"Több ezer ember jelenlétében aug. 12-én újraavatták Nagykanizsán a Nagy-Magyarország Emlékművet. Az obeliszket 1934-ben állították fel a városközpontban, az 1920-ban kötött trianoni békeszerződés következményeire emlékezve. Az oszlop a 63 régi magyar vármegye címerpajzsával volt díszítve, négy oldalán négy szobor állt, tetejét a Szent Korona borította be, talapzatára pedig a magyarság tragédiáira emlékeztető Muhi, Mohács, Arad és Trianon városneveket vésték. Az emlékművet 1952-ben ledöntötték, most pedig kiásták és újraállították a helyi önkormányzat 3,5 millió forintos és a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal 10 millió forintos támogatásával - közölte Rózsás János, a nagykanizsai szoborbizottság tagja, a város díszpolgára. Az emlékmű avatásán Simicskó István, a magyarországi miniszterelnöki hivatal politikai államtitkára mondott ünnepi beszédet. - Az emlékmű-avatás azt jelentheti, hogy az eddigi hosszú, gátlásos hallgatás helyett emlékezünk, mert a "szívünket bántó fájdalmakról való hallgatás növelheti a gyűlölet, az indulat erejét is" - mondta az államtitkár. Hangsúlyozta: "Nem nosztalgiával és irredenta ábrándokkal fordulunk Trianon felé, hanem a jövőt, a magyarság egészének szebb és jobb jövőjét képzeljük magunk elé és ezért munkálkodunk". "Higgyük, hogy a népek szabad akaratából, a nemzetiségek önrendelkezésének biztosításával egy új, a nemzeti mellett európai identitással a jövőben szimbolikussá válhatnak a most egymástól elválasztó határok, és újból egyesülhet a magyar nemzet, az unióban eggyé váló országok közösségében". A rendezvényen a politikai pártok közül nagy számban képviseltették magukat a MIÉP tagjai, jelen voltak a Fidesz helyi vezetői is. Az MSZP és az SZDSZ képviselői nem voltak ott az ünnepségen. /Nagykanizsán felavatták a Nagy-Magyarország emlékművet. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 14./"

Nagyszámú közönség jelenlétében április 6-án Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke és Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi képzőművész Kovásznán megnyitották a Csoma-napok képzőművészeti tárlatát. Az idei tárlat témája Az út, mely valahonnan jön, és mindig valamerre tart. A kiállításon 97 művész 108 munkája vallott az útról. A Csoma-napok keretében megtartott tudományos szimpózium végén bemutatták a tavalyi tudományos ülésszak dolgozatait, tizennégy szerző tizenhét írását összefoglaló, Kőrösi Csoma Sándor test és lélek a keleti kultúrákban című kötetet. Az ismert Kőrösi Csoma Sándor-kutatók – Marczell Péter (Genf), Bernard le Calloc’h (Párizs) – mellett a kiadványban első ízben szerepelt a Gulag-lexikon és több más, a magyarság meghurcolását bemutató könyv szerzője, Rózsás János is. /Bodor János: Csoma-napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 8./

A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma ünnepségén december 5-én összesen tizenegy díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Jogi Karának dísztermében a díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló ― eredménytelen ― népszavazás évfordulóján tartották meg. Idén Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását Tőkés László püspök méltatta. A második világháború után a kilencéves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. /Kiosztották a Bethlen Gábor Alapítvány díjait. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 6./

A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma ünnepségén összesen 11 díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Jogi Karának dísztermében a díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról tartott – eredménytelen – népszavazás évfordulóján tartották meg. Idén Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását püspöktársa Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke méltatta. A második világháború után a kilenc éves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. Márton Áron-emlékéremmel jutalmazták Bábel Balázs kalocsai érseket és Kiss Józsefet, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum nyugdíjas természetrajz tanárát, valamint Szente Imre Svédországban élő