Brocky Károly festőművész születésének 200. évfordulója alkalmából rövid emlékünnepséget szervezett Temesváron a Művészeti Múzeum, a Temes Megyei Tanács és a Művelődési Igazgatóság. Az esemény fénypontja Valeria Parvulescu: Karl Brocky – Un timisorean – pictor al Curtii regale britanice (Brocky Károly – egy temesvári, a brit királyi udvar festője) könyvének bemutatója volt. A rendezvényen felvázolták az alkotó életét Temesvártól, a Savoyai Jenő utcától, amelynek egyik házában született 1807. május 22-én, az angol királyi udvarig, ahol hivatalos festőként működött, s ahol 1855-ben örökre lehunyta szemét. Brocky Károly megfestette a magyar szabadságharcban jelentős szerepet betöltő Mészáros Lázár és Kmetty György portréját s az azóta elpusztult Az Aranybulla kihirdetése című monumentális történelmi kompozícióját. Képeit Európa több múzeuma és magángyűjteménye őrzi, vannak alkotásai a temesvári Művészeti Múzeumban is. /(Sz. I.): Brocky Károly festőművészre emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 24./

Újabb szobrok a személyiségek sétányán
Elődeink emlékére
Temesvár napja alkalmából újabb négy szobrot helyeztek el a Központi Park egyik fő útvonalán, amelyet három évvel ezelőtt a Személyiségek Sétányának neveztek el.
Akkor, ugyancsak augusztus 3-án, a város politikai és gazdasági életében fontos szerepet betöltő hét személyiség: Florimund Mercy, Eugeniu de Savoya, Török János, Küttel Károly, Sever Bocu, Aurel Cosma és Stan Vidrigin mellszobrát avatta fel a városvezetés ünnepélyes keretek között. Néhány hónappal később a Személyiségek Sétányán foglalta el méltó helyét Bartók Béla, a régió legnagyobb szülöttének, valamint Virgil Birounak a bronzszobra.
Az idei szoboravatón ugyancsak neves személyiségek bronzmása került felállításra. Időrendben az első Hunyadi János (1387–1456) híres törökverő, akit a román nép is hőseként tisztel, Ioan de Hunedoara néven „vonult be” a Személyiségek Sétányára. Hunyadi János Magyarország kormányzója, szörényi bán, erdélyi vajda, székely ispán, nándorfehérvári kapitány, temesi ispán, Mátyás király apja nemcsak a török elleni harcokban lovagként és hadvezérként aratott sorozatos sikereivel vívta ki a kortársak és az utókor elismerését, hanem Temesvár várának újjáépítésével, erődítmény jellegének a kor hadászati szintjére emelésével is. (Ő építtette Vajdahunyad, Diósd és Beszterce várát is.) A vár és kastély, amelynek azóta többször átépített változatát Hunyadi-kastélynak nevezik ma is a temesváriak, 1490-ig maradt a Hunyadi család birtokában. Bronzszobrát Irimescu Remus fiatal szobrászművész készítette, életpályájának fontosabb mozzanatait dr. Râmneanţu Vasile egyetemi tanár idézte fel.
Telbisz Károlyt (1853–1914) legnagyobb polgármesterének, a modern Temesvár megalapítójának és kiépítőjének tartja számon a helyi történelem és a közvélemény. 1885 és 1914 között állt a város élén, nagy tudású, felelősségteljes, példamutató városatya volt. Az ő polgármestersége idején bontották le a fejlődésnek gátat vető várfalakat, készült el a város urbanisztikai terve, kezdték meg a hatalmas építkezéseket (Millenniumi templom, a Piarista Gimnázium rendház és templom, Lloyd-sor palotái, a mai Loga utca impozáns iskolaépületei stb.) Korszerűsítette a vízvezeték-hálózatot, a szennyvíz-elvezetést, bevezette a villamosközlekedést, aszfaltoztatta az utcákat, európai rangú kulturális intézményeket hozott létre. A sétányon elhelyezett szobrot Laurenţiu Balca szobrászművész készítette, kivitelezését a PG 33 Kulturális Alapítvány támogatta. Jelentőségét dr. Augustinov Petru méltatta.
Ioachim Miloia (1897–1940) festő, művészettörténész, múzeumigazgató, intézményalapító, több tudományos és művészeti könyv szerzőjének szobrát, Gheorghe Groza szobrászművész alkotását a Miloia család adományozta a városnak. A szoboravatón Aurel Turcuş író idézte fel sokoldalú tevékenységét a nagyszámú hallgatóság előtt.
Emléket állítottak a Személyiségek Sétányán Romul Ladea bánsági származású szobrászművésznek, aki Kolozsváron majd Temesváron főiskolai tanárként, mint Constantin Brâncuşi és Auguste Rodin követője, modern szobrászati iskolát teremtett. Bronz arcmását Jecza Péter mintázta meg, életpályáját Szekernyés János műkritikus méltatta.
A Személyiségek Sétányának – amint azt Gheorghe Ciuhandu polgármester elmondta – kettős célja van: méltó emléket állítani elődeinknek és a város történelmének ismeretére nevelni a fiatalokat a park nyújtotta kellemes környezetben.
Szekernyés Irén. Nyugati Jelen (Arad)

Regáti ünnepség Erdélyben
Egyesülési ünnepségeket tartottak csütörtökön Erdély számos városában Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése évfordulóján. Mire ez a nagy felhajtás, hiszen nem is rólunk, erdélyiekről szól, hallani egy román fiataltól Déván.
Tényleg, mi köze Erdélynek a régátiak ünnepségéhez? Hiszen az 1859-es egyesülés idején Erdély a Habsburg monarchia része volt, a Kárpáton túli események nem érintették. Érthető, hogy Bukarestben, Foksányban és Jászvásáron ünnepelnek, de Erdélyben? 1859-ben Moldva fővárosa, Iaşi egyébként jóval fejlettebb, magasabb kultúrájú város volt, mint a havasalföldi Bukarest, az akkor bevezetett – és 1918 után Erdélyre is kiterjesztett – centralizmus nyomán viszont jócskán elmaradt a főváros mögött, mondhatni, Jászvásár volt a „kis-egyesülés” nagy vesztese.
Erdélynek azonban az égvilágon semmi köze az 1918 előtti regáti eseményekhez, történelmük csak azóta közös. Mégis itt is ünneplik a „kis egyesülést”, szinte nincs város Erdélyben, ahol ne lenne Ştefan cel Mare, Cuza, Kogălniceanu, Griviţei, Plevnei és hasonló nevű utca, gyakran főutca. Bethlen, Báthory vagy Rákóczi utcanévvel viszont véletlenül sem találkozni Erdély városaiban, talán néhány székely kivétellel. Holott ők – és számos más magyar, német vagy Habsburg személyiség – valóban befolyásolták Erdély sorsát, a Regátnál összehasonlíthatatlanul jelentősebb fejlődését, tetteik hatása gyakran évszázadokra volt meghatározó az egész erdélyi társadalom számára. A várost a török alól felszabadító és a Habsburg birodalom révén a civilizált Európához csatoló Savoyai Jenő, például, Temesvár első számú történelmi hőse lehetne, köztéri emlékművekkel, róla elnevezett főutcával, kulturális intézményekkel stb.
