Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Șchiopu, Petru
4 tétel
2011. június 23.
A Kárpátokon túli magyarság
A század végén Alexandru cel Bun – magyar feleségének, Losonczy Margitnak, Losonczy István erdélyi vajda leányának az ösztönzésére – nagyszámú katolikus templomot építtetett. 1410 táján megalapította a Moldvabányai Római Katolikus Püspökséget.
A lengyel királyi udvar 1413-ban arról tájékoztatta a pápát, hogy Moldvabányán virágzó katolikus központ alakult ki, két templomuk van. Az egyiket a Szentháromságnak, a másikat Szent Péter és Pál tiszteletére szentelték fel. Ez utóbbit alakították át püspöki katedrálissá, később ide temették el Losonczy Margitot. Moldvabánya püspöki székébe 1423-ban XIII. János pápa János dominikánus szerzetest helyezte. Baia községben az egykori székesegyház romjai még ma is láthatók. 1510-ben nevezték ki Moldvabánya utolsó püspökét, Marinoski Mihályt.
A moldvai magyar közösségek fennmaradását a 15. század végéig az erős magyar állam biztosította, a moldvai vajdaság a magyar királyság hűbéres tartománya volt. Mátyás király egyik levelében, melyet a lengyelek Moldvával kapcsolatos területi igényeinek visszautasítására írt, egyértelműen kifejtette, hogy Moldva mindig Magyarország vazallus tartománya volt. „Ama földnek joga a mienk a legrégebbi, megszakítás nélküli idők óta, amit a magyar királyi cím is igazol, (amelyet) nemcsak esetleg, hanem megszakítás nélkül viseltek elődeink... Elődeinktől tudjuk, hogy emberemlékezet óta a moldvai vajdák mindig a magyar királyoknak szolgáltak, és hogy a vajdaság feje senki sem lehetett jóváhagyásuk nélkül, a minket nemző édesapánk csupáncsak kormányzó volt, mégis következetesen és ellentmondás nélkül ő tette a vajdákat vajdákká.”
A két vajdaság területén alapított öt római katolikus püspökség 1227-től 1518-ig, mintegy háromszáz éven át irányította a többségükben magyarokból álló közösségek lelki életét. Ezek megszűnése után, 1518-tól rövid ideig Tatrosvásárhely, majd Bákó lett a katolikus magyarság lelki életének központja. A magyarság lélekszáma a 16. század végén még mindig jelentős. Ezt igazolja Brutti Bertalan moldvai kancellár 1588-ban keltezett levele, melyet a nápolyi érseknek írt. E levél valóságtartalmát megerősíti a Petru Şchiopu moldvai vajda parancsára 1591-ben készült népesség-összeírás. Mindkét forrás adatai arra utalnak, hogy Moldva népességének 30–40 százaléka római katolikus magyar, illetve kis részben szász etnikumú.
A 17. századtól kezdve a virágzó magyar települések és egyházközségek fokozatosan elsorvadtak. Megkezdődött a magyarság elnemzettelenítése. A pápa 1622-ben Moldvát és Havaselvét missziós területté nyilvánította, a protestantizmus terjedésének megakadályozására megszervezte a De Propaganda Fide nevű egyházi intézményt. A magyarok lelki gondozására többnyire olasz és lengyel származású papokat küldtek. Az 1622–1812 között kinevezett 54 missziós prefektus között egyetlen magyar sincs. A moldvai magyarság háttérbe szorítása a 19. században is folytatódott, jogfosztottságukra már a román politikusok is felfigyeltek. 1857-ben az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen Mihail Kogălniceanu 52 javaslatot terjesztett elő a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására. Az egyesült fejedelemségek korában (1859–1881) a 75 százalékban még magyar anyanyelvű csángóságnak magyarul prédikáltak, de az 1881-ben létrejött román királyságban egyre több nacionalista jellegű intézkedést hoztak. Az 1893-ban kiadott román népoktatási törvény már a hittan oktatását sem engedélyezte magyarul, azaz anyanyelven. A magyar anyanyelv teljes visszaszorítását az 1884-ben létrehozott iaşi-i püspökség és papnevelde tette lehetővé, amely nemcsak román tannyelven működött, hanem missziója volt a román szellemiségű csángó magyar papok nevelése. E renegátok feladata lett az alig megalakult független román állam római katolikus, magyar anyanyelvű polgárainak az elrománosítása. Mindezt akkor tették, amikor Magyarországon, a magyar állam támogatásával, százával alakultak meg az olyan román tannyelvű iskolák, amelyekben az oktatók töredéke ismerte az állam nyelvét, a magyart.
