Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke jan. 13-án Romániába érkezett és megkezdte tárgyalásait a román vezetőkkel. Először Petre Roman külügyminiszterrel folytatott megbeszélést, majd részt vett a kormány ülésén, külön tárgyalt Mugur Isarescu kormányfővel is. Verestóy Attila, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője képviselte az RMDSZ-t Romano Prodinak és Günther Verheugennek a romániai parlamenti pártok vezetőivel létrejött találkozóján. Verestóy Attila hangsúlyozta, hogy a romániai magyar közösség szülőföldjén kíván boldogulni, itt kívánja megőrizni hagyományait, kultúráját, nyelvét, nem akar asszimilálódni vagy elvándorolni. A romániai magyarság részvétele a kormánykoalícióban a normalitás jele. Hangsúlyozta, hogy a mentalitásbeli változások tettekben mérhető jelei tapasztalhatók Romániában. Az RMDSZ-politikus felszólalását Romano Prodi elismeréssel illette. /Romano Prodi bukaresti tárgyalásai. Egyetlen járható út az integráció. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 14./

"Jún. 15-én egy rendőri különítmény a bukaresti ítélőtábla melletti ügyészségre kísérte Cyrill Bürgel svájci üzletembert, a Basel Hilft alapítvány egykori vezetőjét, adta hírül a National napilap. A csereháti botrányban főszerepet játszó svájcit ugyan néhány óra után szabadlábra helyezték, de az ügyészség megtiltotta, hogy harminc napon belül elhagyja Románia területét. Egykori üzlettársa, Aristide Roibu ügyvéd, az Aris Industrie Rt. igazgatója, szenátor feljelentést tett ellene, többek között épp a csereháti építkezés finanszírozásának ügyében is. Roibu, akinek cége nemcsak az építkezéseket végezte, hanem arra is felhatalmazást kapott, hogy a kész épületet elajándékozza egy görög katolikus apácarendnek, időközben jelentős politikai szerephez jutott. A választások idején az SZDRP két kincstárnoka közül az egyik volt, szenátori tisztséget nyert, majd a felsőház jogi bizottságának elnöke lett. A csereháti botrányban Bürger és Roibu hosszú ideig szövetségesek voltak, de később, amikor az Aris Industrie összetársult az Omega Prodinvest céggel, a két üzletember egymással szembefordult. Mindegyik azt állítja a másikról: több tíz millió dollárt tulajdonított el a másik rovására. /(Gyarmath János): Ismét a Cserehátról, de másként. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 18./"

"A magyar és a román külügyminiszter egyaránt bízik abban, hogy a kedvezménytörvény kérdése április végére lekerül a kétoldalú kapcsolatok napirendjéről - hangzott el márc. 15-én Marosvásárhelyen, Kovács László és Mircea Geoana közös sajtóértekezletén. A két külügyminiszter abból az alkalomból találkozott az erdélyi városban, hogy Kovács László részt vett a március 15-i erdélyi központi ünnepségen, Mircea Geoana pedig jelen volt a magyar nemzeti ünnep tiszteletére Marosvásárhelyen adott fogadáson. A megbeszélésen szó volt a kétoldalú kapcsolatok legfontosabb kérdéseiről, áttekintették a térség helyzetét, és véleményt cseréltek az iraki válság fejleményeiről. Bejelentették, hogy április végéig összeül a magyar-román kormányközi vegyes bizottság, azt megelőzően pedig az európai integrációs, a gazdasági együttműködési, valamint az igazságügyi és belügyi szakbizottság tart ülést. Mircea Geoana a Gozsdu alapítvány, Kovács László pedig a romániai állami magyar egyetem és a csíkszeredai magyar főkonzulátus ügyét említette a napirenden szereplő kérdések között. Közölték, hogy ápr. 16-án adják át Romano Prodinak, az Európai Bizottság elnökének azt a levelet, amelyben Medgyessy Péter magyar és Adrian Nastase román miniszterelnök közösen kér támogatást az Európai Uniótól a Budapestet Bukaresttel összekötő autópálya megépítéséhez. Mircea Geoana elmondta: a IV. páneurópai közlekedési folyosó eredeti terve egy észak-erdélyi leágazással bővült. Ennek megépítéséhez a két kormánynak közösen kell feltárni a finanszírozási lehetőséget. A két külügyminiszter bejelentette, hogy hamarosan közösen tesznek látogatást Belgrádban, ahol a szerbia-montenegrói államközösség külügyminiszterével találkoznak. A sajtóértekezletet követően a két külügyminiszter részt vett és pohárköszöntőt mondott a márc. 15. tiszteletére rendezett marosvásárhelyi magyar fogadáson. Geoana hangsúlyozta: részvétele viszonozza a tavaly december elsejei magyar gesztust, amikor a magyar kormány vezetői megjelentek a román nemzeti ünnep alkalmából adott budapesti fogadáson. /Magyar-román külügyminiszteri találkozó gesztusviszonzással. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 17./"

"Az Észak-Erdélyen áthaladó Budapest-Bukarest autópálya projekt finanszírozási tervét ápr. 16-án írja alá a román és magyar miniszterelnök Athénban, és nyújtja át Romano Prodinak, az Európai Bizottság elnökének, jelezte Borbély László, az RMDSZ ügyvezető alelnöke.Egyes sajtóhírekkel ellentétben az Európai Bizottság nem utasította vissza a Budapestet Bukaresttel összekötő, észak-erdélyi nyomvonalon haladó autópálya megépítésének finanszírozását. Borbély László a közelmúltban Csillag István magyar gazdasági és közlekedési miniszterrel találkozott Budapesten. "A magyar fél érdekelt a közös infrastruktúra-hálózat kiépítésében, ezen belül az Észak-Erdélyt Magyarországgal Borsnál összekötő sztráda építésének projektjében" - jelentette ki Borbély László. Az Észak-Erdélyt átszelő Budapest-Bukarest autópálya gondolata egyelőre csupán politikai kérdés, szakértői szinten egyelőre csupán a Szeged-Nagylak-Arad-Temesvár-Lugos-Nagyszeben útszakasz megvalósításán dolgoznak. A tervek szerint 2007-re sikerül Nagylakig bekötni a magyar autópálya-hálózatot, az észak-erdélyi sztráda azonban 2010 előtt aligha valósulhat meg a jelenlegi magyar pályatervek szerint. A magyar fél információi szerint a Nagyvárad-Kolozsvár autósztráda elkerülné a Királyhágót, Margittát és Zilahot érintve jutna el Kolozsvárra. /Incze Ferenc: A sztráda kikerüli a Királyhágót. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 2./"

"Máj. 20-án Miron Mitrea román közlekedésügyi miniszter Csillag István magyar gazdasági és közlekedési miniszter meghívására Budapesten tárgyalt. A hivatalos küldöttség tagjaként a tárgyalássorozaton az RMDSZ részéről jelen volt dr. Verestóy Attila szenátor és Borbély László képviselő, az RMDSZ ügyvezető elnökhelyettese. A látogatás során a résztvevők megbeszéléseket folytattak az Észak-Erdélyt átszelő autópályával kapcsolatos kérdésekről, az infrastruktúrát érintő más beruházásokról, valamint a teherszállításra vonatkozó problémákról. /Román-magyar közlekedési tárgyalások Budapesten. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 21./ A magyar és a román fél együtt keresi meg az észak-erdélyi autópálya felépítéséhez szükséges pénzforrásokat, ugyanakkor külön-külön is kutatnak finanszírozási lehetőségek után. A két miniszter fontosnak tartotta a két ország miniszterelnöke által április 16-án Athénban Romano Prodinak átnyújtott levelet, amelyben a IV-es korridor megépítése mellett az észak-erdélyi autópálya megépítése is prioritásként szerepel. Csillag István magyar tárcavezető utalt arra, hogy az Észak-Erdélyt érintő autópálya-építés kapcsán remény van a tíz évvel ezelőtt kijelölt nyomvonal Magyarország számára előnyös megváltoztatásáról. A két miniszter megegyezett abban is, hogy a jövőben félévente egyeztetnek; a következő tárgyalást Konstancán tartják. /Salamon Márton László: Ígéretes tárgyalások Budapesten. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./"

"Az aranyosgyéresi légi támaszpont újabb MiG 21 Lancer típusú harci gépe zuhant le szept. 26-án. A 30 éves repülőgép lezuhanásának okát "aerodinamikai gondokkal" magyarázta Catina Gheorghe tábornok, a román légierő vezérkari főnöke. 1990 óta a különböző típusú MiG vadászgépek közül immár 29-et vadászgép zuhant le. A MiG 21-esek felújításáért darabonként 3 millió dollárt fizetett az állam az izraeli partnerrel együttműködő bákói Aerostar társaságnak.A vezérkari főnök kifejtette: a MiG 21 Lancer típusú harci gépek jelentik - feljavításukat követően - a román légierő ütőképességének alapját. MiG 21 Lancer típusú harci gépek Aranyoslónán kívül Bákóban, Temesváron is állomásoznak. A Lancer gépek közül csupán tavaly hármat veszített el a román hadsereg, mindhárom lezuhant. /Lázár Lehel, Gazda Árpád: Újabb vadászgépveszteség békeidőben. = Krónika (Kolozsvár), szept. 27./."

Seprődi János /Kibéd, 1874. aug. 15. – Kolozsvár, 1923. márc. 6./ nyolcgyermekes szegény székely családból származik. A kolozsvári egyetemen szerzett tanári oklevelet. Munkássága a zenetörténet és népzenekutatás terén bontakozott ki. Fontos szerepe volt a református énekeskönyv megújításában. Zenetörténészként legjelentősebb a Kájoni kódexről írt tanulmánya. Munkásságának fő érdeme a népzenekutatás. Kutatóként és gyűjtőként Bartók Béla, Kodály Zoltán elődjének tekinthető. 1879 és 1911 között összesen 297 szöveges, 44 hangszeres dallamot gyűjtött, ebből 267 magyar, 54 ruszin, egy román és egy szlovák. Népzenegyűjtésének nagyobb és legértékesebb része Kibédről származik. 1914-ben jelent meg Eredeti székely dalok című könyve. Sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben – volt, míg a temetőgondnokság ki nem dobatta földi maradványaikat a sírból. Kibéden kopjafát állítanak a temetőben Seprődinek, és a faluünnepen, aug. 28-án felavatják Seprődi János mellszobrát a művelődési otthon előtti parkban. A kopjafát Péterfi György tanár faragja, a szobor a szintén kibédi származású nagyváradi Deák Árpád alkotása. /b. d.: Szobrot állítanak Seprődi Jánosnak. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 12./

Augusztus 28-án ünnepelt Kibéd népe: Seprődiné Felméri Katalin emlékére kopjafát emeltek az emlékező falubeliek, Seprődi János emlékét szoborral tisztelték meg. Ráduly János író, néprajzkutató Seprődi János emlékére szerzett költeményét szavalta el. Borbély Emma főszervező, a kibédi Seprődi János Egyesület elnöke méltatta Seprődi életművét. Orosz Pál, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség Erdélyi Tagozatának elnöke a zenekutató életét és életművét ismertette, majd Seprődi Kiss Attila színházi rendező, Seprődi János unokája szólt. Seprődi János mellszobra Deák Árpád szobrászművész munkája. /Nagy Botond: Seprődi-emléknap. Kopjafa- és szoboravatás Kibéden. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./

A Verespatakra aranykitermelést tervező Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) nyomást gyakorol Korodi Attila környezetvédelmi miniszterre annak érdekében, hogy a tárca folytassa a projekt engedélyeztetését. Ezt a miniszter megerősítette. Korodi nem tartja véletlennek, hogy a Demokrata-Liberális Párt támadásai mindig a cég megnyilatkozásaival vannak összehangolva. A PD–L a múlt hét végén támadta a minisztert a verespataki kitermelés problémájával kapcsolatban. /Nyomás Korodin Verespatak miatt. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 26./

Újabb szobrok a személyiségek sétányán
Elődeink emlékére
Temesvár napja alkalmából újabb négy szobrot helyeztek el a Központi Park egyik fő útvonalán, amelyet három évvel ezelőtt a Személyiségek Sétányának neveztek el.
Akkor, ugyancsak augusztus 3-án, a város politikai és gazdasági életében fontos szerepet betöltő hét személyiség: Florimund Mercy, Eugeniu de Savoya, Török János, Küttel Károly, Sever Bocu, Aurel Cosma és Stan Vidrigin mellszobrát avatta fel a városvezetés ünnepélyes keretek között. Néhány hónappal később a Személyiségek Sétányán foglalta el méltó helyét Bartók Béla, a régió legnagyobb szülöttének, valamint Virgil Birounak a bronzszobra.
Az idei szoboravatón ugyancsak neves személyiségek bronzmása került felállításra. Időrendben az első Hunyadi János (1387–1456) híres törökverő, akit a román nép is hőseként tisztel, Ioan de Hunedoara néven „vonult be” a Személyiségek Sétányára. Hunyadi János Magyarország kormányzója, szörényi bán, erdélyi vajda, székely ispán, nándorfehérvári kapitány, temesi ispán, Mátyás király apja nemcsak a török elleni harcokban lovagként és hadvezérként aratott sorozatos sikereivel vívta ki a kortársak és az utókor elismerését, hanem Temesvár várának újjáépítésével, erődítmény jellegének a kor hadászati szintjére emelésével is. (Ő építtette Vajdahunyad, Diósd és Beszterce várát is.) A vár és kastély, amelynek azóta többször átépített változatát Hunyadi-kastélynak nevezik ma is a temesváriak, 1490-ig maradt a Hunyadi család birtokában. Bronzszobrát Irimescu Remus fiatal szobrászművész készítette, életpályájának fontosabb mozzanatait dr. Râmneanţu Vasile egyetemi tanár idézte fel.
Telbisz Károlyt (1853–1914) legnagyobb polgármesterének, a modern Temesvár megalapítójának és kiépítőjének tartja számon a helyi történelem és a közvélemény. 1885 és 1914 között állt a város élén, nagy tudású, felelősségteljes, példamutató városatya volt. Az ő polgármestersége idején bontották le a fejlődésnek gátat vető várfalakat, készült el a város urbanisztikai terve, kezdték meg a hatalmas építkezéseket (Millenniumi templom, a Piarista Gimnázium rendház és templom, Lloyd-sor palotái, a mai Loga utca impozáns iskolaépületei stb.) Korszerűsítette a vízvezeték-hálózatot, a szennyvíz-elvezetést, bevezette a villamosközlekedést, aszfaltoztatta az utcákat, európai rangú kulturális intézményeket hozott létre. A sétányon elhelyezett szobrot Laurenţiu Balca szobrászművész készítette, kivitelezését a PG 33 Kulturális Alapítvány támogatta. Jelentőségét dr. Augustinov Petru méltatta.
Ioachim Miloia (1897–1940) festő, művészettörténész, múzeumigazgató, intézményalapító, több tudományos és művészeti könyv szerzőjének szobrát, Gheorghe Groza szobrászművész alkotását a Miloia család adományozta a városnak. A szoboravatón Aurel Turcuş író idézte fel sokoldalú tevékenységét a nagyszámú hallgatóság előtt.
Emléket állítottak a Személyiségek Sétányán Romul Ladea bánsági származású szobrászművésznek, aki Kolozsváron majd Temesváron főiskolai tanárként, mint Constantin Brâncuşi és Auguste Rodin követője, modern szobrászati iskolát teremtett. Bronz arcmását Jecza Péter mintázta meg, életpályáját Szekernyés János műkritikus méltatta.
A Személyiségek Sétányának – amint azt Gheorghe Ciuhandu polgármester elmondta – kettős célja van: méltó emléket állítani elődeinknek és a város történelmének ismeretére nevelni a fiatalokat a park nyújtotta kellemes környezetben.
Szekernyés Irén. Nyugati Jelen (Arad)

Székely himnusz
Nem vagyok focirajongó, így általában olyan helyzetekben, ha elhangzik egy himnusz, nem kezdek rögtön őrjöngeni. Szusszanásnyi szünet nem árt ilyenkor, s teszem ezt most, az ominózus magyar parlamenti, székelyhimnuszos Elnök-beiktatás kapcsán is.
Szusszantam egyet, mielőtt szisszennék.
Vártam, hátha az a szinte-költő, aki a parádét vezényelte, egyszer csak észbe kap, azt mondja, hogy "grácia szegény fejemnek, én egy másik szö-betűset akartam, a Szózatot, de mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy válaszrímet kerestem a Fidesz hívórímre, hogy majd ezzel köszöntsem a jogos székébe visszatérő Házelnököt, a szék miatt jött a nyelvemre a székely, abból aztán véletlenül a Székelyhimnusz..."
Persze, hogy nem ez történt.
Mielőtt belebonyolódnék a székely himnuszba, el szeretnék mesélni egy régi-régi történetet, amelynek hőse, (nekem mindenképpen hősöm tövösi és székelykáli Vass János nagyapám, de genere sóváradi, aki büszke volt arra, hogy egy ősi székely família leszármazottja.) Az a nagyapám, aki nem kérkedett székelységével, s azzal sem, hogy, bár a sóváradi Vassok ivadéka, de a család Apafi alatt kettős predikátumot is kapott, (az, tetszenek tudni, járulékos birtokadomány nélküli nemesség), s így lettek tövisi és székelykáli Vassok. Tőle kérdeztem az ötvenes évek közepe táján.
- Nagytata, mi az a székelyhimnusz?
- Az egy nóta, amit valami részeg katonatiszt írt a kuruc-kesergők mintájára.
- Nagytata el tudná énekelni nekem?
- Én aztán nem. Nekem egy himnuszom van. A Himnusz, azt pedig Kölcsey Ferenc írta. Nem egy fűzfapoéta. A zenéjét sem a Fényes-vendéglő brácsása szerezte, hanem Erkel Ferenc. Ezzel a téma részéről le volt zárva.
Egyik szomszédjától, aki az ős-székely Nyáguj névre hallgatott, addig kérdezgettem azt a himnuszt, hogy végül elhegedülte nekem, s kissé kornyikálva el is énekelte, amitől nagyapám nem volt egyáltalán boldog.
Az öreg Nyáguj, székelyebb volt minden székelynél. Kedvenc szavajárása az volt, mint a többi vankujoké, hogy "székely szarta a magyart", amit olyan gyakran használt, mint más ember a kötőszavakat. Onnan lehetett tudni, hogy rátört a székelykedés, hogy ilyenkor Rodin Gondolkodójának pózába helyezte magát, s hangjában olyan mélabúval, mintha gyászbeszédet mondana, szavalni kezdte Lévay József Mikes versét, mert ugyebár Mikes Kelemen a székely sors és hűség valóságos szimbóluma:
"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában."
Szerinte minden és mindenki székely volt ezen a világon, s ha megengedőbb hangulata volt, olyankor hozzá tette, hogy "rosszabb esetben magyar". Tudása leginkább az átlag magyarországi műveletlenségre hasonlított, azokéra, akik azt hiszik, hogy Nagyvárad és Kolozsvár, s természetesen Déva és Arad is a Székelyföldön van. Még a műveltebbek is elcsodálkoznak azon, hogy nincs székely nyelvjárás. Nyelvjárások vannak. A Marasmenti a-zótól, ahal piras kalapasan ment a malamba a lavával, egészen Kányádi Sándor vidékének enyhén ö-ző dialektusán át, a keleti (Csík, Háromszék) és nyugati (Udvarhely és részben Marosszék) nyelvjárások is léteznek.
Emlékszem, nagyapám egyik jeles bemondására. Egy alkalommal, amikor éppen a magyar történelem egyik, de nem utolsó ballépését elemezte nagyapámnak Nyáguj szomszéd, s éppen II. Ulászló királyunkat szapulta, a szokásos epitheton ornans kíséretében:
- Eh, székely szarta a magyart. Én mondom neked Vass úr, hogy akkoron éppeg Székely Dózsa György lett volna a megfelelő király - mondta és nagyot böfögött, amire nagyapám, némi malíciával megjegyezte: - Na, végre valami nemzeti okosság is kijött a torkodon.
Amikor nagyapám Tolnai lexikonjából kiokosítottam magam, mert ott sem találtam székelyhimnuszt, megkérdeztem, hogy mit énekeltek ünnepélyes alkalmakkor, amíg Kölcsey meg nem írta a Himnuszt.
- A katolikusoké a Boldogasszony Anyánk és az, Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva, a 90. zsoltár volt - mondta.
Neki jobban hittem, mint a szomszédnak, aki azt mondta, hogy Csaba királyfi krónikása írta a székelyhimnuszt, s többek között elmagyarázta azt is, hogy Abesszínia valójában ősi székelyföld, s Habos-hon az igazi neve, a nagy vízesések miatt, s hogy a Nílus Nyelős lenne a mai nyelvben. Ugorgyunk, mondaná Nyilas Misinek Pósalaki úr. Hát ugorgyunk.
Soha nem fogom elfelejteni azt az öreg háromszéki, valamikori kántortanítót sem, (ott újságíróskodtam több mint negyvenöt esztendeje), akiről a költő, Csiki László barátom, a "Jó öreg oskolamesterek" sorozatának egyik darabját írta, s aki tájházat szeretett volna berendezni a zsebkendőnyi székely faluban. Bosszúsan mesélte, hogy jöttek valami magyarországi kupcihérek, akik a kocsmában telefröcskölték a falat is a székelyhimnusszal, aztán vittek ajándékként, vagy ha nem, akkor bagóért mindent, amire egyszer még büszke lehetett volna a falu.
- Az egy giccs, kedves uram - mondta a székelyhimnuszról, s legyintett. - Mi az, hogy "porlik mint a szikla"? A szikla, nemcsak a természetben, de még Jézus tanításában is a maradandóság szimbóluma - s levette a fali rádió tetejéről a Bibliát. Keresgélt benne, aztán a versek számát is kimondva, olvasni kezdte. - 18 Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.
19 Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva." Máté 16: 18-19.
Ezek jutnak eszembe, valahányszor ezt az ominózus nótát hallom. Péter, nevének értelme a kő, a szikla, s talán egyik vidéki magyar város közönségét meg is bántottam, amikor egyszer, egy könyvem bemutatóján el akarták énekelni tiszteletemre ezt a nótát, s megkértem őket, hogy ha lehetne, akkor inkább valami komolyabbat. Mondjuk azt, hogy "ha én rózsa volnék"... Ma talán nem merném megtenni. Változtak az idők.
Szívrepesve lesem, hogy egy kvietált katasztrófavédő megírja végre a várva-várt palóc-himnuszt, egy postatiszt özvegye ősi mandolinra hangolva a hajdú-himnuszt, s aztán jöhet az Őrség, Hetés, s talán előbb-utóbb egy pesti széplélek összve-szerzi (sic) a moldovai csángóhimnuszt is.
Azt a teremburáját, szinte megfeledkeztem arról, hogy a sámánnal táncoló, makói földgáz-mezőt a nemzet nevében lefoglaló MVSZ elnök egyik epigonja is, a minap a Parlamentben a Szent Korona előtt idétlenkedett. Hát, összenőtt a parlamentben, ami összetartozik. Sámán és székelyhimnusz, s egyre szaporodnak azok a jelek, amelyek azt sugallják, hogy céltévesztett emberek eszménykeresés közben egyre ingoványosabb talajra tévednek.
Csak úgy, de nem egészen mellékesen kérdem, vajon a Jobbik zászlólengetői tudják-e, hogy az a zászló, amelyet fennen lobogtatnak, nem jobbágyivadékok kezébe való?
Abból a bizonyos árpád-sávos zászlóból egyetlen egy volt valaha, s az csak a király zászlaja lehetett. A főnemesek, a zászlósurak, ez alá a királyi lobogó alá gyülekeztek.
A zászlósurak, a középkori, 14-16. századi Magyarországon, azok a kiterjedt földbirtokkal rendelkező nemesek, főméltóságok voltak, akik vagyonuk vagy hivataluk függvényében kisebb-nagyobb létszámú katonai csapatot, bandériumot voltak kötelesek az ország védelmére kiállítani, és háború esetén saját zászlajuk alatt azt, a király táborába vezetni.
Természetesen egy olyan országban, ahol immáron szállóige az "egy a tábor, egy a zászló", nem kell attól félni, hogy Őfelsége, azon való haragjában, hogy lumpen-értelmiségiek a zászlaját kisajátítják, négyeltet és karóba húzat, vagy jobb kéz levágására ítél zászlóbitorlókat, akár valami hamispénz-verőket. Engem nem is csak az aggaszt, hogy vészesen a nemzetvezető-testvér korát idézik, hanem az a folyamat, aminek a végállomása felé közeledünk. Az pedig a ráció ellenében a sötét irracionalizmus.
Emlékezzünk, mit hozott a rendszerváltás: mindenhol ufókat láttak az emberek, szobordöntögetők és kopjaállítók születtek a semmiből, aztán megérkeztek a bioenergiázó álorvosok, tévékben a pénz-jósok, a képernyőn keresztül dátumok alapján betegséget diagnosztizáló szemfényvesztők, táncikáló sámánok, szike nélkül daganatot eltávolító mágusok, rovásírásos helységtáblák, s már csak ez hiányzott. Székelyhimnusz a magyar parlamentben.
Téveszmék diadala az amúgy is tudathasadás fölött!
Végül, de nem végezetül egy jó tanács. Ha Lezsák úr, a majdnem-költő nem érzi, hogy ez a giccs nem való az ország házába, s úgy érzi, hogy nagyon-nagyon kikívánkozik belőle, ajánlanám, hogy keressen egy kies, bográcsozásra alkalmas helyet. Lehetőleg idehaza, mert ahajt, a Hargita lábánál még az is előfordulhatna vele, hogy egy túlbuzgó góbé azt találná mondani neki, az ének végeztével, hogy "Ne bölcsködjön, kied csak egy árnyékszékely, mink volnánk az igazik, s székely szarta a magyart".
Vári Attila író. Népszava

Merjük egymást értékesnek látni!
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjével, BÖJTE CSABA ferences szerzetessel az értékeket a középpontba állító műsorában beszélgetett Stanik István. Az alábbiakban a román közrádió magyar adásában elhangzottak szerkesztett változatát adjuk közre.
Beszélgessünk az értékekről! Az ön könyveinek a központjában az értékek állnak. Miért tartja fontosnak erről írni a 21. század elején?
Nagyon sok ember kopogtat be, segítséget kér, élelmet, ruhát, tanszert, van, aki hozza a gyerekét, hogy fogadjuk be, mert nem tudja nevelni. Amikor leülök velük beszélgetni, legtöbbször kiderül, hogy nem árvíz vagy földrengés pusztította el a családjukat, hanem más jellegű gondok, bajok vannak. Ha egy államban sok a baleset, logikus, hogy baleseti kórházakat kell építeni, az orvosok összerakják a szerencsétlenül járt embereket. De ha még több baleset történik, az állam vezetői rosszul teszik, ha még több kórházat építenek, azt kellene csinálják, hogy elővegyék a közlekedési szabályokat, az utakat, ellenőrizzenek, és akkor logikus, hogy kevesebb baleset történne, kevesebb kórház kellene.
Az elmúlt húsz évben újabb és újabb gyermekotthonokat indítottam, mindegyik betelik pillanatok alatt. Azon gondolkoztam, jó ez így, hogy létrehozzak egy újabb intézményt, amely az összetört csontokat, családokat próbálja összerakni? Nem lenne jobb, ha elővennénk azokat az értékeket, amik meghatároznák az életünket, a tízparancsolatot, a szeretet parancsát, és ezekről leverni a port, és egy kicsit átelmélkedni, átgondolni? Ugye, ha valaki repülőt akar építeni, nem rossz, ha előtte átnézi az aerodinamika törvényeit, mert úgy eredményesebben tud repülőt tervezni. Társadalmunknak is vannak olyan alapvető értékei, amik századok alatt kikristályosodtak. Miért nincs egy lelkiismereti ombudsman, aki azt mondaná egy új törvényről, hogy lám-lám, ezek összevágnak-e vagy nem vágnak össze a mindannyiunk által valamilyen szinten elfogadott isteni parancsokkal?
Ön azt írta, hogy a gazdasági válság nem hat igazából az emberekre, mert az emberi élet teljességét nem határozzák meg azok a tényezők, amelyek a gazdasági válságra hatnak. Kifejtené ezt a gondolatot?
Biztos, hogy nagy krízis van. Mikor kérdezték, hogy mi erről a véleményem, egy viccet mondtam. A nyuszi a teknősbékával elindul kirándulni. Mennek, mennek. Persze, a béka mindegyre lemarad, s a nyuszi noszogatja kedves társát, hogy szedd már azokat a reumás lábaidat! A teknősbéka mindegyre azt mondja, hadd el nyuszi, jó, ha mi ilyen lassan megyünk. Végül a nyuszi megkérdezi: miért jó, ha mi lassan megyünk? Azt feleli, mert nem jó irányba megyünk! Úgy gondolom, az emberiség nagyon felgyorsult az anyagi javak halmozásával. Amikor házat szentelni megyek, tényleg olyan lakások vannak, mint egy-egy múzeum, már nem ötven négyzetméter, hanem száz, száz fölötti négyzetmétereken, több autó is, ennek ellenére az emberekben nem az örömérzetet látom, inkább a verejtékes izzadságszagot érzem. Ilyenkor az a régi emlék jut eszembe, amikor kedves édesanyám, amikor gyerekkorom első kirándulásaira mentem, lelkesen megpakolta a hátizsákomat anyai szeretettel. Abban volt aztán minden. Azokra az első kirándulásokra úgy emlékszem vissza, hogy folyik a víz rólam, azt se tudom, hol járok, csak cipelek. Aztán rájöttem idővel, hogyha anyámat nem engedem közel a hátizsákhoz, azt én magam pakolom be úgy férfias egyszerűséggel, akkor csodálatos szép tud lenni a természet, élmény kirándulni. Az utóbbi húsz évben, ki kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarság túlpakolta a hátizsákját, túl sok mindent felvállaltunk, hordoznunk kell, s biza nem olyan élmény verejtékesen cipekedni.
