Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Schön István
2 tétel
2017. március 23.
Hatvan éve történet – Szomorú emlék (1.)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Köszönettel tartozunk – hálásak lehetünk – Puskel Péternek „Arcok a (közel)múltból” sorozatáért. Ismerősöket, barátokat, jeles aradi embereket („arcokat” és „fejeket”) idéz meg, hoz vissza a mába. Miért ne vallanám be, néhány felvillantott arc könnyeket csalt a szemembe.
Remélem, Péter barátom nem veszi rossz néven, ha SCHÖN ISTVÁN arcát („fejét”!) még tovább rajzolom, az aradi magyar nyelvű oktatásban betöltött szerepét tovább árnyalom.
Miért teszem ezt?
Schön István tanár úr 1957 decemberében hunyt el – 38 évesen –, de halálát a nyár eleji hónapok történései érlelték. 1957–2017… ez éppen 60 évet jelent.
Puskel Péter írásából kiderül – azért én is kihangsúlyozom –, nyolc évvel Fischer Aladár halála után, alaposan megváltozott körülmények között, ő teljesítette ki iskolájában a magas szintű oktató-nevelő munkát megteremtő törekvéseket.
Közel hatéves igazgatósága emlékezetes epizód az aradi magyar oktatás történetében. Ami 1957-ben a két aradi magyar középiskola (3-as és a 4-es számú) életének hátterében történt, csak homályosan ismert, de a hozott intézkedések látványosan felkavarták mind a két intézet életét.
Annak, hogy Schön István 1919-ben, az Aradi Római Katolikus Főgimnázium alapításának évében született nincs jelentősége, de ha az iskola centenáriumát szabályszerűen 2019-ben (és nem 2023-ban) ünneplik, az ő születésnapjára is lehet emlékezni.
Bevallom, szubjektív oka is van annak, hogy írásra szántam el magamat. Schön igazgató úrral való megismerkedésem – első találkozásunk: 1954 szeptembere – döntően befolyásolta tanári pályám (életem) alakulását és különös áttételek – a sors fintora – révén kihatott mind a két magyar középiskola 1954–1959 közötti életére.
Félreértés ne essék, nem a személyem volt a „tényező”, én csak belepottyantam valamibe, ami később iskolatörténet lett.
Valahol biztosan vannak írásos dokumentumok. Az akkori döntéshozók közül ma már senki sem él. Annak, amit tudtam, a java részét már megírtam, az oral history szabályai szerint; azok kétes értékének tudatában, igyekeztem a buktatókat elkerülni, az igazságot bemutatni.
Ez az írásom annyiban lesz más, hogy a homályos háttéreseményekhez köthető kérdéseket, latolgatásokat, sejtéseket is megfogalmazok. Folytatom Puskel Péter gondolatmenetét, amiben arra keresi a választ, miért fogadta el a zsidó Schőn István a volt Római Katolikus Főgimnázium neki felkínált igazgatói székét?
A zsidó gimnázium tanára, nem egyből lett a volt Római Katolikus Gimnázium igazgatója. Kinevezését megelőzően három tanéven át (1948–1951 között) matematikát, fizikát tanított a Magyar Vegyesben. Családom és baráti köröm tagjaitól tudom, hogy a diákok és a szülök körében közmegelégedés kísérte tanári munkáját, hasonlóan az elnyomó önkény áldozatául esett Ion Scrima tanáréhoz.
– Semmi mást, mi csak a jó tanárt láttuk benne.
Hatvan év után, két hiteles tanú, majdnem szó szerint, egybehangzóan mondta ezt nekem.
Hogy ki kezdeményezte Schön István igazgatói kinevezését nem tudom. Nem volt tagja a Munkás (Kommunista) Pártnak.
Elképzelhető az is, hogy a tantestület körében született az ötlet.
Vezetői adottságai a kollégák figyelmét nem kerülhették el.