Az 1900-as évek fordulóján a magyarság lélekszámára vonatkoztatva értékes adatokat közölt Weigand Gusztáv lipcsei tanár, aki beszámolt 1894 és 1902 közötti moldvai tanulmányútjáról. Szerinte Moldvát 58 000 csángó magyar és 2100 székelymagyar lakta. Ekkor még Szaláncz, Ónfalva, Tatros lakosságának több mint fele székely volt.
A 20. században, leszámítva az 1950-es éveket, amikor nagyszámú (de rövid életű) magyar iskolát alapítottak, tovább folyt a moldvai magyarság erőszakos románosítása.
1929-ben, amikor Domokos Pál Péter felleltározta, feltárta a moldvai magyarság demográfiai és egyházi helyzetét, kimutatta, hogy a magyarok tízezrei, többezres lélekszámú közösségei nemcsak magyar iskolákkal, tanítókkal, de magyar anyanyelvű papokkal sem rendelkeznek. Így például a Tatros- (Tatáros – Trotuş) völgyi Szaláncon 180, Szalánctorkán 62, Aknavásáron 27, Ónfalván 280 magyar családot talált magyar pap nélkül. De hasonló volt a helyzet a tatrosi plébánia 97 százalékában. Összeírása szerint a Bákó megyei 12 plébánia 43 620 római katolikusa nem részesült anyanyelvű hitéletben. A következő évben végzett hivatalos román népszámlálás (csak) Bákó megyére vonatkoztatva 49 034 magyart mutatott ki, akik 11 plébániában, 150 fiúegyházban éltek úgy, hogy egyetlen magyar papjuk sem volt.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A század végén Alexandru cel Bun – magyar feleségének, Losonczy Margitnak, Losonczy István erdélyi vajda leányának az ösztönzésére – nagyszámú katolikus templomot építtetett. 1410 táján megalapította a Moldvabányai Római Katolikus Püspökséget.
A lengyel királyi udvar 1413-ban arról tájékoztatta a pápát, hogy Moldvabányán virágzó katolikus központ alakult ki, két templomuk van. Az egyiket a Szentháromságnak, a másikat Szent Péter és Pál tiszteletére szentelték fel. Ez utóbbit alakították át püspöki katedrálissá, később ide temették el Losonczy Margitot. Moldvabánya püspöki székébe 1423-ban XIII. János pápa János dominikánus szerzetest helyezte. Baia községben az egykori székesegyház romjai még ma is láthatók. 1510-ben nevezték ki Moldvabánya utolsó püspökét, Marinoski Mihályt.
A moldvai magyar közösségek fennmaradását a 15. század végéig az erős magyar állam biztosította, a moldvai vajdaság a magyar királyság hűbéres tartománya volt. Mátyás király egyik levelében, melyet a lengyelek Moldvával kapcsolatos területi igényeinek visszautasítására írt, egyértelműen kifejtette, hogy Moldva mindig Magyarország vazallus tartománya volt. „Ama földnek joga a mienk a legrégebbi, megszakítás nélküli idők óta, amit a magyar királyi cím is igazol, (amelyet) nemcsak esetleg, hanem megszakítás nélkül viseltek elődeink... Elődeinktől tudjuk, hogy emberemlékezet óta a moldvai vajdák mindig a magyar királyoknak szolgáltak, és hogy a vajdaság feje senki sem lehetett jóváhagyásuk nélkül, a minket nemző édesapánk csupáncsak kormányzó volt, mégis következetesen és ellentmondás nélkül ő tette a vajdákat vajdákká.”
A két vajdaság területén alapított öt római katolikus püspökség 1227-től 1518-ig, mintegy háromszáz éven át irányította a többségükben magyarokból álló közösségek lelki életét. Ezek megszűnése után, 1518-tól rövid ideig Tatrosvásárhely, majd Bákó lett a katolikus magyarság lelki életének központja. A magyarság lélekszáma a 16. század végén még mindig jelentős. Ezt igazolja Brutti Bertalan moldvai kancellár 1588-ban keltezett levele, melyet a nápolyi érseknek írt. E levél valóságtartalmát megerősíti a Petru Şchiopu moldvai vajda parancsára 1591-ben készült népesség-összeírás. Mindkét forrás adatai arra utalnak, hogy Moldva népességének 30–40 százaléka római katolikus magyar, illetve kis részben szász etnikumú.
