Sántha Attila: A Székelyföldről és az elmevívás műfajáról (Székelyföld 200)
Hogy ki gondolta volna 17 évvel ezelőtt, 1997-ben, hogy az akkor frissen induló Székelyföld 200 számot fog megérni, ma már örökre titok marad. Feltehetően nem sokan, ugyanis abban az időben mi (maradjon titok, hogy ez kiket takar) fiatal titánokként még egyáltalán nem gondolkodtunk ilyen kérdéseken. Egyébként is mi az az idő, minek zaklatni minket ilyesmivel?
Egyedül Ferenczes Istvánból nézem ki, hogy alapító főszerkesztőként és élete derekán lévő íróként léteztek olyan perverz gondolatai, hogy a mostani ünnepségen is részt akar venni – szóval Ferenczesből kinézem, hogy keverte nagyon, mint Piszkos Fred a málnaszörpöt. Merthogy nemigen lehet azt másképpen megmagyarázni, hogyan gyűjthette maga köré oly rövid idő alatt a mai középnemzedék az akkori ifjak krémjét: először Molnár Vilmost és György Attilát, majd Fekete Vincét és Lövéteit.
Szóval megjelent a Székelyföld, és valami elkezdett – mintha – változni mindenfelé a Székelyföldön (de ez nem biztos, lehet, csak a szemem káprázik). Kezdett nem szitokszó lenni, ha az író székely (merthogy volt idő, amikor az volt), s később kezdett nem olyan nagy vasziszdász lenni, ha a szerző akármilyen téren letér egy cseppet a kánontól, s olyan gondolatok közzétételét engedi meg magának, amitől komolyabb helyeken mereven elzárkóznak, nem azért, mert a szerző netalán nem brillírozna, hanem mert hogyan is gondolhat ki ilyesmit, s hogyan is gondolhatja, hogy ők kiadják (elvégre decencia, illendőség is van a világon)? Na, szóval a Székelyföld ezeket kiadta, s csóválják csak a fejüket szakfolyóiratok szigorú szerkesztői, nem dőlt össze a világ, sőt, az is lehet, új világok teremtődtek, mert nem volt, aki időnap előtt földbe döngölje azokat, még palánta korukban (elnézést a képzavarért, miszerint a világ egy palánta, valószínűleg tudat alatt virágra gondoltam).
Székelyföld jobb helyein életük első 18 évében az ifjak intenzív elmevívó kurzusokon vesznek részt, mint a japánoknál a szamurájok. 18 évesen az ifjút, ha nem tud megfelelni akármilyen kérdésre, de nem csak úgy, hogy na, hanem úgy, hogy nanana, sziklafokról a mélybe taszítják, legfeljebb sajnálják, hogy ez a mélység manapság alig éri el az ötven centimétert. Lehet, hogy erről szólt a folyóirat első 17 éve is: hogy a nagy reményű lap megtanult elmevívni, és csak ezután következik a nagy durranás, amikor ifjú palántánk, most már mint mély gyökerű és izmos növény, felveszi a harcot a szálkásfajtájúak vaskalapos rendjével? Tehát a nagy kérdés nem az, ami volt, hanem az, hogy újabb 200 szám elmúltával az akkori öregek – Lövétei, Fekete, Molnár, György – vajon miről tudnak beszámolni. Reméljük, nem kell azt mondanunk legyintően, esetleg balra kisercintve, hogy na, ők sem változtatták meg a világot... Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kurucok, székelyek és csángók Dél-Ukrajnában
Dél-Ukrajna sztyeppéin bőven találhatók magyar helynevek, amelyeket az 1750-es években magyarországi szerb kitelepülők vittek magukkal az oroszok által frissen gyarmatosított provinciába, Új Szerbiába. Nos, nemcsak szerbek mentek arrafelé, hanem tekintélyes számú magyarság is – az ő nyomukat próbáljuk most követni.
1751–52-ben települtek ki a bánsági szerbek, hogy ellássák a Jeliszavetgrad központú terület katonai védelmét. A város körül huszártelepek létesültek, délebbre pedig a pandúrezred helyezkedett el. A területre az orosz vezetőség ortodoxokat várt, az új Eldorádó csábítása pedig azt eredményezte, hogy románok, ukránok és bolgárok is betelepedtek, ezért 1757-ben a népesség 75 százalékát románok (származásilag moldvaiak és erdélyi mokányok), 11 százalékát pedig szerbek teszik ki.
A magyarok elsősorban nem erre a – magyar helynevekben bővelkedő – területre telepedtek le, hanem az 1753-ban létrehozott Szlavo-Szerbiába, amelyet 1764-ben donyecki járásnak neveztek át (ez ma a Dnyipropetrovszki terület részét képezi). 1756-ban a Jovanević által vezetett csapatok nemzetiségi megoszlása így nézett ki: 38% szerb, 23% vlah, 9% magyar, 22% egyéb. Nos, kik voltak ezek a magyarok, kik a vallásukat is feladták, és átálltak ortodoxnak, hogy itt letelepedjenek?
A huszárok dicsősége
A kuruc mozgalom 1711-es leverése után ezrével rekednek az országhatárokon kívül magyar szabadságharcosok, akiknek olyan megalázó módon nyújtana kegyelmet az osztrák kormány, hogy azt jóformán senki sem vállalja. Ismeretes, a II. Rákóczi Ferenc udvarához tartozó Mikes Kelemen 1761-es haláláig sem térhetett haza, annak ellenére, hogy Magyarországon számos alkalommal megpróbáltak közbenjárni hazatérése érdekében: azt sem III. Károly (ur. 1711–1740), sem Mária Terézia (ur. 1740–1780) nem engedélyezte.
A kint rekedt magyarok hamarosan hihetetlen katonai hírnévre tesznek szert, köszönhetően gróf Bercsényi Lászlónak, aki Franciaországban 1720-ra már ezredtulajdonos, az úgynevezett Bercsényi-huszárok vezetője, 1738-ban pedig Franciaország marsallja lesz. A Bercsényi-huszároké ma is létező ezred a francia katonaságban, nevük: Les hussards de Bercheny vagy 1er Régiment de Hussards Parachutistes (1er RHP), azaz Első huszár ejtőernyős ezred.
A lengyelországi kurucok
Így nem csoda, ha az oroszok is magyarokat próbáltak letelepíteni az új területekre, elsősorban kuruc harcosokat, akik Lengyelországban és Moldvában tengették életüket. Sokan közülük végleg Lengyelországban rekedtek (2009-ben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök is találkozott a Lengyelországban letelepedett kuruc emigránsok leszármazottaival), ugyanakkor elképzelhető, hogy egy részük elment új Eldorádóba.
Kurucok és csángók
A kint rekedt kurucok közül legjobban dokumentált az úgynevezett sztojcsini magyarok esete, akik a hihetetlenül veszélyes lengyel-török-orosz határvidéken éltek. A ma Ukrajnához tartozó, Hotintól 18 km-re fekvő Stăuceni faluról Patai András 1743-as jelentésében olvashatjuk, hogy Sztojcsin „nagy katolikus magyar falu Hotin megyében, amelyről a (de Propaganda Fide) atyái nem is tudnak”, s akik mély fizikai és szellemi nyomorban élnek. Patait Constantin Mavrocordat vajda hívta Moldvába, így jutott el Sztojcsinba, ahonnan viszont az olasz katolikus atyák kitessékelik.
Szegedi János így számolt be 1744-ben a faluról, feltehetően Patai beszámolója alapján: „Moldávia... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczi-féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak mondott nevezetes faluban telepedett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart /= csángót/ is.”
Giovanni Maria Ausilia minorita szerzetes 1745-ben már mint missziós székhelyet említi a falut, amelyben 60 katolikus család él (azaz jóval több, mint ugyanabban az időben a csángók fellegvárának számító moldvai Lujzikalagorban vagy Huşi-ban). Nos, ezekről a sztojcsini magyarokról többé semmi hír nincsen, eltűnnek a történelem színpadáról – több mint valószínű, hogy egy emberibb élet reményében azon magyarok sorait gyarapították, akik Új-Szerbiában és Szlavo-Szerbiában találtak új otthonra.
Egy régi csángó falu: Sztojcsin
Ugyanakkor lehetséges, hogy a kurucok azért telepedtek éppen Sztojcsinba, mert ott már eleve egy csángó magyar közösség élt, erre nézve vannak is utalások. 1588-ban Petre Şchiopul vajda hívására egy háromfős lengyel jezsuita küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa. Ők elmondják, hogy Hotinban, valamint Hotin és Szeretvásár között egy „Zarnoucim” nevű településen katolikusok, azaz magyarok laknak. Mivel a lengyel atyák feltehetően az udvari könyvtárból szerzik be értesüléseiket, könnyen elképzelhető, hogy egy cirkalmas t betűt ar-nak olvasnak, így a Zarnoucim igazából Ztuoucim-et, azaz Stăuceni-t takarja.
Székelyek és románok a Bugon túl
Ám úgy tűnik, nemcsak kuruc harcosok és hozzájuk csapódott csángók, hanem székelyek is gyarapították a dél-ukrajnai magyarok sorait. A II. világháborúban a németek oldalán harcoló románok kapják meg a Dnyeszter és a Bug folyók közti terület adminisztrálását (azaz a mai Transznisztriát és a rajta túl levő területeket). Akkor Anton Golopenția vezetésével egy román szociológus-csapat elindul, hogy feltérképezze a Bug folyón túli, a németek által elfoglalt dél-ukrán területeken levő románokat, a hazatelepítési program keretében. Ők százával fedeznek fel román falvakat nemcsak a Dnyeszter és a Bug folyók közti területen, hanem a Bugon túl is. Megállapítják, hogy a kivándorlás 1750 és 1831 között történt.
Magyar nevek ukrajnai román falvakban
Ugyan nem volt célja a magyarok nyomainak megtalálása, mégis Golopenția, ez a Domokos Pál Péter formátumú román tudós többször említi jelentéseiben, hogy a románok mellett székelyek is emigráltak erre a vidékre. Így 1950-ben, a Szekuritáté kihallgatásain említi, hogy Erdélyből a románok és a székelyek emigrálása egészen 1919-ig folyt a zöldhatáron („vama cucului”) keresztül (ezen adatot Golopențiának nem volt honnan az ujjából szopnia, feltehetően valahol az útjai során hallotta). Feltehetően ezzel magyarázható az is, hogy a Bug folyótól északra levő 25 román falu neveinek feltérképezésében olyanok is szerepelnek, mint Zachei (értsd: Székely) Serbulovka faluban, Arcuș (értsd: Árkos) és Casap (Kaszap, csak a csángók közt előforduló név, jelentése: mészáros, kaszaboló) Alexandrovka faluban, Barabas (Barabás) és Băț (feltehetően Becz, Becze) Lisa Gora nevű faluban, Caracaș (Kerekes) az új-szerbiai Martinos (a magyar Martonosból) faluban, Chioșa (Kósa) Arnăutovka és Belousovka falvakban, Farcaș (Farkas) Belousovka faluban, Ghebe, Ghiaba (Gebe) Alexandrovka és Arnăutovka falvakban, Matiaș, Mateiaș (Mátyás) Noua Grigorovka, Pancsova, Martonos és Bulgarka falvakban, Mărcuș (Márkos) Novo Ukrainka faluban, Pârca (Perka, kizárólag csángó név) Pancsova faluban stb. Akár az is elképzelhető, hogy ezeknek a magyaroknak egy része még 1926-ban is magyarként határozta meg magát, ugyanis Golopenția közli az 1926-os ukrán népszámlálás adatait, amely nem kevesebb, mint 869 magyart mutat ki az országban, 480-at városi és 389-et falusi környezetben (1926-ban Kárpátalja még nem tartozott Ukrajnához). Ugyan biztosan kerültek oda is magyarok hadifogolyként és esetleg munkásként, ám kivált a falvakban élő nagyszámú magyar arra utalhat, hogy ők akár másképpen is odajuthattak, például 1919 előtti kivándorlással. Sántha Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Jubilál a Tusványos
Idéntől himnusza is lesz a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábornak. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány szervezésében július 22–27. között Tusnádfürdőn Történetekből történelem! címmel megrendezett rendezvénysorozat kiemelt politikai témái az idei magyarországi, az európai parlamenti, valamint a romániai államfőválasztások lesznek – derült ki a szervezők keddi kolozsvári sajtótájékoztatóján.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Tusványos politikai programkoordinátora elmondta: az immár negyed évszázados múltra visszatekintő Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor abban különbözik Tusnádfürdőn megszervezett rendezvény korábbi kiadásaitól, hogy idén a hivatalos kezdés előtt egy nappal beiktatnak egy találkozót Bálványoson is.
Mint részletezte, ide azokat a személyiségeket hívták meg, akik negyed évszázada létrehozták a tábort: Németh Zsolt, Smaranda Enache, David Campanale, Sántha Attila, Szabó Miklós és Toró T. Tibor is részt vesz a szabadegyetem előestéjén megszervezett megemlékező eseményen.
Sándor Krisztina ugyanakkor arról is beszámolt, hogy megpróbálják egy asztalhoz ültetni a különböző nézeteket valló politikusokat a magyar–magyar, valamint magyar–román párbeszéd jegyében. Több meghívott politikus már visszaigazolta jelenlétét, így Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a Tusványos szombati napján tartja meg előadását.
A kerekasztal beszélgetéseket, előadásokat három fő téma köré csoportosították, a választások, a rendszerváltozást követő 25 év elemezése és a nemzetpolitikai kérdések kerülnek terítékre. De – mint a volt főszervező tapasztalatból is tudja – a program politikai része egyelőre napról napra változik, annak függvényében, hogy a meghívott politikusok milyen arányban igazolják vissza jelenlétüket. Kifejtette: valamennyi magyar európai parlamenti képviselőt meghívták, illetve szinte valamennyi magyarországi minisztériumot képviseli egy-egy államtitkár.
Eddig Tőkés László és a tábor alapítók közé tartozó Toró T. Tibor mellett Deutsch Tamás, Csáki Pál a felvidéki Magyar Koalíció Pártja, valamint Schiffer András, az LMP elnöke jelezte, biztosan részt vesz a szabadegyetemen. Sándor Krisztina leszögezte, korábbi pártpolitikai csatározásoktól függetlenül mindenkit meghívtak, hogy visszahozzák azt a politikai vitakultúrát, amely a Tusványos egyik legsajátosabb, legfontosabb védjegye.
Fancsali Barna a MIT elnöke ugyanakkor elmondta: idén himnusza is lesz a tábornak – az Intim Torna Illegál zenekar dalának címe: Számon a szívem. Popa Ilona, a MIT alelnök, a Tusványos programfelelőse a rendezvénysorozat nagyszínpadi koncertjeiről is beszámolt. Ott lesz a Role, az Edda, a Heaven Street Seven, a Tankcsapda, Rúzsa Magdolna, a 30Y, a Kiscsillag és a Quimby is. Ugyanakkor a fesztivál programjában helyet kapnak a feltörekvő erdélyi zenekarok, és fellépnek a Dumaszínház humoristái is.
Vadász-Szatmári Huba, a MIT alelnöke, Tusványos táborigazgatója több jó hírrel is szolgált a táborozóknak, a 25 éves jubileumra való tekintettel ugyanis csak napi 15 lejbe kerül egy sátorhely a korábbi 25 lej helyett. Aki pedig a rendezvény mind az öt napjára vált sátorhelyet, 70 lejes kedvezményes áron teheti meg. További jó hír, hogy a tábor mosdói és zuhanyzói felújítás alatt állnak.
Kiss Előd-Gergely, Székelyhon.ro

Nosztalgia az alapítók gyűrűjében
Az 1990. július 21–29. között Átmenet a diktatúrából a demokráciába jelmondattal megszervezett első Bálványosi Nyári Szabadegyetem helyszínén, a bálványosi kemping területén 2009-ben állított életfa megkoszorúzásával vette kezdetét a jubiláló, 25. kiadásához érkezett tusványosi rendezvénysorozat nulladik napja.
A koszorúzáson áldást mondott Sánta Imre bikfalvi református lelkész és Gergely István (Tiszti), majd a megjelentek közösen elénekeltek a Himnuszt és a Székely himnuszt. Az emlékfa koszorúzását követően a negyedszázados bálványosi folyamat során írt történelem képei elevenedtek meg a Grand Hotel Bálványos teraszát zsúfolásig töltött közönség előtt: vetítésre került a 25. Tusványos című film.
Magas szintű politikai csúcstalálkozók helyszíne
Az 1997. július 21-étől Bálványosról Tusnádfürdőre költözött szabadegyetem az új évezred hajnalán bővült ki a diáktáborral – ami a múló évek során „önmagát ösztönözve” Erdély egyik leghangsúlyosabb, magyarságot megszólító fesztiváljává nőtte ki magát – emelték ki a képsorokban. A Bálványosi Nyári Szabadegyetem gyökerei a kommunizmus éveibe nyúlnak vissza – ekkor a későbbi szervezők ugyan még csak álmodtak a demokrácia eljöveteléről, de már kikristályosodott az igény egy, a magyarokat összefogó, az őket érintő aktuálpolitikai témákat boncolgató előadások megszervezésére, a magyar-román párbeszéd elindításának fontosságára. A film felidézte az alapítók emlékeit, a fiatalok varázsolta felszabadult hangulatot és a szabadidős programokkal és szórakozási lehetőséggel járó látogatószám-emelkedést.
A szabadegyetem és diáktábor sokáig a magyar és román politikusok találkozójának helyszínéül is szolgált, hiszen a főelőadásokon a magyarországi és erdélyi magyar vezetők mellett felszólalt Emil Constantinescu egykori és Traian Băsescu jelenlegi román államfő is.
Betöltésre váró űr
Egy fél évszázados kommunizmus okozta hatalmas űr állt a háttérben, ami az erdélyi magyar értelmiségieket arra ösztönözte, hogy megalkossák a szabadegyetemet. David Campanale, a BBC világhíradójának tudósítója volt az, aki kívülállóként látott rá az akkori körülményekre – ismertette a hallgatósággal a Történelmet írtunk című, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem alapítóinak jelenlétében lebonyolított előadás moderátora, Maksay Ágnes.
David Campanale a baráti hangulatú nosztalgiabeszélgetésen kérdéssel indította beszédét: mire gondoltunk akkor, 1989 decemberének végén? „Arra, hogy jó együtt lenni, együtt ünnepelni, ugyanakkor meghallgatni a különböző álláspontokat, vitafórumot szervezni, letenni a tolerancia alapköveit” – adta is meg a választ a BBC tudósítója, alapító.
Sántha Attila kézdivásárhelyi költő, a bálványosi rendezvény ötletgazdája úgy emlékezett vissza, hogy '89 december 27-ére virradóra „megváltották a világot”. „Egy tömbházlakásban beszélgettünk, ami odáig fejlődött, hogy megalakult a szabadegyetem ötlete. Úgy éreztük, megváltottuk a világot. Óriási energia volt bennünk, negyvenen azon gondolkodtunk, hogy megtaláljuk a módot magunk kifejezésére”.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke hozzátette, a helyszínválasztás Török Sándort dicséri, „aki lokálpatriótaként úgy vélekedett, a legjobb helyszín a szabadegyetemhez Bálványoson lenne”. „Én ugyan nem voltam jelen a kézdivásárhelyi megbeszélésen, de ott voltam '90 januárjában, amikor Partiumba látogattak a székelyek és beszélgettünk az elképzeléseikről” – idézte fel Toró T. Tibor. Szabó Miklós budapesti orvos, alapító humorosan jegyezte meg: akkor, a kommunizmus alkonyán még mindannyian laikusok voltak, olyan fiatalok, akik csak teoretikusai a szabadságnak. „Nem is igazán tudtuk, hogy mi a demokrácia” – fűzte hozzá.
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga elnöke 1990 márciusának marosvásárhelyi eseményeiről is beszélt a publikumnak. „Erdélyt a kommunizmusban is a multikulturalitás jellemezte, együtt vártuk a diktatúra bukását. Azt sokan elfelejtik, hogy a magyaroroszágiak jöttek először segíteni a változást követően” – emelte ki. „1990 márciusában tehetetlenül figyeltük, ahogyan a Szekuritáté megmaradt erői erőszakkal konfliktust szítanak különböző nemzetiségek között. A történtek után az értelmiségiek kétségbeesetten keresték a partnereket arra, hogy megnyílhasson a román-magyar párbeszéd kapuja. Ez a szabadegyetem egy fantasztikus együttműködési lehetőséget nyújtott” – közölte.
Maksay Ágnes moderátor a visszaemlékezést egy kérdéssel zárta: Hogyan tovább, Tusványos? „Erre a kérdésre majd szombaton kapunk választ. Annyit elárulhatok, hogy a tervek között szerepel egy, a Tusványossal párhuzamos társadalomtudományi műhely létrehozása itt, Bálványoson” – adott ízelítőt a jövőt illető tervekből.
Makett- és alapkő-leleplezés
A nosztalgiatársalgás után a jelenlévők a szálloda közelében felépítendő amfiteátrumhoz járultak, ahol az alapítók leleplezték a „kultúra amfiteátrumának” méretarányos makettjét.
A helyszínen – amely a jövőben koncerteknek, színművészeti előadásoknak ad otthont – Felicia Filip operaénekes négy nyelven elénekelte Európa himnuszát, az Örömódát, majd Bardócz Csaba református és Andorkó Attila unitárius lelkészek megáldották az amfiteátrum alapkövét.
