálta történeti áttekintéssel, egy fellegvári séta Ingriddel és Mándellel ahhoz, hogy átértékeljem mindazt, amit Kolozsvár adhat nekem. Pozitív élményeimet csak fokozták a közös sörözések, a tordai sóbánya-látogatás, valamint a gyönyörű napsütéses időjárás. Akkor szerettem bele végleg a városba, amikor a Sétatérre mentem fotózni. Az ősz hihetetlen színei, a park szépsége megtették hatásukat. Tamás, Csilla, Réka a második héten is jobbnál jobb programokkal kedveskedtek. Nem feledem az operettet, a Heltait, a Klausent... A Feketetón tapasztaltakról, annak sokszínűségéről, Hunorral (illetve nélküle ) átélt kalandokról külön elbeszélést írhatnék. Kolozsvár látképe a Szent Mihály templom tornyáról szintén örökre az elmémbe égett.
Mindent összevetve azt gondolom, csodás két hetünk volt a városban, megismerve annak sokszínűségét, de talán két hét mégis kevés volt, hogy felfedezzük minden árnyalatát. Tudok még olyan helyekről, terekről, kocsmákról, amelyek arra várnak, hogy megismerjem őket. Érzem, tudom, hogy a város visszavár! És ha visszatérek, felkeresem kedves vendéglátóinkat, akik Kolozsvár rejtelmeit elérhetővé tették számomra!
Istovics Krisztina
Bentlakás és kintlakás, megkapni
Esti utazással vette kezdetét erdélyi, kolozsvári kalandunk. Sikeres megérkezés és szobafoglalás után készültünk a következő napok izgalmaira: egymás, a KMDSZ-tagok és Kolozsvár megismerésére.
Néha gondot okoztak a nyelvi korlátok, de úgy hiszem, barkochbában és activityben mindenki fejlődött az ott töltött pár napban. Születtek komikus szituációk, többek között a konyhás nénikkel folytatott „beszélgetések” (melyik rántott sajtot szeretnénk enni), vagy a mosodás nénivel – hogy mosni szeretnénk –, a portás bácsival – de mi ebben a koliban (bentlakásban) lakunk, mi vagyunk a magyar csoport, tessék felengedni –, vagy ha éppen a termet kerestük, ahol az óránk volt.
Kintlétünk alatt vendéglátóink bevezettek minket az egyetemi életbe, azaz 2 hétig mi is beleélhettük magunkat az ízig-vérig kolozsvári egyetemista létbe és minden velejárójába. Megismertük az egyetemet, az egyetemi órákat és tanárokat. Bejártuk Kolozsvár nevezetességeit és legjobb vendéglátóipari egységeit, ahol magyarul is értenek, és még társasozni is lehet. Átmulattunk egy-két éjszakát a Janisben, a magyar bulikban, ahol a román és magyar fiatal megfér egymás mellett, a magyarországi közhiedelemmel ellentétben. Megtapasztaltuk, hogy az ottani közlekedéskultúra merőben eltér a mienktől, vagyis ha ott élsz, vedd fel az ottani ritmust (nem baj, ha piros van vagy nincs zebra, menj át nyugodtan az úton), és hogy az összes buszsofőr Michael Schumachernek képzeli magát, legyen szó helyi vagy távolsági buszjáratról. Kiderült, hogy a feketetói vásár tényleg nagyon nagy és tényleg mindent lehet ott kapni, hogy a bentlakásnak (kollégium) kintlakás (albérlet) az ellentétje, nem csak viccelni akartak velünk a srácok. Valamint az utolsó napon felvilágosítottuk vendéglátóinkat, hogy a ’megkapni’ szót mi nem használjuk olyan szövegkörnyezetben, mint ők (nálunk a ’megtalál’-t szokás mondani, a megkapni az más jelent…), azért mosolyogtunk mindig rajtuk, ha ezt mondták. Számunkra elég viccesen hangzik az, hogy „Kint megkaptok.” vagy „Majd ott megkapjátok XY-t.”.
Remek embereket ismertünk meg egy gyönyörű városban, akik szuper programokat szerveztek nekünk, és szerintem nem hazudok, ha azt írom, hogy vissza fogunk még térni, készüljetek fel!
Szabadság (Kolozsvár)

Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak ké­pesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz év­vel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajná­ban is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja  és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)