Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (III.)
December 14., szerda. Mivel késő délutánig tanítok, ezért a délelőtti órákban, 10:20-tól folytatom a mínusz 10 fokos hideg ellenére is a tiltakozásomat. Ez alkalommal a polgármesteri hivatal Külső Monostor/Mócok utcai épülete előtt „verek sátrat”.
Nem tudok sehogyan sem szabadulni azon gondolattól, hogy Horváth Anna RMDSZ-es alpolgármestert immár több mint két hónapja meglehetősen sanda okokra hivatkozva felfüggesztették hivatalából, és néhány nappal ezelőtt ismét meghosszabbították az intézkedést különösebb indok nélkül. Mintha valakiknek az lenne a céljuk, hogy mindenképpen lemondásra kényszerítsék ezen felkészült és a kolozsváriak érdekeit odaadóan képviselő asszonyt, aki sokirányú elfoglaltsága ellenére is talált időt, hogy a szóban forgó képzőművészeti V.B osztály ügyében többször is közbejárjon a tanfelügyelőségen. Többek között éppen az ő jelenlétében hangzott el az ősz elején a főtanfelügyelőtől azon ígéret is, hogy meg fog érkezni az osztály hivatalos jóváhagyása (azóta is várjuk!).
A szörnyű hidegben kiáltani szeretnék torokszakadva, hogy semmilyen hatalmi nyomásnak, illetve jó vagy rossz szándékú tanácsnak ne engedjen, és ne mondjon le!
Mondom ezt azért, mert ezen tisztséget rátermettségével és ügyszeretetével kiérdemelte közösségünk részéről! Tehát ily módon megfosztanának bennünket, kolozsváriakat, a bizalmunkat élvező elöljárónktól...
Akár egy gondolatolvasó, lényegében ugyanezt ismétli el Tóth Piroska nyugdíjas, aki kiváló politikai érzékkel fejti ki, hogy tulajdonképpen az erdélyi magyarság vezetőinek megfélemlítése zajlik mostanában. Úgymond az utca embereként, olyan tömör pontossággal érvvel, hogy bármelyik politikusunk megirigyelhetné. Mellbevágó az is, amikor közli velem, értesülése van arról, hogy a rajztagozatot többek között az egyik testvérintézményünkből is „fúrta” valaki. Ellenkezésemre, hogy ez számomra szinte hihetetlen, megnyugtat: pontos forrásból értesült minderről. Mit lehet ehhez hozzáfűzni...?
Nemsokára szolidarizáló társam is akad Biró Rozália személyében, aki tanítóképzőt végzett, egyik kedves tanítványom. Vállalkozásuk van, amelyet a férjével, Farkassal együtt működtetnek. Amúgy mindketten az egyik jónevű néptáncegyüttes aktív tagjai. Elmondása szerint ők is tapasztalják, hogy bizonyos körök számára finoman szólva gyanút keltő a tevékenységük...!
Ilyen összefüggésben jut eszembe, hogy jómagam is kiválthattam a tanügyi feletteseim rosszallását többek között azzal, hogy évek óta honismereti témakörök mentén igyekszem tanítványaimba oltani a szülőföld szeretetét.
Meggyőződésem ugyanis, hogy aki megismeri a gyökereit, az kevésbé hajlamos arra, hogy odébbálljon, idegen földön keressen hazát (Idegen földre ne siess, amíg hazádban megélhetsz! Idegennek, jövevénynek, nincsen becsűje szegénynek! – ahogy ez a meghatóan szép csángómagyar bujdosóének is üzeni).
Persze, egyeseknek nem fáj, hogy annyian elvándorolnak szülőföldjükről, és nem csak magyarok, de románok is milliószám!
Különös gondolatfelvetéssel közeledik hozzám egy kedves arcú, negyvenes román asszony, aki nyíltan rámkérdez: tényleg úgy gondolom, hogy ebben az országban ilyenszerű transzparens-feliratokkal tiltakozva el lehet intézni bármit is? És mosolyogva faggat tovább: mi az, ami mégis erőt ad, hogy ebben a rettenetes hidegben képes vagyok egymagamban álldogálni? Válaszomat, mely szerint idealista vagyok, barátságos kézlegyintéssel intézi el, majd szinte futva magamra hagy. Meglepetésemből ocsúdva azon kapom magam, hogy elfelejtettem rákérdezni a nevére. Mentem volna utána, de már elindult, át a zebrán…
Aztán megáll előttem Rózsa Lucreția ötven körüli asszony, aki fontosnak véli, hogy mobiljával felvételt készítsen rólam. Látszik rajta, hogy dologhoz szokott nőszemély. Jóllehet kivehetően sietős az útja, mégis időt szakít rám, elkéri az email-címemet is, hogy átküldhesse majd nekem a rólam készített fotót. Jószerint nem is kérdez semmit tőlem: látja ugyanis a nyakamban logó feliraton (bűnhődésem, bűnhődésünk mementóján?!), hogy miről van szó. Megviselt, fáradt arcán kiül az irányomba érzett részvét. Szavak nélkül is megértjük egymást.
Persze, a kölcsönös megértés  már fogasabb kérdés az engem igazoltató két rendőr számára, akik első látásra azt hiszik, hogy a „primăriával” gyűlt meg a bajom. Aztán sikerül megmagyaráznom, hogy már több mint két hete tiltakozom a város különböző pontjain a tanfelügyelőség embertelen és pedagógia-ellenes intézkedése miatt. Kézzel-lábbal magyarázok, mutatom a feliratot is, hogy erről lenne szó. Elkérik persze, a személyimet is, felírják az adataimat és lefényképeznek. Aztán hogy még nyilvánvalóbb legyen számukra is a tiltakozásom oka, átnyújtom a román nyelvű beadványt, amelyre a tanfelügyelőség még mindig nem válaszolt – és tán nem is fog? Vagy esetleg egyszer majd, valamikor, amikor nem is számítok rá?! Szabadság (Kolozsvár)