Grecsó Krisztián: Hungarian Shakespeare
(Adjátok vissza a hegyeimet!, M1)
Rékasi Károlynak van hordozható dévédélejátszója és felvétele önmagáról. Ezt nézi Koltay Gábor új dokumentumfilmjében, tükörben tükröződő tükör. Rékasi faragott tölgyasztalnál ül, és fürkészve, kíváncsian nézi Rékasit, közelebb húzza a monitort, mert valamit nem ért. Totálban megy tovább a régi felvétel, néhány éves ihletett szavalat, Adjátok vissza a hegyeimet! Kisvártatva kiderül: ezzel a 2004-es gödöllői versmondással kezdődött Rékasi kanosszája. A játék túlmutatott önmagán, az alanyi narrátor elmondja, némelyek meghatódtak, mások meg nem hatódtak meg. A hatás meglepte a művészt, ezért egy szellemi és valódi utazásra indult Erdélybe, hogy összerakja a kirakót, és történészek, irodalmárok segítségével, temetőt, hegyet járva megértse, ki volt Wass Albert. Most lajstromba vehetném a fikcióba oltott dokumentumfilm epizódjait, a párhuzamosan futó szálakat, a kis Wasstól az öreg Wassig. Vagy attól a pillanattól, hogy Rékasi átautózik a határon, odáig, hogy fürdőnadrágban áll a patak közepén, és ellenfényben az arcára csurgatja a hűs vizet. Gyáva dolog lenne, a probléma elodázása.
Mert ez a film alapos munka, ha szabad ilyet mondani, állatorvosi ló. Minden gyötrelmes oktalanság, szorongás, fájdalom és harag megvan benne, ami megüli a magyar lelket. És mint ilyen, komolyságot követel, mert kordokumentum, forrásanyag, afféle, bocsánat a párhuzamért, Szabad-ötletek jegyzéke. Kétségbeejtően szomorú, depressziós és hosszú. Így emlékezik a magyar szellem: végletes kegyetlenséggel, egyoldalúan, ködös gyűlölettel; legyen szó egy közösség mítoszairól vagy egy család személyes történeteiről. Izzadságszagú igyekezettel dolgozik az átemlékező gép, nincs a magyar lélekben kíváncsiság, de legfőképpen önvizsgálat és megbocsátás nincs benne. Nem tudjuk megérteni az emberi esendőséget, a gyarlóságot, nem akarunk okulni belőle. Wass ebben a filmben kikezdhetetlen háborús hős, páratlan közéleti szellem, írói és emberi nagyság - szent idol. És mint kifogástalan keresztény karakter, tökéletes, nincs emberi gyöngéje, soha nem tört meg, nem hibázott, nem imádta és habzsolta a nőket, nem volt szónokias és hirtelen haragú vagy nehéz természetű őrült, aki még az első, őt a haláláig imádó feleségét is úgy hagyta el, hogy összemosta Európa és az asszony vélt bűnét. Azt írta neki, „ti [mármint Európa és a nő] löktetek ki magatok közül”. Ha Koltay szereti a hősét, miért nem próbálja megérteni, elfogadni? Ha nagyra tartja munkásságát, nem kell valamiféle szentséggel hitelesítenie, mert a műveket nem kezdi ki, ha írójuk megtört. Még az sem, hogy öngyilkos lett. De hiába, a kör itt már ördögi: a vallásos demagógia nem ismer kegyelmet, rendre megalázza az emberi elkeseredettséget, meg sem próbál okokat keresni, vagy ami a dolga lenne: megbocsátani.
Wass itt nem volt antiszemita, csak antikommunista, és bár szerinte szinte minden kommunista zsidó volt, azért a film megengedő: akadtak kivételek. Édes istenem. Valakit hazátlanná, senkivé tett egy politikai rendszer, és kétségbeesett gyűlölete mindent és mindenkit sújtott. Talán meg lehetne próbálni a kort és az embert nem külön kezelni. De megint nincs vágy a megértésre. Wass nem zsidózott, bizonyítják tételesen az értő szakemberek, aztán szépen adagolva hozzáteszik, hogy a nemzetközi összeesküvés miatt nehéz ezt a bélyeget lemosni. Tiszta beszéd, értettük. De mi történt volna, ha azt mondja a film, hogy ez a komor és kizsigerelt ember hibázott, de próbáljuk meg megérteni, mi motiválta, mit látott, mi fájt neki! Végre megkísérelhetnénk bocsánatot kérni, megkövetni egymást és magunkat. Hiszen hibázni soha sem tanulság nélkül való: megismerünk belőle egy világot, egy korszakot.