A más nemzetiségű nagy történelmi személyiségek neve azonban még most, a huszonegyedik századi, EU- és NATO-tag Romániában is kényes téma. Emléküket csak a kisebbségek őrzik meg, hivatalosan viszont nem, legfeljebb itt-ott egy kis róluk elnevezett mellékutca, és ennyi. Eközben a regáti események és személyiségek körül jelentős a felhajtás, noha semmi közük sem volt Erdélyhez.
Nem ártana néhány történelemóra a hatóságok és a lakosság számára. De valós történelem, nem a román kommunizmus nacionalista mítoszai.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár (2.)
A tizenhatodik-tizenhetedik században könyvtárak csak az iskolák mellett létesültek. A tizennyolcadik században lángra lobbant a könyvgyűjtés szenvedélye. Akkor létesült többek között a gyulafehérvári Batthyáneum – 1792-ben Batthyány Ignác létesítette –, és a nagyszebeni Brukenthal-múzeum is, melyet Brukenthal Sándor alapított.
Tekintettel arra, hogy van még közölnivalónk, bezárólag még visszatérünk a Teleki-Bolyai Könyvtárra. A barokk építészeti műemlékek rajongója
Amint azt már említettük, gróf Teleki Sámuel ifjúkorától gyűjtötte a könyveket, itthon és a külföldön megjelenteket, klasszikusokat és a tudományos műveket.
Teleki gróf a felvilágosodás híveként és a klasszicizáló barokk építészeti műemlékek rajongójaként új könyvesház építését tervezte egy bécsi építész és saját rajzai alapján, a kivitelezést a már említett Schlaff építőmester végezte.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely régi épületei című könyvében leírja, hogy a műemlék alapkövét 1799-ben tették le.
A könyvesházat a meglévő L alakú Wesselényi épülethez építették úgy, hogy azok együttesen egységes épületet eredményezzenek. Az udvari könyvtári szárnyban van az emeletre vezető impozáns lépcsőház és a bejárat ajtaja, mely fölött kőtábla az alapító nevével:
Musis Patriis Gratisque Posteris D.D.Samuel S.R.T. Comes Teleki
A könyvtárterem nagy méretei, klasszicizáló építészeti kialakítása, a falak és a pillérek körül beépített könyvszekrények ünnepélyes hangulatot adnak a helyiségnek.
A háromajtós nagy belmagasságú termet két sor pillérre és a kerítőfalakra támaszkodó kerengő két szintre osztja, a szabadon maradt középső részén csehsüveg-boltozatos mennyezet. A nagyterembe belépő látogató szembetalálja magát Teleki Sámuel kancellár nagy méretű, füzérkoszorúval díszített és aranyozott rámába helyezett képével –Tusch János festette –, melyet az emelet magasságában helyeztek el.
A könyvszekrényeken elhelyezett görög bölcsek és szépírók szobrai díszítik az egyszerű, de finom ízlésű profilokkal díszített termet.
Az éveken át Bécsből hazaküldött könyveket Teleki utasítása szerint helyezték el a dróthálós szekrényekbe. Az épületben levő lakások átalakításával az Akadémia helyi fiókjának könyvtárát és olvasótermeit is idetelepítették.
A régi Wesselényi-ház földszinti belső ajtókerete fölött ma is látható a kőbe faragott családi címer és a család kezdőbetűi. Teleki Sámuel létesítménye a város legfőbb nevezetessége, könyvtárterme a magyarlakta területek legszebb empire stílusú csarnokterme, és szekrényeiben az európai művelődés leggazdagabb hagyatékát őrzik.
Az épület földszinti termében helyezték el a Bolyai Farkas és János Emlékmúzeum kiállítási anyagát. Az egykori Rhédey-Wesselényi szárny arculata
Ami a műemlék építészeti leírását illeti, arról az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban kaptunk lírást.
Egyemeletes, U alaprajzú épület, tizenkét tengelyes főhomlokzattal, amelyet függőlegesen 6 egyszerű lizéna oszt egy négytengelyes központi, valamint két-két, egyenként kéttengelyes szélső mezőre. A négytengelyes központi rész alsó szintjén a két szélső tengelyben valamikor két félköríves bejárat nyílt, mára a jobboldalit befalazták. Az alsó szint ablakait keskeny, vakolt szalagkeret övezi, a felsőt ugyanilyen egyszerű, könyöklőpárkányokra leszaladó vakolt füleskeretek díszítik. Az emeletet övpárkány választja el a földszinttől, a lizénák vonalában enyhe golyvázással.
Az udvari homlokzatok összképére az építési fázisok különbségei alapvetően rányomják bélyegüket. Az egykori Rhédey-Wesselényi szárny arculatát a kétszintes udvari árkádsor határozza meg, míg az újonnan épült könyvtárszárny a főhomlokzat egyszerű kialakítását idézi.
A régi szárny utca felőli udvari homlokzatát eredetileg nem díszítették árkádok, ez csak a könyvtárépítés bővítései során került oda, amint ez a fennmaradt tervrajzokból és az árkádok régi szárnyhoz való illeszkedéséből kitűnik.
Az eredeti barokk belsőépítészi részek őrzője
Fontosnak tartjuk azonban, hogy pár mondat erejéig még rávilágítsunk pár nagyon fontos dologra, ami természetesen az épületet illeti.
A műemléknek kettős szerepe volt, egyrészt megvolt benne a korabeli városi palota összes tartozéka – főúri lakosztály, reprezentatív nagyterem, női lakosztály, személyzeti és háztartási helyiségek a földszinten, gazdasági egységek a hátsó udvarban -, másrészt pedig az alapterület csaknem fele könyvtárként szolgált.
A földszinten, a könyvtár nagyterme mellett kapott helyet az olvasóterem, és ugyanazon a szinten volt a könyvtáros külön lakrésze is. A nemesi palota lakóhelyiségei, a kancellár lakosztályával együtt, az emeleten volt.
Marosvásárhelyen egyébként ebben az épületben maradt fenn a legtöbb eredeti barokk belsőépítészi részlet: padlók, ajtók, ablakok, kályhák, falfestés, stukkókeretek. Ugyanakkor néhány helyiségben még vannak darabok az eredeti bútorzatból is.
A könyvtáralapítás mint divat
A Könyvtárban található képgalériáról A város meséi című könyv szerzője is megemlékezik.
1822-ben, Teleki gróf halála után berendeztek a könyvtárban egy galériát a kor és Erdély történelmének neves személyiségeiről készült portrékból.
Köztük volt Bethlen Gábor fejedelem, Mátyás király, Samuel von Brukenthal, aki a tizennyolcadik század második felében Erdély kormányzója volt, Széchényi Ferenc, aki 1802-ben maga is közkönyvtárat nyitott Pesten, és nem utolsó sorban Savoyai Jenő, aki szintén könyvtártulajdonos volt. Ezek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy akkoriban nagy divatja volt a könyvtáralapításnak.
Dokumentumok állítják: 1780-ban merül fel a könyvtár alapításának ötlete!
Bota adatgyűjtéséből kiderül az is, hogy Teleki a kezdetektől tudatában volt az általa alapított könyvtár jelentőségének. A nyilvános könyvtárakról egyébként az 1780-as évekből származó dokumentumokban olvashatunk először, és ugyanebben az évben merült fel a marosvásárhelyi könyvtár alapításának ötlete is.