író, költő, műfordítót. Bábel Balázs laudációját Lezsák Sándor országgyűlési képviselő mondta. Tamási Áron-díjban Sipos Lajos irodalomtörténész részesült. Teleki Pál-érdemérem kitüntetést kaptak: Makovecz Imre építész, Papp Lajos szívgyógyász, Teleki Júlia délvidéki képviselő és író, Illyés Mária művészettörténész, az Alapítvány kurátora és Vekerdi László tudománytörténész, az Alapítvány alapító-kurátora. A Bethlen Gábor Alapítvány 1980-tól kezdte meg működését, 1985-ben ismerték el hivatalosan. Az első Bethlen-díjas 1986-ban Domokos Pál Péter népdalgyűjtő, néprajzkutató volt. A Márton Áron-díjat 1988-ban alapították, a Tamási Áron-díjat pedig két év múlva, 1990-ben hozták létre. A Teleki Pál-érdemérmet, az alapítvány „becsületrendjét” 2006-ban, a 2004. december 5-i népszavazásra reagálva. Tavaly nem tudták megtartani a díjátadó ünnepséget. /Kiosztották a Bethlen Gábor Alapítvány díjait. = Erdely. ma, dec. 6./

Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány célja, hogy anyagi, szellemi támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállaljon a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép- európai szellemi együttműködésben és a határon túl élő magyarság magyarországi megismertetésében. A szervezet alapítója Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. A Bethlen Gábor Alapítvány szeretné elérni, hogy az EU keretében a magyarság ne csak a bajban, a vészben, hanem az értékőrző küzdelemben, a nemzet jó ügyeinek szolgálatában is legyen szolidáris nemzettársaival. A kuratórium idei ünnepségén tizenegy díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. A díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló – eredménytelen – népszavazás évfordulóján tartották meg. Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke méltatta. A második világháború után a kilencéves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. A Márton Áron-emlékérem (Szervátiusz Tibor alkotása) kitüntetettjei dr. Bábel Balázs kalocsai érsek, laudációját Lezsák Sándor országgyűlési képviselő tartotta; Kiss József, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum ny. természetrajztanára, munkásságát az alapítvány kurátora, dr. Németh Ágnes vegyész, Németh László író leánya méltatta, és Szente Imre Svédországban élő költő, műfordító, laudálta Gyurácz Ferenc, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetője. Tamási Áron-díjat kapott dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, laudációját dr. Márkus Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár mondta el. Teleki Pál-érdemérem kitüntetést kaptak: Makovecz Imre építész, dr. Papp Lajos szívgyó-gyász, Illyés Mária művészettörténész, alapító-kurátor és dr. Vekerdi László tudománytörténész, alapító-kurátor. Az ünnepségen közreműködött Écsi Gyöngyi felvidéki ref. lelkész, népdalénekes Hetényből. A díjazottak között Kiss József tanár az egyetlen erdélyi. Pedagógusi munkásságának koronája ez a díj, melyet személyesen vehetett át Budapesten. Kiss József tanár életfilozófiájában azt vallja, amit Márton Áron 1946. október 27-én, Kolozsvárott elhangzott prédikációjában tisztán és világosan megfogalmazott: „Csakis az erkölcsileg érett, lelkiismeretes és a felelősségük tudatában levő emberek tudják a köz javát őszintén és önzetlenül szolgálni, és csak az ilyen emberekből álló társadalom tudja az ember méltóságát és elidegeníthetetlen jogait tiszteletben tartani. A közösség ügye tehát a demokráciában a társadalom minden tagjának személyes ügye…” /Bölöni Domokos: Márton Áron-emlékérmes Kiss József ny. tanár. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 12./

Idén Tempfli József nagyváradi megyéspüspöknek és Rózsás János Gulágot megjárt írónak ítélték oda a Magyar Szabadság Napja Díjat; a kitüntetést június 26-án Gödöllőn, a magyar szabadság napja ünnepi műsora keretében adja át Gémesi György alapítványi elnök. A díjat a Nemzeti Konzervatív Fórum és a Magyar Szabadság Napja Alapítvány hozta. Az elmúlt évek kitüntetettjei között van Grosics Gyula, Sebestyén Márta, Pozsgay Imre és Antall József özvegye. A magyar szabadság napját minden év júniusának utolsó szombatján ünneplik meg, arra emlékezve, hogy 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét az utolsó szovjet katona. /Tempfli József kitüntetése. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 27./

Július 2-4-e között tartják meg Nagyváradon a VI. Partiumi Írótábort. Az idén különös figyelmet szentelnek a költő, író, nyelvújító Kazinczy Ferenc emlékének, születésének 250. évfordulójára alkalmából. Magyarországról és a Felvidékről is érkeznek meghívottak. Az ünnepi megnyitó július 2-án lesz a váradvelencei Góbé csárdában. Köszöntőt mond Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke, majd Kazinczy Ferenc életútjáról, munkásságáról tart előadást Bíró Ferenc irodalomtörténész és Kupán Árpád helytörténész. A Vámbéry Antológia 2009 című kiadványt Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának főtitkára mutatja be. Ezután Nemzet, anyanyelv, kultúra címmel Pomogáts Béla irodalomtörténész értekezik. Július 3-án elzarándokolnak Kazinczy szülőhelyére, Érsemjénbe. Ünnepi beszédet mond: Mezey Katalin költő, a Tokaji Írótábor kuratórumi elnöke, L. Simon László költő, a Magyar Írószövetség titkára, Székelyhidi Ágoston író, politikus és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő. Este a nagyváradi Góbé csárdában Halász János országgyűlési képviselő, Debrecen alpolgármestere méltatja Székelyhidi Ágoston Értékek és esélyek című könyvét, majd a nagyváradi Szigligeti Társulat színművészeinek Tövisek és virágok című pódiumműsorát tekinthetik meg az érdeklődők. Végezetül a pénteki irodalmi esten a budapesti Magyar Napló friss számait mutatja be Oláh János főszerkesztő. Július 4-én Széphalom és a Kazinczy-kultusz címmel Fehér József, a Magyar Nyelv Múzeumának igazgatója tart előadást. Ezután a Várad folyóirattal ismerteti meg a közönséget Szűcs László főszerkesztő. Lipcsey Ildikó és Dukrét Géza könyveivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők. /Holnap nyit a Partiumi Írótábor. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 1./ 22/ A vasfüggöny leomlásának 20. évfordulóján adták át június 27-én, Gödöllőn a Magyar Szabadság Díjat, amit idén Tempfli József nagyváradi megyés püspök és Rózsás János Gulágot megjárt író vehetett át. Rózsás János 1944-ben került ki leventeként a szovjet frontra, ahol azonnal hadifogságba esett, majd tíz év kényszermunkára és örökös száműzetésre ítélték. A málenkij robot idején jó barátságba került Alekszandr Szolzsenyicinnel, aki a Gulág szigetcsoport című művében meg is emlékezett róla. Miután visszatérhetett Magyarországra, megírta visszaemlékezéseit, ami csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Művei közül kiemelkedő a Gulag lexikon, ami segít e történelmileg fehér folt felszámolásában. Tempfli József nagyváradi megyés püspök az elmúlt két évtizedben papi tevékenysége mellett visszaszerzett több egykori egyházi tulajdont, többek között a püspöki palotát és több kórházat. /Magyar Szabadságért díjak. Tempfli József és Rózsás János a díjazott. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 1./

Magyar Szabadságért-díjat kapott Markó Béla
Nem lehet egy ország szabad, ha a nemzet egésze nem szabad, különösen, ha az ország és a nemzet, az állam és nemzet nem esik egybe. Akkor lesz szabad a magyar nemzet, ha minden részében szabadon élheti meg a magyarságát Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban és Kárpátalján is – jelentette ki a Magyar Szabadságért-díj idei kitüntetettje, Markó Béla költő, író, politikus vasárnap Gödöllőn.
Az RMDSZ volt elnökének, miniszterelnök-helyettesnek a magyar szabadság napja alkalmából Gémesi György, Gödöllő polgármestere, a díjat gondozó alapítvány elnöke adta át a kisplasztikát és az oklevelet. A rendezvényen – amelyen jelen volt Antall József néhai magyar miniszterelnök özvegye is – Gödöllő polgármestere méltatta az utolsó szovjet katona Magyarországról való 1991-es távozásának alkalmából törvényben is rögzített szabadság napja jelentőségét, majd a hasonló nevet viselő díjról szólva kijelentette: az elismerést immár 13. éve azok kapják, akik az átlagembernél többet tettek a magyarságért, illetve a szabadságért.
Úgy értékelte, az elmúlt húsz év távlatából kijelenthető: az RMDSZ a legerősebb határon túli magyar érdekvédelmi szervezet, és ennek elérésében Markó Bélának meghatározó szerepe volt.
„Markó Béla elsősorban a párbeszéd és a tárgyalás révén próbálta érvényesíteni a magyarság érdekeit, és ezáltal a Szövetség olyan lehetőség-bővülést ért el, amelyre sehol máshol nem volt példa” – mutatott rá, hozzátéve, az RMDSZ másik nagy eredménye, hogy az elmúlt két évtizedben senkinek sem sikerült bekebeleznie a szervezetet.
Az indoklás szerint Markó Béla „az elmúlt évtizedek alatt végzett munkásságával, életútjával, személyes példamutatásával, irodalmi alkotásaival nagyban hozzájárult a magyar nyelv és kultúra ápolásához, az erdélyi magyarság értékeinek fennmaradásához”.
G. Merva Mária, a gödöllői múzeum igazgatója a költő-műfordító Markó Béla irodalmi munkásságát méltatta. Kiemelte: a kitüntetett élete jó példa arra, hogy a költői és a politikusi pálya nem összeférhetetlen, noha egymásnak ellentmondó két foglalkozásról van szó.
Markó Béla úgy fogalmazott: számára a szabadság szó szorongást és aggodalmat is jelent, hiszen a szabadságot félteni kell, s egyben küzdeni érte; nem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, ugyanez a feladat hárul újra és újra az egyes nemzedékekre is.
Úgy értékelte, a Kárpát-medencében egyik nép sem lehet szabad, ha a másik nemzet elnyomásban él. „Nekünk fontos a magyar szabadság, de a szabadság egy és oszthatatlan a Kárpát-medence minden népe és minden nemzete számára. Ezt kell nekünk megértenünk és megértetnünk azokkal a népekkel, amelyekkel együtt élünk, és amelyek helyzetüknél fogva, bizony hajlamosak ezt nagyon sokszor elfelejteni” – hangsúlyozta az író-politikus, aki egyben arra is figyelmeztetett: nem elég a szabadságot megszerezni, de élni kell a szabadsággal, tartalommal kell telíteni. „Ma számunkra ez a legnagyobb feladat: hogy minőséggel telítsük a magyar szabadságot, tudománnyal, szellemiséggel, kultúrával, oktatással és politikával is” – mondta Markó Béla.
A Magyar Szabadságért-díjat korábban Bánffy György, Tempfli József, Rózsás János, Grosics Gyula, Sebestyén Márta, Pozsgay Imre, özvegy Antall Józsefné, Csoóri Sándor és Nemeskürty István vehette át, de megkapta a díjat a Kormorán együttes is.
(Transindex)

Lágerben kötött irodalmi barátság
Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulág szigetvilágnak velejéig kiismerője és megörökítője – halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el.
Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét, mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben részesült.
Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt, felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan történetét.
A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:
„... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy - magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni? Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba. Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, - most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban, hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa.
De azzal, amit a láger kórháza nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette.”
Rózsás János pedig ekképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:
„Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő tíz évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban.
Én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről, mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével.
Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam, persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak. Később kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin.”
Később azért mégis csak elvégezte azt, amiért megérdemli a magyar Szolzsenyicin elnevezést: a Gulág lexikonba átmentette a szovjet lágerekben szenvedő ártatlan magyar foglyok élettörténeteit. Különösen kényes arra, hogy sokan összetévesztik a gulág fogalmát a lágerrel. Leszögezi:
„A Gulág az a különleges intézményrendszert, az ügyosztályt jelenti, ami a lágereket működtette, szervezte. Szolzsenyicin adatai szerint közel 40 ezer lágerben 6-7 millió lágerlakó raboskodott. Ebből körülbelül 100 ezer volt magyar. Elfogásunk pillanatában szovjet állampolgároknak minősítettek és ilyen minőségben hazaárulásért ítéltek el tíz évre. Én akkor úgy tudtam, hogy soha nem léphetek többé a hazám földjére.
Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy 1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, – az első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis, mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt nyolc-tíz évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékünkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket?
A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hívattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni. Jaj volt annak, akit másodszor is hívattak és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak közöttünk...”
A hazaérkezésről:
„Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, amely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november 24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat.
November 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva... Átértünk a magyar oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett.
A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk: - Felhúzni az ablakokat, az előtérből bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin... Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a magyar rónán át, ragyogó napsütésben...
A Nyíregyháza melletti Sóstófürdő egyik üdülőjébe kísérték lehorgasztott fejű csapatunkat...Ott a belügyi kormánybiztos kemény beszédet tartott: mire jöttünk haza, és mihez tartsuk magunkat. Aztán helyrevergődtünk a kijelölt, bútor nélküli szobákban. Őrök állták körül az épületet, szoros csatárláncban. Kibiztosított géppisztollyal ellenséges vagy talán riadt tekintettel lesve mozdulatainkat...”
Rózsás János nyolcvanöt éves korában, annak ellenére, hogy súlyosan mozgássérült, vállalta az élete nagy élményének számító erdélyi-székelyföldi körutat, melynek állomásai: Kolozsvár, Gyimesek, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Barót és Gyergyószentmiklós voltak, s megosztotta velünk a gulág-lét tanulságait és a lágerben kötött irodalmi barátság történetét. Köszönet érte.
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Évek a Gulágon: „mindenki élni, túlélni akart…”
Kilenc évet raboskodott a szovjet Gulág munkatáboraiban Rózsás János, aki 18 évesen, mint frontszolgálatra mozgósított levente a marcali fronton esett hadifogságba 1944 decemberében. A lágerekben töltött esztendőkről hallhattunk érdekfeszítő előadást pénteken Nagyváradon.
Két évet töltött Ukrajnában Rózsás János, majd éveket az észak-uráli Szolikamszk erdeiben, az utolsó esztendőket pedig Kazahsztánban dolgozta le. Ez utóbbi helyen, Ekibasztuz bányászvárosban ismerkedett meg Alekszandr Szolzsenyicinnel, a későbbi Nobel-díjas orosz íróval, akivel három évet raboskodtak ugyanazon a helyen. A Gulág-táborokban töltött időkről a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tartott előadást pénteken kora este Rózsás János, a Partiumi Magyar Művelődási Céh (PMMC) meghívásának eleget téve. Ennek igazgatója, Mostis Gergő elmondta: amikor tudomást szereztek arról, hogy Rózsás János Erdélyben tart előadássorozatot, nem hagyhatták ki az alkalmat, hogy a PMMC Nagyváradra is meghívja őt.
A rémulamon győzelme
A magyarok a szovjet kényszermunka táborokban a II. világháború után – ez volt Rózsás János előadásának a címe, amelynek keretében nem csak a Gulág embertelenségeiről hallhattunk, hanem tágabb kitekintésben érdekes történelmi-politikai háttérinformációkkal is gazdagodtunk ezek megalakításáról a bolsevizmus, a „megvalósított rémulamon” győzelme után a Szovjetunióban. – A szocialista állam felépítése érdekében munkatáborokat kellett felállítani és a rendszer ellenségeit oda vinni – fogalmazott Rózsás János. Az első ilyen lágert 1918 nyarán hozták létre, 1934-ben pedig megalakult a Gulág, a „lágerek főhatósága”, amely félig-meddig „munkaügyi minisztériumként” közel negyvenezer munkatábort koordinált – és a nagy halandóság miatt biztosította a folyamatos munkaerő utánpótlást…
1941-től kezdve az adatok szerint mintegy 4.200.000 hadifogoly volt a Szovjetunióban: a legtöbben németek, a második helyen állnak a japánok, a harmadikon a magyarok (514.000), a negyediken pedig a románok (187.000). A rabszedés körülményeiről megtudhattuk: előbb a gyűjtőtáborok tizedelték az embereket, így legalább 140 ezer magyar már el sem ért a lágerekbe. Rózsás János 1944. december 22-én esett fogságba, ’45 áprilisában pedig már munkatáborban volt. Koncepciós perekben ítélték el őket – kellett a munkaerő utánpótlás. Munkatáborba küldtek bárkit, aki csak egy kicsit is gyanús volt a rendszer szemében, vagy aki megítélésük szerint valamilyen veszélyt jelentett „volna” valamikor – fogalmazott az előadó. Szavai szerint ő „csak” tíz évet kapott, és ezt a „csakot” valóban szó szerint kell érteni, mert ennél sokkal keményebb ítéleteket hoztak…
Mindennapok a lágerben
A brigádok harminc emberből álltak, plusz volt egy munkavezető, aki a köztörvényes bűnözők közül került ki, hiszen együtt tartották őket a gyilkosság, rablás miatt elítéltekkel. Minden napra kiadták a feladatot, amit teljesíteni kellett – gyenge élelmezéssel, tisztálkodási lehetőség nélkül, szélsőséges időjárási körülmények között dolgoztak. Ilyen körülmények között a napi normákat lehetetlenség volt megvalósítani, így minden illetékes „szépített” az eredményeken, nehogy gondja legyen felsőbb szinten. „A szép számok mögött az eredmény igen kevéske volt” – mondta Rózsás János, aki szerint a Szovjetunió nem ideológiailag, hanem gazdaságilag omlott össze.
A foglyok nem levelezhettek – ő végül kilenc év után térhetett haza, és akkor tudta csak meg, hogy időközben mik történtek a családjában, ki él még és ki nem… Az öltözékük fehérneműből és pufajkából állt, a lábbeli pedig vagy megfelelt az évszaknak, vagy pedig nem. Civil ruhát nem volt szabad hordani, még egy sálat sem. Szolidaritás volt a foglyok között, de igazi emberi kapcsolat nehezen tudott kialakulni.
A túlélés volt a cél
1949-ben leválasztották őket a köztörvényesektől, speciális politikai lágerekbe kerültek. Itt vasfegyelem volt, beépített besúgók figyelték folyamatosan az embereket, a nehéz, folyamatos munka (munkaszüneti nap nem volt) és a szélsőséges időjárás (nappal plusz 50, éjszaka mínusz 50 fok) tizedelték az embereket. Gyakoriak voltak az öncsonkítások, a rabok bármit megittak, hogy lázuk legyen és kórházba kerüljenek, de öngyilkosság nem volt – mindenki élni, túlélni akart… A vizet csak forralva ihatták, hiszen szinte méregnek számított azoknak, akik más országokból származtak és nem ehhez voltak szokva. Temetni nem kellett: a farkasok gondoskodtak a holttestek eltüntetéséről. „Nem volt drága az emberélet, sem mint rab, sem mint honpolgár” – mondta Rózsás János, akinek ebben az időben csak egy fohásza volt: „Édes Istenem, csak kerüljek haza! Még ha a házam küszöbén halok is meg, de ne legyen belőlem farkaseledel…”
A szabadulás
A rabságnak Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halálával szakadt vége, Konrad Adenauer közbenjárásának köszönhetően a külföldi állampolgárok egy része amnesztiát kapott. Mivel valamilyen szinten a magyarok megbecsülést vívtak ki maguknak, őket nem vagonokban indították meg hazafele, hanem személyvonaton utazhattak, és még „védelmet” is kaptak maguk mellé – ez, mint később világossá vált azért volt indokolt, mert közben a köztörvényes bűnözőket is elengedték, akik rettegésben tartották az országot. A megpróbáltatások azonban itt még nem értek véget: Rákosi Mátyás előbb nem akarta fogadni őket, később büntetett előéletűnek lettek nyilvánítva, és el kellett szenvedjék a megkülönböztetés megpróbáltatásait is. Rózsás Jánost 1962-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta.