A 17. századtól kezdve a virágzó magyar települések és egyházközségek fokozatosan elsorvadtak. Megkezdődött a magyarság elnemzettelenítése. A pápa 1622-ben Moldvát és Havaselvét missziós területté nyilvánította, a protestantizmus terjedésének megakadályozására megszervezte a De Propaganda Fide nevű egyházi intézményt. A magyarok lelki gondozására többnyire olasz és lengyel származású papokat küldtek. Az 1622–1812 között kinevezett 54 missziós prefektus között egyetlen magyar sincs. A moldvai magyarság háttérbe szorítása a 19. században is folytatódott, jogfosztottságukra már a román politikusok is felfigyeltek. 1857-ben az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen Mihail Kogălniceanu 52 javaslatot terjesztett elő a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására. Az egyesült fejedelemségek korában (1859–1881) a 75 százalékban még magyar anyanyelvű csángóságnak magyarul prédikáltak, de az 1881-ben létrejött román királyságban egyre több nacionalista jellegű intézkedést hoztak. Az 1893-ban kiadott román népoktatási törvény már a hittan oktatását sem engedélyezte magyarul, azaz anyanyelven. A magyar anyanyelv teljes visszaszorítását az 1884-ben létrehozott iaşi-i püspökség és papnevelde tette lehetővé, amely nemcsak román tannyelven működött, hanem missziója volt a román szellemiségű csángó magyar papok nevelése. E renegátok feladata lett az alig megalakult független román állam római katolikus, magyar anyanyelvű polgárainak az elrománosítása. Mindezt akkor tették, amikor Magyarországon, a magyar állam támogatásával, százával alakultak meg az olyan román tannyelvű iskolák, amelyekben az oktatók töredéke ismerte az állam nyelvét, a magyart.
Az 1900-as évek fordulóján a magyarság lélekszámára vonatkoztatva értékes adatokat közölt Weigand Gusztáv lipcsei tanár, aki beszámolt 1894 és 1902 közötti moldvai tanulmányútjáról. Szerinte Moldvát 58 000 csángó magyar és 2100 székelymagyar lakta. Ekkor még Szaláncz, Ónfalva, Tatros lakosságának több mint fele székely volt.
A 20. században, leszámítva az 1950-es éveket, amikor nagyszámú (de rövid életű) magyar iskolát alapítottak, tovább folyt a moldvai magyarság erőszakos románosítása.
1929-ben, amikor Domokos Pál Péter felleltározta, feltárta a moldvai magyarság demográfiai és egyházi helyzetét, kimutatta, hogy a magyarok tízezrei, többezres lélekszámú közösségei nemcsak magyar iskolákkal, tanítókkal, de magyar anyanyelvű papokkal sem rendelkeznek. Így például a Tatros- (Tatáros – Trotuş) völgyi Szaláncon 180, Szalánctorkán 62, Aknavásáron 27, Ónfalván 280 magyar családot talált magyar pap nélkül. De hasonló volt a helyzet a tatrosi plébánia 97 százalékában. Összeírása szerint a Bákó megyei 12 plébánia 43 620 római katolikusa nem részesült anyanyelvű hitéletben. A következő évben végzett hivatalos román népszámlálás (csak) Bákó megyére vonatkoztatva 49 034 magyart mutatott ki, akik 11 plébániában, 150 fiúegyházban éltek úgy, hogy egyetlen magyar papjuk sem volt.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. december 14.
Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)
2013. március 23.
Idő görgette töredék
A Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról
Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain.
A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat.
Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok."
Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk."
Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak."
A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is."
A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),
A Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról
Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain.
A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat.
Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok."
Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk."
Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak."
A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is."
A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),
2014. május 27.
Kurucok, székelyek és csángók Dél-Ukrajnában
Dél-Ukrajna sztyeppéin bőven találhatók magyar helynevek, amelyeket az 1750-es években magyarországi szerb kitelepülők vittek magukkal az oroszok által frissen gyarmatosított provinciába, Új Szerbiába. Nos, nemcsak szerbek mentek arrafelé, hanem tekintélyes számú magyarság is – az ő nyomukat próbáljuk most követni.
1751–52-ben települtek ki a bánsági szerbek, hogy ellássák a Jeliszavetgrad központú terület katonai védelmét. A város körül huszártelepek létesültek, délebbre pedig a pandúrezred helyezkedett el. A területre az orosz vezetőség ortodoxokat várt, az új Eldorádó csábítása pedig azt eredményezte, hogy románok, ukránok és bolgárok is betelepedtek, ezért 1757-ben a népesség 75 százalékát románok (származásilag moldvaiak és erdélyi mokányok), 11 százalékát pedig szerbek teszik ki.
A magyarok elsősorban nem erre a – magyar helynevekben bővelkedő – területre telepedtek le, hanem az 1753-ban létrehozott Szlavo-Szerbiába, amelyet 1764-ben donyecki járásnak neveztek át (ez ma a Dnyipropetrovszki terület részét képezi). 1756-ban a Jovanević által vezetett csapatok nemzetiségi megoszlása így nézett ki: 38% szerb, 23% vlah, 9% magyar, 22% egyéb. Nos, kik voltak ezek a magyarok, kik a vallásukat is feladták, és átálltak ortodoxnak, hogy itt letelepedjenek?
A huszárok dicsősége
A kuruc mozgalom 1711-es leverése után ezrével rekednek az országhatárokon kívül magyar szabadságharcosok, akiknek olyan megalázó módon nyújtana kegyelmet az osztrák kormány, hogy azt jóformán senki sem vállalja. Ismeretes, a II. Rákóczi Ferenc udvarához tartozó Mikes Kelemen 1761-es haláláig sem térhetett haza, annak ellenére, hogy Magyarországon számos alkalommal megpróbáltak közbenjárni hazatérése érdekében: azt sem III. Károly (ur. 1711–1740), sem Mária Terézia (ur. 1740–1780) nem engedélyezte.
A kint rekedt magyarok hamarosan hihetetlen katonai hírnévre tesznek szert, köszönhetően gróf Bercsényi Lászlónak, aki Franciaországban 1720-ra már ezredtulajdonos, az úgynevezett Bercsényi-huszárok vezetője, 1738-ban pedig Franciaország marsallja lesz. A Bercsényi-huszároké ma is létező ezred a francia katonaságban, nevük: Les hussards de Bercheny vagy 1er Régiment de Hussards Parachutistes (1er RHP), azaz Első huszár ejtőernyős ezred.
A lengyelországi kurucok
Így nem csoda, ha az oroszok is magyarokat próbáltak letelepíteni az új területekre, elsősorban kuruc harcosokat, akik Lengyelországban és Moldvában tengették életüket. Sokan közülük végleg Lengyelországban rekedtek (2009-ben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök is találkozott a Lengyelországban letelepedett kuruc emigránsok leszármazottaival), ugyanakkor elképzelhető, hogy egy részük elment új Eldorádóba.
Kurucok és csángók
A kint rekedt kurucok közül legjobban dokumentált az úgynevezett sztojcsini magyarok esete, akik a hihetetlenül veszélyes lengyel-török-orosz határvidéken éltek. A ma Ukrajnához tartozó, Hotintól 18 km-re fekvő Stăuceni faluról Patai András 1743-as jelentésében olvashatjuk, hogy Sztojcsin „nagy katolikus magyar falu Hotin megyében, amelyről a (de Propaganda Fide) atyái nem is tudnak”, s akik mély fizikai és szellemi nyomorban élnek. Patait Constantin Mavrocordat vajda hívta Moldvába, így jutott el Sztojcsinba, ahonnan viszont az olasz katolikus atyák kitessékelik.
Szegedi János így számolt be 1744-ben a faluról, feltehetően Patai beszámolója alapján: „Moldávia... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczi-féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak mondott nevezetes faluban telepedett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart /= csángót/ is.”
Giovanni Maria Ausilia minorita szerzetes 1745-ben már mint missziós székhelyet említi a falut, amelyben 60 katolikus család él (azaz jóval több, mint ugyanabban az időben a csángók fellegvárának számító moldvai Lujzikalagorban vagy Huşi-ban). Nos, ezekről a sztojcsini magyarokról többé semmi hír nincsen, eltűnnek a történelem színpadáról – több mint valószínű, hogy egy emberibb élet reményében azon magyarok sorait gyarapították, akik Új-Szerbiában és Szlavo-Szerbiában találtak új otthonra.
Egy régi csángó falu: Sztojcsin
Ugyanakkor lehetséges, hogy a kurucok azért telepedtek éppen Sztojcsinba, mert ott már eleve egy csángó magyar közösség élt, erre nézve vannak is utalások. 1588-ban Petre Şchiopul vajda hívására egy háromfős lengyel jezsuita küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa. Ők elmondják, hogy Hotinban, valamint Hotin és Szeretvásár között egy „Zarnoucim” nevű településen katolikusok, azaz magyarok laknak. Mivel a lengyel atyák feltehetően az udvari könyvtárból szerzik be értesüléseiket, könnyen elképzelhető, hogy egy cirkalmas t betűt ar-nak olvasnak, így a Zarnoucim igazából Ztuoucim-et, azaz Stăuceni-t takarja.
Székelyek és románok a Bugon túl
Ám úgy tűnik, nemcsak kuruc harcosok és hozzájuk csapódott csángók, hanem székelyek is gyarapították a dél-ukrajnai magyarok sorait. A II. világháborúban a németek oldalán harcoló románok kapják meg a Dnyeszter és a Bug folyók közti terület adminisztrálását (azaz a mai Transznisztriát és a rajta túl levő területeket). Akkor Anton Golopenția vezetésével egy román szociológus-csapat elindul, hogy feltérképezze a Bug folyón túli, a németek által elfoglalt dél-ukrán területeken levő románokat, a hazatelepítési program keretében. Ők százával fedeznek fel román falvakat nemcsak a Dnyeszter és a Bug folyók közti területen, hanem a Bugon túl is. Megállapítják, hogy a kivándorlás 1750 és 1831 között történt.
Magyar nevek ukrajnai román falvakban
Ugyan nem volt célja a magyarok nyomainak megtalálása, mégis Golopenția, ez a Domokos Pál Péter formátumú román tudós többször említi jelentéseiben, hogy a románok mellett székelyek is emigráltak erre a vidékre. Így 1950-ben, a Szekuritáté kihallgatásain említi, hogy Erdélyből a románok és a székelyek emigrálása egészen 1919-ig folyt a zöldhatáron („vama cucului”) keresztül (ezen adatot Golopențiának nem volt honnan az ujjából szopnia, feltehetően valahol az útjai során hallotta). Feltehetően ezzel magyarázható az is, hogy a Bug folyótól északra levő 25 román falu neveinek feltérképezésében olyanok is szerepelnek, mint Zachei (értsd: Székely) Serbulovka faluban, Arcuș (értsd: Árkos) és Casap (Kaszap, csak a csángók közt előforduló név, jelentése: mészáros, kaszaboló) Alexandrovka faluban, Barabas (Barabás) és Băț (feltehetően Becz, Becze) Lisa Gora nevű faluban, Caracaș (Kerekes) az új-szerbiai Martinos (a magyar Martonosból) faluban, Chioșa (Kósa) Arnăutovka és Belousovka falvakban, Farcaș (Farkas) Belousovka faluban, Ghebe, Ghiaba (Gebe) Alexandrovka és Arnăutovka falvakban, Matiaș, Mateiaș (Mátyás) Noua Grigorovka, Pancsova, Martonos és Bulgarka falvakban, Mărcuș (Márkos) Novo Ukrainka faluban, Pârca (Perka, kizárólag csángó név) Pancsova faluban stb. Akár az is elképzelhető, hogy ezeknek a magyaroknak egy része még 1926-ban is magyarként határozta meg magát, ugyanis Golopenția közli az 1926-os ukrán népszámlálás adatait, amely nem kevesebb, mint 869 magyart mutat ki az országban, 480-at városi és 389-et falusi környezetben (1926-ban Kárpátalja még nem tartozott Ukrajnához). Ugyan biztosan kerültek oda is magyarok hadifogolyként és esetleg munkásként, ám kivált a falvakban élő nagyszámú magyar arra utalhat, hogy ők akár másképpen is odajuthattak, például 1919 előtti kivándorlással. Sántha Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma
Dél-Ukrajna sztyeppéin bőven találhatók magyar helynevek, amelyeket az 1750-es években magyarországi szerb kitelepülők vittek magukkal az oroszok által frissen gyarmatosított provinciába, Új Szerbiába. Nos, nemcsak szerbek mentek arrafelé, hanem tekintélyes számú magyarság is – az ő nyomukat próbáljuk most követni.