A Téka rendkívül fontos volt a város számára, tekintetbe véve, hogy Kolozsvár vagy Nagyszeben sokkal nagyobb és jelentősebb kulturális központnak számítottak. Mondhatni szerencsénk volt…
A kérdés az, hogy miért épp Marosvásárhelyre esett Teleki választása? Erre szintén A város meséi című könyv szerzője találta meg a választ. Bota úgy tudja, hogy mindez azért történt így, mert itt székelt a Királyi Tábla, és olyan tanintézmények voltak a városban, mint a Református Kollégium, vagy a katolikus iskolák, tele potenciális olvasókkal. És valóban, a könyvtárba betérők többsége a Királyi Tábla és a Református Kollégium diákjai közül kerültek ki.
Teleki fia nem vesz új könyveket. Így a Téka „könyvmúzeummá” alakul…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból még kiderül, hogy magánkönyvtárról lévén szó, a könyveket saját pénzén vásárolta Teleki.
Mivel azonban halála után a fia nemigen szerzett be új kiadványokat, a tizenkilencedik század második felére a könyvtár egyfajta „könyvmúzeummá” alakult, amelyben sok régi kiadványt megtalálhatott az érdeklődő, újdonságok azonban nem voltak. Így ment ez a két világháború közötti időszakig. A harmincas évek végén a könyvtári élet fellendítése érdekében létrehoztak egy alapítványt, amely megpróbálta kivonni a Tékát a család tulajdonából.
Telt az idő, változtak a korok, az állam is elkezdett nyilvános könyvtárakat létesíteni, és a magántulajdonban lévő könyvtár eszméje lassacskán túlhaladottá vált.
A Teleki Téka művelődési szempontból mérföldkő marad, de olyan kisugárzása, mint alapítója, gróf Teleki Sámuel idején, sosem lesz már.
Sajnos. Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

„Elpusztulnak a magyarok maguktól is”
Az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, KALMÁR JÁNOS kandidátus, történész a 18. századi magyarországi betelepítésekről tartott előadást Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián. Beszélgetésük első felében Szilágyi Aladár a törökvilág elmúlta utáni helyzet elemzésére, az ország újjáélesztésére vonatkozó tervek ismertetésére kérte az előadót.
Ma már elfogadott, hogy a 18. évszázadot „hosszú századnak” minősítik. Hogy 1686-tól – legalábbis magyar szempontból –, Buda visszafoglalásával kezdődjön. Több forrás állítja, már ekkorára megszűnt a magyar többség Magyarországon és főleg Erdélyben.
Mennyire megbízhatóak a történelmi demográfia korabeli adatai?
Szerintem nincs közmegegyezés arról, hogy a 18. század „mikor kezdődik” a magyar történetírásban. Mert van erre példa, a tízkötetes Magyarország története a legnagyobb összefoglalásunk, az valóban ott választja el a két századot, ott vonja meg a kronológiai határt közöttük. Viszont az összes többi, azóta keletkezett összefoglaló munka továbbra is 1711-nél húzza meg a választóvonalat, amivel én nem értek egyet. A kérdés érdemi részére térve, egyáltalán nem megbízhatóak a források, nincsenek komolyan vehető, országos léptékű adatok a korabeli népesedésre vonatkozóan. Amikre támaszkodhatunk a 18. század végét megelőző időszakban, ami a középkorig visszamenően érvényes, azok az adójegyzékek. Egyházi, állami adóösszeírások, helyileg a földesúrnak fizetett adók. Csakhogy ezek közös rákfenéje, hogy csak az adótípus fizetésére kötelezetteket veszik számba. Például az adott felekezethez tartozó híveket. Másrészt tudjuk, hogy az állami adó alól a nemesség egésze mentes volt, a szabad királyi városok meg kollektíve adóztak, tehát családfőkre bontott összeírások nincsenek. A másik problematikus eleme a dolognak, hogy ezek az összeírások is csak részlegesen maradtak ránk. Úgy alakult, hogy például a peremterületekre, Erdélyre, Horvátországra nézve, csupán becslésekre vagyunk szorulva, ami óriási mértékben hordozza magában a tévedés kockázatát. A 18. század végén II. József idejében gyökeresen megváltozik a helyzet, ő készíttette az első modern értelemben vett összeírást. Alapvetően katonaállítási céllal, de ez már egy statisztikai felmérési szándékot is magában rejtett: az állami adóztatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Ahogy ez a monarchia más tartományaiban érvényben volt a nemességre is kiterjedően. A nemesség az ő halála után ezért is igyekezett megsemmisíteni ezeket az összeírásokat, hogy ne maradjon nyoma, rájuk nézve kedvezőtlen következményei ne lehessenek. Ez az a bizonyos összeírás II. József uralkodása idején, sőt az első olyan, amelyik minden korábbinál lényegesen teljesebb. Az egyetlen hiányossága, hogy Erdélyre, illetve Horvátországra nézve nem készült el. Megint oda jutunk, hogy ezekre a területekre nézve becsülnünk kell a lélekszámot.
Buda visszafoglalása után nem ért véget a hódoltsági területek visszaszerzése, hiszen még legalább harminc évig tartott… Viszont meglepően hamar próbáltak lépni, hiszen tudták, hogy a hódoltsági területeket újra kell építeni. Már három évvel Buda visszafoglalása után Kollonich Lipót elkészítette a maga tervezetét, a maga „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” (A Magyar Királyság berendezése) című művét, ezzel párhuzamosan más javaslatok is születtek, többek között az Esterházy Pálé, a Széchenyi Györgyé.
Miben különböztek ezek a tervezetek?
Az uralkodó, illetve a kormányzat különböző politikai csoportosulásoktól kért javaslatokat erre vonatkozóan. Esterházy Pál, az ország akkori nádora volt értelemszerűen az egyik ilyen ellaborátum készítője. Ő voltaképpen elsősorban nádorként a magyar katonaság parancsnoka is volt. Főleg a katonai szervezet átalakítására helyezte a hangsúlyt. Buda és az ország területének visszafoglalása nyomán nemcsak az addigi hódoltsági terület szűnt meg, hanem a végvárrá lett várak elveszítették a funkciójukat. Megint csak a középkori, hovatovább a Dráva menti határ védelmére kellett koncentrálni a törökkel szemben. Ez magával hozta azt a törekvést, hogy az egész katonai szervezetet át kell alakítani az új adottságoknak megfelelően. Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy ugyancsak Esterházy nádori minőségével összefüggő kérdés, hogy a legfőbb bíró is – a király után – a nádor volt, aki az igazságszolgáltatási rendszernek a korszerűsítését is javasolta, ami példátlanul rossz állapotban volt. Csak alkalmanként ülésező vándorbíráskodás zajlott. Ennek jóval később lett is foganatja, de azt ő már nem érhette meg. A következő dolog, amit ő kívánt, a nádori hatáskör kiterjesztése volt. Mint a legfőbb rendi tisztségviselő, a magyar rendeknek nagyobb beleszólási lehetőséget kívánt a politikába az addiginál. Addig kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a hadiállapotra való tekintettel, a hadvezetésnek, a tisztikarnak az átlagosnál nagyobb beleszólása volt a dolgokba. De amint a háborúk befejeződnek, ez már indokolatlan, ráadásul a katonaság rengeteg visszaélést követett el, például adószedés közben. Ez is indokolttá tette a változásokat, meg a politikusok igénye, hogy ők vehessék kezükbe az ország irányítását, ne a tábornoki kar, a haditanács és annak a megbízottai. Esterházy ellaborátuma nem egy terjedelmes mű, körülbelül húszoldalnyi. Viszont a Kollonich Lipót győri püspök, esztergomi érsek vezette bizottság tervezete jó 400 oldalas terjedelmű munka.
