Hol van a mi lelkünk? (Olvasólámpa)
„NEM TUDOM, MIÉRT HAGYTUK ELVESZNI ERDÉLYT.
ATTÓL TARTOK, NEM VOLT RÁ SZÜKSÉGÜNK.”
Vida Gábor Marosvásárhelyen élő, 46 esztendős írót idén két ízben is kitüntették prózaírói munkájáért, januárban Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal, e héten meg a Romániai Írók Szövetsége héttagú kurtóriuma ítélte oda a tavalyi év egyik prózadíját Ahol az ő lelke című regényéért. Lövétei Lázár László a regény Székelyföldben való közlésének első méltatója és szerkesztő-gazdája szellemesen morfondírozik a könyv eredeti címének – A visszairány – nehézkes voltán, s hogy a könyv megjelenésével alcíme is – Kis Erdély-regény – odalett. De idézzük az aggodalmaskodó szerkesztőt:
A cím körüli „műhelytitkok” persze nem tartoznak az olvasóra, nem is hozakodtam volna elő velük, ha utólag nem lett volna egy kis lelkifurdalásom a rábeszélésért: elolvastam ugyanis az ÉS-ben Károlyi Csaba kritikáját a regényről, ahol Károlyi leginkább Vida címválasztását kifogásolja, mondván, hogy a cím legyen egyszerű és könnyen megjegyezhető, mondjuk olyan, mint a Bovaryné. Nekem viszont továbbra is nagyon tetszik az új cím, és ha sarokba szorítanának, akkor én is egy Flaubert-regény címével tudnék takarózni: Vida regényének címe ugyanolyan talányos – mondanám –, mint az Érzelmek iskolája, és ugyanúgy lefedi a teljes regényt, mint emez. „A cím lefedi a teljes regényt” – mondtam az imént, és most újra felhívnám a figyelmet az állításban szereplő jelző fontosságára! Miről is van szó? Első olvasásra még túl soknak tűnt a regény. („Mintha Vida mindent bele akarna zsúfolni, amit momentán a világról tud” – mondtam szerkesztőségbeli kollégáimnak, hogy ne csak áradozzak a regényről.) Nem egészen értettem például, hogy miért küldi el a szerző Werner Lukácsot, a regény főszereplőjét Afrikába (itt tölti Werner Lukács az I. világháború négy évét), illetve hogy miért utaztatja le a háború után Galacra, a román megszállás alatt Budapesten megismert fiatal román katonatiszt, Théophil Savin apjához. Az új cím viszont képes sokkal élesebb megvilágításba helyezni a dolgokat, mint a korábbi. Vegyük például a hosszú afrikai kitérőt: „…amikor sebláztól és maláriától gyötörve haldokolt Afrika színpompás ege alatt, egy öreg maszáj azt mondta a többieknek, akik már le is mondtak az életéről, hogy: nem halhat meg a fiatalember, nincs itt az ő lelke” (143. o.). Ugye, hogy az új cím még a lusta olvasó figyelmét is képes a helyes irányba terelni?
Sokkal érdekesebb viszont a Théophil Savin-szál. Az új cím nyitotta távlatok nélkül ez a szál nem lenne több olcsó töltelékszövegnél (ti. hogy egyedül Théophil Savin adhat alibit Werner Lukács számára arra nézvést, hogy nem ő ölte meg az ószeres Steiner Ignácot). Micsoda bugyuta detektívhistória ez egy ilyen jó regényben? Az új cím viszont megmagyarázza a galaci utazást is. Arról van ugyanis szó, hogy Théophil Savin katonai kiküldetésben Párizsba megy, ahonnan nem akar hazajönni: „…nem akar hazajönni, és nem ad életjelt magáról, nem tart senkivel kapcsolatot, belépett egy titkos szektába, amelyik a világ sorsát hivatott újragondolni” (299. o.). Werner Lukácsnak tehát azzal kell szembesülnie Galacon, hogy nemcsak ő nem tudja, hol van az ő lelke, hanem Théophil Savin sem! Pedig Nagy-Románia létrejöttével épp az imént valósult meg a románok „évszázados álma”! Még egy megnagyobbodott ország sem elég egy fiatalembernek, hogy a lelke otthonra találjon? Lehet, hogy nem is igazi román az a Théophil Savin? Stb. (Kíváncsi vagyok, hogy a regény román fordításának milyen sikere lenne a „széles” román olvasótömegeknél…) Maradva még egy kicsit a címnél: a végén minden jóra fordul – az öreg Werner Sándor is megtalálja lelke nyugalmát (igaz, a fiatalokkal ellentétben ő már korábban is tudta, mit akar: „nem akar hányódni és tekeregni többet, a hazát keresi, az otthont, a biztost, a valamit” – 208. o.); Werner Lukács is „megérkezik” Kolozsvárra („Mióta 1914. február végén felszállt az öreggel a pesti gyorsra, állandóan haza akar menni, vagy csak vissza, eltelt azóta kilenc évnél is több, és bár nem biztos, hogy meg fog érkezni valaha, igen, haza akar menni” – 307. o.); egyedül Daniel Klaudia, Lukács szerelme túl fiatal még ahhoz, hogy hazafelé vágyakozzék. Reméljük, egy következő Vida-regényben már ő is megérzi a hazafelé vezető irányt.
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Magvető, 2013. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)