Milyen románok is voltak a mioritikus kultúra megalapozói?
Dragnea úr idegenekkel szembeni bizalmatlansága bájosabb, vagy, talán, perverzebb. Mert volt főnöke és frontbajtársa, Victor Ponta úr az egész országnak elmesélte, hogy anyai ágon albán, apain pedig olasz. Olyan családból származik, tehát, amelyik valamikor a XIX. században keveredett ide az osztrák-magyar császár kérésére, akinek munkaerőre volt szüksége az útépítésekhez. Ezen a téren Ponta úr rosszabbul áll, mint „Werner” (Klaus Iohanis), akinek a közössége nagyjából nyolcszáz éve él a haza földjén.
Mint az várható volt, ezekben a napokban a románság kérdése, a „háttérhatalom” által elnyomott”, „szétdarabolásra” ítélt, az „ügynökségek”, a sorosisták, Brüsszel és a globális kémszolgálat hidrája által – bűnös módon – üldözött „büszke román” léte a pártok és a sajtó retorikai gumicsontja, hiszen ez egy jó zsíros kampánytéma.
Sajnos, túl későn ébredtünk! Már rég neki kellett volna látnunk a nagytakarításnak. Nem lett volna szabad elfogadni I. Károly trónra ültetését, akinek az országnak az európai modernitás útjára helyezését köszönhetjük; és ezt még a monarchiaellenesek is elismerik. Nem kellett volna az első alkotmányunkat (az 1866-ost) a belgáktól átvenni. Nem kellett volna megbíznunk egy rakás francia építészt azzal, hogy „idegen” épületekkel rakják tele a fővárost: a Román Athéneummal, a Nemzeti Bankkal, a Királyi Alapítványokkal (ma a Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztárral (CEC), a Splai-on lévő kórházzal, az egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztériummal, a cotroceni-i Orvosi Egyetemmel, vagy az Athenée-Palace (ma Hilton) Szállodával. Jó lett volna, ha nem bízzuk magunkat egy bizonyos Carol Davilára, egy valójában francia-olasz egyénre (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, ha nélküle valamivel később indult volna az orvosképzés, az első honi mentőszolgálat, az első árvaházak, sőt, még a bukaresti Botanikus Kert is (melyet, jaj, egy osztrák kertésszel együtt alakított ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük meg Cişmigiut, a legrégebbi bukaresti közparkot is, mely Kiseleff tábornok kezdeményezésére jött létre és a bécsi Wilhelm Mayer szakértő támogatásával készült el. Kiseleffet mondtam? Igen, arról az „idegenről” van szó, aki részt vett a Sarkalatos Törvényeink megalkotásában és Oroszország párizsi nagyköveteként hatékonyan támogatta a fejedelemségek (Havasalföld és Moldva – E-RS) egyesülését.
Menjünk tovább: hogyan is engedhettük meg olyan művészek letelepedését a sokat próbált hazánkban, mint Giovanni Schiavoni, Nicolló Livaditti, Anton Chladek, a fejedelemségek első poszt-bizánci festőiről van szó, akik közül az utóbbi Nicolae Grigorescu tanára volt. Hogyan is vitt rá minket a lélek, hogy egy német – Karl Storck – legyen a XIX. században az első szobrászattanár a bukaresti Szépművészeti Iskolában, valamint egy lengyel-német származású francia, Wladimir Hegel legyen Brâncuşi tanára?
De „pechsorozatunk” itt még nem ért véget. A román nyelvészet és folklorisztika idegen alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnusz („Ébredj román!”) zenéjét a mai Bulgária területén született Anton Pann szerezte, aki Petrov néven látta meg a napvilágot. Mit mondjunk még olyan híres románokról, akiknek az előélete nem igazán nevezhető románnak: Vasile Alecsandri (átkeresztelkedett zsidó nagyapával), Alexandru Xenopol (neve lefordítva „idegen fiát” jelenti), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy B. P. Haşdeu, akinek a felmenőit elég nehéz lenne származási szempontból azonosítani… A Rosettiek és Ghiculeştiek eléggé görögök voltak, a Cantacuzinokról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögökből, apai ágon pedig a Píndosz-hegységből származott, Constantin Noica egyik ükapját Gigantisnak hívták. Mindent egybevetve elég kockázatos dolog családjaink és modelljeink családfáiban, etnikai – vélt, vagy valós – hátterében kotorászni.
Ez nem azt jelenti, hogy „románnak” lenni fikció, vagy, hogy minden értékünket és viszonyítási pontunkat másoktól kölcsönöztük. De ha már a hagyományos „vendégszeretetünkkel” dicsekszünk, akkor az lenne igazi ok a büszkeségre, ha felfognánk, hogy mindenféle embert befogadtunk magunk közé, bölcs nyitottságot mutatva képességeik iránt. Szép lenne, ha elismernénk, hogy sokan közülük elkötelezetten szolgálták hazájukat, és éppen ezért a nemzeti örökség részét képezik. Toleránsaknak, egy egészséges kozmopolitizmusra alkalmasaknak, a párbeszédre és együttműködésre nyitottaknak bizonyultunk. Ezek az intelligencia és az erkölcsi egészség jelei. Annál inkább súlyos dolog, ha hagyjuk, hogy ostoba módon az idegengyűlölő demagógia torzítson el bennünket. Ami engem illet, inkább azt akarom tudni, hogy hazám Carol Davila, Xenopol, Caragiale, Noica, Iorga, vagy Lazăr Şăineanu hazája is, semmint hogy olyan bármiféle teljesítmény nélküli „vadrománnal” dicsekedjek, mint Bogdan Diaconu, Nicolăescu, Fenechiu, Tăriceanu, Palada és Peia, akik „Juliennel” és „Wernerrel” ellentétben, csak jót tettek velünk… (Persze, ha alaposabban megnéznénk, ki tudja, milyen meglepetések érhetnének ez utóbbiak részéről is). Nem okoz nehézséget, ha a „román” Cristiana Anghel, vagy Grapini és a „francia” Clotilde Armand között kellene választanom. És különben is, képtelen vagyok felfogni, hogyan kívánhatnánk, hogy Ghiţă (Sebastian Ghiţă – E-RS) országa legyünk, sőt, még kedvünket is leljük benne…"
Andrei Pleşu,
Noi suntem români…adevarul.ro
Adevarul