1751–52-ben települtek ki a bánsági szerbek, hogy ellássák a Jeliszavetgrad központú terület katonai védelmét. A város körül huszártelepek létesültek, délebbre pedig a pandúrezred helyezkedett el. A területre az orosz vezetőség ortodoxokat várt, az új Eldorádó csábítása pedig azt eredményezte, hogy románok, ukránok és bolgárok is betelepedtek, ezért 1757-ben a népesség 75 százalékát románok (származásilag moldvaiak és erdélyi mokányok), 11 százalékát pedig szerbek teszik ki.
A magyarok elsősorban nem erre a – magyar helynevekben bővelkedő – területre telepedtek le, hanem az 1753-ban létrehozott Szlavo-Szerbiába, amelyet 1764-ben donyecki járásnak neveztek át (ez ma a Dnyipropetrovszki terület részét képezi). 1756-ban a Jovanević által vezetett csapatok nemzetiségi megoszlása így nézett ki: 38% szerb, 23% vlah, 9% magyar, 22% egyéb. Nos, kik voltak ezek a magyarok, kik a vallásukat is feladták, és átálltak ortodoxnak, hogy itt letelepedjenek?
A huszárok dicsősége
A kuruc mozgalom 1711-es leverése után ezrével rekednek az országhatárokon kívül magyar szabadságharcosok, akiknek olyan megalázó módon nyújtana kegyelmet az osztrák kormány, hogy azt jóformán senki sem vállalja. Ismeretes, a II. Rákóczi Ferenc udvarához tartozó Mikes Kelemen 1761-es haláláig sem térhetett haza, annak ellenére, hogy Magyarországon számos alkalommal megpróbáltak közbenjárni hazatérése érdekében: azt sem III. Károly (ur. 1711–1740), sem Mária Terézia (ur. 1740–1780) nem engedélyezte.
A kint rekedt magyarok hamarosan hihetetlen katonai hírnévre tesznek szert, köszönhetően gróf Bercsényi Lászlónak, aki Franciaországban 1720-ra már ezredtulajdonos, az úgynevezett Bercsényi-huszárok vezetője, 1738-ban pedig Franciaország marsallja lesz. A Bercsényi-huszároké ma is létező ezred a francia katonaságban, nevük: Les hussards de Bercheny vagy 1er Régiment de Hussards Parachutistes (1er RHP), azaz Első huszár ejtőernyős ezred.
A lengyelországi kurucok
Így nem csoda, ha az oroszok is magyarokat próbáltak letelepíteni az új területekre, elsősorban kuruc harcosokat, akik Lengyelországban és Moldvában tengették életüket. Sokan közülük végleg Lengyelországban rekedtek (2009-ben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök is találkozott a Lengyelországban letelepedett kuruc emigránsok leszármazottaival), ugyanakkor elképzelhető, hogy egy részük elment új Eldorádóba.
Kurucok és csángók
A kint rekedt kurucok közül legjobban dokumentált az úgynevezett sztojcsini magyarok esete, akik a hihetetlenül veszélyes lengyel-török-orosz határvidéken éltek. A ma Ukrajnához tartozó, Hotintól 18 km-re fekvő Stăuceni faluról Patai András 1743-as jelentésében olvashatjuk, hogy Sztojcsin „nagy katolikus magyar falu Hotin megyében, amelyről a (de Propaganda Fide) atyái nem is tudnak”, s akik mély fizikai és szellemi nyomorban élnek. Patait Constantin Mavrocordat vajda hívta Moldvába, így jutott el Sztojcsinba, ahonnan viszont az olasz katolikus atyák kitessékelik.
Szegedi János így számolt be 1744-ben a faluról, feltehetően Patai beszámolója alapján: „Moldávia... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczi-féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak mondott nevezetes faluban telepedett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart /= csángót/ is.”
