Magyar nap Hidvégen
Szombat este sikerrel zárult a Székföldi magyar napok második kiadása a régió legészakibb falujában. A hétvégi csend és az esti előadás előnyére szolgált annak az ünnepségnek, amelyre megérzésünk szerint a település magyarsága igazából várt.
Megvalljuk, hogy ilyen alkalomra már aligha kerül lehetőség a szerfelett vegyes etnikummal bíró településen – ízlelgettük a telt teremben ülők véleményét. Hidvég lakóinak csak egyharmada magyar, ugyanennyi román, míg a maradó egyharmadot a román anyanyelvű cigányság teszi ki, amely azonban az utolsó népszámlálás alkalmával román nemzetiségűnek vallotta magát. Újra bebizonyosodott: helyénvaló volt a megyevezetés azon határozata, hogy minden évben megszervezze a Székföldi magyar napokat a régió három településén, Erősdön, Árapatakon, valamint negyvennyolcas győztes csatánk helyszínén, Hidvégen. Miután az ötletgazda nevében Gáj Nándor megyei tanácstag üdvözölte a hidvégieket, Horváth Miklós, az érdekszervezet helyi elnöke szólt. „Legyen emlékezetes ez a nap – mondta –, erősítse önazonosságunkat és magyarságunkat, tartsa meg erős kisközösségként szórványsorsra jutott helyi magyarságunkat, hiszen ezt szolgálja a ma esti kultúrműsor is.”
Nem azon kell aggodalmaskodni, hogy huszonkét tanulóra apadt a hidvégi iskola magyar tagozata, hanem örvendeni kell, hogy egyáltalán létezik, hogy két összevont osztályban sikeresen tanulnak anyanyelvükön – derült ki táncos-zenés műsoruk láttán (képünk), miként a székföldi magyarság helyzetére jelképesen illő Kőműves Kelemen népballada-megjelenítésükből is, amelynek színpadi változata Gajai Mária és Sala Emília pedagógus munkája. A másodikos Pivolda Irma Anna korát meghazudtolva adta elő Kányádi Sándor Krumplis mese című versét. Ráduly Baka Rebeka népdalcsokrával a székföldi erősdi fiatalok üzenetét hozta, míg a deres hajú Göncze Sándorné Petőfi-versével a szomszédos árapatakiakét, ugyanis mindkét falu népes csoportja eljött a hidvégi előadásra. A két és fél órás műsor többi részét megyei együttesek szolgáltatták. A Fenyőcske Néptáncegyüttes csíkszentdomokosi, felcsíki és sóvidéki fergeteges számaival ízleltette a székely tánckultúra egy-egy kincsszemét, népdalokat adott elő Bodor Andrea. Formában volt a Kónya Ádám Művelődési Ház Visky Árpád Színjátszó Társulatának minden szereplője, akik három Nóti-jelenettel nevettették meg a népes közönséget. A humoros-életes darabokat művészi leleményességgel helyezte színpadra Deme Róbert fiatal rendező.
Az estnek azonban volt egy számomra különleges eseménye is. Horváth Miklós kissé csodálkozva mondta, hogy megérkezett az a két brassói ötvenhatos, akik a földvári megemlékezésen mondták, hogy eljönnek a hidvégi magyar napra is. V. Lay Imre és testvéröccse, Lay György egykori politikai foglyok, ünnepi uniformisban érkeztek. „Eljöttünk – mondta Imre –, hogy megtiszteljük az egyre fogyó hidvégi magyarokat, mert emlékezetükben a legtovább él a földvári fogolytábor szomorú emléke.” Másnap érdeklődéssel olvastam Lay Imre számomra dedikált ajándék visszaemlékezését (Brassói srácok. Az EMISZ és az ’56-os forradalom. Cenk Könyvek, 2006).
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar bál Hídvégen
Ezen a néven honosodtak meg a háromszéki önkormányzat és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által kezdeményezett és megszervezett Székföldi magyar napok Hídvégen. Jó volt látni, hogy a főszervező Kiss Csilla által igényesen összeállított műsor után a helybeli magyarság teremnyi képviselői terített asztal mellett fűzték szorosabbra soraikat, s amikor esti tizenegy óra magasságában hazafelé készülődtünk, javában folyt a magyar bál.
