Segítenek feldolgozni a veszteséget
Tavaly novemberben indult Sepsiszentgyörgyön az unitárius templom közösségi házában az a kezdeményezés, mely tájainkon még kissé idegennek tűnik, de amelyet tőlünk nyugatabbra már nélkülözhetetlenül fontosnak tartanak a meggyengült közösségekben élő, egyre magányosabb és a gondjaival egyre inkább magára maradó huszonegyedik századi ember lelki egészsége szempontjából. Sánta Edit lelki gondozó és Nagy Enikő mentálhigiénés segítő szakember veszteségfeldolgozó csoportja iránt egyre többen érdeklődnek, akiknek élete különböző veszteségek miatt válságba jutott, és úgy érzik, a továbblépéshez szakemberek segítségére van szükségük. Írásunkban a csoport vezetőit és résztvevőket szólaltattunk meg.
Gyászfolyamat „Szeretteink halála mellett sok más veszteség is érhet bennünket, gyászfolyamata mindegyiknek hasonló. Akár válásról van szó, akár a munkahely, az egészség, a szülőföld, a bizalom vagy egy cél elveszítéséről, ezek mind-mind megviselhetik az embert. Azt is veszteségként élhetjük meg, ha a felnőtt gyermekünk kirepül a házból” – nyilatkozta lapunknak Sánta Edit lelki gondozó. Azért van szükség ilyen csoportra, mert ma már kikopófélben vannak a gyászmunkát segítő rítusok, egyre kevésbé jellemző, hogy a családtagok mellett a szomszédok vagy más kisközösségek is segítsék a veszteség feldolgozását. A gyászcsoport hatékony segítséget tud nyújtani a veszteséget megélt embereknek. A gyászfolyamat alatt a csoportmunka segít szembenézni a halállal, a veszteséggel, segít elfogadni a végleges hiányt, újrafogalmazni a jövőképet. Ez a tulajdonképpeni gyászmunka, amely során a veszteség minden lélektani szinten átdolgozódik. Bár a gyász egyetemes tapasztalat, minden ember gyásza egyedi. A folyamat függ a gyászoló nemétől, életkorától, a halál körülményeitől, attól, hogy mennyire erős a hite. Nagy Enikő mentálhigiénés szakember szerint a mai rohanó világban már nincs türelmünk végighallgatni egy gyászolót, nem tudjuk, mit mondjunk, hogyan reagáljunk, olyan panel-kijelentéseket használunk ilyenkor, mint a „szedd össze magad!”, „légy erős!”, „az idő mindent megold!” – pedig az idő önmagában nem old meg semmit, és ilyen helyzetben nehéz az embernek „összeszednie magát”.  Előítéletek Nagy Enikő szerint rengeteg tévhit él a gyásszal kapcsolatban. Az egyik az, hogy akkor gyászolunk „jól”, ha egész életünk folyamán folytatjuk, akkor szerettünk valakit igazán, ha nem mozdulunk ki ebből az állapotból. Pedig jó esetben erőt kapunk egy gyászmunkából, és ezt felhasználva úgy tudunk továbblépni az életünkben, hogy nem felejtjük el, akit vagy amit gyászolunk, hanem magunkkal visszük mindazt, ami értékes volt számunkra abból a bizonyos kapcsolatból, helyzetből. A másik felfogás ennek az ellenkezője: nem engedhetjük meg magunknak, hogy az érzelmek letaglózzanak, talpon kell maradni, és úgy kell folytatni az életet, mintha mi sem történt volna. De hogyan, amikor egy halál vagy veszteség az ember teljes életét átalakítja, alapjában rendítve meg az énképünket, világlátásunkat? Miként lehetne ezt problémamentesen elnyomni magunkban? Sánta Edit szerint fontos megállni néha, lepakolni azokat a terheket, amelyeket régóta cipelünk, így szabadabban tudunk továbblépni. Ha nem gyászoljuk el mindazt, aminek vége, nem tudunk teljes életet élni. Az el nem gyászolt veszteségek betolakodó gócként kötik le érzelmi energiáinkat, kibillentenek testi-lelki egyensúlyunkból, befolyásolják kapcsolataink alakulását, spontán alkotóképességünk kibontakozását.  Nagy Enikő úgy gondolja, azért is nehéz a gyásszal foglalkozni, mert minden veszteség, minden halál a saját elmúlásunkkal is szembesít bennünket, amit a huszonegyedik századi ember igyekszik nem venni tudomásul, pedig éppen a veszteségek vezetik el oda, hogy az élet minden pillanata értékes legyen számára. Nagyon sok gyászolóban ottmarad a befejezetlenség érzése az időben ki nem mondott szavak miatt, ezért mernünk kell búcsúzni, bocsánatot kérni, megbeszélni a problémáinkat, amíg nem késő.