Az alapítók kézdivásárhelyi kiáltványa
Az 1989. december 31-én a Fiatal Angol Liberális-Demokraták, a Fidesz és a MADISZ Kézdivásárhelyi Szervezete képviselőinek – és egyben a Bálványosi Nyári Szabadegyetem alapítóinak – kézjegyével ellátott kiáltványban „Európa fiatal demokratái kifejezték közös eszméiket és törekvéseiket”. Ez képezte a mindössze hét hónappal később sorra került első bálványosi szabadegyetem alapgondolatát. A négy pontba szedett kiáltványban hangsúlyozzák, hogy „Európa még mindig megosztott. A kontinens egységesülését nem lehet a kelet-közép-európai régió nélkül elképzelni. Tegyünk meg mindent, hogy a vasfüggöny maradványait is felszámoljuk”. A második pontban „üdvözlik a kontinens kommunista rendszereinek felborulását, illetve a piacgazdaságon és parlamentáris demokrácián alapuló rendszerek kialakulását”. A harmadik pont hangsúlyozza, „hitet teszünk az emberi szabadságjogok megteremtése mellett. Követeljük a vallási, nemzetiségi kisebbségek közösségi jogainak feltétlen biztosítását”. A Székely Újságban is megjelent kiáltványból egyébként a kor cenzúrája kihúzta a közösségi jogokat. Az utolsó bekezdésben a szignálók „felkérik Nyugat nemzeteit, kormányait, politikai szervezeteit, hogy minden eszközzel járuljanak hozzá Kelet-Közép-Európa forradalmainak sikereihez, a békés és demokratikus átmenethez”.
Pinti Attila, Székelyhon.ro

Tusványos hatalma: közös nyelv, közös értékek, közös gondolatvilág
usványos egyedülálló szellemiségére szükség van Romániában, hangzott el a huszonötödik tusnádfürdői nyári szabadegyetem és diáktábor megnyitójának harmadik moduljában.
Az évforduló alkalmából készült film levetítése után az alapítók közül Szabó Miklós neonatológus elmondta, hogy az első bálványosi tábornak is ugyanaz volt a lényege, mint a mostani, huszonnégy évvel későbbinek: az elválasztottság után megismerni egymást. Annak érdekében pedig, hogy alapvető, szimbolikus kérdésekben egyetértés fűzze össze akár a londoni emigráns, urbánus vagy vidéki magyarokat, meg kell határozni egyfajta nemzeti minimumot.
Sántha Attila író, költő szerint Tusványos az a platform, ahol egyszerre mehet végbe az egyéni kifejeződés (az autonómia) és a közösséghez tartozás (a szolidaritás).
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga alapítója és elnöke kiemelte a szabadegyetem elindítóinak felelősségét, akiknek, meglátása szerint, továbbra is szerepet kell vállalniuk abban, hogy a megbélyegzés ellenére kiálljanak a sokszínűség, a tolerancia és a többpártrendszer mellett, többdimenziós társadalmi szinten ellensúlyozva az 1989-ben magukat átmentők autoriter hatalmát.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke Tusványos erősségét kohéziós erejében határozta meg: egy alkalom, ami összehozza a minisztert, a rockzenészt, a költőt és az egyetemistát. A szabadegyetem hatalma pedig szerinte abban az ötlethalmazban rejlik, ami évről évre – akár visszatérő, akár új elemként – felmerül és kimondatik. A tusványosiak közös nyelven fogalmazzák meg közös gondolatviláguk közös értékeit. A román-magyar nemzetközi kapcsolat azonban addig nem lehet őszinte, míg nem kerül tisztázásra az erdélyi kérdés. Az Európai Unió sem lehet sikeres addig, míg a közép-kelet-európai országokat nem vonják be a döntéshozatal folyamataiba. Tusványos az a hely, ahol a döntéshozatalhoz szükséges vitakultúra kialakulhat. Így a tusványosi negyedszázad nem hatalom lesz, hanem – ahogy Eckstein-Kovács Péter, az RMDSZ politikusa fogalmazott – eredmények halmaza.
Dinu Zamfirescu politikus, újságíró, a Horia Rusu Alapítvány alelnöke – aki román részről elsők között kezdeményezte a román-magyar párbeszédet – határozottan jelentette ki, hogy Tusványos egyedülálló szellemiségére egész egyszerűen szükség van Romániában. Az elvek helyett azonban már arról kell szólni, milyen szerepet kell vállalnia az egyes országoknak, így Magyarországnak és Romániának, az újonnan formálódó Európában.
Kővári Gyöngi Krisztina
tusvanyos.ro, Erdély.ma

Tusványos 25 – Visszafordítható a csángómagyarok nyelvvesztése?
Oláh-Gál Elvira A moldvai magyarságról címet viselő kötetét és a hozzá tartozó, kuriózumnak számító hanganyagokat tartalmazó cédé mellékletét a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen mutatták be. A szerzőt beszélgetőtársa, Sántha Attila költő a Kárpátokon túli magyarság legkitartóbb krónikásaként mutatta be a tusványosi Tilos Kávéházban összegyűlt érdeklődőknek.
A tartalmas beszélgetés során megtudtuk, hogy a szerző az első útja újságíróként Domokos Pál Péterhez vezette, mivel mindig is érdeklődéssel figyelte a Székelyföldön és a Gyimesekben kissé pejoratív megfogalmazásban csak chiar-magyarkonak (alig-magyaroknak) nevezett népcsoportot. Mindaz, amit nem végzett el a 19. század közepén alapított román, jászvásári püspökség, és nem végzett el majd’ egy évszázad alatt az elrománosítási politika, azt elvégezte nagyon nagy sikerrel a kommunizmus utolsó három-négy évtizede, az erőltetett iparosítás, melynek során a közösségeket sikerült felszámolni.
A moldvai csángómagyar falvakban kezdetben még a deák mondta a misét, aztán fokozatosan minden faluba papot helyeztek, aki román nyelven misézett. A nyelvvesztéshez hozzájárult a fiatalok városra történő elvándorlása munkakeresés céljából, a falvakban csak az öregek maradtak. A nyelvvesztés jelensége hajtotta a szerzőt abban, hogy minden lehető alkalmat kihasználjon újságíróként arra, hogy eljusson a moldvai magyarokhoz. A most megjelenő kötet a moldvai magyarsággal foglalkozó folyóiratokban megjelent cikkekből készült válogatásból született. A mellékelt cédét pedig kimondottan nyelvemléknek szánta, melynek hangfelvételein olyan jelentős, archaikus nyelvet használó személyiségek szólalnak meg, akik már nincsenek közöttünk.
A csángók mai helyzetét tekintve az újságíró úgy látja, hogy a Moldvában elindult csángó oktatás óriási szolgálatot tesz, de nem elég, ami most van, az heti négy óra, választható tantárgyként. A megoldást a magyar nyelven történő oktatás jelentené, ahol nem csak magyar órákon tanulják a nyelvet, hanem el kellene oda jutni, – Duma András szavaival élve – hogy óvodás kortól tanítsák őket anyanyelvükön. A legnagyobb veszélynek azt látja, hogy a nyelvvesztésnek ahhoz a szakaszához érkeztünk, amikor a nagyszülő sokszor nem érti meg egymást az unokájával. A szüleivel már kizárólag románul beszél, mert a szülei ahhoz a generációhoz tartoznak, akikbe belesulykolták, hogy nem szabad a magyar nyelvet használni. Ezek az emberek adott esetben identitásukban még magyarok, de a nyelvet már nem használják. A kisgyerek már nem érti azt a nyelvet, amit a nagyanyja beszél, és amit megtanul az iskolában, az már egy tanult magyar nyelv. Ezt csak súlyosbítja az a tény, hogy most már százezerre tehető azoknak a létszáma, akik nyugaton dolgoznak, akik a szülőföldhöz kapcsolódó szálakat nem vágták el ugyan, de külföldön már végképp nem beszélnek magyarul a gyermekeikkel.
A nyelvvesztés elleni küzdelemben a magyar nyelven folyó oktatás megszervezése és kiterjesztése az egyik legfontosabb feladat, mivel a jelenleg adott oktatási körülmények között a moldvai csángómagyarok, amennyiben magyarul kívánják folytatni tanulmányaikat, sok esetben nem tudják felvenni a versenyt a magyar nyelven való oktatás során azokkal, akik első lépésektől kezdve magyar nyelven tanulhattak. Ennek a jelenségnek köszönhető, hogy a magyar nyelven továbbtanulni vágyó csángó fiatalok száma nem hogy nőtt volna, hanem az elmúlt évtized alatt csökkent. A székelyföldi iskolákban továbbtanulni vágyó fiatalok hátrányos helyzetből indulnak, ahol azzal szembesítik őket, hogy nem tudnak elég jól magyarul. A pedagógusok feladata lenne, hogy több empátiával közelítsenek ezekhez a tanulókhoz, felismerve, hogy miben tehetségesek és erre építve segíteni őket a pályaválasztásban, továbbtanulásban.
A szerző beszélgetőtársa arra volt kíváncsi, hogy a csángók részéről mennyire lenne erre fogadókészség, hiszen egy olyan mélyen gyökerező mentalitást kellene feladni, mely szerint azért kell a gyerekkel románul beszélni, azért kell őt román nyelven oktatni, hogy a későbbiekben ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Az újságíró úgy látja, hogy ezen a mentalitáson lehet változtatni, amennyiben a felülről jövő intézkedések nem gáncsolják a magyar oktatást, úgyanúgy ki lehetne terjeszteni az okatatást, mint ahogy annak idején a MCSMSZ úttörő munkája nyomán beindult a magyar nyelv oktatása ezeken a településeken.
Sántha Attila felvetette, hogy a csángók tekintetében mindenki elvárja a támogatást az anyaországtól, de az erdélyiekben megfogant-e az a gondolat, hogy a csángókat valahogy segíteni kell? A székelyeket, mivel mi itt vagyunk mellettük, illetné ez a védelmező státus, hiszen ami az erdélyi magyarságnak Magyarország, az vagyunk mi a moldvai magyarság számára.
Oláh-Gál Elvira úgy véli, hogy szemléletváltásra van szükség, melynek fontos eszközei lehetnek ezek a beszélgetések, ugyanakkor fontosnak tartja a csángókat megerősíteni identitásukban, hogy nyelvhasználatukat értékként tanulják meg kezelni.
A kötet és a mellékelt cédé megvásárolható a Székely Termékek Webáruházában.
Salló Emőke, Erdély.ma

Honnan indult és hová jutott Tusványos
A bálványosi tábor nem a politikusokért született, nem azért, hogy ők el tudjanak érni valamit, hanem a civilek – orvosok, költők, újságírók stb. – gondolataiból keltették életre, és ebből nőttek ki a politikai elképzelések – fogalmazta meg Sántha Attila költő, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy ennek ma is így kellene lennie, a politikának kellene követnie a civilek gondolatait, nem manipulálással próbálkoznia, hanem a közösség elvárásaihoz igazodnia.
A Huszonöt esztendőm hatalom? címet viselő beszélgetés résztvevői régi tusványosozók voltak, és Smaranda Enache, valamint Dinu Zamfirescu arra is rámutatott, milyen nagy szükség lenne arra, hogy ismét helyet kapjon a szabadegyetemen a román–magyar párbeszéd. Sokszínű, szerteágazó, saját élményekre, emlékekre, tapasztalatokra épülő beszélgetés alakult ki szerda délben a fősátorban, ahol Tusványos 25 esztendejének állandó résztvevői, alapítói, fontos meghívottjai kaptak szót. Orbán Balázs András, a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója, a beszélgetés moderátora két kérdéssel fordult a meghívottakhoz: mi volt az, amit 25 éve meg akartak teremteni, és mi az, amit ma megtennének?
Szabó Miklós budapesti neonatológus elmondta: az erdélyiek és egymás gondolatainak megismerése vezette ide negyedszázaddal ezelőtt. Bár sokszor elhangzott, mennyi cselekvés, elképzelés eredt Tusványosról, ő úgy gondolja, bár az itteni történések hatottak, de önmagukban nem képviseltek politikai erőt, ami megvalósult, azt az itt megforduló politikusok valósították meg. Ugyanakkor a 2004. december 5-i népszavazás azt is bebizonyította, hogy Magyarországon manipulálhatóak az emberek, lesöpörtek egy alapvető testvéri szimbólumot, és Tusványosnak erre nem volt hatása. Szerinte a legnagyobb gond, hogy nem volt elég erő az elmúlt 25 évben, hogy megfogalmazzák azt a nemzeti minimumot, amely ugyanazt jelenti a világ bármely táján élő magyarnak. Igazi hatalmat az jelentene, ha ez sikerülne – hangsúlyozta. David Campanale, a BBC újságírója felidézte, hogyan került Kézdivásárhelyre 1989 decemberében, milyen gondolatok fogalmazódtak meg benne akkor.
Sántha Attila elmondta, a 25 év alatt a tusványosi táborok segítették önmaga számára is tisztázni, hol vannak a határai az embert meghatározó két fogalomnak: az autonómiának és a szolidaritásnak. „Az autonómia mutatja a szabadságunkat, a szolidaritás a közösséghez tartozást. Ha ennek a kettőnek az egysége megvan valakiben, és megfelelő arányban van meg, az nagyon jó dolog. Talán ez a bálványosi tábor sikerének kulcsa és az, hogy olyan emberek alapították, akik jót akartak” – fogalmazott. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga elnöke arról szólt, hogy milyen világot álmodtak 25 esztendővel ezelőtt: egy pluralista társadalmat, valós demokráciát, ahol működik a hatalmi ágak szétválasztása, ahol tiszteletben tartják az emberi jogokat, a szólásszabadságot, amelyben létezik a tolerancia, és amely odafigyel a nemzeti közösségekre, elvárásaikra, amely minél távolabb áll az ötven éven át uralkodó kommunista totalitárius rendszertől. Mindez azonban teljesen kudarcba fulladt, ami ’89 után Romániában következett, eloszlatott minden kezdeti reményt, csak az 1996–2000 közötti időszakban jutottak hatalomra olyanok, akiknek közük volt valamelyest az ellenzékiséghez, és ragaszkodtak a kezdeti valós értékekhez. 2004 óta mindmáig olyanok irányítják az országot, akik demokratává vedlettek át, mert látták, hogy a Nyugat nyerte meg a hidegháborút. Emiatt az átállás miatt a jelenlegi rendszer is autoriter, populista, nem a szakértelem, hanem a politikai kritériumok meghatározóak minden kinevezésnél, fiatalok tömege hagyja el az országot, mert kontraszelekció működik, szinte teljesen eltűnt a szabad sajtó, és ismét eluralkodott a törekvés, hogy Románia egyvallású, egy nemzetiségű állammá váljon, eluralkodott a nacionalizmus. Nagyon fontos lenne a civil társadalom megerősödése, hogy újra vállaljon közéleti szerepet, a fiataloknak pedig meg kellene ismerniük a totalitárius múltat, és felismerniük az ismét előretörő populista, nacionalista önkényuralmat. Igen veszélyes, hogy ma már alig van különbség az úgynevezett demokratikus pártok és a szélsőséges erők között – hívta fel a figyelmet. Tusványos 25 évének hatalmáról nem, esetleg eredményeiről beszélhetünk – vetette fel Eckstein Kovács Péter RMDSZ-es politikus, aki szerint a tábor jellege rendkívül hullámzó volt a negyedszázad során. 1990-ben a véres marosvásárhelyi események után az interetnikus kapcsolatok rendezése, a demokrácia kibontakoztatása volt az elsődleges cél, majd néhány évig ellenzéki kerekasztalként működött, román és magyar résztvevőkkel, és volt olyan időszak, amikor magyar–román kormányülést tarthattak volna itt. Idővel elmaradtak a román politikusok, ám a román értelmiségiek közül néhányan ma is állandó vendégek. Közösségi dolgaink, Európa ügyei, a Románia és Magyarország közötti viszony, úgy tűnik, örök témák, és az őszinte tenni akarás végig jellemezte, és ma is jellemzi az itt felszólalókat – vélekedett.
„Huszonöt év alatt erősebbek lettünk, hatalmasabbak nem” – kezdte felszólalását Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke. Tusványos erőssége talán az információ, az a plurális, sokszínű ötlethalmaz, amely itt felmerül – vélekedett. Ő is utalt a Smaranda Enache által megfogalmazott elmúlt 25 évre, arra a környezetre, amelyben Tusványos létezett, létezik. A zsákmányrendszer és a korrupció állandó jellemzői voltak a romániai valóságnak, az uniós csatlakozás után ezek uniós zsákmányrendszerré és korrupcióvá züllöttek. De európai problémákká váltak Románia etnikai, nyelvi, regionális különbözőségből adódó gondjai is, és most már az a nagy kérdés, az új Európai Bizottság képes lesz-e változtatni közönyén, és ezzel a kérdéssel is foglalkozni. Tusványos erősségei között említette, hogy kevés olyan hely létezik a Kárpát-medencében, ahol egy asztalnál ülhet és vitázhat író, orvos, a volt vagy éppen aktuális miniszter, a rockzenész, a román és magyar értelmiségiek színe-java, ahol nincsenek tabutémák, nyitottság uralkodik.
Dinu Zamfirescu liberális politikus felidézte, hogy 1990-ben Horia Rusuval együtt érkezett a bálványosi szabadegyetemre, ahol azok a gondolatok, témák merültek fel, melyek korábban az emigrációban is foglalkoztatták. A Smaranda Enache által is felsorolt eszmékért harcoltak, és barátok közé érkeztek, hogy jobban megismerjék őket. Ez akkor teljesült, és bizony, most is szükség lenne arra, hogy a magyar–magyar párbeszéd mellett szolgálja a román–magyar párbeszédet is – vélekedett. A második körben Smaranda Enache is visszatért e kérdésre, mint mondotta, jó, hogy kialakult Tusványos fesztiváldimenziója is, de félő, eltapossa a szabadegyetemet. A román jelenlét háttérbe szorult, sokan fideszes rendezvényként könyvelik el, és politikai megfontolásból távol maradnak. Jó volna, ha a tábor visszanyerné kezdeti jellegét, ismét teret nyerne a román–magyar párbeszéd, mert a magyar közösség olyan elvárásait fogalmazzák itt meg, melyek nem megvalósíthatóak csak Budapest segítségével, szükség lenne arra, hogy a románság is megismerje, megértse, elfogadja ezeket, ehhez pedig elengedhetetlen a román politikusok jelenléte – vélekedett.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tusványos törékeny egyensúlya
Szakmai beszélgetések, „súlyos” témákat körüljáró előadások és vérbeli fesztivállét kölcsönzött sajátos jellemzőket a 25. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábornak, amelynek törékeny egyensúlyát tartani nem kis kihívás a mindenkori táborszervezők számára. Nemzetpolitikától a zuhanyzókig – minden, ami Tusványos.
Ha valaki csupán a médiából tájékozódik, talán némi tisztelettel vegyes tartózkodással tekint Tusványosra, a diáktábor és szabadegyetem köré szerveződő szellemiségre, amelynek alappillérét a politikáról, közéletről, társadalmi folyamatokról szóló viták, előremutató ötletek és nagy gondolatok képezik, és ahol pár méterenként felbukkan egy médiából ismert arc, aki igen gyakran tekintélyes politikus vagy véleményvezér. Aztán ha valaki eljön Tusnádfürdőre, a vasúti átjárónál aláereszkedik a táborba, és tesz néhány sétát a bevett útvonalakon, rögtön érzi, roppant emberi, otthonos és közvetlen helyre érkezett. Csak bele kell például hallgatni a napról-napra ziláltabb táborlakók szabadidős beszélgetéseibe, máris feltűnik: az alaptéma szinte kivétel nélkül az időjárás, a párkapcsolat (és a hozzá kötődő komplex tevékenységi láncolat) és a buli (és persze az a köré szerveződő tennivalók).
A szakmai beszélgetések, a súlyos témákat körüljáró előadások valamint a koncertek, a partik és a fesztivállét adta érdekes kettősség igen sajátos jellemzője Tusványosnak, amelynek törékeny egyensúlyát tartani nem kis kihívás a mindenkori táborszervezők számára. Különösen érződött ennek súlya idén, hiszen – vélhetőleg a Félsziget elmaradása is az oka, és talán az is, hogy felfedezték a tábor ingyenes voltát – különösen sok középiskolás diákkal találkozhattunk a rendezvényen, akiket érezhetően (és láthatóan) elsősorban nem a szabadegyetem témafelvetései vonzottak oda.
Eső, a kegyetlen
Idén nem véletlenül volt központi téma az időjárás: az eső szinte naponta eleredt, és olyan sártengert hagyott maga után, amely sokat megélt szántóvetők számára is kihívást jelentett volna. Így hát a kocsmaasztaloknál szabadegyetemhez illő tudományos alapossággal tekintették át sokan sokfelé rendületlen, hogy milyen lábbeli a legjobb ide – a hosszú szárú profi katonai bakancs vezetett rögtön a gumicsizma előtt, amely ugye, bár vízhatlan, kissé hideg és jól beleizzad a láb. Utóbbit egyébként irigyelték a boldog tulajdonosoktól azok, akiknek nem volt – többen is javasolták, hogy jó lenne jövőre például Tusványos feliratú gumicsizmát, esőkabátot is árulniuk a szervezőknek. A résztvevők egyébként remekül állták a sarat, a koncertek helyszínéül szolgáló sportpályán dagonyázás névvel látták el a bulizást, és például a nulladik napi Kiscsillag koncert végére sokan úgy festettek, mintha inkább iszapbirkózást néztek volna az első sorból. De ugyanez történt a pályaszéli kocsmák látogatásakor is, cuppogva és csúszkálva caplathatott el a sörcsapig az, akinek effélét kívánt a szervezete. Márpedig sok ilyen szervezettel találkozhattunk arrafelé. Elmondhatjuk hát: Tusványoson néhány napig mindenki egyformán sáros volt társadalmi helyzetre, ismertségre és hovatartozásra való tekintet nélkül. És persze ide találna most egy arról szóló hasonlat is, amely a közéletünk sarának hasonlóan nagyszerű közös állására világítana rá, képzelje hát ide saját szája íze szerint a nyájas olvasó. A sarat valamelyest a rászórt fűrészporral sikerült csökkenteni, ám a ki-kisütő forró nap és párás levegő miatt a moszt rothadásnak indult, így szombatra már Orbán Viktort és Tőkés Lászlót a lelkes és vidám tömeg mellett – ezt adták az égiek – hamisítatlan pajtaszag fogadta
Negyedszázad hozadékai
Aki követte a tusványosi beszámolókat – feltehetőleg sokan lehetnek ilyenek, hisz mintegy 200 újságíró regisztrált a sajtóközpontban – már bizonyára tudja, hogy idén 25 éves születésnapját ünnepelte a rendezvény. Történetekből történelem mottóval a tábor a negyedszázados múlt felelevenítését és nem kevéssé hozadékainak leszűrését, továbbgondolását helyezte a középpontba, így sok olyan rendezvénnyel találkozhattunk, amely az alapítók segítségével erre világított rá. Toró T. Tibor, a Néppárt elnöke köztársaságnak nevezte a diáktábort, amelyben azok, akik legalább egyszer eljönnek ide, és befogadják az itteni szellemiséget, megkapják az állampolgárságot és egyben a köztársaság parlamentjének is tagjai lesznek. Sántha Attila író-költő úgy véli, Tusványos az a platform, ahol egyszerre mehet végbe az egyéni kifejeződés (az autonómia) és a közösséghez tartozás (a szolidaritás). Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint: aki eljön ebbe a táborba, rossz ember nem lehet – ez az a fórum, amely számtalan személyes szállal tudta a nemzetegyesítést elősegíteni. A szintén alapító Szabó Miklós neonatológus úgy látja, az első bálványosi tábornak is ugyanaz volt a lényege, mint a mostani, huszonnégy évvel későbbinek: az elválasztottság után megismerni egymást. A sztorik felelevenítésekor az első táborok résztvevői közül sokan azt mesélték el, miként találkoztak először a medvével és hogyan ismerkedtek meg Orbán Viktorral. Azt nem tudjuk, idén mennyi esélye volt az egyszerű földi halandónak személyesen szót váltani a kormányfővel, de medvével idén is találkoztak Tusnádfürdőn: a Székelyhon portál munkatársai a benzinkút közelében éjszaka hazafele tartva pillantottak meg egy, az úton áthaladó medvemamát három boccsal. Azt mondják, bár a sztorik alapján hatalmas fenevadaknak gondolták a helyi medvéket, ez az anyamackó ahhoz képest meglehetősen kicsinek tűnt, úgyhogy ezentúl majd tessék alacsony medvékre is gondolni, ha tusnádiakról van szó.
