A szászrégeni magyar tanítóképző napja
Tizennyolcadik esztendeje, hogy szeptember első szombatján Szászrégenben megtartják a magyar tanítóképző napját. Az esemény idén egybeesett az 1956-ban végzettek 60 éves találkozójával.
Az 1948 és 1956 közötti időszakban 740 tanító nyert oklevelet a szászrégeni tanítóképzőben. Közülük sokan, tanulmányaikat folytatva, tanári diplomát is szereztek. Jutott közülük az ország minden részébe, a Nyárádmentétől Máramarosig, a Szilágyságtól a Csángóföldig. Sajnos az elhalálozások, az előrehaladott életkor és a betegségek miatt ebben az esztendőben már csak ötvenhat képzős jött el a találkozóra, de megfogadták, hogy ezentúl is megszervezik a magyar tanítóképző napját, hiszen nem szabad feledésbe menjen, hogy az egykori járásbíróság, majd a 2-es számú elméleti iskola épületében 1948-1956 között magyar tanítóképzés folyt.
A magyarrégeni temetőben az elhunytakra emlékeztek
Péntek délután a volt képzősök egy része a magyarrégeni temetőben, az elhunyt tanárok és diáktársak emlékére állított kopjafa előtt találkozott. Itt – a koszorúzást követően – nt. Nemes Árpád nyugalmazott lelkipásztor emlékezett az elhunyt tanárokra és diáktársakra. Ezt követően a római katolikus templomban hálaadó szentmisére került sor.
Jó volt ismét együtt lenni
Szombaton délelőtt a "kis tanító nénik" és "kis tanító bácsik" – ahogy szeretik magukat szólíttatni – volt iskolájukban találkoztak. A jelenlevőket a hatvan évvel ezelőtt végzettek nevében Sárkány Kiss Judit köszöntötte. Szintén az ’56-ban végzett osztály nevében szólt a jelenlevőkhöz Demeter Pál is.
– 1952 szeptemberében szalmazsákkal megrakott szekerek érkeztek Szászrégenbe, amiket összeszorult szívvel kísértek tizenéves fiúk és lányok. Tanítók akartak lenni. Küzdelmes négy év után többen megszerezték a tanítói diplomát. Sokan elszórt magyar közösségekben kaptunk kinevezést. De szerettük a mesterségünket, szívesen dolgoztunk nehéz körülmények között is. Megtanultuk tanárainktól, hogy mi vagyunk a gyermekekért, és nem fordítva. Minden szülőnek a saját gyermeke a legjobb és a legkedvesebb. Ezt megértve könnyebb lett a munkánk. Ha nehézségek akadtak pályánk kezdetén, iskolánk tanáraihoz fordultunk segítségért, akik mindig szívesen fogadtak és jó tanácsokkal láttak el – emlékezett az idős tanító bácsi.
Az 1951-ben végzettek közül Gálfi Tibor tartott beszédet.
– A nyár a találkozók ideje. Ilyenkor tartják az érettségi, a falu-, az elszármazottak, a tánctalálkozókat. Ezek ma már hagyománnyá váltak. Tömegeket mozgatnak meg. Kisebbségi szempontból ezek a találkozók hatnak a nemzettudatra, azt sugallják számunkra, hogy valahova tartozunk. Egy népcsoport, egy nemzeti kisebbség nemcsak nyelvében, hanem hagyományaiban is tovább él. Nos, ezért is fontos számunkra ezeknek a találkozóknak a megszervezése.
Hogyan tovább?
Csernátoni József, aki tizennyolc esztendővel ezelőtt, Fekete Miklós Zoltánnal együtt, a magyar tanítóképző napjának az ötletgazdája és az első találkozók szervezője volt, jogosan tette fel a kérdést: hogyan tovább?
– Évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy minden évben találkozunk. A szervező legyen az 50 éve végzett évfolyam, majd a 60 éve végzett évfolyam. Eddig minden évfolyam eleget tett a fogadalomnak. Döntsük el közösen, hogyan tovább. Csernátoni József rámutatott arra is, hogy bár nem lehetett a volt képzőnek egy magyar személyiség nevét adni, őrizzék meg az iskola szellemét és az itt végzett diákok emlékét, s ne feledjék el, hogy Szászrégenben magyar tanítóképzés folyt.