A csoportról
A vezetők elmondták, Singer Magdolna magyarországi író, gyásztanácsadó képzésén döntötték el, hogy csoportot indítanak. Közösen vágtak bele a munkába, és a gyászcsoport fogalmát kitágították a veszteségekre.  Sánta Edit kifejtette, a magyarországi szakembertől tanultakat egy kissé átgyúrták, amikor elindították saját csoportjukat, pszichodrámás, bibliodrámás elemekkel is gazdagítva a gyakorlatok sorát, belefoglalva a munkába mindazt a sajátos többlettudást, amivel eddigi tapasztalataik alapján rendelkeznek.  Bíznak abban, a hitelesség és a csoporttagokban bekövetkező változások segíteni fogják, hogy a gyászcsoportnak idővel kialakuljon a folytonossága. Mint mondták, a résztvevők két-három alkalom után rájönnek, nincsenek egyedül érzéseikkel. Míg az emberek java része igyekszik elkerülni a halállal, gyásszal kapcsolatos beszélgetéseket, a gyászolók a csoportban nyíltan vallhatnak a veszteséggel kapcsolatos érzéseikről, gondolataikról, ezért erőforrás lehet számukra, hogy nincsenek egyedül gondjaikkal. A csoport vezetői tudják, hogy nagyon nehéz megosztani másokkal a legféltettebb érzéseket, ezért nagy hangsúlyt fektetnek a bizalom kialakítására, arra, hogy megfelelő légkörben történjen a gyászmunka. A csoportmunka folyamán strukturált gyakorlatokkal segítik elő a gyász feldolgozásának folyamatát. A gyász egyike a közös emberi tapasztalatoknak, a csoportban nem a különbségek éleződnek ki, hanem a közös vonások. A közösség megtartó ereje segít szembenézni a veszteséggel, megküzdeni a fájdalommal, bátorságot ad a továbblépéshez. Az egyéni fejlődés követése érdekében tíz-tizenkét személlyel indítanak csoportot, a jelenlegit hatvanórásra hirdették meg. Havonta egyszer, szombatonként találkoznak a résztvevők, és nyolc órát töltenek együtt, hogy kellő mélységben dolgozhassanak. A második alkalom után zárttá válik a csoport, hogy a megszületett bizalmat ne törjék meg az új bekapcsolódók. Sánta Edit elmondta, gyerekcsoportot is szeretnének indítani, ami más kihívás, mert a gyermekek nem tudják konkrétan megfogalmazni érzéseiket. Ebben a rajzolás, agyagozás, drámázás, meseterápia eszközei hatékonyan tudnak segíteni. Nagyon káros lehet a gyerekek lelki fejlődésére, ha egyedül maradnak a gyászukkal. A szakirodalom azt tartja, hogy aki tizenegy éves kora előtt jelentős veszteséget él meg, azt a további élete során bármilyen veszteség jobban megrendíti. Úgy vélik, tévedés tabuként, titokként kezelni a gyermekek előtt a halált, mert így az sokkal ijesztőbb számukra.