A Székföldi magyar napok hagyományként vonult be a község magyar lakosságának érzületébe, anélkül, hogy ellenérzést váltott volna ki a községvezetés és a román lakosság részéről, miként azt a kezdetekkor érzékelni lehetett. Ezt éreztük Nagy János helybeli református lelkipásztor köszöntőbeszédében is. Köszönetet mondott mindenkinek, akinek része volt a helyivé gyökerezett magyar rendezvény megszervezésében. Jó volt látnunk azt is, hogy az egykori magyar polgármester, Horváth Miklós RMDSZ-es tanácstag és barátai vállalták a melléktevékenységek dandárját, miként azt is, hogy a közönség soraiban ültek azok a roma családok is, amelyek nyíltan vállalják magyarságukat. Márton Árpád képviselőjelölt részletezte, hogy a Háromszékhez csatolt egykori Székföld magyarsága, erősdiek, árapatakiak és hídvégiek az ott élő nemzetiségekkel együtt értéket, hagyományt teremtettek-vittek a történelmi székely megye életébe. A háromórás műsorból kiemeljük a helybeli elemisták verses-énekes összeállítását (betanította Sala Emília tanítónő), az illyefalvi Ifjúsági Színjátszó Csoport Henning Emese rendezte iskolás témájú jeleneteit, az erősdi leányok énekescsoportját. Az ünnepi hangulat csúcspontját a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes Virág Endre irányította előadása jelentette. Gondolkodásra-mérlegelésre késztette a közönséget a William Shakespeare Szentivánéji álom című színművének egyik színére épített jelenete, amelyet a gyergyószentmiklósi Szín-kron színjátszó csoport vitt színpadra Borsos-Kolozsi Gábor székelyudvarhelyi színművész rendezésében.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szolgálatban egy életen át
A nemzet napszámosainak újabb csapata vonult nyugdíjba. Máskor nagyon könnyen elmentünk az ilyen események mellett, hisz mellettünk naponta fordulnak meg olyanok, akik végigdolgozott évtizedek után szegre akasztják az addig használt szerszámot, s elindulnak a nyugodtság, a hátralévő nyugalmas életszakasz útján. Hogy ez az út mennyire járható, mit tartogat még az azon bandukolók számára, az a jövő titka, ahogyan ezt mondani szokás. Ebben sok minden segíthet, a család, a környezet, a múltba való visszarévedés, a közös emlékek, az átélt élmények felemlegetése, s a bizonyosság, az elkövetkező napok, hónapok, évek gazdagsága.
Ezért is örültünk, hogy a magyarországi pedagógustársakhoz hasonlóan tavalytól immár a nyugdíjba vonuló erdélyi magyar pedagógusok is kézbe vehetik a magyar kormány, a Humán Erőforrások Minisztériuma emlékérmét és díszoklevelét. Megérdemelt köszönőlevél ez mindazoknak, akik annyi időn át hordozói és továbbadói voltak a szépnek, az emberinek, a jóságnak, akiknek keze alól kerültek ki a jövőt álmodó és jövőt teremtő ifjú építők, s akiktől függ, hogy ezen a földön, ahol születtek, mindörökre megmaradjon a becsület, a tisztesség, a munka iránti nemes érzelem.
A megható ünnepség után az a harmincöt friss nyugdíjas, akik átvették a jelképes kitüntetést, bizonyára díszhelyre helyezik majd a megejtően szép keretbe foglalt érmet és a hosszas munkásságukért köszönetet tolmácsoló sorokat, hiszen végeredményben egy végigdolgozott élet sokszor nehezen bejárható útja végén nyernek ilyen magas rangú elismerést. Harmincöt név, harmincöt életpálya. Részünkről is az elismerését jelzi, ha helyet szorítunk a harmincöt névnek: Dimény Olga, Gyulai-György Éva, Ördög Mária, Szabó Csilla, Szőcs Katalin Ildikó (Erdővidék), Ádám Rozália, Korodi László, Péter Vilma, Turóczy Erzsébet (Orbaiszék), Égető Albert, Bokor Olga, Szigyártó Zsombor-István, Molnár Mária, Opra Vilmos (Kézdiszék), Balog Ferenc, Bán Zsuzsanna, Demeter Erzsébet, Fail Pál, Fazakas Ágnes, Fekécs Mária, Henning Edit, Hervay Katalin, Horváth Zita Magdolna, Incze Anikó, Kiss István, Koszta Zoltán, Nagy Katalin, Pénzes Klára, Pethő Herta, Sala Emilia, Sebestyén Lajos, Szabó Éva Mária, Szőcs Edit, Tódor Gyöngyvér, Varga-Orbán Csaba. Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)