Visszagondolva, az iskola akkori tanárai közül, rajta kívül mindössze két személy mutatkozott alkalmasnak az igazgatói poszt betöltésére: Firneisz Fábián György és Gnandt János. Mind a két nagy tekintélyű tanár káderlapján egy-egy, az 1944-es évhez köthető fekete folt éktelenkedett. Már az is csodaszámba ment, hogy Gnandt tanár úr az esti tagozat ügyeit intézhette aligazgatói minőségben. Helyzetét csak „pótolhatatlansága” és az estis diákok ragaszkodása biztosította. (Ugyanolyan meglepetés volt Fábián György későbbi aligazgatói kinevezése is.)
Emlékezetem szerint 1951-ben, Schön István igazgató székfoglalásának az évében Kovách Géza még nem volt a tantestület tagja, s Kovács Mihály tanító úr sem szerezte még meg a matematika tanári diplomát.
A tanügyi szervek, a párt, a Magyar Népi Szövetség(?) választása szerencsés volt. Ezt Schön István hatévnyi igazgatói ténykedése utólag meggyőzően igazolta.
Mennyire kísérte konszenzus az új igazgató kinevezését?
Erről pontosabb képet, csak 1957. december 1. után alkothattam magamnak. Igaz addig nem is foglalkoztatott ez a kérdés.
A Magyar Vegyesben meghagyott egykori KG-s tanárok elfogadták az új igazgatót, de nem lelkesedtek.
Miért?
Származása miatt?
Volt más jelöltjük?
Schön István nem konfrontálódott velük, de inkább a fiatalabbakra támaszkodott. Ficzay Dénes, KG-és tanár, mindenkori különállása közismert volt, amúgy baráti viszonyt ápolt az új igazgatóval.
Nem tudom mekkora volt a tanügyi szervek szerepe, és mi volt az ő érdeme abban, hogy regnálása alatt kiváló tanárok kerültek az iskola tantestületébe. Ő találta meg Kovách Gézát és Kovács Miskát? Volt szerepe abban, hogy Vadász Ernő haza jött Aradra a fővárosból? Szalma Magda, Urbán József és a „többiek” szerződtetésében mi volt az ő érdeme?
Magam 1954 szeptembere és 1957 decembere között erről semmit sem tudtam, nem is tudhattam, de miután a 4-esből átkerültem a 3-ba, nap mint nap tapasztaltam, mekkora tisztelet övezi a tanév elején menesztett igazgatót a tantestület többsége, az irodai személyzet és az iskola „mindenese”, Kling bácsi részéről.
Az 1957 decemberében leköszönő szülői bizottsági elnök, Ráduly István ügyvéd úr, akkori megítélésem szerint, Schön István leváltásával nem értett egyet, ennek jelét adva tette ezt a gesztust.
A „Schön-korszak” hangulatát egy Kovách Gézától megörökölt anekdotával jellemezném.
Egy iskolai kirándulás alkalmával Brassóban Géza találkozott az Erdély-szerte ismert kiváló matematikatanárral, Zsidó Donáttal, aki fogadta az aradi küldöttséget, kezét nyújtva mutatkozott be Gézának:
– Zsidó vagyok.
– Nem tesz semmit.
Ezt a választ Gazsi rögtönözte.
A történet természetesen eljutott az aradi iskola igazgatójához is, akinek komolysága ellenére jó humorérzéke is volt.
Egy alkalommal a Kovách Géza vicceit hallgató tanárok csoportjához lépett, Gazsinak kezet nyújtva, bemutatkozott:
– Zsidó vagyok.
Mi volt erre a válasz?
– Látszik.
De térjünk vissza az igazgatói kinevezés előzményeihez.
Fischer Aladár halálát követően, 1943-ban dr. Berthe Nándort nevezték ki igazgatónak. (Volt más jelölt is.) Az iskolák államosításakor (1948), meglepő módon, még egy teljes tanévre ő maradt az igazgató.
Tisztelet övezte mind a diákság, mind az aradi magyarság körében, de tanártársai megosztó embernek tartották.
Az 1948/49-es tanév végén durva hangvételű cikk jelent meg a helyi magyar lapban:
NEM VÉN ÉS NEM BALLAG A MAI DIÁK
– Széljegyzet az aradi magyar tannyelvű vegyes líceum évzárójáról, amely semmiképpen sem illett az iskolában végzett komoly munkához. –
(…) Általában elmondhatjuk, hogy bevonult az új idők új szelleme ebbe az intézetbe is. De úgy látszik még mindig nem nyitottak ki kellőképpen minden ajtót és ablakot, mert a friss levegőjárás ellenére meglapult valahol a zugokban a múlt dohos, egészségtelen, fullasztó levegője. (…) (JÖVŐ demokratikus napilap, V. évfolyam 1366. szám, 1949. június 16.)