A bűvös huszonötös
Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy az első rendezvényeken még egyetlen komolyabb előadás volt délelőtt, egy kulturális pedig délután. Az idei Tusványoson huszonöt helyszínen reggeltől éjszakáig várták a rendezvények a résztvevőket, és tényleg a bőség zavarával küszködtek, ha programokat kívántak válogatni aznapra az érdeklődők. Gyakran párhuzamosan zajlottak roppant érdekes beszélgetések, viták, előadások, szinte esélye sincs az újságírónak, hogy képet adjon valamennyiről.
A bevezetőben említett kettősséget fejezi ki talán az is, hogy míg Farkas Tibor budapesti szexológus a tábor legnagyobb sátrában tartott előadásán fürtökben lógtak az emberek, és annyi kérdés érkezett a közönségtől, hogy nem is sikerült mindenikre választ adni, addig a Nógrádi György biztonságpolitikai szakértővel ugyanabban az időpontban az ukrán konfliktusról tartott beszélgetésre sem lehetett beférni, és szintén záporoztak a kérdések. Persze a legfajsúlyosabb előadások idén is közéleti-politikai problémákhoz kapcsolódtak, olykor parázs viták is kialakultak a felek közt – például az LMP-s Schiffer András és a Fideszes Rogán Antal, az MPP-elnök Biró Zsolt és a Néppárt-elnök Toró T. Tibor közt – a jelenlévők nem kis örömére. De aki belefáradt a regionalizmus, az autonómia, az önkormányzatiság vagy az ifjúságpolitika kérdéseibe, belekóstolhatott például Borbás Marcsi főztjébe, beszélgethetett az elektronikus zeneszerzés kulisszatitkairól, a gyereknevelésről vagy akár a székely vendéglátásról, de találkozhatott az esti koncertek előadóival is.
Vagy egyszerűen csak lézenghetett, hisz e tevékenység hozzátartozik Tusványoshoz, közben rég nem látottak jönnek szembe, új ismeretségek köttetnek. És persze napi kötelesség belemerülni a koncertekkel, bulikkal tarkított éjszakába (12 nagykoncertet, 10 kiskoncertet és több mint 30 bulit tartottak idén), amelybe imitt a rock’n’roll sikít bele, túl a tucc-tucc zene dübörög, amott pedig alternatív együttes új dala ontja ránk sok világfájdalmát.
Súly alatt
Mindeközben több ezer embert kell ellátni, kiszolgálni – idén 350 előadás, beszélgetés és egyéb rendezvény közül válogathattunk, 400 előadót láttak vendégül, 150 szervező dolgozott, és a legnépesebb estéken 16 ezren voltak a tábor területén. És ez nem könnyű, a helyszín nehezen bírja el önnön terheltségét.
Egy délelőtt a frissen felújított mellékhelyiséget veszem igénybe. A zuhanyzók előtt kígyózó sor. Kitűzőmről meglátják, hogy újságíró vagyok, körülvesznek a lányok, és ömlik a panasz: írjam meg feltétlenül, nagyszerűen érzik magukat itt, csodás a szervezés, de kihívás zuhanyozni, vécére menni. A sorban a harmadik lány egy órája várakozik, kinyitja a zuhanyajtót, hogy nézzek be. A látvány elborzaszt: bokáig álló fekete lében állnak a zuhany alatt a lányok, a víz hideg, a padlón fekete iszapszerű képződmény, s a tájba felázott használt tamponok, betétek képe simul. Szemeteskuka sehol, a vécéknél sincs, s bár mindenki igyekszik magával vinni a teste folyamataihoz kapcsolódó végterméket, ha néhányan ottfelejtik, már elég. A lányok megoldást is kínálnak, mutatják a zuhanyzók előtti kihasználatlan, szemetes területet: azt kellene megtisztítani, mobilzuhanyzókkal ellátni – ezekből egyébként idén kettő van a sátortáborban, de nem elegendő sehogysem.
Merre tovább Tusványos?
A szervezőknél érdeklődve kiderül, üröm az örömben, hogy bár a tábor működtetője felújította a mellékhelyiségeket, a munka felszínesnek bizonyult. Van ugyan zuhanyrózsa, szép a fajansz és újak a vécécsészék, de a vízhálózat, a csatornázás továbbra sem bírja a terhelést. Vass Orsolya erdélyi főszervező mégis optimista, hiszen, mint mondja, ebben az évben elindult egy folyamat, biztatóak a jelek, mindez reménykeltő. A jövőről, a tábort jellemző kényes egyensúly megtartásának kihívásairól azt mondja, Tusványos sajátosságát, hogy nappal kvázi konferenciaként, este fesztiválként működik, a következőkben is megpróbálják megtartani, hiszen erre van igény. „Hogy mit hoz a jövő, egyelőre nem látom, mivel egyre nagyobb a tábor, egyre szűkebb a hely. Néhány év még biztosan hasonló módon fog eltelni, de ha marad az érdeklődés a nappali és esti programjaink iránt egyaránt, és ebben az ütemben növekedik a tábor, nagyon el kell gondolkodni azon, hogy miképpen és merre terjeszkedjen a rendezvény.”
Tragédiák fesztiválja
Beárnyékolta az idei rendezvényt a hír: a tusványosi tábor közelében eltűnt a 18 éves korondi Tófalvi Csaba. Lapzártánkkor még nem találták meg az utoljára szerdáról csütörtökre virradóra hajnali háromkor a Csukás-tó környékén látott fiút. A keresést a tűzoltóság négy szakértőjének bevonásával, illetve egy keresőcsónak segítségével a Csukás-tavon és a Szent Anna-tavon is folytatták, egy búvár közreműködésével pedig az Olt medrét kutatják át. Megtalálása érdekében országos keresést adtak ki, a hatóságok munkáját pedig számos hozzátartozó, barát és önkéntes egészítette ki, sőt, kutyás keresőcsapatokat is mozgósítottak. Egy 16 éves sepsiszentgyörgyi fiatal viszont minden bizonnyal öngyilkossági szándékkal lépett egy éjszakai vonat elé a tábor közelében, őt halálra gázolta a szerelvény.
Botházi Mária, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hol van „Csiglamező”? (I.)
Amikor Rugonfalvi Kiss István A székelyek származása és letelepedése c. könyvét olvastam, egy olyan részbe botlottam, amelyen jóindulatúan átugrottam, mondván, minek rontani szegény szerző hitelét egy elrugaszkodott kijelentése felhánytorgatásával. Ugyanis azt mondja, megtalálta Csigle mezejét egy 18. századi térképen, a Szeret torkolatánál: „Egyik térképen (Transsylvaniae, Moldaviae, Walachiae, Bulgariae nova et accurata delineatio... Opera et sumptibus Mathaei Seutteri Aug. Vin.) meglepetéssel ötlött szemembe a Szereth jobb partján a Chygly név. Lehet-e azonosítani krónikáink Chygle-jével? Ha nyelvész lennék, nyugodt lélekkel azonnal igennel feleltem volna, a história azonban nem egyszerű dolog!”
Ezután Rugonfalvi Kiss hosszan sorolja a Kárpátokon túli magyar nyomokat, kifejtvén, hogy „azok az írók, akik a Kárpátoktól keleten élő székely őstelepeket figyelembe nem veszik, és kizárólag okleveles alapon abból a feltételből indulnak ki, hogy a Székelyföld nyugatról keleti irányba történt telepítés útján alakult ki, a székely nemzet életének egyetlen megnyilvánulására sem tudnak kielégítő feleletet adni”. Míg a székelység Székelyföldre keletről nyugatra való betelepülése tárgyalható és tárgyalandó felvetés, addig sajnálattal állapítottam meg, hogy ugyan a térképen tényleg szerepel egy Chiglij nevű hely, de az bizony nem egyéb, mint két korábbi térkép rossz összevágásából származóan a közismert Kilia (románul Chilia) város félrelokalizálása – ám ég és föld a Csigla és a Kilia közti kiejtésbeli különbség.
Az egészről meg is feledkeztem addig, amíg az úgynevezett „ch-problémába” nem botlottam, abba, hogyan is kell kiolvasni a középkori szövegekben azokat a magyar szavakat, amelyekben a ch betűpáros szerepel: cs-nek vagy k-nak. És akkor feltettem magamnak a kérdést: vajon lehetséges, hogy Rugonfalvi Kiss – ugyan hibás alapokról kiindulva, de – megtalálta volna a megoldást?
A krónikák Csigle-mezeje
Nézzük, hogyan is írják le a középkori krónikák „Csigle” mezejéről. „Kézainál »In campo Chigle«, a Kálti Márk-féle Képes Krónikában »in campo Chiglamezey«, a Béldi Kódexben »Chyklamezew«, a Teleki Kódexben »Chiglamezei«, a Pozsonyi Krónikában »campus Siglamezei«, a Budai és Dubniki Krónikában »campus Chigladmezei«, Thuróczinál »campus Czyglamezew«”.
„Csiglamezőt” próbálták már lassan a magyar nyelvterület összes részén azonosítani, Ceglédtől Csíkig, az erdélyi Mezőségtől a Palócföldig stb., ám egyetlen esetben sem találtam olyan érvet, amely túlmutatna a többé vagy kevésbé tetszetős ötletek szintjén, s amely végső soron nem pusztán a kiejtésbeli hasonlóságra menne vissza.
Chigle vagy Chigla?
A krónikákban látható Chigle/Chigla váltakozásra Thúry József ad szakszerű magyarázatot: „E helynévnek megfejtésével már többen tettek kísérletet, de eredménytelenül. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy a névnek igazi alakja Chigla, nem pedig Chigle (Csigle). Mert a Chigle a »campus Chigle« kifejezésben latinos genitivus, éppen úgy, mint a szintén Kézainál található következő kifejezésekben: filius Ethele, banerium regis Ethele (a hun fejedelem neve ugyanis nála: Ethela); ad tempora ducis Geiche (nominativusban: dux Geicha); exercitus Chabe (nominat.: Chaba); flumen Tize (nom. Tiza, acc. Tizam) stb. Egyszóval a Chigle alak a »campus Chigle«-kifejezésben un. genitivus explicativus, mint a »flumen Tize«-ben, úgy hogy a »campus Chigle« ezt jelenti: Chigla mezeje, vagyis a Csigla nevű mező.”
Románul értő olvasóim azonnal megértik, miről is szól a fenti rész: a románban egyformán helyes, ha azt mondjuk, Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei.
Csigla vagy Kilya?
A jelenlegi abszolút általános vélemény szerint a Chigla olvasata Csigla, ez pedig arra megy vissza, hogy 1918-ban Gombocz Zoltán és Melich János a Magyar etymológiai szótár VII. füzetében, a Csigla szócikkben megállapítja azt, hogy az cs-vel olvasandó. Ugyanakkor nagyon helyesen jegyzi megy Korompay Klára, hogy bizony középkori szövegek esetében az olvasat megállapítása nem is olyan egyszerű: „A legnagyobb tévedés volna ómagyar adatok kapcsán egy-egy betű hangértékét abszolutizálni. Röviden összegezve: az olvasat nem adódik magától – azt csak gondos elemzőmunkával lehet kialakítani.”
Kézai italicizmusai
Próbáljunk utánajárni annak, hogy Kézai Simon (akihez a Chigla első felbukkanása köthető) vajon milyen hangalakot „akarhatott visszaadni”. Arra nézve, hogy milyen forrásokból dolgozott, Kézai ezt írja: „Mivel szenvedélyes vágya szívednek, hogy megismerd a magyarok viselt dolgait, én pedig ezeknek igaz ismeretére jutottam, gondom volt rá, hogy e nép történetét, ami Itáliában, Franciaországban, Németországban a különböző iratokban szétszórtan és összefüggéstelenül található, egy kötetbe szerkesszem.”
Annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy Kézai egy jól képzett szerző volt, aki bizonyára kora legjobb oktatásában részesült, méghozzá Nyugaton, és biztosan első kézből ismerte az Olasz-, Német- és Franciaországban található forrásokat. Mi több, művében több italicizmus is található (a latinhoz képest), mint ahogy Nicolae Iorga és Gheorghe Popa-Lisseanu megállapítja, lásd transpassare, crapulati, lucta, fatiga, missitalius, scartabellis maneries, cambi, bravium, ami azt mutatja, hogy legalábbis Olaszföldön élt hosszabb ideig.
A che, chi középkori olvasata
Az olaszban (és az Olaszországban használatos középkori latinban) – és ez ugyanígy van a mai románban is – a cs, illetve a k hang jelölése így néz ki:
1.) a ce, ci cse, csi hangértékkel bír. Kézai szövegében: principalo, scithica, tradiciones, simpliciter, dicitus, circuitu stb, facere, descendit, dicetur, ducem, cessarunt, cepissent stb.
2.) a c betű az összes többi magánhangzó előtt k hangértékkel bír. Kézainál: vocantur, scithica, cantu, capita stb., consilio, confluerent, ruthenico stb., cumanorum, cum, pascua, ducum stb.
3.) a che, chi khe, khi hangértékű. Kézainál: machinarum, brachio, michi, marchiam, archipresul, nichilo, Archelaus rex stb.
Az olasz gl a magyar ly-t jelöli
Nézzük, mi is a hangértéke a gl betűkapcsolatnak a középkori olaszban. Nos, meglepetésemre az a Melich János ír erről a kérdésről, aki a Campo Chigla esetében megállapította, hogy az Csiglának olvasandó. A gl Kézai korában a magyar ly-nak megfelelő hangot jelöli: Melich szerint „a régi észak-olasz, s így a velenczei, milánói, genovai olasz emlékek a 13–15. században a vulg. lat. ly (irod. lat. le, li) helyén j-t, esetleg lg, gl-et mutatnak föl (v. ö. lat. cl, gl > északi ol. j)”, majd példákat is felhoz, a magyar pálya például a latin palea, olasz paglia-val van kapcsolatban.
Megjegyzem, Melichnek ennek ellenére nem jutott eszébe, Kézai akár olaszosan is írhatta a Chiglát, így azt olaszosan/középkori latinul is kell olvasni. Ha a gl a magyar ly hangot takarja, és nem a gl hangkapcsolatot, azaz olaszos jegy, akkor kötelező, hogy a chi betűkapcsolatot is olaszosan olvassuk. Olaszos olvasat esetén tehát a végeredmény: Kilya.
Vonjuk hát le a következtetést: ha a Campo Chigla valamilyen, Kézai által Olaszországban megismert irat helyesírását követi, vagy a szerző egy olasz térképet használ, vagy egy nem túlságosan ismert, a kancelláriában nem igazán használatos nevet adott vissza olaszosan, akkor Kézai belső logikáját követve azt olaszosan kell kiolvasnunk. Mentse Melich kategorikus Csigla-olvasatát az, hogy már csak kronológiai okokból sem ismerhette a két román tudós, Iorga és Popa-Lisseanu megállapításait arról, hogy Kézainál jócskán találni italicizmusokat, emiatt feledkezhetett meg a kötelező kételyről a középkori szövegek kiolvasása során.
Mellékszál: Chaba
Mielőtt viszont rátérnénk a Kilya olvasat tárgyalására, oldjuk meg azt is, Kézai milyen hangalakot ír le a Chaba formával. A ca betűkapcsolat ka hangalakot hordoz a latinban Kézainál, a cha eszerint egyebet – a magyar nyelv hangjai rögzítésének történetéből tudjuk, hogy általában cs-t, Kézai belső logikájában akár c-t is. Kézai ezt a cha, cho, chu betűkapcsolatokkal oldja meg: így a Caducha, Kaducha alakja Kaducsát vagy Kaducát, a Chaba Csabát vagy Cabát takar.
A kulcs: Vignola térképe
Nos, úgy tűnik, a Kilyaként való olvasat mellett jóval több érvet tudunk felhozni, mint azok, akik kétszáz éve keresik a különféle Csiglákot, Csigléket, Ciglákot, Sziklamezőket. Rugonfalvi Kiss a 1720–30 között készített Seutter-térképen találja meg Chiglát, ám ugyanez szerepel Joachim Ottens 1726-os térképén is. Ezeken a Duna alsó folyásánál, a bal parton találjuk Kilia Novát és Chiglijt, a jobb parton Kilia Staryt és Kiliert, külön településeknek véve (mindkét térkép ilyen szempontból hibás, több alaptérkép gondatlan összedolgozása miatt a különböző formában leírt helynevekhez külön településeket is kitalálnak, így például nem kevesebb mint négy Brăila szerepel rajtuk).
Szerencsére azt is meg lehet állapítani, hogy Seutter és Ottens honnan veszi értesüléseinek egy részét: Giacomo Cantelli da Vignola 1686-ban készít egy térképet, ezen kétfajta helyesírással is fel vannak tüntetve a helynevek: olaszosan, valamint hagyományos módon, például Chigli és Kilia noua (a kettő ugyanaz). Ebből kiderül, hogy a Chigli alak Kilia városát takarja.
Ám nemcsak ezen térképből, hanem más szövegekből is tudjuk, hogy olaszosan Chigli-nek írták Kiliát. 1548-ban Velencében megjelenik egy könyv, ebben Marco Guazzo mester elmondja Kilia és Moncastro (Dnyeszterfehérvár) váraknak a törökök általi bevételét, Kiliát Chigli alakban írja.
A folytatásban arról, hogy bizony már a 6. századtól kezdve minden adat ide helyezi a hunok egy részét, méghozzá azokat, akikből a magyar krónikák szerint a székelyek lesznek.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hol van „Csiglamező”? (II.)
Miután múlt alkalommal arról beszéltem, a székelyek mitikus lakóhelyét, ahová Attila birodalmának elromlása után visszavonulnak, a Chiglát magyarosan alighanem Kilyaként kell olvasni, és ez a Duna-deltában található, mai Chilia városával van összefüggésben.
A Fekete-tengerbe ömlő Duna Chilia (Kilia) ágának jobb partján található Chilia Veche , azaz Ókilia, Romániában, Tulcea megyében, a bal partján fekszik Chilia Nouă (románul), Kilija (ukránul), azaz Újkilia, Ukrajnában, az Odessza körzetben.
Létezett-e Kilia Kézai korában?
Chilia város eredetével kapcsolatban több elmélet is létezik, a középkori általános nézet szerint Achilleshez köthető a név, a 15. századi Bonfini és a 16. századi David Chyträus Achilleának is nevezi a várost (ennek az Achilles-elméletnek ma is akadnak támogatói). Mások megelégednek az okleveles említések rögzítésével. Iorga szerint a hely első említése 1183-ból való, amikor Alexios Komnenost, Manuel császár törvénytelen fiát ide száműzik, majd 1185-ből, majd 1274-ből.
Vásáry István szerint a várost a bizánciak alapítják, ő a helynév első említéseként Rasid Od Din-nak az 1241–42-es tatárjárás szereplő leírását fogadja el, a következő 1318–23-ből való, amikor a Chilia a Konstantinápolyi Patriárchátushoz tartozik, 1340 körül tatár kézre kerül, később, 1350-60-tól a génuaiak fontos kereskedővárosa.
2010-ben Paul Stephenson azt állítja, hogy a Tabula Rogeriana néven ismert, 1154-ből származó, Idrisi-féle térképen szereplő Akli vagy Akla éppen Chiliával azonosítható. A fentiekből tisztán látszik, hogy – noha a részletek nem mindig egyeznek – a kutatók szerint 1280 körül, Kézai korában már biztosan létezett a mai Chilia nevű település.
Câmpul Chilia, Câmpul Chiliei
A Duna által feltöltött, hordalékos területen ma is látszanak olyan, predeltaikusnak nevezett részek, amelyek pár méterrel kiemelkednek, s amelyek nem hordalékos eredetűek, hanem egy korábbi szárazföld maradványai. Ezen egyik predeltaikus rész neve Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei, azaz Kilia-mező vagy Kilia mezeje (ugyanúgy, mint Kézainál). Ugyanakkor, még a mai leírásokban is, amikor a két Chiliától (Kiliától) északra levő, a Dnyeszter és a Prut által bezárt területről, vagyis a Budzsákról beszélnek történeti szövegekben, a lehető legtermészetesebben nevezik azt „Chilia és régiójának”, egyszerűen azért, mert ez a terület meghatározó települése. „»Chilia vidékén« nemcsak a Duna tengerbe ömlésének jobb partján levő részeket értették, hanem a Chilia-ág bal oldalán levő hinterlandot is”.
Úgy tűnik, a 13. század második felében alkotó Kézai Simon ismerte Chilia városát, vagy akár Chilia mezejét is olaszországi tanulmányaiból.
Jordanes és a magyar hagyomány
Nézzük, mit ír a hunokról a legfőbb autoritás, a 6. századi Jordanes: „Hernac quoque iunior Attilae filius cum suis in extrema minoris Scythiae sedes delegit” (‘Hernac, Attila kisebbik fia is a távolabbi Scythia Minorban kapott földet az övéivel együtt’, vagy inkább szó szerint Scythia Minor extremitásában, legtávolabbi eső részében). Scythia Minor abban az időben a mai Dobrudzsa területe, a Bizánchoz tartozó tartomány legtávolabbi része pedig annak északi csücske, a Duna-delta, eszerint itt kapnak menedéket Irnák hunjai 454 után.
Jordanes Kézai Simon
Irnák Kis Szkítia (a mai Dobrudzsa) A Csaba népéhez tartozó székelyek Csabától külön
extremitásába vonul telepednek le, Campo Chiglán (Kilia-mezőn)
Csaba Görögországba vonul
Csaba onnan visszamegy Szkítiába
Kézait általában úgy értelmezik, hogy Csaba Görögország meg nem határozott területére megy, a népéből 3 ezren pedig, a későbbi székelyek, Campo Chiglára (ami itt simán vehető Scythia Minor extremitásának). A teljes magyar krónikás hagyományban az áll, hogy a székelyek Attila népe ugyan, de ők nem mentek a vezetőjükkel Görögországba, hanem Chigla-mezőn elmaradtak.
Összevetve Jordanes-szel, a fentiekből eléggé plauzibilisnek tűnik, hogy Kézai azért változtathat Jordanes leírásán, mert egyszerűen az ő korában használatos névvel illeti Kis-Szkítia extremitását, ahol a hunok meghúzták magukat.
Jordanes és a magyar krónikás hagyomány abban tér el egymástól, hogy az előbbi Irnákot helyezi Szkítia Minor extremitásába, Kézai pedig Csaba népének egy töredékét, a székelyeket.
Verancsics: a székelyek Trans-alpinában húzódnak meg
Érdemes kutakodnunk az 1504–1573 között élt Verancsics Antalnak a munkáiban is. Verancsics fölényesen ismerte Erdély és az attól délre-keletre eső részek történetét, emellett – kora kiváló elméjeként – fontosnak tartotta, hogy széles körű gyűjtőmunkát végezzen, így adatait nemcsak a régi íróktól, hanem a helyiektől is vette. 1538-ban összeállította Erdély, Moldva és Havasalföld római emlékeinek leírását, s a leleteket egy monografikus műben dolgozta fel, ebben a székelyek eredetét is leírja. A magyar fordítás így néz ki:
„A Detrik mesterkedése révén legyőzött Csaba megmaradt atyafiaival és tizenötezer emberrel együtt előbb Honoriushoz, nagybátyjához ment Görögországba, majd innen Szkítiába tért ősatyjához, Bendegúzhoz. Ezeken felül volt még háromezer ember, akik a csatából futva elmenekültek, Pannóniában visszamaradtak, de mivel féltek a nyugati nemzetektől, akikkel szemben Attila király egykor igen ellenségesen viseltetett, Erdély legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak, és nehogy a hunok maradványainak gondolják őket, székelynek nevezték magukat, és akiket, ha latinul írunk, Siculinak mondunk.”
Művének első, 1798-as kiadásában viszont egy jókora meglepetés éri az olvasót: itt az szerepel, hogy a 3 ezer székely Transalpina, azaz Havaselve (és nem Transylvania, azaz Erdély) legtávolabb eső, északi sarkában húzza meg magát egy Chikmezü nevű területen: “in Transalpinae ultimum angulum Chikmezü vocatum“.
Verancsics összes munkáinak 1857-es kiadásában Transalpinae helyett viszont már Transsylvaniae szerepel, Chikmezü helyett pedig Chykmezew.
Ezek után vettem magamnak a fáradtságot, és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában magam ellenőriztem Verancsics eredeti kéziratát. Hamar kiderült, honnan jönnek az olvasásbeli eltérések: Verancsics a szövegnek ezt a részét nem tisztázta le, a piszkozatokon pedig nagyon merész összevonásokat tartalmazó, egyfajta gyorsírást használ. Én – összevetve a szöveg többi részének betűhasználatával – mindenesetre nem Transsylvaniaet, hanem Transalpinaet olvasok az ominózus helyen. Az, hogy van egy p betű a szóban, elég nyilvánvalónak tűnik, ha összehasonlítjuk a septemtrionem és a putarentur magasan kezdődő és mélyre lemenő p-jével.
Ugyanakkor a szöveg egyéb elemeinek vizsgálata is azt mutatja, hogy semmiképp sem Erdélyről, hanem Havaselvéről van szó. A székelyek Transylvania vagy Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak,” mondja Verancsics. Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mielőtt még felmerült volna bennem a gyanú, hogy valami baj van a hagyományos értelmezéssel: a mai Csíkszék ugyanis Erdélynek semmiképp sem az északi, hanem keleti részén van, és semmiképpen sem szegelet, semmiképpen sem hajlik, hanem egy körszerű földrajzi egységnek, Erdélynek a része.
Legközelebb arról szólok, hogy bizony nemcsak a székelyek, hanem más meggyengült nép is arra használta Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szegeletét” (ami, mint ki fog derülni, a mai Budzsákkal azonos), hogy ott megerősödjön.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A szklavinoktól a szkítákig
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a  Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb.  akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan éle­tet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A szkítáktól a besenyőkig
Hol van „Csiglamező”? (V.)
Tanulmányunk eddigi négy folytatásában láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és továbbra is belakják a Budzsákot. Nézzük, mi történik őseinkkel a bolgárok 680-as államalapításától.
A szklavinok országa 680-tól a Bolgár Kánság része, amin igazán nincs mit csodálkozni, mivel a bolgár hagyomány szerint egyik legendás vezetőjük Irnik volt, akit Attila fiával, Irnákkal azonosítanak. A Csíki székely krónika szerint is a székelyek második vezetője (Halad/Aladár után) Irnák, aki viszont (Kézai Simon krónikája szerint) Csaba néven 469-ben népének jó részével visszament (Nagy-)Szkítiába. Irnák (Csaba) népe, a bolgárok tehát 680-ban jönnek vissza, és a székelyeken túl, bizánci területet elfoglalva, a mai Bulgáriában és Dobrudzsában telepednek le. Megjegyzem, e korai bolgárok még nem szlávok, hanem kutrigur-onogur-hun népesség.
A bolgár államon belül
Ettől az időponttól kezdve jóval kevesebbet tudunk meg a bizánci forrásokból a szklavinokról, hiszen megszűnik a szomszédság, a bizánciak a bolgárokkal való harcokkal vannak elfoglalva. A 800-as években érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantinológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi-moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára.
Bölcs Leó császár (uralkodott 870–912) átdolgozza a 600 körül született Strategikon című hadi művet, Taktikájában leírja a környező népek harci szokásait, ám azokon a részeken, ahol a Strategikon szklavinokat említ, ő következetesen szkítákról beszél. Theophanes Confessor, aki 810–814 között írja krónikáját, az 593–602 közötti események ismertetésénél még szklavinokról ír, ám a 10. században kompiláló Leo Grammaticus már szkítákról – ugyanazon események kapcsán.
Bolgárok szkíta néven
A külföldiek szemében szklavinról szkítára nevet váltó (székely) nép, úgy tűnik, nagyon jelentős elem volt a bolgár államban, ez ad magyarázatot arra, hogy a bolgárokat szkíta néven is említik néha – vagy talán csak arról van szó, hogy a jobban értesült bizánci szerzők a Bolgár Kánságon belül is elkülönítették a népcsoportokat. Mihai Ovidiu Căţoi mértéktartó, sok mindent helyre tevő tanulmányában felsorolja azokat az általa talált forrásokat, amelyek szkíta néven említik a bolgárokat:
– A Sinaxarium Ecclesiae Constantinopolitanae (a szentek, mártírok életéről szóló, napok szerint elrendezett kalendárium) július 26-ához köti azt a 811-es eseményt, miszerint „ezen a napon azokra a keresztény testvéreinkre emlékezünk, akiket Nikephorosz császár idejében öltek meg Bulgáriában.” Ezek a mártírok katonák voltak, akiket Krum bolgár kán elfogott, a fogságban pedig arra próbálták rávenni őket, hogy felejtsék el Jézus tanításait, és kövessék a szkíta hitet. Amikor ezt megtagadták, megölték őket. 
– A Sinaxarium rövidített változatában, július 23-ához kötve, a bolgárokat szkítobulgárok név alatt említik – ez jelentheti a szkíta hitű bolgárokat vagy a bolgár államon belüli szkítákat (székelyeket)
– A Sinaxarium december 29-éhez kötve Szent Tadeusról mondja, hogy ez felszabadított rabszolga volt. Tadeusnak nézeteltérése támad a Traulosnak vagy Psellosnak (hebegőnek) mondott II. Mihály császárral (820–829), aki úgy érzi, hogy megsértette „egy paraszt, aki születésére nézve szkíta és közember”, emiatt Tadeust megkínoztatja, és megöleti.
– A 10. század közepén alkotó Genesios feljegyzi azt a kemény szóváltást, amely egyrészt I. Borisz bolgár császár (uralkodott 852–889) és III. Mihály bizánci császár (uralkodott 842–867) anyja, Teodóra császárné között zajlott le. Borisz háborúval fenyegetőzik, de végül „a szkíta úgy döntött, hogy országában marad”.
– Ugyanerről a Tadeusról Theodor Studita is azt állítja, hogy szkíta volt, miközben a szkítákon bolgárokat ért.
– III. Mihály bizánci császár 865-ben vitába keveredik (ugyanúgy, mint két bekezdéssel feljebb az anyja Borisszal) I. Miklós pápával. Egy ponton azzal vádolja, hogy Róma püspöke „barbár és szkíta nyelvet beszél” (azaz latint). Căţoi meggyőzően bizonyítja, hogy itt nem arról van szó, hogy a szkíták latinok vagy netán vlahok lettek volna, hanem arról, hogy a latin (illetve a hozzá hasonló vlah) beszélői Szkítia lakói voltak, amin a fenti kontextusban Bulgáriát (a Duna mindkét oldalán) kell érteni. Azaz Róma püspöke olyan nyelvet beszél, mint a barbár Szkítia – egyik – népe, a vlahok, mondja III. Mihály.
– Ugyanebben a kontextusban kell értelmezni – mondja Căţoi – Walafridus Strabo 841 körüli tudósítását a „tomisi szkítákról”, aki arról ír, hogy ezek mai napig német nyelven tartják az (ariánus keresztény) istentiszteletet, miután az isteni könyveket valamikor régen (ahogy a történelemkönyvek mesélik) a tudósaik lefordították. Egyszerűen arról van szó, hogy 841-ben a Duna két partján fekvő Bulgáriát (amibe Dobrudzsa is beletartozott, ahol Tomis volt található) Szkítiának (is) nevezték, így Strabo nagyon is pontosan nevezi őket tomisi szkítáknak.
Eddig Cățoi tanulmánya, amit jómagam azzal tudok kiegészíteni, hogy a fentebb idézett Genesios (aki Bíborbanszületett Konstantin kortársa) máshol arról ír, hogy a 813–820 között uralkodó V. Leon császár megerősíti Trákia és teljes Makedónia várait, egészen a szkíták országáig. Trákia provincia/thema a mai Törökország európai részének felel meg, Makedónia provincia/thema pedig a mellette levő, ma Görögországhoz tartozó terület – eszerint a hatalmas szomszéd, Bulgária a szkíták országa.
Hol éltek Bulgárián belül a szkíták?
Míg a fentiekből nagyjából azt tudtuk meg, hogy a bolgárokat nevezik szkítáknak is, illetve Bulgáriát a szkíták országának, van egy adat, amely pontosan megmondja, a Bolgár Birodalom melyik részét nevezték a szkíták országának. Bíborbanszületett Konstantin 950-ben mondja: ahhoz, hogy bizonyos csapatok a mai Krím félszigeten levő Chersonból Dobrudzsába, azaz Szkítia érsekségbe érjenek, át kell menniük a szkíták országán, amelynek határa a Duna.
Miért lettek a szklavinok szkíták?
Kérdés, miért kezdik a bizánciak szkíta néven nevezni azokat, akiket korábban szklavinoknak hívtak. Az első, legfontosabb változás az, hogy a Dunától jobbra, a mai Szerbia és Macedónia területén a 8. századtól kezdve megjelentek az első szláv államalakulatok, ők pedig szlávoknak hívták magukat – így a szklavin név ezek után félrevezető lett volna a bizánciak számára, hiszen pár évszázad alatt amúgy is rájöhettek, hogy a Duna bal partján levő szklavinok nem szlávok.
A szkíta hitről
Hogy pontosan miért a szkíta nevet kezdik a székelyekkel kapcsolatban használni, arra a teológus Căţoi tanulmányában rejlik a válasz: azért, mert a Duna bal partján lakó nép (és a bolgárok egy része mindenképp) a szkíta hitet, szkíta vallást gyakorolta (ennek nevében ölik meg Nikephorosz császár katonáit 811-ben).
Számomra mindig is nagy kérdés volt, miként lehetséges, hogy a kereszténységet frissen felvett népek (a bolgárok kevesebb mint száz év múlva, a magyarok jóformán megkeresztelkedésük pillanatában) már eretnekségen (a bogumilizmuson, ami nagyjából a manicheizmust jelenti) törik a fejüket. A megoldás erre elég egyszerű, és szépen nyomon követhető: a bolgárok már bejövetelükkor a szkíta vallást gyakorolták. Ezt Ohridai Teofilact, az ohridai székhelyű bolgár érsekség vezetője mondja el valamikor a 11. század végén: 680-ban bejöttek a bolgárok, és „ők nem ismerték Krisztust”, hanem „a szkíta kitaláció követői voltak: meghajoltak a nap, a hold és más csillagok előtt”.
A Csíki székely krónikából elég sok mindent megtudhatunk a székelyek korai vallásáról, mi több, erről szóló tanulmányomban bemutattam, hogy a krónika egyik legnagyobb hitelesítő jegye az, hogy használja a rabanban tisztséget, és meg is magyarázza, mi az: vallási és világi vezető egy személyben. Tisztán kivehető, hogy a raban + bán összetételéről van szó, ahol a raban nem egyéb, mint a vallási, a bán pedig a világi vezetőt jelenti. A manicheizmuson belül (melynek tanait Mani a 3. században fektette le, s amely vallást a Római Birodalomban 297. március 31-től betiltottak) mai napig is megtaláljuk a rabban titulust, az angol nyelvű manicheista közösségek vezetője például a rabban címet viseli.
A krónika raban méltósága tehát nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a székelyek egy egyistenhívő keleti egyház követői voltak, a manicheizmusé. Mára a honfoglaló magyarság és a manicheizmus, illetve az annak hajtásaként kezelt bogumilizmus kapcsolatának tengernyi irodalma van. A Csíki székely krónika szerkesztői sem 1533-ban, amikor összeállították a krónikát, sem 1796-ban, amikor azt állítólag hamisították, nem tudhattak a raban méltóságról, mivel az erről való tudásunk nagyjából 20. századi, addig jóformán senki sem tud a manicheizmusról – így a krónikaszerkesztők egyszerűen régi iratokból másolhatták a raban + bán tisztséget, mint ahogy állítják is. A krónika szerint a (nyugati) kereszténységet a székelyek csak az 1000-es évek elején veszik fel, ám később is sokáig polgárháború dúl a régi és az új vallás követői között.
Összefoglalás
A bolgárokról tehát tudjuk, hogy a bejövetelükkor, 680-ban, valamint 811-ben a szkíta vallást követik, a székelyekről pedig még az 1000-es évek végén is úgy tudjuk, hogy a nyugati kereszténység felvétele ellenére még sokan ragaszkodnak a régi valláshoz, ami manicheizmus vagy valami hasonló. Ha elfogadjuk azt, hogy a székelyek azon vallása, amelyben raban titulus létezett, éppen a bogumilizmus elődje, a manicheizmus lehetett, és ezt hívhatták „szkíta vallásnak” 811-ben, akkor tiszta és világos, hogy szklavinról miért éppen szkítára változik a Duna bal partján lakó nép neve a bizánci írók tollán: azért, mert a korábban szklavinnak nevezett nép a szkíta vallást követte.
Legközelebb, a tanulmány befejező részében arról szólok, hogy a 11. század közepétől miért kezdenek „szkítáknak nevezett besenyőkről” írni a bizánciak, és eljutunk oda, hogy ezt a népet a székelyek már ismert, a 12. századtól a nyugati forrásokban is követhető történetével összhangba hozzuk.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hol van „Csiglamező”? (VI.)
A hunnak, majd a besenyőknek nevezett szkítákról
Tanulmányunk eddigi öt részében láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek – feltehetően azért, hogy hun kapcsolataikat titkolják – nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és a Budzsákot továbbra is belakják. A bolgárok 680-as honfoglalása után a szklavin nevet a bizánciak átjavítják szkítára, ezek a Duna bal partján lakó szkíták pedig fontos szerepet játszanak a bolgár állam kötelékében. Most pedig nézzük, mi történik őseinkkel a 900-as évektől 1200-ig (ez utóbbi dátumkor már biztosan Székelyföldön élünk).
A számunkra elsődleges forrásnak számító bizánci történetírás megértését nagyban nehezíti, hogy állítólag a népnevek össze-vissza jönnek elő a szövegekben, és nem lehet tudni, melyik név kit is takar. A nagy bizantinológus, Moravcsik Gyula ezt a bizánci történetírók felkészületlenségével magyarázza: „megfigyelhető, hogy egyes írók halmozzák a népneveket anélkül, hogy azok jelentésével tisztában lennének.” Nos, mi ne legyünk ilyen kategorikusak, és jóindulatúan viszonyulva, inkább próbáljuk megfejteni a névhasználat okait.
Az elsődleges ok egy változó népnévre az, hogy egy nép más államalakulat kötelékébe kerül: mai példával élve, Székelyföldről a külföldiek Romániaként szólnak (korábban meg Magyarországként), lakóiról pedig románokként (korábban meg magyarokként – igaz, ez utóbbi véletlenül helyes is). Az illető nép neve csak nagyon indokolt esetekben jön elő, újra analógiával élve: a II. világháborúban az oroszok a németek ellen harcoltak, viszont már konkrétan meg kell nevezni, hogy német oldalon viszont az ukránok álltak (a cári Oroszország és a Szovjetunió egy népe, akik más esetekben szintén orosz, illetve szovjet néven jönnének elő).
Nos, a Havasalföldön – Moldvában lakó, szkítának nevezett nép még a magyarok bejövetele után is bolgár kötelékben jelenik meg egészen a bolgár birodalomnak az 1000-es év körüli legyengülésééig (1020-ban bizánci uralom alá is kerül az egész ország). Egy datálás nélküli bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) feltehetően 917-re tesz egy Bizánc elleni nagy támadást, amelyben szkíta csapatok is részt vettek: „Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, magyarok (ouggros – S. A.), skythák, médek (krétai arabok, akik 824 és 961 között uralják a szigetet – S. A.) és türkök (magyarok? erdélyiek? – S. A.) leghevesebb felkelése...”
A szkíták, akik hunok
Leon Diakonos 992 táján írja meg saját tapasztalatai és szemtanúk közlései alapján a 959-től 976-ig terjedő kor eseményeit. Népnévhasználata teljesen egyértelmű: megadja az archaizáló nevet, valamint annak egyenértékét, a népi nevet. Eszerint a bolgárok a mysek (Bulgária = Mysia), a tauroszkíták a ruszok, oroszok („tauroszkíták, akiket a népnyelvben általában ruszoknak neveznek”). A besenyőknek nem ad meg régi nevet (talán azért, mert a régiekkel nem voltak kapcsolatban), ők a patzinaták, akiknek jellegzetessége, hogy a tetveket megeszik. A szkíta nevet a hunnal tartja azonosnak (II. könyv, 2 fejezet):
„Noha /Leon Phokas/ hadvezérsége alatt sok háború tört ki, az ellenféllel szemben sohasem húzta a rövidebbet, hanem mindig a legnagyobb győzelmet aratta. Így, amikor azon időben egy skytha sereg átkelt a Dunán (hunoknak nevezik a népet), minthogy Leon hadvezér nem volt képes egyenlő erővel összecsapni velük (…) Miután tehát az erdőkön át titkon odalopózott, a hunok táborát megszemlélte, és tömegüket pontosan megbecsülte, éjnek éjszakáján háromfelé osztott sereggel tört a skythákra, és a hirtelen támadással olyan öldöklést vitt végbe, hogy a megszámlálhatatlan tömegből nem sokan menekültek meg.”
Moravcsik szerint ezen, 961-ben történő eseményekben a hunok a magyarok, mivel a 12. században gyakran nevezik a magyarokat hunoknak. Ha ellenőrizzük ezt a kijelentést, láthatjuk, hogy Moravcsik mondása féligazságot takar: a 10. században, ezen az egy, feltételezett helyen kívül csupán egyszer, Georgius barát folytatásában (a mű született 963–969 között) fordul elő a hun név, ahol a bolgárok mellett ungrok, türkök és hunok jelennek meg a 830-as év körüli események leírásánál, és ahol a hun név jó eséllyel inkább a szkítákat takarja, semmint bármelyik más népnév szinonimája lenne. Utánuk 120 év szünet következik, amíg a hun nevet újra leírják: 1092-ben Achridai Teoplylaktos használja feltehetően a magyarokra, majd újabb szünet, és száz év múlva jön elő Ioannes Kinnamosnál, ugyanabban az időben vagy valamivel később Niketas Choniatesnél, biztosan a magyarokra.
Leon Diakonosz a szkítákról ad egy nagyon fontos információt: a szkíta/hun seregnek a Dunán kell átkelnie, majd értelemszerűen Bulgárián, hogy összecsapjon a bizánci csapatokkal. Lehet azt mondani, hogy a magyarok még valahol Belgrád környékén kelnek át a folyón, és sértetlenül végigvonulnak Bulgárián, viszont az inkább lehetséges, hogy a bolgárokhoz tartozó havaselviek azok, akik ezt megteszik. Leon Diakonos írásának egy másik részében, a 965–966-os eseményeknél a szkítákat a mysekkel, azaz a bolgárokkal azonosítja, így biztosra vehető, hogy a hunoknak nevezett szkíták a bolgár állam kötelékében vannak, mint ahogy eddig is láthattuk (így biztosan nem a magyarok).
A szkíták, akik besenyők
Az ebben a korban szkítának nevezett népet a besenyőkkel azonosítják a kutatók, ám ennek én semmiféle alapját nem találtam. Az egész szkíta= besenyő azonosítás jóval későbbi történésekre megy vissza, és szép példája annak, miért nem szabad későbbi szövegből visszamenőleg is következtetéseket levonni.
Egy, a kutatók által eléggé elhallgatott, mert meg nem értett bizánci szerző, Attaleiates Mihály az 1078-as évről szólva (abszolút kortársként, hiszen művét 1079–1080-ban írja) azt mondja a szkítákról, hogy a szkíta nem a besenyők egyik archaizáló neve ebben a korban, hanem azoktól egy különálló népet jelöl: külön beszél az Ister (Duna) melletti szkítákról és a besenyőkről, majd elmondja, a „besenyőknek nevezett szkítákat” a nép nevezi így – viszont a művelt, a dolgokat tisztábban látó történész nem, sugallja.
Meg is mondja, miről van szó: ezek a szkíták VIII. (Ducas Parapinakes) Mihály bizánci császár idejében (uralkodott 1071–1078) átálltak a besenyőkhöz. 1078-ban ugyanis az akkor Bizánchoz tartozó havasalföldi (szó szerint: Duna melletti) szkítákat leverik, azok pedig újra elfogadják a bizánci fennhatóságot: „a követek pedig biztosították a bizánciakat engedelmességükről és arról, hogy szigorúan megbüntették azokat, akik fellázadtak és egyesültek a besenyőkkel a korábbi császár idejében, és bemutatták, hogy teljességgel szakítottak ezekkel.”
A székelyek egy részének a besenyők oldalára való átállásáról egyébként a Csíki székely krónika is ír, sőt egy kevéssel korábbra is teszi a „nem keresztény székelyeknek” a besenyőkkel való kacérkodását (31. vers): „1049-ben. Minekutána pedig István király már régen megholt volna, a dicsőséges és győzedelmes királynak halálát meghallván a bessusok, a Gümötz mege földin lakó keresztyén székelyeknek hadat izenvén, bé akarának ütni. De a székely nemzet fegyverre kelvén, kihajtá őket emberül, messze a maga földétől az András vezérsége alatt, ki Ambor Vida Josa fia vala. De más tribusok ennek a győzedelemnek dicsőségét akadályoztatni akarák. Uopour vezér Bálványos várából Andorás vezért ebéd felett megölé és fővezér Andorás földét elfoglalá”. A 32. versben ez áll: „De az erdélyi vajda, Béla, megtudván a keresztyén székelyeknek veszedelmeket és az Andorás vezérét is, a bátyja halála után a pogány embereknek Gyula várában fejeket szedeté (1060–61 körül – S. A.)”
A Csíki székely krónika szerint a nem keresztény székelyek elleni megtorlás egyre erősödik, Béla király például betiltat mindent, ami őket a régi dolgokhoz köti (33. vers): „Amikor is azután Béla vajda parancsolá, hogy a hivatalok ne neveztetnének a régi szokás szerént, hasonlóképpen se nemzetségek, se várok, se faluk, se kastélyok, hanem a szentek neveit adnák nékiek. Ahonnan a lőn, hogy sok jeles székely katonák nem tudák magok elejeket, s leveleiket (mint haszontalanokat) megégették, oly nagy zűrzavarban is mindazonáltol találtatának némelyek, kik a király akaratja ellen is elejeknek és lakhelyeknek neveket megtarták. Kiváltképpen Háromszéken, Dombou, Béél, Nömöz, Mikou, Dants, a nemes Gyula Körös fia. A mostani Udvarhelyszéken pedig Uogroun, Lázár, Köntz, Biró, Nagy, Zimán, Dállya, Zököl, Turekh (Török), Kadáts sat.”
Az elnyomás akkora, hogy az egyébként nyugati keresztény szemszögből szóló krónika (korabeli dokumentumok kompilációja) is nagy elégtétellel veszi tudomásul, hogy Béla király meghal (33. vers): „És így Béla hirtelen változással a királyi szék reáesvén, méltán öszveromlék 1063-ban és meghalt 1065-ben.”
Nagyon is elképzelhető, hogy az elnyomás hatására a havasalföldi, nem nyugati keresztény székelyek valamikor 1071–1078 között a magyarokhoz, Erdélyhez való tartozás helyett a besenyő segédnépi státust választják, és erről ír Attaleiates is. A szkíta–besenyő közös államalakulat az 1078-as vereség ellenére még egészen 1091-ig tart, amikor a kortárs Joannes Oxites szerint a szkíták döntő vereséget szenvednek (ezt szokták a besenyők végleges vereségének nevezni).
Átköltözés Erdélybe
Ekkortól kezdve a havasalföldi székelyek beköltöznek Erdélybe a már korábban oda települt, a magyar vármegyei rendszer kiépítésében részt vevő székelyekhez, legalábbis a Csíki székely krónika szerint (37. vers): „És ezek esének a derék királynak, Lászlónak jelenlétében (más fordítás: halála után – S. A.) az ő fia, Kálmán László előtt, mikor Drusillával menyegzőit tartotta. Kinek testvérit, Piroskát, ki Irénének neveztetett, midőn a napkeleti udvar a Székelyföldin vitetné keresztül, az őtet kísérő székelyek közül, a Héterdők földin, sokakat megajándékoza (értelemszerűen földdel – S. A.), a székelyek ispánjai tartásokra szolgáló földök nem tartozván a Székelyföldhöz.”
A székelyek/szkíták eme lakhelyváltoztatásának a bizánci íróknál is nyoma van. Az archaizáló népneveket használó Anna Komnena, aki művét 1148 előtt írta, az 1059-es események leírásánál, ahol még a korábbi leírásokban szkíták szerepeltek, a dák elnevezést használja. Márpedig dákoknak régiesen az erdélyieket nevezték a bizánciak. Mint minden bizánci író, Anna Komnena is vigyáz arra, hogy naprakész legyen: ez azt jelenti, hogy a korábbi szkíták (székelyek) most már Dacia (Erdély) lakói.
A 12. század végétől Bizánc visszaszorul, mivel megalakul a Bolgár–Vlah Birodalom, és így elveszünk a bizánci írók látóköréből. Ezt székelyekül csak sajnálhatjuk, mivel bizonyára még sok érdekes dolgot tudhattunk volna meg tőlük történelmünkről.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A székelyek és a Tarihi Üngürüsz
Létezik egy török nyelvű magyarság-történet, a Tarihi Üngürüsz, amely a kezdetektől egészen a mohácsi vészig mutatja be Magyarország történetét. Több kutató, köztük Hölbling Tamás úgy véli, hogy nagyjából ez lenne az eredeti ősgeszta (vagy annak nagyon közeli másolata), amelyet valaki aztán folytatott, és kiegészített egészen 1526-ig. Ebből a székelyek történetére nézve is érdekes dolgokat tudhatunk meg.
A Tarihi Üngürüsz (ami oszmán-törökül A magyarok történetét jelenti) egy török nyelvű krónika, amelyet Terdzsüman Mahmud (Mahmud Tercüman) (1510–1575), I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetése után írt meg. Értékét az adja, hogy a tolmács egy olyan iratot mentett meg a tűz elől és fordított le/dolgozott át török nyelvre, amelynek az őstörténeti részéből az összes régi magyar krónika ihletődött.
Felfedezője, Vámbéry Ármin alábecsüli
Hogy miért nem épült be igazából a Tarihi Üngürüsz a köztudatba, miért nem idézik nyakra-főre a történészek, az számomra rejtély, de talán kapcsolatban van a mű krimi elemekben is bővelkedő történetével, mely így néz ki:
– Megíratik az ősgeszta valamikor a 10–11. században, a későbbi krónikák (Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk) kisebb-nagyobb mértékben használják, és folytatják.
– Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása után az ősgesztáról nem tudunk semmit, ám Terdzsüman Mahmud lefordítja törökre, és – keleti szokásnak megfelelően – versbe szedett betétekkel toldja meg.
– Terdzsüman Mahmud fordításának egy példányát Vámbéry Ármin turkológus az isztambuli bazárban megvásárolja, hazahozza, és 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza.
Ami ezután történik vele, nehezen érthető. A krónika felfedezője, Vámbéry Ármin maga vágja el alatta a fát, mondván, hogy „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmud a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát.”
Budenz József 1861-ben részletes ismertetést közölt a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából, az ő következtetése az, hogy a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika (magyarán: nincs elragadtatva a műtől). Aztán nagy csend, a krónikával senki sem foglalkozik, senki nem adja ki, hanem a kézirat tovább hever, most már a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában.
A felvidékiek mentik meg
Az 1970-es években Mindszenty hercegprímás titkára, dr. Zakar András, a felvidéki Geönczeöl Gyula, dr. Sárkány Kálmán és Kolozsvári Grandpierre Endre kalandos úton megszerzik a krónika fénymásolatát, majd Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora lefordítja, felvállalva a magyar kommunista rezsim idején az emiatt járó pereskedést, letartóztatást, zaklatást, szellemi perifériára szorítást.
„1971 nyarán dr. Zakar András bizalmasan közölte velem, hogy tudomására jutott egy feldolgozatlan, ősi irat holléte. Csak azt nem tudta, hogy az Akadémiánál, illetve az Isztambulban őrzött kézirat azonos-e. Az Akadémia bennfentesei Isztambulban elintézték, hogy ottani barátaik zárolják az anyagot” – olvashatjuk Geönczeöl Gyula visszaemlékezésében.
Zakar nem akarta – mivel a Mindszenty-per vádlottjaként már hét évet sínylődött a rendszer börtönében –, hogy neve az MTA-n felbukkanjon, hátráltatva ezzel az ügyet, így felkérte ismerősét, dr. Sárkány Kálmánt, kérjen filmmásolatot az Akadémia Keleti Gyűjteményében elfekvő kéziratról. Szerencsés módon a terv sikerült, Sárkány megkapta a kópiát. A rendkívül nehéz szöveget Blaskovics József fordította magyarra.
„Amikor Pesten kiderült, hogy kezünkben a szöveg, (...) kitört az idegesség az Akadémián. Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza, ellenben másolatokat készítettünk róla (…) Józsi bácsi (Prágában – a szerző) a támadások következtében időnként el volt keseredve, de szerencsére elkészült a kézirat teljes magyar fordítása. Közben kiérkeztem Clevelandba, és a Szittyakürtben egy rövid közleményben tudattam, hogy a teljes kézirat nálam van” – mondja Geönczeöl Gyula.
A kézirat azóta két fordításban is megjelent, ám – egy-két kivétellel – igazán komolyan mai napig nem foglalkoztak vele a történészek.
A magyarok őstörténete
A krónika szerint a magyarok és a hunok Nemródtól (Nimródtól) származnak: „A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.”
Jóval korábbra, időtlen időkre teszi a magyarok (hunok) jelenlétét a Kárpát-medencében, így például a nemzedékekkel Attila előtt Pannóniába költöző hun néprész már szintén azonos nyelvű népet talál itt:
„Amikor abba e tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek]. „Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?” – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett.”
Egy Kattar (Kádár) nevű fővezér alatt a hunok újra bejönnek: „Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le.”
Attila lesz a hunok vezetője: „Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak [neki]. A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Nazret-i Iszá időszámítása szerint a háromszáznyolcvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták, a szultáni trónra ültették, és királlyá választották. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.”
Aladár lenne az első vezetőnk?
A székelyek őstörténete egy kissé másképpen tárul elénk, mint eddig megszoktuk, ennek a történetnek a főszereplői Attila fiai: Kaba (Csaba), a konstantinápolyi királylánytól és Aladár, a német királylánytól.
„Szekizmunduz [kelet-római] királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség. (…) Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.”
„Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.”
Attila halála után testvérháború tört ki az örökségért, a hun birodalom birtoklásáért:
„Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.”
A vereség után Kaba Konstantinápolyba menekül:
„A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.”
A székelyek első vezetője Aladár lesz, aki kárpótlásul kapja Erdélyt Pannónia helyett:
„Mivelhogy Kaba (Csaba) vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a Nimcse-pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt (Aladár) illette volna, ezért őt (kárpótlásul) Erdel (Erdély) tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.”
Az, hogy a székelyek első vezetője Aladár, a Csíki székely krónikában is ugyanígy jelenik meg: az Irnák (a bolgárok történetében is fontos szerepet játszó Ernach) előtti székely vezető neve Halad.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyek al-Idriszi 1154-es térképén
A Kárpátokon túli Székelyföld regisztrálása
1154-ben Muhammad al-Idriszi világtérképet rajzol II. Roger szicíliai királynak, arab nyelven, a művét ma Tabula Rogeriana néven emlegetik. Ebben valahol az Al-Duna és a Dnyeszter között, a Gebel Frido nevű hegy mögött szerepel egy Saklah nevű város. Az alábbiakban ezt a települést próbálom azonosítani, amely, mint látni fogjuk, szoros kapcsolatban áll a székelyekkel.
Al-Idriszi élettörténete maga is megérne egy misét: Mohamed próféta egyenes ági leszármazottja, a Fez városát alapító és uraló Idríszida-dinasztia sarja volt, 1100-ban született. Fiatalon került a korabeli tudományos élet egyik központjába, Córdoba városába, innen indult észak-afrikai és kis-ázsiai utazásokra, melyeket azután is folytatott, hogy a szicíliai király, II. Roger szolgálatába állt.
Kora legjobb térképe
1154-ben neki készítette el a Tabula Rogeriana néven ismert, ezüst mappa mundit (világtérképet), méghozzá két nép: az arabok és a normannok tudását ötvözve. Hogy az arab utazók tapasztalatait felhasználta, érthető; a normann kapcsolat onnan jön, hogy II. Roger király normann (viking) volt, apja, I. Roger 1071-ben foglalta el Szicíliát, a király udvarában meg al-Idriszi a viking utazókat szépen kikérdezgette, az általuk használt térképeket, jegyzeteket felhasználta.
Al-Idriszi könyvben is leírja térképének tudásanyagát, címe A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése. Ennek megmaradt kézirataiban a térképen levő Saklah leírásánál a Saklay és Saklahi formák szerepelnek, más olvasatban Sekläsi és Saklähi.
A Tabula Rogeriánát általában eléggé visszafogottan használják a történészek (annak ellenére, hogy mindenki elismeri, elsőrangú műről van szó), ugyanis nagyon nehéz egy európainak az arab írásból az eredeti hang- és képalakot kikövetkeztetni. Al-Idriszi térképét és könyvét latin betűsre áttevő, illetve németre lefordító Konrad Miller ezt a várost a mai Chișinău környékére teszi (saklähi oder sekläsi, etwa bei Kischenevv). A moldvai Constantin Cihodaru a Saklay, Saklah, Seklasi, Seklahi formát átjavítja Saklav-ra, és innen azt a következtetést vonja le, hogy Suceava városáról lehet szó.
Összelapított Kárpátok
Al-Idriszi térképével (mai szemmel nézve) az a baj, hogy a Föld nagyon össze van lapítva a valós helyzethez képest, így például a Duna és a Dnyeszter nagyon közel kerül egymáshoz, szinte Duna–Dnyeszter közről beszélhetünk. Ennek következménye, hogy a Kárpátok vonulata is összelapul, és Lengyelországtól kezdve a bulgáriai Bidenun alólig (Vidin) egyetlen hosszan tartó csík lesz. Hogy ezt javítsam, a térképet egy kicsit (illetve nagyon) széthúztam, 180 fokkal elfordítottam, és a biztosan megállapítható mai neveket beírtam. Ezek közül a Baluac (Polovec? Palóc?) hegyet kell külön megmagyaráznom: ez a hegylánc a térkép nem látható részén, messze Lengyelországból jön le, ugyanezen a néven, és igazából a mai teljes Kárpátok hegyvonulatot takarja.
Erre a csíkra jön rá merőlegesen, annak közepe táján a Gebel Kark (Kárp, Kárpátok-hegy), aminek a Nyugati-Kárpátoknak kell lennie, amelynek három fő csoportja az Erdélyi-középhegység, a Ruszka-havas és a Bánsági-hegyvidék (ez más, most nem tárgyalandó térképekkel való összevetésből következik). Miller erről csak annyit állapít meg, hogy ez is a Kárpátok.
A Baluac (Kárpátok) hegylánc Vidintől jóval keletre ér véget, és nagy a gyanúm, hogy a mai Székelyföld ennek a hegynek a legvége lenne, teljesen összenyomva, ugyanis a szép kerek Kárpátokból mindössze egy csík lett.
A Frido-hegy
Sekläsi vagy Saklähi városa, amely után kutatunk, a Kárpátok és egy Gebel Frido között van, a Frido-hegyen túl pedig a Fekete-tenger található. Milyen hegy van a Kárpátok és a tenger között, a Duna felett? – kaphatjuk fel meglepetten a fejünket. Nos, erre a megoldást egy későbbi térkép adja meg.
A Codex Latinus Parisinus – 7239 nevű, hadtudományi kéziratban maradt fenn egy 1396 előtt született térkép a mai Románia területéről, amelynek van egy nagy erőssége: magyarázatokat is fűz a képhez (magára a térképre). Ezen szerepel Zorio (Giurgiu), Vicina (pontos meghatározás nélkül) és Monchastro (Dnyeszterfehérvár) felett egy hegy, a következő megjegyzéssel: „Monti picholi versso el danubio ch(e) sse desparte i(n) molte vie” (Kis hegyek a Duna fölött, melyek sokféleképpen választódnak el).
A rajzon e hegyek mellett háromszor is szerepel a Vlachia név. Már többször bemutattam, hogy Havasalföld (Valachia) ebben az időben (14. század) jóval nagyobb volt, magában foglalta Dél-Moldvát és a Budzsákot is. Ezen a részen található a Moldvai-dombság (Dealurile Moldovei), másképp Moldvai-fennsík (Podișul Moldovei). Ez átnyúlik Moldova Köztársaságba is, legmagasabb pontjai elérik az 5-600 métert. Több mint biztos tehát, hogy Idrisi térképén is ugyanez a hegység/dombság szerepel, ez az, amit ő úgy nevez, hogy Gebel Frido. Hogy miért teszik rá a térképre ezt a jelentéktelen dombságot, annak is megvan a magyarázata: merthogy hadi szempontból nagyon is jelentős – ez az egyetlen hely, ahol a mai dél-ukrán sztyeppékről előretörő lovas népeket meg lehet fogni.
Szaklah, székelyek
Saklah, Sekläsi vagy Saklähi városa tehát a Moldvai-fennsíktól nyugatra van, de még jóval a Kárpátok előtt. Moldvában még csak valamennyire is hasonló nevű települést nem ismerünk, a Cihodaru által javasolt megoldás, Suceava egyértelműen zsákutca. Az azonosításhoz érdemes tovább keresgélni a 15–16. századi térképek, elsősorban azok között, amelyekről rossz a véleményük a mai szakembereknek – ugyanis ezeknek a hibája általában az, hogy a régiek nem megfelelő átdolgozását nyújtják.
Sebastian Münster 1540-es, Polonia et Ungaria Nova Tabula nevű térképe elég különös szerkesztmény, ugyanis megvan benne a Kárpátok szép köre, írja is benne, hogy Transilvania, ám Ceculia, azaz Székelyföld e körön (Erdélyen) kívül fekszik, attól északra. Az Olt folyó pedig a körön túli másik hegyből, a mai Suceava vagy Neamț megyék területéről ered, majd kétszer is áttöri a körhegyet. Ha azt nézzük, hogy miért rajzol Münster úgy, ahogy, a térképábrázolások szép fejlődését láthatjuk, méghozzá al-Idriszi alapvető, nagy hatású térképéből kiindulva. Pontokba szedve így néz ki:
– a későbbi térképészek rájönnek, al-Idriszi nagyon összelapította a Földet, és a Duna–Dnyeszter „közén” bizony emiatt sok minden kimaradt, például Erdély
– Münster széthúzza az összelapítást, az al-Idriszi-féle Baluac-hegyvonulat, a Kárpátok jóval fennebb kerül, alája pedig berajzolja Erdély szép körét
– a Baluac-hegyvonulat felvivése miatt jóval fennebb kerül a Kark (Nyugati-Kárpátok) is, amelynek viszont egészen a Dunáig le kellene mennie
– Münster tudja, hogy Havasalföldön és Moldvában semmi hegy nincs a Kárpátok után, így al-Idriszi Frido-hegyét (amely azóta hadi jelentőségét elveszítette, mert minden török kézen van) közelebb húzza a Kárpátokhoz. És miért teszi ezt az utolsó lépést? Azért – és itt fogózzon meg a kedves olvasó –, mert Münster úgy tudja: al-Idriszi Saklah, Sekläsi vagy Saklähi nevű városa a mi Ceculiánkkal, azaz Székelyföldünkkel azonos.
Mielőtt a kedves olvasók azon része, akik azt tartják, a Csíki székely krónika egy nagy marhaság, lecsapná e tanulmányt, hadd emlékeztessek arra, hogy bizony ezen, méltatlanul hamisítványnak kikiáltott, ám kutatásaim szerint egyetlen nem védhető szót sem tartalmazó krónikánk szintén a Kárpátokon túlra, Dacia Alpestris területére (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák) teszi a székelyeket a 12. századig. Azaz nagyon is meglehet, hogy al-Idriszi a székelyeket tünteti fel a térképén. Münster csetlése-botlása ebben az esetben nem egyéb, mint próbálkozás arra, hogy egyeztesse a 12. századi tudást a 16. századi helyzettel, azzal, hogy bizony a székelyek beköltöztek a Kárpátokon belülre.
Még egy kapcsolatról ejtek szót, amit szinte félek leírni, annyira passzol ahhoz a feltevéshez, hogy al-Idriszi 1154-ben éppen a székelyeket rajzolja be a térképébe. Ismeretes, hogy a székelység „fővárosának”, Marosvásárhelynek az első írásos említései Novum Forum Siculorum (székelyek új vásárhelye) néven történnek. Tudtommal senki fel nem tette a kérdést, hogy 1300-ban mihez képest új a székely főváros. Nos, itt a megoldás: talán éppen al-Idriszi Saklah-jához képest...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Két ősrégi magyar víznév
A havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából 
Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent.
 Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik.
Székely nyomok Prahova megyében
Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok.
Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja.
A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást.
Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak)
Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak.
Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu.
Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar 
-gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz. 
Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román  Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza.
Sibiciu: Szépügy
Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást.
A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne.
A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel.
A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg.
Legkésőbb 10–11. századi névadás
Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre?
A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában
Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak...
Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Verslevelek a szomszéd szobából
Viszonylag későn, 37 éves korában jelent meg Dimény H. Árpád első verseskötete Apatológia címmel, amely tavaly decemberben elnyerte a Méhes György-debütdíjat. A kézdivásárhelyi születésű, feleségével és három gyermekével jelenleg Csernátonban élő alkotót hétvégi kolozsvári könyvbemutatója után kérdeztük kötete megszületésének körülményeiről, további terveiről.
– Viszonylag későn jelentkezett az első verseskötettel, bár irodalmi lapokban régóta közöl. Mi volt az oka ennek az eltolódásnak?
– Hadd kapaszkodjak bele a viszonylag szóba, kortársaimhoz képest valóban később jelent meg kötetem, de ezzel még nem váltam csodabogárrá, merthogy ez sem új az irodalmi nap alatt. Joseph Heller 38 évesen debütált A 22-es csapdájával, William Golding is 44 évesen vált íróvá, akkor jelent meg A Legyek ura, addig csak verselgetett. A hazai tájakon is akad példa bőven, Petőfihez viszonyítva Arany is későn, 28 évesen indult, Kálnoky László 36 évesen, Nádasdy Ádám 40 évesen, de említhetném Tudor Arghezit is, aki 47 évesen robbant be az irodalmi életbe.
Az okát még mindig fogalmazgatom magamban, főként az újságírás számlájára írnám, a kettő nálam nem működött együtt, nem maradt erőm a versekre, ugyanakkor nem is tettem ez ellen semmit. Talán egy adag sértődöttség is volt bennem, mely a kortárs irodalomra irányult, a költőtársakra, költő és íróbarátokra, úgy gondoltam, nem foglalkoznak velem, hogy nem akarnak maguk közé emelni. Lám, nem kérik a verset, nem akarja kiadni senki a kötetem. Holott alig írtam, a kötetre való anyag sehol sem volt, csak duzzogtam magamban, amikor egyszer csak olyan dolgok történtek az életemben, amelyek kimozdítottak ebből a megrekedt állapotból. Elsősorban azt emelném ki, hogy újságíróból szerkesztővé léptem elő, így több időm maradt a versírásra.
– Meglátása szerint miben változott az erdélyi irodalmi élet azóta, hogy első versei nyomtatásban is megjelenhettek, azaz a ’90-es évek közepe óta?
– Sok minden változott és mégsem. Amikor én tejfölösszájúként becsöppentem a nagyok közé, akkor tombolt a transzközép irodalom forradalma – (főképpen Orbán János Dénes, Sántha Attila és Bréda Ferenc által kidolgozott irodalmi-művészeti irányzat, majd csoportosulás – a szerk.), ma ugyanezt látom a slam poetry esetében. Akkoriban kevesebb lehetőség volt a publikálásra, nem voltak ennyire átjárhatóak az irodalmi határok, egy kezdő költő nem is álmodhatott arról, hogy Magyarországon is számba vegyék, ottani lapokban is közöljék verseit. Ma már sokan ott próbálnak szerencsét. Azóta van Facebook is, amely szintén nagyon sok lehetőséget kínál egy induló költőnek, írónak. – Az apa elvesztésének traumája, illetve ennek a feldolgozása a könyve vezérfonala. Miért volt szükség rá, hogy versekben oldja fel ezt a traumát, és menynyire sikerült? A „terápiás írás” kivitelezhető ön szerint?
– Ha lehet ezt mondani, versben sokkal tárgyilagosabb tudok lenni, szinte kívülről szemlélem a bennem zajló történéseket, viharokat. Az apám haláláról előbb tudtam írni, mint beszélni. És mindenféle érzéssel így vagyok, megharcolom magamban, és ennek a harcnak a része az írás, ezt nevezhetjük terápiának is akár.
– Mennyi idő alatt állt össze a kötet tényleges anyaga? Úgy látom, eleve koncept-kötetben gondolkodott, ami elsőköteteseknél ritka. A továbbiakban is ilyen kötetekre számíthat öntől az olvasó?
– Az életemben erősen sok változást hozó két év versei sorakoznak ebben a könyvben, és érdekes, hogy a korábbi írásaimból mindössze egy verset emeltünk be a szerkesztőmmel, Gáll Attilával. Úgy érzem, akkora változás ment végbe bennem az utóbbi években, hogy az ezt megelőző időben írottak – és itt csak a publikált versekre gondolok –, nem találták volna meg a helyüket a könyvben, sem hangulatukban, sem hangnemükben, sem pedig mondanivalójukban.
Bevallom, nem gondolkodtam koncept-kötetben, a két év történései minden színtéren kapcsolódtak, egyedül a verslevelek (a könyv utolsó ciklusa – a szerk.) írásakor tudtam, hogy ez egy ciklus lesz, merthogy a szüleim szerelmi történetét akartam megörökíteni. Új tervek vannak, és nemcsak tervek, versek, sőt ciklusok is, tehát a következő már inkább lesz konceptkötet. A verslevelezést is tovább gondolom, ezúttal magam leszek feladójuk, a kötet munkacíme, a Levelek a szomszéd szobából is erre játszik rá.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

„Többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben”
Gálfalvi Gábor közíróval beszélget Szente B. Levente
Ha a kezdetekről kellene emlékezni, az írásra mi késztette akkoriban?
Ha az írásra való késztetésről kell beszélnem, először is meg kell említenem, hogy értelmiségi családban születtem 1938. július 14-én Székelyudvarhelyen. De mivel apai nagyapám Nagykadácsban volt kántortanító, gyermekkorom nagyrészt abban a faluban töltöttem. Meg talán az írás-olvasás iránti vonzalmat a génjeimben hordozom. Elég csak ha az említem, hogy az egykori PEN-KLUB elnöke Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, meg az öccse Gálfalvi György aki a Látó folyóirat főszerkesztőjeként ment nyugdíjba, unokatestvéreim. Ma mindkettőjük Marosvásárhelyen élik nyugdíjas éveiket.
Már elemista koromban az akkor órarendbe iktatott fogalmazási órákon mindig a legszebb írás a megadott témával kapcsolatosan az enyém volt, amiért a nem rég – közel a 100. évéhez, elhunyt tanítóm, Lukácsi Domokos külön dicséretben részesített. Életének utolsó éveiben rendszeresen felkerestem székelyudvarhelyi lakásán, s egy alkalommal eszébe jutott, amikor a fogalmazás témája az volt, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, én azt írtam, legalább olyan jó tanító, mint nagyapám volt! Hála Istennek, az akkor megfogalmazottak valóra váltak, így a székelykeresztúri Tanítóképzőben 1955-ben, 17 évesen már tanítói oklevelet szereztem. Példaképem Gárdonyi Géza volt, aki nem a ruha milyenségén osztogatta a jegyeket, és élete összeforrt a szegény falusi emberek életével. Az ehhez hasonló tanítókat néptanítóknak nevezik, és én bátran ki merem jelenteni: az 51 évi tanítóskodásom alatt néptanító voltam. Aki köztük éltem, velük örültem, ha volt rá okunk, és velük búsultam, ha a sors úgy hozta. Legnagyobb örömömre egyik unokám, a lányunk fia jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán utolsó éves mesteris, de már a Helikon folyóiratnak bedolgozik szerződés alapján, az újonnan megjelenő könyvekhez fülszövegeket, kritikákat közöl. De egyben írókkal, költőkkel interjúkat is készít. Legutóbbi fülszövege a Helikon május 10-i számában jelent meg. Ez mint a nagyapának nagy elégtétel, mert mire lehetnék büszkébb, mint arra, hogy unokám Benke András ifj., továbbviszi az írói tevékenységet.
Néprajzi és szépirodalmi munkássága kiegészítő jelleggel bírt pedagógusi pályafutása során?
Mint már említettem, 51 évet töltöttem el a katedrán, és ez idő alatt az iskolai anyakönyvben nyilvántartottak szerint csak Alsóboldogfalván, ahol 47 évet tanítottam, 447 gyermeket vezettem be a betűk és számok világába. Bár ez idő alatt több jobban fizetett állást ajánlottak fel számomra, mert lehettem volna rajoni pionírosztály főnök, néptanácsi titkár, de néptanácsi alelnöki beosztást is felkínáltak nekem, a világon semmiért nem cseréltem volna fel az általam választott hivatásomat. Bár tisztában voltam azzal, hogy a tanítónak, ha jól dolgozik is, csak sok dicséretben lehet része, de anyagi juttatásban nem.
Írói tevékenységében, egy-egy könyvének témáit tervek alapján dolgozta ki, vagy spontán születtek munkái?
A faluban való letelepedésem után azonnal felismertem a néprajzi kutatás fontosságát, de nem csak felismertem, hanem alaposan neki is fogtam a kutatómunkának. Ennek során a Magyar Néprajzi Múzeum 9 néprajzi dolgozatomat, a Kriza János Néprajzi Társaság 7 néprajzi munkámat díjazta és tagjai közé fogadott. A falu 700 éves fennállása óta én írtam meg a falu monográfiáját alapos kutató munka után, melynek címe Mélyre nyúló gyökerek. Talán ez volt első nyomtatásban megjelent könyvem. Ezt követte a Székelykeresztúr környéki lakodalmas költészet c. kiadványom. Kérdésére válaszolva, az csak természetes, hogy ezen kiadványok kiegészítő jelleggel bírtak az oktatói-nevelői munkám során. Elcsodálkoztam azon, hogy én, idetelepedett tanító olyan, a falu történetével kapcsolatos információkkal láttam el nem csak a tanulóimat, de a szüleiket is, amikről addig nem tudtak, nem tudhattak, mert előttem ezzel nem foglalkozott sajnos, egyetlen itt élt értelmiségi sem. Ezért a fiatalabb nemzedékek közül egyesek még a dűlőneveket sem ismerték.
Több kötetes, egyben többszörösen is kitüntetett szerző, ezt az elismerést hogyan éli meg a mindennapokban?
A néprajzi írásaim mellett rendszeresen közöltem már fiatal tanítóként az akkori napilapokban, folyóiratokban, mint pl. az Előre, Vörös Zászló, Művelődés folyóirat, Falvak Dolgozó Népe, Tanügyi Újság, Hargita, majd a rendszerváltás után a Hargita Népe (itt a legtöbbet), Udvarhelyi Híradó, Örökségünk, Unitárius Közlöny, Harangszó, Hargita Kalendárium, Udvarhelyi Híradó Kalendárium, de rendszeresen jelentek meg írásaim a Magyarországon megjelenő Átalvető negyedévi folyóiratban is. Legutóbb ez évi júniusi számában is. A hosszú pályafutásom során közel ezer kulturális, pedagógiai, néprajzi, történelmi, szociográfiai írásom látott a fentiekben napvilágot. 2009-ben a Hargita Népe szerkesztősége által meghirdetett novella- és riportíró pályázaton a riportírás kategóriában Lujza című írásommal a legjobb helyezést értem el.
Novelláiban az ember és természet harmóniája van jelen. Ezek ösztön szülte kitalációk, vagy élethelyzetek, valós hús-vér emberek történeteinek szeleteit tárja az olvasó elé? Üzenethordozók írásai, vagy az olvasás vágyát, benne az ember és táj történetiségét meséli el?
Az írás iránti kényszer mindig bennem élt és mai napig sem hagy nyugton. Eddig megjelent köteteim: Arcán érezte a vérmedve leheletét, Gyermeknevelés a családban, Kegyelemkenyéren, Székelykeresztúr és környéke vadászatának múltja és jelene, Székelyföldi vadászkalandok, Ha kél az ég szép hajnala (néprajzi gyűjtések és helyismereti tanulmányok), társszerzőként pedig Csípős túrót vegyenek (hagyományos gyermekjátékok), Turulmadaras emlékművek a Partiumban és Erdélyben (Dukrét Gézával közösen), adatközlőként szolgáltam a Sánta Attila által szerkesztett Székely szótárhoz, de a Keszeg Vilmos által kiadott Egy hír’ adás a késő maradékhoz (toronygomb feliratok) című könyvének is társzerkesztője vagyok. Mindezek mellett 2004-ben írtam egy Magyar-Cigány szótárt is, mivel az évek folyamán sok cigány tanulóimtól megtanultam a nyelvüket, így közelebb kerültem úgy a tanulóimhoz, mint a cigány szülőkhöz, ezáltal elnyertem bizalmukat. Ki merem jelenteni, hogy a kezem alól a hosszú évek során egyetlen analfabéta cigány gyermek sem került ki, amiért mai napig köszönetet kapok tőlük. E szótárból az anyaországi író, Ilia Mihály is kért egy példányt, hogy megismerhesse a romungro nyelvet, Gálfalvi György öcsém által ezt el is juttattam neki. Amint a felsorolt műveimből kitűnik, három novellás kötetemben is, melyek a Pallas-Akadémia, meg az Erdélyi Gondolat kiadásában jelentek meg, az ember és természet harmóniája szellemisége munkálkodik bennük. Egyrészük valós történeteket tár az olvasó elé, mások ösztönszülte kitalációk. Több éven át jártam a Hargitát, meg a Hargita alji dombos területeket, de többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben. A vadászatban elsősorban a természet szépségét, az egészséges kikapcsolódást, a szórakozást kerestem. Mindig előttem állt a nagy magyar vadászíró gróf Szécsenyi Zsigmond megfogalmazása, miszerint „a vadászat vadűzés és erdőzúgás: de több erdőzúgás”! A vadászkönyveimen keresztül tudatosítani akarom az emberekben, hogy amikor a Természet Ura a Föld urává tette az embert, azért tette, hogy az ember igazságosan uralkodjék a rábízott állatvilág felett. Ne éljen vissza hatalmával, ésszerűen bánjék az életeket kioltó fegyverrel. Mindezekért 1999. decemberében a Magyar Vadászati Védegylet vadászírói oklevéllel jutalmazott. Bár nem azért dolgoztam egyszerre több síkon is, mint néptanító, mert közben nem csak tanító, de a falu kultúrigazgatója is voltam 37 éven át, hogy kitüntessenek, de azért tüntettek ki, mert dolgoztam a népemért, melyből vétettem, s a mai napig azt teszem 77 évesen is. Magyarországon A Magyar Kultúra Lovagja címet adományozták részemre, Hódmezővásárhely Mezei Jogú Város Önkormányzata tiszteletbeli polgárává fogadott, Csíkszeredában Németh Géza emlékdíjjal, Székelyudvarhelyen Hagyományteremtő, Székelykeresztúr Város Önkormányzata Pro-Cultura, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár Életmű, a helyi Székelyföld Kapuja Egyesület Pro-Alsóboldogfalva és Újszékely Község Tanácsa Díszpolgári díjjal ismerték el tevékenységemet. Ezen elismerések nem tántorítottak el sem a népnevelői, sem az irodalmi alkotási munkáktól. Mai napig részt vállalok előrehaladott korom ellenére is a falu – mely 47 éve befogadott – kulturális-nevelő tevékenységben. Főszerkesztője vagyok a helyi egyesületünk keretében létrehozott Székelykapu című folyóiratnak, de minden egyes kulturális rendezvény szervezésében részt veszek, legyen az gyermekszínjátszó fesztivál, akár falutalálkozó, vagy népművészeti kiállítás. Az ilyen irányú tevékenységet mindaddig folytatni akarom, ameddig a Mindenható erőt és egészséget ad ehhez.
Kétségtelen, hogy stílusa és mondanivalója, szépérzéke tetten érhető minden írásában. Hová sorolná be önmagát, ha ez lehetséges volna? Irodalmilag mely vonalat képvisel?
Ha meg kellene határoznom, az irodalomban mely vonalat képviselem, talán közírónak nevezhetném irodalmi tevékenységemet, hiszen novelláimban benne van az ember és a természet harmóniája, és amelyet úgy próbáltam leírni, hogy az olvasó is úgy érezhesse, mintha ő is jelen volna a felvázolt eseményeken.
Min dolgozik jelenleg?
Jelenleg nemrég fejeztem be Kadács mini-monográfiájának megírását, és nekifogtam a régi cigánymesék gyűjtésének. Ezek azért érdekesek, mert nagyon eltérőek a más nyelvű népköltészetek meséitől. Itt a mesekonklúziók „fejre vannak állítva”, mindig a rossz győzedelmeskedik a jó fölött. Ez amolyan rózsasándori cselekedetekhez hasonló fordulat, mivel a régi időkben nem csak lenézett embereknek számítottak, de sokat üldözték őket. Nehéz volt az életük, s a fennmaradásukért igen sokszor véteniük kellett az egészséges morál ellen. A balladáikban megjelennek az átkok és jóslások. Az eddig fellelhető legtipikusabb még ma is élő népballadájuk a „Sapeski gyili” (A kígyó balladája). Szóval ma is érdemes még kutatni.
Mit üzen az olvasóknak?
Mint idős néptanító, kultúresztéta, közíró, tiszta szívemből üzenem az olvasóknak, a számítógépek helyett látogassanak el többször könyvtárakba, mert a nyomtatott könyvek olvasása több örömmel töltheti el lényünket, mint az elektronikus képernyőkön való egészséget is igen sokszor, tartalmuknál fogva erkölcsöket is romboló ráhatások.
Székelykeresztúr
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Iorga és a Kárpátokon kívüli, korai székelység
Ősfoglalónak tartott minket
Van Nicolae Iorgának egy különös írása, mely az Újabb vélekedések a székelyek értelméről címet viseli, s amelyről – egyetlen kivétellel – szégyenlősen hallgat mind a magyar, mind a román kritika. A tanulmány 1939-ben, egy évvel a neves történésznek és erősen nacionalista politikusnak a legionáriusok általi meggyilkolása előtt jelent meg, és nagyjából felborítja minden, a székelyek történetével kapcsolatos korábbi tudásunkat: Iorga azt írja benne, saját korábbi nézetein is túllépve, hogy a székelyek a mai Székelyföldre költözésük előtt hosszú évszázadokig Moldvában és Havasalföldön éltek. Feltehetően a románok azért nem szólnak az írásról, mert nemzetellenesnek, a magyarok pedig azért, mert „délibábosnak” tartják.
A követői alapján bíráljuk
Elöljáróban annyit, Isten ments attól, hogy az alábbiakból bárkinek is úgy tűnjék, írásomban Iorgát egyfajta „székelybarátként” állítanám be, hiszen igazuk van azoknak, akik úgy tartják, az ő (viszonylag visszafogott) elméleteinek hatására indult be Trianon után Székelyföldön a románosítás, „a székelység által beolvasztott, elnemzetietlenített románoknak a román nemzetbe való visszanyerésének” folyamata.
Iorga azt állítja ugyanis, hogy „sokan a székelyek közül román származásúak; amint mi elnemzetietlenítettük a Vaskapu melletti és a Hátszeg vidéki magyarokat, úgy a magyarok elnemzetietlenítettek bennünket a keleti részeken”. Joggal jegyzi meg Tóth Zoltán, hogy „Iorga Miklós volt az, aki finom ösztönnel megsejtette a székelyek román származásának mint politikai fontosságú kérdésnek jelentőségét, ő keresett először érzelmi, történelmi, néprajzi, nyelvészeti, biológiai stb. érveket a tétel bizonyítására, ő terjesztette el a tant széles néprétegek körében, és végül az ő nyomán indult el néhány »tudományos« követője, hogy folytassa a bizonygatást.”
A Kárpátok nem záróvonal, hanem gerinc
Nézzük, miről van szó az írásában. A számunkra érdekes részt Iorga így vezeti be: „Most egy olyan új elemmel jövök, amelyet még sohasem mutattam be”. Elmondja, ha székelyek nyugatról érkeztek volna Székelyföldre, akkor nyugatról nézve Székelyföld előtt ugyanolyan erődített helyeknek, váraknak kellene lenniük, amilyenek a Tiszától keletre voltak. Ám a Küküllők középső folyásáig nincsenek ilyen továbblépést segítő oázisok. A székely határvédelmi előőrsöt pedig nem lehetett volna úgy előreküldeni, hogy hiányoznak a megerősített front elemei, amelyekhez a székelyek visszatérhettek volna.
„Abban a térségben, ahol ezek az újonnan jöttek hazát csináltak maguknak, lenniük kellene nyugati típusú váraknak, ám a Székelyföldön található erődítések nem vélhetők egyébnek, mint azon fajta védelmi szokások egészen a középkorig való továbbélésének, melyek mindenben megegyeznek azon trák eredetű történelem előtti népekével, amelyek a Kárpátoktól délre és keletre éltek” – mondja Iorga.
A székelység ősrégi népesség ezen a tájon, amely vezetés nélkül maradt, ugyanúgy, mint a románok a római visszavonulás után, és – a románok hatására – kiépített magának egy népi római jellegű berendezkedést, mondja Iorga. Amikor a székelyekről szólnak, egyáltalán nem vagy csak kismértékben veszik figyelembe azt, hogy „létezik a Kárpátoktól keletre egy magyar nyelvű népesség, amelyben számos elem egy régebbi eredetre mutat.” Iorga itt nemcsak a csángókra utal, hanem a székelyekre: „Ha figyelembe vesszük a székelység e keleti szárnyát, mely két-három faluval a Szereten is túlmegy, egészen a Prutig, ahol, amikor a székelyek egy része eretneknek áll át a 15. században, a magyaroknak egy teljes városrésze létezik, és a Pruttól ez a vonalszerű előretörés egészen a Dnyeszterig folytatódik, ahol egy hasonló jellegű település Csöbörcsökön található, ezen folyó tengerbe ömlésénél, akkor rájövünk arra, hogy a Pannóniából a Kárpátokig érkező és ott megálló székely vonal helyett egyébről van szó: a Kárpátok turáni-finn jellegű települései hátgerinceként szolgálnak mind nyugatra (a Küküllők vonalán) (...), mind keletre, a Tatrostól a Szeretig és azon túl, a Prut és a Dnyeszter irányába...”
Ez a székely–csángó-előd nép az ott élő románsággal került barátságos kapcsolatba: „Tehát a székelyekkel szimbiózisban, vagyis együttélésben vagyunk: a magyarokkal csak szomszédságban. A különbség lényeges.”
Az elrománosítás a cél?
Iorga ezen írásának egyetlen magyar ismertetője, Tóth Zoltán az elméletet zavarosnak és történelmietlennek tartja: „Világosnak és indokoltnak igazán nem nevezhető ez a tétel. Eleitől végig többé-kevésbé ötletes, de talajtalan történelmi spekuláció, amelynek valóságértéke nincsen. Felépítését szerzője nemzeti vágyai határozzák meg, és ezek a románság folytonosságának és korai politikai kikristályosodási pontjainak irányába feszülnek. A fejedelemségek megszervezése előtti időkbe helyezett képzelt állam-embriók sora gazdagodott egy újabb, ezúttal erdélyi Romaniával /a, nem á!/. A szerkezet tartóoszlopai felettébb gyengék. A románság székelyföldi jelenlétét a tárgyalt korban semmi sem bizonyítja, politikai szervezetéről beszélni, a legcsekélyebb forrás híján, felesleges játék. Ennek a képzelt románságnak képzelt együttéléséről beszélni a szintén képzelt török néppel, amelyik a székely őse lett volna, szintén nem tartozik a megalapozott dolgok közé. Semmi adat arról, hogy honnan, mikor, milyen körülmények között került volna a Kárpátok két oldalára ez az ismeretlen török nép.”
Ezek után Tóth felteszi a kérdést: „Vagy Iorga visszatért volna a hun eredet feltevésére? (…) A kérdések egész özönét zúdíthatnók Iorga új ötlet-szövedéke felé, de erre nincsen szükség, mert a puszta feltevésekkel a történettudománynak dolga nem lehet. A szerző számára az volt fontos, hogy a székelyek és a magyarok közti szoros kapcsolatot tagadja, és hogy a székelyek elrománosítására újabb szellemi támpontot nyújtson.”
Jómagam úgy tartom, hogy Tóth Zoltán túl sarkosan fogalmaz, és olyan politikai szándékot sejt Iorga írásában, amely talán nincs is benne (azon túl, hogy a Székelyföldön is egy korábbi román népességet tételez – ezen tétel megvitatása viszont nem írásom tárgya). Ugyanis el nem tudom képzelni, milyen jó származhat a románok számára abból, hogy a székelyeket és csángókat ősrégi népességnek állítja be a Kárpátoktól keletre és Székelyföldön, méghozzá egy olyan korban, a második világháború előestjén, amikor az elsőbbség kérdése területi revendikációs érv volt a nemzetek között. Ráadásul Iorga már rég rájöhetett arra, hogy veszett ügy azzal próbálkozni, hogy a székelyeket átállítsa magyar oldalról a románra.
A „magyar korridor”
Jómagam egy másik magyarázatot tartok valószínűnek Iorga kétségkívül meglepő okfejtésére: azt, hogy – jó történész lévén – egyszerűen így látta a dolgokat, és vélekedését el is mondta.
Ne feledjük, Iorga volt a Szeretig–Dunáig tartó magyar korridor elméletének kidolgozója, és úgy tartotta (sokszor a magyar történészek ellenére is), hogy például a Milkói Püspökség körül magyarok által lakott terület volt még az 1300-as évek közepén is, mikor Bogdan megalapítja a Moldvai Fejedelemséget: „a Beszterce, Tatros és Putna völgyeiben egy magyar Moldva terült el, számos szép faluval. Ezen a vidéken az 1200 körül, a Milkó várában levő kun katolikus püspökség megalakításával egy időben érkező idegenek a sóbányák közelében vásárhelyeket emeltek: Bákót, Tatrost, Adjudot, Putnát, és távolabb – a munténiai Alexandru vajda országában – Buzăut.”
Egy másik helyen Iorga azt állítja, hogy a milkói kun püspökség megalakítása azt jelentette, a katonák mellett jobbágyok, szabadparasztok is érkeztek, és mindennek a helynévanyagban is nyoma maradt, példaként a Sascut (Szászkút) helynevet hozza fel (a szász kútja).
Az elmaradt vita
Amit Iorga a fent tárgyalt írásában állít, az nem egyéb, mint kérlelhetetlen logikájú továbbvivése az általa kidolgozott elméletnek: rájött, a moldvai-havasalföldi magyar nyomokat nem lehet a nyugatról keletre való magyar (székely, csángó) vándorlás, a Magyar Királyság expanziójának elméletével megmagyarázni: egyedül az a megoldás képzelhető el, hogy a székelyek és csángók hosszú időt töltöttek a Kárpátokon kívüli területeken, és erre elég nyomós érveket is hoz fel.
Iorga ezzel a mondattal fejezi be írását: „Ezen tézisemmel kapcsolatban kész vagyok bármilyen előítéletmentes és becsületes vitára.” Érzésem szerint ez a szakmai (és nem politikai) vitára való felszólítás elsősorban nem a magyar, hanem a román történészeknek szólt, akik a legnagyobb értetlenséggel fogadhatták Iorga elméletét, mondván, miért kell a székelyeket és csángókat őslakosi státussal felruházni... Csak sajnálni tudjuk, hogy erre a vitára sosem került sor, mivel a szerzőt 1940-ben meggyilkolták.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ej, Kincses, Kincses...
Ha jól belegondolok, nemcsak az áldozatoknak, hanem azok elnyomóinak, jelen esetben a szekusoknak (elnézést, a szereiseknek, csakhogy ilyen szó nem létezik) sem könnyű az élete. Merthogy elnyomnák ők jó szívvel nyíltan és világosan például Ráduly Róbertet, de ugyebár ezt nem tehetik, mivel látszólag demokráciában élünk. Így hát marad nekik a kulisszák mögötti ügyködés, a sok munka, amiért hála sem jár senki részéről, mert néha olyan tökéletesre sikerült a mestermunka, hogy senki a kezük nyomát sem fedezi fel. Szóval hálátlan egy mesterség a szekusság, az egyszer szent, aki nyilvános elismerésre vágyik, még csak ne is gondoljon erre a szakmára.
Ám az igazi szekus mestermunkát megalkotni még ennél is nehezebb! Nem kevesebbet kell csinálni, mint egy egész népcsoportot rekcumolni meg, húzni csőbe, félemlíteni meg úgy, hogy mindenki tudja, miről van szó, ám senki se tudjon bizonyítani a szeku ellen semmit. Erre ki kell szemelni a renitens népesség vezetőit, és azokat vegzálni, azok majd kikiáltják világgá, és elkezd mindenki félni.
A minap arról számolt be Kincses Előd, hogy külföldre repült a marosvásárhelyi reptérről, majd jött haza, és mit ad isten, az egész utasbagázsból hát nem csak az ő iratait fénymásolták le a reptéren?!
Magyarra lefordítva, ennek az üzenete így szól: Kincses, Kincses, ne mind szökdöss, most éppen a vásárhelyi szekus, egyben rendőrfőnök Bretfelean ellen, mert a bokádat megütöd! Vagy Ráduly Róbert esetében így: Ráduly, Ráduly, szökdöstél, de most megnyakalunk mü es!
Komolyra fordítva a szót, az olvasó joggal kérdezheti, mit lehet tenni egy szekusállamban a szekusok ellen, hogy ők a székelyeket, magyarokat, de ugyanígy a másképp gondolkodó románokat ne ijesztgethessék, fé­lemlíthessék, torolhassák meg? Nos, erre a válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: ott vannak a választottaink a parlamentben, a titkosszolgálatokat felügyelő parlamenti bizottságban. Jó lenne, ha a balkáni sustákolások helyett azzal foglalkoznának, hogy sarkukra állnak, és azt mondják: eddig volt, és ne tovább. De ezt, ezektől az emberektől, még elképzelni is képtelenség.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kerekasztal a székely eredetről – Szabadegyetem Baróton
Baróton javában zajlik a II. Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor, amelyen neves előadók a székelység őstörténetének kulcskérdéseit taglalják, ezzel is közelebb juttatva az érdeklődő hallgatóságot a tisztánlátáshoz, eredetünk még sokak számára homályos részleteinek a feltárásához. A tábor második napján Demeter László múzeumigazgató-történész moderálásával az előadók közül többen kerekasztal-beszélgetésen vettek részt, az alábbiakban az ott elhangzottakból szemelgetünk.
A beszélgetést Sántha Attila kézdivásárhelyi költő, kutató indította, elmondva érdekes nézetét, miszerint Attila halála után a hunok egy Campo Chigla nevű, védhető helyre húzódtak vissza, ahol már nem hunoknak, székelyeknek nevezik őket a krónikák. A névváltozás a korabeli bizánci íróknál is megjelenik, ők még egy szklavin nevű népről tesznek említést, akik mindegyre betörnek a bizánci birodalomba, majd aztán 800 körül a szklavin elnevezés helyét a szkíta váltja fel.
– Maguk a székelyek is szkítáknak nevezték magukat a középkorban, ezért meggyőződésem, hogy a szklavin nép maga a székely nép volt, akik Attila halála után a mai Havasalföld és Moldva területén éltek egészen 1000–1150-ig, amikor aztán átjöttek a Kárpátokon és elfoglalták a mai Székelyföldet.
Elméletét dr. Obrusánszky Borbála történész, orientalista is elfogadja. Mint mondta, Attila halála után a hun birodalom részekre szakadt, egyik lehetséges hely, ahova menekülhettek a hunok, lehetett a Sántha által említett Moldva és Havasalföld is. Másrészt meggyőződése, hogy a mai Erdély területe 450 után sem került idegen uralom alá, az is tény, hogy a hunok egy része itt maradt. Bizonyítékok erre az Attiláról fennmaradt legendák, történetek, a hun hagyományok.
Dr. Darkó Jenő történész a történetíró Jordanes szemléletéről beszélt, mely más megvilágításba helyezi egy másik ókori nép, a dákok történetét is, míg Czeglédi Katalin nyelvész azt foglalta össze, milyen nyelvi bizonyítékok igazolják, hogy a magyar nyelv nem az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, hanem a szkíták és hunok által beszélt egykori nyelvvel van kapcsolatban, mely kapcsolat láncszemei itt Erdélyben lelhetők fel a legnagyobb számban.
Dr. Kovács J. Attila biológus szintén más szemszögből közelítette meg a történelmi tényeket. A fennmaradt dűlőnevekből, vagy növények, fák elnevezéseiből is sok mindenre lehet következtetni szerinte: mint ilyent, megemlítette a napos, száraz élőhelyet kedvelő cserefát, azzal a párhuzammal, hogy elődeink sokáig élhettek egy olyan helyen, ahol ez a fa tömegesen előfordult, ezt bizonyítja „csere” előtagú szavaink gyakorisága is.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Magyar Örökség-tábor Baróton
Savanyú vetrecét, kőlevest is főztek
Július 8–11. között zajlott Baróton, Erdővidék Múzeumának udvarán a második alkalommal megszervezett Magyar Örökség-tábor, melynek egyik nem titkolt célja, hogy az érdeklődők neves előadók révén nyerjenek betekintést népünk régmúlt eseményeinek történéseibe, másrészt, hogy megismerkedjenek egykori magyar népi foglalkozásokkal, mesterségekkel, hagyományokkal. A szervezők a legkisebbekről sem feledkeztek meg, ők a táborban játszva szórakozhattak, és szórakozva tanulhattak.
A nyitónap rendezvényeiről már beszámoltunk lapunkban: Erdővidék nagyjairól nyílt kiállítás a múzeum Kászoni Gáspár Termében, melyet Demeter László múzeumigazgató mutatott be, majd délután Ségercz Ferenc sepsiszentgyörgyi muzsikus és hangszerkészítő jóvoltából a népzenénk alapjait ismertető műhelymunka zajlott. Az előadások késő délután kezdődtek: Sántha Attila kézdivásárhelyi kutató a székelyeket említő bizánci forrásokról beszélt, dr. Darkó Jenő történész és Kovács J. Attila biológus pedig Benkő József erdővidéki polihisztor munkásságát elevenítette fel.
Csütörtökön Tordai Iluska bibarcfalvi népművész vezetésével és Hoffmann Edit muzeológus közreműködésével kezdődtek a kézműves-foglalkozások: nemcsak gyermekek, felnőttek is körbevették az agyagozóasztalt, türelmük, kitartásuk pedig nem maradt eredmény nélkül. Kisedényeket, dísztárgyakat készítettek a szorgos kezek, mindenki haza is vihette a sajátját.
Ezzel egy időben a budapesti Rumi Tamás segítségével a gyerme­kek rovásbetűkkel ismerkedhettek, számítógépes játék segítségével is gyakorolva azok jelentését. Az agyagozás pénteken is folytatódott, szombaton pedig a nemezelőké volt a nap, a tevékenységet Egyed Edit tanítónő irányította. Mindemellett szombaton a múzeum udvarán felállított nagy üstben kőlevest főztek a kicsik, ugyanott pénteken savanyú vetrece készült Bágyok Károly és segédei jóvoltából. Mindkét ízletes készítményből kedvükre falatozhattak a látogatók.
A rendezvény zenei programjáról Ségercz Ferenc és barátai mellett a dévai Renaissance együttes is gondoskodott, őket korabeli ruhákban táncolva pénteken láthatta a közönség, de a Budapestről érkezett Pap Endre is külön színfoltja volt a tábornak: nemcsak a hortobágyi gulyáslegényekre emlékeztető kalapjával és bajszával hívta fel magára a figyelmet, de magával hozott hangszereivel is. Távol-keleti készítésű, mongol és kínai citerákat mutatott be, előadásában a magyar és a keleti népek zenéjének párhuzamára világított rá.
Idén is a tábor vendége volt dr. Thiele Ádám kovács, akit a látogatók legtöbbet ezúttal is a tavaly saját kezűleg tapasztott kohó mellett láthattak szorgoskodni. Nélkülözhetetlen kalapjával és napszemüvegével rendíthetetlenül fújtatta több napon át a tüzet, szemléltetve azáltal, hogy miképp is készítették eleink, bő évszázadokkal ezelőtt a számukra oly fontos vasszerszámokat. A művelet érdekessége volt, hogy a megolvasztott vasérc helyből származott, a Barót melletti Katica bányából. Előadásában a damaszkolás technikájáról beszélt, oszlatva a damaszkolt pengék körüli néhány tévhitet is: mint mondta, a damaszkolás szerepe egykor a díszítés volt, ma inkább üzleti funkciója van. A damaszkolt pengéket könnyebben és magasabb áron el lehet adni.
Kovács J. Attila biológus: nemcsak a székely társadalom, az azt körülvevő növények is változnak, és ez nem feltétlenül válik hasznunkra
A szabadegyetem neves előadói idén is a magyarság, a székelység őstörténetének szálait boncolgatták, talán egy kivétellel: a marosvásárhelyi születésű, jelenleg Magyarországon tanító Kovács J. Attila biológus a Székelyföldön is terjedő özönnövényekről értekezett. Az őshonos növényekre, s mint ilyenek, a mezőgazdaságunkra is káros, „özönszerűen” terjedő növényfajokat ismertetett, figyelmeztetve: gazdálkodjunk hagyományosan, de ami fontosabb, ne hagyjuk parlagon földjeinket, hiszen azzal csak a burjánzó fajokat segítjük.
Dr. Czeglédi Katalin nyelvész: a finn–ugor-elméletet „megrendelésre” készítették
Dr. Darkó Jenő, dr. Benkő Mihály, dr. Obrusánszky Borbála történészek, dr. Tallós Emil jogász, Tóth Zoltán Henrik őstörténész, dr. Czeglédi Katalin nyelvész és nem utolsósorban a belgrádi dr. Alexandar Uzelac fiatal történész előadásai azonban már a tábor fő tematikájához kapcsolódtak, mélyítve a hallgatók történelmi ismereteit, vagy éppen újabb gondolatokat, kérdéseket ébresztve bennük, melyekre választ talán a szabadegyetem következő kiadásán kaphatnak majd.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

II. Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor
Magyar örökség
Erdővidék Múzeumában, Baróton Magyar örökség címmel másodízben szervezték meg az Erdővidéki Honismereti Szabadegyetemet és tábort. A Székely–Szórvány partnerség során született közvetlen kapcsolatoknak köszönhetően a dévai Renaissance együttes tagjai is részesei lehettek a rendezvénynek. A négy napot felölelő, változatos programot kínáló rendezvényt a két fő szervező, dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajzkutató, orientalista és Demeter László, az erdővidéki Múzeum igazgatója nyitotta meg. Utóbbi elmondta: a rendezvénnyel új színfoltot kívántak bevinni az erdélyi szabadegyetemek és táborok életébe. – Vannak a nagy rendezvények, mint Tusványos meg az EMI-tábor, de úgy gondoltuk, hogy más jellegű találkozásnak is helye van itt, Székelyföldön. Jó barátságba kerülve néhány nagy tudományú történésszel, néprajzkutatóval, biztattuk egymást, hogy rendezzünk egy fórumot, tudományt népszerűsítő jelleggel, ahol kutatásai eredményeiket ismertethetnék erdővidékiekkel és távolabbról érkezőkkel. Itt nem kizárólag a „dogmatikus” elméletek bemutatására figyelünk, hanem alkalmat kívánunk biztosítani a hivatalos magyar történetírás által háttérbe szorított, ám jelentős méretű és mélységű tudományos kutatásokra épülő magyarságtörténeti elméletek bemutatására is – fogalmazott Demeter László múzeumigazgató, aki helytörténeti jellegű kiállítással indította a rendezvényt. – Kevesen tudják, hogy Erdővidék olyan szellemóriásokat adott a magyarságnak, mint Apáczai Csere János, Benedek Elek, Kriza János és sorolhatnám, hiszen közel száz olyan személyiség látott napvilágot e vidéken, akik jelentős mértékben alakították a magyar kultúrát és történelmet – mondta a rendezvény házigazdája, a Híres erdővidékiek címen megnyitott kiállításra utalva.
A továbbiakban a Kárpát-medence különböző vidékeiről érkező előadók osztották meg az érdeklődőkkel a magyarságtörténeti kutatásaik eredményét történelmi, nyelvi, néprajzi, zenei síkon.
Dr. Darkó Jenő budakeszi történész, Jordanes 6. századi gót történetíró két fennmaradt munkájára alapozva a szkíta hun–magyar gyökerekről szólt, szokatlan megvilágításba helyezve a dákok történetét is. A székelyeket említő 6–12. századi bizánci forrásokról Sántha Attila kézdivásárhelyi költő, kutató beszélt.
Nagy érdeklődésre tartott számot dr. Benkő Mihály történész, keletkutató előadása is a kipcsak-magyarokról. – Dr. Benkő Mihály közel húsz alkalommal járt Kazahsztán, Üzbegisztán földjén, ahol rátalált a kipcsak-magyarokra, akikről Julianus-barát annak idején említést tesz, de akikről az a hír járta, hogy a tatárjárások során kipusztultak. Közben kiderült, hogy több tízezres kipcsak-magyar közösség él mai napig e területeken. Nyelvük már jelentős mértékben átalakult, illetve háttérbe szorult, de díszítőmotívumaik, mondaviláguk nagymértékben alátámasztja a közös gyökerekről szóló elméletet. Körükben ma is él a monda miszerint hajdanán két testvér üldözött egy csodálatos szarvast Nyugat felé. Az egyik továbbjött, a másik visszatért. A továbbjövők lennénk mi, a visszatérők a kipcsak-magyarok – mesélte a dr. Benkő Mihály által is fellelt mondát Demeter László.
A szkíta–hun gyökereket, rokonságot támasztotta alá dr. Czeglédi Katalin nyelvész–szlavista turkológus is, akiTársadalmi címnevek a földrajzi nevek tükrében címmel tartott előadást, megkérdőjelezve a 18–19. században felépített nyelvcsalád-rendszer helytállóságát. E rendszer ugyanis a magyar, illetve szkíta–hun nyelveket három különböző (uráli, altáji és indoeurópai) nyelvcsaládba tagolja. A témához szorosan kapcsolódott dr. Obrusánszly Borbála történész, néprajzkutató, orientalista előadása Attila államáról.
A középkori Magyarország határán kiépült tatár államról dr. Alexandar Uzelac, belgrádi történész értekezett, Tóth Zoltán Henrik őstörténész pedig a Kárpát-medencében fellelt honfoglalás kori határsáncok jelentőségéről beszélt.
A magyarság keleti gyökerei kerültek előtérbe dr. Tallós Emilnek a Szent Koronáról tartott értekezése során, illetve Papp Endre kutató előadásában is. Utóbbi távol keleti készítésű mongol és kínai citerákat mutatott be, párhuzamot vonva a magyar és keleti népzenei kultúra között.
Első hallásra ugyan az alaptémától eltérőnek ígérkezett dr. Kovács J. Attila Budapesten oktató, erdélyi származású biológus előadása az özönnövények székelyföldi terjedéséről, de kiderült környezetünkben éppúgy vigyázni kell az őshonos növényekre, mint nyelvünkre, történelmi forrásanyagaink tisztaságára. Hiszen a kertészeti divathullámokkal, illetve a globalizálódó világgal betörő növényfajok némelyike valósággal elözönli térségünket: kertjeinket, legelőinket, szántóinkat. Ezért fontos odafigyelni a hagyományos gazdálkodásra és arra, hogy földjeink ne maradjanak parlagon, hiszen így könnyen válhatnak a káros özönnövények táptalajává.
