"Kovács András Ferenc költő új könyve /Csipkébűl tekert gúzs, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000/ tárgyát az alcím jelezte: Jegyzetek a magyar manierizmus kérdésköréhez. A könyv eredetileg 1984-ben készült, Rohonyi Zoltán irányításával, államvizsga-dolgozatként. A szerző megmaradt annál álláspontnál, hogy a manierizmust a reneszánsz és a barokk közötti, sajátos jegyekkel rendelkező korszaknak tartja. /Ferencz Annamária: Céda játékba vont formám tört csipkébűl tekert gúzs. = Krónika (Kolozsvár), febr. 3./"

In memoriam Rohonyi Zoltán
(Kolozsvár, 1943. május 31. – Pécs, 2013. március 1.)
Az 1970-es évektől a rendszerváltásig a kolozsvári egyetem magyar szakán „vele” kezdődött az irodalomtörténet: a középkor, reneszánsz és barokk irodalmát, majd a felvilágosodás koráét hallgattuk tőle. Diákként imponálónak, egyszersmind ijesztőnek találtuk az óráin elhangzó információmennyiséget; hetekbe telt, amíg megtanultuk követni a gondolatmenetét; szerettük előadásainak tartalmi-formai eleganciáját, a legújabb kutatási eredmények mindig reflektált közvetítését, a gondolatok gyors áramlását; és sokszor nem értettük, nagyon nem értettük a témájához képest mutatott távolságtartását, már-már szkepszisét. Azt a távolságtartást, amely csak olykor, számomra máig emlékezetes módon a Berzsenyi-előadásban oldódott fel kissé, éppen csak annyira, hogy kiderüljön: a kutatót bizony személye mélyéig meg tudja szólítani a tudományos témája. Senki ne gondoljon itt érzelmes vallomásokra: néhány hangsúly, egy önkéntelen mosoly, az aznap éjjel olvasottakra tett utalás árulta el mindössze a témával való kapcsolatát.
Aztán amikor a tanulmányait is olvasni kezdtük, sok minden világossá vált. Rohonyi tanár úr filozófián iskolázott elméje az irodalomtörténeti jelenségeket bölcseleti hátterükkel együtt tekintette: bármiről írt is, Berzsenyiről, Kölcseyről vagy a magyar romantika kezdeteiről, elemzéseiben kitapintható volt, hogy azokat a vizsgált időszak filozófiai gondolkodásában megmártózva dolgozta ki, annak terminológiáját a maga funkcionalitásában és szubtilitásában használta. Irodalomelméleti érdeklődése pedig további távlatokat nyitott kérdésfelvetései számára. Ez lehetett a titka írásai és szóbeli megnyilatkozásai töménységének, tömörségének.
Amikor egy konferencián több év után újra találkoztunk (magam már, igaz, kezdőként, a Magyar Irodalomtudományi Tanszéken dolgoztam, ő a pécsi, akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem megbecsült oktatója volt), megajándékozott egy frissen megjelent kötetével, a könyvbe írt dedikáció pedig ez volt: Gábor Csillának szeretettel, azt kívánva, hogy magasabb szinten folytassa, amit korábban „együtt”. Utalás volt ez a hajdani, távolságtartástól és szkepszistől sem mentes, de eredményét tekintve, úgy gondolom, nem gyümölcstelen témavezető–szakdolgozói együttműködésre; de még inkább biztatás (amely az akkori beszélgetésünkben is nyomatékosan elhangzott), hogy akarjam, merjem keresni és megtalálni saját tanári és kutatói profilomat.
Kedves Tanár Úr, korai távozásod mindannyiunkat megrendített. Nyugodj békében.
Gábor Csilla
Szabadság (Kolozsvár),