Giovanni Maria Ausilia minorita szerzetes 1745-ben már mint missziós székhelyet említi a falut, amelyben 60 katolikus család él (azaz jóval több, mint ugyanabban az időben a csángók fellegvárának számító moldvai Lujzikalagorban vagy Huşi-ban). Nos, ezekről a sztojcsini magyarokról többé semmi hír nincsen, eltűnnek a történelem színpadáról – több mint valószínű, hogy egy emberibb élet reményében azon magyarok sorait gyarapították, akik Új-Szerbiában és Szlavo-Szerbiában találtak új otthonra.
Egy régi csángó falu: Sztojcsin
Ugyanakkor lehetséges, hogy a kurucok azért telepedtek éppen Sztojcsinba, mert ott már eleve egy csángó magyar közösség élt, erre nézve vannak is utalások. 1588-ban Petre Şchiopul vajda hívására egy háromfős lengyel jezsuita küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa. Ők elmondják, hogy Hotinban, valamint Hotin és Szeretvásár között egy „Zarnoucim” nevű településen katolikusok, azaz magyarok laknak. Mivel a lengyel atyák feltehetően az udvari könyvtárból szerzik be értesüléseiket, könnyen elképzelhető, hogy egy cirkalmas t betűt ar-nak olvasnak, így a Zarnoucim igazából Ztuoucim-et, azaz Stăuceni-t takarja.
Székelyek és románok a Bugon túl
Ám úgy tűnik, nemcsak kuruc harcosok és hozzájuk csapódott csángók, hanem székelyek is gyarapították a dél-ukrajnai magyarok sorait. A II. világháborúban a németek oldalán harcoló románok kapják meg a Dnyeszter és a Bug folyók közti terület adminisztrálását (azaz a mai Transznisztriát és a rajta túl levő területeket). Akkor Anton Golopenția vezetésével egy román szociológus-csapat elindul, hogy feltérképezze a Bug folyón túli, a németek által elfoglalt dél-ukrán területeken levő románokat, a hazatelepítési program keretében. Ők százával fedeznek fel román falvakat nemcsak a Dnyeszter és a Bug folyók közti területen, hanem a Bugon túl is. Megállapítják, hogy a kivándorlás 1750 és 1831 között történt.
Magyar nevek ukrajnai román falvakban
Ugyan nem volt célja a magyarok nyomainak megtalálása, mégis Golopenția, ez a Domokos Pál Péter formátumú román tudós többször említi jelentéseiben, hogy a románok mellett székelyek is emigráltak erre a vidékre. Így 1950-ben, a Szekuritáté kihallgatásain említi, hogy Erdélyből a románok és a székelyek emigrálása egészen 1919-ig folyt a zöldhatáron („vama cucului”) keresztül (ezen adatot Golopențiának nem volt honnan az ujjából szopnia, feltehetően valahol az útjai során hallotta). Feltehetően ezzel magyarázható az is, hogy a Bug folyótól északra levő 25 román falu neveinek feltérképezésében olyanok is szerepelnek, mint Zachei (értsd: Székely) Serbulovka faluban, Arcuș (értsd: Árkos) és Casap (Kaszap, csak a csángók közt előforduló név, jelentése: mészáros, kaszaboló) Alexandrovka faluban, Barabas (Barabás) és Băț (feltehetően Becz, Becze) Lisa Gora nevű faluban, Caracaș (Kerekes) az új-szerbiai Martinos (a magyar Martonosból) faluban, Chioșa (Kósa) Arnăutovka és Belousovka falvakban, Farcaș (Farkas) Belousovka faluban, Ghebe, Ghiaba (Gebe) Alexandrovka és Arnăutovka falvakban, Matiaș, Mateiaș (Mátyás) Noua Grigorovka, Pancsova, Martonos és Bulgarka falvakban, Mărcuș (Márkos) Novo Ukrainka faluban, Pârca (Perka, kizárólag csángó név) Pancsova faluban stb. Akár az is elképzelhető, hogy ezeknek a magyaroknak egy része még 1926-ban is magyarként határozta meg magát, ugyanis Golopenția közli az 1926-os ukrán népszámlálás adatait, amely nem kevesebb, mint 869 magyart mutat ki az országban, 480-at városi és 389-et falusi környezetben (1926-ban Kárpátalja még nem tartozott Ukrajnához). Ugyan biztosan kerültek oda is magyarok hadifogolyként és esetleg munkásként, ám kivált a falvakban élő nagyszámú magyar arra utalhat, hogy ők akár másképpen is odajuthattak, például 1919 előtti kivándorlással. Sántha Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma