Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Sass Antal
2 tétel
2014. augusztus 24.
Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)
2015. október 2.
Az egykori város: Márton Áron udvarhelyi emlékezete
Soha nem közölt fényképek a 35 éve elhunyt erdélyi püspökről, illetve egy kalandos történet, menekülés a Securitate elől.
Pontosan 35 évvel ezelőtt, 1980 szeptember 29-én elhunyt Márton Áron püspök nemcsak bérmálási körútra járt Székelyudvarhelyre, hanem a negyvenes években úrnapján az Oltáriszentséget is ő vitte körbe. Sofőrje, aki menekítette, udvarhelyi volt, és fényképeket is készített róla. Ezeket eddig tudomásunk szerint sehol nem közölték, Sztojka Ferenc színes fotói közül néhányat ebben a cikkünkben teszünk publikussá.
Nem részletezzük itt Márton Áron életének főbb állomásait, életrajzát, írásunk inkább a híres püspök Székelyudvarhelyhez való viszonyát mutatja be, a püspök életéről didaktikai céllal készült már dokumentumfilm, amit itt lehet végignézni.
XI. Pius pápa 1938 karácsonyán nevezte ki Márton Áront gyulafehérvári püspökké, a következő év februárjában szentelték fel. Abban az évben Márton Áron Sass Antalt nevezte ki székelyudvarhelyi főesperes-plébánosnak, az addig ebben a pozícióban lévő, Sándor Imrét pedig püspöki helynöknek Kolozsvárra. Sass Antal egészen haláláig, 1968-ig volt ebben a méltóságban, a róla készült korabeli festmény a plébánia épületének emeletén tekinthető meg sok más Udvarhelyen szolgált egyházi méltóság képe mellett.
Márton Áron a húszas években a Csíkkarcfalván szolgáló, baróti származású Sass Antal plébánost tulajdonképpen a lelki vezetőjének tartotta. Amikor az ifjú Márton hazajött az első világháború frontjáról, Sass győzte meg őt arról, hogy menjen Gyulafehérvárra és legyen pap. Sass beiktatásán is itt volt Udvarhelyen, sőt a környékbeli bérmakörútjairól is mindig a Szent Miklós hegyi plébániára jött megpihenni.
Tíz év múlva, 1949-ben az akkori kommunista hatalom már megkezdte az egyházi elöljárók üldözését, ezért Márton Áron is folyamatosan veszélyben volt. Az akkori csíksomlyói búcsún – mint ismert – a csángók fehér lovon, élőláncot alakítva kísérték, hogy az ugrásra kész, a tömegbe bevegyült szekuritátésok ne tudjanak közel férkőzni hozzá és őrizetbe venni.
Az 1996. január 4-én 86 éves korában elhunyt Sztojka Ferenc Székelyudvarhely egyik legismertebb fényképésze volt, hagyatéka több ezer színes diapozitív és papír alapú színes fényképből áll, ezeket a Haáz Rezső Múzeum őrzi. A negyvenes években szállítási vállalata volt, illetve személyes ismerőse volt Márton Áronnak, székelyföldi útjaira általában ő vitte.
Nemcsak ekkor, hanem később, a püspök életének utolsó éveiben is rendszeresen elkísérte, és színes képeket is készített róla. A cikkünkhöz felhasznált fényképeket mind Sztojka Ferenc készítette, főleg a hetvenes években. Kivétel ez a felvétel, ami szintén a hagyatékból került elő, ezen a képen Sztojka Ferenc is látható a püspök oldalán jellegzetes ősz szakállával, kezében a fényképezőgéppel.
Az említett somlyói búcsút követően a püspök bérmakörúton volt Székelyföldön, 1949. június 16-án pedig Székelyudvarhelyre érkezett, az aznapi úrnapi búcsún ő vitte az Oltáriszentséget. Egyébként ez volt az utolsó székelyudvarhelyi szabad úrnapi körmenet a rendszerváltásig, mert 1949 után betiltották, akárcsak a csíksomlyói búcsút. Az úrnapi ebéd alatt az akkori telefonos központból egy hölgy arról tájékoztatta a plébániát, hogy a püspököt őrizetbe akarják venni a szekusok, ezért délután egy érdekes csellel menekítették haza Gyulafehérvárra.
Sztojka Ferenc és testvére, Károly két egyforma gépkocsit indítottak útnak, az egyikben Ferenc mellé egy termetben hasonló papot ültettek és ez az autó ment a megszokott országúton. A másik kocsit Károly vezette és ebbe ültették Márton Áron püspököt, ezzel erdei, kerülő utakon, hegyen-völgyön át jutottak el Gyulafehérvárra. Az első autót természetesen feltartóztatták a szekusok, és nyilván nem vették jó néven, hogy a két sofőr lóvá tette őket. A Sztojka-féle szállítási vállalatot később államosították, Márton Áront pedig néhány nappal később, június 21-én Bukarestbe rendelték és Tövis mellett letartóztatták – ekkor kezdődtek a püspök börtönévei.
Kiszabadulása és házi őrizete után a hatvanas-hetvenes években is járt Székelyudvarhelyen, főleg bérmakörutakra – egy ilyen alkalommal készült ez a felvétel, amin a háttérben a plébánia épülete látszik, Márton Áron éppen a Szent Miklós-hegyi templomba lép be.
Márton Áron utolsó napjairól, halálának körülményeiről Bara Ferenc pápai káplán, szentszéki tanácsos tud a legtöbbet mesélni, hiszen a püspök életének két utolsó évében ő volt a személyi titkára. Márton Áron halálának 35. évfordulójára emlékezve tartott egy hosszú előadást múlt pénteken Gyergyószentmiklóson, amiről a Gyergyói Hírlap keddi, szeptember 29-i számában jelent meg egy részletes beszámoló – ezt itt lehet elolvasni.
A 84 éves Márton Áron daganatos betegségben szenvedett évek óta, az első beadott morfium-injekció után megtiltotta a továbbiakat, 1980. szeptember 29-én reggel háromnegyed kilenckor hunyt el. Egyik kedvenc kutyája a beteg püspök ajtaja elől nem mozdult el. Temetését követően hátrament a kertbe és elpusztult.
A rendszerváltás után Székelyudvarhelyen is megváltoztatták néhány utca és tér nevét. Az akkori római katolikus plébános és főesperes, Kovács Sándor tagja volt a Nemzetmentési Front helyi szervezetének (az egyházi vezetők automatikusan belekerültek a testületbe) és az ő javaslatára lett az egykori Deák tér (a Patkó) Márton Áron tér.
1995. szeptember 23-án itt avatták fel az azóta is álló Márton Áron-mellszobrot, Hunyadi László alkotását. A marosvásárhelyi szobrászművész készítette az Orbán Balázs-szobrot is. A püspök szobrának eredetije, a művész által készített gipsz-szobor a plébánia épületében van az egyik lépcsőfordulóban. A téren elhelyezett szobor nem emelkedik ki a térből, Derzsy András plébániagondnoktól azonban megtudtuk, hogy tervezik a fekete márványból talapzat megemelését mintegy 50-60 centiméterrel. A fekete márvány egyébként a reverendát jelképezi. A szoboravatásra jelent meg Nem mi választjuk szentjeinket címmel a Lőrincz György által szerkesztett emlékkönyv is.
Mint ismert, Márton Áron püspök életéről nagyjátékfilm készül, ennek honlapját itt lehet böngészni, illetve a témáról itt lehet megtekinteni egy beszélgetést. A Duna Televízió Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm-sorozatában Petényi Katalin és Kabay Barna készített egy részletes filmet.
rásunkhoz felhasználtuk Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című, 2014-ben megjelent kötetét, valamint szóbeli visszaemlékezéseit, illetve a Haáz Rezső Múzeum tulajdonában levő Sztojka-hagyaték fényképeit – köszönet érte Miklós Zoltánnak ésVeres Péternek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Soha nem közölt fényképek a 35 éve elhunyt erdélyi püspökről, illetve egy kalandos történet, menekülés a Securitate elől.
Pontosan 35 évvel ezelőtt, 1980 szeptember 29-én elhunyt Márton Áron püspök nemcsak bérmálási körútra járt Székelyudvarhelyre, hanem a negyvenes években úrnapján az Oltáriszentséget is ő vitte körbe. Sofőrje, aki menekítette, udvarhelyi volt, és fényképeket is készített róla. Ezeket eddig tudomásunk szerint sehol nem közölték, Sztojka Ferenc színes fotói közül néhányat ebben a cikkünkben teszünk publikussá.
Nem részletezzük itt Márton Áron életének főbb állomásait, életrajzát, írásunk inkább a híres püspök Székelyudvarhelyhez való viszonyát mutatja be, a püspök életéről didaktikai céllal készült már dokumentumfilm, amit itt lehet végignézni.
XI. Pius pápa 1938 karácsonyán nevezte ki Márton Áront gyulafehérvári püspökké, a következő év februárjában szentelték fel. Abban az évben Márton Áron Sass Antalt nevezte ki székelyudvarhelyi főesperes-plébánosnak, az addig ebben a pozícióban lévő, Sándor Imrét pedig püspöki helynöknek Kolozsvárra. Sass Antal egészen haláláig, 1968-ig volt ebben a méltóságban, a róla készült korabeli festmény a plébánia épületének emeletén tekinthető meg sok más Udvarhelyen szolgált egyházi méltóság képe mellett.
Márton Áron a húszas években a Csíkkarcfalván szolgáló, baróti származású Sass Antal plébánost tulajdonképpen a lelki vezetőjének tartotta. Amikor az ifjú Márton hazajött az első világháború frontjáról, Sass győzte meg őt arról, hogy menjen Gyulafehérvárra és legyen pap. Sass beiktatásán is itt volt Udvarhelyen, sőt a környékbeli bérmakörútjairól is mindig a Szent Miklós hegyi plébániára jött megpihenni.
Tíz év múlva, 1949-ben az akkori kommunista hatalom már megkezdte az egyházi elöljárók üldözését, ezért Márton Áron is folyamatosan veszélyben volt. Az akkori csíksomlyói búcsún – mint ismert – a csángók fehér lovon, élőláncot alakítva kísérték, hogy az ugrásra kész, a tömegbe bevegyült szekuritátésok ne tudjanak közel férkőzni hozzá és őrizetbe venni.
Az 1996. január 4-én 86 éves korában elhunyt Sztojka Ferenc Székelyudvarhely egyik legismertebb fényképésze volt, hagyatéka több ezer színes diapozitív és papír alapú színes fényképből áll, ezeket a Haáz Rezső Múzeum őrzi. A negyvenes években szállítási vállalata volt, illetve személyes ismerőse volt Márton Áronnak, székelyföldi útjaira általában ő vitte.
Nemcsak ekkor, hanem később, a püspök életének utolsó éveiben is rendszeresen elkísérte, és színes képeket is készített róla. A cikkünkhöz felhasznált fényképeket mind Sztojka Ferenc készítette, főleg a hetvenes években. Kivétel ez a felvétel, ami szintén a hagyatékból került elő, ezen a képen Sztojka Ferenc is látható a püspök oldalán jellegzetes ősz szakállával, kezében a fényképezőgéppel.
Az említett somlyói búcsút követően a püspök bérmakörúton volt Székelyföldön, 1949. június 16-án pedig Székelyudvarhelyre érkezett, az aznapi úrnapi búcsún ő vitte az Oltáriszentséget. Egyébként ez volt az utolsó székelyudvarhelyi szabad úrnapi körmenet a rendszerváltásig, mert 1949 után betiltották, akárcsak a csíksomlyói búcsút. Az úrnapi ebéd alatt az akkori telefonos központból egy hölgy arról tájékoztatta a plébániát, hogy a püspököt őrizetbe akarják venni a szekusok, ezért délután egy érdekes csellel menekítették haza Gyulafehérvárra.
Sztojka Ferenc és testvére, Károly két egyforma gépkocsit indítottak útnak, az egyikben Ferenc mellé egy termetben hasonló papot ültettek és ez az autó ment a megszokott országúton. A másik kocsit Károly vezette és ebbe ültették Márton Áron püspököt, ezzel erdei, kerülő utakon, hegyen-völgyön át jutottak el Gyulafehérvárra. Az első autót természetesen feltartóztatták a szekusok, és nyilván nem vették jó néven, hogy a két sofőr lóvá tette őket. A Sztojka-féle szállítási vállalatot később államosították, Márton Áront pedig néhány nappal később, június 21-én Bukarestbe rendelték és Tövis mellett letartóztatták – ekkor kezdődtek a püspök börtönévei.
Kiszabadulása és házi őrizete után a hatvanas-hetvenes években is járt Székelyudvarhelyen, főleg bérmakörutakra – egy ilyen alkalommal készült ez a felvétel, amin a háttérben a plébánia épülete látszik, Márton Áron éppen a Szent Miklós-hegyi templomba lép be.
Márton Áron utolsó napjairól, halálának körülményeiről Bara Ferenc pápai káplán, szentszéki tanácsos tud a legtöbbet mesélni, hiszen a püspök életének két utolsó évében ő volt a személyi titkára. Márton Áron halálának 35. évfordulójára emlékezve tartott egy hosszú előadást múlt pénteken Gyergyószentmiklóson, amiről a Gyergyói Hírlap keddi, szeptember 29-i számában jelent meg egy részletes beszámoló – ezt itt lehet elolvasni.
A 84 éves Márton Áron daganatos betegségben szenvedett évek óta, az első beadott morfium-injekció után megtiltotta a továbbiakat, 1980. szeptember 29-én reggel háromnegyed kilenckor hunyt el. Egyik kedvenc kutyája a beteg püspök ajtaja elől nem mozdult el. Temetését követően hátrament a kertbe és elpusztult.
A rendszerváltás után Székelyudvarhelyen is megváltoztatták néhány utca és tér nevét. Az akkori római katolikus plébános és főesperes, Kovács Sándor tagja volt a Nemzetmentési Front helyi szervezetének (az egyházi vezetők automatikusan belekerültek a testületbe) és az ő javaslatára lett az egykori Deák tér (a Patkó) Márton Áron tér.
1995. szeptember 23-án itt avatták fel az azóta is álló Márton Áron-mellszobrot, Hunyadi László alkotását. A marosvásárhelyi szobrászművész készítette az Orbán Balázs-szobrot is. A püspök szobrának eredetije, a művész által készített gipsz-szobor a plébánia épületében van az egyik lépcsőfordulóban. A téren elhelyezett szobor nem emelkedik ki a térből, Derzsy András plébániagondnoktól azonban megtudtuk, hogy tervezik a fekete márványból talapzat megemelését mintegy 50-60 centiméterrel. A fekete márvány egyébként a reverendát jelképezi. A szoboravatásra jelent meg Nem mi választjuk szentjeinket címmel a Lőrincz György által szerkesztett emlékkönyv is.
Mint ismert, Márton Áron püspök életéről nagyjátékfilm készül, ennek honlapját itt lehet böngészni, illetve a témáról itt lehet megtekinteni egy beszélgetést. A Duna Televízió Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm-sorozatában Petényi Katalin és Kabay Barna készített egy részletes filmet.
rásunkhoz felhasználtuk Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című, 2014-ben megjelent kötetét, valamint szóbeli visszaemlékezéseit, illetve a Haáz Rezső Múzeum tulajdonában levő Sztojka-hagyaték fényképeit – köszönet érte Miklós Zoltánnak ésVeres Péternek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)