Nemde, több területre kiterjed, mint az Esterházy-féle javaslat?
Igen. Öt nagy fejezetből áll, az igazságszolgáltatás, a katonai ügyek, a politikum, ami lényegében a közigazgatást fedi le, az egyházi ügyek mellett a legtágabb értelemben vett gazdasági ügyekre terjed ki. Ezt nyolcvan ülésen át készítették elő, másfél éves munkával. Egy bizottság együttes munkájának a gyümölcse, amelynek Kollonich volt az elnöke.
Tudtommal, egyetlen magyar tagja sem volt a bizottságnak…
Valóban nem volt magyar tagja, de Esterházy Pálnak és a magyar rendeknek odaadták véleményezésre. Lesújtó véleményt írtak róla egyébként. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindez nézőpont kérdése is, hiszen Kollonich maga magyar főméltóság volt, Komáromban született. Ha anyanyelvét tekintve nem is volt magyar, de magyar főrend volt. Tehát Bécsből nézve abszolút megfelelt. Nem beszélve arról, hogy korábban nem csak mint főpap, hanem egy időben, mint a Magyar Kamara elnöke is működött. Tehát a gazdasági ügyekre is országos rálátása és ezzel összefüggő tapasztalata volt.
Az a bizonyos forráskiadvány, amit ön Varga. J. Jánossal közösen adott ki németül, tartalmazza az összes korábbi berendezési javaslatváltozatot?
Az ember nem mondhatja, hogy „valamennyit”, mert sose tudhatja, később mi bukkan elő. Úgy mondanám, hogy az ismerteket igen. Igyekeztünk közreadni ebben a kötetben az úgynevezett vitajegyzőkönyvet is – szinte páratlanul ritka szerencse, hogy megmaradtak –, melyben a magyar rendi bizottság, illetve a bécsi miniszteri konferencia is véleményezte, az uralkodó elnökletével.
Az örökös tartományok is beleszóltak a vitába?
Nem a tartományok, hanem az egyes miniszterek nyilvánítottak véleményt az egyes kérdésekkel kapcsolatban, és ezekről az ülésekről készült jegyzőkönyvek ránk maradtak. Úgyhogy lehet tudni, névre szólóan, hogy melyik miniszternek, milyen kérdéssel szemben, mi volt az álláspontja. Mindez nem minden esetben könnyen értelmezhető, hiszen minden ilyen, nem a nyilvánosságnak szánt jegyzőkönyv a titkár jegyzésében született. Túl azon, hogy ez egy borzasztó, alig kiolvasható irka-firka, hiányos is. A szöveg megfogalmazója jelen volt, őt a feljegyzett szavak, utalások emlékeztették valamire, de az utókor kutatója, aki nem volt ott, nehezen tudja az odavetett szavak mozaikjából összeállítani az elhangzottakat. De a lényeg, ez ritka szerencse, hogy megmaradt.
Vélhetően a dolgok tovább is formálódtak, alakultak, kiegészültek, esetleg kompromisszumok köttettek. Bizonyára sokan örültek annak, hogy a franciákkal vívott háború miatt elhalasztódott az egész, majd később vált hatékonnyá.
A magyar nemesség érdekeit mennyire tudták érvényesíteni?
A rendek véleménye beszédes ezzel kapcsolatban. Általában eléggé elmarasztalták. Túlságosan udvarhűnek titulálták, főleg azt nehezményezték, hogy nem törekszik a nemesi kiváltságok megőrzésére. Különösképpen a nemesi adómentesség fenntartásának a hiányát fájlalták. Viszont Bécsből sok miniszternek az volt a véleménye, hogy a tervezet túl retrográd. Nagy mértékben akar kedvezi a magyar nemességnek, holott az anakronisztikus jogokhoz ragaszkodik, Isten tudja, hány száz éves törvényekhez. Sőt, az Aranybullától kezdve a Tripartitumot is szóvá teszik. A Kollonich-féle bizottság két tűz közé került, hiszen magyar szempontból nagyon udvarhűnek, szervilisnek tűnt, a másik oldalról meg épp az ellenkezőjével vádolták. A magyar történetírásba az előbbi nézet került bele, ez a szemlélet kap hangot ismételten.
Ha felállítjuk a történtek mérlegét, a nyelve merre billen? Kollonich megítélése ellentmondásos. Azt írta őfelségének, hogy „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék, természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”.
A mai történész, aki tudja, hogy akkor és azóta mi minden történt, hogyan ítéli meg ezt a javaslatot?
Az ön által is idézett mondatokat sose szabad kiszakítani a környezetükből. Hozzá kell tenni még egy dolgot. Ezt az ellaborátumot, e négyszáz oldalnyi terjedelmű tervezetet természetesen az uralkodó nem olvasta el. Hiszen az egész német-római birodalmat, a császárságot is irányítani kellett. Ma is úgy működnek a minisztériumok és a kormányzat, hogy a legfelsőbb szinten nem olvasnak el mindent az utolsó betűig. Készítettek Lipót császár számára egy húsz oldalas preambulumot. És ebben a summázatban már megjelent a miniszteri konferenciának is a véleménye. Abban semmi ilyen szöveg nem szerepel. Én azt gondolom néhány kutatótársammal egyetemben, hogy ez a miniszteri konferenciának a megnyerésére szolgált. Egy politikus – és Kollonich is az volt – ha valamit meg akar valósítani a tervei közül, úgy kell megfogalmaznia, hogy az adott fórumnak, amelyik abban dönt, vagy véleményt nyilvánít, minél inkább elnyerje a tetszését.
Tehát az idézett szöveg inkább „csomagolás” volt, mint lényegi elem?
Persze. Mert a császárnak, azaz a magyar királynak készült summázatban semmi ilyen tartalom nincs. Egyébként az eredetiben, a teljes verzióban is elsikkadó, soha vissza nem térő kijelentés. Egyszerűen arról van szó, tekintetbe kell venni, hogy Kollonichnak személyes ellentéte volt Caraffa felsőmagyarországi főkapitánnyal. Caraffának nem egy átlagos tábornoki szintű befolyása volt a bécsi udvarban, a nápolyi Caraffák, a Rómában legbefolyásosabb bíborosokat adó család tagja volt. Az ő személyes kapcsolatai messze túlmentek azon, ami egy átlagos tábornoknak a súlyát jelentette a bécsi udvarban. Ezért ezt az ellentétet – ha tetszett neki, ha nem – az uralkodónak is figyelembe kellett vennie. Itt Kollonich tesz egy gesztust az egyébként általa gyakran bírált császári hadvezetésnek. Nyíltan kritizálta őket, hogy nem tartanak fegyelmet, a népet kiszipolyozzák az adókkal és a beszállásolással. A tábornoki kar meg nem győzte ezeket a vádakat visszautasítani. Tehát tesz ez irányba egy gesztust, hiszen az udvari haditanács vezetője is ott van a konferencián. Ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Thököly-mozgalom leverése után vagyunk.