Ősztől új igazgatója lett a líceumnak: Mang Ilona. Bő egyéves tevékenységének a megítélését különböző tartalommal és hangsúllyal fogalmazták meg nekem. Őt is leváltották! Egy ártalmatlan diákszervezkedésből, értelmetlenül és érthetetlenül, az állam biztonságát is fenyegető ügyet kreáltak. Zavaros tanévet zártak 1951 júniusában a Magyar Vegyesben. A ballagó diákokat Gnandt János megbízott igazgató búcsúztatta.
A Gnandt János nevével fémjelzett rövid interregnum után nevezték ki igazgatónak Schön Istvánt, aki hat tanéven át okosan, körültekintően és eredményesen vezette az intézetet.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)
2017. március 25.
Hatvan éve történet – Szomorú emlék (2.)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Ha volt egyáltalán ennek a hányatott sorsú iskolának a XX. században „aranykora” akkor annak gyökerei a „Schön-korszakhoz” is kötődtek.
Akkor miért váltották le az 1957-es szeptemberi tanévkezdés előtt?
Hol keressük a jegyzőkönyveket? Nincsen már senki, akit szóra bírhatnánk.
Ugyanakkor megváltak a másik magyar gimnázium, a 4-es számú középiskola talpra esett fiatal igazgatójától, Schmidt Máriától is.
Mi latolgattunk, kombináltunk.
Az elbukott magyar forradalom és szabadságharc erdélyi utórezgéseivel hoztuk kapcsolatba a két magyar iskola igazgatójának a menesztését. A példastatuálás hatásos lépését láttuk a hatóságok intézkedésében. Mindezt kapcsolatba hoztuk a békéscsabai magyar gimnázium 1955. október 6-ai aradi látogatásával, amelynek fogadásában a két iskola lelkesen vett részt.
Közszájon forgott egy történet, miszerint Schőn igazgató úr (elvtárs) oda mondogatott az iskolájába látogató pártaktivistának. A vita zárásaként állítólag elhangzott a következő mondat is:
– Ha legközelebb belép az irodámba, illik levennie a sapkáját.
Kovách Géza több alkalommal is bizonygatta nekem, hogy a két igazgató együttes leváltásának prózaibb oka volt: véget akartak vetni a két magyar iskola rivalizálásának, az igazgatók közötti vitáknak.
Így volt-e vagy másként?
Bizonyos vagyok abban, hogy a súlyosan szívbeteg Schön István halálát nem a hat év igazgatói munka siettette. Kedvére való volt a vezetői munkakör, örömét lelte benne, eredményeket ért el.
Sokkal inkább a leváltásában végződő méltatlan eljárás, a tanári státuszba való visszahelyezése viselte meg.
Ebben a vonatkozásban már nem a szóbeszédre, hanem saját tapasztalataimra építve fogalmazom meg véleményemet.
Az újonnan kinevezett igazgatót, Kristóf Ilonát a 4-es középiskolából importálták a 3-ba. A tanárkodást (francia nyelv és irodalom) 1930-ban kezdte, leányiskolákban (tanítóképzőkben) működött. Felkészült, olvasott, művelt oktató volt, de már nem rendelkezett annyi rugalmassággal, hogy a meglehetősen zavaros helyzeten úrrá legyen. Az igazgatói munkát erőszakkal tukmálták rá. Nem lévén más választása, elhagyta Aradot, visszament Kolozsvárra a húgával, Sárival együtt. Az aligazgatóként mellé rendelt Mózer István elszegődött újságírónak, s csak félkatedrás tanárként maradt az iskolában.
A 4-es középiskola is új igazgatót kapott az orosz szakos, holokauszt túlélő, Berger Margit személyében, akit elsősorban kedvessége miatt hamar elfogadtunk. Ezt elősegítette a leváltott igazgatónk, Schmidt Mária nagyvonalú, sérelmektől mentes viselkedése is.
