Egy 1702-es levél több ezer budzsáki magyarról
Újabb bizonyíték arra nézve, hogy székely eleink honnan érkezhettek mai lakóhelyünkre
1702. március 2-án az erdélyi katolikus nemesség levelet ír a jezsuita rend generálisának, Michele Angelo Tamburininak, amelyben lelki támogatást kérnek az Európa szélén, a Budzsákban élő magyarok számára. (Budzsák a történelmi Besszarábia déli részét jelenti, amelyen ma Moldova Köztársaság és Ukrajna osztozik). Elmondják, a régi magyar királyok több ezer magyart raktak ide határőrnek, akik az idő változásával török uralom alá kényszerültek, de katolikus vallásukat megtartották. Már régebben is kérték, hogy küldjenek közéjük magyar papokat, de eddig a háború akadályozta azt. Most, hogy ezen a vidéken helyreállt a béke, kérik a jezsuita rend generálisát, írjon az ausztriai rendtartományi főnöknek, küldjön közéjük feddhetetlen életű jezsuita szerzeteseket.
Hogy ez a levél nemigen keltette fel a kutatók figyelmét, talán annak „köszönhető”, hogy a budzsáki magyarok nagy, több ezres létszámáról szóló információ kitalációnak tűnhet(ett), mivel más adatok ezt nemigen erősítették meg. Ugyanakkor érdemes körüljárni, vajon az erdélyieknek nem volt-e igazuk a levélben. Egyáltalán, az alapkérdés az, hogy tudhattak-e többet a székelyek/erdélyiek Budzsák felekezeti viszonyairól, mint a Sancta Congregatio de Propaganda Fide hitterjesztő atyái, akik sokat járnak 1623-tól kezdődően Moldvában.
Székely foglyok a Budzsákban
A 17. században a bucsáki (budzsáki) tatárok és erdélyiek között gyakori az érintkezés, és nem a legjobb értelemben: ezen időszak tatárjárásai éppen a budzsákiakhoz kötődnek. 1658-ban ők azok, akik Tordát porig égetik.
A legnagyobb, legemlékezetesebb tatár támadás 1694-ben történt, amikor a Mirza kán vezette 1200 bucsáki lovas körülbelül hétezer székelyt hurcolt el, köztük jelentős székely elöljárókat. Arra, hogy a székelyek jócskán megülik magukat a Budzsákban, tanulságos a Sándor család tagjainak története: Sándor János, akkor csíki alkapitány, fogságba esik, vele együtt feleségét, Angyalosi Erzsébetet és testvérét, Sándor Mihályt is elvitték a tatárok. Elsőként Sándor Mihály szabadul, hogy összeszedje a váltságdíjat testvére számára, majd Angyalosi Erzsébet, legvégül Sándor János, aki egyes feltételezések szerint 1695-ben tér haza, augusztus után.
Ezek szerint akkora székely (magyar) tömeg járta meg akaratán kívül a Budzsákot, és töltött ott huzamosabb időt, hogy azt kell mondanunk: ha ők úgy tudják, hogy ott több ezer régi magyar él, akik a régi magyar királyok alatt kerültek oda határőrnek, akkor az úgy is van.
Budzsák története
Ahhoz, hogy tisztábban lássuk, miért is tudnak az erdélyi (volt) hadifoglyok többet Budzsákról, mint a de Propaganda Fide atyái, a térség történetét kell megismernünk. A legfontosabb tudnivaló az, hogy a Budzsák nem tartozott Moldvához. A Duna, Prut és Dnyeszter közötti vidéken 1484-től kezdődően a törökök egyre nagyobb területeket foglalnak el, amelyeket azonnal a törökök segédnépe, az úgynevezett nogaji (krími) tatárok laknak be. A Fekete-tenger partján levő, a városok/várak melletti részek (Dnyeszterfehérvár, Chilia, Ismail, Reni) közvetlen török fennhatóság alatt vannak, a többi pedig a törökök segédnépeként a krími tatárok kezén.
A területet egészen a 19. századig a moldvai (és általában a nyugati) kancelláriákban Besszarábia néven említik, a törököknél és tatároknál Budzsák néven szerepel, ami tatár nyelven ‘sarkot’ jelent (mint ahogy azt maga a tatár származású Dimitrie Cantemir írja híres, Descriptio Moldaviae című munkájában, 1714–1716 között).
Mekkora volt a Budzsák kiterjedése? Valamiféle automatizmusból következően sokan úgy tartják, a tatárok/törökök által uralt terület csupán a ma Ukrajnához tartozó, Dnyeszter és Duna közötti területet jelentette. Ez az elképzelés teljesen hibás: a 16. század elejétől a 18. század végéig (technikailag az 1812-es török–orosz békekötésig) török/tatár kézen levő Budzsák ennél jóval nagyobb volt. A Dnyeszter partján felnyúlott egészen Csöbörcsökig, amelyet hat másik faluval együtt 1595-ben kapott meg a krími tatár kán – ugyanakkor Csöbörcsök és környéke már nem a budzsáki, hanem a krími tatároké volt. Innen egy nagyjából egyenes kelet-nyugati vonal mentén tartott a budzsáki–moldvai határ a Prut felé, egészen a moldvai Bârlad/Barlád magasságáig. Igaz, egy csík a Prut mellett, a Codrii Tigheciului/Tigheci erdőség a moldvaiak kezében maradt – erről Dimitrie Cantemir azt mondja, hogy ez a legjobb védelem a „szkíták” (tatárok) ellen.
„Fővárosa Smoila”
Az 1600-as évek legelején a Budzsákban élő tatárok önállósodnak, „autonómiát kapnak”, a Krími Kánság részfejedelemségévé válnak, saját vezetővel, Cantemir pasával, aki nem más, mint a későbbi moldvai fejedelem, Dimitrie Cantemir nagyapja. A 40 ezer harcosból álló budzsáki tatárhorda jelentős tényező volt a térségben, hisz folyamatosan rabolta Moldvát, Erdélyt, Lengyelországot és Oroszországot.
Bandinus 1648-ban így ír a Budzsákról: „2. Helyénvaló itt egyet-mást feljegyezni szomszédainkról, hogy belássuk, mekkora veszedelemnek teszi ki magát, aki a Moldvában szétszóródó katolikusoknak lelki táplálékot akar szolgáltatni. A török szomszédsága kelet felől a Puruthnál kezdődik. A legközelebbi város Rhene [Reni], fal nem veszi körül, a Duna mentén, a másik Kilie [Kilia], fallal körülvéve a Duna déli részén. Rhenénél óriási puszták kezdődnek, melyeket Bucsaknak hívnak a Duna s a Dnyeszter között. Béke idején 60 falu van ott. Fővárosa Smoila [Ismail]. 3. E pusztaságra húzódnak a tatárok, valahányszor a szomszéd keresztény vidékeket pusztításaikkal nyugtalanítják. Itt néhány évvel ezelőtt tanyát vert a nevezetes tatárvezér, Kantamir, és mintegy 15 éven át pusztította Lengyelország vidékeit gyakori s félelmetes betöréseivel, s a lengyel csapatokat egy szálig levágta. Hadiszerencséjétől elbizakodva már-már az egész kereszténység megsemmisítésén gondolkodék. Ő ugyanis az erő, vadság s gyorsaság tekintetében kiváló 40 000 katonáját Bucsakban mindig kéznél tartá, s ezeket napról napra szaporítgatá Tatárország minden vidékéről, s azok seregestől jövének a keresztények szabad prédálására. Felbátorítá erre a keresztény fejedelmek között dúló egyenetlenség és viszálykodás.”
A „látható Csöbörcsök”
Nézzük, mi a helyzet Csöbörcsökkel, amely magyar lakossággal rendelkezett. Ennek a helyzete teljesen speciális: tatár kézen van, ám nem tartozik a Budzsákhoz. 1639-ben úgy írja le Niccolo Barsi de Lucca, mint amely település Moldvához tartozik, ám mégis a krími tatár kán egyenes fennhatósága alatt van. Talán ezen különleges helyzete miatt kerül/marad meg a hitterjesztők látókörében – és talán ezért van, hogy „mély” Budzsákban található, a keresztény Moldvához egyáltalán nem kötődő más katolikus településekről semmi hír nincsen, az erdélyi nemesek levelén kívül.
Ugyanakkor az iratok Csöbörcsököt említve azt is elmondják, hogy környékén (vagy inkább ez Budzsákra értendő?) nagy számú katolikus falu található. A csöbörcsöki magyar katolikusokról az első említés 1632-ből való, Paolo Bonnici ferences misszionárius szerint Huși/Huszvárosból kiindulva, a Pruton és a Dnyeszteren túl (hiba: a Dnyeszteren nem kell keresztülmenni), a tatárok pusztáinál található Csöbörcsök 12 faluval, Csöbörcsökön 300 család régen szintén katolikus volt, csak a paphiány miatt átálltak ortodoxnak vagy lutheránusnak. A már idézett Niccolo Barsi de Lucca 1639-es jelentése szerint Csöbörcsök szomszédságában hét másik falu van (hogy katolikus-e vagy sem, nem világos), Csöbörcsökön 30 házban magyar katolikusok élnek, s nemrég épült a templomuk.
A lengyelországi jezsuiták moldvai missziójának 1654. április 6-i jelentése szerint Csöbörcsökön és körülötte mintegy 20 faluban nagyobbrészt katolikus magyarok laknak. Damokos Kázmér, a csíksomlyói ferences kolostor főnöke 1657-ben hat vagy hét katolikus faluról tud Csöbörcsök környékén. A cári szolgálatban álló Turkoly Sámuel 1725. Szentgyörgy hava 10-én levelet küld Asztrachán városából, a Káspi-tenger mellől, amelyben leírja, hogy „Most is Krimben a’ Tatár kám protectioja alatt hét magyar faluk vagynak, a’ mellyekben Magyarul beszélnek. Én azon hét falukban voltam is”. A fentiekből teljesen nyilvánvaló, hogy Turkoly itt Csöbörcsökről és a mellette levő hat faluról ír, amit a Zöld Péter szövegével való szinte szó szerinti egyezés is erősít (a tatár kán védelme alatt állnak/ a tatár kán alattvalói, ezért senki se meri bántani őket).
1767-ben Zöld Péter szinte pedánsan pontosan fogalmaz, mikor azt mondja, „Csöbörcsök városa a krími Tatárország széleiben van, és mellette három másik katolikus falu is található. A város és a három falu a krími kán első feleségének az alattvalói, azért senki se meri őket bántani.” A fentiekből úgy tűnik nekem, Zöld egyáltalán nem túloz, mikor azt állítja, néhány nap alatt 7139 személyt gyóntatott és 2512-t keresztelt meg. Hogy valamiféle következtetést is levonjunk, ők lehetnek azon többezres budzsáki magyarság leszármazottai, akiket az 1702-es levél említ.
A Budzsákban élő magyarokról utolsóként Gegő Elek ad hírt 1838-ban: „A bennmaradtak többnyire neszterfehérvári körzetben laknak [azaz a Dnyeszter mentén, mint Csöbörcsök], s ámbár eloláhosodtak is, a kilii és az iszmaili oláhoktól (a magyar nyelv sajátságát az oláhba átöntvén) igen különböznek. Ezt P. Sándornak s a többi más moldvai magyar rokonainknak, kik Bessarábiát beutazták, tapasztalásaikból.” Talán egyszer majd őket is megtaláljuk...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csillaglövő
A szeretet talajából…
A hármasfalui Sándor János fafaragó, nyugalmazott tanár egyik faragott képének a címe A csillaglövő, ami azt jelképezi, hogy ha valamit nagyon akar az ember, akkor képes megvalósítani – még a csillagot is le tudja lőni. Műhelyében és helyi kiállításán csodás faragásokat láthattunk, de keze munkáját dicséri a székely-szentistváni kultúrotthon előtt az aradi vértanúk emlékére felállított tizenhárom kopjafa is.
Vésője alatt népballadák elevenednek meg, kifaragta a Kárpát-medencét, a magyar hazát, amelyben minden magyar benne van, a Felvidéktől Erdélyig, a Délvidéktől Kárpátaljáig, a Bocskai- címert, a kis magyar címert, tányérokat népmesei és balladai motívumokkal. Ilyen például az Alfától ómegáig, rajta a keresztre feszített Krisztussal (jelenleg a pécsi múzeumban található). Keze alól Krisztus áldozatának számos jelképe került ki, van pünkösdjelkép, virágvasárnap-jelkép, bibliai jelenet, a négy evangélista szimbolikus képe.
A Fába faragva a történelmi Magyarország címerei a Magyar Nemzeti Könyvtárban című, háromnyelvű – magyar, német, angol – kötetben találhatók meg a Széchényi Múzeumban kiállított, a történelmi Magyarország faragott címereinek fényképei.
A faragott csodákat bámulva különösen megkapott az egyik kép, amely egy puskatusra feszített Krisztust ábrázol. A művész szerint azt jelképezi, hogy az emberiség a háborúk által keresztre feszíti önmagát a sátán, a gonosz erők hatására. A fában egy nagy fekete szív is látszik, amely a gonoszságot, az ördögi gondolatokat jelenti, amik által az emberiség háborúkkal pusztítja önmagát. Ezzel jár az éhínség, ezért van a keresztre feszített gyomra a gerincére rászáradva.
Megfaragta a tavasz jelképét is, amikor az avarból kilép az új élet, és szerelmes kis lepkék röpködik körül, és erre a szeretetre, örömre a Nap, a fény, az istenség adja az áldását. Számos faragás központi eleme az életfa, mint ahogyan gyakori elem a Nap és a Hold is. Mint mondta, a fényről van szó, de nemcsak a fényről, mert a Nap és a Hold nemcsak a fényt jelképezik, a Nap férfi-, a Hold női jelkép. A kettőt együtt ábrázolja, mert amint a jó a rossztól nem választható el, a nő és a férfi is egymáshoz tartozik.
Székely András Bertalan méltatása szerint "élet-fafaragásai a szeretet talajából nőnek ki – gyökerük sok esetben maga a szív –, termésük a szeretetmag, amelyre két szerelmes madár száll le, fölötte pedig az áldást osztó nap sugározza minden élet lényegét, a fényt. Pávái csőrén kivirágzik az élet, kiéneklik a szeretetüket, átadván egyik a másiknak, jelképezvén a folytonosságot, amely természetszerűleg jut el Istenhez".
"Isten felszólítására nem lehet néma maradni"
Sándor János nyugalmazott tanár. Homoródvárosfalván született, évtizedekig tanított, kultúrházat vezetett, tavaly nyáron a makfalvi gyermek-alkotótáborban vezette be a környék gyermekeit a fafaragás tudományába. A fa és a faragás szeretetét édesapjától örökölte.
1961-ben került Hármasfaluba, frissen végzett pedagógusként helyezték ide, helyettes tanárként dolgozott itt több mint tíz évet, később átszervezés miatt Cséjére került újabb tíz évre, majd Makfalvára helyezték, ahol faragni is tanította a gyermekeket, és minden tanév végén kiállítást rendezett a gyermekek munkáiból.
Idejének nagy részét a műhelyében tölti. Legsürgősebb munkái közé tartoznak azok a kopjafák, amelyeket a szolgálati idő alatt elhunyt három makfalvi polgármester és kibédi alpolgármester emlékére állítanak fel. Ezeket május 7-én, a székely majálison avatják fel. Kopjafákat készít a székely vértanúk emlékére is, amelyek felállítását augusztus 20-ára tervezik. Ezeken kívül magánrendelései is vannak.
Ottjártunkkor éppen egy fogyatékosokkal foglalkozó debreceni alapítványnak, A fény felé elnevezésű civil szervezetnek készített egy faragást, a feltámadás és újrakezdés szimbólumát. Egy életfát ábrázol, rajta egy főnixmadárral, amely az ölében tart egy fogyatékos embert. A főnixmadár a napba néz, összeég és hamvaiból újra feltámad. A munka a feltámadás, az újrakezdés jelképe.
Művészi hitvallását ekképp fogalmazta meg: a gyümölcshozó fák kapaszkodnak, gyökereikkel egyre csak kapaszkodnak a szülőföld megtartó és tápláló rögeihez. Gyökereiben újul meg a fa. Az elszáradó ágak bogos anyagot ajándékoznak az örökkévalóságnak, hogy legyőzhessük általuk is az enyészetet, az elmúlást. E mellett az ajándék mellett nem tud elmenni a művész anélkül, hogy ne róná be az évgyűrűkbe mulandó élete nyomait. Talán másoknak is jelentenek valamit e jelek, hisz az elmúlás megtartó, élő hittel vértez fel mindannyiunkat. Isten felszólítására nem lehet néma maradni. Ha a fa erezetébe írta be a Gondviselő üzenetét, akkor számunkra közkincsként tolmácsolja a megszólított művészi lélek ezen üzenetet, olvashatóvá, érthetővé teszi, olvassák ez évgyűrűk. Lélekszólító imádságait olvassák, e fába faragott imádságokat, mint néma, szívünkben melegen dobogó csendes könyörgéseket.
Művészetének elismeréseként Bocskai- díjjal tüntették ki, meghívást kapott a hannoveri világkiállítás magyar pavilonjába, a bicentenárium alkalmából megfaraghatta az Országos Széchényi Könyvtár számára a történelmi Magyarország hatvanhárom vármegyéjének címerét. 2014-ben Makfalva község díszpolgárává avatták.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Csángó-Magyarok Világtalálkozója, Aradi résztvevőkkel
2016. június 30. és július 2. között Brassó és Hétfalu gyülekezetei adtak otthont a Királyföldi és Barcasági Csángó-Magyarok Reformációi Zarándoklatával egybekötött Csángó-Magyarok Világtalálkozójának. Csütörtökön a türkösi evangélikus templomban istentisztelettel kezdődött a rendezvénysorozat, a Zajzoni Rab István Elméleti Líceumban megszervezett tudományos szimpóziummal folytatódott. Pénteken a Brassói evangélikus egyházközség dísztermében tudományos kerekasztalt szerveztek, 500 éves reformáció címmel. Ugyanaznap 17 órától a REDUT-ban (régi belvárosi színház) megnyitó konferenciát szerveztek lelkészek és egyházvezetők részére, amit Adorjáni Dezső Zoltán püspök nyitott meg. Másokkal együtt, előadást tartott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke is. Ugyanaznap 19 órától a tatrangi közösségi kultúrközpontban a krizbai gyülekezet gyermek és ifjúsági csoportja előadta Petőfi Sándor János Vitéz című munkáját, ami után nótaest következett. 21 órától a Zajzoni Rab István Gyülekezeti Házban táncházat szerveztek. Szombaton reformáció emlékzarándoklat következett szabadtéri istentisztelettel, ahova fúvószenekarral, lovas kísérettel vonultak ki. A szabadtéri ökumenikus ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Adorjáni Dezső Zoltán püspök, a közéleti személyiségek köszöntését követően, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legmagasabb kitüntetését, a Reményik Sándor- díjat adományozták Kövér Lászlónak, a Magyar Országgyűlés elnökének, valamint Riedl Rudolf egyházmegyei felügyelőnek. Utána szabadtéri ünnep következett.
A vasárnapi istentisztelettel zárult rendezvénysorozaton Jakab István evangélikus-lutheránus lelkész szervezésében, 44 tagú Aradi küldöttség is részt vett.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az 1916-os román betörés és Kolozsvár
Szeptember 9–10-én Kolozsvárt jár Sándor János belügy- és Hazai Samu hadügyminiszter, megbeszélést folytatnak az erdélyi főispánokkal, főtisztviselőkkel a menekültügyi helyzetről. Sándor kijelenti: „Kolozsvár nem tartozik a veszélyeztetett területek közé és kiürítéséről szó sincs”.
Ugyanakkor a kormánybiztos kihirdeti, hogy a menekülők állatait, gabonatartalékait az állam átveszi és megőrzi. A menekülők lehetőleg válasszák a vonatot. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület is felhívást tesz közzé: akik műkincseket, értékes dokumentumokat hoznak magukkal, adják le megőrzésre a Bástya utcai múzeumépületben. Egyáltalán nem hangzik megnyugtatóan a szeptember 15-i miniszteri rendelet, mely Szolnok-Doboka, Kolozs, Udvarhely, Maros-Torda, Csík, Háromszék, Fogaras, Brassó, Nagy- és Kis-Küküllő, Alsó-Fehér, Torda-Aranyos, Szeben és Krassó-Szörény megyéket „belső hadműveleti területté” nyilvánítja, s szeptember 19-től csak katonai engedéllyel lehet e megyékben utazni. Egy újabb miniszteri rendelet arról intézkedik, hogy az elmenekült tanárok, állami tisztviselők egy havi fizetésüket bármelyik városban felvehetik.
Eközben a Kolozsvári színház minden este tart előadást, a mozik is vetítik a filmeket. A közönséget kissé zavarja, hogy a vendéglők, kávéházak záróráját előbbre hozták. A harctérről érkező hírek egyre kedvezőbbek. A Fellegváron működő hadifogoly-táborban szeptember 20-án már 170 román foglyot őriznek. Ugyanakkor 600 gyermeket, jórészt csecsemőt menekítenek Marosvásárhelyről Kolozsvárra, s itt alig tudják őket elhelyezni. Ekkoriban érkezik a haditudósítók egy csoportja Kolozsvárra: négy magyar és négy osztrák lapé. Ezek a csatatérre készülnek, hogy helyszíni riportokat írjanak. A magyar riporterek igen ismertek: Molnár Ferenc (Az Est), Lázár Miklós (Pesti Napló), Biró Lajos (Pester Lloyd), Radó Antal (Pesti Hírlap).
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

A magyar államiságot ünnepelték Hármasfaluban
Szinte maratoni hosszúságú ünnepség heszíne volt szombaton Hármasfalu, ahol országalapító szent királyunk ünnepén felhúzták a Székely zászlót, majd Szent István előtt tisztelegtek, végül a Makk-féle összeesküvés 1854. évi áldozatai tiszteletére állított kopjafákat lepleztek le.
Csókfalván szombat délelőtt fúvószene mellett gyülekeztek az ünneplők az unitárius templom melletti világháborús emlékműnél. Tőkés Lóránt lelkésztől tudjuk, hogy ezen a helyen Orbók Gyula lelkész 1941. július 28-án nemzetiszín zászlótartó rudat emeltetett, amelyre „megváltó szent csodaként” felvonták a nemzeti lobogót. Vass Imre makfalvi polgármester azzal biztatta az ünneplőket, hogy mindennek eljön egyszer az ideje. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hisz mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, „vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét”, Székelyföldet, a hegyeinket, a Kis-Küküllőt, és egymást, akik még megmAradtak székelynek, magyarnak a zivataros évszázadok alatt.
A székely zászló felvonását és megáldását követően a templomban Tőkés Lóránt lelkész bemutatta az önkormányzat támogatásával nemrég megjelent kiadványát. Az Apáink arcában című füzetben csókfalvi régi fényképek gyűjteménye a falu múltjának, kultúrájának egy kis lenyomatát mutatta be. Ma mindennapi dolog a fotózás, de száz éve annál hatalmasabb értéke volt egy fényképnek, amely egy életben egyszer vagy épp egy emberi élet utolsó perceiben készült – hívta fel a figyelmet a gyűjtő.
Ezután az ünneplők nemzetiszínű és székely zászlók vezetésével a székelyszentistváni templomba vonultak, ahol az ünnepi alkalomból Boldizsár Ferenc katolikus lelkész méltatta Szent István örömünnepét, „amikor másképp dobban a szívünk”.
A dalárda előadása után a templomkertben álló szobornál Szabó Árpád megyei tanácsos kifejtette: Szent István olyant alkotott, aminek ezer év távlatából is mindenki hódol, és nekünk is ez a kötelességünk. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy István létrehozta a magyar államot és azt közjogi alapokra helyezte, ezért lehetett Magyarország évszázadokon át a nyugati civilizáció védelmezője.
Magyarország üzenetét Farkas Balázs Csíkszeredai konzul tolmácsolta: Szent István államot alapított, felvette a nyugati kereszténységet, megteremtette a jövő szilárd alapjait. Az ő bölcs belátása és tevékenysége arra is figyelmeztet bennünket, hogy fel kell ismerni a közös nemzeti érdeket, és ezekről világnézettől, meggyőződéstől függetlenül meg kell tudni egyezni.
Az emlékezés koszorúinak elhelyezése után az ünneplés a szemközti Barátosi-udvarháznál folytatódott, ahol a helyi gazdakör helyet adott három kopjafa felállítására. A Makk-féle összeesküvésben való részvétel miatt Marosvásárhelyen kivégzett Török János, Horváth Károly, Gálfi Mihály neveit jelző oszlopok állnak itt ezután, de ez emlékeztet a többi négy Székelyföldön kivégzett vezetőre, és azokra, akiknek halálos ítéletét várfogságra változtatták, közöttük a szentistváni Musnai Pálra, aki tíz évig raboskodott. A három oszlopot a helyi Sándor János fafaragó mester készítette a gazdakör, Nemes József elnök és Csonta Ferenc tanácsos kezdeményezésére.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Isten áldja Önöket, Isten óvja a Nemzetet!
Szent István-napi rendezvények Hármasfaluban
,,Valóságokat akartam láttatni, igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót, amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek. Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltószó leszek a pusztában..."
Kós Károly 1921-ben megfogalmazott gondolataival köszöntötte Vass Imre, Makfalva község polgármestere a csókfalvi unitárius templom előtt, a turulmadaras háborús emlékműnél egybegyűlteket augusztus 20-án, államalapító Szent István ünnepén.
Székelyföld autonómiája is eljön egyszer…
Vass Imre hangsúlyozta: "Mindenki, aki magyarnak érzi magát, szívén kell hogy viselje nemzete érdekét, felelősséget kell érezzünk egymás iránt, ennek a felelősségnek a terhét vállalnunk kell hittel, erkölcsös lélekkel".
Kijelentette: minden idő eljön egyszer, csak tudni kell rá várni. Székelyföld önrendelkezése, autonómiája is eljön egyszer, csak küzdeni kell érte nap mint nap, kitartóan és egységesen.
Emlékeztetett, hogy nemrég törvényszéki végzéssel vétették le a polgármesteri hivatal homlokzatáról a székely zászlót, az Atosfalva, Szentistván, Csókfalva helységnévtáblákat, de – ígérte – újabb és újabb zászlók fognak megjelenni a község területén, s más formában, székely furfanggal a helységnévtáblák is vissza fognak kerülni a helyükre. Ebben a küzdelemben kérte Makfalva község minden polgárának a támogatását.
Vass Imre egyebek mellett kijelentette: "A mai napon azért gyűltünk itt össze, hogy közösen állítsunk emléket annak a több mint egy évezredes Szent István-i akaratnak, amely egybe tartott minket itt, a Kárpát-medenceében. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hiszen mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, hogy vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét: Székelyföldet. Vigyázzuk a hegyeinket, a Kis-Küküllő mentét, községünket, és vigyázzuk egymást, akik még megmAradtunk székelynek, magyarnak határon innen és túl a zivataros évszázadok alatt".
A beszédet követően felavatták a piros-fehér- zöld zászlórudat, amelyre a polgármester és Csonta Ferenc, a történelmi vitézi rend tagja felvonta a székely zászlót. Áldást mondott Tőkés Lóránt unitárius, Kiss Dénes református lelkész, valamint Boldizsár Ferenc római katolikus lelkipásztor.
Albumbemutató és történelmi előadás
A székely és magyar himnusz eléneklése után a rendezvénysorozat az unitárius templomban folytatódott, ahol Tőkés Lóránt bemutatta az Apáink harcában, csókfalviak régi felvételeken – több mint 50 régi fényképet és hét bejegyzést tartalmazó – fotóalbumot, majd Raffay Ernő történészprofesszor tartott előadást 1916 – román betörés Erdélybe címmel.
Az előadás után az egybegyűltek a fúvószenekar kíséretében, székely zászlókat lengetve, gyalog vonultak a székelyszentistváni református templomba, ökumenikus istentiszteletre, amelyen Boldizsár Ferenc római katolikus lelkipásztor hirdetett igét. Hatalmas ünnepnek nevezte Szent István ünnepét, amikor minden magyarnak "másképp" dobban a szíve, hisz "magyar államiságunkat köszönhetjük neki". István titkának az imát nevezte. Királyunk kapcsolatban az egyházzal, megerősítette azt, amit apja, Géza elkezdett, a keresztény kultúrkör kiépítését. Arra intette a híveket, hogy Istvánhoz hasonlóan bölcsességet kérjenek Istentől, mert az építés nemcsak István feladata volt, a miénk is: tovább kell építeni az országot, a nemzetet, a hazát.
Kopjafaavatás
Az istentisztelet végén fellépett a hármasfalui ökumenikus dalárda, majd a templom udvarán található Szent István-szobor koszorúzására került sor. Beszédet mondott a megyei tanács részéről Szabó Árpád, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, illetve Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke. A himnusz eléneklése után leleplezték a székely vértanúk emlékére felállított, a Sándor János által készített kopjafákat Székelyszentistvánon, Erdély egyetlen településén, mely államalapító nagy királyunkról kapta a nevét.
A délután a kikapcsolódásé volt, a rendezvénysorozat borkóstolóval, bográcsozással, valamint a helyi Hatszentcsók néptánccsoport műsorával folytatódott. Fellépett Mátyus Vilmos és zenekara.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Láthatáron a huszonötödik
Jövőre jubilál a makfalvi Nagy Pál Képzőművészeti Alkotótábor. Augusztus 28-án a helyi művelődési házban nyílt kiállítással a XXIV. táborozás ért véget. Ez a megye legrégebbi nyári művésztelepe, az alkotókat 1979-ben hívták össze először a Maka vára alatti nagyközségbe. Akkor az oda igyekvő Nagy Pálék tragikus balesete szakította félbe a kezdeményezés szépen eltervezett kibontakozását, és az ilyenszerű szervezkedéseket keményen ellenző hatalom is megtette a magáét, a tábor igazán csak a rendszerváltás után válhatott azzá, aminek a tervezői elképzelték, de a művésztelep az eltelt közel negyedszázadban valóban a település és a Makfalvát övező kisrégió egyik legismertebb megvalósításává vált. Főnixsorsú, hiszen úgy alakult, hogy mindegyre elveszítette nagy lendülettel és hivatástudattal tevékenykedő működtetőit, ami miatt léte többször is veszélybe került, de mindig akadtak olyanok, akik az ügy mellé álljanak, és valamivel gazdagítsák azt, amit elődeik elkezdtek. Évről évre gyarapodott a tábor, a nyaranta kapunyitó makfalvi műgyűjtemény pedig folyamatosan bővíti bemutatandó értékeit. A Wesselényi Művelődési Egylet a főszervező, Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő, aki az indulástól szíve-lelke volt az ügynek, a fiatalokat is bevonta a szervezésbe, Péterfi Levente alelnök fáradhatatlan a tábori teendőkben. Ők ketten már a 25. összejövetelre gondolnak, kiadványban is szeretnék felmutatni mindazt, amit művészeti vonatkozásban sikerült létrehozniuk.
Az idei alkotó együttlét is eredményes volt. Már előtte rendbe tették a makfalvi kollekció válogatott anyagát felvonultató Pincegalériát. Nyitva a Kusztos Endre-emlékszoba is. A Nagy Pál Alkotótábor pedig munkára serkentő, ihlető környezetet teremtett a meghívásra jelenlétével válaszoló 18 művésznek. A mindenkit saját példájával ösztönző festő, grafikus, a vitalitásával fiatalabb kollégáit is megfertőző Kusztos Endre, a tábor meghatározó személyisége személyesen már nem lehetett jelen, de szelleme, közismert igényessége mindvégig éreztette hatását. A természet, a szülőföld vonzásában, a modern világ, az életmód változásával eltűnőben levő ősi értékek megörökítésének a jegyében dolgoztak a festők, grafikusok, szobrászok, népművészek, akik úgy érzik, ilyen vonatkozásban még sok feladat vár rájuk a továbbiakban. A tárlatnyitón erről társai nevében is szép hitvallást tett Sz. Kovács Géza. Ő Segesvárról tér vissza minden augusztusban Makfalvára. Mások Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Tordán, Kolozsváron, Komáromban, Debrecenben, Székelykeresztúron, a község szűkebb környezetében éltetik magukban a tábori élményeket, és dolgozzák fel később a vázlataikat. A többség törzsvendég, rokoni, baráti, lelki kapcsok kötik őket Makfalvához. Érthető, hogy a kiállított munkákból szétsugárzó érzelmi töltet is megérinti a nézőket. A táj, a Küküllő mente látványvilága, a népélet jellegzetességei, a helyi népművészet, az emberi karakterek általában a primer élmények kivetüléseként jelennek meg a falakon, talapzatokon, de biztos, hogy az itt megfordulók később feldolgozandó, elmélyültebb, áttételesebb alkotásaiban is testet öltenek majd. Talán a népművészet masszívabb jelentkezése is egy olyan sajátosság, amivel a makfalvi tábort felruházhatjuk. Ez is olyan vonás, ami vonzó színekkel, formákkal, ízekkel telíti az idei termést, akárcsak az előzőeket is. A mostani kínálat Bálint Zsigmond, Doszlop Lídia, Joó Dénes, Kádár-Dombi Péter, Kalló László, Károly-Zöld Gyöngyi, Kedei Zoltán, ifj. Kovács Árpád, Kováts Mátyus Erzsébet, Láng Eszter, Molnár Krisztina, Nagy Dalma, Orbán Irén, Réthi Botond, Sándor János, Suba László, Sz. Kovács Géza, Vass Mária munkáiból állt össze tetszetős, derűs mozaikká. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Fotóművészet és iskolaügy
A 19. század kezdetére kalauzolt el a Kemény Zsigmond Társaság keddi ülésének két előadója. Csíky Boldizsár meghívottja, Bálint Zsigmond fotóművész a fényképészet fejlődésének történetét áttekintve jutott el a mába, dr. Tamási Zsolt József tanár, egyháztörténész a felekezeti iskolákkal párhuzamosan megalakuló községi, állami iskolák történetét tekintette át. 
Bálint Zsigmond fotóművész, akinek az erdélyi népi élet alapos dokumentációját köszönhetjük, elmondta, hogy a Gyimesekből összegyűlt anyagból egy újabb albumot szeretne kiadni. Az előadó 110 éves fényképekkel szemléltette, hogy az 1900-as évek kezdetén, amikor a polgárosodó társadalom képviselőiben felmerült az igény, hogy portréjukat megörökíttessék, mennyire szép, hatásos portrékat készítettek Marosvásárhely neves fényképészei, Csonka Géza vagy a Janovits testvérek. A fokozatosan fejlődő fotográfia történetében a nagy robbanást a digitális fényképezőgép feltalálása jelentette. Ezzel a technikával készülnek ma már Bálint Zsigmond emlékezetes felvételei is, a hivatásként felvállalt szociofotográfia terén, az erdélyi falvak lakóit, szokásvilágát, épített örökségét és természeti szépségeit  megörökítve. Bár mindenik területen otthon van, ahogy a két bemutatott kép is igazolta, szívéhez, lelkéhez a legközelebb az emberek megörökítése áll, ahogy megélik a mindennapokat, dolgoznak, pihennek, ünnepelnek vagy unokáik buksiján elpihen a tekintetük. A képek krónikása évtizedek óta járja a falvakat, hogy a hajdan virágzó,  mára már eltűnőben levő világ emlékeit megörökítse. Jellegzetes portréiból valóságos életutak olvashatók ki, feltárul énjük, egyéniségük, és szinte halljuk, ahogy megnyílnak az őszinte beszélgetésre is kapható fotóművész előtt. A találkozásra, beszélgetésre nyújtanak lehetőséget az alkotótáborok, amelyek helyszínén már ismerik, és  szívesen látják portájukon a helybéliek. Ezt szemléltette a két kiállított kép is, az erdőcsinádi idős házaspárról és a pürkereci dédapáról és dédunokájáról. 
A fotográfia területéről az oktatás világába kalauzolta a hallgatóságot dr. Tamási Zsolt József tanár, kutató, egyháztörténész, aki Csíky Boldizsár kérdésére elmondta, hogy a sok terület közül, amivel foglalkozik, legszívesebben általános iskolai gyermekeket tanít.
Előadásában  az 1900-as kezdetétől indult, s ezúttal az úgynevezett községi, állami népiskolák megszervezésének és elterjedésének kezdetéről beszélt. A témával korábbi iskolája, a 7-es Számú Általános Iskola megalapításának századik évfordulója kapcsán kezdett foglalkozni, s a kutatómunka során sok érdekes adatra bukkant.
A modern polgári közoktatási rendszert Magyarországon az 1868. évi 38. törvénycikk alapozta meg, amely a felekezeti oktatást tiszteletben tartva megteremtette a lehetőséget a felekezet nélküli állami népiskolák megszervezésére. Az eredmény látványos volt, hiszen 1870–1910 között háromezerrel nőtt a községi elemi iskolák száma, az egy tanítóra jutó tanköteles gyermekeké pedig 91-ről 74-re csökkent. A kormány tervet dolgozott ki népiskolák építésére, számuk a századforduló környékén gyarapodott a leglátványosabban. 
Ekkor épül ki a marosvásárhelyi állami iskolák hálózata is, amelynek programját Hartly János tanító, iskolaigazgató készítette elő. Az érvelés szerint a marosvásárhelyi községi iskolák egészségtelen, sötét, penészes bérelt helyiségekben működtek, amelyeket pedagógiai és közegészségügyi szempontból is régen be kellett volna zárni. Hartly János 1897-ben a dicsőszentmártoni állami elemi és polgári iskola mintájára terjeszti be a Régi Baromvásár utcai iskola (ma a szemészeti klinikával szemben levő 16-os óvoda) épületének tervrajzát a polgármesteri hivatalhoz. Az épületben az esti órákban kereskedő- és iparostanoncok oktatását tervezi. Abban az évben a 17.000 lakosú Marosvásárhely 3.228 tanköteles korú diákjából 661 nem járt iskolába, ennek ellenére az iskolaépítési program nem valósult meg. A Régi Baromvásár utcai épület 1902-ben, dr. Bernády György polgármestersége idején készül el. Ebben az időszakban egy községi elemi leány-, két elemi és egy polgári fiúiskolája van a városnak. A fenntartási nehézségek miatt az úgynevezett községi iskolák működtetését 1904-ben a várostól átveszi az állam, érintetlenül hagyva a felekezeti népiskolákat. A városi közgyűlés döntése értelmében a következő években építendő iskolák is állami tulajdonba és használatba kerülnek. Bernády György nagyszabású építkezési tervei segítségével kerül sor a Jókai Mór (Eminescu) utcai elemi fiúiskola (ma katonai levéltár), a Szent György téri leányiskola (ma a Petru Maior Egyetem használja) és a Sándor János (Dózsa György) utcai állami elemi leányiskola építésére, így 1906-ra minden városrésznek, körzetnek fiú- és lányiskolája is van. Ezeknek a tannyelve a magyar, mivel a város etnikai összetétele nem tette szükségessé a nemzetiségi oktatást. Bár állami iskolákként működtek, a tantárgyak között az első helyen a hit és erkölcstan állt. Nagy hangsúlyt fektettek a folyékony olvasásra, a tartalom tárgyalására, a nyelvtanra, a helyesírásra, a szépírásra és a női kézimunkára is, ahogy az iskolák felszereléséről is gondoskodott az állam. 
A továbbiakban az előadó a két impériumváltást követő átalakulásokat vette számba, amelyek során alapvetően megváltozott a nemzeti kisebbséggé váló magyarság oktatásügyi helyzete.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A közigazgatási törvény súlyos joghézagával él vissza az RMDSZ Szilágy megyében
A román közigazgatási törvényben meglévő súlyos joghézagra hívta fel a figyelmet kolozsvári sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt igazgató-helyettese, valamint Sándor János, a Néppárt Benedekfalván (Szilágy megye) mandátumot szerzett, de a helyi tanács által el nem fogadott önkormányzati képviselője
Csomortányi István bevezetőjében elmondta: Sándor János a 2016-os önkormányzati választások során mandátumot szerzett, a helyi mandátumigazoló bizottság vissza is igazolta azt, de a helyi tanács (RMDSZ-PNL összefogással) az alakuló ülésen mégsem szavazta meg, s így mind a mai napig nem foglalhatta el képviselői helyét.