Az viszont mai szemmel, a mi szemünkkel is nézve javára írható, hogy – ha nem is volt a „nép barátja” – a paraszti terheknek a megkönnyítésére is próbált javaslatot tenni. Ez mennyire valósult meg?
Kollonich ellentmondásosságát én nem tagadom, de nem ezzel az ellaborátummal összefüggésben látom, hanem azzal, amit ő főpapként cselekedett a protestánsok ellen. Ez egy más vonulat, és az ellenük folytatott perekben játszott sajnos gyalázatos szerepet. Az ellaborátum viszont a kor viszonyai mellett, az adott helyzetben korszerű és végrehajtható javaslat volt. A többivel, akár az Esterházy Páléval, akár a magyar rendekével összevetve, azokban valóban rengeteg Mohács előtti kiváltság, jogelem van. Ők megállították az órát. Kollonich viszont valódi, korszerű reformokat szorgalmaz, próbál a nyugati, a törökök által nem érintett örökös tartományokban életbe lépett reformokhoz hasonlóakat bevezetni. Valóban, a jobbágyságot is meg akarta kímélni a túlkapásoktól, de nem csak a katonaiaktól, hanem a földesúri túlkapásoktól is. Szabályozni kívánta azokat a terheket, amelyekkel a földesurak sújtották a jobbágyokat, s amelyek teljesen szabályozatlanok voltak. Mária Terézia úrbéri rendelete fog majd több nemzedékkel később államilag rendet teremteni. S az is mekkora tiltakozást váltott ki…
Alig fejeződött be a 16 éves háború a törökkel, a Rákóczi-szabadságharcnak is sok áldozata volt. Egyrészt több feléledő vidék ekkor süllyedt vissza, sőt, voltak vidékek, ahol több falu pusztult el, nem csak a labancoknak, hanem a kurucoknak köszönhetően is. Ráadásul kitört a pestisjárvány is. Fel lehet mérni, hogy e két tragikus eseménysorozatnak hány áldozata lehetett?
Úgy vannak adataink, hogy némely település esetében tudjuk, milyen okból, hány embert temettek el, másutt csak olyan feljegyzések vannak, hogy szekérszámra hordták a halottakat a tömegsírokba. Az ilyen megjegyzéseket nem tudjuk számszerűsíteni. Országos adataink nincsenek. A pestisjárványt 1708-tól kezdve, Lengyelország felől hurcolták be, bár Rákóczi tényleg igyekezett mindent megtenni ellene, karantént létesítettek a határon, bizonyos ideig a beutazókat ott tartották.
Bercsényi szerint a pestis több áldozatot követelt, mint a harcok…
Igen, ő próbálta ezzel a feltételezéssel is menteni a kuruc mundér becsületét. Az kétségtelen, hogy 1709-ben Savoyai Eugén, a haditanács elnöke – amikor a katonai párt Bécsben végleg le akart számolni a szabadságharccal, és követelte, hogy több császári katonát kellene Magyarországra vinni – megjegyezte, „nem érdemes, elpusztulnak azok maguktól is a járványban.”
Erdélybe főleg románok települtek be. Földolgozta-e valaki az erdélyi román betelepítési folyamatot?
Csupán elszórt résztanulmányok jelentek meg egy-egy település vonatkozásában. Ugye, ez a folyamat már az Erdélyi Fejedelemség korában elkezdődött. A 18. században új hulláma következett be, s ennek két oka volt. A Kárpátokon kívüli területeken, ahol a görög eredetű fanarióták uralkodtak, az oszmán hatalom, mivel a porta elvesztette Erdélyt, a megmaradó Havasalföldet és Moldvát igyekezett minél nagyobb adókkal sújtani, s ezt az ottani lakosok szenvedték meg. Ez volt az egyik ok, ami arra ösztönözte a románokat, hogy vándorbotot fogjanak. A másik, hogy az erdélyi szászok is érdekeltté váltak a betelepítésben. A szászoknak az volt az egyik kiváltságuk, hogy ők kollektíve adóztak. De ha az együttes adózásban minél többen vannak, akik az adott területen élnek, egy családra annál kisebb adóteher jut. Tehát érdekeltek voltak abban, hogy a románokat letelepítsék Királyföldére. A Bánságot akkor még vissza se foglalták, tehát a Királyfölde volt az a vidék, ahová a 18. század elejétől kezdve sok román települt. Korábban a szászok szinte teljesen elzárkóztak a románság spontán beszivárgása elől, most ők szorgalmazták a saját érdekükben.
Ami a hódoltsági területeket illeti, az Erdélyen kívüli részeket, a Dél-vidéken, Bánságban, Baranyában, egyebütt, három nagy hulláma volt a betelepítésnek, főleg a német ajkú jövevényeket illetően. Az első III. Károly uralkodása alatt zajlott.
Hogyan lehetne sommázni e folyamatot?
A Bánság különleges jogállású területté vált. 1716-18 között foglalták vissza, de nem integrálták a magyar intézményrendszerbe, csak 1778-ban, Mária Terézia uralkodásának legutolsó éveiben. Az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács közös igazgatása alatt állt. A Kamarához azért tartozott, mert a Kincstár birtokában lévő terület volt, A Haditanácshoz pedig azért, mert a határőrség intézménye oda is kiterjedt. A Kincstárnak az volt az érdeke, hogy ne ossza ki magánbirtokosok között a földeket, hanem államilag irányított, monokulturális gazdálkodást vezessen be. Savoyai Eugén császári hadvezérnek volt egy nevezetes szárnysegédje, Claude Florimond de Mercy gróf, vallon tábornagy, akit megtettek a Bánság első katonai parancsnokának. Ő nagy lelkesedéssel látott neki a régió újraépítésének. Fel akarta virágoztatni a területet, oly módon, hogy számos mintagazdaság létesüljön, ami példát kínál a földesuraknak is, hogy miként kellene korszerűen gazdálkodni. Másrészt arra törekedett, hogy a hódoltsági területek az Örökös Tartományok manufaktúráit mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal lássák el. Itt főleg a gyapotra kell gondolni, s az iparág természetes festőanyagaira. De Mercy gróf figyelme arra is kiterjedt, hogy az ott termelt áru elszállítását biztosítsa. Utakat is építettek, de a legolcsóbbnak a vízi utak, a csatornák kiépítése bizonyult. A folyók szabályozása is megtörtént.
Volt egy olyan időszak, amikor a bevándorlók ódzkodtak a Bánságba telepedni, hiszen állítólag Mária Terézia nagy számban telepített oda büntetett előéletű egyéneket is. Ez valóban így volt?
Volt egy idő, amikor valóban sor került erre. III. Károlynak a második török háborúja 1737 és 39 között zajlott le, azt elvesztette a Monarchia, és a törökök feldúlták a Bánság egy részét. A Mercy gróf alatt fölvirágzó, fejlődésnek induló terület egyszeribe tönkrement, lakosai jelentős részét elvesztette, elmenekültek, áldozatul estek, és a hadsereg nyomán megint járvány is felütötte a fejét. A helyzet kilátástalan volt. Egy év múlva, 1740-ben meghalt Károly, akkor lépett trónra Mária Terézia. Egy ideig a kormányzat nem tudott mit kezdeni a területtel. És valóban fegyenceket, prostituáltakat hoztak oda.
A Bánság a Monarchia „Szibériája” lett…
Pontosan. Amíg lassacskán az 1760-as években – az osztrák örökösödési háború nyomán, amit szintúgy elvesztettek a poroszokkal szemben – arra a fölismerésre jut a kormányzat, hogy a veszteség okai mélyebbek, mint a katonai irányítás kudarcai, annak strukturális okai is vannak. A gazdasági, társadalmi elmaradottság még Oroszországéhoz képest is nagyobb volt, nem is szólva Nyugat-Európáról. Újra kellett gombolni a kabátot, ahhoz, hogy versenyképesek legyenek. Ennek a gondolatnak a jegyében veszik elő újra a Bánságot, amelyet föl lehetne lendíteni. Megint elsősorban német telepesek behívására gondolnak, most már szervezettebben, mint III. Károly alatt.
Már érvényesült az a gyakorlat, mely szerint protestánsokat is beengednek?
Mária Teréziánál ez már valóban így van. Persze, az ő idejében is a katolikusokat látják legszívesebben, őket favorizálják. Most már előre megtervezett településeket hoznak létre. Építőanyagot bocsátottak az érkezők rendelkezésére, voltak területek, ahol elvetették a magot, hogy mire megérkeznek, az új telepesek első dolga az aratás legyen.
Végül Mária Terézia visszacsatolta Magyarországhoz a Bánságot. Ha jól tudom, a magyarokat csak ekkor kezdték beengedni?
Ettől kezdve nagyobb mértékben települtek be magyarok, bár korábban sem zárták ki őket teljesen. Az kétségtelen, hogy kedvezményt inkább a németek számára helyeztek kilátásba, de ne feledjük: ahhoz, hogy valaki, mondjuk Felső-Bajorországban ott hagyjon csapot-papot, és eljöjjön ide, ahol minden ismeretlen a számára, azért az nagy áldozat volt a részéről. Sokan elpusztultak, sokan csalódottan vissza is mentek az óhazába.
II. József 1782-ben rendelte el, s öt évig tartott az úgynevezett „große Schwabenzug”. Valóban ez volt a legnagyobb mértékű a három akció közül?
Főleg a legszervezettebb. Olyan körülményeket igyekeztek megteremteni, amit ma is csak bámulhatunk. Fejlett országok esetében is példa lehetne, ahogy előre fölépítették a templomot, az iskolát, a kórházat, a kocsmát is, széles, szabályos utcákat, kimérték a lehetőleg egyforma telkeket, fölépítették a parasztházakat, típustervek szerint. Volt, ahol az ökröt bekötötték az istállóba, a szerszámokról is gondoskodtak. Mindez a szervezettségnek olyan fokát jelentette, amire addig nem volt példa. Mindennek jelentős költségvonzatai is voltak, hiszen semmi sem épült ingyen, az előleg gyanánt biztosított támogatást később vissza kellett téríteni. Számos probléma is akadt emiatt, hiszen volt, aki hamar túladott az ölébe hullott ingó és ingatlan vagyonon.
Így jöhettek létre azok a német többségű kishazák, amelyeknek egyikét Baranyában, Tolnában „Schwabische Türkei”-ként, Sváb-Törökországként emlegették. Feljegyeztem egy kilencven esztendős szentannai bácsi jóvoltából a Dunán, hajóval érkező bevándorlók himnuszszerű dalát, mely szerint „aki Magyarországra ment, / Nem jön már vissza soha.”, de azzal a derűlátó sorral folytatódik, hogy „Magyarország a leggazdagabb, / búzája, szőleje jó…”
Mennyire lehettek tájékozottak a hazát váltók?
Ezt nehéz volna megmondani. A propaganda igyekezett rózsaszínre festeni az égboltot, a valóságot szebbnek láttatni, mint amilyen valójában volt. Aztán a valósággal szembesülve sokan csalódtak. De azt is látni kell, hogy a németeknél a törzsöröklés járta, ami azt jelentette, csak a legidősebb fiú örökli a telket, a földet. Ez azzal járt, hogy a többi testvér zsellérsorsa jutott, az ingóságokból örökölhetett, de a földből nem. Ily módon polarizálódott a német paraszti társadalom. Kenyérkereset után kellett nézniük, sokan iparosok lettek, még többen katonának álltak, hiszen ekkor kezdett kialakulni a militarizálódó német társadalom. Azok a nincstelenek, akik a kivándorlást választották, ugyancsak örültek, hogy földhöz jutnak, nem is akármilyenhez, hiszen a Bácskában vagy a Bánságban legendásan jó földek voltak. És akinek volt munkabírása, meg ambíciója, az valóban jómódú lett, amire otthon nem lett volna esélye.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Meghívó könyvbemutatóra
A költő, műfordító, magyartanár ESZTERÓ ISTVÁN 75. születésnapjára jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában a Haza a magányban című verseskötete. Költői hitvallástól kezdve a szerelmi élményen, irodalmi portrékon keresztül a magyar történelmi tragédiák, kisebbségi lét torz lenyomatai, nyelvi jogtalanság, politikai abszurditások, napi realitások pillanatképei, az emberiség, a Föld, a Nap jövője miatti aggodalom képezik többek között a kötet rendkívül változatos témakörét. A könyv bemutatására a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének székhelyén, a Savoyai Jenő utca 6. szám I. emeletén kerül sor, március 31-én 18 órától. Minden érdeklődőt szeretettel vár a kötetet bemutató dr. MAGYARI SÁRA, egyetemi oktató és a szerző.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Kétszáznyolcvan éves a temesvári Szent György székesegyház
Az idei, 2016-os esztendő kiemelkedő, kerek évfordulót hozott a Bánság területén élők számára: háromszáz év telt el azóta, hogy Savoyai Jenő herceg felszabadította Temesvárt és ezt a vidéket a török uralom alól. E jubileum mellett a temesvári egyházmegye – együtt a szeged-csanádi és a nagybecskereki testvéregyházmegyékkel – még egy jelentős évfordulót ünnepel, mégpedig a Szent György székesegyház alapkőletételének 280. évfordulóját. Ez a templom több mint kétszáz éven át az ősi csanádi egyházmegye székesegyháza volt, 1930 óta pedig a temesvári egyházmegye székesegyháza.
A kiállítás, amelyet ez alkalommal megnyitunk és az érdeklődők előtt bemutatunk, a székesegyházhoz kapcsolódik, festmények, képek, okmányok és egyéb értékes tárgyak által mutatja be a székesegyház történetét az alapkőletételtől az építési munkálatokon át a felszentelésig. Szemünk előtt feltárul egy egész korszak, megismerhetjük azokat a tisztségviselőket és személyiségeket, akik a dóm felépítésében jelentős szerepet játszottak, illetve figyelemre méltó alkotásokkal gazdagították a székesegyház belső berendezését. Említésre méltó mindenekelőtt VI. Károly császár és Mária Terézia császárnő, az akkori korszak két meghatározó személyisége, illetve a temesi adminisztráció tisztségviselői.
