Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Sánta Péter
6 tétel
2014. március 14.
Gábor Áron-könyvritkaság
Annak ellenére, hogy Gábor Áronról igen hamar, gyakorlatilag már halála pillanatában megszülettek a legendák, a hősi alakja köré font mítosz pedig nemcsak az 1848/49-es szabadságharc leverését követő, megtorlásokkal és megaláztatásokkal teljes időszakban vált a túléléshez szükséges fogódzóvá, de a későbbiekben, a történelem szeszélye miatt sokszoros elnyomatásba kerülő székelység életében a mai napig is, Gábor Áronról elég kevés irodalmi alkotás, még kevesebb képzőművészeti feldolgozás született.
Életének regényes feldolgozására pedig éppenséggel nagyon kevesen vállalkoztak, ezek egyike Sombori Sándor, akinek regényes krónikáját lapunk sorozatban közli. A sepsiszentgyörgyi szerző műve első megjelenése (1957) előtt majd másfél évtizeddel, a „kicsi magyar világ” korában tetőző Gábor Áron-kultusz idején jelent meg előbb a Székely Népben folytatásokban, majd 1942-ben a sepsiszentgyörgyi Jókai Nyomda kiadásában könyvként is a kézdivásárhelyi Földi István regénye, melyből aztán – akárcsak később Sombori Sándor – színdarabot is írt, kézdivásárhelyi bemutatóját a most a céhes város főterét díszítő Gábor Áron-szobor első, 1943. évi nagyváradi felavatásának napján tartották. Földi István Gábor Áron életének megírásához egy kézdivásárhelyi legendát használt fel, az író lánya, dr. Sánta Péterné Földi Anikó szerint „a kézdivásárhelyi református temető végében egyszer mutattak neki egy sírt, amely állítólag egy titokzatos, szép pesti asszony maradványait őrizte, aki akkor lett öngyilkos, amikor a kökösi ütközet után értesült Gábor Áron haláláról”. A történet egy másik változata szerint Vorwiczek Alfonz osztrák császári kapitány a feleségét küldte el Gábor Áron lemérgezésére, ám a nő szerelmes lett belé, a méreg felével előbb férjét ölte meg, majd a másik felét bevéve, Gábor Áron karjaiban halt meg, és az ő földi maradványait rejtené a kézdivásárhelyi református temető egy mára már fellelhetetlen sírja. Akármint is legyen, Földi István e helyi legendát felhasználva alkotta meg könyvében Amália figuráját, akivel – írói képzelete szerint – Gábor Áron még budapesti kiképzésének idején ismerkedik meg, és a köztük kibontakozó szerelemre építi regényét. Földinek alkalma volt hallgatni még több idős ’48-as honvéd elbeszélését, ezeket, ugyancsak lánya szerint, „elraktározta emlékezetében, vagy némelyiket le is jegyezte”, tőlük hallott a szép arcú, púpos csángó leányról, Jusztináról, akit – ugyancsak az írói fantázia szerint – Amáliával való kísérteties hasonlósága miatt fogadott élettársául Gábor Áron. Regényét egyébként már 1937-ben elkezdte írni, de csak a késő esti órákban jutott rá ideje a kézdivásárhelyi Mezőgazdasági Iskolában betöltött tanári, nevelői feladatai mellett. A könyvnek akkora sikere lett, hogy 1943-ban a Jókai Nyomda másodszor is kiadta, sőt, 1944-ben felkérték Földi Istvánt egy Gábor Áron-film forgatókönyvének megírására is, erre azonban már nem kerülhetett sor, a háború utáni Magyarországon – ahol megtelepedett a szerző és családja – már nem volt „téma” Gábor Áron.
Földi István két kiadást megért Gábor Áron című regénye mára könyvritkaságnak számít. A háromszéki közkönyvtárak egyetlen példánnyal sem rendelkeznek belőle, csupán a Székely Nemzeti Múzeumban található meg. Ezért, valamint mert rendkívül olvasmányos, történetének szövésében izgalmas, döntött a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság a regény hasonmás kiadásáról. A támogatott árú – 32 lejbe kerülő – könyv előjegyezhető a Kovászna Megyei Művelődési Központnál (Szabadság tér 2. szám, telefon: 0267 351 648, e-mail: office@cultcov.ro), a májusi megjelenésig rendelésüket leadó könyvvásárlók – akár ajándéknak, akár a házi könyvtár számára szánt példányokban – névre szóló köteteket kapnak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. március 29.
Viharos székely sorsról (Földi István-könyvbemutató a szülővárosban)
A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítási termében csütörtökön számos érdeklődő és Földi István fia, Földi Imre és unokája, Sántha Péter jelenlétében dr. Szőcs Géza ny. egyetemi tanár, közíró bemutatta Földi István Székelynek születtem című posztumusz könyvét, mely a Földi család magánkiadásában jelent meg.