Mint ismeretes a 2001-ben elfogadott 215-ös törvény szabályozza a közigazgatások működését, a tanácsok megalakulását, valamint a mandátumszerzés lehetőségét. Ennek értelmében az önkormányzati tanácsnak megadott időn belül meg kell alakulnia, ezt megelőzően pedig a mandátumigazoló bizottság kell ellenőrizze, hogy a mandátumok érvényesek-e? Az említett törvény két esetben tiltja a mandátumigazolást: ha a leendő önkormányzati képviselő nem felel meg a törvényi szabályoknak, vagyis eltiltották a közügyek gyakorlásától, esetleg lakcíme megváltozott, vagy ha kiderül: a választás során csalást követett el. Sándor János esetében egyetlen ilyen tényező sem merült fel, így nem volt akadálya annak, hogy a képviselők megszavazzák mandátumát, ez azonban -politikai okokból - mégsem történt meg, a törvény pedig nem rendelkezik arról, hogy ilyen esetekben mi a teendő.
Csomortányi elmondta: a benedekfalvi képviselők döntését a Közigazgatási Bíróságon támadták meg, ahol azonban – épp arra hivatkozva, hogy a törvény nem rendelkezik arról, hogy ilyen esetekben mi a teendő – a néppártosok számára kedvezőtlen ítélet született. Ezt követően a Szilágy megyei Kormánybiztosi Hivatalhoz (prefektúrához) fordultak panaszukkal, amely megerősítette a Közigazgatási Bíróság döntését, valamint - botrányos módon - hozzátette: mivel a helyi tanácsok közigazgatási autonómiával rendelkeznek, a képviselők döntése pedig politikai akaratuk megnyilvánulásaként értelmezhető, a néppárti kereset értelmetlen. „A Kormánybiztosi Hivatal válaszát látva könnyen felmerülhet a kérdés: minek egyáltalán választásokat tartani, ha a képviselők maguk közül is választhatnának négyévente önkormányzati képviselőket . Sándor Jánost a választók hatalmazták fel arra, hogy képviselje őket a helyi tanácsban, mindebben pedig néhány helyi politikus akadályozza” – mondta Csomortányi. A Néppárt igazgató-helyettese hozzátette: a zilahi bíróság tévedett akkor, amikor azt állította, döntése másodfokon megfellebbezhető, hiszen az már első fokon jogerőssé vált, így a kolozsvári táblabíróság - ahol megfellebbezték a döntést - érdemben nem foglalkozott az üggyel.
„Ez az eset a helyi jellegű problémánál túlmutatóbb. Azt jelzi, hogy a Romániában ellenzékiként tevékenykedni kívánó képviselők bármikor ellehetetleníthetőek, valamint mindez súlyosan alkotmányellenes is, hiszen felülírja az állampolgárok arra vonatkozó jogát, hogy a választók felhatalmazásával bárki képviselő lehessen. Ugyanakkor joggal kérdezhetjük: ez lenne ahhoz az erősebb magyar képviselethez vezető út, melyet az RMDSZ előszeretettel hangoztatott a kampány során? Arra kérjük a Szövetség országos vezetését, hogy vizsgálja ki a benedekfalvi esetet és járjon közbe az ügy mihamarabbi rendezéséért” – mondta Csomortányi, majd hozzátette: hivatali visszaélés miatt még a héten feljelentést tesznek az ügyészségen, s ha a hazai bíróságoktól nem nyernek jogorvoslatot, nemzetközi fórumokon folytatják az ügyet.
Sándor János hozzászólásában elmondta: már a 2016-os kampányidőszakban is folyamatos támadások érték, sőt, egy esetben azzal is meggyanúsították, hogy szavazatszerzés reményében ételt osztott a választók között. Végül kiderült, egy hamis tanúvallomás alapján indult vizsgálat, bűncselekményre utaló jeleket pedig nem találtak.
neppart.eu; itthon.ma/erdelyorszag

Jubilált a makfalvi alkotótábor
Vasárnap díjak átadásával és az idei alkotások megtekintésével zárult a huszonötödik alkalommal megrendezett Nagy Pál-alkotótábor Makfalván.
Az ünnepség istentisztelettel kezdődött a református templomban, igét hirdetett Szilágyi Tamás székelyabodi lelkész, Bányai Borbála, Bányai Orsolya (Makfalva) és Lengyel Károly (Szászrégen) pedig zenés összeállítással lépett fel. Ezt követően a kultúrotthonban folytatódott a rendezvény, ahol a résztvevők megtekinthették az idei táborban készült munkákat. Péterfi Levente helyi pedagógus, Vass Imre polgármester és Nagy Miklós Kund művészeti író méltató beszéde után Kusztos Endre-hűségdíjat adtak át azoknak a művészeknek, akik a leghosszabb ideje részt- vevői a tábornak: Kedei Zoltán, Bálint Zsigmond, Nagy Dalma (Marosvásárhely), Sz. Kovács Géza (Segesvár). Az idei alkotótáborban dolgozó 17 művész munkáját oklevéllel, emlékplakettel, emlékkönyvecskével díjazták, de a szellemi támogatók és szervezők is díjat vehettek át: Nagy Kemény Géza (Nagy Pál fia), Tar Mihály alpolgármester, Szilágyi Tamás lelkész, Tőkés Brigitta, a Wesselényi Művelődési Egylet elnöke, Péterfi Levente alelnök, Fülöp Irén tiszteletbeli tag, Vass Imre polgármester, Bányai Borbála, Bányai Orsolya, Lengyel Károly. Nagy Miklós Kundot a tábor szellemi támogatásáért és Kusztos Endre emlékére egy Kusztos-képpel jutalmazták meg. A kerek évfordulóra a szervezők egy kis emlékkönyvecskét is megjelentettek. A 25. alkalommal megrendezésre került képzőművészeti tábor története ennél sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. Fülöp Dénes történelem-magyar szakos tanár kezdeményezésére már az 1960-as évektől képzőművészeti tárlatok nyíltak, amelyeket az Irodalmi Színpad tevékenységei egészítettek ki, és lassan megteremtették egy évről évre megszervezendő alkotótábor igényét. Az első tábornyitásra 1979. június 16-án került volna sor, de ezt csírájában fojtotta el a Makfalvára igyekvő Nagy Pál, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin tragikus halála. Az 1980-as évek diktatúrájában már nem lehetett tábort szervezni, végül 1992-ben sikerült ott folytatni, ahol megálmodták azt még az 1970-es évek végén, Makfalván. 1992-től kisebb-nagyobb megszakításokkal működik a tábor. Ennek a kezdeményezésnek 1996-os haláláig szíve- lelke Fülöp Dénes volt, majd halálát követően felesége, Fülöp Irén tanárnő lépett a helyébe és vitte tovább a lángot. 1999-ben, halálának 20. évfordulója tiszteletére az alkotótábor felvette Nagy Pál nevét. Az idei, jubileumi tábor megszervezéséért minden- képp köszönet jár Tőkés Brigitta tanárnőnek, a Wesselényi Művelődési Egylet elnökének, aki a Bethlen Gábor Alapnál pályázott sikeresen, Tar Mihály alpolgármesternek a szervezési munkáért, valamint a makfalvi önkormányzatnak és Vass Imre polgármesternek a szellemi és anyagi segítségért. Kérdésünkre Vass Imre elmondta: az önkormányzat fontosnak tartja a tábor évenkénti megszervezését és fenntartását, hisz ma is a falu szellemi felemelkedését segíti, és öregbíti Makfalva hírnevét. Az önkormányzat mindig partnere volt ennek a kezdeményezésnek, a rendszerváltás előtt Kálmán Imre és Szőcs Pál néptanácselnökök, 1990 után Zsigmond Kálmán, Kutasi Zoltán, Zsigmond Vencel és Márton Zoltán polgármesterek. Fülöp Irén úgy véli, 1990 után tapasztalatok és anyagiak hiányában merész vállalkozásnak bizonyult az alkotótábor évenkénti megszervezése, mégis sikerült. A lakosság figyelmének, az értelmiségiek odaadásának, az elöljárók támogatásának megszületett a gyümölcse: ma már van Pincegaléria, Kusztos Endrének, Sándor Jánosnak és Suba Lászlónak állandó tárlata, ez utóbbi szobrai díszítik a köztereket is. A makfalvi és erdélyi magyarság erős és mélyreható gyökereket eresztett, hogy itthon maradhasson. Ebben a gyökér- és nemzettudat- formálásban, a szellemi örökség ápolásában és gyarapításában igazi társak voltak a művészek, akik megláttatták velük a szépet, a becsülendőt, az értéket. „Így erősödött bennünk a hit, az életigenlés, a szülőföld szeretete. Általuk elmélyült lelkünkben az itthon vagyok, az együvé tartozás semmihez sem hasonlít- ható, közösségmegtartó érzése” – fogalmazott a nyugalmazott pedagógus.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Kézműves mesterségek tábora
A Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület szervezésében ötnapos tábor keretében ismerkedhettek meg a kibédi gyermekek, fiatalok olyan hagyományokkal, hagyományos mesterségekkel, melyeknek gyakorlása mára már a mindennapi életből kiveszőben van. A program tevékenységeinek összeállításánál elsősorban ennek fontosságát tartottuk szem előtt, ötvözve a szép- érzék, a készségek fejlesztésével és a tudásátadás lehetőségével. Kihasználtuk Kibéd hagyományainak kincstárát, közösségi tudását és mindezek őrzőinek, képviselőinek létezését, közreműködését. Így kerekedett ki a teljes program, melyben idősebb mesterektől tanulva gyakorolhatták a résztvevők a fafaragást, a szőnyegszövést, varrást, a házikenyér- és kalácssütést. A tábor programja színes volt, mindenki megtalálta benne a számára legérdekesebb, hozzá legközelebb álló mesterséget, melyben alkothatott. Az oktatást gyakorlott mesterek végezték, akik igyekeztek tudásuk legjavát átadni a lelkes fiataloknak. A fafaragást Sándor János nyugdíjas tanár, fáradhatatlan fafaragó művész tanította. Munkájában Gergelyfi Sándor segítette, aki szintén jól ismeri e mesterséget. A kenyér- és kalácssütés fortélyaiba Péterfi Ilona pékmester, valamint Oltyán Emma önkéntes avatta be a fiatalokat. A tésztagyúrásból mindenki kivette részét, elkészítette saját kalácsát, melyet el is fogyasztott. A varrás több öltésfajtáját Suba Irma varrónő irányítása alatt sajátították el, főleg a lányok. Egyetlen tevékenység, a gombvarrás volt kötelező minden résztvevőnek. Ennek gyakorlati jelentőségét nem is kellett magyarázni a gyerekeknek, lelkesen és sikeresen tanulták meg mindannyian. A szőnyegszövést fontos tevékenységnek tartottuk. Az egyesület elnöke által megismerhették azt a nehéz munkafolyamatot, mellyel őseink ruházatát, és minden kenderből, lenből készült használati tárgyát elő tudták állítani a szorgos kezű asszonyok. Az egyesület névadója, Seprődi János zenetudós gyűjtötte össze Kibéd népdalait, írta le néptáncát (1897–1911 között). Ezt a kincset egészíti ki Ráduly János kibédi népballada-gyűjteménye. Ezekből tudást meríthettünk ez alkalommal is. Mátyus Ilonka nyugdíjas tanítónő segítségével három népdalt sajátítottak el a táborozók (Elveszett a lovam, Kibéd község de szép helyen van, Repülj madár…), amelyeket sokan eddig nem ismertek. A néptáncot olyan fiatal pár tanította, amely maga is tanulta és tanulja a néptáncot. Korondi Zsófia és Gál Krisztián harmadik éve a Maros Művészegyüttes művészeinek (Kásler Magdának és Farkas Csaba Sándornak) a tanítványai. Varrottasokból és fafaragványokból szépen berendezett kiállítás került bemutatásra, melyet képek egészítettek ki a tábor jelentős eseményeit ábrázolva. Összegzésképpen a táborban tanultak elméleti és gyakorlati kiértékelésén egyénileg és csapatban is remekül vizsgáztak a gyermekek. A program záróeseményén részt vett több mint negyven szülő és hozzátartozó. A kiállítás megtekintése és a táborozók népdal- és néptáncos gálaműsora után az oklevelek kiosztása következett, majd közös vacsora mellett levonták a program tanulságait és megvitatták a jövő évi tábor terveit. A pályázat ötletének kidolgozása és tevékenységeinek megvalósítása nem jöhetett volna létre két lelkes pedagógus, Korondi Erzsébet és Kálmán Ildikó következetes munkája nélkül. Ők voltak azok, akik összehangolták, fel- ügyelték, irányították az eseményeket, vigyázva azok zökkenő- mentességére, biztosítva a jó hangulat megteremtését és megőrzését. Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a program sikeréhez, a cégeknek is – Agro Prod. Com. Dósa Kft.; Silcom Kft.; Elan IPT. –, amelyek támogattak bennünket. A program fő támogatója a Maros Megyei Tanács volt.
Borbély Emma, a Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület elnöke / Népújság (Marosvásárhely)