A kiállítást a dóm főbejáratától balra az a kérdés indítja, hogy tulajdonképpen mi is egy székesegyház. Ezt követően látható Nádasdy László püspök portréja, aki 1710-től foglalta el a csanádi főpásztori széket. Falkenstein, Stanislavich, Engl von Wagrain püspökök a dóm építési munkálatait kísérték figyelemmel, majd pedig Christovich püspök és végül Kőszeghy László püspök portréja következik, aki 1803-ban, húsvét nyolcadában, a székesegyház ünnepélyes felszentelésével az addigi munkálatokra úgymond feltette a koronát. Láthatók még korabeli pápai bullák és császári diplomák, kinevezések és egyéb értékes dokumentumok, közöttük igazi ritkaságok is a püspöki levéltárból és gyűjteményből, valamint a székesegyház és a Püspökség kincstárából. Mindezek történelmi ritkaságoknak is számítanak, amelyeket nem minden nap és nem mindenhol látni. Ugyanakkor első alkalommal fordul elő, hogy mindezek egy helyen, mégpedig az illető székesegyházban láthatók.
A kiállítás megtekintése az elkövetkező hetekben és hónapokban, magánszemélyek és kisebb csoportok számára egyaránt lehetővé válik. Az érdeklődőknek tárlatvezetést is biztosítunk. Ezért kérjük, hogy a látogatás időpontjáról értesítsék a Püspöki Hivatalt. A kiállítás augusztus 15-ig várja a látogatókat, vasárnapokon, az ünnepnapokon, valamint a szentmisék alatt viszont nem tekinthető meg. Bármely más napon azonban sok szeretettel várjuk az érdeklődőket.
Az egyházi múzeumok és az ilyen jellegű kiállítások – ahogy ezt az egyházi útmutatások és nyilatkozatok is kimondják – az evangélium hirdetésének részét és egyik módját képezik. Ez nem egyéb, mint a keresztény hit terjedésének és fejlődésének dokumentálása és bemutatása egy adott régióban, egy adott egyházmegyében. Ilyen értelemben jött létre ez a kiállítás is, amelynek tárgyai szorosan kapcsolódnak székesegyházunk és egyházmegyénk történelméhez.
Végül mindazoknak, akik ennek a kiállításnak a létrejöttét segítették, hálatelt szívvel mondok köszönetet.
Temesvár, 2016. április 9-én
† Roos Márton
megyés püspök

Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár 1716
Egy európai város kezdetei
Temesvár az idei, 2016-os esztendőben ünnepli a török uralom alóli felszabadulás 300. évfordulóját.
A város vezető intézményei, és jelenlegi lakói fontosnak tartják, hogy erről a Temesvár történelmének szempontjából kiemelkedő eseményről a Temesvár 1716. Egy európai város kezdetei elnevezésű kiállítás keretében is megemlékezzenek, amelyre meghívást kapnak mindazok, helybeliek és vendégek, akik szeretnék megismerni a várost és annak múltját.
A 300. évfordulónak szentelt kiállítás bemutatja a török oszmán jelenlétet a Bega-parti városban, a vár ostromát és visszafoglalását a Savoyai Jenő herceg vezette osztrák csapatok által, bepillantást enged az osztrák közigazgatás első évtizedeibe csakúgy, mint az adott kor változatos kulturális és vallási életébe. Mindezek harmonikus egységet alkotnak, és egy fejlődő európai város képét tükrözik. Leküzdve a kezdeti nehézségeket, Temesvár kialakítja a maga évszázadokon át vezető szerepét, amelyet a sokszínűségből fakadó európaiság és egyben erős helyi öntudat, kötődés jellemez.
Az osztrák közigazgatás által hozott intézkedések, mint például a városrendezés, új erődítmények építése, az utcák felújítása, valamint a Bega-csatorna hajózhatóvá tétele, a nyugati fejlődés pályájára állították a várost. Az osztrákok már az első évektől megkönnyítették a városban a vegyes nemzetiségű lakosság létrejöttét, a különböző népek jellegzetes kultúrája pedig új, külön színt hozott, erősítve a tolerancia és többnyelvűség szellemiségét. Így alakult kiTemesváron egy románok, szerbek, zsidók, magyarok, németek, bolgárok, olaszok, csehek, spanyolok alkotta soknemzetiségű közösség ex toto orbe austriaca.
A Temesvári Római Katolikus Püspökség és a Banatul Múzeum közös kezdeményezésére létrejött jubileumi kiállítás méltó megszervezéséhez hozzájárultak: Temes megyei tanács, Temesvári Polgármesteri Hivatal, Szerb Ortodox Püspökség, Bánsági Ortodox Érsekség, Román Nemzeti Levéltár Temesvári részlege, Temes megyei könyvtár, Lugosi Görög Katolikus Püspökség, Román Televízió Temesvári területi stúdiója, Temesvári Művelődés Háza, Bánsági Svábok Egyesülete (Landsmannschaft der Banater Schwaben), Romániai Szerbek Szövetsége(Савез Срба у Румунији), Bánsági Svábok Segélyszervezete (Hilfswerk der Banater Schwaben e.V.),Temesvári Izraelita Közösség. Technikai és szaktanácsadás: dr. Rodica Vârtaciu, Mihai Botescu építész, Stevan Bugarski.
A kiállítás július 19–szeptember 20. között a Banatul Múzeum ideiglenes székhelyén minden héten keddtől vasárnapig 10–20 óra között tekinthető meg.
Október 12-től december 10-ig a kiállítás a Temesvári Római Katolikus Püspökség székhelyén (A. Pacha utca 4-es szám) lesz látható.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
A Temesvári Római Katolikus Püspökség sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár 1716 – kiállításmegnyitó a Katolikus Püspökségen
„Háromszáz évvel ezelőtt tűzték ki a fehér zászlót a törökök”
A temesvári Római Katolikus Püspökség épületében október 12-én este került sor a Temesvár 1716 – Egy európai város kezdetei című kiállítás megnyitójára. A város török uralom alóli felszabadításának 300. évfordulója tiszteletére megszervezett jubileumi kiállítás-megnyitón részt vett Őexcellenciája Roos Márton megyés püspök, Őszentsége Lukjan Pantelic budapesti szerb ortodox püspök, Nicolae Robu temesvári polgármester, Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő, a történelmi Bánság területén működő, a kiállításhoz hozzájárult múzeumok (Temesvár, Makó, Szeged, Nagybecskerek, Nagykikinda, Pancsova, Újvidék, Versec) küldöttei, intézményvezetők, politikusok, a helyi felekezetek képviselői és közéleti személyiségek.
Az ünnepi rendezvényt Őexcellenciája Roos Márton temesvári püspök, a jubileumi kiállítás kezdeményezője és házigazdája nyitotta meg, aki felelevenítette a 300 esztendővel ezelőtti történelmi eseményeket: „1716. október 12-én tűzték ki a fehér zászlót Temesvár várának falaira a törökök. Ezzel a kapitulációval súlyos harcoknak vetettek véget. A harcban állt felek emberséges, mondhatni keresztény megegyezésre jutottak. A török hódítók szabadon elvonulhattak a városból, javaikkal együtt. Nem folyt vér, mint a vár 1552-ben történt törökök általi meghódításakor. Az addigi ellenségek emberségesen viselkedtek, Temesvár várának békés feladása például szolgált az elkövetkezőkben más várak átadásához is.” A püspök megköszönte valamennyi temesvári és bánsági intézménynek, elsősorban a múzeumoknak, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel segítették ennek a kiállításnak a létrejöttét, és jubileumi emlékérmet nyújtott át mindenkinek, aki hozzájárult a Temesvár 1716 – Egy európai város kezdetei című kiállítás megvalósulásához. A jubileumi érem Savoyai Jenő herceget, Temesvár felszabadítóját és Gróf Florimund de Mercy-t, a bánsági osztrák katonai adminisztráció vezetőjét ábrázolja.