A résztvevők
A résztvevők közül ketten névtelenül nyilatkoztak lapunknak, mindketten nagyon eredményesnek tartják a csoportban zajló tevékenységet. Egyiküknek a közelmúltban egy elrákosodott anyajegye kapcsán kellett szembesülnie a halál gondolatával, és ez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy bár úgy tűnik, meggyógyult, lelkileg még nem sikerült túltennie magát ezen a keserű tapasztalaton. Jelentkezésének másik oka, hogy a betegségével szinte egy időben többéves kapcsolata megszűnését is veszteségként élte meg. Mint mondta, mindkét esemény hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezze, dolgoznia kell önmagával, veszteségeivel, a halálhoz való viszonyával, és nem bánta meg, hogy jelentkezett, ugyanis a csoportfoglalkozások során érdekes gyermekkori élményeit sikerült felelevenítenie az édesanyjával kapcsolatosan, melyek által sokkal közelebb került a halálfélelme megértéséhez, elfogadásához, és bízik abban, jó irányban halad a legyőzésének útján. A másik résztvevő arról számolt be: az utóbbi tíz évet úgy élte végig, hogy valahogyan mindig „átcsusszant a komolyabb gondokon”, de a nagy rohanásban soha nem szakított időt magára, és ez egy idő után hangulatingadozásokhoz vezetett, olykor egyszerűen rátört egy olyan állapot, amikor mindent feketén látott. Ennek próbál rájönni a nyitjára a csoportfoglalkozásokon. A csoportban annyira meghitt, barátságos hangulat fogadta, hogy feloldódtak a félelmei, meg tudott nyílni a többiek előtt. Mint mondta, csak most értette meg, hogy mit jelent foglalkozni magával, milyen sok a probléma az életében, amelyekkel eddig nem mert szembenézni.  Mindketten elismerően nyilatkoztak a csoportvezetők felkészültségéről, szakmaiságáról, mint mondták, türelmük és odafigyelésük csodákra képes, pedig csak tükröt tartanak nekik, hogy maguk vegyék észre a problémáik hátterében húzódó okokat. Persze az is fontos, hogy csoportosan zajlik ez a tevékenység, mert mindenki tapasztalatából tanulni lehet. Ha nem is akarnának mindent megosztani, mások hasonló gondjainak hatására egyszer csak megnyílnak, és olykor maguknak is bevallanak bizonyos dolgokat. Mint mondják, sokszor sírásra fakadnak, de ez segít nekik abban, hogy letegyék a terheket. Mindenkinek javasolják, hogy vegyen részt a jövőben induló hasonló csoportokban, ha veszteséget élt át.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csapatépítés egy hivatalban (Barót)
Dombi Réka Hilda, a baróti polgármesteri hivatal jegyzője 2014–2016 között a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés szakirányú továbbképzésén vett részt. A sepsiillyefalvi Keresztyén Ifjúsági és Konferencia Központban tartott képzés lezárásaként készített szakdolgozat az önkormányzat önként jelentkező dolgozóival végzett munka eredményeit foglalja össze. Kiderült, a hétköznapok munkájába belefáradt alkalmazottak igényelték a találkozókat, és lépésről lépésre nyíltak meg és váltak mind együttműködőbbé, majd maguk ismerték fel a hetente együtt töltött idő hasznosságát. Pedig az egész úgy indult: elmegyek, hogy segítsek Rékának...
– Miért a polgármesteri hivatal munkatársaival végezte ezt a munkát? – kérdeztük Dombi Réka Hildától – A tervezésnél figyelembe vettem a mentálhigiénés projektmunka kritériumait: a lelki egészség megőrzésére vagy fejlesztésére irányuljon, legyen a mindennapi szakmai tevékenységem része, legyen kellően elmélyült, újszerű és kihívást jelentő, ugyanakkor teljesíthető. A tanuláson, tapasztalatszerzésen legyen a hangsúly, és együttműködésben valósuljon meg, a résztvevők valós helyzetére, illetve szükségletére épüljön. Akárhogy tervezgettem, mindig a munkahelyemhez tértem vissza, éreztem, hogy ezen a téren van megoldandó feladatom. Szerettem volna valamit nekik is átadni az Illyefalván tapasztaltakból. – Miként sikerült meggyőzni őket, hogy részt vegyenek a munkában? – Igaz, a munkahelyi hierarchiában néhányuk felett álltam, de azért olyan a viszonyunk, hogy nem utasítanak el valamit csak azért, mert én kérem, kezdeményezem. Sőt, a visszajelzések azt mutatják, néhányan nem is azért tartották fontosnak a részvételt, mert maguk számára reméltek bármiféle hozadékot, hanem nekem akartak segíteni a dolgozatomnál. – Milyen szempontokat vett figyelembe a csoporttevékenység programjának összeállításában? – Kérdőívet készítettem, amit harminc irodai munkatársnak, vezetőnek és beosztottnak adtam oda, közülük tizenöten válaszoltak is rá. Jelezték, a hivatalon belüli emberi kapcsolatokat és az együttműködést lehetne fejleszteni, széthúzást és klikkesedést éreznek, zavarja őket az őszinteség és a szakmaiság hiánya, némileg frusztráltak amiatt, hogy a javadalmazásuk alapján nem érzik, hogy az állam megbecsülné a teljesítményüket. Ezeket figyelembe véve kértem fel Roth Levente bodoki református lelkészt és volt tanáromat, Sánta Edit pszichológust, mindketten mentálhigiénés szakemberek, hogy együtt állítsuk össze a foglalkozások rendjét. Fontosnak tartottuk, hogy hozzájáruljunk a feszültségek feldolgozásához, a résztvevők gyakorolhassák a hatékony kommunikációt, személyközi kapcsolataik erősödjenek, empátiás készségük fejlődjön, megtapasztalhassák a közös munka hatékonyságát, s nem utolsósorban: konfliktusmegoldási mintákat kapjanak.
– Mennyire sikerült minden úgy, ahogy előzetesen remélték? – Az első, február közepén tartott találkozásunk alkalmával főleg a sérelmek kibeszélése történt, már attól tartottam, az a hír jut ki a csoportból, hogy itt a panaszokat beszéljük meg. Néhányan már az első pillanatban arról beszéltek, mennyire zavarja őket, hogy széthúzás van, hogy jobb, méltányosabb fizetést tartanának elfogadhatónak. Akadt, aki a volt és jelenlegi vezetőséget okolta, és fájlalta, hogy nem tartják fontosnak az együttműködést, volt, akinek szavaiból keserűség áradt, miközben arról beszélt, szereti a munkáját, s csak azért bírja ki, mert fontos számára az ember és a közösség, amelyet szolgál. De olyan is akadt, főleg a frissebb munkatársak köréből, aki szereti a munkáját és a munkaközösséget, amelyben dolgozik. Innen indultunk el.
– És meddig sikerült eljutni? – Az egymásra figyelést segítő, egyirányú és kétirányú kommunikációs- és interaktív gyakorlatokkal, egyénileg és közösen levont hivatali munkára és magánéletünkre vonatkozó tanulságokkal sikerült elérnünk, hogy ráérezzenek a csoportos feladatmegoldás ízére, annak hasznára, és lassan problémamegoldó csapattá alakuljanak. Rádöbbentek, a csapatmunkában mennyire fontos a kommunikáció, a tervezés, a vélemények kinyilvánítása és meghallgatása, az egymásra figyelés, a dolgok külső szemmel történő vizsgálata, a nézőpontok figyelembe vétele, képességeink ismerete és a keretek betartása. Kemény munka volt, néha a játékok érzelmi hatást fejtettek ki, többször alakult ki vita és vádaskodás is. Arra is volt példa, hogy valaki azért sírta el magát, mert úgy érzékelte, társai azt jelzik feléje, túlságosan át akarta venni a vezetést, de akadt, akit a kudarc megélése gerjesztett sírásra. Nagy megelégedésünkre szolgált, hogy a negyedik-ötödik találkozáskor már azt javasolták, ne tartsunk szünetet, mert akkor kiesnek a varázsból. – Ennek a találkozósorozatnak lesz folytatása is?
– Meggyőződésem, hogy lesz folytatás. Erre kértek a munkában részt vevők, Roth Levente és Sánta Edit is bátorított, ne hagyjuk abba, hiszen az egy hivatalban dolgozók számára szinte létkérdésnek számítanak az ilyen lehetőségek. A csoportvezetők többször is hangsúlyozták, mennyire jó, mennyire fontos, hogy a szakmai kiégésnek sokszorosan kitett polgármesteri hivatali alkalmazottak igent mondtak a felkínált lehetőségre. Köszönet illeti volt tanáraimat, a konzulensemet, Papp Ágotát, akinek az irányításával végeztem munkámat, Lázár-Kiss Barna András polgármestert is, aki támogatott a projekt munkaidőben történő megvalósításában. Ez azért volt fontos, mert így mindenki érezte, nem csak ők, de a város vezetője is szeretné, ha kedvező irányú változás menne végbe a hivatal életében. Mivel a résztvevőket jóérzés töltötte el az elvégzett munka okán, biztos vagyok abban, néhány éven belül újra sort kerítünk hasonló csapatépítőre. Amúgy hírünk átlépte Erdővidék határát: egy megyei intézmény vezetője már érdeklődött is, tudnánk-e vállalni hasonló munkát. Mi azon leszünk, hogy az is megvalósuljon. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

SE TANKÖNYV, SE MUNKAFÜZET (TILTOTT SEGÉDANYAGOK A TANTEREMBEN)
Megalázó, hogy az oktatási minisztérium nem bízik abban, hogy a tanítók, tanárok ki tudják választani, milyen segédanyagok használatával segíthetik a tananyag jobb megértését, begyakorlását, ezért minden ilyen nyomtatvány használatát betiltotta, ott pedig, ahol nincs tankönyv, egyetlen eszköz sem áll rendelkezésre a kötelező tanterv követésére – panaszolták a háromszéki pedagógusok a múlt héten tartott módszertani körökön.
A tankönyvhiány leginkább a magyar nyelvű III. és IV. osztályt érinti, ezért a kialakult helyzetről a főtanfelügyelő mellett az említett osztályokban tanítókat és a magyar elemi oktatásért felelős tanfelügyelőt kérdeztük. Kiss Imre főtanfelügyelő diszkriminatívnak tartja, hogy az oktatási minisztérium nem mentette fel a segédanyagok használatának betiltása alól azokat az évfolyamokat, ahol nincsenek tankönyvek, ez elsősorban a magyar tagozat harmadik és negyedik osztályait érinti, másrészt nem bízik abban, hogy gyors eljárással engedélyeznék a meglévő kiadványok új módszertan szerinti használatát, annak ellenére, hogy az útmutatókat már közzétette a szaktárca.
A megyei tanfelügyelőség elküldte az oktatási minisztériumnak a magyar tagozat hiányzó tankönyveinek listáját, és kérte a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárság közbenjárását a helyzet orvoslására.
A szóban forgó intézkedés a legtöbb tantárgy esetében hátrányt jelent, mert lassítja az oktatást, ha mindent fel kell írni a táblára, ha nem használhatnak példatárakat, a korosztályoknak megfelelően választott szövegekkel megszerkesztett munkafüzeteket, de a tankönyv nélküli magyar III. és IV. osztályokat a többinél is hátrányosabban érinti a segédanyagok betiltása. A kialakult helyzetről a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum említett osztályait tanító pedagógusokat kérdeztük. A beszélgetésen részt vett: Sebő Erika, Albert Erika, Ambrus Sánta Edit, Szabó Gizella és Forró Viola.