Az est házigazdája, Dimény Attila, a múzeum vezetője bejelentette: idén, a Gábor Áron-emlékévben ismét kiadják Földi István Gábor Áronról írt színművét. A 111 évvel ezelőtt Kézdivásárhelyen született Földi István (1903–1967) életpályáját és frissen megjelent könyvét dr. Szőcs Géza mutatta be. „Székely magyar ember volt az első román világban, székely magyar volt a magyar világban és székely magyar maradt magyarhonban is. Sorsa a viharos székely sors, annak örömeivel és keserveivel. Irodalmi műveiben ezekről számol be hitelesen, és állít maradandó emléket a székely sorsnak” – hangsúlyozta a kötet szerkesztője. Arról is szólt, hogy a családtól kapott kézirat a Visszaemlékezések címet viselte, de a családdal közösen a Székelynek születtem címet választották. A könyv borítóját ifj. Szőcs Géza készítette. Szőcs Géza javasolta, hogy Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy tanácsa a Gábor Áron-emlékévben adományozzon post mortem díszpolgári címet Földi Istvánnak. Őt követően dr. Földi Imre sebész főorvos és unokája, Sántha Péter közgazdász köszönte meg az egybegyűlteknek, hogy ilyen szép számban eljöttek a könyvbemutatóra. A találkozó végén a kötet szerkesztője és a szerző fia dedikált. Tegnap este a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében mutatták be a Földi-könyvet.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. április 8.
Földi István Sepsiszentgyörgyön
Az emlékidézések, sajtóban fel-fel bukkanó mementók, helytörténeti séták, síremlékek egyre szaporodó mentőmunkálatai már csak azért is hasznosak, mert lehetőséget teremtenek, hogy szembe tudjunk szegülni a mindent elpusztító feledéssel – ugyanis ez a legnagyobb ellensége szellemi múltunk építőire való emlékezésnek, azok felidézésének, kik tégláról téglára magasították az építményt, amely oly sokszor életerőt és kitartást kölcsönöz mindennapi életükben.
Igaz ez Földi István (1903–1967) író esetében is, akinek személyét sikerült annyira elfelejtenie a sepsiszentgyörgyi közönségnek, hogy posztumusz kötetének (Székelynek születtem, Kézdivásárhely, 2014) bemutatóján csupán családjának itteni ismerősei tették tiszteletüket. Pedig Földi István a kicsi magyar világ idején városunk lakója volt, az akkori Háromszék vármegye művelődési mindenese.
„A magyar állam megyei szintű munkakörrel bízott meg – írta sepsiszentgyörgyi éveiről. – Új beosztásom megyeközponti tartózkodást igényelt. Időközben sikerült megoldani a lakásproblémát is, családom leköltözött Sepsiszentgyörgyre, és így kiegyensúlyozottan, nyugodt megfontoltsággal láthattam hozzá Háromszék vármegye iskolán kívüli népművelésének megszervezéséhez.” A Székely Nép munkatársaként beszámolt mindarról, ami a szűk négyéves itteni életét kitöltötte. Falujáró riporterként dolgozott, mint magam is. Nem akadt olyan települése Háromszéknek, ahová ne jutott volna el. Mennyire más volt akkor a falujáró újságíró élete és lehetőségei! Szekéren, sártengerben látogatott el például Sepsimagyarósra, hogy részt vehessen egy népművelő esti előadáson! A kötetet bemutató dr. Szőcs Géza társaságában örömmel üdvözölhettük a városunkban gyerekeskedő dr. Földi Imre nyugalmazott sebészfőorvost, Földi István fiát és unokaöccsét, dr. Sánta Péter közgazdászt. Ennek ellenére sem mondtam le régi tervemről, hogy eljuthassak Tevelre, ahol a bukovinai székely gyermekeknek iskolát teremtett Földi István és árkosi tanítómestereim barátja, a falu szülötte, Dancs Pál tanító. Túl messze van-e ahhoz Dombóvár – kérdezgetem magamban –, hogy alkalomadtán fejet hajthatnék Földi István ottani síremlékénél? A Fennvaló úgy rendelte, hogy fiával itthon átölelhessük egymást!
A késő esti olvasmányaim közé tartozó kötet böngészése közben minduntalan visszatért egy gondolat: Földi visszaemlékezéseit kellene elolvasnia annak a mai fiatalnak, aki számára kevésbé ismert, de akit érdekel Háromszék 1940 és 1944 közötti élete. A kötet izgalmasabb, mint egy film: benne lakozik egy tehetséges tollforgató, egy magyar katonatiszt lelke. A háború végén latolgatták (soha jobbkor!), hogy filmet készítsenek Gábor Áronról, ugyanis az önvédelmi harc hőséről szóló Földi-színművet nemcsak Sepsiszentgyörgyön, hanem Székelyföld-szerte is nagy sikerrel mutatták be akkor. Számunkra ma már csak kultúrtörténeti emlék az is, hogy ezt a háború miatt dugába dőlt tervet Budapesten latolgatta Földi, s nem mással, mint földijével, az akkor ott élő kálnoki Hosszú Zoltán színművésszel.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 13.