Nicolae Robu polgármester folytatta a püspöknek a temesvári vár példamutató, emberséges átadásával kapcsolatos gondolatait. „Nem véletlen hogy az 1716-os kapituláció után Temesvár keresztény és emberséges szellemben fejlődött. Látványos fejlődés következett be az infrastruktúra területén a XVIII. században, ami folytatódott a XIX. században is, egészen napjainkig. Ennél is fontosabb Temesvár kulturális fejlődése, ami egy egészséges értékrenden, a vallási és etnikai sokszínűség elfogadásán, egymás tiszteletén és a szolidaritáson alapszik. Ezek az értékek a mai napig a város szellemiségének meghatározói” – mondta a polgármester, aki szerint talán az sem volt véletlen, hogy Temesvár éppen az európai újrakezdés 300. évfordulójának évében nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa címet.
A közel 100, a történelmi Bánság valamennyi szegletéből összesereglett vendég megtekintette a Temesvár felszabadításáról megemlékező és a bánsági felekezetek történetét bemutató kiállítást. Az első teremben a látogatót a Temesváron beszélt valamennyi nyelven (román, magyar, német, szerb) és angolul köszöntik a szervezők. A következő termekben a török hódoltság idejét, az 1716. októberi eseményeket, Temesvár felszabadítását, az osztrák adminisztráció bevezetését illusztráló anyagot láthatnak a látogatók. Nagyobb tér jutott a temesvári történelmi egyházak kegytárgyai és régi dokumentumai bemutatásának, amelyek 1716 óta jelen vannak a városban. A színvonalas kiállítás 2016. december 10-éig látogatható, előzetes bejelentkezés alapján, a Temesvári Római Katolikus Püspökség patinás épületében. Magánszemélyek és csoportok látogatását a 0040-256-490-081-es és a 0040-256-497-201-es telefonszámokon kérik bejelenteni.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár – A megvilágosodás 300 éve
Az osztrák császári seregek, Savoyai Jenő herceg vezetésével, 1716 októberében szabadították fel Temesvárt a török uralom alól. A helyi Polgármesteri Hivatal Temesvár – A megvilágosodás 300 éve címmel szervez jubileumi rendezvénysorozatot a következő napokban, amellyel a város modernizációjának kezdeteiről és az utána következő látványos fejlődésről szeretnének megemlékezni a szervezők.
Október 15-én, szombaton 12 órától a Dóm téren lesz megtekinthető a Medievalum kiállítás, ahol fegyvereket, lovagi öltözeteket, középkori hangszereket, kínzóeszközöket láthatnak az érdeklődők.
A Szabadság téren este 20 órakor kezdődik a Temesvár – A megvilágosodás 300 éve című koncert, a temesvári Banatul szimfonikus zenekar közreműködésével.
Október 16-án, vasárnap 11 órától a Szabadság téren XVIII. századi kosztümös és harci bemutatót tartanak. A Dóm téren 12 órától lesz újból megtekinthető a Medievalum kiállítás, ahol fegyvereket, lovagi öltözeteket, középkori hangszereket, kínzóeszközöket állítanak ki.
Október 18-án 17 órától a Savoyai Jenő utca 24. szám alatti háznál emlékeznek meg a herceg 300 esztendővel korábban történt győzelmes temesvári bevonulásáról. A ház falán két emléktáblát is lelepleznek Savoyai Jenő herceg tiszteletére. A Jenő herceg ház valójában a temesvári Forforoza várkapu helyén áll, amelyen keresztül a győztes osztrák hadvezér bevonult Temesvárra. A várkaput 1817-ben lebontották, a tégláiból felépítették azt a kétszintes házat, amely dombormű formájában megőrizte a kapu emlékét.
A jubileumi rendezvénysorozat idején, október 14-én és 15-én nemzetközi tudományos ülésszakot szerveznek a Román Akadémia temesvári székházában Temesvár 1716–2016. Egy európai történetcímmel.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Középkori időutazásra invitálták a temesváriakat
A Bánság fővárosa 300 évvel ezelőtt, 1716 októberében szabadult fel a török uralom alól. A jubileum tiszteletére Temesvár A megvilágosodás 300 éve címmel szervez látványos rendezvénysorozatot a történelmi Belváros frissen felújított terein. Szombat este látványos időutazásra invitálták a Szabadság téren bemutatott történelmi showműsor nézőit, ahol megelevenedtek Temesvár középkori történelmének legfontosabb momentumai.
A Dóm téren pénteken és szombaton is láthatták a temesváriak a Medievalum középkori fegyverkiállítást és harci bemutatókat, amelyek során Temesvár 1716. évi ostromát elevenítették fel a kosztümös fiatalok. A Dóm teret elözönlötték a keresztény és az oszmán seregek, amelyek sorsdöntő ütközetet vívtak a város történelmi főterén. Dörögtek az ágyúk, élet-halál harcot vívtak a vitézek, megismertetve a nézőkkel a középkori harcművészetet. A kiállításon bemutatták a keresztény seregek kardjait, lándzsáit, buzogányait, bárdjait, nyílpuskáit, vértjeit, sisakjait, páncélingeit, de a könnyebb török fegyverzettel is megismerkedhettek az érdeklődők. A fegyvereket bárki kézbe vehette és a kalodába is bedughatta a fejét, aki közelebbről is kíváncsi volt erre a kínzóeszközre.
Szombat este a Szabadság téren került sor a rendezvénysorozat csúcseseményére: látványos időutazás során mintegy 200 kosztümös statiszta elevenítette fel Temesvár történelmének legfontosabb pillanatait, Károly Róbert királyi székhelyétől a Dózsa György vezette parasztlázadáson át a vár 1552. évi elestéig és Losonczy István várkapitány és csapata lemészárlásáig. A török hódoltság éveit is felvillantó előadás végén Savoyai Jenő herceg seregei felszabadították Temesvár várát a török uralom alól, és kezdetét vette a fény, a megvilágosodás, a modern európai civilizáció korszaka. A történelmi showműsorhoz a zenei aláfestést a Banatul szimfonikus zenekar szolgáltatta. 
A jubileumi rendezvénysorozat szervezői a Temesvári Polgármesteri Hivatal és a Temes Megyei Tanács, a szombat esti előadás során közreműködött a Savoyai Jenő herceg Egyesület és a Banatul Filharmónia. Október 18-án, kedden emléktáblát helyeznek el a Savoyai Jenő ház falán, az osztrák hadvezér felszabadító csapatainak győzelmes bevonulása tiszteletére. Savoyai Jenő herceg serege 1716. október 18-án foglalta el Temesvár várát, miután a török seregeknek szabad elvonulást biztosítottak.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)