Azokban a napokban, amikor Kristóf Ilus menekülésszerű távozása miatt a 3-as középiskola ismét igazgató nélkül maradt, Berger Margit a következő kérdést tette fel nekem:
– Nem gondoltál még arra, hogy kérjed felvételedet a pártba?
Gyorsan és meggondolatlanul válaszoltam:
– Nézd Margó, én mindennel egyetértek, csak az osztályharc túlkapásait nem fogadom el. Én maradnék egyelőre csak a KISZ-ben.
Akkor még nem tudtam, hogy ezt a tapogatódzó kérdést a hatóságok utasítására tette fel nekem. Abban is biztos vagyok, hogy válaszomat nem az általam megfogalmazott formában továbbította, mert néhány nap múlva kézhez kaptam írásos igazgatói kinevezésemet a 3-as iskolába. Csak évek múlva tudtam meg, kiknek „köszönhettem”, hogy rám, a más városból jött, ismeretlen kezdő tanárra esett a választás. Határozott nemet mondtam, s ezért a Városi Pártbizottság propagandatitkára elé citáltak. Ő kiszámolta, hogy a négy egyetemi évem alatt összesen mennyit költött rám az állam. Figyelmeztetett, itt azt ideje, hogy törlesszek.
– Megy igazgatónak a 3-asba, vagy úgy rúgom fenéken, hogy a városból is repül.
Megijedtem! Bár sejtettem mi vár rám, mentem igazgatónak a 3-as számú középiskolába. Így pottyantam bele, akaratom ellenére, egy olyan helyzetbe, amit huszonhat évesen, tapasztalatlanul és felkészületlenül nagyon nehezen tudtam kezelni.
Jelen írásom szempontjából nincs jelentősége annak, hogy mint friss diplomás miért vállaltam vegyészi állást 1954 nyarán az aradi vagongyárban. Mindennel elégedett voltam, talán a gyár futballcsapatába is beverekedhettem volna magamat, jó volt a fizetésem, mégis szeptemberben az iskola felé vettem az irányt.
Okmányokkal felszerelve megjelentem Bognár Gergely tanfelügyelő előtt, aki egy cédulával a 3-as iskola igazgatójához, Schön Istvánhoz irányított, mint frissen kinevezett kémia–fizikatanárt.
Az igazgató úr közölte a katedrám összetételét: matematika, orosz nyelv és fizika az estiben.
A matematikára és a fizikára bólintottam, az orosz nyelv ellen tiltakoztam. Kértem néhány óra kémiát, jeleztem, hogy latinórákat is vállalok, de oroszt nem tudok tanítani.
– Én ismerem a maga feleségét, tanítottam. Maga örülhet, hogy egy ilyen nagy iskolába került. Ezek a lehetőségei.
Ez határozottan, megfellebbezhetetlenül hangzott.
Ma is sajnálom, magamtól is szégyellem azt a mondatot, amit az iskola méreteire és igazgatójának emberi nagyságára építve fogalmaztam meg.
Döntöttem: egyelőre marad a vagongyár. Elköszöntem. Illendőségből visszakerékpároztam Bognár Gergely tanfelügyelő irodájához.
Nem jutottam szóhoz, végighallgattam egy a sorsomat érintő telefonbeszélgetést s egy újabb cédulával a zsebemben a másik magyar középiskola felé karikáztam.
Akkor még nem tudtam, hogy tanári pályafutásomnak legszebb, legboldogabb három éve vette kezdetét. Olyan lehetőségek nyíltak meg előttem, hogy rövidesen akár imáimba is foglalhattam volna Schön István igazgató urat, amiért elfogadhatatlan feltételeket állított elém. Ebből az időből való két osztály, sok szép emlékem forrása, május 13-án tartja 60 éves érettségi találkozóját.
Beismerem, nincs miért szégyenkeznem miatta, szorosan felzárkóztam a Schmidt Mária-Czédly Károly igazgatói kettőshöz, s hatékony támaszuk lettem a másik magyar iskolával folytatott rivalizálásban. Annak, hogy milyen eredményeket mutattunk fel a testvériskolával folytatott „versengésben”, ma már nincs jelentősége.
A 3-asból való „kiebrudalásom” története ismert volt a magyar tanügyi berkekben, a következő beszélgetésről azonban kevesen tudtak.
Az 1954/55-ös tanévet követő nyári vakációban az iskolában dolgoztam. Az egyik teremben amfiteátrumszerű kémia–fizika előadót építettünk. Meglepetésemre az udvaron, az egyik deszkarakáson Schön igazgató urat pillantottam meg. Egyedüli tanárként voltam akkor jelen az iskolában. Odamentem, köszöntöttem. Maga mellé ültetett.
– Fiatalember! Hagyja itt a nőket! Jöjjön át hozzám!
– Igazgató úr! Ott voltam, nem kellettem.
– Rosszul informáltak.
Nem tudom, miért látogatott el a nyári vakáció közepén az ellenlábas igazgató iskolájába.
Két év múlva, 1957 novemberében, egy nyirkos őszi napon, a Kálvin utcai református templom falához támaszkodó, erős légszomjtól gyötört Schön tanár urat kísérhettem haza. Kísérhettem? Vittem, szinte a két karomban. Mentőt hívtunk. Semmi másról nem beszéltünk, csak a betegségéről.
Nem tudom, hogyan gondolt rám, csak sejtem mi volt a véleménye rólam. Egyszer nem sokkal a halála előtt, visszajutott hozzám egy megjegyzése:
– Annak a fiatalembernek legalább van modora.
Ilyen előzmények után, Fábián György és Gnandt János aligazgatóktól megtámogatva jött létre a 3-as iskola „Igazgatóság”-a. Ez az elnevezés Ficzay Dénesnek, iróniától csepegő szellemes tréfálkozásra is alkalmat adott. Három kihangsúlyozottan rendpártivezető fogott hozzá az iskola kormányzásához.
Eltekintve néhány idősebb, a katolikus gimnáziumból visszamaradt tanártól, a fiatalok, a „Schön-pártiak” meglehetősen tartózkodva fogadtak. Tartottak attól, hogy a korábban részben visszaszorított (?) „régi” tanárok törleszteni fognak a leváltott igazgatóval és híveivel szemben.
Urbán Jóska nagyváradi iskola- és kolozsvári egyetemi társam figyelmeztetett is:
–Jóskám! Csak arra vigyázz, ne te legyél az ököl, amivel mások ütnek.
Tapasztalatlanságomat, hiányosságaimat figyelembe véve is, ilyen célra engem senki sem használhatott volna fel. Azt hiszem igazgató társaimat sem vezette ilyen szándék. Az egyik tanári értekezleten, szigorúbb igazgató kollégám részéről mégis elhangzott egy megjegyzés.
– A szolgálatos tanárnak nem elég csak panyókára vetett kabáttal végigsétálni az első emeleti folyosón. Van az iskolának második emelete, földszintje, sőt udvara is.
Nyílván nem csak az erősen szívbeteg Schön tanár úrnak szólt ez a megjegyzés, de ő magára vette.
Magyarázkodásra nem kerülhetett sor, mert néhány nap múlva a leváltott igazgató egy szívrohamot követően elhunyt.
– Megöltétek az igazgatót!
Ezt Kovách Géza mondta. Nem a kocsmában, nem az utcasarkon, hanem a tanári szobában.
Innen kellett folytatnunk.
Nem lelkesedésből, inkább kényszerből, úrrá lett rajtam a bizonyítási vágy. Meg akartam felelni. Két mérce állt előttem: Schön István és két utolsó nagyváradi diákévem igazgatója, Péter Sándor.
A Csiky Gergely Főgimnázium épületének első emeleti folyosóján Schön Istvánnak emléktáblája van, néhány egykori „Schön-párti” és „ellenzéki” tanárkolléga márványlapja között.
Az 1957 decemberében történtek jelentősége 1959 szeptemberére – az iskola tagozattá minősült – szertefoszlott.
Ma, 60 év után is csak az emlékezésnek van jelentősége.
Azért is munkálkodtam ezzel az írásommal, hogy ne csak a nyolcvanasok és a hetvenesek tisztelegjenek az egykori Igazgató – Schön István – emléke előtt, tudjanak róla a fiatalabbak is.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)