A rendezvénynek külön színfoltja volt dr. Thiele Ádám budapesti egyetemi adjunktus és kovács előadása a honfoglaló magyarok vaskultúrájáról, nevezetesen a damaszkolt pengékről. A jobb szemléltetés végett a fiatal előadó egy honfoglalás kori kohó másolatát is megépítette a múzeum udvarán és a közeli Katicabányából hozott ércből ki is alakított egy jókora bucavas kockát. A szabadegyetem résztvevői szívesen segédkeztek a fújtatásban. Amúgy a szervezők sokféle kézműves tevékenységbe is bevonták az érdeklődőket. Tordai Iluska bibarcfalvi népművész, Hoffmann Edit baróti muzeológus és Egyed Edit tanítónő vezetésével agyagozásra és nemezelésre is kínálkozott alkalom, amit felnőttek és gyerekek egyaránt kihasználtak. Utóbbiak lelkesen kapcsolódtak be a kőleves főzésbe is, ami szinte akkora sikernek örvendett, mint Bágyok Károlynak a Szabadtűzi Lovagrend főkancellárjának és lovagjainak főztje: a borjúhúsból készült savanyú vetrece.
A muzsika, tánc sem maradhatott el. Ségercz Ferenc sepsiszentgyörgyi népzenész és hangszerkészítő a rendezvény egyik főszereplőjeként vezette be az érdeklődőket a népzene világába, a dévai Renaissance együttes pedig 17. századi táncelőadással szórakoztatta a közönséget.
Tekintettel a szabadegyetem témájára, a rendezvény minden napján alkalom kínálkozott a rovásírás gyakorlására. Rumi Tamás, a budapesti Rovás Alapítvány képviseletében szívesen osztotta meg tudását a különböző korosztálybeli érdeklődőkkel.
Az estéket néprajzi témájú dokumentumfilmek vetítése, táncház és tábortűz zárta.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

In memoriam Kacsó Albert
Nekrológokat általában csak híres emberekről (no meg politikusokról) szoktak írni, pedig jóval szélesebb azok köre, akik legalább egyszer, halálukkor megérdemelnék, hogy méltassák őket. Ilyen ember volt Kacsó Albert is. Látszólag nem tett semmi különöset, ám aki Kézdivásárhelyen élt és újságot olvasott az utóbbi huszonhat évben, holtbiztosan találkozott vele: 1989. december 23-án ő vitte ki az elsők közt a friss, ropogós Székely Újságot a nyomdából, és élete végéig ennek is maradt: újságárusnak. Ő volt ugyanis az igazi, békebeli, szakmáját szerető, azt magas szinten űző szakember, aki köré az újságolvasók összegyűltek, hogy megvitassák az eseményeket.
Berci ugyanis egyvalamihez nagyszerűen értett: úgy beszélt (sokat, nagy kedvvel), hogy azzal megtermékenyítette a hallgatók gondolatait, akik ezután meg is vásárolták az újságot. A Szabadság és a Dózsa György utcák kereszteződésénél így jött létre egy székely Hyde Park, ahol az emberek meghallgatták Bercinek egy-egy klienshez intézett beszédét, amibe nyilván joguk volt beleszólni is. A sorban állásért, a lassúbb kiszolgálásért, a negyedórás vitatkozásért senki sem méltatlankodott, hiszen végső soron ezért vásároltak nála. Nyilvánvaló, hogy a Székely Hírmondó indulásakor annak eladását is felkarolta, a beszéd sokszor éppen lapunk egy-egy információjára alapult.
Viszonylag kevesen tudták, hogy Berci emellett nagy természetjáró is volt, az utóbbi években pedig a régi Săcuieni megyére (a mai Buzăura és Prahovára) koncentrált. Ezt eléggé különösnek tartottam mindaddig, amíg saját kutatásaim arra nem vezettek, hogy ott kell keresni székely őseinket. Csak ezek után mondta el, mit keresett ő arrafelé: a rovásírás kitűnő ismerőjeként rájött, hogy számtalan emléke maradt fenn a székely rovásnak sziklavéseteken, ortodox kolostorok, templomok eldugott sarkaiban. A közös út ezekre a helyekre végül valahogy elmaradt, hiszen kellett hajtani a pénzt a megélhetésért... Talán számítógépe memóriájában lapulnak azok az információk, amelyek fényt derítenek régi történelmünkre, talán nem. De nélküled sokkal nehezebb lesz azokat megtalálni, Berci!
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ezektől jót ne várj!
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem az Úr 2015. évében a végzős diákoknak nem adja ki a diplomát, hanem csupán egy arról szóló igazolást, így erdélyi diákok nem iratkozhatnak be például magyarországi mesterképzésre. Ennyi a hír, melynek alapján úgy érzem magam, mintha időutazáson lennék. Merthogy amikor én végeztem, jó húsz évvel ezelőtt, szintén ugyanezen bajok voltak, a diák tajtékzott azon, hogy itthon senki le sem sz...ja őt, kint meg tizedszer és századszor is az illető magyar hivatalnok nemzeti érzelmére kellett apellálni, hogy az ember egy doktori iskolát elkezdhessen.
Eszerint húsz év alatt nem változott semmi, az egyetemek most is tetemes késéssel adják ki a diplomát (az én koromban ez egy-két évre rúgott, most nem tudom, mennyi). Anno állítólag azért volt e késés, merthogy valami speciális helyen kellett a diplomát kinyomtatni…
Mi ebből a tanulság (merthogy jó pap holtig tanul, és az olvasó is)? Az, hogy ebben az országban a papokon és Önön kívül, kedves olvasó, nem tanul senki. Ha húsz év alatt egyetlen tanügyminiszternek sem jutott eszébe, hogy a stupid törvényt egy normálisabbra változtassa, és a diákok ballagáskor megkapják a diplomát, akkor ezt az országot megette a fene.
S ha a tanügyminiszter nem tanul, akkor minek tanuljon egy tisztviselő? Például az, aki összehangolja egy városban az útfeltöréseket, felújításokat. Inkább káromkodjon a polgár hónapokon keresztül, hogy leöntötték a finom aszfaltot, s jönnek utána a gázosok, a vizesek, a villanyosok, a kábelesek, s mindegyre felvágják. Pedig csak annyit kellett volna tenni, hogy az útcsinálás elkezdése előtt az illetékes körbetelefonál mindenkit, s szépen egyeztet. De hát ez olyan bonyolult. No meg minek?!
Vagy a legújabb, a „kedvencem”, ami megesett velem: le­ülök a parkban a padra, hazamegyek, zöld a nadrág. Kiderül, hogy a drágák festettek, csak elfelejtették ezt jelezni is. Én naiv, ezután iktattam egy kérést a városházán, tisztítsák ki a nadrágomat, ha már miattuk lett festékes. Mit gondolnak, mit tettek? A 30 nap lejárt, így elmondhatom: még csak nem is válaszoltak. Ezektől jót ne várj...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyek a Botond-mondában
Aki bárdjával bevágta Konstantinápoly aranykapuját
A Székely Hírmondóban közölt cikksorozatomban újra és újra bizonyítottam, hogy a 9–12. században a bizánci írók műveiben feltűnő szkíta nép nem a bolgárokat és nem a besenyőket takarja, hanem a mi székely elődeinket. Alább arról fogok szólni, hogy 917-ben a Konstantinápoly elleni közös bolgár–magyar–székely támadást a székely Opour (Apor) vezeti, akinek kedvenc katonája a nagyerejű Botond, „legkisebb a magyarok közül”.
Egy datálás nélküli, feltehetően valamikor a 10. században íródott bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) szól egy Bizánc elleni nagy támadásról, amelyben szkíta csapatok is részt vettek:
„Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, ouggros-ok, skythák, médek és türkök leghevesebb felkelése, úgyhogy szándékukban volt nem csupán az őközelükben levő helyek feldúlása, hanem a mi istenoltalmazta császári városunk elpusztítása is, ha a mindenható Isten emberszeretete és gondoskodása nem hiúsította volna meg szándékaikat. (…)
Összegyűltek minden tartományból és római parancsnokság alá helyezett földről a népek óriási tömegei, és eljutottak az említett vészthozó népek tájaira, egy kedvezőtlen helyre a tenger mellett. Ezeket a gyűlölt fegyveres ellenség tüstént felkelvén meglepte és megsemmisítette, éspedig úgy vélem, hogy a mi törvényszegéseink és jogtalanságaink mérhetetlen tömege miatt, Istennek megfoghatatlan és kinyomozhatatlan ítéletei folytán; egyedül a minket teremtő és kormányzó tudja az okokat, amiért ott a keresztények romlása történt. Egyeseket kard ölt meg, mások a tengerbe fúltak, ismét másokat megfojtottak, lovak tapostak agyon, erőszak áldozatai lettek, és egyik így, másik amúgy, különböző halálnemekkel végezték életüket…”
A bolgár kutatók megállapítják, hogy az események 917-ben történnek, a hadjáratban pedig bolgárok, ouggros-ok (onogur-magyarok), szkíták, médek (arabok Kréta szigetéről) és türkök (magyarok? erdélyiek?) vesznek részt. A szkítákban Moravcsik Gyula besenyőket lát, ám Victor Spinei megjegyzi, 917-ben a besenyők szerepe teljesen tisztázott: semlegesek maradnak a háborúban. Így a szkíták nem lehetnek besenyők.
A magyar krónika pontos adatai
Szerencsére a 917-es eseményekről a magyar krónikás hagyományból is tudunk, sőt ehhez kötődik a magyar hadakozások egyik legszebb története, a Botond-monda. Az 1360 körül készült, Kálti Márk-féle Képes Krónika, valamint a pár évvel későbbi Budai krónika ezt így írja le:
„A magyarok legyőzik a görögöket
Kiszállván (a honfoglalás utáni – S. A. megj.) huszonegyedik esztendőben (azaz 917-ben – S. A.), bementek Bulgáriába, onnan pedig Drinápolyhoz jutottak, elfoglalták, végül Konstantinápoly alatt megültek. Mialatt a magyarok ezt a várost ostromolták, egy görögöt küldtek ki a városból, akkora volt, mint egy óriás; azt kívánta, két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mind a kettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.
Módfelett bosszantotta ez a magyarokat, majd találtak számára ellenfelet; ez kiállt a görög elébe, és így szólt: »Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között; végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt.« Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya (eredetiben Opour – S. A. megj.), akit a község akarata állított a sereg élére, megparancsolta Botondnak, menjen a város érckapuja ellen, és mutassa meg a kapun erejét a bárddal.
El is ment a kapuhoz, és mondják, akkora csapást mért a kapura, és olyan lyukat vágott rajta, hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-bejárhatott. Mialatt a magyarok és a görögök szeme láttára így cselekedett, a város kapuja előtt a viaskodásra való tért is elkészítették; csak rövid ideig tusakodtak: a magyar úgy vágta földhöz a görögöt, hogy azon nyomban kiadta lelkét.
A görög császár a város falán állott nejével; ezt a tettet, ezt az esetet roppant nagy szégyennek tartották, el is fordították ábrázatukat, és visszatértek a palotába; mikor azonban a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelmet megvívták, az adókövetelésre a görög császár csak nevetett; erre a magyarok abbahagyták a város vívását, elpusztították egész Görögországot; aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak onnan töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre. Mondják, hogy a magyar község kapitányai, vagyis vezérei alatt ilyeneket és más efféléket cselekedett Taksony vezér idejéig”.
Petrus Ransanus a mindeddig nem eléggé hasznosított, 1490-ben befejezett, a magyarok történetéről szóló művében nem említi Botondot, viszont igen Opourt. Emellett elmondja, hogy a magyarok húsz évvel a honfoglalás után (916-ban) ezen Opour nevű vezető irányítása alatt törnek be „mindkét Misiába”, Trákiába, és ostromolják meg Konstantinápolyt.
Megjegyzem, hogy a magyar kutatók – ellentétben a bolgárokkal – valami okból nem hiszik el, hogy a magyar krónikák jó évszámokat adnak meg (917-et vagy 916-ot), és elkezdenek spekulálni, hogy Konstantinápoly Apor-féle ostroma mikor is történt. Így például Moravcsik Gyula 959-re datálja az eseményeket, Marczali Henrik, aki amúgy egy nagyszerű tanulmányban dolgozza fel a Botond-mondát, 969-re.
Apor, a választott rabanbán
Nézzük a Botond-monda szövegét, mert az sokat segíthet az események megvilágításában, a szkíták kilétének újabb meghatározásában.
Marczali hívja fel a figyelmet arra, hogy Botond egy egyszerű ember: a „legkisebb magyar”, nincs sem atyja, sem rokonsága, sem tisztsége, sem birtoka, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy „Minő demokratikus már az is, hogy a hős nem fejedelmének, hanem népének (genti mee) akarta adófizetőjévé tenni a császárt.” Mindezt azzal magyarázza, hogy „a krónikák teljes tanúságot tesznek afelől, hogy személyében a nép magának emelt emléket”.
Szerintem létezik annál egyszerűbb és kevésbé költői magyarázat is, hogy a nép egy „népi hőst” csinált belőle: mégpedig az, hogy a magyar hadak székelyekből álltak.
A szöveg szerint Apor kapitányt „a község akarata állította a sereg élére”, ami erősen meglepő a magyarokra vonatkoztatva, sőt mondhatni példátlan, hogy a sereg maga válassza meg a vezetőjét (legalábbis én nem tudok ilyesmiről). Ugyanakkor tudjuk, a székelyek rabanbánját, vezetőjét demokratikusan választották a Csíki székely krónika szerint:
„Azoktól a Pannóniába elébb béjött magyaroktól származván és a havasos földet (Havasalföldet – S. A.) magok fegyverekkel nyervén s azt magok között tribusok, nemek és ágok szerint felosztván, Árpád idejéig egy rabanbán főigazgató vezér alatt valának, kit egyezett akaratból választottak.”
„Árpád pedig annak emlékezetére, hogy törvényeit a mi székely nemzetünktől vette , a székely nemzetnek a maga tribusából ajánlja rabanbánnak a három fiúval ékeskedő Uopouletet, Uopourt és Uogrount, s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván s a törvényeket megújítván béméne Pannon földére.”
Eszerint a magyarok bejöveteléig a székelyek a főrabanbánt választották úgy általában a sok jelentkező közül, 888 után pedig szintén választották, ám most már sokkal szűkebb körből, a három fiú, Uopoulet, Uopour és Uogroun közül, majd ezek nemzetségéből.
A Botond-mondában az áll, hogy Opour – akinek neve egyezik a Csíki székely krónikában Zandrirhám rabanban második fiáéval – egy választott vezető, hadvezér volt.
Anélkül, hogy belemennék a kérdéskör értelmezői véleményeinek, vitáinak ismertetésébe, hadd jegyezzem meg azt, hogy ha valamelyik népre illik a „katonai demokrácia” kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
A Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„(…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
Eszerint Botond szavai szó szerint értendők, mikor azt mondja, hogy „népem adófizetőjévé teszem a görög császárt”, ugyanis a föld – de a hadizsákmány is – a szerzők között (a nép, a had) egyformán osztatik fel.
„A legkisebb magyar”
S ha már itt tartunk, ilyen szövegkörnyezetben más konnotációt nyernek Botond szavai is: „Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között”. Az „igaz magyar” a székelyekre vonatkoztatva – úgy tűnik – mindig is igaz volt, a székelyek mindig azzal büszkélkedtek (kérkedtek), hogy ők magyarabbak a magyaroknál, mi több, „székely szarta a magyart”. A legkisebb a magyarok között pedig nem termetére utal (elvégre nem parittyával harcolt ő, mint Dávid, de bárdot vág a kapuba, amihez nagy erő szükségeltetik), hanem arra, hogy a székelyek (akik szintén magyarok) számbelileg a magyarokhoz (Árpád népéhez) képest kevesebben vannak.
Sajnos a Csíki székely krónika azon része, mely ezzel a korral foglalkozik, az idők folyamán tönkrement, s csak ez az értelmetlen szöveg maradt fenn:
„10. vers: (hosszan olvashatatlan /h.o./) Azután csakhamar a nemzet egyetértéséből a földet fiai között felosztja… (h.o.) Végre általvivén a kelyhét, (h.o.) … mikor azzal áldoznék, maga házánál, Vacsárk földin meghal … (h.o.) és a több vezérektől a nemzet egyetértésével Bucsuj tétetvén fővezérnek” – mindössze ennyi, amit a 10. század elejéről tudunk, sőt az utolsó mondat, amelyben Bucsuj tétetik fővezérnek, már jócskán a 10. század közepén történik.
A magyar krónikás hagyomány alapján tehát kiegészíthetjük a Csíki székely krónikát: a székelyek rabanbánja, vezetője 917-ben Apor, a három fiú közül őt választották meg a székelyek.
Összefoglalva: Botond székely, Opour a székelyek vezetője, a Szent György csodái a szkíta név alatt a székelyeket érti, Opour a szkítiai és a turkiai (havasalföldi és erdélyi) hadak vezetője, innen jön, hogy a népnevek felsorolásban külön szerepelnek a szkíták és a turkok is.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A vlah Duma András
Boian Alexandrovici Timok-völgyi (szerbiai) ortodox pap, a román érzelmű vlahok vezetője arra kérte az anyaországiakat a marosfői szabadegyetemen, hagyjanak fel a „román kisebbségi modell” népszerűsítésével, és tegyék ugyanazt, amit Magyarország saját nemzettársaiért. A nemzeti identitása megőrzéséért már börtönbüntetést is kapó lelkész elmondta, miért van erre szükség: mert a szerbek elnyomják, beolvasztják, ők pedig úgy érzik, Románia annyira levegőnek nézi a Timok-völgyi vlahokat (hogy a görögországi és bulgáriai vlahokról ne is beszéljünk), hogy az minden, a kisebbségi jogok betartására érzékeny ember számára vérlázító.
Erdélyi magyarként nagyon is tudom, miről beszél, és nem értem, miért hagyja ezt Románia (dehogynem: mert ha fellép a vlahokért, nekem is jogokat kell adnia). A vlahok helyzete annyira rossz, hogy az erdélyi magyarokéhoz nem, csak a moldvai csángókéhoz hasonlítható. Velük a hasonlóság viszont megdöbbentő: a templomban nem használhatják anyanyelvüket (ezért is zárták be Bojan Alexandrovici-ot: mert épített egy templomot, amelyben románul misézett), a vlah (román), illetve csángó (magyar) nyelv társadalmi presztízse az illető területen a nullával egyenlő, aki pedig ragaszkodni mer gyökereihez, azzal már nem is az államhatalom vagy a többségi nép, hanem janicsárrá nevelt nemzettársai bánnak el.
Timoki vlah vezetők mondják, Johannis elnök júniusi szerbiai látogatásának szervezői (a román külügy) az elnökkel való találkozásra kizárólag olyan „vlah származású” egyéneket hívtak meg, akik nemzetiségüket amúgy letagadják, és a szerb nacionalizmus szekértolói (olyan ez, mintha nem Duma Andrást, hanem a Dumitru Mărtinaș Egyesület vezetőit hívná meg Orbán Viktor, mikor Bákóban jár). Tették ezt azért, nehogy megbántsák a vendéglátókat. Pedig most erre semmi szükség nem lett volna, hiszen Szerbiában az utóbbi időben tényleges nyitás figyelhető meg a kisebbségi jogok terén.
Mondjuk ki: ami a vlah kisebbségekkel történik, az kulturális genocídium, egy nép lelkének a kiölése, nyelvének keresztre feszítése. És van egy rossz hírem Boian pap számára: az állam, melynek születésem folytán polgára vagyok (Románia) ezt soha nem fogja kimondani…
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Féltenek minket
Van valami diszkrét bája annak, hogy a Kolozsvári Magyar Napokon, két magyarországi politikus (az egyik Fideszes, a másik LMP-s) csatározásából kell megtudnunk, egy év múlva lejár a magyar–román alapszerződés, és ha valaki változtatni akar rajta, azt idén szeptember 16-áig jelentheti be. Olyan ez, mintha minket, romániai magyarokat az egész ügy nem is érdekelne, s számunkra csupán a Gulyás Gergely–Schiffer András bokszmeccs kapcsán előjövő, másodlagos téma lenne, amin harcoljon csak a két állam.
Hogy mennyire nem így van, azt talán nem is kell külön hangsúlyozni: az alapszerződésben foglaltak alapján van kisebb vagy nagyobb mozgástere az erdélyi magyarságnak és a magyar államnak. Ha az alapszerződésbe sikerülne belevinni például azt, hogy a nemzeti kisebbségnek mint közösségnek is jogai vannak, és nem csak személyenként, külön-külön, akkor nem kellene a magyar államnak hallgatnia az éppen soros román külügyminiszter hisztérikus kirohanását az erdélyi magyar autonómiatörekvések támogatása miatt. (Márpedig ezt mindenik magyar kormánynak támogatnia kell, legalábbis a magyar alkotmány szerint.)
A Gulyás–Schiffer csatán az is kiderült, a fideszes Gulyásnak (akitől többet vártuk volna) nem fűlik a foga ahhoz, hogy kezdeményezze az alapszerződés módosítását, mondván, ennek „kizárólag szimbolikus jellege lenne, hiszen alig van esélye annak, hogy a jelenlegi román kormánnyal sikerüljön megállapodni a kényes kérdésekről”. Magyarán: ne próbálkozzunk, s akkor nem fogunk pofára esni.
Kedves Gulyás, mit mondjak erre? Önt össze kellene kötni erdélyi magyar politikusainkkal, akiket szintén nem melegít az alapszerződés, s akik úgy dolgoznak a székely autonómián, de úgy, hogy annak még a tervezetét sem voltak képesek elkészíteni. (Apropó: mi a helyzet ezzel, azon kívül, hogy mindenki nyaral?)
Három év múlva lesz száz éve annak, hogy Erdély Romániához került, három év múlva száz éve várjuk, hogy megadják a székely autonómiát, amiről a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozott. Most mintha ideje lenne, hogy tegyünk is érte valamit, ne csak várjuk a sült galambot. Capisci, kedves Gulyás?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely sors – nem dicső és nem hősies
Sántha Attilát az olvasók költőként ismerik. Azonban a költőlét mellett sok mindent kipróbált. A transzközép irodalom fő ideológusa, a bálványosi egyetem egyik elindítója, egykori államtitkári tanácsos kiadót alapított, majd elkezdett székely őstörténettel foglalkozni. Egyedi kutatásairól kérdeztük.
– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?
– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).
– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?
– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.
– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?
– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.
– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?
– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.
– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?
– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.
– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?
– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).
– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?
– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.
– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?
– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön– Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)