Emlék- és toronyvesztés Bözödújfaluban
Június 29-én, vasárnap délután fél három táján ledőlt a bözödújfalusi víztározó tóban álló, pontosan 230 évvel ezelőtt épített katolikus templom tornya. Ez volt az utolsó, még viszonylag épen megmaradt emlék a faluról, amely katolikus, unitárius, görög-katolikus és székely szombatos híveivel példázta az erdélyi vallásbéke évszázadokon át ható nyugalmát.
A torony nem nagy robajjal, döndüléssel omlott le, csendben, szinte szerényen hullt önmagába, mint ahogyan szerényen, meghitt közösségben állt 1784 óta néhány lépésnyire az unitárius istenháza ma már romos falainak közelében. Volt-idők utolsó tanújaként tűnt el, olyanként, aki még látta az itt oltalomra lelt székely szombatosok, pápisták és az egyetlen erdélyi alapítású egyház híveinek háborítatlan együttélését.
Egyesület a vízválasztón
Csibi Attila, Erdőszentgyörgy város – ide tartozott az egykori falu – fiatal polgármestere bosszús szomorúsággal mondja: „Egyesületet hoztunk létre egy évvel ezelőtt az egykori falu emlékének megmentésén fáradozókkal közösen, hogy a még álló, megmenthető emlékeket konzerváljuk, felújítsuk, s úgy tűnt, az utolsó száz méteren vagyunk ezzel.”
A torony esetében úgy számoltak, hogy alapmegerősítéssel kezdik, aztán egy támfalat vonnak a torony köré – ezen lehetett volna szárazföldön megközelíteni. Az unitárius templom még meglévő falait egészítették volna ki rekonstrukcióval. Felajánlások érkeztek Erdélyből, az anyaországból, magánemberektől és egykori bözödújfalusiaktól, meglettek volna az erőforrások. „Három héttel ezelőtt statikai felmérést készítettek a szakemberek a toronyról, akkor derült ki, hogy valóban a finisben vagyunk: a toronyépület állaga annyira tönkrement a vízben, hogy napok, órák kérdése a léte” – folytatja az elöljáró. És a vélelem félelme beigazolódott – a torony vasárnap összeomlott.
Augusztusban kondulnak a harangok
Csibi Attila még nem vesztette el a bizalmát. Azt mondja, van remény arra, hogy a tornyot újjáépíthessék, az unitárius templomot is felújítsák, s folytassák a tervek megvalósítását a siratófal körül is. A falu emlékét idéző, egykori lakóház falából kialakított emlékfalat – ezt nevezik siratófalnak – és a hősi halottak kimentett emlékművét be szeretnék keríteni, felállítanak egy haranglábat egy régi fénykép alapján, ezen elhelyezik a katolikus és unitárius templom egykori harangjait. (A katolikusokét tizen-egynéhány éve ellopták, de szerencsére megkerült.) Már az augusztus első szombatján hagyományosan megrendezendő bözödújfalusi emléknapon állni fog a harangláb, emlékezésére kondulnak majd a harangok.
A megmentésre indított, egy éve elkezdődött folyamat nem áll meg. Ám az is biztos, hogy legalább húsz évvel ezelőtt kellett volna elkezdődnie, ahhoz, hogy könnyebb legyen megvalósítani. A nehézségek ellenére az egykori bözödújfalusiak s az erdőszentgyörgyiek remélik, így is meg lehet csinálni.
A vég kezdete
Legelőször 1975-ben legyintette meg az elmúlás szele a falu lakosságát. Akkor építették az első völgyzáró gátat. Két év múlva elvitte az árvíz, a munkálatokkal leálltak. Akkor a bözödújfalusiak úgy hitték, megmenekülnek a kitelepítéstől, elárasztástól. Nem így lett. 1984-től újrakezdték a munkálatokat, 1989-ben pedig megkezdték a lakosság kitelepítését. Aztán, hogy 1993-ban fenyegetett a földtörvény, gyorsan ráeresztették a kipusztított falura a vizet. Ma is ott vannak a Rábák, buldózerek a vízben, amiket akkor, a nagy sietségben nem vontattak partra.
Lett egy nagy víztározó tó a falu helyén, amely – állítólag – megmenti a völgybéli települések lakóit az árvizek pusztító hatásától. De milyen áron?
Kék tó, tiszta tó...?
Az elárasztás előtt 179 porta volt Újfaluban, abban a faluban, melyet 1567-ben említ először a regestrum. Ma már csak pár cigány család tengődik a parton, jobbára hevenyészett házakban. Összesen 240 hektár területet foglal el a tó, amiből 160 a tulajdonképpeni vízfelület. Amikor esős az időjárás, 34 millió köbméter víz van benne. Most is megnőtt a víz szintje, sokak szerint pontosan ez okozta a torony omlását. Az amúgy is átázott építmény most jobban felázott, ráadásul a megnövekedett víztömeg hullámzása rongálta, ingatta a falakat, így aztán gondolt egy utolsó nagyot, s ledőlt. Ezt állítják az emberek. De ki tudja, mi az igazság?
Derékba tört sorsok
Az egykori bözödújfalusiaknak jobbára már csak az utódaik élnek. De tizenhárom évvel ezelőtt még beszélhettünk néhány idős kitelepítettel. Idézzük őket.
Rozenczi Endre bácsi: „Nyolcvanban költöztem Erdőszentgyörgyre, miután a feleségem meghalt. Aztán nyolcvankilencben jöttek a többiek, húsz-harminc család. Kártérítést fizettek a házakért. Harminc-harmincötezret kaptak az emberek, nem számított, hogy kinek mekkora háza volt. A székelykeresztúri unitárius esperes, Szombatfalvi József, aki maga is újfalusi volt, szokta tartani az istentiszteletet. Az ő nagyapja házát vette meg Sükösd Árpád, abból lett az emlékmű.”
Farkas Miklós: „A templom fölött volt a házam, gyümölcsössel, volt nyolcszáz tő szőlőm is. Most a kertek víz alatt vannak. Ha kimennék a kertbe, csónakkal kellene mennem. Ha meg halászni akarok a kertemben, érti, a saját, volt-kertemben, akkor ötvenezer lejt (ma ötven lej, szerk. megj.) kellene fizessek.”
A nyolcvanéves Papp Józsi bácsi egy kukoricakast mutatott a szentgyörgyi garzonlakás mellett: „Én hoztam el otthonról. Legalább ennyi emlék maradjon a faluból. A föld, amin gazdálkodtunk megtermette a nyolc-tíz szekér törökbúzát, most víz alatt van. Hát itt van helyette ez a kas, üresen, mint a mi lelkünk. De megvan!” A felsége, Zsófi néni csak ennyit mondott: „Sohasem fogom elfelejteni azt a napot. Nyolcvankilenc november 29-én, szerdai nap volt, akkor költöztettek be Szentgyörgyre. Esett az eső, még arra is emlékszem, olyan sár volt, hogy a traktor egyszerre csak egy terűt tudott hozni.”
Epilógus
A torony már három napja nincs. Három nap – általában ennyi a halálesettől a temetésig eltelő időszak. Elárvultan mered a világba az embereket vesztett Pirító, Tilalmas, Akasztóhegy, s ma már tájba szelídül az emlékezés. Évente egyszer, augusztus első szombatján elindulnak az emberek, a hajdani újfalusiak, a kitelepítettek, az elüldözöttek, az emlékezők és emlékezetet vesztettek, az otthont vesztettek, hogy a tóparton újra emlékezzenek. Falura, emberekre, korokra, századokra, templomtornyokra, s a lélekben újrakonduló harangzúgásra.
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro