Első könyv kilencvenévesen
„Reaszolgáltam” – mondta a homoródszentpáli Péter Mózes bácsi arra a kérdésünkre, miért kapta a nagyméretű emléklapot az eklézsiától. – Írtam egy könyvet – tette hozzá mosolyogva. Igen, abban az évben, amikor már elmúlt 90 éves.
Élete nagy része mezőgazdasági munkával telt, ért a kerekességhez, kő- és fafaragáshoz. Színdarabot tanult be, konferált, lakodalmak szószólója volt. Elfoglaltságai, munkái közül az „utóbbi időben” a seprűkötést szerette a legjobban. Még a múlt héten is kötött.
Alig vártam, hogy kézbe vehessem a 2013-ban kiadott Minden út Szentpálra vezet című munkát. Megismételhetetlenül megható percek következtek. A kilencvenhárom éves Mózes bácsi tollat ragadott, és lakószobájuk asztalánál dedikálta „sok-sok szeretettel” könyvecskéjét. Közben arra gondoltam: falujának legidősebb férfija nehéz munkában edzett kézzel mennyi gonddal írogathatta össze azt a sok mesélnivalót, amit kötetbe rendezett. Hogy aztán unokái, Mónika és Erika biztatására „a meséket, énekeket saját maga, felesége, családja és mások szórakoztatására” ne hagyja veszendőbe. Illetve annak a táskának a mélyén, amelyet a szekrény tetejéről vett le a kedvünkért. Megsárgult füzetlapok őrzik a vőfélyszövegeket, friss feljegyzéseket, melyeket olvasmányul szán. „Kár volna, hogy elhulljon-vesszen ez a sok írás!” – nyomatékosítja.
1922 szilveszterének éjjelén született, 1923 januárjára írták bé, vagyis anyakönyvezték beszélgetőtársamat. „Volt nekünk egy zsindelyes házunk itt a kőhalmi úton, a szüleim elhatározták, hogy építenek egy új kőházat – írja Péter Mózes a könyvében. – Úgy történt, hogy az anyagot beszokotálták (beszerezték), ahogy lehetett: a szarvazatot Oláfaluból (gerendákat, léceket és egyebeket), követ a legelőről, cserepet Baconból. Apámnak volt két igás kancája, azzal hozta össze az építőanyagot. Megfogadta a városfalvi mestereket: Gáll Ferencet, Jobb Dénest, meg másokat is. A hosszú koszorúfa a sáncba volt rakva, meglátták, hogy a 10 méteres koszorúfa éppen jó volna a falunak – mivel megadták az engedélyt a baromvásár létrehozásáról. Fel akarták szentelni a vásárt, hát elvitték a koszorúfát, meghántották, lekenték faggyúval, a tetejébe feltettek egy liter bort és 100 lejt. Aki felmászott és sikerült levennie, annak adták. Sokan próbálkoztak, végül két idegennek sikerült levennie a jutalmat.” (Megemlékezés a homoródszentpáli népek munkálatairól 1920–1940).
„1942. január elsején néhai Vári Domokos tiszteletes úr azt mondta édesanyámnak, hogy a fiát el akarom küldeni Kolozsvárra, tanfolyamra, mégpedig népfőiskolai tanfolyamra. Érdeklődött édesapám, hogy mit fognak tanulni? – Zsiga bácsi legyen nyugodt, megéri ez a tanfolyam, válaszolta a tiszteletes. Tizenharmadikán kezdődik, székely ruhában kell menni, minden unitárius székely faluból fog egy fiatal menni. Erre a beszédre édesapám így válaszolt: – Hát menjen – el voltam engedve. (…) Minden reggel kellett templomba menni, a papi növendékek prédikáltak, aztán kezdődött a tanítás. A tanárok délelőtt tanítottak, délután a város nevezetes részeit mutogatták. A Minervában ismertették a betűk keletkezését, az újság nyomtatását. Bemutatták a tűzoltók hogyan gyakorlatoznak. (…) Megmutatták az acélgyárat, a botanikus kertben bizony sok látványos dolog volt. Voltunk Szamosfalván a repülőtéren, sorban mentünk a tanárokkal együtt, bemutatták a dermata gyárat, elmagyarázták, hogy lesz a nyersbőrből lábbeli talp. (…) Tovább menve egy három emeletes munkacsarnokba vittek, ahol 1500 munkás dolgozott, fele férfi, fele női osztály, ott olyan gyorsan ment a munka, hogy alig tudták raktározni. Én pedig a delegát úr mellett a munkálatokat, beszédeket, a látottakat jegyeztem le, ezekből kellett másnap felelni a tanárok előtt.”
A Kolozsvári népfőiskolai tanfolyam című visszaemlékezésből azt is megtudhatja az olvasó, hogy a tanulás mellett előadásokat csináltak, szólóéneket, színdarabot tanultak. A homoródszentpáli Mózes monológokat mondott. A püspök egy alkalommal bement az osztályba, érdeklődött, melyik az a legény, aki a monológot mondta. „Na, akkor vasárnap bejön hozzám délebédre, szívesen látom.” Az almási Sándor Jenővel mentek. „A szakácsnő nyáladzót akasztott a nyakunkba, hogy ne csepegtessük le magunkat. Tyúkleves volt, sóba főtt, utána meg egy nagy tál hólyagos pánkó. Én is meg akarok szúrni egyet a villával, de azt mondja a püspök úr: ezzel az ötágú késsel biztosabb. Továbbá azt is mondta, hogy: bocsássanak meg, ebéd után bor illenék a vendégeknek, de az én nevem Józan Miklós, ezért nem használok semmi italt.” Ezek után „Péter öcsémet” arra kérte, a családja előtt mondja el a búcsúestén elhangzott monológot. Kért egy hegedűt, és a nevetés meg taps mellett kapott egy szép könyvet is ajándékba Péter Mózes.
Családja mezőgazdasági munkával foglalkozott, gazdálkodtak. Kitanulta a kerekességet, fonókereket, szekeret, kerekeket, „ami létezett, mindent meg tudott csinálni”. A bátyjától tanult, most is megvannak a szerszámai. Ez mellékmunka volt, télen és esős időben. Kezdetben lábbal hajtott esztergagépen dolgoztak, később motor hajtotta. „Kéz kellett tartani” – jegyezte meg. Faragászattal is foglalkozott, de a kőfaragáshoz is ért. A szövetkezetesítés után a kollektívben részt vállaltak, hogy 30 árat visszakaphassanak. Helyben volt seprűkötő műhely, tízen dolgoztak ott. Nádseprűkötéssel foglalkozott. Cirkot termeltek, gépet „szereltek”. A felesége is megtanulta. Cséplőgéppel aratták, megválogatták. A rövidebb anyagból kicsi seprű készült – mutatta, amit a múlt héten kötött.
Míg beszélgettünk Mózes bácsival, végig ott ült felesége, Idus néni. Fotózáskor nemcsak egymás mellé telepedtek, de át is ölelte hitvesét. „Ahogy elvégeztem a katonaságot, fogságot, és hazakerültem, a birtok is többecske volt, nem győztük a sok munkát.” Édesapja biztatta: „Te Mózsi, meg kéne házasodj!” Hogy kit vegyen el? Ajánlgatták a lányokat, de Idussal egy utcában laktak… „Három évig udvarolgattam a feleségemnek, úgy egyeztünk fiatalokul, hogy hozzám jön, csak a szülőktől egyszer meg kellett kérdezni, hogy beleegyeznek-e, hogy összeházasodjunk. Úgy is történt. Ha ti úgy akarjátok, szeretitek egymást, semmi kifogásunk az elinduláshoz, a jó Isten segítsen meg.” Hatvannégy együtt leélt év után is „fenn tudunk lenni, s magunkat el tudjuk rendezni.”
Molnár Melinda
Péter Mózes: Minden út Szentpálra vezet, 2013.
Székelyhon.ro