„I'am the hungarian Shakespeare”, mondja magáról Wass a háborús menekülés közben az őt igazoltató amerikai katonáknak. Még nem tud angolul, így vágja ki magát. Koltay és az őt támogató irodalomtörténészi kar, sokan vannak, nem sorolom föl, kétségbeejtően komolyan veszi a viszonylatot. Karakterformálás, tájfestés, Nobel-díj-jelölés, még a románokról is olyan szépen, ahogyan azok magukról soha. Ízlésen nem illik vitatkozni, én akárhol kezdtem bele, mindig dagálytól és giccstől puffadt, önmaga paródiájává váló szöveghelyeket találtam, de talán nem volt szerencsém. És különben is, a lektűrsablonokkal dolgozó váteszi romantika is lehet valakinek kedvére való. De ami a képalkotást illeti, tanácstalan vagyok. Nem úgy volt, hogy Arany János a magyar nyelv? Idollá tehető egy dilettáns, akitől Koltay sem nagyon talál olyan mondatot, melyben ne lenne képzavar? Azon a pályán játszhat, melyen Kányádi Sándor vagy Szilágyi István? Sárbogárdi Jolán zsenijét idéző allegóriái vannak, nem hiszem el, hogy ezt ne látnák az értő olvasók. Nem érzik annak a felelősségét, hogyha Wass Albertet pajzsra emelik, akkor kigúnyolják, megalázzák a fentiek életművét?
Mégis, a leggyötrőbb az volt ebben a bő másfél órában, hogy megpróbáltam megérteni, mit akar a rendező. Biztosan nem rosszat. De mit szeretne, mit érezzen egy gimnazista, ha megnézi ezt a filmet? Fájdalmat, depressziót, tehetetlenséget, gyűlöletet? Ha nem azt, akkor mit? Mit szeretne üzenni a film, minek a példázata a wassi életpálya és -mű? Mit tegyen az érző szívű magyar néző: foglalja vissza Erdélyt? Vagy tudjon róla, hogy a rezervátumlakó mai magyarok csak a hűség letéteményesei, azért vannak ott, hogy székely harisnyában sirassák a régi udvarházat, és gyűlöljék a többségi nemzetet? Mi meg majd néha meglátogatjuk őket, és olyankor adunk cukorkát. Jó magyarok, hát még mindig magukra lehet hagyni a határon túli testvéreinket? Még mindig van nekünk egy fölösleges századunk, amit önsajnálattól bénán el lehet tékozolni?
Élet és Irodalom

Zenés-táncos huszerettel búcsúznak az óévtől Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson
Fiktív műfajú, zenés-táncos huszerettel, az Ibusárral készül a Tomcsa Sándor Színház szilveszterre, együttműködésben az Udvarhelyi Néptáncműhellyel és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal. A magyarság sajátosságait, sokrétűségét boncolgatják, és nemcsak nevettetni, hanem elgondolkodtatni szeretnének Parti-Nagy Lajos és Darvas Ferenc darabjával.
Rendkívüli előadással búcsúzik az óévtől a Tomcsa Sándor Színház és a Figura Stúdió Színház, ugyanis a szilveszteri produkciót az Udvarhely Néptáncműhellyel és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal közösen készítik, de a Csíki Játékszín egyik művésze is látható lesz benne. A darabban a Figura Stúdió Színháztól négy színész, Moșu Norbert, Tamás Boglár, Kolozsi Borsos Gábor és Fodor Alain Leonard, a Csíki Játékszíntől Kozma Attila, az Udvarhely Néptáncműhelytől pedig két pár kivételével a társulat minden tagja szerepel.