Tököli Magdolna. erdon.ro

Értelmet találni a szenvedésben is
„Az ember sok mindent kibír, az éhséget, hideget, az erőn felüli munkát. Kibírja a megalázást, a testi fenyítést, a bizonytalanságot, de ha sohasem kap egy jó szót sem, ha soha nem mosolyog rá senki, ha soha sem kérdik meg tőle, mi baja, mi a bánata, ha a szeretetnek még a visszfénye sem vetődik rá – elhervad, megsemmisül, meghasonlik és belepusztul a szeretetlenségbe!” (Rózsás János)
A fenti hitvallás jegyében indult el Nagykanizsáról székelyföldi körútjára a kilencévi Gulag-rabságot átélt egykori levente, a 85 éves Rózsás János, a zalai Göcsej kistérségbe telepített székelyek leszármazottja. Magyarok a szovjet kényszermunkatáborokban című előadássorozatában az író-történész rövid történelmi bevezetőben ismertette az 1917-es eseményeket, a szovjet puccs győzelmét Trockij vezetésével, mely során a bolsevisták véres erőszakkal vették át a hatalmat, létrehozva a hírhedt kivégző-, politikai, rendőri alakulatot, a Csekát. Ez az államvédelmi szervezet 1918-tól létrehozta az első internáló és kényszermunkatáborokat azzal a céllal, hogy munkára fogja az elítélteket a szocializmus felépítése érdekében. Az ítéletet a Dzerzsinszkij-féle büntető törvénykönyv 58-as paragrafusa értelmében mondták ki. A 19-es paragrafus a magyarokra vonatkozott, miszerint aki potenciálisan veszélyt jelentett a szovjet társadalomra, el lehetett ítélni.
„A Szovjetunió egy rabszolgatartó birodalom volt, milliószámra ítéltek el rabszolgamunkára ártatlan embereket” – hangsúlyozta Rózsás János, ismertetve az 1934-ben létrehozott, negyvenezer lágert működtető főhatóságot, amelyről Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin írt 1973-ban megjelent A Gulág szigetcsoport című regényében, ami miatt megfosztották szovjet állampolgárságától, és kiutasították az országból. Rózsást 1944. december 22-én, 18 évesen, frontszolgálatra mozgósított leventeként tartóztatták le, és került szovjet hadifogságba, ahol politikai fogolyként kezelték. Abszurd helyzetet teremtett, hogy letartóztatásakor Rózsást szovjet állampolgárnak nyilvánították, majd fasisztaként, a Szovjetunió ellenségeként ítélték el. Fogságának színhelyei: két év az ukrajnai Odessza börtönében, majd Nyikolajev és Herszon munkatáboraiban, az észak-urali Szolikamszk erdőiben több mint három év, majd az utolsó négy év Kazahsztánban: Karabas, Spasszk és Ekibasztuz. Szolzsenyicinnel Ekibasztuzban ismerkedett meg Rózsás 1951-ben. Az odeszszai börtönben a közbűntényesekkel együtt tartották fogva, akik leszedték a ruháját, beverték a fejét. Lágerről lágerre vitték, mínusz 42 fokig kötelező volt a munka. Emiatt sokan megfagytak, az észak-urali erdőben 1200 rabból 500-an maradtak. Itt egy orosz ápolónő mentette meg az életét, ezt a történetet írta meg Rózsás Duszja nővér című regényében. „Nem levelezhettünk, hazaérkezésemkor tudtam meg, ki él a családomból. A kilenc év alatt azt sem tudtam, hogyan ért véget a második világháború. Honfitárssal sem találkoztunk, szomjaztunk a magyar szóra, a magyar lélekre, árvák voltunk a számkivetettek között. Az érvényben lévő sztálini rendelkezések értelmében a politikai elítéltek, ha letöltötték a rájuk kiszabott sokéves büntetést, nem kerülhettek Oroszország európai területeire, vagyis az Ural-hegységen belüli országrészre. Az örökös száműzetés helyét mindenki számára Távol-Keleten jelölték ki rendőri felügyelet mellett. Ez várt énreám is. Tudtam, hogy Magyarországra soha nem térhetek vissza… A jó Isten szándéka ismeretlen volt előttünk, sorsukba már beletörődött emberek előtt. És akkor megtörtént a csoda: 1953. március 5-én meghalt Sztálin…” – emlékszik vissza az egykori Gulag-fogoly, akivel szabadulásakor közölték: elítélése tévedés, de hadifogolyként adták át a belügyi szerveknek. Ám jött a hír, hogy Rákosi nem akarja átvenni a rabokat, „1500 fasisztával nem garantálja a szocializmus felépítését”. Ám mégis szélnek eresztették őket, így december 1-jén átléphette a szülői ház küszöbét Nagykanizsán. Később amnesztiában részesült, kérésére pedig 1962-ben a Szovjetunió legfelső bírósága rehabilitálta.
Rózsás János 25 éves kutatómunkájának felbecsülhetetlen értékű dokumentumtára a Gulag Lexikon, mely napjainkig már a harmadik bővített kiadást is megérte. Kilencéves szovjet rabságából hazatérve nekilátott emlékiratai naplószerű feldolgozásának, így születtek meg rabsága történetének irodalmi feldolgozásai: Keserű ifjúság, Éltető reménység és a Duszja nővér. 1989-től megnyílik számára a lehetőség az adatgyűjtésre, felkutatja a túlélők segítségével a háborús bűnösökként ártatlanul elítélt magyar sorstársait a Kárpát-medencében. A százezerre becsült magyar Gulag-rabból négy és fél ezernek állított emléket a 2008-as kiadású lexikonban. „Egyre ritkulnak azoknak a sorai, akik túlélték a sztálini kényszermunkatáborokat. Szinte az utolsó órákban vagyunk, hogy még megszólíthassuk a hiteles tanúkat, összegyűjtsük személyes vallomásukat, a rabságra vonatkozó egyre sárguló és szakadozott dokumentumokat, rehabilitációs igazolásokat. Másképpen nem lehet megcáfolni a történelmi méretű hazugságokat, napvilágra hozni az emberiség ellen a bolsevizmus által ténylegesen elkövetett, égbekiáltó bűnöket!” – vallja Rózsás. Könyve számunkra az összetört és értelmetlenül elrabolt emberi életek emlékeiből formált szimbolikus emlékmű, melyet egy igaz bajtárs állított a hazájukért, hitükért áldozni tudóknak.
Benkő Emőke. Krónika (Kolozsvár)

Hősök, mártírok emléknapján
A Hősök, mártírok és áldozatok emléknapján, november 4-én az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség szervezésében istentisztelettel egybekötött megemlékezés keretében tisztelegtek az áldozatot vállalók emléke előtt.
A vasárnap délelőtti istentiszteleten igét hirdetett Tőkés László várad-olaszi lelkipásztor, EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki kifejtette: a szeretet vezérelte mindazokat, akik a kockázatok tudatában vállalták sorsukat, és készek voltak életüket áldozni a hazáért. Krisztus példáját követték, amikor legyőzték félelmüket és kiálltak hitük és nemzetük mellett – mutatott rá az igehirdető arra bíztatva a gyülekezetet, hogy a hősök, mártírok és áldozatok által kijelölt utat követve küzdjék le saját szívükben is a félelmet. A lelkipásztor szerint a hősök, mártírok és áldozatok gyásznapja hitbéli és erkölcsi tanulsággal szolgál mindannyiunk számára.
Az istentisztelet után Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Fábián Enikő alkalomhoz illő szavalata után Tallai Gábor budapesti történész, a Terror Háza Múzeum projektigazgatója tartott előadást. Meglátása szerint a megtévesztés és a manipuláció korszakát éljük, ami az 1956-os forradalom és szabadságharc megítélésére is rányomja bélyegét. Fontos, hogy megemlékezzünk hőseinkről, és ne hagyjuk, hogy mártírok és hősök nélküli, arctalan világ vegyen bennünket körül. Arcot a hősöknek – 1956 hősei című előadásában Tallai felelevenítette a forradalom előzményeit, bemutatta a sorsfordító napok eseményeit és beszélt az ezt követő megtorlásokról is. Rámutatott arra, hogy az 1989-es rendszerváltozáskor, a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásakor tulajdonképpen az 56-osok győztek. A „pesti srácok” félelmet nem ismerő harca mellett a történész kiemelte a „nagyváradi srácok” helytállását is, ezáltal megemlékezve a kommunistaellenes megmozdulások erdélyi áldozatairól is.
Az előadást követően a jelenlévők egyperces néma csenddel tisztelegtek a Gulágot túlélő, nemrég elhunyt Rózsás János emléke előtt, majd a megemlékezés záróakkordjaként megkoszorúzták a Várad-Olaszi templom kertjében található Millecentenáriumi Emlékművet, így adózva minden magyar hős, áldozat és mártír emlékének.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája .
Tőkés László K Ö Z L E M É N Y E

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)