Igenis a legnagyobb értékek azok, hogy leülök a kedves férjemmel, feleségemmel, gyerekeimmel beszélgetni, játszani, egy römipartira, kirándulni. Azt a paprikás pityókát elkészítem, nekiülünk elolvasni egy jó könyvet vagy megnézünk együtt egy jó filmet.
Olyan kép alakult ki bennem Önről, ami különbözik azoktól a sztereotípiáktól, amikor az ember egy papra gondol vagy egy szerzetesre gondol. Úgy érzem, Ön közelebb van a mai hétköznapi emberhez: magatartásában, beszédstílusában, abban, ahogy fogalmaz, és a gondolataiban is. Mi okozza ezt a különbséget?
Nagyon sok nagyszerű ember van, csak legtöbben félünk megszólalni, vagy sokszor van egy irány, s azt felvesszük és lihegünk egymás sarkában. Nehéz megállni, nehéz azt mondani, hogy ez nem igaz, ez a siránkozó, nyafogó hangnem, amit, mint egy nagy adag ketchupot ráöntöttek az erdélyi magyarságra, s úgy folyik rajtunk. Én hiszem azt, hogy ha felráznánk magunkat, ha biztatnánk egymást és önmagunkat, akkor szebb lenne a világ. Mire gondolok?! Szentgyörgyről jövök hazafelé, Csíksomlyó felé. Leint egy atyafi, felveszem, kérdezem tőle, hova megyen. Azt mondja, megyen haza a büdös… és mondott egy csúfot a feleségéről. Az út szélére húztam az autót, és mondom, szálljon le. „Hát miért?” Mondom, én katolikus pap vagyok, és aki így beszél a feleségéről, azt én egy tapodtat se viszem. Kint esett az eső, sötétedett, láttam, nagy leszállhatnékja nincs ennek az ötven fölötti bácsinak. Kértem, mondjon valami jót a feleségéről és elviszem. Azt mondja, hát ilyen hirtelen… Mondom, akkor várjunk, ne kapkodjuk el ezt az asszonydicséretet. Azt mondja: finom palacsintát süt. Na, mondom, csukja be az ajtót, mert akkor megyünk. El is indultunk, kezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy az a palacsinta, atya, hát töltelékes… az igen… olyat maga nem evett, álljon meg, itt a telefonszámom, jöjjön el, azt meg kell kóstolja. Aztán kiderült, hogy van három szép gyerekük, még unoka is van, malacot nevel, van veteményeskert. Egész Alcsíkon nem erőst van olyan szép kert, mint az övék. S végül, mire Bükszádig értünk, az asszonykát szinte szentté avattuk. Olyan szépeket mondott a kedves feleségéről, s miután leszállt, akkor gondolkoztam el, hogy ez hogy van, egy ezer idegennek elkezdi szidni a feleségét. Valószínűleg társadalmi elvárás, hogy a rosszat mondjuk egymásról, s ne a jót lássuk meg. S amikor azt mondom neki, hogy én erre nem vagyok vevő, akkor mindjárt előkerül valami mélyebb, tisztább, valami emberibb arc, amiről jól el tudtunk kilométereken hosszan beszélgetni. Most az a sikk, ha szidom a főnökömet, a beosztottamat, a tanárt, az orvost, a papot, a politikust, mindenkit, mert én tudom a tutit, s mindenkiről megmondom tíz perc alatt, mit csinál rosszul. Ez a gonosz léleknek a stílusa, mert ha a jó Isten stílusát nézem a Szentírásban, azt látom, hogy Jézus mindenkit bátorít, „itt vagyok, ne féljetek, veletek vagyok, legyőztük a gonoszt”. Találkozik az öreg Nikodémussal, s nem lehordja, hanem azt mondja, igaz, hogy nem jól sikerült, amit csináltál, de itt vagyok, segítek, fog ez menni. Vagy a házasságtörő asszonyt, vagy Zakeust, sorolhatnánk, Jézus az összes találkozásában bátorít. Akivel Ő szóba áll, az emmauszi tanítványok, vagy akárki, többek lesznek, bátrabbak, hitüket visszanyerik önmagukban, neki mernek állni feladataikat szépen elvégezni. A gonosz lélek az, aki kihúzza Ádám s Éva alól a szőnyeget, ő az, aki mindent ócsárol, leszól. Én, amikor rosszat mondok a társaimról, környezetemről, nagy a gyanúm, hogy a gonosz lélek szócsöve vagyok.
Van egy kifejezés a magyar nyelvben, amit gyakran használunk a médiában, azt mondjuk: modellértékű, valamire, amiről úgy gondoljuk, hogy követendő példa. Ha az erdélyi magyarság fogalomkörében valami modellértékű, akkor Csaba atya mint személyiség modellértékű. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen érték a példamutatás.
Nem hiszek abban, hogy ilyen karizma, meg olyan adottság, én azt gondolom, van egy jó receptje a piskótának, és aki aszerint csinálja, annak finom süteménye lesz. Tehát ez nem adottság kérdése, a mi Urunk Jézus Krisztus egy nagyon jó receptet adott az élethez, és én azt gondolom, van bennünk annyi alázat, hogy azt a receptes könyvet elévesszük és megnézzük, hogy a mi Urunk hogy csinálta. A szomorú emmauszi tanítványokat Húsvét hajnalán nem leszidta, nem a földbe döngölte, hanem olyan szépen tudott velük beszélni, hogy lángolt a szívük, s ezek az emberek maguktól visszamennek Jeruzsálembe, s lelkesítik a többieket is. Ez egy recept. Ha jön egy gyerek hozzánk, egy utcagyerek, aki kiábrándult mindenből és mindenkiből, s én azt mondom, milyen csajbatag vagy, milyen mocskos vagy, akkor még mélyebbre kerül, nem? De ha ölbe veszem, és azt mondom, Isten selejtet nem teremtett, te Isten csodaszép alkotása vagy, gyere, megfürdetlek, szép ruhát adok neked, nézd meg, milyen szép vagy és örülj, akkor az a gyerek elindul, és próbál viselkedésében és mindenben jobb lenni, szebben viselkedni. Ebbe az irányba kell elindulni, de ez nem adottság kérdése, hanem az, hogy olvassuk el a mi Urunk Jézus Krisztus életét, az Evangéliumot és próbáljuk meg azt valóra váltani.
Nagyváradon beszélgetünk, ahol nemrég megnyílt egy újabb nevelőotthon. Most éppen hol tart Csaba atya az otthonok építésével, bővítésével, hány gyerek tanul most? Beszéljen egy kicsit erről a lélekbirodalomról, ahogy valaki nevezte mindazt, amit Ön felépített.
Le kell szögezni azt, nekem nem az a célom, hogy nem tudom, hány házat létrehozzak, mert meg vagyok győződve, hogy se az állam, se az egyház, se senki a szociális kérdést nem tudja megoldani. Én azt szeretném megmutatni az embereknek, hogy jó dolog jónak lenni, jó dolog jót tenni! Hogy igen, ez a típusú gyerek is ugyanúgy nevelhető, formálható, mint bármelyik más. Az lenne a cél, hogy vágyat ébresszek az emberekben ahhoz, hogy mindenki a maga utcájában, falujában, tömbházában lehajoljon a bajban lévő emberhez és szolidárisak legyünk. Ez a fő célom nekem. S amikor kérdezik, hogy mit akarok kétezer-tizenkettőben vagy -tizenháromban, akkor mindig azt mondom, hogy konkurenciát. Minden faluban, minden városban kellene legyen egy ilyen kis otthonocska. Hatvannyolc ilyen házunk van, ezek egy része napközi otthon, s vannak a bennlakó otthonok. A Gyergyói-medencében szinte minden faluban van napközi otthon. Háromszéken, Csíkban, Udvarhely környékén, Parajd környékén is sokfelé vannak ilyen napközi otthonok. Egy faluban van kétszáz, ötszáz gyerek, s a legtöbb halad. Aki nem halad, mellé a tehetősebb szülő alkalmaz pedagógust vagy küldik délutáni „afterschoolba”. Egy szegény gyerek, ha hazamegy az iskolából, s nincs, aki leültesse, hogy tanuljon, akkor könnyen elmegy focizni. Másnap az iskolában nincs házi feladat, még a füzetet is otthon hagyta, talán el is késett. Ilyenkor a tanító mit tud mondani: miért nem tanultál? Leszidja a gyereket, ez kudarcélmény. S ahol engem kudarc ér, oda nem megyek szívesen. A gyerek is akkor kezd lógni. Akkor nem elég, hogy nem tanulsz, még lógsz is, az apád laskáját. Behívják ilyenkor az egyedül élő anyukát vagy nagymamát, az sírva hazáig pofozza a gyereket, ami egy újabb, mélyebb kudarcélmény. A gyerek mély spirálba kerülhet, ezért sok gyerek abbahagyja az iskolába járást. Beder Tibor, Hargita megyei tanfelügyelő mondta, hogy fő-tanfelügyelői tevékenysége alatt több mint hatezer iskolaelhagyás történt. Igazából az államnak nincs erre eszköze, hogy egy ilyen leszakadó gyermeket hogyan tudjon visszapergetni. Mi az ilyen gyerekek számára létrehozzuk a napközit, ami azt jelenti, hogy neki van még valamilyen családi háttere, van, ahol aludjon, de nálunk ruhát, tanszert kap, tanulunk, foglalkozunk vele, esténként pedig hazamegy. Mintegy ezer gyerek van ebben a rendszerben. Ha ez már nem elég, amikor már nincs hova hazamenjen, ha testi, lelki, fizikai integritása, épsége veszélyben van, akkor a törvény szerint is ki kell emelni őt a családból, tehát befogadjuk valamelyik bentlakó otthonunkba. Most több mint ezerháromszáz bentlakó gyerekünk van Erdély területén. Csak addig kellene bent legyen, amíg a családi háttér normalizálódik, mert az a jó, ha nem szakad el a vér szerinti rokonaitól, hanem velük együtt él és növekszik. A fogorvos se azzal kezdi, hogy kiráncigálja a szánkból a fogakat, hanem töm, fúr, gyökért kezel. A szociális munkás is így kellene a gyerekekhez hozzáálljon. Sokszor elmondtam az állami hatóságoknak, hogy a rendszer kevesebb pénzbe kerülne, és hatékonyabb lenne, ha a gyerek úgy éli meg, hogy én társ vagyok, egy mentőcsónak. Ezért van az, hogy egyetlen házunkban sincs kapus, meg lakat. A gyerekek kijárnak a városi iskolába, visszajönnek, magukénak érzik. Én szeretnék egy „fertőző betegség” lenni, hogy megfertőzzem az embereket azzal, amivel engem is a mi Urunk Jézus Krisztus vagy Szent Ferenc atyánk megfertőzött. Oly sokszor elmondtam, hogy ha elengednének Somlyón a Szék útján befelé két malacot, mindjárt kirohanna valaki, hogy megfogja és hazavigye. De egy ember ennél sokkal értékesebb. Merjük egymást értékesnek látni, merjük egymást megszólítani, befogadni. Olyan sok üres házban jártam, ahol, mint egy múmia, él valaki egyedül, szörnyű az ő élete. A gyereknek is, ha egyedül van, az unalmas. Én a mi gyerekeinkben azt látom, milyen jó, hogy együtt vannak. Biztatnám a kedves testvéreinket, hogy merjenek jók lenni, a cselekvő szeretet útjára lépni, merjenek befogadni egy-egy gyereket, öreg nénit. Én nemcsak gyerekeket fogadtam be, hanem régi, eldobott épületeket is, Bethlen Gábor szülőházát, de idős bácsikat, néniket is. Vagy sokszor hajléktalan embert. Persze, kell vele egy kicsit bíbelődni, de most már jó munkatársam, aki veti a vállát a vállamhoz, együtt húzzuk a szekeret. Ez kellene, hogy meglássuk egymásban az értéket, a társat, a barátot, azt, akivel akár álmainkat valóra válthatjuk, akivel együtt dolgozhatunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Fiatal sportolókat és diákokat támogat a Dr. Pongrácz Antal Egyesület
Immár negyedik alkalommal osztja ki a Dr. Pongrácz Antal Egyesület a fiatal sportolók és diákok számára nyújtott támogatását. Az egyesület a benyújtott pályázatok alapján idén a marosvásárhelyi vívószakosztálynak, valamint Kórodi Róbert fogorvostan-hallgatónak ítélte meg az egyenként ezer lejes díjat. A pénzjutalommal az egyesület a kimagasló sportteljesítményt, valamint a kiváló szakmai- tudományos munkát és a közösségért kifejtett tevékenységet díjazza. A vívószakosztály tagjai az egyesület által szervezett hétvégi, marosvásárhelyi vívótornán már át is vehették a jutalmat, Kórodinak a március 21. és 24-e között a szintén Marosvásárhelyen megrendezendő Tudományos Diákköri Konferencia (TDK) keretében nyújtják át az elismerést. A dr. Pongrácz Antal, elismert fogorvos, egyetemi tanár és kimagasló eredményeket elért amatőr sportoló, a marosvásárhelyi Egyetemi Sportklub vívószakosztályának volt elnöke nevét viselő egyesület közérdekű célja az egyesület névadójának a tudomány és az amatőr sport támogatása érdekében kifejtett tevékenysége folytatása, mindenkoron alapul véve az elhunyt szellemiségét, másokon való segítési vágyát.
Népújság (Marosvásárhely),

Kopjafa őrzi Siklódy Lőrinc emlékét
„Múltunk nagyszerű emberei – legyenek akár királyok, költők, tudósok, művészek és mások –, mindig is példaképként szolgálnak számunkra és a jövő generáció számára” – hangzott el a Siklódy Lőrinc emlékére állított kopjafa avatóján, Ditróban. A Petres Lajos által készített, a ditrói önkormányzat által állíttatott, Budapest VIII. kerület finanszírozásával megvalósított emlékoszlopot a falunapok keretében, vasárnap avatták fel.
Az avatóünnepségen elhangzott, néhai Siklódy Lőrinc az egyik, akire Ditró méltán büszke, hiszen a szobrászművész szülőföldjén és határokon túl is maradandót alkotott. Munkásságát Puskás Anna, a Siklódy Lőrinc Általános Iskola igazgatója ismertette. Felsorolásában számos alkotás neve hangzott el, amelyek mind a ditrói származású művész keze alól kerültek ki. A legtöbb alkotás magyarországi településeken található, a Magyar Nemzeti Galéria 22 szobrát őrzi. Szülőfalujához való kötődését tanúsítja az a három, kararai márványból készült szobor, amely a ditrói nagytemplom főoltárát díszíti. A szobrok Szent Istvánt, Szent Lászlót, Jézus Szent Szívét ábrázolják. „Az, hogy most ezen a helyen összegyűltünk Siklódy Lőrinc szobrászművészre emlékezve, és tiszteletére kopjafát avatunk, azt jelenti, hogy olyan értékeket vitt be a nemzedékek, a nemzet életébe, amelyek az idő próbáját kiállták. Személyében a lüktető, a teremtőerejű életet magasztaljuk” – fogalmazott Puskás Anna.
Siklódy Lőrinc /Ditró, 1876. szept. 17.-Budapest, 1945. szept. 15./ Budapesten hunyt el, a józsefvárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik. A budapestiek épp annyira büszkék a szobrászművészre, mint a ditróiak – mondta a kopjafaavató-ünnepségen Sánta Péterné, Budapest VIII. kerület alpolgármestere. „Bár Siklódy Lőrinc Ditróban született, de ugyanúgy magyarnak született, mint mi mindannyian. Hosszan alkotott a józsefvárosi Százados úti művésztelepen, sok alkotása található Budapesten és Nagy-Magyarország szerte” – mondta az alpolgármester, beszédében hangsúlyozva a nemzeti összetartozás fontosságát.
Az avatóünnepségen részt vett Siklódy Lőrinc unokaöccse, a Magyarországon élő Láng Péter ügyvéd is. A szobrászművész életútjából néhány olyan dolgot mondott el, amit a róla szóló hivatalos említések nem tartalmaznak. A hallgatóság megtudhatta, hogy Siklódy Párizsban, a világhírű francia szobrász, Rodin legkedvesebb magyarországi tanítványa volt, továbbá azt, hogy fejlődésének egyik meghatározó állomása München volt. Láng Péter arról is szólt, hogy a Velencei Biennálén Siklódynak kisplasztikái nyerték meg a látogató közönség és a zsűri elismerését. „Siklódy Lőrinc megtestesítette azt, ami számomra a székelységben az igazi jellemző: a mély hitet, az erőt, a kitartást, a tudást, a tehetséget és a halálig való ragaszkodást a szülőföldhöz és annak hagyományaihoz” – összegzett a szobrászművész rokona.
„Tisztelegnünk kell azok előtt az elődeink előtt, akik Ditrót valamilyen szinten széppé, jobbá varázsolták, hírnevét öregbíttették”– fogalmazott az ünnepségen Puskás Elemér polgármester. Elmondta, a Siklódy-emlékoszlop egyike azoknak, amelyeket a Ditró-pataka mellett létesülő parkban kívánnak felállítani. A továbbiakban Puskás Tivadar és Csibi Andor emlékére is kopjafát állítanak, alkalmassá téve így a tér egy részét arra, hogy akár tanórákat szervezzenek itt a diákok számára.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Másodkézből felszerelt román hadsereg
Az elmúlt negyedszázadban a honvédelmi tárca által elköltött 45 milliárd euró ellenére a román haditechnika 80 százaléka a rendszerváltás előtti időszakban készült. A büdzsé 80 százalékát fizetésekre fordítják, és a katonai költségvetésnek mindössze a 10 százaléka jut új fegyverek beszerzésére.
Az ukrajnai fejlemények óta Európa keleti része keményen fegyverkezik. Moszkva idén 50 százalékkal növelte a fegyverkezésre fordított összegeket, tavalyhoz képest Litvánia másfélszer, Lengyelország és Észtország 20, illetve 15 százalékkal, Ukrajna pedig 20 százalékkal. A román honvédelmi tárca teljes költségvetésének 79 százaléka az állomány javadalmazását teszi ki, és a teljes katonai költségvetés 10,7 százaléka fordítható a fegyverzet korszerűsítésére. Mindez az Európai Védelmi Ügynökség (European Defence Agency), valamint a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adataiból derül ki. A román honvédelmi kiadások nem felelnek meg a NATO-kritériumoknak, amely kimondja, hogy a honvédelemre fordított kiadások legalább 20 százalékából a fegyverzet korszerűsítését kell finanszírozni.
A román sajtó egyre többet foglalkozik azzal, hogy a tábornokok mire költik a honvédelmi büdzsé kevéske pénzét, mekkora a békeállomány, mennyire korszerű a fegyverzet, egyszóval háború esetén Románia képes lenne-e megvédeni önmagát. A válasz nem szívderítő: az utóbbi negyedszázadban Románia kormányai 45 milliárd eurót költöttek a honvédelmi tárca finanszírozására, ez azonban a román katonaság felszereltségén nem látszik meg.
Utolsók között a NATO-ban
A honvédelmi minisztérium költségvetésének egyötödét kellene évi rendszerességgel fegyverkezésre költeni, de ezt a küszöbértéket 1990 után egyetlen alkalommal sem teljesítette Románia. A honvédelmi tárca legtöbbet fizetésekre és rutinműveletekre költött. A SIPRI adatai szerint a katonai költségvetés soha nem haladta meg a bruttó nemzeti össztermék (GDP) 1,85 százalékát, holott a kötelező NATO-küszöb 2 százalék lenne. Beiktatása után Klaus Johannis román államfő kijelentette: „Ha mi nem vigyázunk a biztonságunkra, azt egyetlen szövetséges vagy partner sem tudja garantálni számunkra”. Johannis arra kérte az összes politikai pártot, hogy legalább tíz évig tartsák be a 2 százalékos küszöböt a honvédelem számára. Igaz, Románia nem kivétel: az idei SIPRI-jelentés szerint a 28 NATO-tagország közül csak öt ország tartja tiszteletben a mindenki számára kötelező finanszírozási kritériumokat.
A román honvédelmi költségvetés a NATO-tagországok között a legkisebbek közé tartozik. Ha a lakosság számarányához viszonyítjuk a katonaság évi büdzséjét, akkor a végeredmény riasztó: az utolsó előtti helyen állunk Európában, utánunk Bulgária zárja a sort. Egy 2013-as adat szerint az 1,85 milliárd eurós büdzsé 80 százaléka ment fizetésekre, és haditechnika vásárlására mindössze 200 milliót költöttek. A 2006–2013-as időszakra kivetítve a 14,13 milliárd euróból mindössze 1,7 milliárd euró szolgálta a haditechnika felújítását.
Harmincéves használt repülők
A honvédelmi beruházások legmediatizáltabb tétele az a 12 darab, másodkézből – vagy inkább harmadkézből – vásárolt F-16-os vadászrepülő, amelyet Portugáliából szerzett be a szaktárca 628 millió euró értékben. Tíz román pilóta és technikus tanulja az F-16-osok kezelését egy portugáliai katonai bázison: az árban az ő képzésük és a gépek felújítása is benne van. Hat gépet már korszerűsítettek: a szakértők szerint kategóriájának ez a legsikeresebb vadászgépe. A Harci Sólyom – a hivatalos neve F–16 Fighting Falcon, de a pilóták gyakran Vipernek nevezik – negyedik generációs, egy hajtóműves vadászbombázó repülőgép, amelyet a General Dynamics fejlesztett ki, és jelenleg a Lockheed Martin gyártja. Eredetileg könnyű nappali vadászgépnek tervezték, azonban a mikroelektronika fejlődése folyamatosan tette lehetővé egyre fejlettebb fegyverek és berendezések integrációját, így napjainkban szinte minden fegyverfajtát bevethet, napszaktól és időjárástól függetlenül. Kategóriájának legsikeresebb repülőgépe, a legyártott gépek darabszáma a jelenlegi megrendelésekkel együtt eléri a 4300 darabot.
A Románia által megvásárolt gépek az Atlantis programmal kerültek Portugáliába 1990-ben, de már akkor is használt állapotban.
Az F–16 többcélú vadászbombázó repülőgép. M61 Vulcan beépített gépágyúja mellett rakéták és bombák széles választékát hordozhatja. „A tervezés kezdetétől fogva az F–16-ost költséghatékony »igáslónak« szánták, amely sokféle célra használható, magas hadrafoghatósággal. Elődeinél sokkal egyszerűbb és olcsóbb, de fejlett aerodinamikai kialakítása és korszerűbb avionikája – többek között a világon először alkalmazott számítógépes vezérlőrendszer, a »fly by wire«, ami miatt az Electric Fighter becenevet is kapta – nagyobb teljesítményt eredményez” – írják róla a szakértők. Tény, hogy ez a több évtizedes, de időközben korszerűsített vadászgép ma a román haditechnika egyik legmodernebb és legköltségesebb darabja.
A békeállomány
A román honvédelmi miniszter október közepén jelentette be, hogy a hadsereg önkéntes tartalékosok jelentkezését várja. A 18 és 55 év közötti jelentkezőkre évi 15 napos kiképzés vár, négy évre kötnek szerződést, és erre az időszakra zsoldot kapnak, amelynek összege a beosztásukkal azonos besorolású hivatásos katonák zsoldjának a tíz százaléka. Mircea Duşa miniszter az után jelentette ezt be, hogy a szenátus elfogadta az önkéntes tartalékos rendszer bevezetéséről szóló törvényt, amelyet az államfőnek kell kihirdetnie. A jogszabály arról is rendelkezik, hogy a kiképzés alatt fizetik az önkéntesek társadalombiztosítását, valamint munkaadójuk kárpótlást kap az államtól a hiányzás okozta jövedelemkiesésért. Mircea Duşa szerint az alkotmány 2003-as módosításakor – amikor a kötelező katonai szolgálatot eltörölték – semmilyen törvényes keret nem maradt a tartalékállomány felfrissítésére. Romániában szerencsére sok fiatal tanul katonai középiskolákban vagy főiskolákon és egyetemeken. A katonaság évente 1500 fiatalt alkalmaz.
A román hadseregnek körülbelül 75 ezer aktív katonája, közel 80 ezer tartalékosa és további 15 ezer civil alkalmazottja van. 2010-es adatok szerint 117 798 férfi, és 111 607 nő érte el a katonaköteles kort (18 év). Mintegy öt és fél millió, 15–49 év közötti személyt tartottak nyilván hadra foghatónak. 1990-ben még 300 ezer aktív katonája volt az országnak, az állomány a NATO-csatlakozás után csökkent a mai szintre.
Rendszerváltás előtti haditechnika
Katonai források szerint a haditechnika 80 százalékát 1990 előtt gyártották, ami azt jelenti, hogy a varsói szerződés tagállamainak a szintjén vannak vagy inkább alatta. A haditengerészet két fregattját 2010-ben 500 millió euróért újították fel, az egyetlen román tengeralattjáró 20 éve nem járt víz alatt. A katonaság az országutakról rég eltűnt, a hetvenes és nyolcvanas évekből származó, román gyártmányú buszokkal és teherautókkal szállítja kiképzésre katonáit.
A helyzet pikantériája, hogy mindeközben Romániában egyre jobb üzlet a fegyverexport, de az adatok titkosítása miatt nem lehet tudni, hogy hova szállítják a megbízhatónak tartott román gyártmányú gépfegyvereket. A kilencvenes években Románia a világ első tíz fegyverexportőre között volt. Egy rövid idejű visszaesés után újból fellendült az iparág: 2000-től idén júliusig 1,2 milliárd euró értékben adott el Románia külföldre haditechnikát.
Willman Walte
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Szent László Társaság (1861) és Rend
Hit, haza, család, nemzet
Színes, látványos ünnepség helyszíne volt tavaly júniusban a nyárád- szentlászlói gótikus unitárius templom, amelyben a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott: a Dél-Amerikában élő Honfi János mérnököt, valamint Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkészt. Felavatása nyomán Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke. Június 12-én, vasárnap a backamadarasi református templomban 11 apródot avattak.
– A szervezet történetéről vitéz Imre László helyettes főkapitányt kérdeztem, aki az európai törzsszéktartó. Emellett a főszéktartó tisztséget is betölti, ami azzal a feladattal jár, hogy adminisztratív szempontból a több kontinensre kiterjedő, 300 tagot számláló rendet összefogja.
– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után – az osztrák elnyomás tetőfokán – a szabadságharc résztvevőin kívül, akik a megtorlástól féltek, az uralkodó osztály, az arisztokrácia jeles képviselői közül is sokan elmenekültek az országból a Habsburg önkényuralom elől, mert nem tudtak megbékélni az új viszonyokkal. A menekültek Magyarország határain kívül vagy a tengerentúl telepedtek le. 1861-re a migrációban élőknek – immár gyermekes szülőkként – szükségük volt magyar papra, tanítóra, hogy utódaik ne vesszenek el a nemzet számára, mivel csak ideiglenesnek tekintették a menekülti állapotot.
Gróf Károlyi István a szent király tiszteletére erős egyházi (római katolikus) kötődéssel megalapította a Szent László Társulatot, amelyet minden megyéspüspök támogatott. Szcitovszky János esztergomi hercegprímás a pápai széktől kért engedélyt, és 1863-ra IX. Pius pápa "breve" kibocsátásával ismerte el a Szent László Társulatot. Fővédnöke a mindenkori székesfehérvári püspök lett. Rendszeresen közgyűlést tartottak, és írásban is közölték a társulat működésével kapcsolatos eseményeket, adatokat, s ez a mai napig fennmaradt.
– Melyek voltak a kezdeti célok?
– A nemzettudat erősítésén, a hagyományok ápolásán túl a karitatív tevékenységen volt a hangsúly. A tagok adományokkal támogatták a szervezetet, s ebből a rászorulóknak, elsősorban a határokon kívüli magyaroknak biztosították a lelkészt, egyházi könyveket, hogy önazonosságukat megőrizhessék. Ebben az időben leginkább a Moldvában, Havasalföldön és Bukovinában élőknek volt szüksége a támogatásra. 1919 után a határokon túl rekedt magyaroknak nyújtottak támogatást.
1940-ben a kormány kezdeményezésére létrehozták a Szent László Emlékbizottságot 40 taggal, amelynek József főherceg volt a vezetője, hogy a névadó lovagkirály halálának 900. évfordulójáról országos ünnepség keretében emlékezzenek meg. A készülődésnek a háború vetett véget. Az összeomlás után a tagok közül sokan külföldre, Németországba kerültek, onnan pedig a világ minden tájára. 1953-ban, amikor már érezni lehetett a németországi gazdasági fellendülést, a hasonló érdeklődésű arisztokraták, értelmiségiek kezdtek azon gondolkodni, hogy a korábbi szervezeteiket újra kellene éleszteni. Így jött létre a Szent László Társaság (1861) és Rend.
– Kicsit bonyolult a megnevezése.
– Valóban az, de így vettük át a Szent Lászlóról elnevezett szerveződések egyesülése után. Mindszenty hercegprímás javaslatára a társaság a szent lovagkirály tiszteleté-re lovagrendi jelleget vett fel. Rendi jegyeink a fehér lovagköpeny meggypiros gallérral és béléssel. Engem még bárddal avattak, ahogy Szent László tette a lovagjaival, az új tagokat ma már pallossal avatjuk.
– Kikből áll manapság a rend, és mit tekint feladatának?
– Elsősorban olyan személyekből, akik nem politikában, hanem nemzetben gondolkoznak, akik a keresztény erkölcs és hagyomány hívei, fontos számukra a haza, a család, a nemzeti függetlenség és jogegyenlőség védelme, akik szükségesnek tartják a jótékonyságot, nehéz helyzetben levő nemzettársaink megsegítését. Karitatív tevékenységünk keretében az utóbbi időben segítséget nyújtottunk Kárpátalján, Ungváron, ahol a katolikus egyházközség 80 magyar idős embernek biztosít napi egyszeri meleg ételt. A budapesti Szent István- bazilikát hosszú éveken át tatarozták kívül-belül. A felújítási munka támogatását monsignore Vargha Gábor kezdte meg az 1990-es évek elején, amikor a kommunista rendszer bukását követően hazatérhetett, az évenkénti segélyt halála után én adtam át, és szervezetünk neve olvasható a jelentős adományozók emléktábláján. Jelenleg Erdély felé fordult a figyelmünk, s a közelmúltban hozzájárultunk a nyárádszentimrei templom, az iskola és az óvoda felújításához, segítjük azokat, akik megmentik a műemlék templomokat, őrzik a néphagyományokat, a népviseletet.
– Hol élnek a rend tagjai?
– Nagyszámú tagság él Ausztráliában, az AEÁ-ban Cleveland környékén, Ohióban, Kanadában, Dél- Amerikában. Magyarországon a kommunista rendszer betiltotta a rend működését, majd Szent László Társaság néven indult újra, és 1965-ben Németországban Szent László Társulat néven jegyezték be. Korábbi vezetői fokozatosan kihaltak. Az utolsó, monsignore vitéz Vargha Gábor tábori papként került Németországba, ahol a michelfeldi ezeréves kolostor papjaként szolgált haláláig. Mivel rendelkezésére állt egy ház a kolostoron kívül, lehetőség nyílt arra, hogy azon a helyen a Szent László Társaság tagjai összegyűljenek. 1954-ben az aacheni dóm magyar kápolnájában, amelyet Nagy Lajos király rendezett be, összejövetelt tartottak, ünnepélyesen újjáalakították a Szent László Társaságot, ami összeolvadt az Emlékbizottsággal.
Magam is erdélyi származású vagyok, 1984-ben kerültem Nürnbergbe. Édesapám Vajdahunyadon született 1917-ben, nagyapám ott volt polgármester, de 1919- ben kitoloncolták a családot. Nürnbergben kerültem kapcsolatba monsignore Vargha Gáborral, aki 1994-ben felvett a Vitézi Rendbe, majd 1996-ban a Szent László Társaság (1861) és Rendbe. A rendszerváltást követően Magyarországon is széktartóság jött létre, amelynek hosszú évek óta vitéz Bozó József a tartományfőnöke. Bár a rend eszmei székhelye az aacheni kápolna, ahol Szent László csontereklyéi is láthatók, a központi irattár és kincstár Magyarországon van. Az 1966-ban elfogadott rendi szabályzat az elnöki cím helyett bevezette a főkapitány címet, és előírta, hogy minden arra érdemes tagot lovaggá avassanak.
– Hogyan lehet valaki a rend tagja?
– Két ajánlás alapján, amelyet olyan személyek tehetnek, akik legalább két éve tagjai a szervezetnek, és az általuk javasolt személyért felelősséget vállalnak. Koncz László Ferenc lelkész felavatásával megnyitottuk az erdélyi főszéket, korábban visszavonulásáig Tempfli József néhai római katolikus megyéspüspök volt az egyetlen tagja.
– Mi a kötelessége a rendtagnak?
– Először is lojálisnak kell lennie a rendhez. Napjainkban gomba módra nőnek ki az állovagrendek, anélkül, hogy megfelelő történelmi hátterük lenne, amit sajnálatosnak tartunk. Az ellen viszont nincs kifogásunk, hogy lovagi ruhába öltözve különböző rendezvényeken harci játékokat folytassanak, mert azt hagyományőrzésnek tekintjük. Ami a tagságunkat illeti, azok, akik nem az elveinknek megfelelő magatartást tanúsítanak, a főkapitány javaslatára kizárhatók.
– Lehet-e közvetlenül segítségért folyamodni a rendhez, vagy ez bizonyos feltételekhez kötött? Melyek a legközelebbi célok Erdélyben?
– A saját tájékozódásunk alapján nyújtott adományok mellett az arra érdemes szervezetek kérését is megvizsgáljuk, és ha megalapozott, akkor támogatjuk. Az utóbbi időben mind Erdélyben, mind Kárpátalján iskolákat, egyházi szervezésű táborokat is támogattunk.
A célokat illetően, mivel az idén több lovagot avattunk Budapesten, jövőben Erdélyben tervezzük a lovagavatást, és szeretnénk az újonnan létrejött apródintézményt is bővíteni. Hosszú távú célunk, hogy Erdélyben is megerősödjön a létszám, s a Székelyföldet és a többi területet is átfogva kialakuljon egy törzsszék, hiszen helyből jobban áttekinthető, hogy hol, kit, miért érdemes támogatni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Fémből írt rejtélyes mesék (Kovács Géza új tárlata)
„Kovács Géza munkássága a kortárs erdélyi, s talán a kortárs magyar szobrászatnak is egyedi és izgalmas színfoltja” – fogalmazott Tóth-Gödri Iringó művészettörténész a Kovács Géza kisplasztikáiból készült kiállítás csütörtök délutáni megnyitóján a Sepsiszentgyörgyi Lábas Házban.
A megnyitón Damokos Csaba rövid köszöntője után Tóth-Gödri Iringó művészt méltató szavaiból megtudhattuk, hogy Kovács Géza Marosvásárhelyen született, de immár két és fél évtizede Sepsiszentgyörgyön él, ahol 1988-ban első egyéni tárlatát tartotta. Túl van százhuszonöt egyéni kiállításon, más művészekkel közösen kétszázötvennél többször állított ki, és tizenhét országban mutatták be alkotásait Bulgáriától Svédországig, Spanyolországtól Kínáig vagy Japánig. A mostani kiállításon vasból készült, hegesztett kisplasztikákat láthatunk, de Kovács Géza nemcsak vasból dolgozik, hanem például bronzból vagy fából is, és a kisplasztikák mellett monumentális alkotásai is születtek. Tóth-Gödri Iringó művészettörténész szerint a most kiállított szobrok talán a legegyedibbek a művész pályáján, a kiállítás koncepciója, központi gondolata pedig olyan téma, amely már az ókori görögök óta jelen van a művészetekben, és Donatellótól Rodinig nagyon sokakat foglalkoztatott már: érzelmek a vasban. Mint mondta, ez ma is jó kiindulópont egy hosszú gondolatmenethez, amely átfogja a művészettörténet nagy fejezeteit, de a mindenkori kihívás, hogy miként lehet a fémből, ebből a hideg, rideg, merev, kemény anyagból olyan formákat készíteni, amelyek érzelmeket sugallanak.
Kovács Géza talán még nehezebb feladatra vállalkozott, mert ő nem formálja az anyagot, hanem egyszerűen újrahasznosítja a fémhulladékot úgy, hogy kollázsszerű műalkotásainak alkotóelemeit eredeti formájukban használja. A művészettörténész szerint ez a munka sokkal több, mint újrahasznosítás, hisz a néprajzkutató gyűjtőmunkájával is felér, ahogy a művész a falvakat végigjárva felfedezi a tárgyakat, amelyekből alkotásai készülnek. Úgy véli, épp ez a felfedezőmunka az alkotó folyamat, amely során megtalálja, továbbgondolja, újraalkotja ezeket a tárgyakat, amelyek csak a gondolattal egyesülve válhatnak műalkotássá: mivel érzelmek kivetülései, líraiságot is kifejeznek, s mert sikerül megőrizniük valamit eredeti rendeltetésükből is, egy különleges ősi, falusi, archaikus világot is felidéznek.
Tóth-Gödri Iringó szerint, ahogy a művész ezzel a sajátosan egyszerű, olykor lazának tűnő kötelékkel összekombinálja a darabokat, játékosságot is kölcsönöz a szobrocskáknak, amelyek kicsit olyanok, mint a mesék: több forrásból születtek, könnyedek és szórakoztatóak, mégis rejtett mondanivalójuk van, ami nem fejthető ki könnyen minden esetben. Ez lenne a rejtély, amit a befogadónak fejtegetnie kell, és ez a továbbgondolásra való késztetés csaknem elengedhetetlen sajátossága a valódi műalkotásnak.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vetró András: igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat évtized története
Idén 60 éves a Marosvásárhelyi Urológiai Klinika, amelynek munkaközössége ünnepségsorozattal tiszteleg azok emléke előtt, akik megalapították és továbbfejlesztették az elmúlt évek során. Az ünnepi évfordulóra a klinika munkatársai az egység történetéről egy háromnyelvű könyvet adtak ki, amelyben az olvasó nyomon követheti, hogyan önállósodott és hogyan vívta ki jól meghatározott helyét a romániai urológiai klinikák sorában. 
A könyv az elődök és a klinika iránti elkötelezettség szellemében készült – jegyzi az előszóban prof. dr. Mártha Orsolya egyetemi tanár, a klinika jelenlegi vezetője. A könyvet dr. Schwartz László szerkesztette, megírásában 11 szerző vett részt. 
A kolozsvári magyar nyelvű tudományegyetem orvosi karát 1945-ben költöztették Marosvásárhelyre, és 1948-ban a tanügyi reform során vált magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté. Kezdetben az urológia a többi sebészeti szakághoz hasonlóan a dr. Mátyás Mátyás vezette Sebészeti Klinika keretén belül működött. Az urológiai alosztályt dr. Kótay Pál vezette, aki egyetemi adjunktusként 1951-ben adta ki az első urológiai jegyzetet. Az OGYI keretében az urológia 1957-től szerveződött különálló diszciplínává, és 22 ággyal önállósult az osztály is dr. Kótay Pál egyetemi docens vezetésével. Az első munkatársak dr. Balogh Ernő főorvos, dr. Mártha Ivor, dr. ifj. Mátyás Mátyás és dr. Bálint Jenő szakorvosok voltak. 1961-től gyakornokként dr. Bakos János is a klinika munkatársa lett. 
1962-től az egyetemen kétnyelvűvé válik az oktatás, a román előadásokat dr. Friedrich Gross egyetemi adjunktus, urológus főorvos tartja, a magyar hallgatók magyarul tanulják az elméleti tantárgyakat, a gyakorlatok nyelve a román lesz. A kommunista vezetőség fel akarja függeszteni állásából Kótay Pált, aki kapcsolatai révén mégis maradhat, de 1965-ig nem taníthat.
A hetvenes években dr. Mártha Ivor főorvos és dr. Bakos János tanársegéd megvédik doktori dolgozatukat. 1975-ben, 65 éves korában nyugdíjazzák dr. Kótay tanárt, ezt követően dr. Bakos János adjunktus tartja a magyar előadásokat. A klinika vezetését 1977-től 2000-ig dr. Nicolescu Dorin előadótanár tölti be. Nyugdíjba vonulását követően egy évig dr. Oşan Virgil egyetemi docens, majd 2001-től dr. Boja Radu egyetemi előadótanár (mindketten később professzorok) áll a klinika élén. 2011-ben az irányítást dr. Mártha Orsolya urológus főorvos, egyetemi docens veszi át, aki az idén februártól egyetemi tanárként áll a klinika élén.
Az urológai tanszéken a kezdetektől gazdag tudományos tevékenység zajlott, és folyamatosan új vizsgálómódszereket, a későbbiekben új műtéti technikákat vezettek be. 
1977-től dr. Bakos János irányításával több kutatási vonal indult az arteriális, vénás és nyirokutak radiológiai és ultrahangos tanulmányozása terén.
Romániában elsőként a marosvásárhelyi klinikán vezették be az alsó és felső húgyúti endourológiai beavatkozásokat, amelyeket 1978-tól Nicolescu Dorin professzor végzett. 
1990-ban tartják az első endourológiai szimpóziumot, amelynek során a résztvevők élő közvetítéseket tekinthetnek meg a műtőből. Nicolescu professzor vezeti be az ultrahangos kivizsgálást. 
Az új kórház felépülése nyomán 1985-ben a klinikai ágyak száma 84-re emelkedik. Dr. Boja Radu 1986-ban végzi el az első perkután beavatkozást, majd az endourológiai beavatkozások rutinná változnak.
Az előrelépések egyesek számára csak az 1989-es történések után válnak lehetővé. A tanszék és a klinika munkaközössége új személyekkel bővül, köztük dr. Mártha Orsolya gyakornokkal és dr. Schwartz László szakorvossal. 
A testen kívüli, műtét nélküli kőzúzás bevezetése újabb változást hoz a klinika életébe. A nagy teljesítményű kőzúzóval 1991-ben végzik az első beavatkozást. 1993-ban jön létre 16 ággyal az Extrakorporális Kőzúzó Részleg, amelyet nyugdíjazásáig Oşan Virgil egyetemi tanár, majd azt követően 2014-ig dr. Vass Levente vezet, aki 2001-től kezdte gyakornoki tevékenységét. 2014-ben megszűnik az alosztály.
1998-ban vezetik be az urodinámiás kivizsgálásokat, amely területen dr. Mártha Orsolya országos és külföldi elismerést ér el. Dr. Schwartz László a húgyhólyag-sebészetben, a klinika szakorvosai egyéb területeken jeleskednek – olvasható a történeti áttekintésben. 
Miközben az idősebb nemzedék tagjai közül egyesek külföldre távoznak vagy nyugdíjazzák őket, a klinika személyzete fiatal tanársegédekkel bővül, s 2011-től a tanszék, majd 2012-től a klinika vezetését dr. Mártha Orsolya veszi át. Helyettese dr. Catarig Cristian főorvos – emeltünk ki néhány adatot a klinika történetéből.
A továbbiakban az öt klinikavezető életéről és munkásságáról lehet olvasni, majd a jelenlegi személyzet névsora, a tudományos tevékenység áttekintése következik, és fényképek zárják a kiadványt. 

Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tizennégy tanú van hátra Horváth Anna perében – januárban játsszák le a SRI-hangfelvételt
A vád kilenc tanúját hallgatták meg Horváth Anna perének keddi tárgyalásán: ezúttal sem tett senki terhelő vallomást a volt alpolgármester ellen. A következő tárgyalás december 7-én lesz.
Csak januárban játsszák le a Kolozs megyei táblabíróságon Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester perében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vádemelés alapjául szolgáló hangfelvételét, miután a december 7-én sorra kerülő következő tárgyaláson befejezik a tanúk kihallgatását – derült ki a keddi tárgyaláson, amelyen, akárcsak októberben, egyik tanú sem tett terhelő vallomást a vádlott ellen.
Anca Neag, Horváth Anna jogi képviselője a tárgyalást követően a Krónikának elmondta: még 14 tanú meghallgatása van hátra, ebből kilenc a vád tanúja, azután következnek a védelem tanúi.
Horváth Anna négy, a szintén vádlott Fodor Zsolt kolozsvári üzletember pedig egy tanút nevezett meg. A tárgyalás végén a bíróság feloldotta azt a tilalmat, amely alapján Horváth Anna nem találkozhatott Antal Annamáriával, a városháza munkatársával és Antal Gézával, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnökével, mivel kedden mindketten vallomást tettek.
Kilenc tanút hallgattak meg
A tárgyaláson kilenc tanút hallgattak meg – mindannyian a vád tanúi –, közülük sem tett senki terhelő vallomást Horváth Anna ellen. Az ügy szempontjából talán a legrelevánsabb Ramona Ruşescu nyilatkozata, hiszen a városháza urbanisztikai osztálya építkezési engedélyeket kibocsátó részlegének vezetőjeként alá is támaszthatta volna a vádakat. Monica Rodina bírónő kérdésére viszont azt válaszolta:
Horváth Anna soha nem sürgetett meg egyetlen ügyet sem, legfeljebb érdeklődött egy-két esetben, hogy teljes-e a dokumentáció, nem hiányzik-e valami az iratcsomóból.
Hozzátette: nemcsak a volt alpolgármester, hanem a hivatal szinte valamennyi munkatársa érdeklődött nála ilyen ügyben, hiszen szinte mindenkinek van olyan ismerőse, aki építkezési engedélyre vár. Leszögezte: az ilyen típusú érdeklődést kizárólag információkérésként, és nem nyomásgyakorlásként értelmezte.
A bírónő fogást keresve a tanún, arra kérdezett rá, hogy az ilyen információnyújtással nem töltenek-e el indokolatlanul sok időt a közpénzből fizetett alkalmazottak. Ramona Ruşescu leszögezte: az efféle érdeklődés azért is hasznos, mert amennyiben egy dokumentáció hiányos, a polgármesteri hivatalnak postán kellene értesítenie a kérvényezőket, ez pedig még több idő és közpénz elpocsékolásával járna.
Antal Géza ragaszkodott anyanyelv-használati jogához
A tárgyalás legérdekesebb színfoltja minden kétséget kizáróan Antal Géza volt, aki ragaszkodott anyanyelv-használati jogához, és tolmácsot kért. Ezzel együtt többnyire románul válaszolt a bírónő kérdéseire, csak egy-két esetben kérte a fordító segítségét. A bírónő hangján egyébként egyértelműen érezhető volt, irritálja a tény, hogy Antal él alapvető jogával. Nem is bírta ki, hogy diszkréten szóvá ne tegye: „na ugye, hogy mégiscsak tud románul” – jegyezte meg, amikor Antal bővített mondatban helyes románsággal válaszolt egyik kérdésére.
Az is kiderült, hogy a bírók is meglehetősen rosszul viselik a politikusi körmondatokat, egy alkalommal ugyanis a bírónő kissé ingerülten vágott bele Antal szavába azzal, hogy „az igazat mondja”. Az ügyvezető alelnök egyébként többek között arról értekezett, hogyan verbuválják az önkénteseket, akik nem csak az RMDSZ-es politikusok kampányaiban vesznek részt, hanem a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) rendezvényein is közreműködnek.
Akárcsak az októberi tárgyaláson, ezúttal is kihallgattak kolozsvári üzletembereket, az ügyészségnek azonban sikerült elkövetnie azt a „bravúrt”, hogy a Horváth Anna 2016-os önkormányzati választási kampányát ezer lejjel támogató egyik üzletember helyett annak testvérét idézték be.
A puszta szerencsének tudható be, legalábbis nem az ügyészségen múlt, hogy végül a „jó” testvér is megjelent. Elmondta: támogatása kizárólag Horváth Annának szólt, akit személyesen ismer, az RMDSZ, meg a politika úgy általában hidegen hagyja.
Kolozsvár volt alpolgármestere ellen tavaly októberben indult bűnvádi eljárás. Miután a hatósági felügyeletre vonatkozó kényszerintézkedést kétszer is meghosszabbították, az RMDSZ politikusa márciusban lemondott alpolgármesteri tisztségről, helyére Oláh Emese önkormányzati képviselő került. Horváth Anna közösségi oldalán korábban közölte: nem feljelentés, hanem a tavaly februárban kezdődött „teljes körű nemzetbiztonsági megfigyelése” alapján, a „lehallgatások értelmezéseinek ürügyén” indult ellene ügyészségi eljárás. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)