Elsőéves egyetemistaként találkozott először Barabás Árpád színész-rendező Parti-Nagy Lajos darabjával, amely főként nyelvi humora miatt emlékezetes számára. „A nézők számára viszonylag ismeretlen, hiszen egy kortárs darab, amely az állomási, kopogó, harisnyaszagú hétköznapokat az operett habos-babos világával ötvözi” – avatott be a rendező. Leírása szerint két szálon fut a cselekmény, egyrészt az ibusári vasútállomáson, ahova beékelődnek a főszereplő, Sárbogárdi Jolán álmából az általa megírt operettek. Ezeket mindig elküldi a kiadóknak, de sosem publikálják. Barabás szerint a kontraszt működteti a darabot.
„A realizmuson túl az operett érdekelt, valamint a magyarságprobléma, ezt próbáltuk körüljárni és maivá tenni, de ettől nem kell megijedni, a huszárok huszárok lesznek” – mondta a sajtótájékoztatón. Azzal akarták aktuálissá tenni, hogy mit jelent most Székelyudvarhelyen, illetve Erdélyben magyarnak lenni, és mik ennek a sajátosságai.
„Szeretem, ha egy színész olyan módon találkozik a szerepével, hogy kénytelen saját magát belefogalmazni, akár olyat is, amit nem szeretne, vagy a külvilág nem azt látja, képzeli róla. A sokrétűséget próbáljuk boncolgatni” – magyarázta. Elárulta, lesznek a színpadon „furcsaságok”, hiszen az előadásnak sajátos kerete is lesz. „Szoktunk viccelődni azzal, mi lesz velünk színészekkel, ha nem lesz színház, se fizetés, ha megöregszünk s beraknak minket egy színészotthonba, ahol nosztalgiázunk majd a régi nagy sikereinkről és kudarcainkról. Ez az ironikus hozzáállás szülte meg a kerettörténetet, az Ibusárt szanatóriumi kerettörténetek közt próbáljuk eljátszani, a történeten nem változtat, csak egy fricska” – avatott be. Azt is elmondta, szereti az iróniát és az öniróniát, ami szerinte találkozik a darab szövegében.
„Noha Parti-Nagy Lajos nem parodizálja az operett, de nagyon bátran fogalmaz róla. Be kell vallanunk, mindenki által áhított műfaj, de valójában nem tudjuk, miről szól” – mondta Barabás, aki szerint már az előadás fiktív műfaja, a szerző által kitalált „zenés-táncos huszerett” is jelzésértékű. A produkció előkészületei alatt a színészek sokat beszéltek a hungarikummá nyilvánított operettről, a műfaj létjogosultságáról, amelyet nem vitatnak. Inkább az érdekelte őket, hogy miért igénylik folyamatosan a nézők, mi sikerének titka. Ugyanakkor arra is kíváncsi volt, hogy Erdély, a zavaros „balkáni magyarságával” miként közeledik a műfajhoz. Azt is elmondta, hogy jelzésértékű, ha egy intézmény nem visz színpadra operettet. Ám ennek az is lehet az oka, hogy költséges műfaj, egy minőségi operett elkészítése akár három előadás produkciós költségébe is kerülhet.
A rendező szerint lehet majd sokat nevetni, de a kacagáson túl szereti, ha egy előadásnak lelke és gondolatvilága is van, és nem csak igénytelen szórakoztatás.
Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója a hétfőn tartott sajtótájékoztatón elmondta, ez idén már az ötödik bemutató, a korábbi évekhez hasonlóan a szilveszteri darab premierje karácsony előtt lesz, csütörtökön este hét órától a Tomcsa Sándor bemutatóbérletesek, pénteken héttől pedig a Nyirő József-bérletesek tekinthetik meg. Idén az együttműködés miatt nem lesz előszilveszteri előadás Udvarhelyen, hiszen Gyergyószentmiklóson viszik színre a produkciót. A szilveszteri előadás este hattól lesz, a jegyek ötven lejbe kerülnek, a színházigazgató szerint a belépők zöme már elkelt.
Veres Réka Székelyhon.ro