Nyelv és Tudomány
Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal.
A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
Irodalom
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II.
Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban
2015. február 6.
Csángók – Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal. A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
nyest.hu /Nyelv és Tudomány folyóirat/
Erdély.ma
2015. június 16.
Kopjafa őrzi Siklódy Lőrinc emlékét
„Múltunk nagyszerű emberei – legyenek akár királyok, költők, tudósok, művészek és mások –, mindig is példaképként szolgálnak számunkra és a jövő generáció számára” – hangzott el a Siklódy Lőrinc emlékére állított kopjafa avatóján, Ditróban. A Petres Lajos által készített, a ditrói önkormányzat által állíttatott, Budapest VIII. kerület finanszírozásával megvalósított emlékoszlopot a falunapok keretében, vasárnap avatták fel.
Az avatóünnepségen elhangzott, néhai Siklódy Lőrinc az egyik, akire Ditró méltán büszke, hiszen a szobrászművész szülőföldjén és határokon túl is maradandót alkotott. Munkásságát Puskás Anna, a Siklódy Lőrinc Általános Iskola igazgatója ismertette. Felsorolásában számos alkotás neve hangzott el, amelyek mind a ditrói származású művész keze alól kerültek ki. A legtöbb alkotás magyarországi településeken található, a Magyar Nemzeti Galéria 22 szobrát őrzi. Szülőfalujához való kötődését tanúsítja az a három, kararai márványból készült szobor, amely a ditrói nagytemplom főoltárát díszíti. A szobrok Szent Istvánt, Szent Lászlót, Jézus Szent Szívét ábrázolják. „Az, hogy most ezen a helyen összegyűltünk Siklódy Lőrinc szobrászművészre emlékezve, és tiszteletére kopjafát avatunk, azt jelenti, hogy olyan értékeket vitt be a nemzedékek, a nemzet életébe, amelyek az idő próbáját kiállták. Személyében a lüktető, a teremtőerejű életet magasztaljuk” – fogalmazott Puskás Anna.
Siklódy Lőrinc /Ditró, 1876. szept. 17.-Budapest, 1945. szept. 15./ Budapesten hunyt el, a józsefvárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik. A budapestiek épp annyira büszkék a szobrászművészre, mint a ditróiak – mondta a kopjafaavató-ünnepségen Sánta Péterné, Budapest VIII. kerület alpolgármestere. „Bár Siklódy Lőrinc Ditróban született, de ugyanúgy magyarnak született, mint mi mindannyian. Hosszan alkotott a józsefvárosi Százados úti művésztelepen, sok alkotása található Budapesten és Nagy-Magyarország szerte” – mondta az alpolgármester, beszédében hangsúlyozva a nemzeti összetartozás fontosságát.
Az avatóünnepségen részt vett Siklódy Lőrinc unokaöccse, a Magyarországon élő Láng Péter ügyvéd is. A szobrászművész életútjából néhány olyan dolgot mondott el, amit a róla szóló hivatalos említések nem tartalmaznak. A hallgatóság megtudhatta, hogy Siklódy Párizsban, a világhírű francia szobrász, Rodin legkedvesebb magyarországi tanítványa volt, továbbá azt, hogy fejlődésének egyik meghatározó állomása München volt. Láng Péter arról is szólt, hogy a Velencei Biennálén Siklódynak kisplasztikái nyerték meg a látogató közönség és a zsűri elismerését. „Siklódy Lőrinc megtestesítette azt, ami számomra a székelységben az igazi jellemző: a mély hitet, az erőt, a kitartást, a tudást, a tehetséget és a halálig való ragaszkodást a szülőföldhöz és annak hagyományaihoz” – összegzett a szobrászművész rokona.
„Tisztelegnünk kell azok előtt az elődeink előtt, akik Ditrót valamilyen szinten széppé, jobbá varázsolták, hírnevét öregbíttették”– fogalmazott az ünnepségen Puskás Elemér polgármester. Elmondta, a Siklódy-emlékoszlop egyike azoknak, amelyeket a Ditró-pataka mellett létesülő parkban kívánnak felállítani. A továbbiakban Puskás Tivadar és Csibi Andor emlékére is kopjafát állítanak, alkalmassá téve így a tér egy részét arra, hogy akár tanórákat szervezzenek itt a diákok számára.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro