Mezőbergenyei anziksz
Augusztus 31-én, szombaton zárult a Maros Mezőségi Művésztelep egyik helyszínén, Mezőbergenyében az a 10. képzőművészeti tábor, amelynek szervezői a helyi Kincsásó Egyesület, az Erdélyi Magyarok Közhasznú Alapítvány és a helyi református egyházközség. Hadd dicsekedjek, meghívtak engem is egy estére és a záróünnepségre, mert Bálint László szervező (és szülei Kákonyi Csilla meg Bálint Zsigmond) szereti írásaimat, és mivel az Erdélyi Magyarok a Világban című honlapra is többet feltettem az idők folyamán (egy részük épp e lap hasábjain jelent meg először), közülük négy megjelent az „…egy falatnyi Erdély” című antológiában. Mi tagadás, jó érzés volt találkozni a táborlakókkal, hisz a tábort vezető Ősz P. Zoltán vagy a Kincsásó Egyesület elnöke, Nagy Árpád és a művészek közül is az ezen a tájon élők szeretik és kedvelik kis publicisztikáimat, mint kiderült a szeretetteljes fogadtatásból. A műtermi tevékenység számbavétele majd az ebédet követően szürkületkor átvonultunk az előadóterembe, ahol nekem kellett előadást tartanom. De én arra kértem akkor már kedves ismerős barátaimat, inkább beszélgessünk nemrég megjelent könyvemet, a Kincsünk a szó címűt meg a régebbit, az Írásnyomokat használva alibiként – az anyanyelvünkről. Ha nem kellett volna hazajönnünk, jól belenyúlhatott volna az éjszakába is az érdekfeszítő társalgás. Volt köztük állatorvos, gépészmérnök, tanár stb. Különbözőek, de egy dologban mindannyian egyetértettek/ünk, hogy a magyar nyelv gyönyörű, öröm ezt magunkénak vallani, és nagyon kell vigyáznunk rá, különösen manapság, amikor megint fertőzik idegen szavak és a szleng olyan változata, amit már csak az ért, aki használja. No de búcsúzáskor visszahívtak a táborzárásra és kiállításra, ahol az ott született művekből csodálhattunk meg néhányat. Bevallom őszintén, én beleszerettem az egyik színes grafikába, a Nagyváradról Debrecenbe települt grafikus Ritók Lajos öregurat ábrázoló, Csontváryra meg Caravaggióra emlékeztető művébe, szerettem a nagyon fiatal Répás Adrienn Boticelli hatását sugárzó fiatal nő arcképét. Sorolhatnám persze tovább is, de egyszer abba kell hagyni, akár a késő estébe nyúló beszélgetést. Ebből is kitetszik, sok mindent kell még elmondanunk egymásnak. Remélem Ősz P. Zoltán, Nagy Árpád, Bálint László és nem utolsósorban Domahidi Béla református lelkész továbbra is tartja a lelket a táborban és működésében. Apropos, a tiszteletes! Az, hogy négy gyönyörű lánya minikoncertet adott régi magyar zenéből (a legkisebb a hat és fél éves Anna), csak hab a tortán ahhoz képest, hogy az évek során milyen gyülekezeti központot hozott össze a svájci testvérgyülekezet segítségével, és mindig itt székel a tábor. Tíz év nem kis idő, de nem is sok. Ha politikusaink is ilyen hatékonyak lettek volna, akkor most nemcsak a város környékén, hanem Vásárhelyen zajlana ez a gazdag magyar kulturális közélet, mert – ahogy egy kolozsvári újságíró barátom megjegyezte: – Vásárhely leépült, szétesett, és minden, ami fontos, a periférián történik.
Kuti Márta
Vásárhelyi Hírlap 7. évfolyam 167. szám
Székelyhon.ro