Közös ének Sárika néni emlékére
A volt tanítványok hálával gondoltak az idén Németországban elhunyt Haltrichné Ozsváth Sárára. Az elmúlt esztendőben, ha csak gondolatban is, Sárika néni még jelen volt a találkozón. Akkor üzenetet küldött tanítványainak: "Köszönöm a sorsnak, hogy annak idején Szászrégenbe kerültem és hogy azokat a diákokat tanítottam, akiket most, 96. évemben is szeretettel idézek fel emlékeimben. A láthatatlan osztálynaplók itt vannak a kezemben, forgatom a lapokat és egyenként mindenkit megsimogatok gondolatban sok-sok szeretettel. Ez a nap a tiétek, drága megjelent diákjaim, és ha tehetitek, olvassátok el Petőfi Sándor A négyökrös szekér című versét, amiből zseniálisan tűnik ki, hogy sár és csillag az életünk. Ha meghalok, ne sirassatok! Síromnál inkább verset mondjatok."
Megható pillanat volt, amikor Duda Romulus az Egy rózsaszál szebben beszél című dalba kezdett Sárika néni, volt osztályfőnökük, tanáruk emlékére, s mindenki vele énekelt.
Műsor az egybegyűltek tiszteletére
A Humana Regun Egyesület Petőfi, Wass Albert és Kajcsa Jenő verseivel köszöntötte a volt képzősöket. Baki Andrea és Kiss Anna mini csim-bummosok két dallal, Demeter Győző és családja gitárjátékkal emelte a hangulatot.
Nagy F. Atilla a fiatal tanárok és a Rákózci Szövetség nevében szólt a jelenlevőkhöz, és felkérte őket, hogy írjanak az ’56-os eseményekről, hiszen mint fiatal végzettek élték meg az akkori zűrzavaros éveket.
Lesz tovább!
Wass Albertet idézve a Humana Regun Egyesület tagjai is a folytatásra biztatták a volt képzősöket.
– Minden embernek kell legyen feladata ebben az életben – kötelességen belül vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.
Kedves kis tanító nénik és kis tanító bácsik, kedves tanár nénik és tanár bácsik, nektek is volt feladatotok az életben, volt titkos küldetésetek, melyet Istentől kaptatok. Ez a tanítás volt, több generáció nevelése. Feladatotokat magas szinten végeztétek, és nem vallottatok szégyent sem az iskolában, sem a mindennapi élet küzdelmeiben, mert szívből, lélekből neveltetek, tanítottatok, szerettétek az iskolát. Jó néhány éve szeptember első szombatján megünnepelitek a szászrégeni magyar tanítóképző napját. Megkoszorúzzátok volt képzőtök falán azt a táblát, mely három nyelven hirdeti, hogy itt magyar tanítóképzés folyt. Mindig az az évfolyam szervezte a találkozót, melynek éppen kerek évfordulós osztálytalálkozója volt. Az idén ez lejárt. Hogyan tovább? – tettétek fel a jogos kérdést. Részünkről a válasz nagyon egyszerű. Folytatni kell. Ezentúl is minden év szeptemberének első szombatján itt kell találkozni. Tudjuk, telnek az évek. Egyre kevesebben lesztek. De azután is folytatni kell, miután már… Tudjátok, mit akarunk mondani. De valaki mindig lesz. Gyerekeitek. Unokáitok. Dédunokáitok. Tudjuk, hogy furcsán hangzik ez, de minden év szeptemberének első szombatján el kell ide jönniük emlékezni… rátok, az iskolára, hogy soha ne menjen feledésbe, hogy itt valamikor magyar tanítóképzés folyt.
Az ünnepség utáni osztályonkénti közös megbeszélésen a kis tanító nénik és kis tanító bácsik úgy döntöttek, hogy a következő években is szeptember első szombatján lesz Szászrégenben magyar tanítóképző napja.
Köszönjük!
Az évek során a volt képzősök közül mindig voltak néhányan, akik rendszeresen támogatták a Szászrégen és Vidéke havilapot. Így történt ez ebben az esztendőben is. A Szászrégen és Vidéke szerkesztősége nevében köszönjük Duda Romulus (Csíkszereda), Fodor Sándor, dr. Lázár Sándor (Marosvásárhely), Kósa Imre és Csernátoni József (Szászrégen) anyagi támogatását.
Fábián András György
Népújság (Marosvásárhely)