A tanítók egybehangzóan megfogalmazták: megalázó, hogy húsz-harminc éves tapasztalatuk nem elegendő ahhoz, hogy megbízzanak bennük, hisz ők kizárólag a gyermekek fejlődését elősegítő segédanyagokat használnak, ráadásul az elemi osztályokban ezek a kiadványok az új tantervekkel párhuzamosan jelentek meg, szerzőik egy része ugyanaz, mint akik a tankönyveket írták, az oktatási minisztérium jóváhagyása is szerepel ezeken, mégsem használhatják őket. Vajon azt is ellenőrizni fogják, amit a tankönyvek hiányában otthon szerkesztenek meg, állítanak össze a sok év alatt összegyűjtött sok polcnyi értékes anyagból? – kérdezik.
Egyesek elmondták, több mint húsz éve vannak a pályán, de soha olyan nehéz tanévük nem volt, mint tavaly, amikor először kellett mindent tankönyv nélkül tanítani a III. osztályban, rengeteg pluszmunkát jelentett, s lám, idén is ugyanazzal szembesülnek, egyedül román nyelvből kaptak tankönyvet. Megjegyezzük, a kisebbségek számára írt román tankönyvet ugyanazok írták, akik a munkafüzetet szerkesztették, az oktatási minisztérium jóváhagyása is szerepel rajta, mégis tiltólistára került ez is.
Beszélgetőtársaink elmondták: a gyermekeknek minél többet kellene önállóan dolgozniuk, elrabolt idő, ha a segédanyagok hiányában mindent fel kell írni a táblára, ráadásul az otthoni gyakorlásra is több lehetőség van, ha használhatnak munkafüzetet. A tanítók azt is kifogásolták, hogy bár sok tantermet felszereltek interaktív táblákkal, saját költségen végeztek tanfolyamot, hogy megtanulják ezek használatát, de ahol nincs tankönyv, se digitális változata, mostantól fölöslegessé válnak ezek, ha nem vihetnek be a tanórákra ilyen kiegészítőket. Minősíthetetlen, ami most történik, nem a gyermekek érdekeit szolgálja, és egészen biztos, hátrányt jelent diákok és pedagógusok számára is, hogy megfosztják őket a korszerű oktatás eszközeitől – mondották.
Kocsis Annamária, a háromszéki magyar elemi oktatásért felelős tanfelügyelő szerint emberfeletti teljesítmény felkészülni tankönyv és segédanyag nélkül az órákra, ráadásul a harmadik és negyedik osztályban, amikor a gyermekekben kialakul az olvasási technika és a szövegértés, nagy szükség lenne, hogy otthon szakszerűen összeállított szövegek alapján gyakoroljanak a diákok, ezért is jelent igen nagy hátrányt a tankönyvhiány. A szakember elmondta, vannak tantárgyak, mint az ének, természetismeret, rajz és még jó néhány tárgy, ahol a gyakorlat és a tereptapasztalat többet ér a tankönyvnél, de az írás, olvasás és számolás tekintetében a tankönyvekre és a jól szerkesztett segédanyagokra is szükség van. Sajnálja, hogy az ország egyes vidékein megjelent szemétkiadványok miatt a minisztérium mindent betiltott, úgy véli, a magyar segédanyagok jó minőségűek, követik a tantervet, és valóban segítséget jelentenek diáknak, tanárnak egyaránt. Szerinte a magyar pedagógusok tudatosan és jól választottak tankönyveket és segédkiadványokat, sajnálja, ha ezeket most nem használhatják.
Az oktatási tárca erre a hétre ígérte, hogy az Országos Felmérési és Vizsgaközpontot felruházza az oktatási segédanyagok jóváhagyásának feladatával, a kiadók ezután jelentkezhetnek kiadványaik engedélyeztetéséért, a végső rábólintásig ellenben tiltott mindenfajta segédanyag használata, amiről az érintetteknek annyi tudomása sincs, hogy az otthon összeállított feladatlap szerepel-e a tiltólistán.
Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma